„Nem hagyjuk, hogy így menjen tovább. A körforgás velünk véget ér.”
Oldalszám: 424
Megjelenés: 2017.
Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)
Ár: 3499 –
Néha az okozza a legtöbb
fájdalmat, aki szeret.
Lilynek nem ment mindig könnyen a
sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre
vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett,
és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd
a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében
hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.
Ryle magabiztos, makacs, kicsit
talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a
kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.
Lilyt mégsem csak az új
kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első
szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és
védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent,
amit Lily és Ryle együtt felépített.
Ebben a merész és mélyen
személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új,
izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen
mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.
Add át magad a reménynek!
Colleennak
valami természetfeletti szuperképessége van arra, hogy csillapíthatatlan, de
hangtalan zokogást váltson ki az emberből hajnali kettőkor, aztán fájó űrt
hagyjon a mellkasában ott, ahonnan kitépte a szívét. Ez piszkosul megy a nőnek.
Nem először csinálta, biztos vagyok abban, hogy nem is utoljára, de bátran ki
merem jelenteni, hogy a legkegyetlenebb, ugyanakkor leggyönyörűbb módon, ahogy
csak lehetséges.
Nem
tudom, mi szülte a fejemben azt a borzasztóan naiv gondolatot, hogy ez a könyv
könnyű menet lesz, de volt, mikor tényleg elhittem, hogy most nem fogok sírni…
aztán Colleen Hoover szépen közbeszólt, hogy ez így nem mehet tovább, de mit is
vártam tőle? Hiszen egyszerűen szereti megszorongatni az ember lelkét,
kicsikarni néhány könnycseppet. Olykor többet is. Mint például most.
De
kezdjünk csak mindent az elejétől miután én már stílusosan a végére ugrottam
a történetünknek. Szerintem elég sokan ismerjük már a YA, de sokkal inkább
az NA műfajában felmerülő leggyakoribb problémát, mi szerint valamennyi
ugyanarról a szűk palettáról csemegézik, mikor témaválasztásra kerül a sor – a gond
maga pedig még ezen belül is viszonylag sokrétű. Kezdhetjük azzal, ami az
olvasók szempontjából a legszembetűnőbb: miután az ember már a huszadik nemi-,
vagy családon belüli erőszak, halálos betegség, esetleg árvaság témán rágja át
magát, akármekkora is legyen a felsoroltak ütőereje, egy idő után már
unalmasnak fogja őket találni. Szomorú, de így van. Azzal pedig, hogy ilyen
szinten bevonjuk őket a könyves témaállományába, ennyire mindennaposítjuk őket,
elveszünk valamit az erejükből – pláne, ha a témaválasztáshoz még csak nem is
párosul valami természetfeletti kifejezőkészség vagy kreativitás. Nem lenne
szükségszerű most erről beszéljek, ám mint háttérinfó, jó tudni legalább ennyit
a new adult könyvpiac rejtelmeiről, s arról, miért forgatjuk sokan a szemünket,
mikor újfent ráakadunk egy fenti témába vágó műbe. Csúnya dolog, sőt, egyenesen
fájdalmas, hogy ezekből klisé lett, mégis tény. A klisékkel pedig valamennyien
fenntartásokkal viseltetünk. „Na gyerünk,
kezdjük el a tízedik egyforma könyvet. Fun lesz.” Visszaszívom, a fun
jelen esetben nem helytálló kifejezés, de szerintem értitek, mit akartam ezzel
mondani.
Már
félre ne értsetek – ez a gondolat meg sem fordult a fejemben a Velünk véget ér kapcsán. Sőt, igazából
elég hamar rájöttem, hogy egyetlen Colleen Hoover regény esetében sem
érvényesülnek a fentiek, pedig ha valaki, hát CoHo elég szívesen kölcsönöz
témát a már többet emlegetettek közül. Általa egyaránt kapunk egy szeletet
halálból, nemi erőszakból, családon belüli bántalmazásból… ezúttal főleg ez
utóbbiból. Mégis képes teljesen mást adni, mint amit az ember várna – sokkal
többet, sokkal megrázóbbat, fájdalmasabbat, sokkal maradandóbbat. A kidolgozott
háttérsztorijai által páros lábbal rúgja seggbe klisék teljes garmadáját, így
újfent nem mindennapi életutakat mutatott be – természetesen szintén nem
mindennapi módon.
Bár
a cselekmény alapvetően nem bonyolult, mégis több szál találkozásából és
kapcsolatából állt össze egy kerek egésszé. Ezekkel fokozta az írónő a történet
mélységeit, a karakterek – vagyis inkább csak Lily – hátterének kidolgozottságát,
s ezekkel mozgatta meg egyszerre az olvasó agyának több területét is, a
kíváncsiság különböző fokozatait és fajtáit ismertetve meg velünk. Nem is
beszélve persze a szálak váltakozásának harmóniateremtő hatásáról, ugyanis a
jelen idejű történések és a visszaemlékezések egészen más hangulatot adtak át,
a két idősík között való ugrálás pedig biztosította a boldogság és fájdalom
arányát – amíg kellett. Ám miután Lily naplói – melyekből a múltjának néhány
szeletét ismerhettük meg – véget értek, ez a szál akkor sem szűnt meg egészen:
furcsa leírni, elég különösen hangzik, de a múlt folytatása egyre inkább
összefonódott a jelenben folyó eseményekkel, és apró részletekben jelentkezve
beszőtte a történetet. Nem mindig kapott nagy hangsúlyt, eleinte épp annyit
kaptunk csak belőle, hogy felkavarja az addigi állóvizet, később mégis rá
kellett jönnünk, milyen komoly szerepet szánt neki az írónő.
Ezek
után azonban érdemes lenne vetni egy pillantást ezen szálak kicsit bővebb
tartalmára is – mindkettő kiemelkedő ugyanis a saját nemében. Általuk Lily-nek
nem csak két korszakát de két arcát, két tragédiáját s nem utolsósorban két
szerelmét ismerhetjük meg – eleinte a lehető legszerethetőbb és édesebb módon.
Történetünk
egy lakótömb tetején kezdődik a párkányon lábát lógató Lilyvel, aki az apja
temetése utáni érzéseit próbálja rendezni – nem egy átlagos módja egy szombat
este eltöltésének, az bizonyos, de ennél váratlanabb fejleményekkel folytatódik
az éjszaka, mikor a tetőn megjelenő jóképű idegen, Ryle személyében máris elindul
első szerelmi szálunk. A dinamikája, a sebessége eléggé hullámzó: lassan
bontakozik ki, néhol mégis váratlan gyorsasággal készteti lépésre
karaktereinket a köztük szikrázó kémia, épp ettől lesz olyan izgalmas és szexi
a könyv e kapcsolat által behatárolt első fele. Amolyan tipikusan NA-s, de csak
a szó jó értelmében: kezdetben megvan a kellő évődés, a véletlen okozta
egymásra találás, utána viszont bővelkedünk az eszméletlenül édes és szeretnivaló
jelenetekben, hiszen nem is Colleen Hooverről beszélnénk, ha nem bukkanna fel a
színen egyetlen álompasi gyanús férfikarakter sem. Vagyis… eleinte csak egy.
Aztán
lassan feltárul előttünk egy kép Lily múltjából, és megismerhetjük a másikat
is. A sablonos napló megoldás helyett ezúttal levelek mesélnek a lány egy
sötétebb időszakáról; levelek, amelyet akkori nagy kedvencének, Ellen DeGeneresnek
címzett, ám nem adott fel sosem. A cél talán egyedül annyi volt, hogy úgy
érezze, valakivel megoszthatja a problémáit – mert a tizenöt éves Lily-nek
abból volt a legtöbb. A visszaemlékezések központi gondolatára pár
bekezdéssel később térnék ki – de még
így is marad bonyodalom, s ahogy azt ígértem fent, egy ebből adódó gyönyörű
szerelem. Ezt a kapcsolatot zűrös természete ellenére még teljes egészében
belengi az első szerelem varázsa, ugyanakkor ez az egész túlmutat a rózsaszín
ködön meg ész nélküli szenvedélyen – kölcsönös megértésen alapul, egymás
támogatásán és feltétel nélküli elfogadásán… ez pedig sokat feltár a karakterek
jelleméből is.
„– Nem szabad ilyen tökéletesnek lenned – közöltem vele. – Már így is te vagy a kedvenc emberem, ez meg végképp tök igazságtalan mindenki mással szemben, mert így később sem lesz esélye senkinek felzárkózni hozzád.”
