Visszatekintő | 2018 legjei

Hey és ho! Tudom, mire gondoltok, már lassan két hete 2019-et írunk, úgyhogy fogjam már be és hagyjam hátra az óévet, mint minden normális ember… bennem viszont, képzeljétek, dúl a kötelességtudat, ugyanis tettem egy ígéretet az évösszegzős posztom végén, ennek értelmében pedig lógok egy 2018-as toplistával. Sőt, igazából annyira hatalmába kerített ez az érzés, hogy úgy döntöttem, nem csupán az év könyves kedvenceit gyűjtöm össze egy posztban, hanem – ha már így belelendültem ebbe az összegzés dologba – listák kész kis hadseregét küldöm ellenetek, hogy akarva-akaratlanul beindítsam a Ti agyatokat is, s pár percre visszarévedhessetek a 2018-as kedvenceitekre. Addig is, íme az enyémek – a címekre kattintva elérhetitek az értékeléseimet. Enjoy!

Kedvenc könyvek | Top 5+1

5+1. Jodi Picoult – Apró csodák

5. Colleen Hoover – Túl késő

4. Fredrik Backman –Az ember, akit Ovénak hívnak

3. Bret Easton Ellis– Amerikai Psycho

2. Elizabeth Wurtzel– Prozac-ország

1. Tisza Kata – Akik nem sírnak rendesen

Legnagyobb könyves csalódások | Top 5

5. J. D. Salinger – Rozsban a fogó

4. rupi kaur – milk and honey

3. Leisa Reyven – Megtört Júlia

2. Erin Watt – Papír hercegnő

1. Kristen Callihan -Idol

Legszebb borítók | Top 5

5. Brittainy C.Cherry – Lebegés

4. Michael Ondaatje – A háború fényei

3. Jodi Picoult – Ítélet

2. Sarah Perry – Melmoth

1. Meik Wiking – Hygge

Kedvenc filmek | Top 5+1

5+1. Mamma Mia 2 – Sose hagyjuk abba | Nagyon kellett ez a nosztalgikus kis lelkemnek

5. Három óriásplakát Ebbing határában | Érdekes, mert alapból nem olyan film ez, amit magamtól leülnék megnézni, de médián elkezdtük és elég hamar megfogott, kifejezetten pozitív csalódásként ért

4. Schindler listája | Jó ideig lefagyva maradtam, miután lefutott a stáblista…

3. Az ember, akit Ovénak hívnak | Vagy háromszor-négyszer láthattam az évben, de nem tudtam ráunni: tökéletesen hozza azt, amit a könyv is, mégpedig kifejezetten igényes kivitelezésben. Ráadásul csak úgy süt belőle a „nem-amerikaisága”, amitől még különlegesebb a hangulata.

2. The Hunger Games – Éhezők viadala | Kétszer néztem meg egy héten belül, mi ez, ha nem rajongás?

1. The Greatest Showman – A legnagyobb showman | Zene, zene, zene. Hugh Jackman. Hugh Jackman és zene. Hugh Jackman énekel… ennyi kellett, hogy teljesen levegyen a lábamról a musical.

Kedvenc sorozatok

5. Szex és New York | Részemről ez afféle érettségik utáni kikapcsolódás és szakítás utáni guilty pleasure jellegű csajos program volt, kész maratonokat tartottunk anyukámmal.

4. Ally McBeal | Ha nem láttam nagyjából tizenötször az első két évadot, akkor egyszer sem. Sőt. Lehet idén többször is megnéztem… mondjuk olyan három-négyszer.

3. Scrubs – Dokik | Barátnőm egész nyáron éltette, úgyhogy már nem bírtam nem elkezdeni…

2. The End of the Fucking World | A volt barátom beszélt róla, és mivel igazából mindig csak jó filmeket mutatott, bíztam benne, hogy ez is tetszeni fog – és de még mennyire, hogy tetszett!

1. New Girl – Új csaj | Igazából csak kerestem valami új sorozatot, amire ráfügghetek év végére… nos, bejött, csak úgy daráltam.

Rátok milyen könyv/film/sorozat/zene tette a legnagyobb

hatást 2018-ban?

J. D. Salinger - Rozsban a fogó

„Van az a lagúna ott a Central Park déli végénél, kacsák vannak benne. Megvan? Nem tudja véletlenül, hova mennek a kacsák, ha befagy a lagúna? Nem tudja egész véletlenül?”

Eredeti cím: Catcher in the Rye

Zabhegyező címen is megjelent

Oldalszám: 306

Megjelenés: 2015

Kiadó: Európa

Ár: 2990 –

Ötven évvel az első magyar megjelenése után új fordításban kerül az olvasók elé Salinger regénye.

Főhőse, Holden Caulfield tizenhét éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. Első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el.

Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteken egy szanatórium lakójaként meséli el.

Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

Előfordul, hogy némi jótékony idő megszépíti az emlékeket. Ahhoz például, hogy a gimnáziumi évek egyszer értékesnek tűnjenek, úgy tippelem kell olyan harminc év, plusz egy masszív 4,099 ezrelékes véralkoholszint, míg itt van ez a könyv… ez a háromszáz oldalnyi agyhalál, aminek cirka két hét is elég volt ahhoz, hogy visszatekintve ne akarjam a sárga földig alázni. Megszámlálni nem tudnám, hányszor csaptam volna falhoz olvasás közben, amiért egyáltalán létezik, amiért Salinger megírta ezeket a gondolatokat ahelyett, hogy szépen szélnek eresztette volna a Valley Forge katonai akadémián szerzett élményeit. Vagy az istenért, legalább az asztalfiókban hagyta volna őket, vagy ilyesmi. De ha már ez is túl nagy kérés, elég volna az is, ha nem éreztem volna égető késztetést, hogy gyarapítsam az olvasmánylistám egy efféle kultuszregénnyel. Kult, értitek ti ezt? A srác végigkamuzza fél New York-ot, meg az egész életét, gyakorlatilag csak sztorizgat, piál, és másokat kritizál háromszáz oldalon keresztül, ez pedig mind, úgy, olyan pongyola és szemsértő módon, ahogy meg van írva bevonult a világirodalom legnagyobbjai közé. Á, remélem, hogy most mindenki büszke. Nem tépi úgy a haját, mint én.

És amúgy igen, picit feljebb valóban azt írtam, az idő megszépítette az emlékeim. Ilyenek azok a szép emlékek. Az olvasás látványos szenvedéssel telt, visszatekintve ellenben a felháborodottság és az őszinte, hanyag szórakozottság keveredik bennem. Mert először is, mi ez. Komolyan. Másodszor viszont… amennyiben félreteszem a józan eszem és megpróbálok immár komolyság nélkül tekinteni a regényre, be kell valljam hogy a maga módján szórakoztató. Valahogy úgy, ahogy a roppant sötét emberek mulattatják az embert, amint csak kinyitják a szájukat. Mi meg csak kuncogunk magukban, mert ha a hülyeség ölne, akkor bizony nagy csend lenne a világon.

Holden Caulfild belső monológjaiba mélyedve némileg zavartan barátkoztam vele, milyen is, ha egy végtelenül ostoba 17 éves srác megszívja magát némi filozofikus gondolkodással: úgy szólal meg, hogy az leginkább a szintén baromarcú kortársai társaságába és egy lecsúszott csehóba illik, közben viszont az élet értelmén töpreng, meg azon, hova tűnnek a kacsák, ha befagy a Central Parkban a lagúna vize. Ilyen tekintetben Holden maga volt a tökéletes ellentmondás, hiszen egyszerre testesíti meg az átlagos kamaszfiúk értelmi szintjét, ugyanakkor foglalja magába valahol igen mélyen a gondolkodó ember prototípusát; azt, aki nem csak él bele a vakvilágba, hanem folyamatosan foglalkoztatják a dolgok, történések, mások viselkedése mögött meghúzódó gondolatok és kérdések. Egyik percben még a béna szobatársát piszkálja fel addig, míg jó kis bunyó lesz egy beszólásból, a másikban filozófusokat megszégyenítő módon elmélkedik az élet nagy összefüggéseiről. Jól van, annyira azért nem… de szerintem értitek, mit akarok mondani. Ez, hogy ilyen homlokegyenest más embertípust meghatározó momentumok keverednek egyetlen személyben… nos, ez kissé abszurd figurává tette Holden Caulfild-et. Bár ez csak egy aközül a millió jelző közül, amivel illethetném.

Maga a történet nem szolgál sok érdekességgel – bárok, szállodák, utcai barangolás… igazából random egymás után illesztett, jelentéktelen epizódok, melyek aláfestést adhatnak főszereplőnk véget nem érő, csapongó gondolatmeneteinek –, a írásmód és stílus témájába pedig nem merülnék bele túl mélyen, már csak az idegösszeroppanás elkerülése végett se. Lényeg a lényeg, az én értékrendemben a szépirodalom nagyon nem így fest: ez a háromszáz oldal az első szótól az utolsóig gyenge értelmi- és fogalmazóképességekről árulkodott, mintha csak egyik sötét tizennégy éves kissrác beszélgetett volna a másikkal. A leírások élőbeszédszerűek, megszerkesztetlenek, pongyolák és egyszerűen… igénytelenek voltak. Ez talán a legjobb szó rájuk. Értem én, hogy megvan ennek is a maga célja, elvégre egy kamaszfiú nem Balzac stílusban és többszörösen összetett, cirkalmatos mondatokban gondolkodik. Így élethűbb és hatásosabb Holden szemszöge. De attól még marhára kiakasztó is egyben. Túltettem magam az egész könyv értelmetlenségén, és a főszereplő fárasztó természén is… amin viszont nem tudtam túljutni, az ez. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg ennyire rossz, vagy csak az új, 2015-ös fordítás sikerült ennyire botrányosan – annyi bizonyos, hogy nem olvasom el az eredeti verziót is, csak hogy leteszteljem.

Mindegy is, amit igazából mondani akartam, az annyi, hogy miután cselekmény gyakorlatilag nincs, az írásmóddal pedig így állunk, nem marad más, amiről beszélhetnénk, mint maga Holden Caulfild – meg persze minden eszement hülyesége és az általa felvetülő kérdések. Igazából elsőre könnyű annyit szűrni csak le, hogy egy átlagos tizenhét éves kamugép és bajkeverő – nagyjából annyira bonyolult a srác, mint egy szög, vagy egy üres, fehér papírlap. Na de. Ha valaki háromszáz oldalon keresztül megállás nélkül beszél és beszél, nehéz nem érteni meg kicsit mélyebben is a jellemét.

Vegyük például a családi hátterét – elvégre tény, hogy az ember személyiségének nagy része ott gyökeredzik a nevelésében és a gyerekkorában. Bár a szüleiről nem sokat beszél, azért valahogy összerakhatunk egy képet mi magunk is arról, hogy Holden egy elég jómódú, azon túl viszont mondhatni átlagos amerikai család gyermeke: a szülők elég jól keresnek, hogy fiukat egyik neves fiúiskolából a másikba küldhessék, de úgy tűnik, ez a törődésnek az egyetlen kifacsart formája, amit tanúsítanak az irányában. A srácnak három testvére van: a bátyja híres hollywoodi író, az öccse halott, húga pedig elég fiatal még ahhoz, hogy fenntartsa a szülők érdeklődését. Végeredmény: Holdenből elhanyagolt, figyelem- valamint szeretethiányos fiatal vált, aki a vágyott visszajelzéseket a kiszínezett, összehazudott kis történetei, merész és valószínűtlen tervei és meggondolatlan kalandjai által várja. Sorra csapatja ki magát az elit gimnáziumokból, mindenkivel kekeckedik, majd visszavonulót fúj, mielőtt pofánvernék, s nagyon próbál élni, de valami állandóan visszatartja – hol a kora, hol félelmei, hol hirtelen vélemény- és hangulatváltozásai, ítélkezése, meggondolatlansága. Összességében a züllöttsége mintegy önkéntelen lázadás önnön jelentéktelensége és a világ igazságtalansága ellen, mögüle viszont kisejlik némi csillogás is a fiúból, amitől több lesz az átlagnál. Emiatt Holden életét – de legalábbis az elbeszélt három napját – végigkíséri a meg nem értettség, kitaszítottság érzése; szüntelen próbálkozik beilleszkedni a társadalomba, szót érteni az emberekkel, de különc természete és álmodozása miatt rendre kudarcot vall. Azt hiszem akár jó ember is lehetne, különleges, gondolkodó, figyelmes és szeretnivaló, ha a kor, a társadalom, a család melyekbe született nem nyomta volna el a valódi énjét – de ez sajnos így esett. Holdenből pedig egy kiállhatatlan, szerecsétlen, fárasztó, csapongó, hazudozó kis szarkupac lett, olyan, akinek a társaságát a világon senkinek nem kívánnám, és én magam is páros lábbal rúgnám ki az életemből. Igazából Holden egész létezése értelmetlen - és ez, úgy éreztem leginkább a fölösleges emberek regényévé teszi a Zabhegyezőt. Olyan ez, mint az orosz csinovnyik irodalom. Kit érdekel. 

Így állunk tehát… sok jót nem tudok mondani a könyvről, tovább sorolni a panaszaimat pedig nincs értelme, mert igazából pazarlás minden pillanat, amit arra szánok, hogy a „beatnemzedék irodalmának legnagyobb alkotásáról” beszéljek. Hiszen nekem akár tetszik, akár nem, a Zabhegyező kultuszregénynek számít, számtalan olvasó találja zseniálisnak – bár hogy miért, azt megérteni nem tudom. Megjegyzem persze, szintén sokan vitatják a csodálatosságát hozzám hasonlóan. De hát mindenkinek szíve joga úgy vélekedni, és azt látni meg benne, amit csak szeretne. Én magam részéről nem szándékozom ajánlgatni, ahogy többé kézbe venni sem, úgy tekintek rá csupán, mint egy pipára az elolvasandó klasszikusok listáján, és ezennel tovább is állok – csak még előtte isten végtelen türelmét kívánom mindenkinek, aki a jövőben tervez még belevágni a könyvbe. Nagyon kell az hozzá.

Kedvenc karakterek:

Hadd legyek egy kicsit újfent ellentmondásos: Holden Caulfild egy végtelenül ostoba, és ha ez még önmagában nem lenne ellég, roppant idegesítő és fárasztó ember, de ezekkel a Coelho-t megszégyenítő életbölcsességeivel kicsit be tudta magát lopni a szívembe. Nem… nem lopta be magát sehova… inkább csak megnevettetett. De ez a legjobb, ami ez alatt a könyv alatt érhetett, szóval nagyra értékelem.

Kedvenc részek:

Mindent összevetve az, mikor Holden végre elhallgatott. A szórakozott kis nevetgélésem ellenére a vége felé kezdett már sok lenni a jóból, és kínkeservesen számláltam a hátralévő lapokat, úgyhogy szükségem volt már a megváltásra.

Kedvenc idézetek:

„Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni fog.” Holden Coelho part1

***

„Na, ez az igazi gáz. Hogy nincs, nem létezik olyan, hogy szép és nyugis hely. Ha mégis azt hinnéd, hogy megtaláltad, csak nézz félre egyetlenegyszer, valaki már oda is írta stikában az orrod elé, hogy kapd be.” Holden Coelho part2

***

„Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.” Wilhelm Stekel, osztrák orvos, pszichológus

***

„Egyáltalán nem szabad beszarinak lenni. Ha így azt érzi az ember, hogy na, most pofán kell vágnia valakit, akkor vágja csak.” Holden Coelho part3

Borító: 5/5

Legalább ez ellen nem lehetnek kifogásaim… mondjuk mondanivalóm sincs túl sok, elvégre ez a fehér alap + fekete basic tipográfia nem hagy valami nagy teret litániáknak, de jó ez így, úgy érzem. Ennél minimalistább könyvfedéllel szerintem régen találkoztam, de kifejezetten tetszett ez az egyszerűég. Idevágott. Nagy semmit mutat, akárcsak a könyv… csak pozitívabb értelemben.

Pontozás: 5/2

Hát az úgy volt, hogy izé, gondoltam elolvasom ezt a könyvet, mert miért ne olvasnám. Ez a Salinger fazon azt mondják, hogy ilyen kultikus vagy milyen dolgokat ír, lemaradni az ilyenekkel meg tök gáz, én meg nem akartam tök gáz lenni. De nem vágom, mit eszik mindenki ezen a béna regényen. Vágod, így olvastam és olvastam, és aztán csak éreztem, hogy hú de behúznék egyet annak aki ezt leírta meg minden. Frankón. Persze néha így nevettem is rajta, de azt meg nem tudom, hogy azért, mert annyira rossz volt, hogy így kínomban, érted, vagy azért, mert tényleg vicces volt. Hát szar ügy. KÉSZ, ENNYI, KIÉGTEM. NEM MEGY EZ TOVÁBB. HA OLVASTAD A KÖNYVET, ÉRTED. Majdnem sikerült holdeni magasságokba emelkedni, de istenem, nem akarok.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Bakancslista | Minek az éve lesz 2019?

Tervezés, tervezés… szép szó ez, míg rá nem jövünk, hogy csak akkor ér bármit, ha ott áll mögötte az a lendület is, amivel megvalósíthatjuk azokat a bizonyos terveket. Nálam rendszerint ez jelenti a kritikus pontot: bár általánosságban véve inkább realista vagyok, néha igenis szeretek elálmodozni, aztán legtöbbször azon kapom magam, hogy még mindig csak gondolkodok, ahelyett, hogy úgy igazából tennék is valamit. Biztos tudjátok, milyen ez. Szerencsések vagytok, ha nem. Ez pedig mégis mikor élné legnagyobb fénykorát, ha nem az újév első napjaiban? Bár mint tudjuk, a január elsejei, elhivatott emberektől zsúfolt konditermek így ötödike felé már lassan konganak, és emellett mindenki már most sík ideg, noha megfogadta, hogy idén olyan magasra teszi a lécet, mint a kommunikáció és médiatudomány felvételi ponthatárai, és nem hagyja hogy minden olyan gyorsan felidegesítse, azt hiszem nem halt még ki egészen az újévi lendület. Bennem legalábbis volt még annyi, hogy összerittyentsek egy listát, ami elég hosszú ahhoz, hogy legalább három-négy pontot ki engedjen pipálni 2019 utolsó napjaira.

(Csupán a vicc kedvéért megemlékeznék arról az elenyészően kevés dologról, amit a tavalyi 37 pontból ki tudtam pipálni… bevallom, az év legnagyobb teljesítménye talán az lett, hogy beszereztem végre egy valamirevaló fekete táskát, megszabadultam a hajamtól és egyszer kidugtam az orrom otthonról egy dedikálásra. Meg hogy olyan gyönyörű ajándékcsomagolásokat produkáltam karácsonykor, hogy még mindig fáj a szívem azért, hogy ki lettek bontva…)

De hogy végre nézzük a lényeget, íme az idei listám – tudom, megint túl sokat akarok, sajnos hajlamos vagyok rá, de nagyon remélem, hogy ha decemberben megállok visszanézni az itt leírtakat, nem török majd ki akkora hisztérikus/„olyan szerencsétlen balf@sz vagyok, semmire se vagyok képes, de nem akarok sírni” nevetésben, mint legutóbb.  

2019-ben szeretnék…

… több vizet inni

… megtanulni főzni - így utolsó félévre lemondtam a menzát, és nem akarok éhenhalni

… többet pihenni stresszmentesen. Sajnos nagyon sokszor próbálok úgy pihenni, hogy közben nyomasztanak további tennivalók, amikhez még nem volt kellő erőm, vagy éppen gyakran érzem úgy, hogy hasznosabban is tölthetném az időm, de idén szeretnék több olyan alkalmat, mikor ténylegesen ki tudok kapcsolni, megnézni egy jó filmet, vagy meditálni.

… megtanulni alapszinten játszani egy hangszeren

… felvételt nyerni pszichológia szakra

… sikeresen érettségizni

… jobb kapcsolatba kerülni önmagammal

… fejleszteni a szociális életemen, mert egy kicseszett nagy botrány vagyok jelenleg. Vagy csak szimplán egy vicc. Nem tudom melyik a rosszabb. Én. Én vagyok a rosszabb. Amúgy emlékeztetném magam az előző pontra.

… elmenni egy karácsonyi vásárba

… változtatni valamit a hajamon. Ez tavaly is bejött, úgyhogy idén kipróbálhatnék egy új színt, esetleg frufrut… vagy csak tüntetőleg elkerülhetném a fodrászt és örülhetnék, hogy ismét van hajam.

… hajlékonyabbá válni

… elkezdeni jógázni

… dolgozni nyáron

… elolvasni 80 könyvet
... venni egy új laptopot

… megtanulni uralkodni a kényszerességeimen, a paranoiámon, a folyamatos letargiámon, és kevesebbet pánikolni

… eljutni a Könyvfesztre / Könyvhétre

… legyőzni legalább három félelmemet. Nem tűnik nagy számnak, de nálam akár egy félelem is a kihívások kihívását jelenti – pláne mert olyan kis szarságoktól be tudok pánikolni, mint egy móló. Könyörgöm.

… bulizni menni. Vicces ez, tekintve hogy pánikolok a tömegtől… de csapassuk, hátha elájulok vagy valami. Lesz kire fognom, drága Eszterem.

… nem skippelni a gólyatábort

… országos helyezett novellát írni

… Passenger koncertre menni

… megírni a világegyetem legkirályabb diáknapi kampány-forgatókönyvét #csakaB

… ballagási beszédet mondani

… nagyvonalúbban bánni az érzelmeimmel

… elsajátítani a mindfulnesst, azaz megtanulni jobban megélni a pillanatokat, sokkal inkább jelen lenni

… többször dicsérni meg másokat. Sajnos nem ez az alaptermészetem, de ha megerőltetem magam, mindig pozitív hatását látom, és élvezem, hogy a másiknak egy kis boldogságot csempésztem a napjába, ami szuper érzés. Szeretném gyakrabban csinálni.

… üvegbe gyűjteni a jó dolgokat, amik idén történnek velem. Ezt évek óta csinálom már, de általában nem elég kitartóan, ugyanis amint jön egy kisebb-nagyobb negatív hullám, elvész a fogékonyságom bármi jóra, amit meg kéne pedig jegyezzek… így a tavalyi évben az üvegben csak születésnapi képeslapok és színházjegyek voltak, cetlikből pedig nagyjából kettő. Idén nagyobb odafigyeléssel szeretném megőrizni a pozitív momentumokat.

… tenni valamit azért, hogy ne vegyen körül ez a negatív, taszító erőtér. Ha kívülről nézem magam… nos, én sem szívesen szólnék magamhoz. Néha emlékeztetnem kell magam, hogy mosolyogjak – de legalábbis ne vágjak olyan fejet, mint aki a nézésével ölni akar.

… 500 lájkot a blog FB oldalára – szerintem ez még belefér a megvalósíthatóba –, és 250 feliratkozót a blogra – ez már nehezebb ügy, de bízok bennetek

… venni végre egy fekete bokacsizmát és egy nagyon hosszú fekete szövetkabátot. Akár azt is megfogadhatnám, hogy nem járok folyton feketében… de ennyire nagyot azért nem álmodnék.

Ti mit vártok ettől az évtől?

Mik a terveitek 2019-re? 

Búcsúzni vagy szabadulni? | Minek az éve volt 2018?

2018-nak hivatalosan is vége – nálam legalábbis biztosan. Egy hónapja meglepő módon még szorult belém annyi naivitás, hogy a decembertől várjam az évem hatalmas, mindent elsöprő plot twistjét, de most, miután – lévén ez a való világ, és nem valami vígjáték – nem következett be, bölcsebb vagyok, minthogy a maradék pár órámtól várjak bármiféle fordulatot. Ez az év… embert próbáló volt. Fájdalmas. És itt az ideje, hogy búcsút vegyünk végre tőle. Éjfél ide vagy oda.

Még nem érzem azt a tipikus szilveszteri-újévi merengést, mint az emberek – köztük én is – általában, nem összegeztem még magamban úgy igazán, velősen a mögöttem álló tizenkét hónapot, s nem rohamoztak meg az emlékek sem – az ideiek legalábbis. Az év bármely más időszakában többet gondolkodtam, mint mostanában, s bevallom, ebben a percben csupán két kérdés foglalkoztat: hogyan repülhetett el így az idő, mikor még pontosan emlékszem a tavalyi 31-émre, s hogyan vánszoroghatott ennnnyire undorítóan lassan? Mintha nem egy év lett volna, hanem minimum három. Mégis, néha csak egy percnek tűnik. Virágos ellentmondás, szilveszteri kiadás. Remélem már mindenkinek hiányzott.

De nézzük, honnan indultunk. 2017 végén görcsösen magam mögött akartam hagyni az óév minden problémáját – ezért tettem is, a tervem viszont dugába dőlt, így annyit mindenképpen tanultam az esetből, hogy minél erőszakosabban szabadulni akarunk a gondjainktól, azok annál elszántabban követnek majd minket, s garantáltan velünk is ragadnak jóban-rosszban. Az idei évet alapjaiban határozta meg – a legklisésebb kifejezéssel élve – némi szerelmi szenvedés… sokat reméltem, nagyot csalódtam, haragudtam úgy, mint még soha, szárnyaltam pár napig, majd voltam egészen magam alatt, és még most is csak megvalósítandó cél, hogy egészen túllépjek a dolgon. A stresszfaktorom tovább emelkedett némi más, komolyabb természetű problémának köszönhetően, amikbe nem folynék bele, mindezt pedig kiválóan megkoronázta a végzős évem, ami egyszerre keltette életre minden még szunnyadó aggályomat, félelmemet, és rövid időn belül egy konyhaszéken összekuporodva zokogó kislánnyá varázsolt. Állandó idegben tartott a jövőtlenségem, a továbbtanulás, jobban utáltam magam, mint valaha, három hónapon keresztül a szalagavató ölte a lelkem szépen csendben, a feszültség pedig csak nőtt, nőtt, és nőtt, én pedig kitartóan nem osztottam meg az érzéseimet másokkal, mert hát mégiscsak, felrobbanni sokkal jobb. De a francnak hiányzik, hogy mások agyára menjen a panaszkodásával. Veletek ez annyira más. Hiába ismerlek sokatokat, mielőtt ezek az arcok kiválnának, kiélesednének, először csak az arctalan tömeget látom. Mellesleg senki sem kényszerít senkit, hogy itt legyen és olvasson… úgyhogy ez lenne itt a megfelelő hely és idő egy olyan igazi, együtt sírós-együtt nevetős őszinetség rohamhoz. De nyugi, nem lesz.

Mindenesetre ezeknek köszönhetően maximálisan a múltamban éltem ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna. Lényegében az egész évemet ez az örökös „jelen nem levés” jellemezte: a mát megélni képtelen voltam, s ha meg is tettem, csak egyre mélyebb letargiába zuhantam tőle, a jövőmre gondolni féltem, mert úgy éreztem nincs előttem perspektíva, a múlt pedig fájt… de talán még ott éreztem magam a legkomfortosabban. Sokmindent tanított az elmúlt időszak, de a legfontosabb tanács, amit átadhatnék mindannyiótoknak ez: éljetek! Éljetek most, és éljetek teljesen. Nem mintha én tudnám, az milyen… az ellenkezőjéről viszont van tapasztalatom, bőven túl sok is, és állíthatom, hogy nem vezet semmire, boldogságra meg pláne nem. Többek között ezért vált a mindfullness tanulmányozása és alkalmazása az egyik nagyobb célommá 2019-re – de erre majd rátérünk később.

Lényeg ami lényeg – vagyis igazából nem számít, de ha már így benne vagyok, befejezem –, időközben a fizikai állapotom úgy döntött meglátogatja a lelkivilágom ott A Béka Segge Alatt Falván. Állandóan betegeskedtem, mindenem megmagyarázhatatlanul fájt, nem is beszélve az idén felerősödő paranoiámról, kényszerességeimről és pánikjaimtól. Néha úgy érzem, embernek még nem okozott akkora stresszt belépni az ebédlőbe, mint nekem – persze ez nyilván nem így van, de próbálná bárki ezt mondani egy menzásnak, aki rosszul van a tömött ebédlő gondolatától is.

Összességében, bár így is több volt az untatás, mint kellett volna, de még a részleteket mellőzve is, ha egy képpel kéne jellemeznem 2018-at, akkor az bizonyára egy rohadtnagy feltartott középsőujjat ábrázolna. Megjegyzem, drága 2018, üzenem viszont, ugyanezt neked is! Ez az év lecseszte a bábumat a tábláról, és játékosból tehetetlen nézővé tett… én mindezt nem azért mesélem el, mert sajnálatot várok, vagy mert egy picsogó liba vagyok. Egyrészt… nos, mert megtehetem. Másrészt mert hiszem azt, hogy semmi sem könnyít úgy az ember lelkén, mintha leteszi pár percre a terheit. Az elmúlt, itthon töltött ünnepi időszak úgy érzem némileg kisimított, de még nem tudom, mennyire tesz majd depresszióssá az élet, ha visszakényszerülök a mindennapokba… mindenesetre remélem, hogy minden rossz elfogadása úgy, ahogy esett, és az, ha mindezt most leteszem ide és itthagyom, segít majd, hogy a magam láncaival ugyan, de picit felszabadultabban kezdjek bele a következő évbe.

