Colleen Hoover - Túl késő | Blogturné + nyereményjáték

„A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit.”

Eredeti cím: Too Late

Oldalszám: 472

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Sloan a poklok poklát is megjárná azokért, akiket szeret.

És meg is teszi, minden egyes nap. Amikor azonban rádöbben, hogy valójában börtönben él a veszélyes, erkölcstelen és züllött Asa Jackson mellett, Sloan kész bármit megtenni azért, hogy szabaduljon szorult helyzetéből. Akár a testi épségét is kockára tenné, aminek senki sem állhat az útjába. Senki, kivéve Cartert.

Asa életében Sloan a legjobb dolog. És Asa szerint Sloan életében ő a legjobb dolog. A lány nem nézi jó szemmel Asa züllött életmódját, pedig a srác szerint, ő csak azt teszi, amit tennie kell, ha mindig egy lépéssel az üzletfelei előtt akar járni. Mindent megtesz annak érdekében is, hogy egy lépéssel Sloan előtt járjon. Senki sem állhat az útjába.

Senki, kivéve Cartert.

Az év legmegrázóbb regénye arról, meddig élhetünk és hogyan szabadulhatunk egy bántalmazó kapcsolatból.

Ismerd meg Sloan példaértékű sorsát!

Mindig egyfajta különös érzéssel tölt el belekezdeni egy újabb Colleen Hoover regénybe – izgatottság, remény és hit elegyével, némi kíváncsisággal… a tudattal, hogy ez most valami fantasztikus lesz, ugyanakkor valami háttérben lappangó aggodalommal, hogy mi van, ha mégsem. Nem mintha nagy esélyt látnék erre… de tudjátok, nagy elvárások nagy bukást vonhatnak magukkal. Az írónő hazánkban megjelenő legújabb kötete kapcsán az elmúlt pár hétben mást sem hallottam, minthogy homlokegyenest ellenkezik CoHo korábbi műveivel; azt, hogy ez valami más, valami egészen új. Megjegyezném, tekintve, hogy komoly érzelmek fűznek az eddigi Hoover kötetekhez, ez nem tűnt valami biztatónak. Ám elmondhatom, így, 500 oldallal később, hogy a hírek csak félig bizonyultak igaznak – ugyanis úgy érzem, a Túl késő mindössze annyiban különbözik minden eddigi Colleen Hoover regénytől, hogy messze-messze felülmúlja őket. Na nem ám egyesével… hanem mindet összevetve. Oké, talán a Velünk véget ért leszámítva, azzal osztozik a trónon. Mennyire izgultam a Reménytelenen; hogy elszorult a szívem az Egy nap talán olvasása közben; s hányszor ejtettem könnyeket a Vallomás miatt… s bár ez mind szép és jó, most úgy érzem, mindez meg sem közelítette azt a totális hullámvasutat, amit a Túl késővel éltem át. Különös regény ez. Épp amennyire lehet szeretni, úgy lehet gyűlölni is, a szereplőket úgyszintén. Sloan, Asa és Carter története az írónő fejének nem egyazon részéből pattant ki, ahol Will, Ridge vagy Holder született; a Túl késő minden ízében a sötétségből fogant. Nem csak „meghempergett” a koromban, hogy feketévé váljon: igenis a velejéig kegyetlen. És beteg Nagyon, nagyon beteg.

A történet alapja mindenki számára elég kilátástalan szituáció – bár a „kilátástalan” valamennyi főszereplő számára más jelentéssel  bír, elvégre Asa egyre inkább elhatalmasodó őrülete, Carter a jó szíve, Sloan pedig szorult helyzete miatt őrlődik, s sodródik mondhatni tehetetlenül az életben. A különbség az, hogy van, aki felismeri ezt a helyzetet – mint Sloan vagy Carter – és van Asa, aki számára az élet még így is egy álomvilág, melyben az övé minden kincs, s legfőképp: ő is kincs mindenki más életében.

Szövevényes történetről beszélünk, nem egy, de nem is kettő fontos üzenettel, amire felfigyelhetünk, de valamennyi feldolgozott pszichológiai jelenség közül úgy érzem, Asa tartogatta a legtöbb érdekességet. Röviden felvázolva egy elnyomó és bántalmazó kapcsolat áll fent közte és Sloan között, mely a lány testi illetve lelki kihasználásáról szól. Ez elég világos ügy, és szerintem normális emberekként mind egyként kiáltanánk a viselkedése ellen. Ugyanakkor megszokhattuk már, hogy Colleen Hoover egy kényes kérdést sem átlag szemmel közelít meg, ezáltal pedig az olvasó számára is egyre nehezebbé teszi a véleményformálást. Az alapszituáció adott. És elítélendő. Azonban minél részletesebben kibontakozik a férfi jelleme, minél több alkalommal jutunk be a fejébe az általa narrált fejezetek segítségével és minél több visszaemlékezést olvasunk, annál nehezebb egyértelműen állást foglalni, s feketén-fehéren látni a dolgokat. Pláne, mert a világon tényleg ritka, hogy valami csak fekete vagy csak fehér legyen, mindig inkább a szürke zónában van… csak azt kell megtalálni, a skála mely oldalán.

Asa, Asa… ami őt illeti, bevallom, mostanra sem sikerült belőnöm a helyét. Mert az első perctől fogva gyűlöltem őt, gyűlöltem a játszmáit, azt, ahogy Sloant manipulálja, hogy bántóan visszaél a lány kiszolgáltatottságával, mi több, csak afféle díszként tartja a házában, mint valami kincset vagy trófeát amivel mindenkinek dicsekedhet, ugyanakkor senkinek sem hagyja hogy ránézzen. Ez a fajta hozzáállás szerintem a legtöbb nőt kihozná a béketűrésből. Nem vagyok én ádáz, harcos feminista, csupán az egészséges nemi egyenlőség híve, az igazságérzetemet pedig ilyen alapon roppant mód felpiszkálta Asa és Sloan kapcsolat-félesége – ami őket összeköti, az számomra sehol sem fér bele az „egészséges” fogalomkörébe. Akárki legyél is, aki ezt most olvasod, remélem neked sem.

Persze mondhatjuk, hogy egy ilyen kapcsolathoz két ember kell: egy elnyomó, és valaki, aki hagyja, hogy valaki ily módon rajta gyakorolja a hatalmát, de ilyen ügyben én nem lennék döntőbíró, jogom sincs hozzá, hogy az legyek… hiszen a könyv rámutat, hogy egy kívülről elítélendő jelenségnek is megvan a maga háttere. Megvan az ok Sloan részéről, amiért hiába erős nő, kénytelen tűrni, és bár ostobaságnak tűnik mentegetni egy ilyen vadállatot, még Asa részéről is indokolt minden botrányos marhaság, amit tett.

„– Időnként úgy vélem, jobban is bánhatnék veled.

Lenyelem a torkomban lévő gombócot.

– Akkor miért nem teszed?

A szeme résnyire szűkül, és oldalra dönti a fejét, mintha tényleg elgondolkozna a kérdésemen.

– Mert nem tudom, hogyan csináljam.”

Tehát első benyomásra gyűlöltem őt… aztán együttéreztem. És persze utáltam. Utáltam őt, meg az egész világot, amelyben szörnyű emberek élnek, és ezzel további szörnyű embereket keltenek életre. Itt megjegyezném, hogy továbbra is úgy tartom, hogy komoly, sokfordulós alkalmassági vizsgákat kéne teljesíteni mindenkinek, mielőtt engedik, hogy szülővé váljon. úgy mondom ezt, hogy én ezer százalék, hogy megbuknék. Ez nem annyi, hogy két ember beleadja a spermáját és petesejtjét egy közös projektbe, aztán a nő kipottyant egy kölyköt oszt’ cső… ez egész életen át tartó felelősség, amire sokan nem alkalmasak, én pedig nem adnám meg ezeknek az esélyt, hogy próbálkozhassanak beletanulni, mert úgysem fognak, és baromi nagy a tét. Először is egy új élet testi-lelki-mentális egészsége. Rajta keresztül pedig még annyi más emberé is. A lelki egyensúlyt gyermekkorban kell kialakítani, ebben a legsérülékenyebb korban esett csorbák pedig megmásíthatatlanul beépülnek az ember személyiségébe – lelki beteg gyerekből lelki beteg felnőttet nevelnek, a lelki beteg ember pedig újabbakat tesz instabillá. Végtelen láncolat ez. Ronda, végtelen láncolat.

„Valahol mélyen tudom, hogy a gyerekkora miatt olyan, amilyen, és egy részem nem tudja ezért hibáztatni. De pusztán azért, mert a viselkedését meg lehet magyarázni azzal, hogy szörnyű emberek között nőtt fel, nem jelenti azt, hogy köteles vagyok alávetni magam a boldogtalan életnek, csak mert szeret engem.”

Tehát volt egy egészen apró részem, aki megértette Asát, meg egy valamivel nagyobb, aki akármi legyen is, gyűlölte őt… de egy idő után egészen már érzések maradtak csak bennem, ha jelen volt a történetben: vagy izgalom – mi  a következő lépés, mi fog történni? –, vagy nemes egyszerűséggel szórakozás. Asa a maga kiszámíthatatlanságában sajnos többször megnevettetett, mint azt szép lenne bevallani: egyik percben még egy elmebeteg, agresszív vadállatot alakít, a következőben meg már a kókusztortájáért sír a szája, mint valami hatévesnek. Egy rohadt kókusztortáért. De komolyan, úgy képzeljétek el a szituációt, hogy a pasi még akkor is a tortáját követeli, mikor bilincset kattintanak a csuklójára. Értem én, jó cucc egy kis sütemény, de ez… abszurd. Mindazonáltal olvasó szemmel bevallom, hogy marha szórakoztató. Néha elgondolkodtam olvasás közben, hogy mennyire vagyok beteg magam is, ha a könyvekben fel-felbukkanó elmeháborodott karakterek elsősorban mindig mulattatnak… de be kell vallani: ezek a bomlott személyek valahogy istentelenül viccesek tudnak lenni. Mármint így tisztes távolból. Szóval most fél percet adjatok és befejezem a röhögést a kókusztorta meg a botra tűzött Jézus miatt.

Komolyabb vizekre evezve: már eddig is éreztettem, hogy nem semmi történetről beszélünk, amely telis-tele van komoly témákkal, de spoiler-nemspoiler, szeretném már őket nevesíteni is, ugyanis karaktereink egymással és önmagukkal való kapcsolata kiterítve igen színes pszichológiai térképet ad. Asa példája mutat rá a könyvben elsőízben a szülői példának a gyermek fejlődésére gyakorolt hatásaira: az öntudatlanul is személyiségbe épült vonásokra, viselkedésmódokra, gondolkodásra. Nem mehetünk el szó nélkül Sloan mellett sem, hiszen az ő gyerekkora, s összes addigi évének életminősége az ő jellemét és felfogását is formálta. Asához hasonlóan ő sem tanulta meg gyerekként, mi az a szeretet, s az így keletkezett fogalomzavar sodorhatta elsősorban egy bántalmazó kapcsolat csapdájába: elvégre ha nincs viszonyítási alapod, bármiféle törődést megélhetsz a szeretet megnyilvánulásaként: azt is, amit tapasztalva egy lelkileg egészséges ember már menekülne. Persze a lány elég okos, és sikerült megfejtenie önmagát idővel, de azon a ponton már túl késő volt kiszállni. Ha itt tartunk, megemlíthetnénk a lelki terrort, a zsarolást, a szelíd erőszakot is… egyik sem mellékes. Ugyanitt szóba kerülhet az erőszak fogalmának pontos definíciója, ugyanis a történet végéhez közeledve egyre nagyobb kérdőjellé válik, hogy mégis hol kezdődik az erőszak, s persze az örökzöld vitakérdés: ki a felelős érte. Terítékre kerülnek a mentális betegségek, a skizofrén személyiségzavar, a nárcizmus, a beteges birtoklási vágy, a paranoia…

„Fürödj ruhában, csekkold az ajtózárat sokszor, és az emberek máris azt hiszik, kezdesz begolyózni.”

Most csak próbáljátok magatokat a helyembe képzelni! Ez a könyv kész aranybánya, főnyeremény témákkal, de úgy érzem, nem tehetem meg, hogy ennél a pár mondatnál mélyebben bármelyikbe is belefolyjak, mert akkor a mondatokból hosszú-hosszú bekezdések lesznek, a bekezdésekből kisesszék, és itt maradunk holnapig. Vagyis… akkor azt hiszem csak én maradnék itt, egyedül. Lényeg a lényeg, rengeteg érdekességből áll össze a történet, azt viszont, hogy ezt mélyremenően felfedezzétek, a továbbiakban rátok bízom. ;)

A fent leírt rengeteg probléma, s a pszichés rendellenességek formálta főszereplők által épül föl a történet thriller-felé hajló vonala, ennek köszönhető, hogy a dolgok egyre inkább elfajulnak karaktereink között, mígnem állandó készültség és feszültség áll be a történetben. Persze már a kezdetektől adott egy bűnöktől terhelt, jó kis drogtanya alap, ahonnan elindulhatunk… de fontos megemlíteni, hogy a gépezet elindulásához kellett egy kezdőlökés is, amit pedig egy újabb kulcsfontosságú szereplő, Carter felbukkanása idézett elő.

Neki köszönhetően lép be ugyanis a történetbe egy finomabb romantikus szál – CoHo könyvben ez alap, s bár most a domináns vonal inkább a thriller, kiegészítésnek és persze a problémák fokozására tökéletesen illeszkedett a történetbe ez a vonulat is. Tetszett, hogy a férfi milyen módon kapcsolódik a történetbe, s a Sloannal kialakuló kapcsolatuk is megnyert magának – bár elég gyorsan alakult ki, úgy éreztem megvolt a részemről elvárt átmenet fizikai vonzalom és lelki kapocs között. Nehéz lett volna nem drukkolni nekik ezerrel, egyrészt nyilván mert Carter egy roppant szeretnivaló figura, másrészt, mert Sloan már marhára megérdemelt valamiféle támogatást, és egészséges szeretetet az életében.

Sokan támadják a lányt. Kemény szavak érik Sloant a könyvben mind Asa, mind saját maga részéről, és ahogy elnéztem néhány értékelést, az olvasók is gyakran elítélik őt – ami valamennyire érthető. Olvasás alatt végig tudatában voltam annak, milyen tényezők tehetik a lányt bárki számára ellenszenvessé, mégis, ahogy igyekeztem végig a teljes képet figyelni a különálló részletek helyett, rájöttem, hogy hiba lenne őt okolni bármiért. Kihasználja Asát? Lényegében pénzért él vele? Mondjuk, hogy igen. Micsoda olcsó kurva, mi? Hát emberek… én azt mondom, vizsgáljuk meg inkább a körülményeket. Szerintem az sok mindent átértékel – igazából homlokegyenest önzetlen önfeláldozássá változtatja mindazt, amire elsőre rávághatnánk, hogy egy másik ember kihasználása. Akárhogy is, nehéz Sloant helyesen megítélni. Talán nem is lehet. Igazából azt érzem, ebben a történetben senkit sem lehet.  

Mit mondhatnék még, amit eddig nem…? Hogy Colleen Hoover tökéletesen ábrázolta Asa paranoiáját, az egyre inkább elhatalmasodó betegségét és őrületét? Hogy akkora fordulatokat hozott be váratlanul, amelyektől baromi nagyot koppantam a földön? Hogy a számtalan random, értelmetlen mondat mindig képes volt megmosolyogtatni – noha próbálkoztam, és én ehhez nem bírom sajnos eléggé kiüríteni a fejem? Megint belekerültem a saját csapdámba, ugyanis úgy érzem, rengeteget tudnék még beszélni CoHo új regényéről, ugyanis ezzel az ötszáz oldallal végtelen megbeszélnivalót adott… ugyanakkor tudom, hogy már így is fájdalmasan hosszúra nyújtottam a mondókám.

Összegezzünk tehát. Beteg ez a könyv? Igen. Zseniális? Egyértelműen. Colleen Hoover minden lehetséges eszközzel odatette magát ebbe a regénybe, és valami eszméletlenül magával ragadót varázsolt, amit ugyan egy csak napja olvastam, mégis, azóta nem győzöm ajánlgatni.  De ahogy maga az írónő is felhívta rá a figyelmet az előszóban, csak óvatosan! Szerintem nem ártana egy 18+ a borító sarkába – akár Rázós Könyv besorolással is futhatna a könyv, úgy érzem –, és ajánlgatni is így ajánlgatom: az erős idegzet és a lelkierő alapszükséglet, mielőtt nekikezdtek, mert ez nem egy bájos-könnyezős szerelmi történet lesz, hanem egy utolsó lapokig kitartó kegyetlen játszma.

Kedvenc karakterek:

Tudom, hogy én találtam ki ezt a nyomorult értékelési rendszert magamnak, de akkor is muszáj feltennem a kérdést: ez valami vicc?! Talán nem volt még olyan nehéz dolgom itt egy Colleen Hoover könyv értékelésekor, mint most – talán mert olyan roppant összetett és sokoldalú személyiségeket ismerhettem meg ezalatt a 400 oldal leforgása alatt, akik gyors váltakozásban élvezték a haragom, gyűlöletem, sajnálatom, szeretetem, megértésem… és annyi különböző, totál ambivalens érzést. Nehéz lenne bármelyikükről is kijelenteni összességében, hogy a kedvencemmé vált.

Kedvenc részek:

A történet vége felé, de még az ötféle epilógus előtt fokozódó feszültségeket emelném ki szívesen, meg persze – csak mert néha frankón úgy éreztem, mintha Asa szavain keresztül egy kifacsart Patrick Bateman szólalna meg – a folyamatot, ahogy az írónő bemutatja, hogyan bomlik egyre inkább kiszámíthatatlan darabokká a férfi elméje.

Kedvenc idézetek:

„Olyan sokra vihetted volna. De életed minden egyes napját azzal töltötted, hogy azt vártad a világtól, hogy kárpótoljon téged a gyerekkorod zűrös éveiért. Ez nagy hiba volt. A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit. De te elfogadtad, amit kaptál, leszartad, és még többet vártál.”

***

„Nem rukkol elő kifogásokkal. Nem hazudik, és mondja, hogy minden rendben lesz, mert mindketten tudjuk, hogy úgysem lesz. Nem tesz olyan ígéreteket, amiket nem tud betartani, mint Asa. Csak a karjában tart, pusztán azért, hogy megnyugtasson… és most először érzek nyugalmat.”

***

„Nem szereted. Talán régebben igen, de a szerelem nem maradhat életben egy dolog nélkül, és az a tisztelet.”

***

„Tudni akarom, milyen érzés, ha olyan csókol meg, aki tisztel.”

Borító: 5/5

Tökéletesen szemlélteti azt, amit maga a regény is minden lapjával képvisel: figyelemfelhívó, tüzes, megkapó… van benne valami, ami a hatalmába kerít, és ez tetszik. Nem mond semmi különöset, nem világít rá külön a történet valamely fontos részletére, mint például az Egy nap talán vagy a Velünk véget ér fedele… és mégis üt, átad valami Sloan, Asa és Carter sztorijának dinamikájából. Akármennyire is nem rajongok alapjáraton az efféle harsány megjelenésű borítókért, ebben megfogott minden az erőteljes színvilágától kezdve az egyszerű de uralkodó tipográfiáig.

Pontozás: 5/5

Néha leül az ember, haladni akar a dolgaival, összeszedni magát – mondjuk behozni a lemaradását egy értékeléssel, vagy folytatni egy regényt –, de talán ti is éreztétek már azt, hogy ilyenkor mindent csináltok, csak azt nem, amit kéne. Takarítotok, képeket nézegettek, esetleg megnyittok egy üres Word dokumentumot, és céltalanul elkezdetek pötyögni valami újat, valami elterelőt, valami kikapcsolót… valamit, amit az agyatok éppen produkálni tud. Nem tudom, nektek ismerős-e ez. De Colleen Hoovernek bizonyára, ugyanis ironikus módon éppen így, egy regényírás mellé beiktatott kis „játék” eredményeképp született meg írói karrierjének talán legkiemelkedőbb darabja. A legütősebb. Legkegyetlenebb. Legsötétebb. Legbetegebb könyve. És amúgy félelmetes belegondolni, hogy valaki agya „kikapcsolt” állapotban képes összehozni egy olyan dinamikus, összetett és aprólékosan életre keltett történetet, amilyet sokan teljes erőbedobással se tudnánk. A Túl késő cirka 500 oldala alatt minden rendben volt: a karakterek kidolgozottsága, háttere, viselkedésük pszichológiája, a cselekmény íve, az akció és romantika elegye, a fordulatok, a szépség és kegyetlenség váltakozása, a felmerülő erkölcsi kérdések, a humor… egyszerűen minden. Azt hiszem kib@szott kókusztortástul és mindenestül új kedvenc Hoover könyvet avattam, szóval idegeket készíteni erre a kemény menetre: és olvassátok!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából a rajongók újabb Colleen Hoover kötettel gazdagodhatnak így év végére, a szerző pedig ezúttal egészen új oldaláról mutatkozik be a magyar olvasóknak Too Late – Túl késő c. könyvében. Ha titeket is érdekel az írónő izgalmas, romantikus thrillere, tartsatok a Blogturné Klub csapatával, s a turné végén hármótok akár gazdagabb is lehet a Túl késő egy-egy példányával!

A new adult könyvpiacon talán nincs is nagyobb név, mint Colleen Hooveré – erre való tekintettel pedig sorozatosan jelennek meg hazánkban is újabb és újabb regényei. A feladatotok nem lesz nehéz: a turné minden állomásán egy-egy idézetet találhattok az írónő korábbi könyveiből, a Rafflecopter dobozba pedig be kell írnotok annak a szereplőnek a keresztnevét, aki az adott idézetet mondta. A helyesen válaszolók közül három szerencsés gazdagodik majd a Túl késő egy-egy példányával.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

„– A jövőben… ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe… akkor légy szíves, belém legyél szerelmes!”

Állomáslista:

12.15. Könyvvilág Blog

12.16. Never Let Me Go (extra)

12.17. Dreamworld (extra)

12.18. CBooks

12.20. Never Let Me Go

12.21. Deszy Könyvajánlója

12.22.Sorok Között