„Japánban létezik egy
módszer, aminek a neve kincugi – értékes kerámiákat javítanak meg arannyal.
Eredménye egy tárgy, mely nyilvánvalóan törött volt, de a javítástól csak nőtt
az esztétikai és vizuális értéke.”
Eredeti cím: Broken
Juliet
Sorozat: Starcrossed 2.
Oldalszám: 412
Megjelenés: 2018
Kiadó: Libri (Insomnia)
Ár: 3599 –
CASSIE Taylor éveken
át küzdött, hogy elfeledje ETHAN Holtot, élete legnagyobb szerelmét.
Mikor a fiú nem volt
képes viszonozni a mély érzelmeket, és elhagyta őt, Cassie énjének egy darabja
is együtt halt a szerelemmel. Legalábbis úgy hitte.
Most ő és Ethan
főszereplőként lépnek a Broadway színpadára, Ethan pedig eltökélte, hogy
visszaszerzi Cassie-t.
Azt állítja,
megváltozott, és most már képes kimondani, amit évekkel ezelőtt még nem mert.
De Cassie tud-e újra
hinni neki? Miben különböznének a mostani nagy szavak a régiektől?
Ethan tisztában van
vele, hogy nem változtathatja meg a múltat, melyben annyi fájdalmat okozott, de
a jövő érdekében még léphet: csupán meg kell győznie Cassie-t, hogy valóban
összetartoznak.
Vannak érdekes dolgok az életben. Az egyik az, hogy egy
időszakos NA megvonási időszakom után, a Hitvány
Rómeót olvasva kijelentettem, hogy igenis szüksége van a lelkemnek olykor az
efféle üzemanyagra. A másik pedig az, hogy kézbevéve a folytatást rájöttem,
hogy mégis jobb lenne, ha e műfajjal szétválnának útjaink. Talán a hangulatom változott
meg vészesen. Szokott. Vagy egyszerűen csak esett a színvonal, én pedig
rájöttem, hogy ahogy telik az idő, egyre több és több a kivetnivalóm.
Eleinte minden az első kötet alatt megszokott módon haladt
tovább, magyarul nem kiemelkedő, de legalább élvezhető minőségben, jó humorral
– a könyv javára írnám, hogy legalább ez konstans maradt –, kis szomorkodással,
kis boldogsággal, harmonikusan. És persze mind a jelenidejű, mint a múltbéli
fejezeteknél ismerkedhettünk tovább főszereplőink, Ethan Holt és Cassie különös
kapcsolatával, ami a Hitvány Rómeót
olvasva bevallom, még közel is került hozzám anno. De most, négyszáz oldallal
bölcsebben azt mondom, be kellett volna érjem annyival, azzal a kis szelettel
kettejükből, mert ezek egyszerűen mérgezőek. Jézusom, lefogadnám, hogy kaptak
volna még egy kötetet, a végén kinyírták volna egymást és önmagukat is, mint
valami csapnivaló, áltragikus Rómeó és Júlia reprodukcióban. DE MÉGIS MI A
FENÉT VÁRJAK EGY SOROZATTÓL, AMINEK MÁR A CÍMEI IS… ILYENEK? Könyörgöm, csak
lőjetek le.
Nem mondom, hogy az alapoktól kezdve veszett ügyről van szó,
az írónő még mindig nem reménytelen. A humora végig topon volt, egy bizonyos
szintig úgy éreztem, a szereplők, pláne Holt lelki gondjait is kellően
érzékletesen tudja átadni, és ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen ügyes
párhuzamot vont az idősíkok között is. De becsúszott egy porszem a gépezetbe.
Amiből kész porcica lett. Végül pedig oly mértékben kinőtte magát, hogy
számomra ellehetetlenítette a pozitív olvasmányélményt. Mintha csak
visszacsöppentem volna a tavalyi, „önkínzás Anna Toddal és a Miután sorozattal” címszó alatt futó
időszakomba, én pedig nem álltam készen megint egy Hardin és Tessa féle
szappanoperára. Én… nos, ha megvettem volna a könyvet, azt mondanám nem erre
fizettem be, de szerencsére könyvtári és egy forintomba se fájt. Még jó. De
értitek a lényeget.
Míg a Hitvány Rómeóban
Ethan és Cassie éppen csak közeledni kezdtek egymáshoz, s a múltuknak is egy…
kevésbé sikertelen szeletének lehettünk szemtanúi, addig a Megtört Júliában kész őskáosz robbant ki. Mindenkinek mindennel
baja volt, Ethan féltékeny, Ethan nem elég jó, Cassie hisztizik, Cassie
bizalmatlan, Ethan bizalmatlan, Ethan menekül, Cassie félti magát, de „nem
lehetsz velem” meg „tönkreteszlek” meg „már kétszer tönkretettél”… Kész
szerencse, hogy a kötet végére megkapták a tubicák a happy endjüket, nekünk
pedig nem kell tovább követni az életüket, mert ilyen tempóval ennek a boldog
befejezésnek sem jósolnék túl hosszú lejárati időt.
Egy egészen apró részem élvezte a helyzetet, mert… a
könyvbéli dráma felspannol. Jó értelemben borzongok tőle olvasás közben, meg
némán tátogom a karakterek üvöltözését, mert mintegy szócsőnek igazán
megfelelőek, hogy kiadjam a bennem rekedt feszültségek kis százalékát. De ez
nem változtat a tényen, hogy ami az első rész során mérsékelt és jól irányzott
érzelemkitörések formájában bontakozott ki, az a folytatásra brazil
szappanoperákat megszégyenítő huzavonába csapott át. Szeretlek. Én is. Nem
lehetek veled. Maradj. El kell hagyjalak. Jól van, akkor takarodj a p*csába.
Nem veszíthetlek el. Hagyj békén. Tönkreteszlek. Nem is. Összetörsz ezzel. Ha
veled maradok, én törlek össze. Ooo. Eee. Jézus Úristen…
Leginkább ez akasztott ki: a végtelen döntésképtelenség,
amivel Ethan és Cassie a kapcsolatukat kezelték – főleg a múltban. És amúgy
főleg a fiú… mert Ethannek volt valami eszement tévképzete minden bizonnyal,
miszerint megteheti, hogy egyedül határozza meg a kapcsolat irányát, mégpedig
olyan megfontolásból, ami… egyszerűen nem fair. Persze, legalább tudja, hogy
gondjai vannak, hogy mélységesen elcseszett, és csak meg akarja ettől kímélni a
lányt. Még akár plusztpont is lehetne. De nem az. Hanem nemes egyszerűséggel
marha idegesítő. Én nem hiszek abban, hogy ez így működik, nem hiszem, hogy
bárki részéről elfogadható lenne a döntés jogának ilyesféle kisajátítása.
Azt hisszük, egy búcsúval jót tehetünk valakinek, hogy a
másik fél nélkülünk majd tovább folytathatja a megszokott életét, vagy akár
tanulhat az adott kapcsolatból, és fejlődhet. De nem. Legtöbbször minden
igyekezet ellenére csak romokat hagyunk magunk után, romokat, amikre bármi is
épül a későbbiekben, az menthetetlenül instabil és ferde lesz. Ezért van már
herótom ezektől a „nem vagyok elég jó neked, meg kell védenem téged magamtól,
nem tehetlek tönkre” sztoriktól. Ha valaki úgy érzi, sérül, tönkreteszik,
szálljon ki. Az ő dolga dönteni, hogy egy kapcsolatban jó-e neki vagy sem,
kockáztat-e vagy inkább kihátrál, amíg tud. Ő tudja, megéri-e neki. Persze nem
az extrém esetekről beszélek… nem húzható rá efféle gondolkodásmód egy
bántalmazó, erőszakos kapcsolatra például, leszögezném, hogy jelenleg csak az
efféle kis piti ügyekről beszélek. Aki kiszáll, kiszáll. Aki szakít, az
szakítson rendesen, ne… ne így. Miért is nem lehet ezt lejátszani tisztán?
Anélkül, hogy átdobná a terhet a másik félre? Van az, mikor a másik miatt szakítasz, mert
mondjuk kiakaszt, nem szereted már… stb. És van az, mikor magad miatt, de ez a
„ jobbat érdemelsz nálam” duma mégiscsak berántja a trutyiba azt is, akit
dobnak, szerintem sokkal jobban, mint a másik opció. A kérdésem ennyi: nem
dönthetné el ő, hogy jobbat érdemel-e? Hát dehogynem.
Mindegy… elszaladt velem a ló, de a teljes négyszáz oldalon
átívelő efféle szenvelgés megviselt, tekintve, hogy én szögegyenesen láttam a
szituációt, Holt és Cassie pedig egyszerűen csak bonyolították. Olyan ez, mint
innen Szeged felé indulni Pestre. Baromság.
Szóval így vagy úgy, hiába él bennem egy alapvető szimpátia
Holt iránt – beteg, de szerintem tudat alatt vonzódom az efféle elcseszett
alakokhoz –, ezúttal rettentő módon fel tudott húzni a srác, de ha már itt
tartunk, számomra a Megtört Júlia a
korábban megismert Cassie-t, a belevaló, picit nimfomán de nagyon szerethető
Cassie-t, a menőmanó Cassie-t is egy az egyben lehúzta a vécén.
Ez kétféleképpen mutatkozott meg számomra: a jelenidejű fejezeteknél
én már ezerrel szurkoltam, hogy gyerünk,
Ethan egy csodalény lett, menj oda, Cassie, és csókold meg végre! A lány
pedig egyre csak húzta az időt. Amit értek. De idegesít. A fenébe is, amúgy az
egész könyvet, mindkét főszereplővel együtt meg lehet érteni, meg is tudom,
elvégre a bizalmatlanság nagy úr, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. A
megfontolt ember, eleget gondolkodva ezen tudja, hogy nem játék csak úgy
kockára tenni a szívét és érzelmeit, mert belebukhat. Mégis, amit ebben a kötetben
mindenki művelt… az ilyen töményen adagolva sokkolt és mérgezett. Szóval…
Cassie nehezen nyitott, jól van, megértem. De ugorjunk a múltra, amikor viszont
tökéletes szenvedő másik fele lett Ethan mártír hadműveletének – ezeket a
részeket olvasva már nem is tudtam sok mást gondolni, minthogy megérdemlik
egymást. Mert Ethan botrányos barát volt. Cassie viszont mást sem tett, csak
emiatt picsogott, aztán ha a fiú dobott egy csontot, akkor szaladt utána és
örült, hogy végre kap valamit egy kapcsolatban. Ez így… nem egészséges.
„Tíz perce osztottad
már, mikor egyszer csak elbőgted magad, hogy ő az első pasid, az első igazi
szerelmed, és ahelyett, hogy rózsaszín ködben lubickolnál, csak zavarodott
vagy, és magányos, mert még ha elvileg jártok is, sosincs veled, és egy szóval
sem érezteti, hogy akár csak vágyna rád.”
Én megértem őt. Még most is. Mert voltam már itt én is, és
az ember egy ilyen kapcsolatban valóban egy olyan hullámvasúton ül, ami
tönkreteszi, ha nem száll le időben. Nehéz a helyzet, mert hiába van szó egy
olyan párról, akik szeretik egymást, ha egyszer a jelek szerint homlokegyenest
ellenkező módon kommunikálják a másik
felé a szerelmüket. Például az egyik sehogy… így hát nem meglepő a Cassie-nél
kialakult viselkedésforma. Értettem a levertségét, mikor hanyagolták és
értettem, hogyan került a hullámvasút tetejére egy pillanat alatt, mikor
fontosnak érezhette magát. DE! Mert mindig van de. Van egy határ, amíg ezt
lehet folytatni – így pedig nincsen örökkön örökké, meg hasonló romantikus
téveszmék. Cassie okos lány, aki tudatában volt a fennálló problémáknak… engem
mégis meglepett, ugyanis a legésszerűbb opcióval sosem számolt. Sírt és
szenvedett, mert Ethan nem tudta megadni számára a kellő gyengédséget, de nem
tett semmit, hogy ez változzon. Csak álmodozott, hogy „bárcsak Holt is így
nézne rám”. Holott ez nem segít. Félre ne értsetek, mert imádom Holtot, de
tudtommal egy megoldás működik, ha az ember pozitív irányba akar elmozdulni: a
szakítás. És falnakmentem tőle, hogy a lánynak ez még csak eszébe sem jutott.
Így tehát, mint látjátok, a történet efféle folytatódása már
több, mint ambivalens érzéseket keltett bennem: mindent megértettem, mindenkit
sajnáltam, mégis egyszerűen életképtelennek bizonyult a gépezet. A szereplőink
dugtak és duzzogtak, szinte felváltva csinálták a kettőt teljes
meggondolatlanságban lubickolva, és ezen csak a jelenben játszódó szál néhány
nyugisabb, romantikusabb jelenete, valamint a továbbra is taroló humor tudott
segíteni annyit, hogy ne temessem el végül ezt a sorozatot is a pokol fájdalmas
könyveknek fenntartott bugyrába a Miután
meg a Royal fiúk mellé.
Az Álnok szerelemnek
még úgy érzem, van bennem elég lélekerő adni egy esélyt – pláne, mert ezennel
Ethan és Cassie története lezárult, és új páros kerül helyettük boncasztalra –,
de azt hiszem, szükségem van előtte némi időre, hogy ezt a traumát kiheverjem.
Nagyon szórakozni akartam, de úgy érzem, csúnyán pofára estem – pedig az írónő
tud ennél jobbat. Remélem még megcsillogtatja előttem valamikor azt az oldalát
is.
Kedvenc
karakterek:
Már sokkal nehezebb szívvel mondom, mint az első rész
értékelésekor, de továbbra is Ethan Holt, ez a végzetesen elcseszett, idióta
mártír került hozzám a legközelebb… bár ezt csakis a jelen idejű események
indokolják. Én megértem a nehézségeit, szerencsére minden lelki gond-baj
tekintetében toleráns tudok lenni, de pozitív benyomást inkább a változófélben lévő énje keltett bennem,
hiszen kinek ne imponálna, ha egy férfi képes elismerni a hibáit, és változni.
Ethan jó humorú, helyes, aranyos, van benne kellő magabiztosság is, de nem
hiszi, hogy ő fingotta a passzátszelet, mint a legtöbb férfi, és ezért
becsülöm.
Kedvenc
részek:
A jelen időben játszódó jelenetek, és azok közül is a
pozitívabb, élettel meg reménnyel telítettebb romantikus jelenetek, amikor
végre én is el tudtam hinni azt, hogy Ethan megváltozott, és végre méltó egy nő
bizalmára. Tetszett, hogy mennyire igyekezett… bár hadd említsem meg, hogy én
ezt a „balesetem volt, és megvilágosodtam, hogy nem élhetek tovább így” dolgot
továbbá a hároméves cölibátust már túlzásnak ítéltem meg. Ez olyan, mint
bibliai alakot faragni Holtból. Feldolgozhatatlan.
Kedvenc
idézetek:
„Életem során már vagy
ezerszer hallottam, ahogy az emberek dobálóznak a szóval: „szívfájdalom”.
Mégis, egészen idáig, egyáltalán nem értettem, hogy mit is jelent. Úgy értem,
hogy lehetséges, hogy egy érzelem, melynek se súlya, se formája önmagától,
képes úgy a szívünk köré tekeredni, mint egy óriáskígyó, és azt addig
szorongatni, míg minden billentyű, minden kamra sajog? Míg a vér maga, ami
egyáltalán nem érez, nem válik szögesdróttá, végigkaristolva minden eret a
csikorgó dobbanások során? Elképzelhetetlennek tűnt.”
***
„Az emberek furcsa
lények. Minden nap hazudunk, ezer- és ezerféle módon. A leggyakoibb ezek közül:
„Elolvastam és megértettem a felhasználási feltételeket”. A második
leggyakoribb: „Jól vagyok”.
***
„Hallottad már azt a kifejezést, hogy „feldlgozatlan veszteségtrauma”?
A fejem rázom válaszul.
– Különféle módokon nyilvánulhat meg, de a tünetei többnyire önpusztító
viselkedésformák megjelenése. Akik ebben szenvednek, frusztráltnak,
tehetetlennek érzik magukat, mert felismerik a félelmet, dühöt, csalódottságot,
amit éreznek, és ami motiválja őket, képtelenek megállítani az
önpusztításukat.”
Borító: 5/2
Nem ronda, de… de még mindig őrületesen távol áll attól,
amit én szépnek hívok. Ízlésesnek aligha nevezném, ettől a sárgás színvilágtól
falra mászok, és a vetkőzéssel még mindig nem bírom összeegyeztetni ezt a
gyerekbarát betűstílust, ami szerintem egy hatéveseknek szánt hercegnős
színezőn állná meg leginkább a helyét. Ez a két pont is a jó szívem, meg a
tény, hogy életemben ennél sokkal megrázóbb borzalmakhoz is volt
szerencsétlenségem.
Pontozás:
5/2.5
Volt valami a Hitvány
Rómeóban, ami megfogott: valami a színházzal, a problémás de szerethető
szereplőkkel, az idősíkokkal, s azzal a végtelen lélekkel kapcsolatban, amit az
írónő összegyúrt egy kerek egésszé. Megvolt a varázsa mindennek – ennek a
varázsnak viszont kishíján az emléke is megsemmisült, mikor a Megtört Júliát felütve kezdtem
megérteni, milyen nyögvenyelős irányt vesz a sorozat. Bevallom, felcseszett ez
a mélyrepülés. Mármint… tetszett egy picit, egy egész picit… de tudjuk, hogy
olykor selejt olvasmányra is szüksége van a lelkemnek, mint tüdőmnek az
oxigénre. Címeres mazochista vagyok. De valamiért most bánt a dolog, talán mert
Ethan Holttól és Cassie-től jogosan vártam el ennél többet, hiszen ők két
érzékeny, evilági, élettel teli hős kell, hogy legyenek, nem pedig
szappanoperából szalajtott két lábon járó szenvedések, akik drámázáson és
dugáson kívül nem ismerik más módját a kommunikációnak. Úgy érzem eltűnt az
első rész rezgésre és sodrása – helyette egyhelyben dagonyáztunk az érzések
közt őrlődve, és annyit agyalva mindenen, ami már egy bölcsészagyak is sok.
Hiába tudom, hogy Leisa Rayven tud, ha akar, ezúttal nagyon is úgy látom, nem
akart – vagy nem eléggé. Szeretném, ha az idősíkokkal való játéka, Holt –
többé-kevésbé – szimpi karaktere, valamint a könyv remek humora elég lenne,
hogy megmentse az egész művet… de sajnos nem volt az.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése