2019. május 17.

Fredrik Backman - Amit a fiamnak tudnia kell a világról


„Ez lenne hát az élet, amely bizonyos dolgokat megkövetel tőled. Legyél becsületes, bátor és igazságos. Szeress, és légy szeretve. Vallj kudarcot. Kerülj kínos helyzetekbe. Győzz. Ess le valahonnan. Ess szerelembe. Alapíts együttest.”

Eredeti cím: Saker min son behöver veta om värladen
Oldalszám: 176
Megjelenés: 2019
Kiadó: Animus
Ár: 3290 –

Hogy milyen szülőnek lenni, arról mindenkinek más a véleménye, de azt, hogy a gyereknevelés számos nehézséget, buktatót, vicces és megható fordulatot tartogat, senki sem vitatja.
Fredrik Backman, Az ember, akit Ovénak hívnak szerzője ebben a briliáns kötetben éppen ezeket a fordulatokat veszi sorra. Szó esik itt repülőterekről, műanyag zsiráfokról, együttesalapításról, pankrációról és még sok más hasznos és haszontalan dologról. Személyes, szókimondó, tiszteletlen, és rendkívül szórakoztató.

Vannak könyvek, amelyek szépen, fokozatosan beszippantanak, amelyeket megismersz, s ezáltal megszeretsz; vannak, amelyeknek ez sok idő, míg vannak, amelyeknek kevés, ahogy akad, aminek ez sikerül, és sajnos olyan is aminek nem… de most mindenekelőtt az olyanokról szeretnék beszélni, amelyeknek már az első oldala alatt tudja az olvasó, hogy valami különlegesnek lesz a részese. Valamint arról az érzésről, mikor leültem egy percre az íróasztalomhoz – ahol mellesleg sosem ülök –, mondván „csak belelapozok”, majd a kényelmetlen irodai székemen görnyedve kezdtem haladni fejezetről fejezetre, ugyanis rájöttem, hogy Backman könyvei nem úgy működnek, hogy te csak úgy beleolvasol. De nem ám! Szó sincs arról, hogy önkényesen felvedd-letedd drága Fredrikünk bármely könyvét, mi több, attól a perctől, hogy kezedbe fogtad bármely irományát, már el is vesztetted a szabadságod, tesó, csak szólok. A kötet, melynek tetején a „Fredrik Backman” név áll, magához láncol, úgy kapcsolja a fedél részecskéit a bőrödhöz, mintha csak pillanatragasztóval illesztették volna őket egymáshoz. Az Amit a fiamnak tudnia kell a világról esetében pedig mindez hatványozottan igaz.

Tudni érdemes, hogy ha van számomra olyan, hogy húzónév, akkor alapvetően is elég gyér táborra gondolok, csupán néhány taggal… de – noha ilyen éles mezőnyben igazán nem szép rangsorolni, tudom –, talán közülük is Backmanre gondolok először, mint olyan íróra, akinek a neve mindig garancia valami maradandó, elgondolkodtató, ugyanakkor rendkívül mulattató olvasmányra. Nem túlzok azzal, hogy az iránta táplált bizalmam feltétel nélküli – legalábbis elég közel áll ahhoz. Legújabb témáját valamelyest mégis gyanakodva figyeltem; mint egy különleges, de felettébb veszélyes kígyófajt, amit csak egy kétméteres bottal merek megpiszkálni, vagy hasonló. Mert valljuk be, szülőnek lenni nem kis falat. Úgy írni a témáról, hogy emésztés során ne okozzon kárt ideát a belső rendszeremben… az még nagyobb. Persze a szerző már az Életed üzlete c. történetében is bizonyított, s ha belegondolok, A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb sem fukarkodott a szülőség buktatóinak bemutatásában… de ez a kötet mégis más, gondoltam. Egy személyes vallomás. Személyes élmények. Érzések. Talán csak féltem, hogy a szerzőről megjelenő apa-kép nem felel majd meg az elvárásaimnak. Talán aggódtam, hogy ha nem elég jó ember, nem tudom kellően tisztelni szerzőként sem… ki tudja. Mindenesetre ha át is szaladt efféle gondolat az agyamon, most biztosak lehettek abban, hogy nem győzöm magam szidni miatta.

Hogy tökéletes apáról beszélünk-e? Nos, nem állítanám. Hogy jó szülő-e? Minden igyekezetével azon van – még ha be is pánikol a zavarbaejtően nagy, és koránt sem apukakímélő pelenkakínálaton. Fredrik nem volt tökéletes. Nem tudta, milyen törlőkendőt kell venni a babának. Elvitte kicserélni a pelenkát, de csak a pelenkacserét felejtette el. De tudta, hogy nem szuperhős – bár a „mi a szupererőd” kérdésre vitathatatlanul jól hangozna az „apa vagyok” válasz –, beismerte a hiányosságait, és lépten-nyomon igyekezett tenni valamit ellenük. Odatette magát. Próbálkozott. Szerette a fiát. Óvta, védte, tanította, igyekezett jó tudást, és igazi értékeket adni át neki, s szerette az anyukáját – ezek pedig őszintén mindent jelentenek.

Persze Fredrik és a felesége más tekintetben is igyekeztek mindent megadni a fiuknak – vegyük például azt a beépített hangszórós játékállatot, ami nyugizenét játszik, és amitől elvileg jobban alszik a gyerek. És most állítsunk fel egyféle kontrasztot – igazából éppen azért hoztam fel ezt az anyagiasabb példát. Mert amit a kötet nagyszerűen szemléltet az az, hogy szülőként rohadtul nem mindegy az, mit nyújtunk a gyerekeinknek. Mert elvileg ez a szerepkör nem ott merül ki, hogy anyagi értelemben biztosítod valaki életben maradásának feltételeit. Mármint, félreértés ne essék. Bátorkodom minden gyermek nevében kifejezni a hálámat, amiért van tető a fejünk fölött, felfűthetjük a szobánk télen, van mit ennünk és nem hagyják a szüleink, hogy szakadtan járjunk iskolába. De tévedés azt hinni, hogy ennyi elég – és még mindig minden gyermek nevében beszélve, nem telhetetlenségből mondom ezt. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy ennél még egy kisállatnak is több törődésre van szüksége. Egy gyermeknek meg aztán különösen – mert amit a legérzékenyebb évei alatt kap, azt viszi magával egész életére. Amit szülőként, lelki értelemben adsz, vagy épphogy nem adsz a gyermekednek, az egész életében úgy marad: a helye vagy a lelki ajándékkal, vagy a helyén hagyott ürességgel, levegővel lesz tele, és ez nem hinném, hogy olyasmi, ami pótolható később.

Nem mindegy, mire tanítod azt a neked köszönhető életet. Becsületre, elfogadásra, szeretetre? Azt mutatod neki, hogy az emberi kapcsolatok a szenvedéssel egyenlőek, arra tanítod, hogy ha jót akar magának, sose akarjon családot, vagy arra ösztönzöd a példáddal, hogy vegye magát körül a megfelelő emberekkel, akik jó hatással vannak az életére, és hagyja áramolni a szeretetet, mert az életet igenis előreviszi ez az érzés? Arra tanítod, hogy eltitkolja a problémáit, vagy arra, hogy tudja, segítséget kérni nem gyengeség? Az a minta, hogy légy észrevétlen, vagy az, hogy kiállj magadért és másokért? Félelemre tanítod vagy boldogságot szánsz neki? Elfogadod őt annak, amilyen – még ha nem is könnyű – vagy lépten-nyomon meg akarod változtatni? Nem csak szavakkal, de tettekkel is kimutatod, hogy fontos neked? Vagy sosincs rá időd? Úgy nő föl veled, hogy sose érezze magát egyenlő, értékes félnek, vagy megadod neki a tiszteletet, amit te is elvársz? Boldogságot adsz át a gyerekednek, értéket, szép emlékeket? Vagy kilöksz a világba egy lelki sérült örök gyereket aki a felnőtt fizetése jelentős hányadával a pszichológusa pénztárcáját teszi majd vastagabbá?


Nem mindegy… és amit az Amit a fiamnak tudnia kell a világról c. gondolatláncolatában Backman megmutatott ebből, az mindenképpen egy követendő példa lehetne a szülők számára. Könyörgöm, félre a gyermeknevelési szakkönyvekkel, mindenki vegyen kézbe Backmant és szálljon magába! No.

Persze van aki mindazt, amit szerzőnk leír, hatásvadásznak nevezné. Továbbmenjek? Egyenesen nyálasnak. De tudjátok mit, egyszerűen csak átitatja Backman műveit az őszinteség és a korlátlan gondolat- illetve érzelemáramlás szabadsága. Ezt tapasztalom minden könyvében, és ezt becsülöm rettentő módon benne – de most tárgyalt kötetében még ezt is új szintre tudta emelni. A lapokon pedig minden ott van. Annyi szeretet, amit talán emberi ész fel sem képes fogni igazán. Félelem a kudarctól, a hibáktól. Elszántság, akarat, hit. Olykor kétségbeesés, kétkedés. Backman pedig egyiket sem fogja vissza, hagyja hogy az tapasztalatai, a gondolatai minden korlát alól felszabadulva landoljanak a papíron, s végül ennek eredményeképp lényegül át a szemünk láttára „egyszerű” íróból hús-vér emberré.

De még milyenné. Tökéletlenné és egyben lenyűgözővé. Olyanná, aki tisztában van a hibáival, de megpróbálja leküzdeni őket azoknak a kedvéért akiket szeret. Olyanná, aki felnőtt ahhoz, hogy kiszakadjon a fiatalság énközpontú világából és felelős emberré váljon. Olyanná, aki úgy szereti a feleségét és a fiát, hogy olykor a könnyem kicsordult, hiszen mindenki ezt akarná maga körül látni. A könyvei mögött megbúvó férfi felfedezésével pedig a szemfüles olvasók elkezdhették fejben összekötni a pontokat valóság és fikció között – mi nővéremmel legalábbis mindketten észrevettük így utólag az itt megismert embert korábbi köteteiben is, különösen az Az ember akit Ovénak hívnak c. bestseller regényében. Backman itt-ott párhuzamba állítható Ovéval, de ami még szembetűnőbb, az a felesége, aki majdhogynem egy az egyben megtestesíti a könyvbeli Sonját. Életek és gondolatok tükröződnek így vissza, ami mellett én nem nagyon tudtam elmenni anélkül, hogy méltatnám egy teljes bekezdésen keresztül…

„Az élet huszonöt éven át csak és kizárólag rólam szólt, aztán megérkezett az anyukád, aztán te, és most hetente többször is felriadok éjszakánként és ellenőrzöm, hogy mindketten lélegeztek-e. Érted te ezt? Ha így viselkedtem volna, mielőtt valaki apjává váltam, bezártak volna egy gumiszobába egy iPodnyi delfinzenével.”

Akárhogy is, aktuális könyvünkhöz visszakanyarodva Backman újabb izgalmas színnel bővítette művei sorát ezzel a tanácsok alkotta gondolatfüzérrel. Úgy érzem értékes gondolatokat sikerült közvetíteni általa – mind felénk, olvasók felé, mind gyermekének –, gondoskodott róla, hogy ez alatt a 170 oldal alatt is hozzátegyen valamit az ember életéhez, olykor pár kéretlen könnycseppel akár, míg máskor egy asztalcsapkodós nevetésrohammal.

Kedvenc részek:

Nos, az első kétoldalas bevezető mindenképpen. Ott kezdődött a könyvvel a szerelmünk, ott jöttem rá, hogy ismét haláli órák várnak rám eszméletlen stílussal és tipikusan Backman-féle elengedhetetlen közlésekkel… de igazán, nem nagyon volt olyan pillanat, amikor ne lettem volna maximális elégedett és boldog azzal, amit olvastam.

„De amikor a legjobban haragszol rám, szeretném, ha eszedbe jutna, hogy számomra mindig az az egyéves kisfiú maradsz, aki meztelenül állt az előszobában, fogatlan vigyorral az arcán, és boldogan szorongatta a plüssoroszlánját.
Jó lenne, ha eszedbe jutna, mikor idegesítő vagyok. Mikor ciki vagyok. Mikor igazságtalan vagyok. Akkor gondolj vissza arra a napra
A napra, mikor nem voltál hajlandó elárulni, hova a fenébe rejtetted a nyavalyás kocsikulcsomat.
Jusson eszedbe, hogy te kezdted.”

Kedvenc idézetek:

„Találj valakit, aki nem azért szeret, aki vagy, hanem annak ellenére. És mikor ott állsz a Hálószobai tárolás osztályon, ne a bútorokra koncentrálj, hanem arra, hogy találtál valakit, aki hajlandó közös helyen tárolni a szarságait a te szarságaiddal. Tedd a kezed a szívedre: elég sok szarságot gyűjtöttél össze.”

