„Úgy gondoltam, őt érdekes lehetne megölni. Úgyhogy úgy tettem, mint aki szerelmes belé.”

Évadok: 1 (berendelték a másodikat)

Epizódok: 8

Műfaj: dráma, vígjáték

Forgatókönyv: Charlie Covell

Rendező: Jonathan Entwistle, Lucy Tcherniak

Főszerepben: Jessica Barden, Alex Lawther

James 17 éves, és elég biztos benne, hogy egy pszichopata. Alyssa, aki szintén 17, egy menő és kedvetlen, új lány a suliban. Járni kezdenek, és Alyssa rábeszéli Jamest egy útra: hogy keressék meg a lány igazi apját.

Köszönet a volt barátomnak, aki mesélt róla. Köszönet a drága YouTube-nak, ami ha nem dobta fel húszszor a sorozat előzetesét egy-egy videó előtt, akkor egyszer sem! Köszönet, világ! Szépen, fokozatosan született meg a döntés, miszerint rászánok pár órát erre a roppant vonzó című nyolc epizódra, az első indítástól kezdve azonban már nem beszélhetünk semmi fokozatról. Egyszerűen elkapott a gépszíj. Csak még egy részt. Még egyet. Még egyet. Majd alszok holnap. Az állam a padlón. Meghaltam. Berendelték a második évadot. És én mégis mi a jóistent kezdek addig magammal? Okay world, akkor kezdjük elölről az egészet.

Célszerű lenne, ha most is inkább előről kezdenék mindent, de még mindig olyan szinten nem jutok szóhoz a sokktól, hogy fogalmam sincs, mit mondhatnék. Hacsak nem annyit – és ezzel most lelövöm előre az egész poszt poénját, de kit érdekel –, hogy a The End of the Fucking World nálam immár hivatalosan is az év sorozatává avanzsált. Kihívom 2018-at, de előre tudom, hogy ennél ütősebbet már nem fog mutatni.

Volt valami már az első pár percben megfogott. Csak a félreértések elkerülése végett, így az Amerikai Psycho után megjegyezném, hogy nem vonzódok a pszichopatákhoz. De könyörgöm… mint téma, ez már alapból elég ütős, nem? Azonnal kíváncsi lettem, mit hoznak ki ebből a készítők, és James első látásra úgy tűnt, kiválóan alakítja majd a szerepét. Persze azért nem egy Patrick Bateman féle pszichopata képében… ez egy leheletnyit azért finomabb tiniverzió, de talán jobb is ez így. Tudjátok… kiontott belsőségek nélkül.

Tehát adott főszereplőnk, a 17 éves James, aki elég biztos abban, hogy pszichopata, s egy fiatal lány, aki unja és utálja az életét. Talán nem akkora gáz, ha bevallom, öröm volt olyan emberek történetét követni nyomon, akik elcseszettebb szarkupacok mindketten, mint amilyen én vagyok – de problémás személyük emellett is rengeteg lehetőséget szült a sorozatnak, hogy izgalom mellett sokkal többet adjon ez a pár rész. Ennek köszönhetően a nyolcadik epizód végére érve egy olyan sorozatot fejeztem be (fejeztem be átmenetileg, inkább), amely nem csupán pörgős és izgalmas volt, de elgondolkodtató, humoros, sőt, sokszor bizony még aranyos is. A The End of the Fucking World így mindent ötvöz, ami egy jó sorozathoz kellhet – ezt pedig kiváló casttal, kellemes kivitelezéssel és hangulatos zenékkel társították a készítők. Szóval… a képzeletbeli „ilyen legyen egy sorozat” listámon tényleg ott a pipa minden pont mellett. Erről beszéltem, mikor a TEOTFW-t az én felfedezettjeként emlegettem.

Elemezgetvén a látottakat egész sok mindenről beszélhetnék: szeretném például a cselekménnyel kezdeni, ami csak úgy pörög, rohan a szereplőkkel együtt, és mindig tartogat meglepetéseket egy-egy csavarral – nem is beszélve az utolsó epizód függővégéről, amit elnézve kénytelen voltam átkeresztelni a sorozatot The End of my FUCKING LIFE-ra. DE. Ezúttal mit sem szeretnék jobban, minthogy az efféle sokkos pillanatokat ti is hozzám hasonlóan élhessétek meg, így az erre vonatkozó spoilerektől – így a cselekmény bő ismertetésétől is – tartózkodnék, arról viszont nem hallgathatok, hogy a meg nem értettség, az élet s a törvény elől való menekülés, a lázadás hogyan hatott két főszereplőnkre. Ugyanis meglehet, a sorozat valamennyi szegmensét kedveltem, számomra a csúcsot a jó kis fekete humor mellett – bár megjegyzem, nekem még a humor sem kellett, képes voltam magamtól a legabszurdabb és oda nem illőbb pillanatokban törni ki nevetésben, de ez csak tipik Virág James és Alyssa belső fejlődése jelentette.

Esküszöm, ha az ember náluk problémásabb élőlényeket akar látni, akkor már komoly keresésbe kell fogjon. A családi háttér mindkettejük esetében elég kemény, ezeknek a hatása pedig e két alapból eltérő személyiségű karakteren természetesen eltérő módon csapódik le. Jamesből mintegy kiöli az érzelmekre való fogékonyságot, legyen szó a sajátjairól vagy máséról, Alyssa ellenben úgy tűnt, épphogy túlteng érzelmileg – átérzem, tesó –, súlyos szeretethiánnyal küzd, ezeket pedig egy kemény külső mögé próbálja rejteni. Legmocskosabb szájú karakter evör. A lány és James tehát látszólag tűz és víz, mégis, olyan szinten kilógnak az átlagemberek sorából, hogy ez már a kezdetektől összeköti őket. Meg persze az érdek – mert ilyenek vagyunk, emberek. Alyssa szimpatikusnak találja James furcsaságát, a fiú pedig immár túl kíváncsi arra, milyen emberen végezni gyilkosságot kisállatok és pillangók helyett, egy megy egy pedig annyi mint…

James és Alyssa kapcsolata az első percekben az abszurd valamint komikus szavakkal írható le leginkább - komolyan, elég elkezdeni a trailert -, utána viszont nem telt el sok idő, és a tervezett gyilkosságról felvillanó véres képek ellenére is egyre komolyabban lehetett venni kettejüket. Tovább megyek: creepy, de kimondom, hogy romantikus értelemben elolvadtam a párosuktól. Úgy éreztem sokkal többet értek, mint a legtöbb szerelmes pacsirta akiről valaha olvastam: sokkal meghatóbbak fel-felbukkanó érzelmeik és gondolataik egymásról így, ismerve azt, mennyire mélyről indulnak lelkileg. Elvégre csak így van hová fejlődni, nem igaz?

Icipici spoiler erre nézve, de számomra még ezen belül is az a folyamat a kedvenc, ahogy egymás mellett, átélve együtt egy csomó szarságot, megtanulva bízni és számítani a másikra szépen lassan kiderül, hogy *nagylevegő* James nem pszichopata. Ennél szebb kimenetele nem is lehetett volna ennek a szerelemszerű valaminek. Bár én már elég korán gyanakodtam rá, hogy a srác talán mégsem az, aminek hiszi magát, tetszett, hogy erre végül maga is rájött. Adott, hogy James fura, kilóg, nem érez együtt, nincs jó reakciókészsége, feltorlódott benne egy rakatnyi agresszió minek következtében apró állatokat gyilkol… de azért nem vonható egyenlőségjel ezek, s a pszichopátia között. Ha real pszichopatát akartok, akkor ide gyertek. IDE.  A körülmények kellően szétcseszték mind a srác lelkivilágát, mind a viselkedését, gondolatait, de igazából csak arra volt szükség, hogy valaki a megfelelő érzelmeket hozza ki belőle, erre pedig ki sem lehetett volna alkalmasabb, mint a szintén elég… problémás, de valahogy mégis megnyerő Alyssa. Sok mindenen mentek keresztül, olykor elváltak útjaik, de látva az arcukat – pláne a Jamesre félszegen kiülő boldogságot – mikor újra egymásra találtak, igazán megérték még a hullámvölgyek is. Nem feltétlen a romantikus lelkem miatt – ami annyira amúgy nem is romantikus, mint amilyennek tűnhet –, sokkal inkább azért, mert jól esett megfigyelni ennek az aranyosan alakuló kapcsolatnak a személyekre gyakorolt fejlesztő hatását, de ennek a szálnak minden lopott pillanatát élveztem. Amikor pedig Alyssa és James először együtt aludtak, azt hittem elolvadok. De ha valamiért, hát ezért már az antiromantikus lelkem egy véletlenül mégis romantikus kis része felel.

Szóval én most előadtam magam megint szerelemről, meg effélékről, de félreértés ne történjen: nem egy limonádé love story-ról beszélünk amit megpróbáltak dark külsőbe csomagolni. De nem ám. Egyszerűen csak arról, ahogy a lélektani vonulat összeolvad az egy pörgős, kicsit krimis szállal, ez pedig szerintem egyértelműen a sorozat előnyére válik. Sokszínűbb és harmonikusabb lesz tőle, így az arculata is változatosabb, valamint a nézőközönség széleskörűbb. Nyer a készítő, nyer a néző… a szereplők mondjuk nem. Nekik még így is szívás az életük – de legalább ott vannak egymásnak, meg ilyesmi.

Többé-kevésbé kikerülve a spoilereket összegezném az állást: van egy majdnem pszichopata Jamesünk, aki mégsem az, egy mocskos szájú, de igazán tökös Alyssánk, egy rakás totál dickhead szülőnk, töménytelen bűntett – csak úgy, mert fun, és mert úgy tűnik ezeket elkövetni végtelenül egyszerű –, egy óvatosan alakuló szerelmi szálunk, a hol erős, hol gyengédebb hangulatot keltő epizódok alatt pedig némi lelki halottság kézenfogva az életigenléssel és küzdelemmel, bebizonyítva, hogy valami abszurd módon a kettő létezik együtt. Némi tinis lázadás és határfeszegetés – igen szélsőséges kivitelezésben –, a boldogságnak valamint az élet értelmének keresése… effélék. Meg egy bazinagy függővég, amitől egyszerűen nem akartam magamhoz térni, mert… mert egyszerűen kegyetlen. Mindezt szerintem szépen vitték képernyőre – nem kiemelkedő módon, de úgy, hogy élvezhető legyen, szerintem –, és hadd emeljem ki még végszónak, hogy remek zenékkel tűzdelték meg, úgyhogy elbúcsúzok kissé szomorúan, elvégre nem spoilereztem, és ettől úgy érzem magam, mint aki nem is írt, és hagyok itt egy rövid lejátszási listát az abszolút kedvenceimből. Ezerpuszi!

A sorozathoz kapcsolódó linkeket itt találjátok meg: IMDb, Wikipédia, soundtrack, trailer