„A dolgokat nem
olyannak látjuk amilyenek. Olyannak látjuk, amilyenek mi vagyunk.”
Eredeti cím: Prozac-nation
Oldalszám: 484
Megjelenés: 2001
Kiadó: Európa
Ár: 3290 –
Elizabeth Wurtzel
alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet a depressziójának
történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a
„depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint
Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy
„rock-and-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a
szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról,
szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és
pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól,
akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A
„regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír –
a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de
Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán
mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot
(vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert). Az igazi
depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt
mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok
bajára ma sem tudja senki a megoldást – mert hiszen a világ bajait sem lehet
holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre
valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő – két könyvet
publikált a Prozac-ország óta.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy a könyvet jóval megelőzte a
híre az én esetemben… igazából viszont egyetlen infóm volt róla, mikor a
kezembe vettem, mégpedig az, hogy egy mindenen picsogó, fárasztó lányról szól,
akinek még a hajmosás is dilemma, s emellett szüntelen világfájdalom gyötri,
csak úgy. Ez viszont elég volt, hogy felderüljek. Remek! – mondtam. Mert abban a percben éreztem, hogy ezt el kell
olvasnom – és abban a percben tudtam azt is, hogy tetszeni fog.
Sok mindent lehet rólam mondani – gondolom szoktak is –, az
emberek megfelelő módon kezelése pedig egyelőre nem erősségem íme a
belépőm pszichológia szakra, de azt senki sem állíthatja, hogy alapvetően
ne lennék toleráns mások problémája iránt. Talán azért, mert összességében az
én életem sem csupa szivárvány és unikornis… talán nem, mindenesetre épp
amekkora dög tudok lenni ok nélkül, éppen annyira mélyen képes érinteni az
emberek fájdalma; éppen akkora együttérzést tud belőlem kiváltani. És ismétlem:
egyszerűen tudtam, hogy Elizabeth Wurtzel depressziójának története egy percig
sem fog hidegen hagyni.
Igazán nem akarok kérkedni vele, de igazam is lett. A Prozac-ország által különleges
könyvélményben volt részem, olyanban, amely maximális befogadóképességében
lekötötte az agyam, megfertőzte a gondolataim, egyszerre vonzott és taszított,
de mindig csak a jobbik értelemben. Mégis… nagyon nehezen szántam rá magam erre
az értékelésre, mert épp amennyire vártam olvasás közben, hogy végre
mesélhessek nektek ennek a történetnek a fontosságáról, iszonyatos, elsöprő
nagy erejéről, épp annyira nehezen is jöttek hozzá a szavak – meg a bátorság, hogy
nyíltan beszéljek egy ennyire kényes témáról. Pedig megtettem már párszor. A
tabu címke alatt nem egy értékelést találhattok tőlem, melyekben nem mindennapi
beszédtéma tárgyát képező kérdések vetődnek fel: pszichés zavarok, vérfertőzés,
rasszizmus, prostitúció… nem mindig foglalok állást, de azért nem szokásom
visszariadni, ha beszélni kell. A Prozac-ország
mégis valahogy más. Ijesztően az. Úgy érzem ugyanis, hogy Elizabeth Wurtzel
élete jobban magába rántott, mint az normális esetben indokolt lenne.
Nem árt az elején tisztázni, hogy memoárról beszélünk,
egyféle önreflexióról – az írónő egész fiatalkorától kezdve vezeti végig az
olvasót életének legnehezebb, és egyben igencsak hosszú szakaszán, depressziója
kezdetétől… nos, csak szeretnénk azt mondani, hogy a végéig, bár nem olyan
betegségről van szó, amelynél pontosan behatárolható gyógyulást emlegethetnénk.
Olyan van, hogy tűrhető, meg olyan, hogy stabil állapot – stabil egy éve, öt
éve, harminc éve –, de a depresszió nem olyan dolog, amit az ember végérvényesen
kiirthat magából. Elizabeth Wurtzel esetében az életmentő javulást a Prozac
hozta el… de úgy érzem, ennél sokkal figyelemreméltóbb az út, ami odáig
vezetett.
Sokféle jelzőt láttam már használni a könyvre, mikor
nemrégiben értékeléseket olvasgattam róla… a leggyakoribb vád az, hogy unalmas,
„áldepis”, hisztis, túl elnyújtott… stb, de a legjobb, amit eddig hallottam, az
az, hogy „szerintem nem is ilyen a depresszió”. Várom, hogy az illető meséljen
akkor, mégis milyennek képzeli a depressziót. Bárányfelhők, meg rózsaszín
egyszarvúak? Szögezzük le, hogy a depresszió személyenként máshogy jelenhet
meg… de ha valaki szerint ez nem
depresszió, akkor nem tudom, mi az.
Elizabeth Wurtzel minden szava fájdalmasan őszinte,
fájdalmasan igazi, egyaránt kétségbeesett és belenyugvó – de így is, úgy is
tehetetlenül boldogtalan. Ezt pedig nem tudta volna bárki kellő hitelességgel
visszaadni, nem lett volna ugyanaz egy fiktív regény egy másik kiváló szerző
tollából… de nem ám. Mert a depresszió marha magányos betegség, és senki sem
képes megérteni – de talán az, aki átéli, egész közel kerül ehhez, még ha nem
is találja meg az összes választ, amit keres. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy
aki nem éli át, az sosem fogja ezer százalékosan megérteni a betegség
természetét, s mindazt, amit az írónő ezzel a kitárulkozással megmutatott
nekünk: igen, kívülről annyi fog látszani, hogy az egész marha unalmas, csupa
hiszti, megjátszás, önzés és dráma. Legalábbis ez lesz annak, aki meg sem
próbálja megérteni és elfogadni ezt a komoly, mégis szégyenként rejtegetett
problémát, ami sokkal több ember életét teszi csupán pislákoló létezéssé, vagy
akár rémálommá.
Bocsássatok meg, tudom, hogy már nem először mászok bele a
pszichés problémák tárgykörébe… de annyira nehéz megállnom, hogy újra meg újra felszólaljak,
ha egyszer ennyire dühít, amit látok. Dühítenek az emberek, dühít az egész
társadalom, leginkább pedig az, ahogy a mentálisan valamint pszichésen beteg
embereket kezelik. Ítélkezés, bagatellizálás, lenézés, megbélyegzés… ebből áll
a becses repertoár, ez pedig tökéletes táptalajul szolgál az egyre nagyobb
százalékban szorongó generációk felnövekvéséhez.
Az általános hozzáállást pedig mi sem szemléltetné jobban,
mint a Prozac-ország – meg persze a
könyvet övező különböző vélemények. Éppen, ahogy a regényt olvasók nagy
százaléka sem tud mit kezdeni ezzel az érthetetlen betegséggel, s inkább
elítéli, ahelyett, hogy erőfeszítéseket tenne a probléma megértése érdekében,
úgy a történet során fel-feltűnő „mellékszereplők” is pontosan hozzák ezt a
megszokott formulát. Elizabeth élete telis-tele van különféle emberekkel:
szülők, távolabbi rokonok, új barátok, régi barátok, pasik… különös módon
azonban egy sem akadt köztük, aki a kellő komolysággal és odafigyeléssel
kezelte volna a helyzetét. Mi több, úgy tekintettek a depresszióra, mint valami
múló hóbortra, mint valami kínos-kellemetlen divatra, ami remélték, majd csak
elmúlik az idővel. A lány részéről önzésnek tartották – a maguk részéről
állandó tehernek. Mindenki életében mintegy kellemetlen akadályozó tényező volt
Elizabeth viselkedése, arra viszont láthatóan senki sem gondolt, hogy ez neki több szenvedést okoz, mint
bármelyikőjüknek. Ismétlem: a depresszió kurvára magányos betegség.
„Nem kell, hogy lássák rajtad, milyen dilis vagy, szokta mondogatni. Senki nem kíváncsi egy
olyan csajra, aki annyira le van lombozva, mint te.”
Elizabeth tehát egyedül volt a betegségével – egyedül volt,
mikor a szülei inkább egymást ölték, minthogy a lányukkal törődjenek, s egyedül
volt attól kezdve mindig, hiába hajtogatta éppen bárki, hogy mellette áll. Igazából
mindenki a „nem-depressziós” Liz visszatérését várta; várták, hogy ez a
probléma elévüljön, méginkább azt, hogy szedje össze magát a lány, és hagyjon
fel ezzel az ostobasággal. Mert mégis hogy gondolja valaki, hogy depressziós lesz…
nem igaz??
„Teljesen kimerítettek azok a napok, amikor megpróbáltam újra úgy
viselkedni, mintha az a kislány lennék, akinek látni szeretnének. Este, amikor
hazamentem, órákon keresztül csak sírtam, mert rettenetes nyomással nehezedett
rám az emberek elvárása, hogy rám akarják kényszeríteni, hogy olyan legyek,
amilyennek ők akarnak látni.”
