A Hétköznapi szorongások narrátorának – üdvözüljük újra sorainkban Fredrik Backmant! – egyik legfontosabb visszatérő kihívása volt a regény során definiálni azt, miről is szól a történet, melyet elmesél. Számos újabb és újabb alternatívát felvetett, én közel négyszáz oldallal később mégis rá tudnék mutatni egyetlen szóval is a lényegre. A Hétköznapi szorongások ugyanis gyakorlatilag ugyanarról szól, mint Backman valamennyi könyve. Az életről.

Egyre gyakrabban futok bele értékelésekbe, melyekben azzal vádolják Backmant, hogy nem mond semmi újat: ugyanazok a karakterek mesélnek ismét ugyanazokról a dolgokról: a gyászról, halálról, depresszióról és szorongásról, gyerekekről, szülőségről, házasságról, öregedésről… de engem mindig kissé elszomorít mások efölött érzett unalma. Mert hát nem éppen ezekről érdemes mindig beszélnünk? A legtöbbje ezeknek az emberek életének kikerülhetetlenül elérkező pontja vagy időintervalluma, eseménye, felvetődő témája. Életünk során valamennyien elveszítünk személyeket, akik fontosak számunkra, olykor mélypontokra érünk, s biztosra merem venni, hogy előbb vagy utóbb, de valamennyien a kilátástalanságba tekintünk, legalább egyszer. Mások akár napi szinten is. Öregszünk, felnövünk. Szerelmesek leszünk, megházasodunk, vagy ha nem, akkor elmegyünk mások esküvőjére élni az ingyen fogyasztás lehetőségével, cserébe meghallgatjuk házas barátaink siránkozását, állást foglalunk egy válásban, s a jó példából okulva eldöntjük, hogy nem hagyjuk magunkat hasonló módon romlásba és nyomorba taszítani. Sokan szülővé is válunk, de ha nem, hát akkor mi vagyunk a gyerekei azoknak az embereknek, akik a mi szüleink – az is tud ugyanakkora kihívás lenni, nem lebecsülendő! Mindannyian elkésünk egyszer valahonnan, ahonnan nem kéne, elfelejtünk esernyőt vinni magunkkal egy olyan napon, mikor zuhogni fog, és elbotlunk egy rakás ismeretlen előtt az önnön ügyetlenségünk miatt. Legfőképp pedig mind megszületünk, élünk, meghalunk. Az egyszerű, hétköznapi dolgok jelentik a világot – s én úgy érzem, ezek nem évülhetnek el attól, hogy egyszer már olvastunk róluk. Alanyi joguk és kötelességük felbukkanni újra meg újra meg újra, hogy emlékeztetőül szolgáljanak azokra a dolgokra, amik igazán fontosak.

Backman Hétköznapi szorongások c. regényét olvasva természetesen nekem is feltűntek az efféle dolgok. Bár én még messze nem járok a közelében annak, hogy végigérjek a teljes Backman életművön, még így is elmondhatom, hogy ismerem már, hogyan szól a férfi a szülővé válásról, hogyan ír az öngyilkossági gondolatokról, miként ábrázolja az idős házasokat. De ez szerintem semmilyen ponton nem vonhat le értéket abból, ha ezt ismét megteszi. Különösen akkor, ha tekintettel vagyunk arra, hogy ezt változatos – úgy értem, változatosan abszurd – körülményekbe, történetekbe ágyazva teszi meg minden alkalommal.

Ezúttal egy lakásbemutatón megesett túszdráma tereli össze egymástól olyannyira eltérő, mégis ütős csapattá formálódó főszereplőinket – ez a nem mindennapi élethelyzet persze egyre csak kiemeli különbségeiket (s akár az ebből adódó konfliktusokat is), miközben a közbeiktatott visszaemlékezések, a karakterek közti esetenként mélyebb gondolatváltások épp az ellenkezőjére mutatna rá: hogy miként köti őket össze a mindannyiuk életét meghatározó szorongás – legyen az egészen hétköznapi, vagy traumatikus jellegű.

„Mert te is szoktál szorongani, előfordul, hogy olyan helyeken sérülsz meg, amelyeket még a röntgengép sem érzékel, és amelyeket még a szeretteidnek sem tudsz megmutatni. Lelkünk mélyén, az olyan emlékekben, amelyeket még saját magunk előtt is letagadunk, sokan tudjuk, hogy a különbség köztünk és a hídon álló férfi között kisebb, mint szeretnénk.”

És még ha a szorongás lenne az egyedüli, ami köteléket teremt ezek között az emberek között…! Azt kell mondjam, maga a teljes regény a kapcsolatokra helyezi a fókuszt, minden körítés mellett és alatt azt hangsúlyozva, miféle összeköttetésekbe kerülünk embertársainkkal, miféle hatást fejtünk ki a körülöttünk lévőkre, életekre, családokra, akár a világra is. Mindezt ráadásul gyakran úgy, hogy a leghalványabb fogalmunk sincs róla, és nélkülöz a tettünk mindenféle ezirányú szándékot, s én úgy érzem, ha le akarunk vonni valamiféle általános érvényű igazságot, tanulságot a műből, akkor ez kell az legyen. Hogy a megnyilvánulásaink következményekkel járnak másokra nézve. Egy-egy tett, szó, mozdulat képes célt adni valaki másnak, vagy akár megfosztani őt tőle; segíthet valakinek folytatni az életét, míg másnak talán megadja a végső lökést ahhoz, hogy ne akarja folytatni tovább. A szavaink sebeznek, gyógyítanak, rombolnak és építenek, lavinát indítanak el, falakat emelnek, elszakítanak, néha pedig épphogy összekötnek. De legtöbbször nem maradnak hatás nélkül, és Backman éppen ezt a láncreakciót ragadta meg ezúttal, ismét érzékenyen és aprólékosan. Nem sietett sehová ezzel a tanulsággal, megadta neki a kellő időt, hogy lassan és szájbarágás nélkül is felfedje magát az olvasók előtt, ami részemről egy hatalmas pluszpontja volt ennek az amúgy is kifogástalan műnek. 

Szereplőink egy öreg és egy fiatal házaspár, két rendőr, egy bankigazgató, egy ismeretlen, egy idős hölgy, egy pszichológus, egy alulöltözött, nyúlfejet viselő férfi és egy rabló… akiket bár ezerfélék, az elmondottak alapján mégis összekötnek komplexusaik, valamint bizonyos események mind a jelenben, mind a múltban. De még ha csupán csak ennyiről volna szó… Itt mindenképpen megemlíteném – szigorúan spoilermentesen, ezt a könyvet ugyanis határozottan így kell kezelni véleményem szerint – Backman rendkívül ravasz és precíz technikáját, amivel a karakterekről szóló információkat adagolja illetve tálalja az olvasói számára, ugyanis ebből adódott számomra a legtöbb meglepetés, minden „leesik az állam” pillanat a könyv során. Nem mondhatok erről túl sokat anélkül, hogy ne hintenék el olyan tudnivalókat, melyeket sokkal kellemesebb olvasás közben ismerni meg, de annyit megengedhetek magamnak, hogy kijelentsem: Fredrik Backmant méltán nevezhetnénk a „pókerarcú író”-nak. Nem ferdít és nem hazudik, de mesterien hallgat el részleteket akár a legapróbb szemrebbenés nélkül, különös szituációkat szülve ezzel. Szerintem akit sikerül meggyőznöm az értékeléssel, és a jövőben kézbe veszi a könyvet, netalán már olvasta is, az érti mire akarok ezzel utalni. Nagyon nehéz most nem taglalni ennél jobban az „ezt nem hiszem el!!” pillanatokat, így emiatti szenvedéseimet lerövidítendő csak annyit tanácsolnék: olvassátok el, és vegyétek észre magatok. Hajlandó vagyok személyesen garanciát vállalni rá, hogy a folyamat egy pillanatát sem fogjátok bánni.

Összességében azt kell mondjam, Backman hatalmasat alkotott ismét: olyan háromszázhetven oldalas hullámvasútra ültetett fel, ahonnan a legabszurdabb, legnevetségesebb szituációk érzelmi magaslatából zuhantam egyik pillanatról a másikra mély, pszichológiailag is érzékeny, mégis roppant emberi gondolatmenetek völgyeibe, hogy aztán végletesen oda nem illő, mégis tökéletesen időzített (ellentmondás, what is that) őrültségeken kaphassam valamelyik karaktert. A szerző stílusa mit sem változott az évek alatt: maradt továbbra is zseniális, hála az égnek. Tömör és érzékletes fogalmazásmóddal, a lehető legütősebb párhuzamokkal, és valami hihetetlenül képtelen hasonlatokkal, melyek akár a védjegyévé is válhatnának lassan. A történet finoman sodort magával, lassan bontakozott ki, időt hagyott rá, hogy a szerző szemüvegén át és a saját nézőpontomból (e kettőt amúgy szerencsére nem volt nehéz összeegyeztetnem) is elmerenghessek a felvetődött komolyabb témákon, mint az öngyilkosság, magány, a szülővé válás, bűntudat, amikor pedig éppen nem ezt tettem, gondoskodott róla, hogy legalább egy, de opcionálisan több karakter is csináljon valami ostobaságot, amin foghatom a fejem. Valóban, Backman nem rosszmájúságból jegyezte meg elsők között, hogy története idiótákról szól – szerencsére azonban a legszerethetőbb és legszórakoztatóbb vállalhatatlan idiótákról a világon. Vécén gubbasztó nyúlfejű alakokról, bemutatólime-ot majszoló nőkről, pocsék rendőrökről, szerencsétlen rablókról. Meg stockholmiakról. Főleg az említés szintjén mondjuk, de úgy nagyon is. Sokkal több ilyen könyvet kellene írni. Sokkal több ilyen könyvet kellene olvasni. 

Kedvenc idézetek:

(Megjegyzés: a példányom úgy fest belülről, mint amit beleejtettem egy vödörnyi kifolyatott sárga szövegkiemelőbe, nem győztem jelölgetni a számomra kedves, fontos, emlékezetes pillanatokat, idézeteket, sorokat, odalent azonban ennek csak szánalmasan kis töredékét olvashatjátok, mert ha kiidézem a teljes könyvet, akkor félő lecsap rám valami felsőbb könyves hatalom, és amúgy is, arra buzdítanék mindenkit, hogy adjon egy esélyt maga is a regénynek. Picit csaltam, az értékelés közbe beszúrt idézeteket innen, a kedvenc idézetek pontból csentem…)

„Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.”

***

„Azt gondolta, ezért kell kedvesnek lenni az emberekkel, még az idiótákkal is, mert sosem lehet tudni, milyen terhet cipelnek. Idővel rájött, hogy a lelke mélyén majdnem minden ember ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: Ügyes vagyok? Büszkévé teszek valakit? Hasznos tagja vagyok a társadalomnak? Jól végzem a munkám? Bőkezű és gondoskodó vagyok? Jó vagyok az ágyban? Akar valaki a barátom lenni? Jó szülő vagyok? Jó ember vagyok? Lelke mélyén mindenki jó akar lenni. Kedves. A baj csak az, hogy nem mindig tud az ember kedves lenni az idiótákkal, lévén idióták.”

***

„Az elvált szülők gyermekei sosem lesznek javíthatatlan romantikusok, mert nem hisznek az örök szerelemben.”

***

„A kikötőben álló hajók biztonságban vannak, kicsim, de nem ezért építették őket.”

***

„- Fontosnak érezné magát, ha unokái lennének?

Anna-Lena mosolyra húzta a száját.

- Volt már, hogy kézen fogva ment haza az óvodából egy háromévessel?

- Nem.

- Az ember sosem érzi magát annyira fontosnak, mint akkor.”

***

„Mert az lehet, hogy merő véletlenségből elmegy minden életkedvünk, de az ugrást, azt választani kell. Ahhoz fel kell mászni valami magasra, és egyet lépni kell előre.”

Borító: 5/4.5

A leemelt fejű nyúl olyan tényezője az egyenletnek, amit épp akkora gyanakvással szemléltem eleinte, mint egy ötödikes a betűket egy matematikai feladványban – olyan oda nem illőnek találtam. Én díjazom a különcségeket, de ez még így is túlontúl abszurd volt az én ízlésvilágomnak mikor először pillantottam meg a Hétköznapi szorongások magyar fedelét – aztán olvasni kezdtem, és olvastam, és olvastam, és kitartóan olvastam tovább… és minden a helyére került. Azóta ez a kedvenc Backman borítóm, és ez talán mindent elmond. Bár a regény mélységét egy efféle összkép nem igen adhatja vissza, mi több, a nyuszi sugall némi komolytalanságot, a borító még így is minden ponton kiválóan csatlakozik a könyv témáihoz, és ami szintén nem elhanyagolható, stílusában maradéktalanul belepasszol az eddigi Backman-életműbe.

Pontozás: 5/5

Blogturné és nyereményjáték

Nőként azt hiszem az anyaság, mint téma gyakorlatilag kikerülhetetlen – mielőtt bárki félreért, ezt nem valami szexista, nemi sztereotípiákra ráerősítő elcsépelt frázisnak szánom, nem lesz semmi „a nőnek a konyhában meg a gyerek mellett a helye” vagy „a női lét értelme a szülés” szöveg. Azt hiszem a téma iránti fogékonyság teljesen független attól, hogy az ember hogyan viszonyul a gyermekvállaláshoz: míg a szülés mellett voksoló nőket egyértelmű miként érinti az ügy, addig az ettől tartózkodó társaikat az erről való döntés szabadsága – vagy korlátozottsága – vonja be a baba-kérdéskörbe. A Kék sorsjegy úgy érzem valamennyi kategóriát megszólítja: a maga csetlés-botlásával ugyan, de igyekszik több oldalról vizsgálni meg és mutatni be, mit is jelenthet anyává válni, és mégis mekkora ereje van döntéseknek, ösztönöknek, önismeretnek és lázadásnak.

A Kék sorsjegy esetében a megjelenés beharangozásától kezdődő kitartó vonzalmam alapját a könyv disztópiaként való besorolása jelentette: a terhesség témája és az említett műfaj Joanne Ramos – A Farm c. regénye óta nálam már nyerő párosítássá vált, így azonnal kíváncsivá váltam, milyen új megközelítések kiindulópontjául szolgálhat még e kombináció.

A disztópikus elemet ezúttal egy olyan rendszer jelenti, melyben a nők elvesztik a saját testük feletti döntés jogát – ezt érlelgetve viszont úgy éreztem fel kell tegyem a kérdést: mégis mennyire túlzunk nagyot, ha ezt disztópiának nevezzük? Elvégre nem egy olyan világ részesei vagyunk jelenleg is, ahol rengeteg helyen felülről érkezik a döntés, mit tehet meg egy nő a testével és mit nem? Tán nem képezi folytonos vita tárgyát a kérdés, nem kezelik közügyként nők millióinak, milliárdjainak méhét, mintha az egy felsőbb vezetés tulajdonában, vagy kizárólag a „közjó” szolgálatában állna? Ugyan a napjaink embere jobbára nem olyan értelemben ütközik korlátokba, mint a Kék sorsjegy világának női polgárai, de ez nem változtat a tényen, miszerint országtól, helyzettől, egészségi állapottól, fogantatási körülményektől… stb. továbbra sem független az, mit kezdhet, vagy nem kezdhet egy nő, ha teherbe esik, és ez bevallom, nem mulaszt el egyetlen alkalommal sem felbosszantani, s egyben végtelenül kétségbeejteni. (Ha olvasnátok a témában valami igazán alapos és sokoldalú remekművet, ajánlom figyelmetekbe Jodi Picoult – Életszikra c. regényét, amiről ITT olvashattok egy kedvcsináló értékelést.) És azt már szerintem mondanom sem kell, hogy ezt a rendszert támogatják a nagy családi összejövetelek „na mikor lesz baba?” meg „na és mikor jön a tesója?” típusú, csöppet sem tolakodó kérdései, a házasság és gyermekek nélkül megöregedett nőkről szóló diskurzusokat övező szánalom, és összességében valamennyi vélekedés, mely a nem szülő nőket önzőnek / lustának / szívtelennek /nőietlennek állítja be, miközben édesanyává váló társaikról úgy vélekedik, mint tenyészállatokról, melyeknek legfőbb életcélja a szaporodás és utódgondozás. Nem fér hozzá kétség, hogy társadalmunk akkurátusan és kissé megszállott módon igyekszik a nőket minél nagyobb arányban kényszeríteni bele az anyaszerepbe, miközben az ehhez szükséges erőfeszítéseket hajlamos figyelmen kívül hagyni, mi több, természetesnek venni, mert hát gyermeket szülni, felnevelni, ellátni nyilván nem igényel anyagi terhet, érzelemráfordítást, energiabefektetést, időt, és rengeteg egyéb mást, arról nem is beszélve, hogy nem mindenki alkalmas a feladatra.

Ha már a vérnyomásomnak úgyis egy életre annyi, nagyon szívesen folytatnám erről a diskurzust (vagy a rantet, magam sem tudom minek nevezzem), ám lassan célszerűnek látnám bekapcsolni a kérdéskörbe Sophie Mackintosh regényét is, mely az erőltetett anyaszerep problémáját meghaladva a család lehetőségétől való megfosztottságot helyezte előtérbe. Bevallom, én olvasás előtt, a téma örök aktualitása miatt épp az ellenkezőjére számítottam, vártam hogy főszereplőnket, Callát akarata ellenére besorolják majd szülő alapanyagnak, ám a kék sorsjegy, melyre a címünk mutat rá, ezúttal épp egy tiltást képvisel, és tömören annyit jelent: bármit megtehetsz, a szülést leszámítva.

Az alapkoncepció szerint a fiatal lányok valamennyien részt kell vegyenek életük adott időszakában egy sorsoláson, a kapott sorsjegyük pedig meghatározza majd, milyen jövő áll előttük: a fehér sorsjegyűek családot alapítanak, míg azok, akik kéket húztak, gyakorlatilag zöld utat kapnak hogy nyakig merüljenek egyrészt a munkában, másrészt a promiszkuitásban és hedonizmusban. Átjárás természetesen nincs, így a legadaptívabb viszonyulás a beletörődés – de vajon mennyire várható el igazából ez a beletörődés, mikor az embert egyik legalapvetőbb döntési jogától fosztják meg? A Kék sorsjegy, ahogy az már csak disztópiáknál szokás, épp ezt a kérdést feszegeti azáltal, hogy a rendszer igazságtalansága ellen lázadó nőket helyezi fókuszba, s őket végigkövetve bemutatja, mi vár az ellenszegülőkre.

A téma, az alapelgondolás szerintem rengeteget ígér, súlyos kérdésekben gondolkodtatja el az olvasót, izgalmas történetalakulással kecsegtet, az én legnagyobb fájdalmam épp emiatt az, hogy a kivitelezés mintha túlzottan elkapkodott volna: érzem a regény mögött húzódó tettvágyát az írónőnek, a késztetést ezeknek az értékes, elmélyülést segítő gondolatoknak a megfogalmazására, ugyanakkor érzem az ehhez társuló türelmetlenségét is, ami miatt a részletekbe menő kidolgozás már elmaradt. Márpedig egy disztópia esetében szerintem pláne jogosan volna alapkövetelmény a világ részletgazdagabb feltárása… a Kék sorsjegyben szerintem abszolút megvolt a potenciál, az egy-egy elejtett információmorzsa képes pattanásig feszíteni az olvasó kíváncsiságát, amitől csak úgy elözönlik a kérdések az agyat, bánatomra viszont a felcsigázott kíváncsiság kielégítetlenül kellett maradjon. A sorsjegyes rendszer háttere, a különböző kategóriákba tartozó nőkre vonatkozó szabályok, az egész felosztás értelme… mindezt homály fedi a regény során. Ez egyrészt érthető, az írónő E/1-ben, egyféle tudatfolyamként írva nem léphette meg, hogy komplett rendszerleírásokat adjon főszereplője, Calla szájába. Mivel ő annak a világnak a részese, az a természetes számára, nem is valószínű, hogy erről elmélkedjen (nem tárgyilagosan, legalábbis), emellett a történet alatt őt ért események nem is igazán tették volna lehetővé, hogy leálljon mesélni, és okítani a világáról oly tudatlan olvasókat. Nem is igazán illett volna ez a képbe. Annak ellenére persze, hogy az írónő megoldása ily módon racionalizálható, számomra roppant zavaró volt ez a sötétben tapogatózás: bár idővel megtanultam másra figyelni, rákoncentrálni a mondanivalóra, a feszültségekre, egy űr végig maradt bennem, ahol csupán a megválaszolatlan kérdéseim szelleme lebegett. Ettől nem tudtam végérvényesen elszakadni.

A kidolgozottság tehát hagy maga után némi kívánnivalót – na de mi a helyzet a karakterekkel? A felhozatal legelső, számomra elég szembetűnő érdekessége az ellenkező nem megjelenítése volt: nem kellett sok idő, hogy feltűnjön, a férfiak név helyett csupán monogrammal jelzett figuraként jelennek meg – ezt én egyféle szimbólumként fogtam fel, mely igazából a történet szempontjából való jelentéktelenségüket, vagy akár embertelenségüket hivatott ábrázolni, esetleg hathat úgy is, mint egyféle áthangolódás a regény nőközpontú történetére. Lehet ez nem is fontos igazából, ám engem épp amennyire meglepett először, annyira foglalkoztatott később. Ami azt illeti, Calla is hasonló érzéseket váltott ki belőlem: sokáig nem tudtam mit kezdeni vele, meghökkentett az elgondolás, hogy olyasvalaki mozdítsa előre a történetszálat, aki maga ennyire kevéssé tűnik főszereplő-alapanyagnak, azonban idővel megtaláltam a jelentőséget a nő lapos jelentéktelensége mögött. A szélsőségek háborgása sosem okoz szerintem nagy meglepetést, ellenben hangsúlyosan érzékeljük azt, ahogy az átlagember megtörik, Calla karaktere pedig éppen ezt hivatott bemutatni: ahogy a legmindennapibb személyben is elpattan valami attól az embertelen helyzettől, amibe hozták. Belső monológjai, valamint kurta párbeszédei kiemelten építenek mind a gondolatszabadság, mind a tettbéli szabadság alapvető jogára, általa pillanthatunk be elsőként egy kék sorsjegyes, családalapítástól eltiltott nő érzelemvilágába, kitörésre irányuló motivációiba, s vele együtt eszmélhetünk rá az efféle lázadás következményeire is. A regény gyakorlatilag az értelmetlen korlátoktól a természetes emberi szabadság felé vezető úton navigál, melyen főhősünk egyedül indul el, s melyen végül egyre többen csatlakoznak hozzá – jobbára hozzá hasonló nők, akik így a Calla által már felvázolt helyzetet árnyalják a maguk történetével, gondolatvilágával. Számomra mégis a legüdítőbb színfolt egy fehér sorsjegyes nő feltűnése volt: neki köszönhetően az addig kissé egyoldalú, tipikusan kék sorsjegyes felfogás mellett megjelent az alig-alig ismert másik oldal élete, nyomorúsága, problémái is, ez pedig generált némi feszültséget, tökéletes talajává vált egy újabb mély gondolatmenetnek arról, mit is jelent az anyának való alkalmasság, s mennyit is számít egy efféle döntés szabadsága.

Mindent összevetve azt mondanám, látom én a Kék sorsjegy értékét, ám látom mellette a további értékek kiaknázatlan lehetőségét is, ami hagy némi keserű szájízt maga után. A karakterek érdekessége, a felvetett gondolatok, az alapkoncepció mind-mind megragadják az embert, a körítés viszont nem mindig támogatja ezeknek a pozitív benyomásoknak a fenntartását: úgy írnám ezt le, mint egy csodaszép, összkomfortos lakást, frissen felújítva, állítható fűtéssel, bútorozva, gépesítve, kisállattartási lehetőséggel és erkéllyel – viszont egy omladozóban lévő paneltömb tizenkettedik emeletén, bűzös lépcsőházzal, ráadásul híresen rossz városrészben. Megvan a csábítása, mégis elrettent kissé, s leginkább arra a gondolatra sarkall, hogy bárcsak átemelhetnéd azt a kis lakást egy szebb, belvárosi épületbe, és minden tökéletessé válna. Nos, részemről a Kék sorsjegynek is ennyire lenne szüksége csupán: valamivel emészthetőbb stílusra, és egy ennél sokkal körültekintőbben kidolgozott háttérre, melyek mellett a regény minden erénye – ilyen azért nem tagadnám le, hogy bőven van – jóval élvezhetőbbé válna egy szempillantás alatt. Ennek híján az én hiányérzetem még picit sajog, ennek ellenére bátran ajánlom a könyvet, mint gondolatébresztő olvasmányt arról, mi is számít értéknek egy nő életében, és kinek mit jelent a szabadság.

Kedvenc idézetek:

„Az álmok csak rám és megintcsak rám tartoznak. A szégyenletességük, a furcsaságuk. Kell valami, ami az enyém, hát nem?”

***

„Miért nem bír kedves lenni hozzám?, szegeztem neki.

Nem dolgom, mondta. Mi jót tennék azzal, ha csak olyat mondok magának, amit hallani akar?”

***

„A víz valami kékes színű. Tudtam, hogy a kék viszonylag új színkoncepció, hogy sokáig nem azonosítottuk, sőt meg sem láttuk, hogy a színérzékünk fokozatosan bontakozik ki, és hogy a másállapottal ugyanez van. Létezett a világban valami, amire a szemem eddig nem volt fogékony, most meg azt látom mindenhol. Még csak nem is akarom látni, nem akarok ennyire megváltozott felfogóképességet. Nem akarom tudni, hogy minden a vesztemre tőr. Furcsa ennyire sebezhetőnek lenni.”

***

„Szabadkoztunk Valerie-nek, azért vagyunk bizalmatlanok vele, mert őt méltónak találták oly sok éve arra, ami bennünk valami hiány.

Én nem így látom, mondta. Ha valaki hiányosnak minősül, csakis én. Mást se sulykoltak nekem egész életemben, mint hogy csak akkor lehetek teljes értékű, ha növesztek valamit magamban, és világra hozom. Ti meg kerek egészek vagytok önmagatokban.”

Borító: 5/2

Igyekeztem elkapni az információkat, amelyek alapján talán megértem a miérteket… és mégis, csak erőltetett belemagyarázások lehetősége maradt meg, és bevallom, így nem igazán tudtam hová tenni ezt a borítót. Nem kifejezetten csúnya, sőt, egész figyelemfelkeltő, de ennél úgy érzem cseppet sem több: sem a regény hangulatát nem sikerült jól átadnia, sem a témára, sem a könyv valamely jellegzetességére nem mutatott rá, és így az egész összképe egy erős oda nem illést keltett bennem.

Pontozás: 5/3.5

Blogturné és nyereményjáték

Sophie Mackintosh különleges nyelvezetű és hangulatú disztópiával mutatkozik be a magyar olvasóközönségnek. A Kék sorsjegy egy olyan világot tár elénk, ahol a szabad akarat és a valódi döntés csupán illúzió, és ahol eleve elrendeltetett, hogy a nőknek milyen sorsot kell betölteniük. De mi történik akkor, ha valaki nem elégszik meg azzal, amit neki szántak, és ki akar törni a keretekből? Ha kíváncsiak vagytok, tartsatok bloggereinkkel az öt állomáson keresztül, és nyerjétek meg az Athenaeum Kiadó által felajánlott példányt!

A regényben fontos szerepet játszik az anyaság kérdése. Mostani nyereményjátékunkban olyan regényekből találtok idézeteket, melyekben a várandósság és az anyaság szintén központi téma. A ti feladatotok, hogy az állomásokon szereplő idézeteket felismerjétek, és a könyv címét beírjátok a rafflecopter doboz megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

„Minden gyermeknek megvan a maga nyara, de minden nyár más gyermeket hagy maga után.”

Állomáslista

Blogturné Klub

07.03. Utószó

07.06. Never Let Me Go

07.09. Hagyjatok! Olvasok!

07.12. Könyv és más

07.15. Hagyjatok! Olvasok! extra

07.18. Spirit Bliss Sárga könyves út