„…létezik persze
Patrick Bateman ideája, az absztrakciója, mintegy, én magam azonban igazából
nem létezem, csak mint valaminő entitás vagy illúzió, és bár mindig sikerül
könnyűszerrel ellepleznem, hogy a szemem milyen hideg s élettelen, valamint
kezet is lehet fogni velem, s akivel kezet szorítok, úgy érezheti, hús-vér
ember fogja a kezét, sőt, akár még azt is gondolhatja bárki, hogy én is
nagyjából ugyanolyan életet élek, mint ő: én, magam egyszerűen nem vagyok.”
Eredeti cím: American
Psycho
Oldalszám: 578
Megjelenés: 1994
Kiadó: Európa
Ár: 3690 –
Irodalmi alkotás
nagyon ritkán képes olyan világraszóló botrányt kelteni, amilyen az Amerikai
Psychót övezte. Kiadók, amelyek már szerződést kötöttek a mű megjelentetésére,
és előlegképpen súlyos összegeket fizettek a ki Ellisnek, sorra visszakoztak,
és elálltak a publikálástól. Ez a könyv nemegyszer átlépi az elviselhetőség
küszöbét. Amit írója a perverzió és az erőszak tombolásáról elgondol és leír,
az kívül esik a normális ember felfogóképességének és erkölcsi érzékének
határain. Amit azonban ezzel közöl, az értelmezhető és megítélhető: megrendít,
felkavar, s könyörtelenül szembesít egy olyan világgal, amelyre – ha mégoly
kelletlenül is – ráismerünk. A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves
yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember.
Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a
legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése
ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő
szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig
mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő
pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre
rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni –
mindhiába. A nyolcvanas évek második fele óta nemzedékének legjelentősebb
írójaként számon tartott Bret Easton Ellis könyvének lapjain az amerikai álom
helyébe lidérces rémálom lép: az Amerikai Psycho egy irányt vesztett,
erőszakban tobzódó, anyagiasságba fulladó kultúra egyöntetűen sötét, kiutat nem
mutató, döbbenetes erejű látomás.
Négy hónapnyi olvasás és küzdelem után befejeztem életem
kétségtelenül legbetegebb könyvét – de talán nem fair csupán ezzel az egy szóval
foglalnom össze az Amerikai Psycho
lényegét. Elvégre vékony a határvonal őrület és zsenialitás közt, erre pedig mi
sem mutathatott volna jobban rá, mint a Bret Easton Ellis által megjelenített
pszichopata yuppie példája. Ami egyszerre kavar fel, nyűgöz le, és szórakoztat.
De nézzük csak, honnan indultunk.
Adott volt egy botránykönyv. Amire enyhén szólva nem
biztatott senki, hogy elolvassam. Aminek az adaptációja olyan szinten
kiakasztott, hogy majdhogynem kisebb pánikrohamot kaptam tőle az éjszaka
közepén. És itt mellékesen megjegyzem, hogy ha egy egykori ismerősöm nem tolja
a képembe a filmet, én pedig nem akadok ki rá egészen, amiért ilyen beteg
szarokkal kavarja fel kicsiny lelkem békéjét rohadt balta, akkor nemhogy
a könyvig, de az adaptációig sem jutok el soha az életemben. Ami – most már
tudom – nagy mulasztás lett volna részemről. Kétségtelen, hogy az Amerikai Psycho lett eddigi – és ki
tudja, talán egész – életem legmegosztóbb regénye, egyszerre váltva ki belőlem
a létező legerősebb ellenérzéseket, és egyben visszafojthatatlan izgalmat,
kíváncsiságot és elragadottságot. Mert lehetetlennek tűnt letenni, de ha
letettem, akkor meg folytatni volt kész kihívás. Egyszerre vonzott s taszított,
ezért húztuk mi együtt ilyen sokáig, de így, a végére érve legalább tudom, hogy
megérte a küszködést. Őszintén szólva, határtalanul örülök, hogy elolvastam. És
mondjak még jobbat? Újra megtenném. Fogom is.
