Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt | Könyvértékelés (mini)

„alig van szebb szó szerintem, mint az őszinteség”

Oldalszám: 54
Megjelenés: 2019
Kiadó: Magvető

Nádasdy versei úgy szólnak hozzánk, ahogy a barátainkkal beszélgetünk: amikor váratlanul elmondanak valami bizalmasat, és mi tudjuk, hogy most a legtöbb, amit tehetünk, ha meghallgatjuk őket. Csakhogy Nádasdy verseinek olvasásával nem is a szövegekkel, de magunkkal vagyunk figyelmesek: ha odafigyelünk rájuk, magunkról tudhatunk meg valami bizalmasat. A Jól láthatóan lógok itt egy megkapóan eleven verseskönyv a villanófényként felragyogó felismerésekről.

 

 

 

Késői érkezőként Nádasdy múlthónapbeli szenzáció volt számomra, fényes csillagként jelent meg az érdeklődésem horizontján a Londoni levelekkel, elbűvölt a világlátása, műveltsége, intelligens humora, a szavaiból sugárzó emberség és igaziság, az élmény pedig hamar várólista-gyarapító túrára bujtott fel. Meg verseket is elég régen olvastam már, főleg kortárs költészetet – elvégre nem lehet minden a József Attila –, a jól láthatóan lógás pedig végső csúcspontja az érdeklődésem felkeltésének és megtartásának.

Egy szó, mint száz, a Jól láthatóan lógok itt – le fogom még párszor írni, ízlelgetem, apró falatonként emésztem ezt a parádés címválasztást – és én gyönyörűen egymásra találtunk, de legyünk reálisak még most, mielőtt elered a nyelvem: 54 szellős oldalról van szó, úgyhogy szégyenletesen alacsony önkontroll kéne ahhoz, hogy rapidértékelésnél többet mondjak róla, és valamit amúgy is hagynom kell a képzeletetekre is. Szóval röviden:

Még mindig hányatott egy kötélhúzást folytatok a kortárs költészet formabontásával, például szeretem a gátlástalan szókimondást, dráma helyett a hétköznapiság fókuszba emelését, és élek-halok egy odacsapós slam poetry előadásért – mindeközben nem értem, hová lesz költészetből a költés, ha a rímeket a fiókban hagyjuk. Ebből adódóan itt sem minden vers stimulálta kellően a művészeti központom vagy annak elkorcsosult maradványát, volt bennem olykor hiányérzés, összességében mégis jól rá tudtam hangolódni Nádasdy összegyűjtött szösszeneteire: tapasztalat, kendőzetlenség, fiatalság és öregség, hibázás és tanulás, egy bölcsészember hétköznapi elmélkedései keltették életre a sorokat, mintha csak a naplóbejegyzéseit tárta volna nyilvánosságra, és talán kicsit azt is tette. Ahogy maga is írja, „alig van szebb szó szerintem, mint az őszinteség”, ezt a vezérelvet pedig teljesen magáévá is teszi a művészetében. Önmaga minden életszakaszbeli verzióját egybesűrítve egyszerre úgy mesél, mint egy öregúr, és úgy tárulkozik ki, mint egy tinédzser.

Még egy utolsó gondolat: a kötet záróakkordját adó szerelmi vallomás, ez a pároldalas prózai rész adta meg azt a tökéletes befejezést, amitől becsukva a könyvet azt tudtam érezni, „jöhet a következő”. Valószínűnek tartom, hogy a prózai Nádasdy esetemben felülkerekedik a költő Nádasdy-n – ez egy személyes preferencia –, de teljesen magával ragadott hú de utálom ezt a klisés szófordulatot, de a francba is, ideillik a történetmesélése, a cirkuláris gondolatmenete, az érzelmi libikókája, a tisztalelkűsége. Tagadhatatlanul kevesebb lett a világ egy ilyen ember nélkül.

Kedvenc versek, idézetek

„Voltam szerelmes egyszer gimiben.

Csak sírtam rémülten három napig.

Hogy mi van itt. Hogy el van ez baszódva.” /Meggyulladt a gyújtózsinór/

***

„A gondolatnak muszáj jól kinézni;

csak ha gyönyörű, izmos teste van,

akkor áll jól neki az egyszerűség.” /Ott incselkedik/

***

„Középhosszú beszélgetésre sajnos

sosem voltam használható. Amit

a büfében a többi hallgatók

egy kávé, mechanikus cigaretta,

vagy egy fullasztó piskótatekercs

mellett lefolytattak. Én hallgatództam,

mondtak ott fontosat is, volt vita –

és megszakadt, kellett órára menni.

Hogyhogy nem fájt nekik? Hát nem olyan,

mint a szeretkezés? Ha felszínes,

ha személytelen és állatias,

én megértsem. De ezek belementek,

elmélyültek, hogy aztán félbehagyják.

Micsoda fájdalom, lógva maradni!

Én egész éjszakás beszélgetést

kívántam volna, igen, ugyanarról.

De inkább nem beszéltem senkivel,

bennem maradt. Bennem, ahogy kiléptem. /Hogyhogy nem fájt nekik?/

***

„Nem kell a napló-hűség. Megcsalom magam,

közben tudom: sosem volt igazam.” /A napló/

***

„Mellétárcsáztam, nem is vettem észre,

csak dőlt a szó belőlem, úgy leírtam,

olyan tűpontosan a nyavalyást,

olyan kegyetlenül, hogy Krisztián,

akit véletlenül tárcsáztam, égő

fülekkel hallgatta, aztán rövid

szünet után kibökte: „Nem tudom.

Senki se hibátlan. Én se. De mondd,

biztosan engem hívtál? Énvelem

akartál leszámolni?” A füle

égését nem láttam, azt csak a hangja

tette gyanússá. „Jesszusom, te vagy?!

Én mást hívtam – mondtam –, ezer bocsánat.”

„Nem baj – felelte –, rám fért a szidás.”

Letettem. Tényleg. Ha úgy vesszük, ő is.

Igen, egyformák a barátaim.” /Mellé/

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Tess Gunty: Isten hozott itthon! | Könyvértékelés

„– Nem furcsa, hogy egy haldokló városnak lakóparkjai legyenek?

– Nem – válaszol James. – Ez a haldoklás része.”

Eredeti cím: The Rabbin Hutch
Oldalszám: 442
Megjelenés: 2025
Kiadó: Jelenkor

Valahol Indiana államban, Vacca Vale egykor nyüzsgő ipari központjában áll a Nyúlketrecnek csúfolt lakópark, melynek vékony falai számtalan zűrzavaros életet kereteznek.

Itt él az online gyászjelentéseket író Joan. A babáját kétségbeesve ringató anya, Hope. Reggie és Ida, az idős házaspár, akik folyton a tévé előtt elégedetlenkednek. Blandine, az éteri szépségű és félelmetesen intelligens kamasz lány, aki három vele egyidős fiúval él együtt. Todd, James és Malik kiöregedtek az állami gondozás rendszeréből, amely többszörösen cserben hagyta őket. A mindennapi bonyodalmakkal küszködő szomszédok mit sem tudnak egymásról, végül mégis összehozza őket a sors – még egy neon-fényben foszforeszkáló férfival is.

Tess Gunty szellemes és provokatív műve egy forró és eseménydús júliusi hét történetét meséli el, amely egy bizarr erőszakos eseménybe torkollik. Az Isten hozott itthon nemcsak a magány és a vágyakozás, de az otthon- és szabadságkeresés regénye is.

Hát, Tess Gunty felültetett egy intenzív érzelmi és mentális hullámvasútra, de az van, hogy nem állok nagy vidámpark-enjoyer hírében. Szeretem a békés, talajszinti síneket meg a kilátást ott fent, a csúcson, de a nyomorult felfele kúszás, a lefelé zúgás, meg a taccsot kidobós kacskaringó nem tartozik a kedvenceim közé. Élvezem a látványt, de nem az élményt. Tudom, kicsit ködös, mégis hova akarok ezzel kilyukadni, de ez volna a kezdeti párhuzamom az Isten hozott itthonnal, ami beszippantott, lenyűgözött, és felpörgette a pulzusomat, de a végén mégsem tudtam megmondani, miért tettem ezt magammal, vagy konkrétabban: miért tette ezt velem a szerző.

Sok bennem a kérdőjel, néhány indulatosabb felkiáltójel is akad mellettük – ilyen vegyes élménnyel zártam a regényt, ami sziklaszilárd 5/5 csillaggal nyitotta a mezőnyt, majd valahol a felénél kifújta a végső levegőjét, és otthagyott teljesen értetlenül. De nézzük szépen sorjában, miféle tényezők és hogyan alakították – számomra – ilyen hektikusra az olvasmányélményt.

A szerzői stílusra, na arra rengeteg szavam összegyűlt olvasás közben, és valamennyinek a célja azt kifejezni, hogy Gunty teljesen elrugaszkodott a konvencióktól, és látszólag szoros kooperációban dolgozik az intruzív gondolataival. Eklektikus, ötvözi a műfajokat és elbeszélésmódokat, kakofón, szürreális, és alapjaiban véve is olyan, mint egy begombázott látomás… Egyszerűen elemi erővel ért, mint egy villámcsapás: sokkoló volt, szokatlan, szöges ellentéte annak a realista minimalizmusnak, amit a stílusomnak nevezek, mégis felrázott és gyönyörködtetett. Minden abszurd képzettársítása egy-egy apró orgazmus az agyamnak. A stílusa ott egyensúlyoz a tökéletes és a túl sok határán: első ránézésre furcsának, manírosan túlírtnak tűnik – talán tényleg az is egy kicsit –, de van valami elragadó abban, ahogy a figyelmedet irányítja, ahogy a lehető legformabontóbban fogalmazza meg a legegyszerűbb alapvetéseket is, elcsípve az esszenciájukat. Ez már önmagában elvitt engem a könyv feléig, pszichedelikusan vágtattam nyusziháton egész addig a pontig, ahol törik egy könyv gerince, de ott az újdonság és szokatlanság varázsát egy ponton átvette… az unalom. És az, hogy a legtökéletesebben fura mondatok mögött egyszeriben nem találtam a lényeget.

Eltelt pár hét, mióta olvastam, és megesküszöm nektek, és azóta is agyalok ezen a könyvön, de mostanáig sem tudom egyértelműen megfogalmazni, miről szól, és ez most nem tudom, hogy a könyvről mond el bármit, vagy én vagyok szövegértésileg elmaradva. Történnek benne dolgok. A legfontosabb talán az, hogy Blandine, a misztikusokért rajongó különc kamaszlány „kilép a testéből”, de előtte még rövid, érzelmileg felkavaró kapcsolatba kerül a gimnáziumi tanárával, kikerül az állami gondozásból, otthagyja az iskolát, megváltoztatja a nevét, és összeköltözik három sráccal. A problémát értem: egy középkorú, házas férfi visszaélt a már amúgy is hányatott sorsú lány sérülékenységével, fiatalságával és szeretet iránti igényével, majd visszavonta tőle a figyelmét, miután a szex megvolt. Azt is értem, hogy ennek hatására Blandine eléggé kifordul magából. Ez egy teljesen valid szegmense a történetnek, igazából minden más az, amit nem értek, pontosabban azt nem, hogy miként kapcsolódnak a különféle szálak értelmesen. Van még itt a három srác bizarr kálváriája az állatáldozatokkal – kicsit légbőlkapott, de legalább vezet valamerre, úgyhogy ezzel kibékültem. Ott van viszont az egykori halott sorozatszínésznő középkorú fiának, meg a rest in peace-es moderátor nőnek a storyline-ja – persze, önmagában ez is egy… sztori féleség, de nem értem, hogy ehhez a könyvhöz mégis mit adtak hozzá. Vagy az öreg házaspár. Meg a nő aki fél a gyereke szemétől. Elméletben – és úgy az első öt-tíz oldalon – nagyra értékeltem a gondolatot, hogy a lakópark csomó merőben különböző lakójának bekukkanthatunk az ajtaja mögé, de ez egészen addig tetszett, míg rá nem jöttem, hogy közülük valaki igenis főszereplővé lett emelve. Onnantól, hogy Blandine a hátára kapta a mesélés 70%-át, elveszett a varázsa mindenki megismerésének, mellette a többiek megnevezett biodíszletnek és időhúzásnak látszottak. És ezt őszintén sajnáltam, mert amúgy volt bennük potenciál.

Ilyen módon a történetvezetés is elég inkonzisztensen alakult: elaprózódott a lényeg, és bár érződött, melyik szál a hangsúlyos, mégis elvonta a figyelmet a jelentőségéről a rengeteg mellékvágány: hogy a fiúk ölik az állatokat, hogy milyen rongáló-akciókat szervez a főszereplő, hogy hol legelésznek a vattafarkú nyulak, hogy miért adományozza a híres színésznő a hamvai eladásából befolyó pénzt a törpe háromujjú lajhárok megmentésére és milyen rejtélyes betegsége van a gyermekének, Moses Robert Blitznek… és sorolhatnám. Mindez egy ideig quirky volt, akárcsak a stílus, de úgy 300 oldal után mindkettő fárasztóvá vált, és őszintén? Vártam a végét. Ami messze nem adott ezek után akkora katarzist, mint amire készített. 

Persze értem én, hogy magasabbrendű szervezőelv alapján akart alkotni a szerző, mint holmi történet, átjött az üzenet a papírvékony falakkal elhatárolt, társas magányban élő emberek elidegenedéséről és kiüresedettségéről. A szándékolt üzenet pedig nyilván ad egy értéket már a próbálkozásnak is, de számomra ez még így is több, mint gubancos és diszharmonikus maradt. Egyszerűen azt érzem, túl sokat akart a szerző, nagyot akart dobbantani, megírni a legsokkolóbb, legújszerűbb, legmeghökkentőbb és legemlékezetesebb debütáló regényt –amit valóban át is szőtt a mélység nagyágyúival, identitással, egizisztencializmussal, transzcendenciával, az élet-halál kérdéseivel –… és bár egyértelműen sokkoló, újszerű, meghökkentő és emlékezetes lett amit alkotott, mégsem kristályosodott ki még kellően a benne rejtőző potenciál.

Végszónak a korrektség jegyében csak annyit mondanék: nagyra értékelem az Isten hozott itthont és ezzel egyidőben egyáltalán nem mondanám az én olvasmányomnak, a jövőben mégis bátran lobbiznék mellette, ha bármelyikőtök érdeklődne, olvassa-e vagy sem. Olyan, mint egy nagyon szokatlan ízpárosítású tortaszelet, vagy mint az uborkás fagyi: ki kell próbálni, hogy rájöjj, tetszik-e. Szóval jó szívvel ajánlom azoknak, akik újdonságra vágynak – értem ezalatt a különctől a kinda pszichedelikusig terjedő formabontást – és nyitottak egy kis filozofálgatásra akár mélyebb létkérdésekről is.

Idézetek

„James és Tiffany története összeadásként indul, James és felesége története pedig kivonásként végződik.”

***

„Azt hisszük, hogy meg akarjuk semmisíteni egymást, de valójában a ketrecet akarjuk megsemmisíteni.”

***

„A láthatatlan és örökkévaló dolgok látható és mulandó dolgok által válnak láthatóvá.”

***

„A pódiumon Douglas Barrington polgármester áll, pontosan úgy néz ki, mint az összes" többi polgármester, akit Hope valaha is látott: fehér, férfi, magas, túlsúlyos, ősz hajú, kék öltönyös, apukás. Ötvenes éveiben jár. Látszik rajta, hogy sok vörös húst eszik. Ha ő lenne az apád, az életed fontos eseményeinél biztos jelen lenne, de különben ritkán látnád. Mondjuk, megtanítana biciklizni, de nem lenne ott, mikor kiesik a fogad. Kiesik húsz fogad, de ő soha sincs ott, hogy kiszedje a véres vattát a szádból. Egyszer sem.”

Borító: 5/4

Lehetne tovább cifrázni ezt – de érdemes volna? Ez a jó kis panel-vibe amellett, hogy helyszínileg egyértelműen a regényben Nyúlketrecként emlegetett lepukkant lakóparkot hivatott ábrázolni, szerintem másfelől is kiválóan interpretálható: elvégre kívülről az összes lakás ablaka és utcafrontja jellegtelen, egyforma, így gyakran bele sem gondolunk, hogy a falak mögötti emberek nem csupán biodíszlet, hanem számos eltérő karakter, más-más életúttal és nehézséggel. A regény sokat segít közelebb hozni az olvasóhoz ezt a gondolatot, és ez alapján én nagyon odaillőnek érzem a borítót is – de persze az sem utolsó szempont, hogy nagyon harmonikus színvilágú kis fedél, ami esztétikus összképet ad. Ezerszer kellemesebb látvány az eredeti kiadásoknál, ha engem kérdeztek. De tudom, ki kérdezett?

Értékelés: 5/3.5

Nem sok mindenhez tudnám hasonlítani ezt a regényt, talán egy delíriumos látomás áll hozzá a legközelebb. Sokkoló, inkonzisztens, szürreális, olyan, mint egy kakofón mashup, amiből ha nagyon-nagyon fülelsz, kihallhasz egy-egy dallamnyi Beethovent, Rammsteint és Katy Perryt is. A stílusa alaposan kimunkált, és rettentő szokatlan; Gunty abszurd mondatait és képzettársításait mintha az intruzív gondolatai diktálnák néha, de épp ettől ragad magával az első perctől: mert ilyet még biztosan nem olvastál. Vagy nem tudom, én még biztosan nem.

Ez a furcsaság hatja át a teljes könyvet: a helyszínéül szolgáló lakópark a fikciónál is valószerűtlenebb hatást kelt, a karakterek igazi különcök, a történeteik pedig külön-külön tekintve meghökkentőek és érdekfeszítőek – de valahogy egybefésülve mégsem működik mindez. Talán ha a történetszálak egyenlő teret kaptak volna… Az írónő azonban egyértelműen kijelölte, hol a hangsúly – a misztikusokért élő-haló fura kamaszlányon, Blandine-en –, mégis szétszabdalta, elaprózta a központi eseményeket azzal a rengeteg mellékvágánnyal, amelyek csak érintőlegesen – vagy épp sehogy sem – kapcsolódtak hozzá. Úgy a regény feléig ez izgi volt… azon túl pedig fárasztó; elhasználta a figyelmi kapacitásomat, kitikkasztotta az érdeklődésemet, így pedig a drámainak szánt tetőpont sem érte már el a kívánt hatást.

Az Isten hozott itthon különleges és figyelemreméltó regény – szuper ötletek és egy igazán tehetséges szerző bújnak meg mögötte, de érződik rajta egy elsőkönyves sokatakarás, ami számomra elvett az élvezhetőségéből.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!