Atlas
nem átlagos körülményeknek köszönhetően ismerkedett meg Lily-vel. Nem az iskola
folyosóján szúrta ki a lány szépségét, nem csodálta távolról… nem tervezgette
kezét tördelve, hogy randevúra hívja. Nem volt virág, ügyetlen bókok az első
igazi találkozáskor, nem volt… nem volt semmi, ami egy átlagos kapcsolatot
jellemezhetne. Atlas egy, magát az elhagyatott szomszéd házban meghúzó
hajléktalan srác. Nem éppen idilli kezdete egy történetnek – de pont ettől
olyan egyedülálló és maradandó.
Lily
felfigyel a régóta nem lakott szomszéd házban való mozgolódásra, majd rátalál
ott végzős iskolatársára, Atlas Corriganre – s miközben mindent megtesz, hogy
segítsen a hajléktalan srácon, barátra, sőt, lelkitársra talál benne. Kapcsolatuk
a titkolózás sötét leple alatt is tiszta, szinte gyermeki, benne van ennek az
egészen újszerű érzésnek, s legfőképp egymásnak a lassú feltérképezése iránti
vágy, a boldogság keresése bármi áron, egy erősödő kötelék… mindezt azonban
mondhatnánk úgy is, hogy a biztos út a végzet felé. Mert hogy van egy pont,
amikor az is eljön, az egészen biztos.
Azt
mondják, az első szerelem az, amire az ember mindig emlékezni fog, ami ha nem
is annyira mint egykor, de mindig megmozgat majd valamit a szívünkben – s ez
kíséri el Lily-t is az útján tragikus kimenetelű utolsó Atlasszel töltött
éjszakája után évekig. Bár könyvünk nyitánya jóval később játszódik, s innentől
a lány valaki más iránti szenvedélyét ismerhetjük meg tüzetesebben, e mögött is
végig ott bujkál a múlt iránti ragaszkodása.
„(…) igazából nem számít, mennyire más a szerelem a különböző életkorokban, a súlya ugyanaz. Az ember érzi a vállán, a gyomrában, a szívében, teljesen mindegy, hány éves.”
És
voìla: íme az elkerülhetetlen szerelmi háromszögünk – mégis, valamiért
lehetetlen haragudni érte, olyannyira tiszta és őszinte, életszerű és
szívszorító. Nem egy döntésképtelenségben dagonyázó liba szenvedése, nem a
bőség zavarának hatása, nem megcsalás, nem puszta vágy, nem az a sok marhaság,
amit már túl jól ismerünk ezer másik romantikus regényből. Ez a múlt és jelen–,
egy szív két darabkájának összecsapása. Lily szerelme, amit azt hitte, már
sosem érez többé, és ragaszkodása, amit örökké érezni is fog. A múlt hiányának
fájdalma egy tökéletes kapcsolatban, majd egy új lehetőség váratlan
beköszöntének boldogsága Lily széthulló világában. Éles ellentétek és
folyamatos kötéltánc a boldogság és tragikum között – aminek az oka valahol
egész mélyen rejtőzik Lily lelkében és egykori mindennapjaiban, az agya
legelkeseredettebb bugyraiban, igazából viszont a könyv lapjai között
mindenhol.
A
családon belüli– és nők elleni erőszak kényes téma – nem kis falat úgy dolgozni
fel, ahogy megéri feldolgozni egy történetben, ahogy az sem, hogy a szerző
egyszerre adja vissza a kendőzetlen valóságot kellő objektivitással, közben
pedig mégis meghagyja a témának a kellő érzelmi teret, hogy maga fejtse ki
hatását, az író külső beavatkozása nélkül.
Colleen
Hoovernek megvoltak a szükséges eszközök a kezében, hogy a feladatát a lehető
legmegfelelőbb módon lássa el; hogy körbejárja a témát, amennyire csak lehet,
és megmutassa minden oldalát – ne csak azt, amit látni akarunk. És nem csak azt, amit már ismerünk.
Szerintem
nincs olyan, aki néha, akár kicsit is foglalkozik a témával és még nem tette
fel magának a kérdést, hogy a bántalmazott nők miért nem lépnek? Miért
maradnak? Miért bocsátanak meg? Miért maradnak részesei ennek az újra és újra
ismétlődő körforgásnak? Miért, miért, miért… Tele van a téma miértekkel, de a
választ egy kívülálló egyszerűen sosem lehet képes megfejteni. Talán most
Colleen segített abban, hogy mi is el tudjuk képzelni – még ha sokkal
fájdalmasabb is végigjárni Lily-vel ezt az utat, mint külső szemlélőként
okosnak lenni és osztani az észt arról, mi a helyes.
„Kívülállóként könnyű azt hinni, hogy mi gondolkodás nélkül odébbállnánk, ha valaki rosszul bánna velünk. Könnyű kijelenteni, hogy nem tudnánk szeretni valakit, aki bánt bennünket, ha közben nem mi vagyunk szerelmesek abba az emberbe.”
A
Velünk véget ér nem ragad le az
általános megítélés szintjén, nem felületileg súrolja a témát. Belemászik,
mélyen, fájdalmasan… de legalább valóságosan. Sokrétűen. Ugyan tökéletesen
szemlélteti azt, hogy általában az emberek hogyan vélekednek, hogy hogyan
hibáztatják rendszerint az áldozatot, végre betekintést nyújt abba is, hogy mi
játszódik le magában a bántalmazottban – és ezzel választ ad azokra a bizonyos
miértekre is.
Az
írónő ehhez, akárcsak a szerelmi szálhoz, szintén az idősíkokat használja, ezek
váltogatásával ugrál a két lehetséges nézőpont között, ugyanis Lily életében
meghatározó szerepe van a bántalmazásnak – a jelenben és a múltjában egyaránt,
ám teljesen máshogy éli meg az eseményeket anno 15, és később 23 évesen. Párhuzam
vonható a két idő és a történések között, sőt, olykor konkrét jelenetek között
is, amelyeket a lány egykor szemtanúként, később áldozatként élt meg. A saját
példáján át mutatja be az átmenetet az átlag gondolkodásmód, és a bennfentes
hozzáállás közt. Valahogy természetes, hogy míg fiatal lányként folyamatosan
fül-, és szemtanúja volt annak, ahogy az apja az édesanyját bántalmazta,
mélységes megvetést váltott ki belőle az utóbbi viselkedése, hogy tűrte
mindezt, hogy nem áll tovább. Ugye a legtöbben gyengeségnek tartjuk? Nem
értjük, milyen gondolatok fogalmazódhatnak meg annak az embernek a fejében, akit
megütnek, és nem tesz ellene semmit. Talán ott a remény, hogy kivételes alkalom
volt, hogy nem fordul elő többet, hogy minden helyrehozható… de a tettek nyomot
hagynak, és nem csak az ember arcán, vagy bármely testrészén, melyet ütés ért.
Mint azt Lily édesanyja a későbbiekben megfogalmazta, kell egy határ, amit az
ember nem mozdít el – mert minél többet tűr el, annál nehezebb lesz kiszállni,
mikor a dolgok túl komolyra fordulnak. Talán tegnap csak felpofozott, ma már
megver… és ha maradsz, holnap megint felpofoz. Te meg csak örülni fogsz neki,
hogy megúsztad ennyivel – és így az ember észrevétlenül az erőszak végtelen
foglya lesz.
Mit
lát tehát a kívülálló? Csak egy tétlen embert. Egy tétlen, gyenge embert, aki
csak tűr és tűr – de miért? Újból ez a „miért” kérdés… csak ők tudják rá a
választ.
„A körforgás azért létezik, mert átkozottul nehéz kilépni belőle. Felfoghatatlan fájdalom és bátorság árán lehet csak letérni az ismerős útról. Néha könnyebbnek tűnik egyszerűen a kitaposott ösvényt követni ahelyett, hogy szembeszállnánk a félelmeinkkel, és belevetnénk magunkat az ismeretlenbe akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy talpra fogunk érkezni.”
Sokáig
tehát Lily sem láthatta, mi folyik igazából a szülei között, s miközben sokszor
az anyját okolta, amiért minden újra és újra megismétlődik, nem tudta, mit érez
– amíg át nem élte ő is. Szemlélőből hirtelen a körforgás részesévé vált.
Megrohanták az átértékelődött emlékek, ahogy megértette, mit él át egy erőszak
áldozata – gyötörték ezek az érzések, közben viszont az előéletének
tapasztalatára hagyatkozva józan tudott maradni a legnehezebb helyzetekben is.