Na de, már éppen kezdtem volna, hogy nézzük, miben áll a
történetünk, de rá kell jönnöm és be kell vallanom, hogy olyanról lényegében
nem beszélhetünk, hiába jutunk el ez alatt az 500 oldal alatt a-ból b-be. Bár
az epizódok látszólag véletlenszerű egymásutánja igazából nagyon is tudatos,
ezen jelenetek üresek, akárcsak azok, akik átélik őket, s az egész könyv
mindegy monoton bemutatása csupán egy rakás ember még monotonabb életének. Reggeli
rutin, arctisztítás, edzés, videókölcsönzés. Patty Winters Show. Asztalfoglalás
a legelegánsabb éttermekbe. Buli a kollégákkal. Névjegykártya-harc. Szex,
alkohol, kokain, majd megint némi tévé, szépítő alvás, ismét minden kezdődik
elölről, s naphosszat, életfogytig nincs más, csak pénz, és szép arcok,
kidolgozott testek, és pupliningek, valamint Armani öltönyök. És a P&P-nél
dolgozó Wall Street-i yuppie-k többsége köszöni is szépen, mert tökéletesen
megfelel nekik a tökéletességben való efféle állandó fürdőzés.
„– Miért nem váltasz
át egyszerűen Price-ra?
– Jaj, istenem, jaj,
jaj, Patrick – sóhajt fel Evelyn a szemét lehunyva. – Miért pont Price kellene
nekem? Pont Price? – Ezt úgy mondja, hogy biztosra veszem, már le is feküdt
vele.
– Mert gazdag –
mondom.
– Mindenki gazdag –
feleli, miközben minden figyelme a képernyőre irányul.
– Mert jóképű – mondom
én.
– Mindenki jóképű,
Patrick drágám – feleli szórakozottan.
– Mert szép teste van
– mondom.
– Manapság már
mindenkinek szép teste van – feleli Evelyn.”
Csakhogy főszereplőnkben, Patrick Batemanben él egy másik,
örökké éhes, de kielégíthetetlen rész – pontosabban nem él, ahogy ő maga sem él
igazán, inkább, csak mint egyfajta élő-lélgző héj lavíroz barátai, aktuális
női, kollégái között, próbálván felölteni a normalitás álcáját, miközben nincs
benne semmi emberi. Teszi, ami az eszményi felsőosztálybeli üzletembertől
elvárható: borsos összegeket hagy New York legdrágább éttermeiben, globális
kérdésekről szónokol meg arról is, hogy milyen nyakkendőcsomó illik
leginkább a kerek inggallérhoz, és persze a tökéletes formáját hozza minden
nap. Azonban napközbeni funkcióinak ellátásához csupán az éjszaka leple alatt
elkövetett kegyetlen gyilkosságai tudnak üzemanyagul szolgálni.
 |
| Patrick Bateman átalakulása |
A könyv első fele még nem bővelkedik ezen erőszakos
cselekedetekben: eleinte csupán a felszínes felsőosztály mindennapjait
ismerhetjük meg (ezek a részek persze a továbbiakban is gyakran színesítik az
eseményeket), s Patrick beteges kényszerei csupán utalás szintjén jelennek meg,
illetve azon alkalmakkor, mikor nyíltan vall másoknak pszichopata hajlamairól.
Ami fölött persze mindenki könnyűszerrel átsiklik, de végül is, kinek keltené
fel a figyelmét az, ha egy közeli ismerőse nem ép mentálisan, és embereket akar
feldarabolni? Semmiség.
„– Ugyanis Patrick
egyáltalában nem cinikus. Ő egy nagyon helyes kisfiú, igaz-e cucikám?
– Nem éppen – motyogom
magamban. – Én egy közveszélyes pszichopata vagyok.
– De mit számít az?”
Így tehát az első kb. 200 oldal még csupán előszelét hozza a
várható eseményeknek, hamarosan azonban újabb fejezet nyílik, melyben az erőszak
már részletekbe menően, ugyanakkor abszurd természetességgel tálalva kerül
előtérbe, mint Patrick mindennapjainak szerves része. Megismerjük lényének egy
új oldalát: azt, aki szórakozásból öl, aki áldozatai rémületéből, s az utánuk
maradó gyászolók fájdalmából táplálkozik, mert máskülönben az életét nem tölti
meg semmiféle érzelem, s ilyenkor is inkább csak a közöny árad szét benne, mint
bármi megfoghatóbb emberi érzés. Azt, aki vértócsában szemlélgeti a tükörképét,
és egy vérfürdő kellős közepén hívja fel a fodrászát időpontért. Mondjuk ki,
egy pszichopata állatot.
„ Immár nincs
olyan korlát, amit át ne léptem volna. Féktelenség és téboly, kegyetlenség és
ördögi gonoszság, ami bennem van, meg a temérdek rémség, aminek okozója voltam
s iránta való teljes közönyöm, egyformán messze mögöttem. Egyetlenegy komor
igazsághoz azonban ma is ragaszkodom még: senki sincsen biztonságban, és semmi
sem jóvátehető. Vétlen vagyok mégis. Hiszen szükségképp s eleve érvényesnek
kell tekintenünk, legalább valamely mértékben, minden emberi viselkedésformát.
Vajon mi a gonosz? Az ember maga talán? Avagy inkább az, amit tesz?”
Patrick esetében azonban kegyetlenség és kegyetlenség közt
is hatalmas szakadék tátong, s minél előrébb haladunk a történetben,
főszereplőnk annál inkább elveszti a kontrollt, gyilkolás iránti vágyát pedig
egyre nehezebb kielégítse. Ami hajléktalanok hasbaszúrásával kezdődött, az egy
kollégája agyvelejének kiloccsantásával, majd prostituáltak megcsonkításával
folytatódik, s innen már csak lefelé visz az út megannyi ártatlan élet
kioltásán át a legbrutálisabb kínzásokig, nekrofíliáig, s egészen a
kannibalizmusig. Nincs megállás, Patrick számára a gyilkosság a legaddiktívabb
droggal ér föl, amiből mindig kell az újabb adag, és mindig több, mint
előzőleg. Mindeközben tudatában van a ténynek, hogy tettei a társadalom
szemében borzalmasak, ő mégsem érzi őket annak, ez pedig saját maga számára is
rávilágít mentális problémáira. Bűntudatot nem érez, s bár először utalgat
gyilkos hajlamaira, később pedig töviről hegyire beszámol tetteiről, vallomása
minduntalan siket fülekre talál, így a várt feloldozást sosem kaphatja meg. Ez mellesleg
számomra a könyv egyik legtöbb kérdést felvető, s ezáltal legérdekesebb gondolatává
vált: a férfi ugyanis hiába számol be minden kegyetlenségéről, s vallja be,
hogy pszichopata többször is, környezete e tényeket nem veszi
figyelembe, elsiklik felettük vagy csupán viccként veszi tudomásul. A könyv
végére felmerül a kérdés, a leírt borzalmak vajon valóban megtörténtek-e, vagy
csupán Patrick agyában léteztek mindvégig, ez pedig még jobban ráerősít
elmebajának ábrázolására.
Így állunk tehát, Bret Easton Ellis tucatnyi ember vérébe
áztatott egy lebilincselő jellemábrázolást, így teremtve egységet
zsenialitásból és valami igazán betegből, felkavaróból. És e kettő kiválóan
működött együtt. A könyv ezek mellett leírásai révén a felszínes társadalom pénzközpontú
kultúrájának kritikájává vált – s bár egy ilyen jelző természetében elüt a
többitől, melyet az Amerikai Psychora
használhatunk, mégis azt kell mondjam, hogy 500 oldalon keresztül valami haláli humor forrásául is szolgált. Nem,
tudom jól, hogy beteg, de nem bírom megállni, hogy ne szenteljek legalább egy
mondatot annak, mekkorákat nevettem a történet során. Már korábban, a film
alatt is megmosolyogtam pár részt, de ott úgy érzem nem jött ki kellően a
legtöbb helyzetkomikum – a könyv ellenben kész aranybánya, ha humorról van szó.
Patrick és barátai beszélgetéseiből is sok szórakozásom származott, de olykor
még a főszereplő monológjai alatt is kitört belőlem a nevetés. Megjegyzés,
szomorúbb lesz az életem így, hogy nem tudom majd mindig, miről szólt húsz éve
a reggeli Patty Winters Show. Megnéztem volna, milyen is az, ha valaki egy
dobozos szappanba szerelmes.
Összességében tényleg hálás vagyok, amiért ez a könyv a
kezem ügyébe került, s még annyi de annyi mindenről lehetne vele kapcsolatban
beszélni, de tartok tőle, senki sem találna vonzónak egy szakdoga terjedelmű
értékelést. Akárhogy is, az Amerikai
Psycho maradandó élményt nyújtott úgy érzem, egyszerre volt
gondolatébresztő és kikapcsoló hatású, kiakasztó és élvezetes. Témájánál s
tálalásánál fogva nagy merészség volt az Európa Könyvkiadótól, hogy szárnyai
alá vette ezt a könyvet, melynek kiadásától már külföldön sorra álltak el a
kiadók, ám úgy érzem megérte, mert kevesebb lenne a magyar könyvpiac e nélkül.
