„Akkor ne oldd fel a karantént, bazmeg.”
Megjelenés: 2020
Kiadó: Libri
„Dehát… dehát te két hónapig csak fingorásztál és káromkodtál!
Ne legyél igazságtalan, mert menstruáltam is, és azt is az emberek orra alá dörgöltem.
Dehát… dehát ezt én is meg tudnám csinálni!
Korrekt. Csak miért nem csinálod?
Miért nem csinálod azt, amit tudsz, ahelyett, hogy amiatt vagy mérges, amit én tudok?”
Úgy tűnik, akkorát sikerült finganom, hogy azt a Libri is kiszagolta, úgyhogy tessék: ki van adva a blog.
Úristen, Ágota, ez egy könyv?!
De hát ez nem is irodalom, ez nem is NEM irodalom, ez nem is blog, nem is könyv!
Ez egy valami?! Ez egy semmi?! Most akkor mi ez?! Ágota, hallod, mi ez?! Mondj már valamit!
NEM TUDOM!
Én se tudom!
Hagyjál! VEDD. MEG.
És kiderül.
Blogbejegyzés a blogbejegyzésekről, amik megjelentek nyomtatásban, úgyhogy felkészülök lélekben, hogy egyszer talán ez a poszt is papíron szenderül jobblétre, tehát: Kedves Olvasók… (Ne, ne ijedjetek meg, nem írok én olyan szemléletformálókat, hogy a kiadatás veszélye fenyegessen… amúgy is, a legfelvállalhatatlanabb agymenéseimből ti úgysem kaptok. „És akkor az eddigiek mégis mire vélhetők?”, kérdezhetnétek jogosan, mire én csak megvonnám a vállam, ti meg: „Az baj, az kurvanagy baj”. Szóval erről ennyit.)
Mindennek a kezdete nyilván az a tényállás, hogy: 1)
sajnos a kötet friss-ropogós aktualitásában épp olvasási válsághelyzet állt
fenn nálam, DE 2) öt évvel később volt szerencsém olyan magasröptű témákat
tanulmányozni 260 oldalon, mint a természetben pisilés, állva maszturbálás vagy
a nyíregyházi pornószökőkút, ami persze egyből elvezetett a kérdéshez: mit tud
még az ezeket taglaló próféta? Na valahogy így kötöttem ki az úr 2026. évében,
a covid-helyzettől biztos távolságban remélem, Benedek Ágota kibaszott
karanténnaplójánál. Reklámszünet: Állva maszturbálásért az Állva maszturbálok értékeléséért
kattintsatok IDE. És ajánlom, jó cucc, tényleg. Mármint a blogposzt. Heh.
A mai témánk viszont a Rumbarumbamm – ahol a hangsúly azon van, hogy bamm, mert a többi részéről nem veszek tudomást. Elöljáróban annyit mondanék, hogy kiszámítható ember vagyok: unalmasan étkezem, unalmasan öltözöm, de cserében kacifántosan és mentálisan betegen gondolkodom. Úgyhogy ez az én könyvem. Stipistopi.
Nem érdekel az egész mekkora mélyirodalmi értékkel
vagy milyen nyelvezettel bír – amúgy is, mint látjuk, a g*ci és f*sz igenis
eltűri a nyomdafestéket, én nem veszem be az ellenkezőjét. Engem az érdekel (és
biztosan itt érhető tetten valamiféle mélyen nyugvó nárcizmusom), hogy a
lapokon látom magam, de ami fontosabb, hallom is: mert nem is csak annyira
ahhoz az élet nevű szopórollerhez kapcsolódok, amiről Ágota ír, inkább ahhoz az ámokfutó életfelfogáshoz, elborult
stílushoz és cenzúrát nem ismerő humorhoz, amivel
teszi. Nagyon tükrözi az energiáimat, és az energiáim… nos, szeretik az efféle
szerény kis megerősítéseket arról, hogy helyük van a világban.
Ami a témát illeti, elég beszédes alcímünk van, pont azt takarja, amit elsőre gondolnál: Ágota a kijárási korlátozás napjait napló formátumban örökítette meg az unatkozó jelenkor és a kíváncsi utókor számára - utóbbiaknál természetesen épp oly tökéletesen működik a trauma utáni disszociáció, amilyennek az istenke teremtette – de azért csak akad még valami felidézhető emléketek a karanténidőszakból. UGYE? Valami unalmas, nevetséges, tipikus vagy meggondolatlan. Én például két hétig bírtam, mielőtt frufrut vágtam magamnak. És tudom, hogy nem csak én jártam végig legalább öt boltot, hátha találok valahol élesztőt. Mintha legalábbis használtam volna élesztőt. NEM HASZNÁLTAM. Ha tagadnátok is, hogy lenne ilyen, vagy ehhez hasonló emlékképetek, Ágota tutira felidéz legalább egyet-kettőt: a távorvoslást, a félelmet, hogy a nyílt utcán melletted elhaladó járókelő rádlehelt egy halálosat, az összezártság kihívásait, a fürkészeket és portyázókat, Müller Cecíliát… a Rumbarumbamm érzékletes kis látlelet a 2020-as kollektív megrázkódtatásunkról, miközben a szerző a maga bájosan elborult – imádnivaló – stílusában ötvözi a karanténban töltött mindennapok leírását múltbéli tapasztalataival és feldolgozásra váró élményeivel, hektikusan ugrálva a kíméletlen humorba csomagolt komolyabb témák és abszolút őrült agyérgörcsök között – mert minek szépítsem, ilyenek is voltak. Hála a jó égnek.
Szóval értsétek jól: ez nem egy könyv. Ez egy életérzés. Ez én vagyok alvás nélkül. Ez én vagyok egy pointless kétórás értekezlet után. Ez én vagyok bezárva a négy fal közé. Meg te. Meg te, meg te, meg te is. Ez az archaikus belső hangja valakinek, aki nem tudja mi van, és nem tudja mi lesz, valakinek, aki tud magán nevetni mikor az élet más humorforrást épp nem annyira szándékozik adni. Úgyhogy olvassátok, szeressétek, és ha nem akarjátok szeretni, akkor ne olvassátok, de értsétek meg, hogy 1) ez engem boldoggá tesz (és jobb fej vagyok boldogan, szóval ez fontos), 2) sose indítsatok kéretlenül videóhívást, mert a normális emberek nem néznek ki otthon prezentálhatóan.
Ui.: Ágota, úgy üzenem ezt, mint pszichológus: A
pszichológusod nem utál. De ha mégis… hívj fel, szorítok helyet! *wink wink*
Idézetek
„Azért remélem, a húgom nem hal bele a koronavírusba.
Egyrészt szeretem (DUH), másrészt én leszek az esküvőjén a PAP, és…
Ja, hagyok időt…
…én leszek a pap, aki összeadja őket, és bár egy csomó része átemelhető a szövegnek, ami elkezdett gomolyogni a fejemben, egy temetés azért jól összezavarna mindent.”
***
„A meglepetésekhez számolom a váratlan telefonhívásokat is.
Legyél már európai, geci.
Szoruljon már beléd egy kis finomság.
Írj egy e-mailt, amiben szólsz, hogy írni fogsz egy sms-t, amiben megírod, hogy esetleg majd, egyszer szeretnél telefonálni. Ha én is akarom.”
***
„TUDOD JÓL, hogy ha vége a karanténnak, én leszek az ELSŐ, aki lemondja a találkozót! Nem veled van a bajom, csak a veled való találkozással.”
***
„Azt se kérdezd, hogy nem félek-e, hogy milyen lesz a tetoválásom, ha öreg leszek. Azt kérdezd, hogy félek-e, hogy nem leszünk öregek.”
Borító: 5/5
Ágota, figyelj… én is gyakran tekintek úgy a saját
írásaimra, hogy létezésük legfőbb alapfunkciója, hogy kitöröljem velük a
seggem… de azért legyen önbecsülésed na. Például itt van ez a borító is… ha a
Dm polcán látnád, talán meg is szagolnád, hogy ez is gyári rózsaaromával fog-e
elbódítani a nyugodalmas feltöltődésnek szentelt szentelt!!! vécén töltött perceidben mikor a reggeli kávé
utóhatásaival szembesülsz, aztán rájössz, hogy ez egy kibaszott karanténnapló,
és hogy semmi sem mond többet a karanténidőszakról, mint a vécépapír. Ugye. Na
meg „Minél rózsaszínebb valami, annál
többet lehet benne gecizni. Szabály.”
Értékelés: 5/5
Vagyok olyan elmebeteg, hogy ez majdnem együltő
helyemben lecsúszott… de tájékoztatásul közlöm, kihirdetem, bejelentem és
jogerőre emelem, hogy ebben a házban a Rumbarumbamm
Biblia füveskönyv jelleggel forgatott alapirodalomként legyen
számontartva, mert igenis, vannak azok a napok, mikor a munkából, boltból, buta
egészségügyi sétából, vacsorafőzésnek csúfolt pizzarendelésből és karedzéssel
felérő hajmosás-hajszárítás kombóból a kanapéra zuhanva egyszerűen látnom kell
– KELL, a józan eszem megőrzése végett, tényleg – azt a mantrát, hogy „Csinos leszek, vak és életveszélyes”. Lehet
magamra is tetováltatom.
Jokes aside: szeretjük, mi emberek, szépíteni, romanticizálni, konszolidálttá és insta-kompatibilissé tenni az életünkről és mindennapjainkról lőtt absztrakt polaroidokat, de számomra van valami mélységesen felszabadító a szerző cenzúrázatlan őszinteségében (tudom, tudom, humor mint coping mechanism, nyenyenye, de hát legalább cope-ol valahogy az ember és nem beledöglik az életbe). A trágárságában, az elég kuszán asszociált gondolataiban, a hangulati kilengéseiben, az agyfasz logikájában, a szorongásaiban, a kínos pillanataiban, a határtalan trauma-humorában… én mondom, egy percig sem bíznék valakiben, aki mindezt nem érzi relatable-nek és szívhezszólónak.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