Próbált felejteni. Második esélyt adni. Tovább szeretni – ez túlságosan is jól
ment. S végül próbált megfelelően dönteni, életeket mentve meg. Bár Lily
fiatalkori központi problémájának ilyen visszaköszönése a történetben már
alapból fordulópont jellegű, éri még az olvasót meglepetés a könyv második
felében, méghozzá nem is ritkán… olyan témák merülnek fel, amelyekről megéri
beszélni, megéri boncolgatni őket, mert kiváló vitatémák lehetnek – én most
mégis maradnék ennyiben. Így sem bírtam megállni, hogy szórjam a spoilereket az
egész történeten átívelve, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsát.
Olvassátok,
értsétek, zárjátok a szívetekbe – mert ez a történet nem érdemel kevesebbet.
Rengeteg mindenre kitérhetnénk még… Lily álmaira, a virágboltra, Ryle tragikus
múltjára, egy végzetes éjszakára, Atlas éveire a katonaságnál – mellesleg megjegyzem,
ez volt szerintem az első rész, ahol komolyan elbőgtem magam, pedig éppen csak
megemlítették –, az epilógusra, Colleen szívszorító utószavára, ami az egész
történetet kicsit más fénybe helyezi… de azt mondom, a maradékot rátok bízom.
Őszintén remélem, hogy ezek után még többen veszik kézbe ezt a csodát, hogy
minél több emberhez eljut, minél több ember szívét érinti meg… én csak ennyit
kérek: szeressétek. Kérem… és garantálom is.
Mindent
összevetve ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, belőlük is inkább
azoknak, akik gördülékeny és magával ragadó történetet keresnek, de nem riadnak
vissza a komolyabb témáktól sem, ugyanis ilyenekből bővelkedünk a regényben.
Ajánlom azoknak, akik olvasnának a családon belüli-, és nők elleni erőszakról,
de hiteles, tiszta képet akarnak kapni a témában, ami túlmutat az
átlagvéleményen. Ajánlom azoknak, akiknek még nem tört össze a szívük – valamikor
mindent el kell kezdeni, drágáim. Ajánlom azoknak, akik még nem ismerik Colleen
Hoover nevét, azoknak, akik már most rajongói az írónő munkásságának, de még
azoknak is, akik már olvasták… gyerünk, tegyék meg újra, ha merik. Erre a
történetre megéri időt szánni – és nem csak egyszer. Ajánlom… ajánlom
mindenkinek.
Kedvenc karakterek:
Mindenekelőtt
ki kell emeljem Lily-t – annyira élő volt, annyira emberi, annyira tiszta és
őszinte, ugyanakkor talpraesett és okos egyszerre, amilyennek mindnyájunknak
lenni kellene… Annyi értéket közvetített még a rossz döntései ellenére is, hogy
az egész világnak példát mutathatna, egyaránt a visszaemlékezésekből megismert
15-16 éves, s a jelen elbeszélésekben feltűnő 23 éves önmaga. Vele pedig
kézenfogva sétálhat be a „kedvenc” mezőnybe Atlas és Ryle – odafent már
elmondtam róluk, amit csak tudtam, s persze van köztük egy félszeg kis sorrendem
is, de arra jutottam, hogy mégsem tudnám csak egyiküket emelni ki itt… akármi
is történt. Gondolom megértetek.
Kedvenc részek:
Mindig
bajban vagyok, mikor ilyen nehéz témát boncolgató könyvnél próbálok kedvenc
részt választani – nem tudom, illik-e egyáltalán, hogy legyen ilyenem, mikor
annyira borzalom és szomorúság rejtőzik a lapok között. Tetszhet ez egyáltalán
valakinek? Talán nem szabadna… de CoHo úgy ad át minden egyes pillanatot, hogy közel
kerüljön az ember szívéhez, még akkor is, ha közben megakad az ember torkán az
a bizonyos gombóc. Ilyen alapon ki szeretném emelni először is a
visszaemlékezéseket – mindig vártam az újabbakat, és sosem akartam, hogy véget
érjenek –, plusz a történet vége felé tovább fokozódó feszültségeket… legfőképp
azonban az utolsó fejezet utolsó mondatát, amit a poszt nyitó idézetének is
választottam. Többször próbáltam már azóta beszélni erről a részről, de mindig
újra meg újra sírásba fulladt a próbálkozásom.
Kedvenc idézetek:
„Inkább más emberek
foglalkoztatnak, azon gondolkodom, mi vehet rá valakit, hogy végezni akarjon
magával. Megbánják-e valaha? Miután levetették magukat a mélybe, de még mielőtt
földet érnének, a kurta szabadesés során kell lennie egy pillanatnak, amikor
visszacsinálnák az egészet. Vajon ahogy figyelik a sebesen közeledő földet, az
jár-e a fejükben, hogy: A fenébe is, ez hülye ötlet volt.”
***
„Úgy érzem, mindenki megjátssza
önmagát, közben pedig a lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk.
Csak egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.”
***
„Képzeljetek el minden embert,
akivel életetekben találkoztok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-be
sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok nagyobbak és elsöprőbbek
másoknál. Néha a nagy hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és
ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban emlékeztetőül szolgálnak,
hogy a hullámok ott jártak jóval azután is, hogy elvonult a dagály. Erről
beszélt Atlas, amikor azt mondta, hogy szeret. Tudatta velem, hogy én vagyok a
legnagyobb hullám, amivel valaha is találkozott. És annyi mindent hoztam
magammal, hogy a lenyomatok, amiket magam után hagyok, sokáig megmaradnak még,
hiába húzódik vissza a víz.”
***
„A jövőben… ha valami csoda
folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni
valakibe… akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A homlokomhoz nyomja a
száját. – Még mindig te vagy a kedvenc emberem, Lily. Mindig is te leszel.”
***
„Hiába adott rá bőven okot, hogy
haraggal gondoljak rá, az érzelmek attól még nem múltak csak úgy el. Attól,
hogy valaki bánt bennünket, még nem szűnünk meg csak úgy szeretni. Nem az
illető cselekedetei fájnak a legjobban, hanem a szeretet. Ha a tettek mögött
nem lenne ott a szeretet, akkor kicsit könnyebb lenne elviselni a fájdalmat.”
***
Amíg Atlas nem jön vissza értem,
úgy teszek majd, mintha minden rendben lenne. Úgy teszek majd, mintha úsznék és
eveznék, pedig valójában csak sodródom. Örülök, ha egyáltalán a víz fölött
tudom tartani a fejem.
Borító: 5/5*
Mondtam
már, hogy mennyire odavagyok a szimbolikus borítókért? Tény, hogy már
egyszerűen rá nézni is imádok a Velünk
véget ér fedelére, hiszen gyönyörű, harmonikus, letisztult, ugyanakkor
figyelemfelhívó, de minden egyes perccel, amíg bűvölöm, egyre jobban
beleszeretek – a színekbe, a textúrákba, a betűkbe, leginkább viszont abba a
virágba ott a háttérben, amely sokkal többet elmond a történetről, mint azt
bárki első látásra hihetné. Csodálatos. ♥
Pontozás: 5/5*
Colleen
Hoover minden sorának ereje van – minden szavának saját értelme, minden címének
jelentősége, a karaktereinek múltja, jövője s élő, lélegző személyisége… ezek
pedig mind ütnek. Bántanak. Megnevettetnek. Megríkatnak. Elültetik a szívedben
a reményt, hogy aztán üresség maradjon a helyén, mikor odavész az utolsó csepp
is. És attól tartok, épp a Velünk véget
ér mindezek csúcspontja, és most, a végére érve, a szívemben kongó
ürességgel, s a fejemben tolongó ezer gondolattal félek, hogy már sosem leszek
a régi – hangozzon ez akármilyen drámaian. Nem gyakran dobálózok a „tökéletes”
szóval, és szeretem is, hogy a dolgok többnyire nem azok, de akárcsak mindig,
most is fejbekólintott az, amit abszolút nem kerestem. Tökéletes, tökéletes, tökéletes. Gyönyörű kifejezőkészség,
fogalmazás, aprólékosan kidolgozott, élő-lélegző karakterek, szilárd háttértörténet,
lassú mederben folydogáló, mégis teljes erővel magával ragadó cselekmény,
ezernyi érzelem, tanulság, mondanivaló. Egy hatalmas nagy kendőzetlen igazság arról, milyen is az élet. 400 oldal tömény
gyönyörűség és fájdalom elegye, amiért nem lehetek az írónőnek elég hálás.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg
ITT!