Efféle környezet és hozzáállás mellett nem csoda, hogy
Elizabeth állapota nemhogy javulást nem mutatott, de inkább egyre mélyebbre vezetett…
depresszióját észvesztett alkoholizálás, drogmámor, számtalan – többnyire hasztalan
– pszichiátriai kezelés, és nem egy öngyilkossági kísérlet kísérte, s számomra
érdekes volt megfigyelni, hogy a felejtés érdekében tett erőfeszítések hogy
mondtak kudarcot, míg mindig a legváratlanabb pillanatokban villant fel némi
reménysugár. Például akkor, mikor Liz anyja végre elismerte a lánya betegségét,
és így már tényleges támogató félként mellette állhatott, de akkor is, mikor
Elizabeth megkapta a pontos diagnózisát. Én amúgy megjegyzem, jó darabig
gyanakodtam arra, hogy inkább bipoláris, mint unipoláris depressziós… de azért
hiszek neki, nyilván xd. Ez utóbbi esemény jól láthatóan segített neki kicsit, és ez
érthető is: az atípusú depresszió, mint olyan, már konkrét, szinte kézzelfogható
dolog – utána olvashat, be tudja nagyjából határolni, s ennek köszönhetően
máris megteremti annak az érzését, hogy nincs egyedül a problémájával.
E két momentum fontos szerepet játszott abban, hogy
Elizabeth ne csússzon tovább a lejtőn – azonban vitathatatlan, hogy állapota
súlyossága miatt végül is a gyógyszer mentette meg. És ez lenne az, amire a cím
után mind vártunk… a Prozac. Az írónőnek még az antidepresszáns-őrület kezdete
előtt írták fel a gyógyszert, a kötet végére beszúrt esszéje, a Prozac-ország
azonban már az ezutáni korszakot vizsgálja, s így szerintem érdekes lezárása a könyvnek.
Egyaránt beszél a Prozac hatásairól, az antidepresszáns természetéről, s arról,
hogyan terjedt el pár év alatt annyira, hogy hatására ellepték az országot a
mesterségesen boldoggá tett emberek.
Igazából… ennyi lenne. Olvasás közben amennyire zsongtak a
gondolataim, reméltem, hogy sokkal összeszedettebb és rendezettebb poszt fog
belőlük születni – aztán rájöttem, hogy már az is nehézséget okoz, hogy
egységében tekintsek a könyvre, azt nézve, hogy gyakran 50 oldalakra tagolva
olvastam. Nagyjából ilyen időközönként tettem le egy picit, mikor magába
szippantott az elmélkedés… az életről, a létezésünk miértjeiről… ilyesmi. Az
ötszáz oldal végeztével, valamint az értékelés előrehaladtával pedig rájöttem,
hogy ez nem is igazán az a könyv, amit szabad lenne értékelni. Egyrészt
bevallottan nehéz… és esküszöm, megszenvedtem azzal, hogy elragadtatásomban
értelmes szavakat meg mondatokat formáljak – amennyiben ez nem sikerült,
elnézéseteket kérem –, másrészt nehéz egy memoárra úgy tekinteni, mint
elemezendő műre. Elvégre ki lennék én, hogy valaki életét, valaki
szenvedéstörténetét értékeljem? Csak annyit mondhatok, hogy Elizabeth Wurtzel
stílusa gördülékeny, sugározza az intelligenciát, humort, mélyérzűséget, és
minden papírra vetett szavából árad az őszinteség – olyannyira, hogy már az
első száz oldal alatt keményen kerülgetett a sírás. Eleinte még letudhattam az „Elizabeth
Wurtzel jelenséget” annyival, hogy szegény csaj élete egy csőd… de haladtam, haladtam
tovább, és belém martak a leírások, úgy, hogy szóról szóra érezni tudtam
némelyiket. Úrrá lett rajtam a teljes letargia – és ez úgy érzem az írónő
érzékletes írásmódját dicséri; azt, hogy teljes valójában adta vissza a
depresszió állapotát, annak minden fájdalmával, érthetetlenségével együtt.
Nem állok neki ajánlgatni. Mert úgy hiszem, ez tipikusan az
a könyv, ami bár kiváló, mégis jobb ha nem olvassák, mintha rossz kezekben kötne ki. Mert végtelen türelem kell hozzá. Tolerancia. Megértés. Nyitottság. És így
tovább… de ha úgy érzitek, készen álltok erre, meg az 500 oldal terjedelmű
lehangoltságra, akkor vágjatok bele! Én ugyanis egy fél rossz szót sem tudnék
szólni a Prozac-országról.
„Valami furcsa módon beleszerettem a depresszióba. […] Azt képzeltem,
hogy a depresszióm a jellemem legfigyelemreméltóbb része. Olyan rossz
véleménnyel voltam magamról, úgy éreztem, olyan kevés az, amit nyújtani tudok a
világnak, hogy egyedül a szenvedésemnek köszönhetem a létjogosultságomat.”
Kedvenc
karakterek:
Bár Elizabeth valójában elég negatív hős, nem túlzok azzal,
hogy már az előhang első mondataival megnyert magának: áradt belőle az
őszinteség, pontosabban az őszinte kétségbeesés, a története pedig éppen
amilyen felkavaróan hatott rám, annyira le is nyűgözött. Tudom, a főszereplőt
sokan bosszantónak találják… én viszont elég empatikus embernek tartom magam
ahhoz, hogy felfogjam és megfelelően értékeljem azt a nehéz helyzetet, amibe
Liz került, így bár a nő sorai a végletekig lehúztak lelkileg, sosem éreztem
magam idegesnek tőle.
Kedvenc
részek:
Kedvenc
idézetek:
„A boldogtalanság
olyan volt, mint a fűrészpor: mindenhol megtelepedett, mindennel baja volt,
állandóan elsírta magát - az iskola miatt, a házi feladata miatt, a fiúja
miatt, a jövő meg a jövő hiánya meg a jövő bizonytalansága meg a jövőtől való
félelem meg általában a félelem miatt - de azt nehéz lett volna pontosan
megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a baj.”
***
„A honvágy számomra megszokott
lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után,
mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy
vágyakozás.”
***
„Sírok. Siratom a szerelem
megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan
teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra
most telve van depresszióval.”
***
„Hazamenni nem
akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni,
mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem
tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy
nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint
kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni.
Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”
Borító: 5/5
Nekem az újabb, 2014-es kiadáshoz volt szerencsém, s bár
elsőre volt valami abszurd a könyvben, egy rakat piros kapszulával a fedelén
(ami amúgy nem tudom hogy is jött, hiszen a Prozac zöld), arról nem is
beszélve, hogy az egyik osztálytársam megállapította, hogy az áltsulis rajztanárunk
feje jut róluk eszébe… nos, ezeket félretéve elárulom, hogy nekem kifejezetten
tetszik ez a megoldás. Kreatív, de nem túlkomplikált, tele van és mégis
letisztult hatást kelt, s nem mellesleg a feldolgozott témával összehangolva üt
egyet, mikor az ember meglátja.
Pontozás. 5/5
Közvélemény. Társadalmi nyomás. Ítélkezés. „Én mindent jobban tudok, még kívülállóként
is” komplexus. Lenézés. Elbagatellizálás. Intolerancia. Íme, csomó dolog,
amit ki kell vágni a szemétbe, mielőtt valaki úgy dönt, fejest ugrik Elizabeth
Wurtzel koránt sem lélekemelő történetébe. A Prozac-ország a szerző depresszióját kialakulásától kezdve egészen
stabil állapotáig nyomon követi, az idáig vezető úton pedig betekintést enged
minden elképzelhetetlen és igazából sokszor megmagyarázhatatlan fájdalomra és
szenvedésre, ami egy efféle beteget ér. Aki messziről elhatárolódik egy efféle
komoly ügytől, valószínűleg egy unalmas, túlontúl hosszú és hisztis könyvet
tart ezzel a kezében – azonban aki kellően nyitott, vagy akár érintett, az
valószínűleg a pszichés betegségek irodalmának egyik legkiemelkedőbb és
leghitelesebb példányát. Wurtzel átszövi a lapokat mindennel, ami kell,
csempész bele olykor némi fanyar humort, kellő korrajzot és rock n’ rollt – a
legnagyobb nyomot viszont kétségtelenül érzékletes leírásaival hagyja az
olvasóban, melyek szinte élővé tesznek fájdalmat, elidegenedést, ürességet,
céltalanságot, és végtelen bánatot. Nem túlzok azzal, hogy eddigi életem
leglehangolóbb olvasmánya volt a Prozac-ország:
lehúzott, kiürített, letargiába sodort… mégis úgy érzem, nem most került a
kezembe utoljára. Ennek a „szenvedésnek” minden percét értékeltem és szerettem,
amennyire csak lehetett – és mindenkit csak bátorítani tudok rá, hogy nyissa ki
az elméjét, szívja fel magát toleranciával és türelemmel, aztán tegyen egy
próbát.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése