Szent Johanna Kisegítő Gimnázium | Leiner Laura - Kezdet

Előre is figyelmeztetem a könyv, a sorozat valamennyi rajongóját, hogy még most meneküljön, amíg nem késő, a továbbiakban írtak másokból kiváltott reakciójáért semminemű felelősséget nem vállalok. Kérlek, ne öljétek meg egymást. Engem se. 

Eredeti cím: Kezdet

Sorozat: Szent Johanna Gimi 1.

Oldalszám: 386 /400

Megjelenés: 2010 /2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió / L&L Kiadó

Ár: 2990 –

Egy sorozat a való életről

Egy sorozat, amely itt és most játszódik

Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások

A történet rólad is szól!

A Szent Johanna gimi az a könyvsorozat, amit, ha film lenne, tuti végignarrálnék. Egyszerűen minden második mondathoz lenne hozzáfűznivalóm, egyszerűen zsong a fejem a magányos olvasgatás okán belém szorult, az egészségre szinte ártalmas mennyiségű szarkazmustól, és attól is csak az általános lényegű könyvszeretetem tartott vissza, hogy a kötetet falhoz vágjam párszor. Felüvöltöttem volna, aztán eszelősen Rentai Renáta nyomába szegődtem volna, hogy thrillereket meghazudtoló módon az őrület határáig kergessem, majd brutálisan és fájdalmasan véget vessek az életének. Éppen ezért nagy szerencséje, hogy amúgy sem él – eggyel kevesebb probléma, mindazonáltal több visszafogott agresszió.

Persze mindez durvának tűnhet, és ezzel én is tisztában vagyok. Reni igazán, tényleg csak egy első látásra ártalmatlan tinilány. De igazából már három oldal elolvasása után felpofoztam volna, hát még az alapján, amit egy egész kötet alatt művelt. És nem hiszem el, hogy még hét rész, azaz nyolc kötet, plusz kalauz… Viszonylag vigasztaló arra gondolnom, hogy azért lesz ennél kevésbé vészes is a helyzet a vége felé, de egyelőre még fogom a fejem a Kezdet miatt. Nem volt túl jó kezdet. xD

Sok problémám van. Nagyon sok. És bár az is hagy maga után kívánni valót, nem a megvalósítással, nem is annyira a szereplőkkel, bár hozzájuk is lesz egy pár szavam. Itt alapvető nézetbeli különbségekbe ütköztünk Laurával. Az egész könyv telis-tele sztereotípiákkal. Telis-tele hazugságokkal. És telis-tele a dolgok olyan általánosnak vélt megközelítésével, amihez nem is értem, honnan szedte azokat az infókat, amiket szinte tényként kezelt egész végig.

Az egyik legszembetűnőbb dolog az egész „ciki”-„menő” dolog, ami végigkíséri a könyv valamennyi oldalát, és már lassan az első nap végére az őrületbe kergetett. Mert én komolyan nem értem, honnan Laura viszonyítási alapja. Nem tudom, ő milyen körülmények között, milyen suliban nőtt fel, és abból merített-e egyáltalán, de úgy tűnik, az ő megközelítése szerint a tanulás „ciki”, az olvasás „ciki”, okosnak lenni „ciki”, ha anya rak ki a suli előtt, az „ciki, ha nem az aktuális zenéket, hanem a személyiségedhez passzolókat hallgatod, az szintén… na, kitaláljátok? Ciki! Ó, igen. Összességében, ha nem a tömeget követed, rémesen lúzer vagy, és el sem mondtam mindent.

 De ha meg akarjátok tudni, hogy „menők” meg népszerűek mitől lehettek, akkor azért maradjatok, életre szóló tanácsokat kaptok ám.

Hallgassatok rockot, meg punkot. Deszkázzatok. Nézzetek menő sorozatokat. Szívassátok szét egymást. Ha a menőség egy másik végére törekszetek, akkor be is szólhattok, és le is olthattok, megalázhattok mindenkit, az is játszik. Ja, és szarjátok le a sulit. Az a „nyomiknak” való. Ha megvan a kettes, annak kell örülni, a jobb az már inkább szívás, a végén még strébernek néznek titeket.

Találó, de én azért kicsit szentségtörésnek érzem Candice Accolát
szúrni be egy ilyen végtelenül szar posztba...

Sokadjára kérdem, hogy honnan ezek a sztereotípiák? Honnan a tökömből szedte őket az írónő? Csak mert egy ideje azért nem így mennek a dolgok. Vagy talán csak az én osztályom olyan marha különleges, de nem hinném azért, hogy mi képezzük a kivételt. Nem mondom, hogy nem szórakoznak jól néha egy-egy kettesen, mintha csak büszkék lennének, és azt sem mondom, hogy még egy „húúú”-t sem hallottam egy csillagos ötös után elhangzani, de itt egyáltalán nem gáz, ha tied lesz a legjobb beadandó, és még egy olyat sem láttam nálunk, hogy valaki a csillagos ötösével lehajtott fejjel kullogna vissza a helyére, mint Reninél tapasztaltuk. Én ilyenkor fülig érő mosolyokat látok. A többiek első gondolata sem az, hogy mekkora stréber vagy, hanem hogy grat! Én bizony elég sokakat le tud verni egy kettes, vagy egy majdnem négyes, de csak hármas. Ha szeretsz olvasni, tuti akad, akivel megbeszélheted, mit olvasol éppen. Mindenki azt hallgat, ami jól esik, néha persze mi is kiröhögjük egymás zenéit, de nem rosszinduatból. Ha elhoztak minket, együtt várjuk meg szüleinket. És tudjátok mit? Imádok olvasni, a legjobb tanulók között vagyok, nem azokat a zenéket kedvelem, amiket az átlag, a szüleim többször van, hogy elvisznek a suliba, vagy máshová, és én mégsem hinném, hogy ciki vagyok. És mikor mégis kapok egy kettest, vagy leoltok valakit, attól még nem érzem menőnek magam. Apropó, ezt csak mert miért ne: elárulom, hogy Green Day fan vagyok, de irdatlan nagy kiröhögést kaptam már érte. Csak a banda beállítása miatt mondom: nem menőség-lúzerség, hanem ízlés kérdése. Mint minden, amit a könyvben próbálnak besorolni egyik-másik kategóriába. Áá…

Én igazán nem lejáratni akarom ezzel a könyvet, de most komolyan, nincs igazam? Mondjátok meg, ti milyen suliba, osztályközösségbe jártok, hogy tudjam, én vagyok-e egyedül totális képzavarban, és különleges emberek vesznek körül, akiket jobban meg kéne becsüljek az eddiginél, vagy másra sem érvényesek a könyvben lévőek.

A legnagyobb problémám ez volt, holtversenyben a nevetséges „szerelmi szállal” – mással nem is lenne különösebb bajom, HA! Ha nem lenne a könyv hátulján pár félrevezető és igaztalan mondat feltüntetve, megjegyzem, az egész sorozatra kiterjesztett ajánlás gyanánt, amit mindenhol nagyon reklámoznak, de HA-ZUG-SÁG.

„Egy sorozat a való életről. Egy sorozat, amely itt és most játszódik. Srácok, akik olyanok, mint te. A történet rólad is szól.”

Most ezt nem akarnám részletekbe menően kielemezni és cáfolni, mert aki még  nem olvasta a sorozatot, és megdöbbentő módon nem tudja előre, mi fog benne történni, azt nem akarom előre bespoilerezni, de el kell mondjam, hogy a fentiek egyetlen igaz állítása az, hogy itt és most játszódik. Komolyan mondom, ez egy fuckin’ szappanopera és tündérmese összemixelt változata, a valóságban, a büdös életben nem fog veled megtörténni, hogy… nem spoilerezek, ide, éppen ide visszatérünk majd a nyolcadik rész végén – mármint ha megélem. Ha nem… pls, fekete rózsát kérnék a síromra.

Íme a szupererőm – ha még nem tűnt volna föl, elárulom, hogy az az én természetfeletti képességem, hogy jól tudom húzni az időt. Ahogy a fent szemléltettem, ti nem látjátok, de két A/4-es oldalt teleírtam úgy, hogy a könyvről nem is mondtam nagyon semmit… Szóval most, hogy fitogtattam kicsit a képességeim kipanaszkodtam magam, talán végre képes leszek rátérni magára a könyvre, és a karakterekre... Jól van, essünk túl rajta végre. Renáta… nem, azt hiszem, erre még nem vagytok felkészülve. Melegítsünk be előtte, vagy utólag nagyon fog fájni. Nem tudom kinyújtani a karom, asszem meghúztam tegnap.

Antai-Kelemen Ádám… Cortez… Nézzük, mit tudunk meg róla az elején? Jóképű, barna hajú, kék szemű amcsi, jó az angol kiejtése, menő, deszkázik, spanyol beceneve van és folyton kólát vedel. Ez már szilárd alapja egy örökkön örökké tartó szerelemnek, akárcsak a harmincnyolcas lábméret.

Nem, még nincs itt az ideje.

Eleinte ez minden információnk Cortezről, minden más tulajdonsága és jellemzője meghaladja tudásunkat, ugyanis bár a gimnázium központi embere, mégis talán a legzárkózottabb mindközül, aki csak ismert személyekkel érintkezik, mindenki mást lesz/r és legfőbbként soha semmit nem mond magáról, és ha kérdezik is csak félszavas mondatokban felel. Ez Ő. Kicsit fura, nem? Miért szeret bele bárki – ha feltételezzük, hogy az írónő jogosan használja a szerelem szót, ami a másik belső értékeinek és hibáinak szeretése és elfogadása is, és nem csupán egy cool külső értékelése?

Nem, még nincs itt az ideje, mellesleg előre is szaladtam, Cortez „leszarok mindent” magatartása elvégre az első részben még messze nem éli fénykorát. De na. Ráérünk. Van itt még hét csini kötet.

Egyelőre Cortez nem egy fontos szereplő. Kérdezitek, hogyhogy, hiszen elvileg főszereplő, de igazából ez a harmadik-negyedik részig nem annyira érezhető. Addig csak egy fiú, akiért semmit téve zokog kedves „hősnőnk”, olykor még becsúszik egy-egy közös korrepetálás, de amúgy nincs komoly jelentősége. Csak kicsit később kerül előtérbe az a menő fiú, aki társadalmi státuszánál fogva megengedheti magának, hogy szórakozzon egy szerencsétlen lány érzéseivel… mert ja, bár nem, nem itt az első részben, de később ezt garantáltam megteszi majd, és könyörgöm, senki se jöjjön nekem azzal, hogy így mutatta ki a szerelmét, mert már az alsós kisfiúk akiket mostantól első elírásomnál fogva szerintem kidfiúknak fogok hívni sem ilyen primitívek. Tetszik? Odamész, és elhívod randizni. Mert hahó, fiúk, tudjátok így is lehetne intézni a dolgokat, úgy, mint egy homo sapiens, és nem úgy, mint annak egy visszafejlődött változata. Nem, nem folytatom a társadalomkritikát.

Rendes srác az ilyen? Persze, hogy nem. Ennek ellenére pár rész alatt velem is megkedveltette magát, de ne is kérdezzétek, nálam Zsolti a király. Rentai Érthetetlen Renáta azonban minden adandó alkalommal előidézi beteges gondolkodásmódjával a gyomrában biológiailag nem létező lepkéket, akik sorra ki is múlnak a megpróbáltatásoktól, és persze attól a tudattól, hogy elméletileg nem is léteznek, mégis önálló szerepük van a történetben. Sajnálom, hogy név szerint nem kerültek említésre, de így is gyászoljuk őket. Emlékezzünk mindre félperces csenddel.

Készen álltok? Mert ha igen, akkor sorakozzatok fel egyes oszlopba, hogy megkezdhessük az ugrálást le a kénköves alvilágba. Jó utat.

Vágjunk bele! Rentai Renáta!

Nos… Renivel nem az a baj, hogy nyomi. Nem, utálom ezt a szót. Renivel nem az a baj, hogy lúzer. A franc, ezt is! Hogy a könyv tele van ezzel a sok sz/rral… Szóval… Renivel nem az a baj, hogy népszerűtlen. Mert ilyen van, ilyenek vannak minden iskolában, mert mindig kell, hogy legyen valaki, aki elviszi ezt a hálátlan szerepet. Sírdogál, hogy nem olyan menő, mint mások. Hogy nem olyan vicces, mint x, nem olyan magabiztos, mint y, és nem olyan szép, mint z, arról nem is szólva, hogy egy nullával kevesebb ismerőse van Facebookon, mint zs-nek. Itt a baj. Mert ha az embernek még ez a sors is jut, megpróbálhat legalább tenni ellene, kezébe veheti a dolgokat, és megpróbálhat nem úgy állni hozzá, mintha csak külső szemlélője lenne a saját életének. Reni nem irányít semmit. Nem tesz semmit. Csak vár, hogy történjen vele valami, ahelyett, hogy a tettek mezejére lépne ő maga. Ha nincsenek barátai, menjen és barátkozzon, kezdeményezzen. Ha csak magafajta, népszerűtlen embereket talál, és szeretne a menők közé tartozni, menjen, és barátkozzon velük. Lépjen, egyik lábat a másik után rakni nem nehéz, szívesen megtanítom én is, ha kell. Amúgy meg ne csodálkozzon, ha nem ismer senkit sem az osztályból, ha egyszer önszántából kihagyta a gólyatábort. Az anyja, mondta, hogy menjen. Mennie is kellett volna.

De ez csak az alap, amit megtudunk már az első napok, első könyv alatt. Most menjünk időrendben, és vegyük a bűvös napot, meg egy kis jelentéselemzést, mert ezt az írőnő tuti biztos elfelejtette anno.

Szeptember 8.

Beszéljünk kicsit… a szerelemről. Igen, a szerelemről.

A szerelem azt jelenti, mint már mondtam, hogy valakihez vonzódunk, nem csupán testileg, hanem sokkal inkább lelkileg. Van, akiknek az első nem is szempont, ők nyilván jól értelmezik azt  a szót, amit az emberiség körülbelül 99%-a rosszul. A szerelem egyik alapvető motívuma, hogy szeretjük a másik bensőjét, jó és kevésbé jó tulajdonságait egyaránt, és elfogadjuk úgy, ahogy van.

És most tisztázzunk le valamit. Reni nem lett szerelmes Cortezbe szeptember nyolcadikán. A napbarnított bőrbe, mély, kék szempárba, jól belőtt barna hajba, menő deszkás cuccokba nem szerelmesedik bele az ember, maximum megtetszik neki. És, mint ahogy Reni első látásra az égvilágon semmit nem tud Cortezről a kinézetén kívül, lehetetlen, hogy szerelmes legyen belé, ez ilyen marha egyszerű. Azt ami Reni és Cortez között történt (szóval a semmit…) még kémiai vonzódásnak sem lehet nevezni… Értitek ezt? És itt dőlt meg a Szent Johanna Gimi sztorijának alapja… a 67. oldalon. Tapsvihar.

Megállapítás: nem létezik szerelem első látásra.

Hadd idézzek pár gyönyörű gyöngyszemet Reni szeptember nyolcadikai (és kicsit későbbi) gondolataiból, hogy a fentieket szemléltessem, szerintem nem is kell többet mondanom a kis hozzáfűzött gondolataimnál, hogy Renátát jellemezzem. Meg hogy egy kicsit szabadjára engedjem rejtett természetemet, aki végignarrálta magában az egész könyvet, és még millió a lentiekhez hasonló szituációnak sem nevezhető morzsát, és minden mondandója benne ragadt.

„Elfordítottam a  fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a  fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki.” 

Őszintén szólva elfog a döbbenet, főleg, ha rágondolok, Reni mennyit szenvedett az egyetemi jelentkezésével, és a szak kiválasztásával. Amilyen gondos divatelemzést hajtott végre, amint azt az imént olvashattuk – és még rengetegszer a nyolc rész alatt -, egy percig sem kellett volna kérdéses legyen a jövőképe. Amúgy erről beszélek… Reni jellemző látásmódja alapján a szerelem esélye a nulla százalék alá csökken a sorozatban. Értelmező kéziszótárt ide, köszönöm.

 „És akkor véletlenül összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel gyomorgörcsöt kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt összekulcsolt kezemet vizslattam, mintha olyan érdekes lenne. Összenéztünk. Ez ezer százalék. Jaj.” 

Még senki sem tudta ilyen jól felmérni egy pillanat történéseit. Senki másnak fel nem tűnne, ha összenézett valakivel. Itt azt is kihangsúlyoznám, hogy összenézni az ember bárkivel összenézhet. Ugyanúgy egy semleges emberrel, egy nénivel a buszon, vagy az ellenségével, mint a sráccal, aki tetszik neki. Megállapítás: az összenézés nem jelent többet holmi összenézésnél.

„...azért nem hagytam figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow!” 

Aki egyik nap helyes volt, az nem lesz másnapra kevésbé helyes. És talán a szeme színe sem változik. De Cortez csodaember, szóval nála persze nem lehet tudni.

„Cortez azonban… Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall.” 

Ez úgy általában vall a népszerűtlen lányokra.

„Cortez ma elkérte egy tollamat francia kultúrán 5/5 – mostantól az a kedvenc tollam” 

Ó, no comment.

„Nincs – rázta meg a fejét Cortez. Olyan menő a cipője!” 

Távol álljon Renitől a felszínesség.

„Cortez hozzám szólt 5/5” 

Cortez rám nézett, Cortez hozzám szólt, Cortez megbökte a vállam, Cortez elkérte a házim…Oh my…

Már csak annyit kérdeznék: Laura, ugye ez a mai fiatal lányok 90 %-ban tömegesen lebutult csoportjának paródiája akart lenni? Ugye az? Mert ez esetben készséggel megbocsátok.

Egy. Kettő. Három. Nagy vagyok, erős vagyok, képes vagyok bármilyen feladatot megoldani. Nagy vagyok, erős vagyok, képes vagyok bármilyen feladatot megoldani… Nagy levegő… Hopp, már túl is vagyunk rajta. És csak hogy kellemesebb vizekre evezzünk… mivel történet lényegében nincs sok, így nem is tudok beszélni róla, viszont ejthetnék pár szót a többi karakterről… megértem, ha ezek után komolyan féltek, de nem kell. Túlvagyunk a nehezén. Nem fog fájni. Túl azon, hogy Renátának már pusztán a nevének említésétől is felforr az agyvizem, Cortez pedig semmit sem tesz, mégis megdöglik érte mindenki... nos, ezeken kívül a többiek többnyire nem váltottak ki belőlem ily szélsőséges érzelmeket.

Virág, mint az első osztálytárs, akit megismerünk… nos, a legtalálóbb és hűbb jellemző rá a fura. És nem azért, mert emós, mert az oly kevéssé izgat… magam részéről inkább húzok a goth stílus felé, mint az emóhoz, de fekete-fekete, úgyhogy azért lepacsizhatunk :D. So nem ez a bajom, ő egyszerűen csak fura. Nem tudom mennyire jönnénk ki júl, túlságosan naiv nekem, és a hangulatváltozásait is nehezen viselném, mivel már én magam is elég hangulatember vagyok, nem fér meg mellettem még egy ilyen. Kinga viszont… Kinga az egész sorozatban egy olyan karakter, akit egyaránt el tudok ítélni, és fel tudok magasztalni az egekig. Sokszor azt a benyomást kelti, hogy nem jó ember, nem is véletlenül, de amúgy remek lány, értelmes, intelligens, és emellett akármennyire is hazugságnak tűnik, az emberekkel is tud bánni. Csak sajátosak a módszerei.

A lányok eddig ebben az egy részben jobban kibontakoztak, talán mert kevesen vannak… a fiúk pedig értelemszerűen azért maradtak egyelőre rejtettebb jelleműek, mert túl sokan vannak. Tiszta logikus :D. Amit bántam, az az, hogy a balhés csapatunk szerepeltetése többnyire nem terjedt tovább Dave és Zsolti ételrendelős, meg éjszaka telefonálgatós szívatásainál, őket csak így ismerhettük meg, Ricsinek meg igazából csak a nagy kémiás sztorija volt. Cortezen már túl vagyunk, de amúgy neki sem volt egy világrengető szerepe még… Arról meg ne is beszéljek, hogy Jacques kábé kétszer meg volt említve, Gábor meg örülök, ha egyszer megszólalt, de arra sem emlékszem. Andris és Robi itt még totál meglepőek... még nem jött ki a rocker stlye, a szokásos „Leiner Laura igénytelen pasifigurái” konzerv hatása, most még egyszerű elsős gimis kockák voltak, bírtam, hogy még többet hallottam őket másokhoz szólni… a későbbiekben nem lesznek ilyen… valóságosak, szerintem. Éééés, végül Arnold. Arnoldon az egész sorozat alatt sokat gondolkoztam, és most is azt teszem, mert nem tudok döntésre jutni a felett, hogy most bírom-e vagy nem. Imponál, amennyire intelligens, és értelmes, de nekem ez túlzás egy 14 évestől, és sokszor túlságosan élénken látom, ahogy Renit befolyásolja… de ennek ellenére mégsem tudom utálni. Ott volt az a rész, mikor Reni és Virág meglepték a szüliapján… azért a részért oda vagyok meg vissza, az olyan emberi az amúgy túlságosan átlagon felüli sráctól.

Röviden ennyi. Azt hiszem a végére eléggé kimerített ez a sok mindent, amit nem átallottam rátok zúdítani... most nagyon remélem, hogy a rajongók messze elkerülték ezt a posztot, különben a blog hamarosan csatatérré változik és vér fog folyni...

Kedvenc karakterek:

Percekig ültem gondolkodva, és kielemezve minden szereplőt, mire úgy döntöttem, van kit írnom ide… első elgondolásra ebben a könyvben egyszerűen mindenki fárasztó, de azért Ricsi jobb fej az átlagnál, és Arnold… nos, ő meg intelligens, amivel lényegében egy kihalófélben lévő állatfaj büszke túlélője. Emellett engem kicsit bosszant, és a való életben nem is bírnám tolerálni, de ilyen tisztes távolságban egészen bírtam.

Kedvenc rész:

A vége. No comment.

Kedvenc idézetek:

„A szünetben szokás szerint az udvarra mentünk. Arnold olvasva közlekedik, ezért mindenkinek nekimegy, de az az elve, hogy „nem kerül ki senkit, majd ők kikerülik, ha akarják”.”

Story of my life :D

***

„– Ez nem ér, ti lehettek nadrágban! – szólt Virág csalódottan a fiúkhoz.

– Még szép, hogy lehetünk, ez francia suli, nem skót – vágta rá Zsolti.”

***

„A könyv érték! Eszmei értéke van!”

***

„Mert ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél.”

Borító: 5/3

Az egész SzJG borítója olyan okés kategória, egy gimis könyvsorozathoz pont passzolnak, és még azok között is egész jók – mármint az eredeti borítók, csak hogy tisztázzuk –, de akárcsak a történet, a borító is itt, az első egy-két résznél lett a leggyengébb (nem túl meggyőző). Meglett volna az 5/4, de levontam egy pontot, egyrészt a vastag szájú lány miatt, aki eléggé riasztó, másrészt, mert ez még totál olyan, mint Renáta suliboxja az első héten, sőt, olyan, akárcsak Renáta. Semmilyen és snassz. Tudom, hogy tudnak ennél jobbat, például a harmadik, ötödik meg nyolcadik rész borítói nagyon tetszenek, ez viszont felejtős. Nekem. *az első képen lévő, eredeti borítót pontoztam, ugyanis nekem azza van meg a sorozat*

Pontozás: 5/2.5*

Sokat töprengtem a ponton, és az engedékeny három helyett végül ezt találtam megfelelőnek. Mivel már nem először olvasom a sorozatot, tudom, hogy lesz még sokkal jobb, ez pedig kezdésnek is elég gyenge. Lényegében az egész könyv alatt nem történik semmi, csak Renáta későbbi szenvelgéseihez kapunk egy kis ízelítőt és bevezetést, azaz végigkísérhetjük a kesergését, amiért nyomi, és amiért Cortez észre sem veszi, aztán azt is, mikor C elkéri a háziját, őt meg felemészti a földöntúli öröm. Ezzel együtt is elég unalmas ez a durván négyszáz oldal, plusz még ott vannak azok, amiket fent először említettem… azok az általánosítások, amiktől a falat kapartam. Ezekre járt a két és fél pont, de van ott egy kis csillag is, nem véletlenül, mert a könyv alatt akármennyire is szenvedtem sokszor, a végére belelendültem annyira, hogy kézbe akarjam venni a következő részt is még úgy is, hogy tudom, nem sokkal lesz jobb ennél…, ami azért nagy szó, az eddigieket olvasva.