***

„Remélem, hogy az egyenlőségére folytatott küzdelmet sosem a nemek közötti háborúnak fogod felfogni. Hogy nem fogod azt gondolni, hogy egy nő nem érdemel ugyanannyi jogot, szabadságot, vagy ugyanazért a munkáért annyi fizetést, mint te. Hogy nem fogod azt gondolni, hogy csak mert kiérdemelte a fent nevezetteket, ezért már nem is kell kinyitni neki az ajtót, ha lehetőséged van rá. Hogy tudsz majd egyszerre egyenrangú és úriember lenni. Különben kapsz a nagyanyáidtól.”

***

„Tudom, hogy mikor megtanulsz beszélni, elég hamar eljutsz oda, hogy akármit mondok, azt kérdezed: „Miért?” Már most segíthetek annyit, hogy az esetek kilencvenöt százalékában a válasz az lesz: „Mert az emberek ostobák”. Jó? Jó.”

Borító: 5/3

Nos… én mindig elismerően nyilatkozok Backmanről, de szerintem már ismertek annyira, hogy pontosan tudjátok, ilyenkor nem a borítói jutnak az eszembe elsősorban. Sőt, másodsorban sem… igazából szívesen áradozok a mélyenszántó gondolatairól meg a szenzációs humoráról, de mindeközben kínosan ügyelek arra, hogy kerüljem a borító témát, amennyire lehet. Nem mintha szörnyűek lennének, ez sem nevezhető rossznak… csak szerintem a szépséghez sem áll éppen közel. Értékelem a nagyregények és kisebb irományok közti eltérő, de azon belül egységes tipográfiát, értékelem, hogy igenis illik a vizualitás a leírtakhoz, de közben nem tagadnám le azt sem, hogy nem gyönyörködteti a szemem, amit látok. Ez minden.

Pontozás: 5/5

Ha azt mondod Backman, én azt mondom, őszinteség. Stílus. Humor. Mélyég. Azt mondom, ő az életbölcsességek skandináv mestere – bár nem annyira coelhosan, mint inkább „sose haladj forgalommal szembe az IKEA-ban, vagy leveszem rólad a kezem” értelemben. Olyan ember, aki beszélget az olvasóval, megcélozza az élet nagy kérdéseit, de nem áltat mindeközben azzal, hogy ismeri a tuti túlélési tippet, amivel megkönnyítheti bárkinek is ezt a buktatókkal teli utat. Főleg mert az élet szereti azt játszani, hogy ha jobbról, balról, előről és hátulról is felkészültél a támadására, akkor a magasból lenyúlva csap nyakon. Akárhogy is, Backman célja egyszerű és egyenes: csupán szeretné megosztani saját tapasztalatait, megmutatni azt, mikor orrabukott, s azt is, mikor kecses bakkecskeugrással lépett túl az élet állította akadályokon. A pelenkaosztályon történt kétségbeesését és a gyermeke iránti szeretetét. Az Amit a fiamnak tudni kell a világról minden lapjából árad az őszinteség, ahogy azt már Backmantől megszokhattuk – e kötet azonban úgy érzem személyességénél fogva még többet ad elődeinél. Olyan ajándékot, olyan gondolatokat, amelyeket mindenkinek meg kéne tanulnia elfogadni, és élete részévé tenni.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!Ha éhHa ffff

2019. május 10.

All I need's a whisper in a world that only shouts | Passenger koncert (2019)


Engedjétek, hogy ma rendhagyjak egy kicsit, hadd szóljon belőlem a vegytiszta rajongás. Nem szokásom nagy élménybeszámolókkal untatni benneteket mondjuk általában élményeim sincsenek nagyon, de most muszáj. Mert április 12-én este egy official merch pólót viselő, tőle szokatlan mértékű lelkesedést tanúsító lány az Akvárium Klubban, a harmadik oldalsó oszlop mellett és egy kétméteres, lófarkas német apuka szemmagasságban lévő válla mögött zokogva énekelte egyik kedvenc előadójával a Life’s For The Living szövegét: ez a lány pedig nem meglepő módon én voltam. Tehát eljött a megfelelő hely és idő ahhoz, hogy megpróbáljam tudatosítani magamban, hogy tényleg ott voltam – még mindig alig hiszem el – , felidézzem az estét elejétől a végéig, és kiéljem a Passenger iránti őszinte tiszteletem. Megint.

A koncert ütemtervét nagyjából aznap dél körül tudtuk meg a nővéremmel – igazából utólag magamon is meglepődök, amiért meg sem fordult a fejemben, hogy Mike-ot megelőzze valami előzenekar féle, elvégre tudtommal ez még mindig szokás… mindenesetre meglepve vettem tudomásul, hogy azért leszünk ott hamarabb, mint kellene, hogy egy órán keresztül hallgassunk olyasvalakit, akinek életünkben nem hallottuk még a nevét sem. Ilyen tekintetben nem voltam valami pozitív – amúgy is lejártam a lábam, kiújult a térdfájásom, esteledett, fáradt voltam, a bioritmusom akár egy nagymamáé… és akkor közlik, hogy ott fogok ácsorogni egy helyben négy órán át egyhuzamban. Elértük tehát a szokásos felállást, amit minden utazás, vagy bármi hasonló előtt eljátszok amióta az eszemet tudom. Érdekelt, ott akartam lenni… de nem volt kedvem bárhova is menni. Hülyeség, de ezen a fázison rendszerint túlesek. Aztán ahogy megszállt a szentlélek és elkezdett visszaszivárogni belém a lelkesedés, vele tartott a félsz is, hogy ismét pánikrohamot kapok a tömegtől – már az is vicc, hogy erre nem gondoltam korábban, de szerintem nem tudatosítottam kellően, hogy egy koncert igenis tömegből áll. Ami már többszörösen bebizonyosodott, hogy semmi jót nem hoz ki belőlem. Akárhogy is, hétre már rajtunk volt a karszalag, hányingert és instant agyfaszt kaptunk a körülöttünk enyelgő pároktól – azt hiszem elég hangosan fejeztem ki nemtetszésemet ahhoz, hogy kapjak egy szúrós pillantást, és a nője seggét markolászó alak és az árulkodóan elkent sminkű hölgy is eloldalogjanak a látómezőmből, de nem kérek elnézést –, reméltem, hogy nem kapok időközben csillapíthatatlan köhögőrohamot, és továbbra is szorongtam kissé, hogy agyonnyomnak, ha megtelik a terem. Aztán nyolc körül fellépett a színpadra egy fiatalember… aki természetesen nem Mike volt. Hanem egy hangtechnikus. Én mindenesetre felkaptam a fejem, akárhányszor megjelent valaki az emelvényen – noha tudtam, hogy először úgyis az „előzenész” kerül majd elő.

Még mindig mocorgott bennem az a „csessze meg, én csakis Passenger miatt jöttem” érzés, vetekedve önmagam nyugtatgatásával, miszerint például a Queen is előzenekarként kezdte, és hol tartana a világ, ha mindenki csak a fő fellépőket hallgatta volna meg, így hát pozitívabbnak kéne lennem, nevén nevezve Ken Yatesszel. Ti hallottatok már a fiatalemberről? Nyakamat rá, hogy nem. Aztán elénk lépett egy szál gitárral, és miközben kellően ráhangolta várakozó tömeget a főattrakcióra, tett arról is, hogy ezúttal igenis megjegyezzem a nevét. Lényegében olyan volt, mint egy kissé kiforratlanabb Passenger: közvetlen, rettentő aranyos, szuper humorral és kellő öniróniával – meg persze elengedhetetlenül finom gitárdallamokkal és szerethető hanggal. Gondolhatjátok, hogy az első fél perc alatt nagyjából tízszer fordultam nővérem felé elismerő pillantásokkal, azt tátogva, hogy ez az ember aztán tud valamit, és épp ennyi idő kellett, hogy már egyáltalán ne bánjam, amiért – hogy korábbi álláspontom idézzem – „ez az idegen húzza az időt Mikey Boy előtt”.

Egyik kedvenc megnyilvánulásom tőle, mikor beszélt a dalok közti kis szünetekben, és felhívta a figyelmet az előtérben árusított cuccokra, volt ott az albumokból, voltak pólók, képeslapok, bögrék – nyilván a legtöbb Passenger új lemezéhez, a Runaway-hez volt köthető, de akadt pár terméke Kennek is, ezt pedig sikerült elég meggyőzően mesélnie. Hogy úgy-ahogy idézzem őt: „a póló például azt mondja: Ken Yates says keep your head down – ami afféle belsős poén, tekintve hogy senki sem tudja, mégis ki a franc vagyok”. Itt döntöttem el, hogy bírom ezt az embert. Tetszik, ha valaki képes nevetni magán.


Ken végül hamarabb elbúcsúzott, mint ahogy azt az ütemterv írta, kisebb szünet után pedig át is adta a színpadot az este fő fellépőjének. Természetesen már Ken dalai alatt is kellően feloldódtam. Szuperül éreztem magam, élveztem annyira, hogy vele akartam volna énekelni, ha ismerem bármelyik dalát… de a lelkesedésnek mégiscsak egy egészen más szintje ragadott magával, mikor megjelent Mike.

Én igazán nem akarok ilyen tipikus őrült fan shitet nyomni. Tényleg ezt akarom a legkevésbé, mert mindaz, amit Mike David Rosenbergről gondolok, azt vétek lenne azzal a bizonyos „olyan jól néz ki, és királyak a számai” rajongói hozzáállással írni le. Egyszerűen vétek, mert végighallgatni egy-egy dalát, vagy akár ugyebár egy teljes élő koncertjét, és ennyi konzekvenciát vonni le belőle nevetséges felszínkapargatás lehet csupán. Minden ami Mike-ot annyira szerethetővé teszi, sokkal mélyebb és összetettebb – talán abban rejlik részben, hogy ő nem nagyon hasonlítható napjaink hírességeihez. És ez nálam nagyon pozitív jelentéssel bír.

Nem éreztem azt, hogy valaki felsétált az emelvényre, lenyomott egy showt, és ennyi, teljesítette a feladatát. Nem éreztem az előadói felsőbbrendűséget. Sokkal inkább valami olyasmit, hogy „én is csak ember vagyok, ti is emberek vagytok, beszélgessünk, zenélgessünk, énekeljünk együtt és érezzük jól magunkat”. Mike közvetlen volt. Nagyon is emberi. Rettentően aranyos és szerethető. Nevetett rajtunk és nevetett magán, és összességében tett róla, hogy mindenki nevessen eleget – még én is. Külön hálás vagyok ezért, mert régóta nem szólt már egy estém sem arról, hogy ennyit nevettem volna hangosan, és ténylegesen boldogan, felszabadultan. Az ő stílusából adódóan viszont mindig záporoztak a poénok, ugyanakkor mikor kellett, kellően komollyá vált, elmélyült, a dalaival egyetemben.


Kirázott a hideg minden alkalommal, mikor újabb dalba kezdett. A legjobb értelemben. De talán még többet adott, mikor csak úgy mesélt – mesélt a dalokról, magáról, koncertjeiről, a régi életéről, ami éppen úgy érezte, kiegészítheti a következő szerzeményt. Ő sem félt ám viccet csinálni saját magából – elismerte, hogy nagyjából mindenki azt hiszi, hogy ő egy együttes, és az első big hitjét, a Let Her Go-t is rendszerint összekeverik a Let It Go-val, így mindig nagy a meglepetés, mikor nem a Frozenből kezd énekelni. Megjegyzem… ezúttal igenis kaptunk pár taktust a Let It Go-ból, úgyhogy mindenki álma teljesült azt hiszem xd.

Azt kell mondjam – bár ebben azt hiszem nincs semmi meglepő –, hogy minden egyes eljátszott dallal levett a lábamról, minddel adott valami pluszt, tett róla, hogy beleégjen az agyamba, amit csinál. Ha éppen nem mással, akkor azzal, hogy félelmetes ütemben szaggatta el a gitárhúrjait – akkora érzéssel játszik, hogy nem is csoda –, mert ugye he’s just so fucking rock n’ roll. Isteni beavatkozás volt, hogy emiatt még az I Hate-et is újrakezdte… persze ez az ismétlés arra nem volt elég, hogy rájöjjek, igazán abbahagyhatnám az üvöltve éneklést, mert valószínűleg vérzik a füle a mellettem állóknak, de mindegy, ez a reakció végül is épp olyan mélyről jött, mint amennyire borzalmas hanggal járt. Egy másik számnál – sajnos nem ismertem, így címet nem tudok hozzá – azt kérte, világítsunk mind a telefonunk zseblámpájával – azt hiszem az volt a lényeg, hogy meglássuk, mekkora fényt vagyunk képesek generálni, ha mindannyian kivesszük belőle a részünket, amolyan „sok kicsi sokra megy” alapon, ami nagyon illet a dal témájához. Szintén rendkívül maradandó és megindító élmény volt, ahogy a To Be Free-t játszotta – előtte sokat mesélt a zsidó felmenőiről, arról, miken ment keresztül, és hogy menekült a családja, és bár a dal eddig is nagy kedvencem volt, megismerve a háttértörténetét megtanultam még inkább értékelni.

Felcsendültek ismeretlen dallamok is, közülük jópárat sikerült szerencsére itthon beazonosítanom utólag, például a Whispert, a Davidet… egyet viszont rettenetesen sajnálok, mert ahhoz a számhoz kötődik az este talán legmagávalragadóbb jelenete. Bár az örökkévalóságig késleltettük volna, sajnos egy ponton úgy tűnt, végéhez ért a koncert – az utolsó dal minket is rendesen megénekeltetett, egymás után zengett az újabb és újabb „o-oooh”, majd Mike elköszönt és lesétált a színpadról. Nem tudom mennyi idő telt el ezután, kicsit elvesztettem az időérzékem, de szerintem hosszú perceken át visszhangozta a közönség tovább a dal végét. Sokezren énekeltünk egy emberként, és egészen addig nem hagytuk abba, míg nem sikerült az este fő fellépőjét visszacsalogatni egy-két ráadás számra. Így leírva egyáltalán nem tűnik nagy számnak, de ott ez valami hihetetlenül erősen hatott rám, és szerintem nem voltam vele egyedül. De egyáltalán… az egész estének elsöprő sikere volt nálam – vagyon intenzíven megmozgatott érzelmileg, hol hangosan nevettem, hol elérzékenyültem, hol zokogva énekeltem… de annyi bizonyos, hogy egészvégig csordultig tele voltam hálával, és így vagyok most is, amikor csak eszembe jut.

*Nagyjából három perccel azelőtt, hogy megosztottam volna a posztot, sikerült véletlenül mégis megtalálnom az emlegetett dalt... úgyhogy tessék, a címe Scare Away The Dark, gyönyörűszép, és.... aah, hát hihetetlenül jól esik, hogy így egy hónap után végre megtaláltam. 

Szóval tényleg csak annyit mondhatok, hogy hallgassátok Mike zenéjét. Tényleg megéri, ugyanis ebben a mai világban azt hiszem egyedülálló értéket képvisel a számaival. Nem visszhangoz kliséket, ő kőkeményen az életről énekel, annak minden szép és árnyékos oldalával együtt. Depresszíven játszik, mégis kapaszkodót, reményt nyújt, és valami bámulatos erőt is, mert süt mindenből amit csinál, hogy nem csupán kiváló zenész, de értékes, emberséges és intelligens is.

Azt hiszem az ömlengésemből éppen ennyi volt elég mára – mit elég, talán inkább volt ez túladagolás… de rátok bízom, hogy eldöntsétek –, végezetül viszont szeretnék itt hagyni néhány linket. ITT először is végighallgathatjátok Passenger 2018-as albumát, a Runawayt az elejétől a végéig – esküszöm nektek, hogy csodálatos –, ITT pedig a legújabb, múlt héten debütált lemezét, mely a Sometimes it’s something, sometimes it’s nothing at all címre hallgat, majd pedig, ha már kellően szerelembe estetek, EZ ITT Mike hivatalos oldala, itt találhattok fontos infókat, értesülhettek az újabb turnékról, Passenger termékeket vásárolhattok és így tovább. EZ a link már kevésbé hivatalos: itt csak az én – már korábban is prezentált – rajongásom olvashatjátok egy terjengős zeneajánlóval összekötve, utoljára pedig link helyett inkább egy lejátszási listát hoztam, melyen ismét a kedvenc Passenger dalaimat gyűjtöttem össze, hátha valaki fogja magát, és véletlenül megbízva a zenei ízlésemben ad nekik egy esélyt – mert amúgy őszintén, nagyon megéri.