Normál esetben itt következne az ajánlás, ez azonban nem az a fajta olvasmány, amit
az ember elkezd ajánlgatni… talán megértitek. Úgyhogy folytassuk a szokásos
pontokkal, előtte viszont Patrick mű végi, talán leghíresebb gondolataival
zárnék:
„A kín, mely gyötör,
heves és szüntelen, és nem akarom, hogy más jobb világban éljen, mint én. Azt
akarom, szenvedjen más is ugyanúgy, ahogyan én. Azt akarom, hogy senki se
meneküljön meg.”
Kedvenc
karakterek:
Azt hiszem cselekedetei fényében csöppet sem normális ilyet
kijelenteni, de ki más foghatott volna meg, ha nem maga Patrick Bateman? Tény,
hogy a pasi egyetlen mikromolekulája sem ép, ettől függetlenül nagyon
érdekesnek találtam róla olvasni és belelátni kissé a bomlott elméjébe. Mert
annak ellenére, hogy teljes 500 oldalas útja a téboly felé vezetett, igazából
egy nagyon is intelligens és különleges – s ki ne hagyjam, hogy rettenet
humoros – ember veszett el benne
Kedvenc
részek:
Azt mondanám, ahogy haladtunk előre, én úgy szerettem egyre jobban
a könyvet: koránt sem a Bateman egyre válogatottabb kegyetlenségű gyilkosságai
miatt (ugyanis a történet második felét már egyre masszívabban ezek
jellemezték), inkább a folyamat miatt, ahogy a szavaiból, kusza gondolataiból
egyre világosabban látszik, ahogy magába szippantja a teljes téboly. Nem csupán
az agresszió, a gyilkolási vágy, hanem a teljes összeomlás a soha ki nem
elégüléstől, a bűntudat hiányától, önmaga bomlottságának tudatától, attól, hogy
hiába minden vallomása, mert semmi nem számít immár. És eljutunk odáig, hogy ez
a „vidám kis cserkész” mindenhol rémeket lát, az utcai pad követi, a
bankautomata arra sarkallja, hogy dugjon bele egy macskát és rendezzen
vérfürdőt egy közeli étteremben. Félreértés ne essék, nem mondanám, hogy azért
az ötletért rajongok, hogy Patrick megőrül (bár ez úgy érzem szinte szükséges),
inkább ennek a kivitelezése nyűgöz le.
„Eléggé nehezemre esik
odafigyelni rá, mert a megszokott pénzkiadó automatám az utóbbi időben beszél
hozzám, és zöld betűivel roppant különös közleményeket ír ki a képernyőjére:
„Rendezzen iszonyatos vérfürdőt a Sothebysnél", „Ölje meg az Egyesült
Államok elnökét", „Dugjon belém egy kóbor macskát", ráadásul pedig
teljesen kiborított az a sétatéri pad is, amely az elmúlt hétfőn este
hatutcányit követett és szintén meg is szólított.”
Kedvenc
idézetek:
„Szándékosan hosszas
hallgatás után így szólok: – Tudod, hogy Ed Gein mit mondott a nőkről?
– Ed Gein? – kérdezi
valamelyikőjük. – A Canal Bar főpincére?
– Nem – Ámokfutó
tömeggyilkos volt Wisconsinban, az ötvenes években. Nagyon érdekes ember volt.
– Téged mindig
érdekeltek ezek a dolgok, Bateman – jegyzi meg Reeves, majd Hamlinhoz fordulva
így folytatja: – Bateman folyton az ilyen palik életrajzát olvasgatja, Ted
Bundy, Son of Sam meg Charlie Manson. Mindet olvasta.
– Szóval mit mondott
Ed? – kérdezi Hamlin érdeklődéssel.
– Azt mondta – kezdem
–, hogy amikor meglátok egy csinos lányt az utcán, két dologra gondolok. Az
egyik énem szeretné meghívni vacsorázni, elbeszélgetni vele, kedveskedni neki
és rendesnek lenni vele. – Itt elhallgatok, egyetlen hörpintéssel kiiszom a
whiskymet.