S eljutva eddig a pozitív maszlagig – amit szokatlan, de most még kicsit magaménak is érzek –, ideje lenne figyelmet szentelni annak is, mit köszönhetek 2018-nak. Az arányok, meg persze a feneszar agyműködésem miatt elsősorban nem ezek ragadtak meg, de tény és való, hogy nem csak rosszat hoztak a mögöttem lévő hónapok, úgyhogy nézzük, hogy állunk:

… megjelent a tavaly benyújtott tízoldalas iskola/várostörténeti (legalábbis efféle) pályamunkám egy evangélikus folyóiratban

… ha már itt tartunk, nem nagy szám, de az egyik – talán a legjobb – versem megjelent az iskola évkönyvében szemét, SZEMÉT

… apropó versek: idén egész sokat írtam. Persze mai szemmel már mind a szemétbe való… de azért kellettek azok. Főleg mert ismét országos helyezést hoztak egy versíró versenyen

… ösztöndíjat nyertem, úgyhogy hamarosan új gépről fogom pötyögni a posztokat

… előrehozott érettségit tettem infóból és angolból – ráadásul kifejezetten jól

… azt hiszem nagy nehezen eldöntöttem, mivel akarok foglalkozni a jövőben

… Blogturné Klub tag lettem augusztusban

… felfedeztem Tisza Kata munkásságát. Talán ez a legnagyobb pozitívum idén. 

Összeszedve – és realizálva, hogy ennyi volt a jóból – mindez siralmasan kevésnek tűnik… mit annak tűnik, az is. De becsüljük csak meg. Most ez jutott. És blablabla, tekintsünk előre a jövőbe, pozitívan és reményekkel, tervekkel telve… meg minden efféle hányinger klisé ami a számon kifér, de mielőtt megtennénk, villámgyorsan tekintsük át azt is, mit jelentett ez a 12 hónap a blog szempontjából. Igazából ezért lennénk itt.

Ami a Never Let Me Go háza táját illeti, igencsak hullámzó munkakedv mozgatta a szálakat a háttérben, így az átlagos teljesítményű évkezdés májusra átcsapott kész tragédiába – elvégre mi az, ha a blogger nem akar többet olvasni, ha nem a vég –, majd nyáron kikecmeregtem a gödörből, onnantól pedig úgy érzem, jó irányba íveltünk tovább. Tudjátok, felültük a hullámvasútra ami csak felfelé megy. Remélem. Mindenesetre úgy érzem a holtpont egyféle külső-belső teljes megújulást hozott a blognak, mintha csak a hamvaiból támadt volna föl: először is kapott egy szebb dizájnt – ami ugyan nagyon minimál, de végre olyan, amilyenről álmodtam –, majd elkezdett tartalmilag is felnőni, velem együtt. Az idei évben a könyvbéli ízlésem erőteljes változásnak indult, kissé kinyílt előttem a világ, így kilépve a komfortzónámból idén sokkal vegyesebb felhozatalt tudtam produkálni értékelések terén is: a romantikus irodalom mellett feltűnt a thriller, a horror, a szépirodalom, a költészet, a pszichológia, életmód, mélyebb lélektaniság… minden mi szem-szájnak ingere. És annyira, de annyira elmondhatatlanul élveztem… és élvezem még mindig. Magamra találtam a könyvek zűrzavarában. És ha már itt tartunk… a magamra találás egyik legfontosabb segítőjéről is ejtenék pár szót. Nem sokat. Nem litániáznék, hiszen egész évben az tettem. Szerintem nincs köztetek, aki ne lett volna szemtanúja legalább egyszer – de inkább többször – egy lelkesedés-kitörésemnek Tisza Katáról. Márciusban fedeztem őt föl, mint szerzőt, Akik nem sírnak rendesen c. kötete pedig azonnal megvett magának – hogy miért, azt ITT elolvashatjátok –, amiből könnyűszerrel lett három újraolvasás, akárcsak A legjobb hely a városban te vagy esetében, amit szintén nem egyszer vettem kézbe az elmúlt hónapok során. Tisza Kata minden sora sebzett és gyógyított, és rengeteget segített – és segít továbbra is.

Végül pedig, érdemelne pár szót a blogot ért idei legnagyobb siker is: augusztusban kaptam ugyanis egy olyan emailt, amitől körberohantam a lakást mint akit rakétából lőttek ki. Blogturnés lettem én is – ezzel pedig nem csupán egy nagy blogger-álmom vált valóra, de egy irtó jófej társaságnak is része lettem. És persze megtanultam milyen határidőre posztot írni. Én és a rendszeresség. Ismerkedünk egymással. Ezt kapjátok ki.

Összegezve: bár magánemberként ronccsá vert az év, a bloggal végeredményében kegyesen bánt – imádom, ahol most tartunk, és ezen a vonalon szándékozok továbbra is haladni. Úgyhogy ugorjunk fejest a statisztikák szépségeibe, és nézzük, miért is vagyok hálás nektek, azt tanácsolom! ;)

Összes közzétett bejegyzés: 291

Összes közzétett komment: 770

Feliratkozók száma: 219 (tessék, eggyel lecsúsztunk a célról xd)

Oldalmegtekintések száma: 153 000

Facebook kedvelések száma: 442

Instagram követők száma: 640

Legnépszerűbb posztok idén:

10 idézet, amivel Tisza Kata kiütött

Jay Asher – Micsoda fény! | értékelés

Leiner Laura – Ég veled | értékelés

Positive vibes | 100 dolog, amit szeretek

Szurovecz Kitti – A kisemmizett angyal | értékelés

Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy | értékelés

Nem elég röviden és nem elég tömören ennek az éve volt 2018. Nem mondom, láttam már ennél jobbat, remélem fogok is, de vége van, hála a jó istennek, úgyhogy levonom a tanulságokat, kitűzöm az újabb – megvalósíthatatlan – célokat, konzerválom a szépségeit és megpróbálom feledni a fájdalmait, hogy új erővel és tiszta – de legalábbis kevésbé agyonhasznált, összegyűrt, leevett és megsárgult – lappal kezdhessek neki 2019-nek! Az újévi optimizmusból sosem elég, úgyhogy a napokra még várhattok két posztot is a témában, ugyanis lógok még az idei kedvenceimmel, nem is beszélve az átadandó bölcsességeimről és a jövőbeli céljaimról… viszont addig is szeretnék mindannyiótoknak boldogságban, sikerekben, jó könyvekben és szeretetben gazdag újévet kívánni! Koccintsunk egy nagyot. Ne ázzunk el. Érezzük jól magunkat. Aztán találkozzunk jövőre ugyanitt.

Colleen Hoover - Túl késő | Blogturné + nyereményjáték

„A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit.”

Eredeti cím: Too Late

Oldalszám: 472

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Sloan a poklok poklát is megjárná azokért, akiket szeret.

És meg is teszi, minden egyes nap. Amikor azonban rádöbben, hogy valójában börtönben él a veszélyes, erkölcstelen és züllött Asa Jackson mellett, Sloan kész bármit megtenni azért, hogy szabaduljon szorult helyzetéből. Akár a testi épségét is kockára tenné, aminek senki sem állhat az útjába. Senki, kivéve Cartert.

Asa életében Sloan a legjobb dolog. És Asa szerint Sloan életében ő a legjobb dolog. A lány nem nézi jó szemmel Asa züllött életmódját, pedig a srác szerint, ő csak azt teszi, amit tennie kell, ha mindig egy lépéssel az üzletfelei előtt akar járni. Mindent megtesz annak érdekében is, hogy egy lépéssel Sloan előtt járjon. Senki sem állhat az útjába.

Senki, kivéve Cartert.

Az év legmegrázóbb regénye arról, meddig élhetünk és hogyan szabadulhatunk egy bántalmazó kapcsolatból.

Ismerd meg Sloan példaértékű sorsát!

Mindig egyfajta különös érzéssel tölt el belekezdeni egy újabb Colleen Hoover regénybe – izgatottság, remény és hit elegyével, némi kíváncsisággal… a tudattal, hogy ez most valami fantasztikus lesz, ugyanakkor valami háttérben lappangó aggodalommal, hogy mi van, ha mégsem. Nem mintha nagy esélyt látnék erre… de tudjátok, nagy elvárások nagy bukást vonhatnak magukkal. Az írónő hazánkban megjelenő legújabb kötete kapcsán az elmúlt pár hétben mást sem hallottam, minthogy homlokegyenest ellenkezik CoHo korábbi műveivel; azt, hogy ez valami más, valami egészen új. Megjegyezném, tekintve, hogy komoly érzelmek fűznek az eddigi Hoover kötetekhez, ez nem tűnt valami biztatónak. Ám elmondhatom, így, 500 oldallal később, hogy a hírek csak félig bizonyultak igaznak – ugyanis úgy érzem, a Túl késő mindössze annyiban különbözik minden eddigi Colleen Hoover regénytől, hogy messze-messze felülmúlja őket. Na nem ám egyesével… hanem mindet összevetve. Oké, talán a Velünk véget ért leszámítva, azzal osztozik a trónon. Mennyire izgultam a Reménytelenen; hogy elszorult a szívem az Egy nap talán olvasása közben; s hányszor ejtettem könnyeket a Vallomás miatt… s bár ez mind szép és jó, most úgy érzem, mindez meg sem közelítette azt a totális hullámvasutat, amit a Túl késővel éltem át. Különös regény ez. Épp amennyire lehet szeretni, úgy lehet gyűlölni is, a szereplőket úgyszintén. Sloan, Asa és Carter története az írónő fejének nem egyazon részéből pattant ki, ahol Will, Ridge vagy Holder született; a Túl késő minden ízében a sötétségből fogant. Nem csak „meghempergett” a koromban, hogy feketévé váljon: igenis a velejéig kegyetlen. És beteg Nagyon, nagyon beteg.

A történet alapja mindenki számára elég kilátástalan szituáció – bár a „kilátástalan” valamennyi főszereplő számára más jelentéssel  bír, elvégre Asa egyre inkább elhatalmasodó őrülete, Carter a jó szíve, Sloan pedig szorult helyzete miatt őrlődik, s sodródik mondhatni tehetetlenül az életben. A különbség az, hogy van, aki felismeri ezt a helyzetet – mint Sloan vagy Carter – és van Asa, aki számára az élet még így is egy álomvilág, melyben az övé minden kincs, s legfőképp: ő is kincs mindenki más életében.

Szövevényes történetről beszélünk, nem egy, de nem is kettő fontos üzenettel, amire felfigyelhetünk, de valamennyi feldolgozott pszichológiai jelenség közül úgy érzem, Asa tartogatta a legtöbb érdekességet. Röviden felvázolva egy elnyomó és bántalmazó kapcsolat áll fent közte és Sloan között, mely a lány testi illetve lelki kihasználásáról szól. Ez elég világos ügy, és szerintem normális emberekként mind egyként kiáltanánk a viselkedése ellen. Ugyanakkor megszokhattuk már, hogy Colleen Hoover egy kényes kérdést sem átlag szemmel közelít meg, ezáltal pedig az olvasó számára is egyre nehezebbé teszi a véleményformálást. Az alapszituáció adott. És elítélendő. Azonban minél részletesebben kibontakozik a férfi jelleme, minél több alkalommal jutunk be a fejébe az általa narrált fejezetek segítségével és minél több visszaemlékezést olvasunk, annál nehezebb egyértelműen állást foglalni, s feketén-fehéren látni a dolgokat. Pláne, mert a világon tényleg ritka, hogy valami csak fekete vagy csak fehér legyen, mindig inkább a szürke zónában van… csak azt kell megtalálni, a skála mely oldalán.

Asa, Asa… ami őt illeti, bevallom, mostanra sem sikerült belőnöm a helyét. Mert az első perctől fogva gyűlöltem őt, gyűlöltem a játszmáit, azt, ahogy Sloant manipulálja, hogy bántóan visszaél a lány kiszolgáltatottságával, mi több, csak afféle díszként tartja a házában, mint valami kincset vagy trófeát amivel mindenkinek dicsekedhet, ugyanakkor senkinek sem hagyja hogy ránézzen. Ez a fajta hozzáállás szerintem a legtöbb nőt kihozná a béketűrésből. Nem vagyok én ádáz, harcos feminista, csupán az egészséges nemi egyenlőség híve, az igazságérzetemet pedig ilyen alapon roppant mód felpiszkálta Asa és Sloan kapcsolat-félesége – ami őket összeköti, az számomra sehol sem fér bele az „egészséges” fogalomkörébe. Akárki legyél is, aki ezt most olvasod, remélem neked sem.

Persze mondhatjuk, hogy egy ilyen kapcsolathoz két ember kell: egy elnyomó, és valaki, aki hagyja, hogy valaki ily módon rajta gyakorolja a hatalmát, de ilyen ügyben én nem lennék döntőbíró, jogom sincs hozzá, hogy az legyek… hiszen a könyv rámutat, hogy egy kívülről elítélendő jelenségnek is megvan a maga háttere. Megvan az ok Sloan részéről, amiért hiába erős nő, kénytelen tűrni, és bár ostobaságnak tűnik mentegetni egy ilyen vadállatot, még Asa részéről is indokolt minden botrányos marhaság, amit tett.

„– Időnként úgy vélem, jobban is bánhatnék veled.

Lenyelem a torkomban lévő gombócot.

– Akkor miért nem teszed?

A szeme résnyire szűkül, és oldalra dönti a fejét, mintha tényleg elgondolkozna a kérdésemen.

– Mert nem tudom, hogyan csináljam.”

Tehát első benyomásra gyűlöltem őt… aztán együttéreztem. És persze utáltam. Utáltam őt, meg az egész világot, amelyben szörnyű emberek élnek, és ezzel további szörnyű embereket keltenek életre. Itt megjegyezném, hogy továbbra is úgy tartom, hogy komoly, sokfordulós alkalmassági vizsgákat kéne teljesíteni mindenkinek, mielőtt engedik, hogy szülővé váljon. úgy mondom ezt, hogy én ezer százalék, hogy megbuknék. Ez nem annyi, hogy két ember beleadja a spermáját és petesejtjét egy közös projektbe, aztán a nő kipottyant egy kölyköt oszt’ cső… ez egész életen át tartó felelősség, amire sokan nem alkalmasak, én pedig nem adnám meg ezeknek az esélyt, hogy próbálkozhassanak beletanulni, mert úgysem fognak, és baromi nagy a tét. Először is egy új élet testi-lelki-mentális egészsége. Rajta keresztül pedig még annyi más emberé is. A lelki egyensúlyt gyermekkorban kell kialakítani, ebben a legsérülékenyebb korban esett csorbák pedig megmásíthatatlanul beépülnek az ember személyiségébe – lelki beteg gyerekből lelki beteg felnőttet nevelnek, a lelki beteg ember pedig újabbakat tesz instabillá. Végtelen láncolat ez. Ronda, végtelen láncolat.

„Valahol mélyen tudom, hogy a gyerekkora miatt olyan, amilyen, és egy részem nem tudja ezért hibáztatni. De pusztán azért, mert a viselkedését meg lehet magyarázni azzal, hogy szörnyű emberek között nőtt fel, nem jelenti azt, hogy köteles vagyok alávetni magam a boldogtalan életnek, csak mert szeret engem.”

Tehát volt egy egészen apró részem, aki megértette Asát, meg egy valamivel nagyobb, aki akármi legyen is, gyűlölte őt… de egy idő után egészen már érzések maradtak csak bennem, ha jelen volt a történetben: vagy izgalom – mi  a következő lépés, mi fog történni? –, vagy nemes egyszerűséggel szórakozás. Asa a maga kiszámíthatatlanságában sajnos többször megnevettetett, mint azt szép lenne bevallani: egyik percben még egy elmebeteg, agresszív vadállatot alakít, a következőben meg már a kókusztortájáért sír a szája, mint valami hatévesnek. Egy rohadt kókusztortáért. De komolyan, úgy képzeljétek el a szituációt, hogy a pasi még akkor is a tortáját követeli, mikor bilincset kattintanak a csuklójára. Értem én, jó cucc egy kis sütemény, de ez… abszurd. Mindazonáltal olvasó szemmel bevallom, hogy marha szórakoztató. Néha elgondolkodtam olvasás közben, hogy mennyire vagyok beteg magam is, ha a könyvekben fel-felbukkanó elmeháborodott karakterek elsősorban mindig mulattatnak… de be kell vallani: ezek a bomlott személyek valahogy istentelenül viccesek tudnak lenni. Mármint így tisztes távolból. Szóval most fél percet adjatok és befejezem a röhögést a kókusztorta meg a botra tűzött Jézus miatt.

Komolyabb vizekre evezve: már eddig is éreztettem, hogy nem semmi történetről beszélünk, amely telis-tele van komoly témákkal, de spoiler-nemspoiler, szeretném már őket nevesíteni is, ugyanis karaktereink egymással és önmagukkal való kapcsolata kiterítve igen színes pszichológiai térképet ad. Asa példája mutat rá a könyvben elsőízben a szülői példának a gyermek fejlődésére gyakorolt hatásaira: az öntudatlanul is személyiségbe épült vonásokra, viselkedésmódokra, gondolkodásra. Nem mehetünk el szó nélkül Sloan mellett sem, hiszen az ő gyerekkora, s összes addigi évének életminősége az ő jellemét és felfogását is formálta. Asához hasonlóan ő sem tanulta meg gyerekként, mi az a szeretet, s az így keletkezett fogalomzavar sodorhatta elsősorban egy bántalmazó kapcsolat csapdájába: elvégre ha nincs viszonyítási alapod, bármiféle törődést megélhetsz a szeretet megnyilvánulásaként: azt is, amit tapasztalva egy lelkileg egészséges ember már menekülne. Persze a lány elég okos, és sikerült megfejtenie önmagát idővel, de azon a ponton már túl késő volt kiszállni. Ha itt tartunk, megemlíthetnénk a lelki terrort, a zsarolást, a szelíd erőszakot is… egyik sem mellékes. Ugyanitt szóba kerülhet az erőszak fogalmának pontos definíciója, ugyanis a történet végéhez közeledve egyre nagyobb kérdőjellé válik, hogy mégis hol kezdődik az erőszak, s persze az örökzöld vitakérdés: ki a felelős érte. Terítékre kerülnek a mentális betegségek, a skizofrén személyiségzavar, a nárcizmus, a beteges birtoklási vágy, a paranoia…

„Fürödj ruhában, csekkold az ajtózárat sokszor, és az emberek máris azt hiszik, kezdesz begolyózni.”

Most csak próbáljátok magatokat a helyembe képzelni! Ez a könyv kész aranybánya, főnyeremény témákkal, de úgy érzem, nem tehetem meg, hogy ennél a pár mondatnál mélyebben bármelyikbe is belefolyjak, mert akkor a mondatokból hosszú-hosszú bekezdések lesznek, a bekezdésekből kisesszék, és itt maradunk holnapig. Vagyis… akkor azt hiszem csak én maradnék itt, egyedül. Lényeg a lényeg, rengeteg érdekességből áll össze a történet, azt viszont, hogy ezt mélyremenően felfedezzétek, a továbbiakban rátok bízom. ;)

A fent leírt rengeteg probléma, s a pszichés rendellenességek formálta főszereplők által épül föl a történet thriller-felé hajló vonala, ennek köszönhető, hogy a dolgok egyre inkább elfajulnak karaktereink között, mígnem állandó készültség és feszültség áll be a történetben. Persze már a kezdetektől adott egy bűnöktől terhelt, jó kis drogtanya alap, ahonnan elindulhatunk… de fontos megemlíteni, hogy a gépezet elindulásához kellett egy kezdőlökés is, amit pedig egy újabb kulcsfontosságú szereplő, Carter felbukkanása idézett elő.

Neki köszönhetően lép be ugyanis a történetbe egy finomabb romantikus szál – CoHo könyvben ez alap, s bár most a domináns vonal inkább a thriller, kiegészítésnek és persze a problémák fokozására tökéletesen illeszkedett a történetbe ez a vonulat is. Tetszett, hogy a férfi milyen módon kapcsolódik a történetbe, s a Sloannal kialakuló kapcsolatuk is megnyert magának – bár elég gyorsan alakult ki, úgy éreztem megvolt a részemről elvárt átmenet fizikai vonzalom és lelki kapocs között. Nehéz lett volna nem drukkolni nekik ezerrel, egyrészt nyilván mert Carter egy roppant szeretnivaló figura, másrészt, mert Sloan már marhára megérdemelt valamiféle támogatást, és egészséges szeretetet az életében.

Sokan támadják a lányt. Kemény szavak érik Sloant a könyvben mind Asa, mind saját maga részéről, és ahogy elnéztem néhány értékelést, az olvasók is gyakran elítélik őt – ami valamennyire érthető. Olvasás alatt végig tudatában voltam annak, milyen tényezők tehetik a lányt bárki számára ellenszenvessé, mégis, ahogy igyekeztem végig a teljes képet figyelni a különálló részletek helyett, rájöttem, hogy hiba lenne őt okolni bármiért. Kihasználja Asát? Lényegében pénzért él vele? Mondjuk, hogy igen. Micsoda olcsó kurva, mi? Hát emberek… én azt mondom, vizsgáljuk meg inkább a körülményeket. Szerintem az sok mindent átértékel – igazából homlokegyenest önzetlen önfeláldozássá változtatja mindazt, amire elsőre rávághatnánk, hogy egy másik ember kihasználása. Akárhogy is, nehéz Sloant helyesen megítélni. Talán nem is lehet. Igazából azt érzem, ebben a történetben senkit sem lehet.  

Mit mondhatnék még, amit eddig nem…? Hogy Colleen Hoover tökéletesen ábrázolta Asa paranoiáját, az egyre inkább elhatalmasodó betegségét és őrületét? Hogy akkora fordulatokat hozott be váratlanul, amelyektől baromi nagyot koppantam a földön? Hogy a számtalan random, értelmetlen mondat mindig képes volt megmosolyogtatni – noha próbálkoztam, és én ehhez nem bírom sajnos eléggé kiüríteni a fejem? Megint belekerültem a saját csapdámba, ugyanis úgy érzem, rengeteget tudnék még beszélni CoHo új regényéről, ugyanis ezzel az ötszáz oldallal végtelen megbeszélnivalót adott… ugyanakkor tudom, hogy már így is fájdalmasan hosszúra nyújtottam a mondókám.

Összegezzünk tehát. Beteg ez a könyv? Igen. Zseniális? Egyértelműen. Colleen Hoover minden lehetséges eszközzel odatette magát ebbe a regénybe, és valami eszméletlenül magával ragadót varázsolt, amit ugyan egy csak napja olvastam, mégis, azóta nem győzöm ajánlgatni.  De ahogy maga az írónő is felhívta rá a figyelmet az előszóban, csak óvatosan! Szerintem nem ártana egy 18+ a borító sarkába – akár Rázós Könyv besorolással is futhatna a könyv, úgy érzem –, és ajánlgatni is így ajánlgatom: az erős idegzet és a lelkierő alapszükséglet, mielőtt nekikezdtek, mert ez nem egy bájos-könnyezős szerelmi történet lesz, hanem egy utolsó lapokig kitartó kegyetlen játszma.

Kedvenc karakterek:

Tudom, hogy én találtam ki ezt a nyomorult értékelési rendszert magamnak, de akkor is muszáj feltennem a kérdést: ez valami vicc?! Talán nem volt még olyan nehéz dolgom itt egy Colleen Hoover könyv értékelésekor, mint most – talán mert olyan roppant összetett és sokoldalú személyiségeket ismerhettem meg ezalatt a 400 oldal leforgása alatt, akik gyors váltakozásban élvezték a haragom, gyűlöletem, sajnálatom, szeretetem, megértésem… és annyi különböző, totál ambivalens érzést. Nehéz lenne bármelyikükről is kijelenteni összességében, hogy a kedvencemmé vált.

Kedvenc részek:

A történet vége felé, de még az ötféle epilógus előtt fokozódó feszültségeket emelném ki szívesen, meg persze – csak mert néha frankón úgy éreztem, mintha Asa szavain keresztül egy kifacsart Patrick Bateman szólalna meg – a folyamatot, ahogy az írónő bemutatja, hogyan bomlik egyre inkább kiszámíthatatlan darabokká a férfi elméje.

Kedvenc idézetek:

„Olyan sokra vihetted volna. De életed minden egyes napját azzal töltötted, hogy azt vártad a világtól, hogy kárpótoljon téged a gyerekkorod zűrös éveiért. Ez nagy hiba volt. A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit. De te elfogadtad, amit kaptál, leszartad, és még többet vártál.”

***

„Nem rukkol elő kifogásokkal. Nem hazudik, és mondja, hogy minden rendben lesz, mert mindketten tudjuk, hogy úgysem lesz. Nem tesz olyan ígéreteket, amiket nem tud betartani, mint Asa. Csak a karjában tart, pusztán azért, hogy megnyugtasson… és most először érzek nyugalmat.”

***

„Nem szereted. Talán régebben igen, de a szerelem nem maradhat életben egy dolog nélkül, és az a tisztelet.”

***

„Tudni akarom, milyen érzés, ha olyan csókol meg, aki tisztel.”

Borító: 5/5

Tökéletesen szemlélteti azt, amit maga a regény is minden lapjával képvisel: figyelemfelhívó, tüzes, megkapó… van benne valami, ami a hatalmába kerít, és ez tetszik. Nem mond semmi különöset, nem világít rá külön a történet valamely fontos részletére, mint például az Egy nap talán vagy a Velünk véget ér fedele… és mégis üt, átad valami Sloan, Asa és Carter sztorijának dinamikájából. Akármennyire is nem rajongok alapjáraton az efféle harsány megjelenésű borítókért, ebben megfogott minden az erőteljes színvilágától kezdve az egyszerű de uralkodó tipográfiáig.

Pontozás: 5/5

Néha leül az ember, haladni akar a dolgaival, összeszedni magát – mondjuk behozni a lemaradását egy értékeléssel, vagy folytatni egy regényt –, de talán ti is éreztétek már azt, hogy ilyenkor mindent csináltok, csak azt nem, amit kéne. Takarítotok, képeket nézegettek, esetleg megnyittok egy üres Word dokumentumot, és céltalanul elkezdetek pötyögni valami újat, valami elterelőt, valami kikapcsolót… valamit, amit az agyatok éppen produkálni tud. Nem tudom, nektek ismerős-e ez. De Colleen Hoovernek bizonyára, ugyanis ironikus módon éppen így, egy regényírás mellé beiktatott kis „játék” eredményeképp született meg írói karrierjének talán legkiemelkedőbb darabja. A legütősebb. Legkegyetlenebb. Legsötétebb. Legbetegebb könyve. És amúgy félelmetes belegondolni, hogy valaki agya „kikapcsolt” állapotban képes összehozni egy olyan dinamikus, összetett és aprólékosan életre keltett történetet, amilyet sokan teljes erőbedobással se tudnánk. A Túl késő cirka 500 oldala alatt minden rendben volt: a karakterek kidolgozottsága, háttere, viselkedésük pszichológiája, a cselekmény íve, az akció és romantika elegye, a fordulatok, a szépség és kegyetlenség váltakozása, a felmerülő erkölcsi kérdések, a humor… egyszerűen minden. Azt hiszem kib@szott kókusztortástul és mindenestül új kedvenc Hoover könyvet avattam, szóval idegeket készíteni erre a kemény menetre: és olvassátok!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából a rajongók újabb Colleen Hoover kötettel gazdagodhatnak így év végére, a szerző pedig ezúttal egészen új oldaláról mutatkozik be a magyar olvasóknak Too Late – Túl késő c. könyvében. Ha titeket is érdekel az írónő izgalmas, romantikus thrillere, tartsatok a Blogturné Klub csapatával, s a turné végén hármótok akár gazdagabb is lehet a Túl késő egy-egy példányával!

A new adult könyvpiacon talán nincs is nagyobb név, mint Colleen Hooveré – erre való tekintettel pedig sorozatosan jelennek meg hazánkban is újabb és újabb regényei. A feladatotok nem lesz nehéz: a turné minden állomásán egy-egy idézetet találhattok az írónő korábbi könyveiből, a Rafflecopter dobozba pedig be kell írnotok annak a szereplőnek a keresztnevét, aki az adott idézetet mondta. A helyesen válaszolók közül három szerencsés gazdagodik majd a Túl késő egy-egy példányával.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

„– A jövőben… ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe… akkor légy szíves, belém legyél szerelmes!”

Állomáslista:

12.15. Könyvvilág Blog

12.16. Never Let Me Go (extra)

12.17. Dreamworld (extra)

12.18. CBooks

12.20. Never Let Me Go

12.21. Deszy Könyvajánlója

12.22.Sorok Között

a Rafflecopter giveaway