– És a másik énje? –
kérdezi Hamlin tétován.
– Hogy hogyan mutatna
a feje egy pózna végén – felelem.”
***
„Én csak azt akarom,
hogy szeressenek – közben pedig elátkozom a világot meg mindent, amire szüleim
és tanáraim tanítottak: az elveket, az értékeket, az erkölcsöt, a
kompromisszumokat, a tudást, az egységet, az imát – mert minderről kiderült,
hogy tévedés csupán és céltalan. Végső soron egyet jelent csak mind: vagy
megtörsz, vagy megdöglesz.”
***
„Rendelkeztem az
emberi lények minden jellemvonásával – hús, vér, bőr, haj –,
elszemélytelenedésem azonban annyira előrehaladt már, oly mélyen belém hatolt,
hogy a normális embereknek azt a képességét, hogy együtt érezzenek a másikkal,
immár teljesen elveszítettem annak a lassan ható, tudatos folyamatnak
következtében, mellyel kitöröltem magamból. Most már csak imitáltam a normális
valóságot, otromba mását nyújtva csupán egy emberi lénynek, miközben elmémnek
már csak egy eldugott, homályos zuga működött.”
***
„– Esküszöm, Patrick,
te nem vagy normális – mondja a fejét ingatva, és közben már a borlapnál tart.
– A fene egye meg,
Evelyn! MI az, hogy nem vagyok normális? – mondom felcsattanva. – Vedd tudomásul,
hogy én egyenesen őrült vagyok!”
***
„a hiábavalósággal nehéz megbirkózni”
Borító: 5/5
Ugyebár ez esetben ahogy több kiadásról, úgy több borítóról
is beszélünk, egy azonban valamennyiben közös: mindhárom minimalista stílusra
hajt, ami egy ilyen könyvnél szinte alap, hiszen a cselekménynek ütnie kell, és
erről vétek lenne elvonni a figyelmet. Ugyanakkor a kivitelezés még ez egy
stíluson belül is a semmilyentől a dizájnosig terjed: én magam a fekete-sárga
kiadást olvastam, ami be kell vallani, egyáltalán nem szép látvány, láttam már
a második, szürke fedelet is, de legjobban a 2016-os (a könyv adatainál is
beszúrt) borító fogott meg, mely az előzőekkel ellentétben már veri az öt
pontot. Letisztult, ízléses, mégis figyelemfelhívó, egyaránt a betűtípussal, s
a centrumban elhelyezett véresnek tűnő szájjal.
Pontozás:
5/4,5
Aki óva int Bret Easton Ellis botránykönyvétől, az jól
teszi. Igaza van. És bármit mondtam is eddig, én sem fogom ajánlgatni – egész egyszerűen,
mert bár immár 27 év telt el a mű debütálása óta, úgy érzem, az Amerikai Psycho továbbra is olyasvalami,
amire nem áll egészen készen a világ. Ennyit hivatalos, őrangyali minőségemben,
ha pedig a személyes tapasztalatomra és véleményemre vagytok kíváncsiak… nos,
akkor ez az egyik legbetegebben zseniális könyv a földkerekségen. Mindent
megtesz, hogy kizökkentsen a megszokott nyugalmadból és az eddigieknél is
sokkal jobban kiábrándítson az emberiségből, minduntalan a tűréshatárodat feszegeti,
hol a fejezethosszúságú öltönyelemzéseivel, hol válogatott kegyetlenségeivel,
melyek az egyszerű gyilkosságtól a kannibalizmusig és nekrofíliáig terjednek. Ugyanakkor
viszont van valami az írásmódban, a kuszának tetsző gondolatok gondos
megformáltságában, amitől az egész olyan… hihető. Ami úgy tűnik, hűen tükrözi
egy pszichopata bomlott elméjének működését, csapongását, a világtól való
eltávolodását, s útját a feszült önkontrolltól egészen a tébolyig. Kell a
gyomor és a tűrőképesség, de ha ez a kettő megvan, Patrick Bateman története
maradandó élményt nyújt – és szerintem sokkal inkább pozitív értelemben, mint negatívban.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Olvastad már a
könyvet? Esetleg láttad a filmet/musicalt?
Megosztanád a
véleményed – vagy netán tudnál ajánlani valami hasonlóan ütős olvasmányt?
Várlak a komment szekcióban! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése