Linn Strømsborg: Baszki, baszki, baszki

„Espen folyton azt kérdezi tőlem, hogy dühös vagyok-e. Ettől csak még dühösebb leszek. Dühös vagy? Igen, dühös vagyok. Mindig dühös vagy. Igen, mindig. Aztán ennyiben hagyja. Soha nem kérdezte meg, hogy miért.”

Eredeti cím: Faen, faen, faen
Oldalszám: 240
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libertine

Britt egész életében azt tette, amit kellett. Felelősségteljesen viselkedett, elpakolt maga és mások után. Most pedig beolvasott az egész családjának és a barátaiknak. Egyetlen dolgot bán csupán: hogy nem tette meg ezt már sokkal-sokkal korábban.

A Baszki, baszki, baszki a düh és a dac regénye. Egy regény arról, milyen vágyni egy másik életre – egy másik világra. És arról is, hogy olykor önmagunknak is meglepetést okozunk, hogy összeomlunk, majd összeszedjük magunkat, és arról, hogy mi minden történhet, ha merünk a szívünkre hallgatni.

Linn Strømsborg egyike a kortárs norvég irodalom legeredetibb hangjainak. A hazánkban 2023-ban megjelent Soha, soha, soha után a Baszki, baszki, baszki című kötete a második, magyarul is olvasható regénye.

Lehet hogy van némi problémám a haraggal. Lehet, hogy emiatt az illendőnél hamarabb meggyőzött ez a feszültségtől terhes borító és fülszöveg – és meglehet az is, hogy már a megjelenés óta tűkön ülve vártam, mikor kerül nekem is a kezembe ez az őszinte, lélek mélyéig hatoló írás, melyet az egyszerűség kedvéért hadd illessek a Baszki 3x névvel ezentúl. Long story short: vártam. Nagyon. Persze ezt a várakozást idő közben árnyalta, hogy kezembe került az írónő Soha, soha, soha c. kötete is, elég ellentmondásos élményt hagyva maga után, de a harci kedvem mit sem csökkent. Készen álltam a Baszki 3x robbanására – bár bevallom, magam sem számítottam rá, mennyi megdolgozatlan érzés, mennyi düh, és mennyi ezáltal keltett önreflektív késztetés ömlik majd rám közben. Viharos egy hullámvasútra szálltam.

Egyrészt azt érzem, hogy a tartalom annak minden szituációs és pszichológiai-emocionális járulékával telitalálat az én könyves ízlésem bingóján. Inzertáljátok ide a szokásos könyvdicsérő jelzőimet: „nagyon emberi”, „kellően földhözragadt”, „valóságos és átérezhető”. Minden nappal egyre unalmasabbá és kiszámíthatóbbá válok, nemde?

Főszereplőnk – mondhatni antihősünk – Britt, negyvenes anyuka, feleség, nő, ember. De legfőképp dühös – nem csak most, mindig. Évekig halmozott neheztelés nyomja a mellkasát minden áldott átkozott nap, melyben ott sűrűsödik megannyi el nem simított nézeteltérés a férjével, gyermekkora veszteségei és traumái, meg a világ minden borzalmas aktualitása. Az írónő tökéletesen megragadja a dühöt tovább duzzasztó folyamatokat: az éveken át természetesnek vett női gondoskodás és jószándék teljes kiapasztását, a gyújtózsinórt robbanásig égető csendes tűrést, de a környezet mindezt övező teljes értetlenségét is.

Britt története rengeteg nő története: arról szól, hogyan szorul háttérbe a nő és az ember az anya és feleség mindent megoldó, mindent elviselő, minden fölött szemet hunyó, mindig megértő, mindig tettrekész, mindig önfeláldozó, és ezek által garantáltan önmegsemmisítő szerepszemélyisége mögött – csak hogy mindezek végén szembesülhessen a kérdéssel: „hova tűnt belőled a nő? hova tűnt belőled az ember?”. Mint a poszt elején kiemelt idézet mutatja, a szemrehányás adott: „mindig dühös vagy” – de sosem jön a kérdés, hogy miért. A környezetben és társadalomban a női élményvilág önmagában nem képvisel értéket és mondanivalót, egyedül csak a reakció, amit szül, és amelyet természetesen túl provokatív lenne a kiváltó tényezők kontextusával együtt szemlélni. Ami marad, az a kiábrándultság, a „rossz rádnézni”, „túl negatív vagy”, „rossz energiákat hozol”, „téged semmi sem tesz boldoggá” és társai.

Érzelmileg és intellektuálisan is megterhelő olvasmány ez: széleskörű jelenséget mutat be, mégpedig kendőzetlenül és elfogulatlanul. Ott van benne Britt minden sérelme – megjegyzem, elég jogos sérelmek –, de a környezete érthető reakciói is, mert akármennyire fáj is az igazság, a harag – legyen az jogos vagy sem – tényleg megöli a szikrát, megöli a csillogást az ember szemében. Patthelyzet. Erről olvasni bevallom, elég… nos, támadó érzés volt, de örülök, hogy beleálltam teljes lélekkel, mert vissza nem térő lehetőséget adott magamba nézni. 

Viszont – mert mindig van egy viszont – társul az imént felsorolt egekig dicsért tartalmi elemekhez egy olyan tálalási mód, ami engem a világból is kikerget. Mintha a kedvenc fogásomat tálalták volna, de gourmet-szakácsokat megszégyenítő, kisujjkörömnyi adagban, telenyomva leárazott coopos majonézzel fuj. Strømsborg stílusával egyszerűen nem jutok dűlőre: az ő egyszerűsége több, vagy talán épp kevesebb a jellegzetes skandináv minimalizmusnál, és az én szememben már inkább a nemtörődömség és igénytelenség felé hajlik. Az oldalakon keresztül tartó, soha véget nem érő mondatok, a széttöredezett és gyakran elég gyéren kapcsolódó gondolatok, a félig üres lapok… mintha csak rupi kaur space-ekre felhúzott mondatai avanzsáltak volna futtában fecnikre firkantott, átgondolatlan naplóbejegyzésekké. Mindez olyan üres, klisés fordulatokkal megtűzdelve, minthogy  „néha arról álmodok hogy megszökök” vagy „minden átlagos nap addig átlagos amíg nem átlagos többé”. Wow. So deep.  

Persze legyetek velem őszinték, mondjátok meg, ha egyedül az én vagyok túl maradi ehhez a stílusbeli  kvantumugráshoz, de tagadhatatlanul az a fajta ember vagyok, aki egy csorba vécécsészébe sem látja bele a művészi értéket, csak azért mert kiállítják egy múzeumban… úgyhogy biztosan fel kéne zárkóznom. Vagy talán tök egyszerűen csak annyiról van szó, hogy Strømsborg szeretne nagyon mély és elvont lenni, amihez az érzelmi intelligenciája ugyan megvan, de az írói vénája kevésbé. Nem tudom. Ezt döntsétek el ti.

A Baszki 3x összességében fontos és hiánypótló kötet; nyers és valódi érzelmekkel, valamint számtalan mindennapi de nehéz témával teli. A női élmény szűkebb interperszonális, de globális társadalmi kihívásait is összegzi, belenyúl a házassági nehézségek, konfliktuskezelés(i hiányosságok), megcsalás, férfi-női barátságok, nemi szerepek és egyenlőtlenségek, gyerekkori traumák, életet veszélyeztető betegség, magány és szorongás témáiba is, de abszolút természetes módon. Elsősorban nyitott és érzelmileg kellően érett nőknek ajánlom, de végsősoron kezébe adnám mindenkinek, aki képesnek érzi magát megértésre és empátiára, ezekkel felvértezve ugyanis rengeteg tanulságot rejt ez a 240 oldal. Szellős szedéséből adódóan egy-két nap alatt kipörgethető, de érzelmi és gondolati tartalma garantáltan sokkal tovább az olvasóval marad.

Idézetek

 „A legtöbben láttunk már ilyen feliratot: rakj rendet magad után, anyád nem itt dolgozik.

A feliratot látva mindig felháborodom. Elfog a méreg minden olyan anya miatt, aki rendet rakott. Elfog a méreg, hogy én is ilyen anya lettem, olyan, aki folyton rendet rak mások után, a férjem és a lányom után, és hogy már nincs is kedvem szólni, egyszerűen megcsinálom, mert tudom, hogy ha én nem teszem meg, akkor senki sem fogja.

Rakj rendet magad után, anyád otthon sem dolgozik, mert a munka olyasmi, amiért fizetnek, ő meg szart sem kap azért a munkáért, amit elvégez.

Rakj rendet magad után, anyádnak rohadtul elege van az ingerültségből, és belefáradt, hogy bögréket pakoljon a pultról a mosogatógépbe, csak pár másodperc az egész, de tulajdonképpen ettől csak még idegesítőbb, mert hát a faszért nem tudtad megcsinálni magad, ha ilyen rövid időbe telik?”

***

„Ha a harag erősség, akkor a szomorúság gyengeség. Legalábbis én mindig így gondoltam. És persze erős akarok lenni, erő akarok lenni, olyasvalaki, aki megállja a helyét, aki soha nem adja fel, aki mindent megold. Azt akarom, hogy olyannak lássanak, aki képes dolgokra, akinek se vigasztalásra, se segítségre nincs szüksége, pedig az elmúlt években talán szükségem lett volna segítségre, csak nem tudtam kérni.

Nico igenis kér. A legkisebb dolgokat is. Megkér másokat, hogy segítsenek vacsorát főzni, megteríteni az asztalt, letörölni a mosogatót, rendet rakni, becipelni az élelmiszereket, befonni a haját, bekenni a hátát. Mindent kér, amire szüksége van, és talán nem láttam gyengének, de nem kedveltem. Idegesített, hogy mindenhez segítséget kér, de talán leginkább azért nem kedveltem, mert meg tudja tenni, amit én nem,

Megfogalmazni, hogy mire van szüksége.”

***

„Nico kitölti a maga terét a világban, de úgy, mintha az már az övé lenne. Mintha nem is kellene küzdenie érte, hogy megkapja, mintha joga lenne látszani, kitölteni a teret, itt lenni.

Lehet, hogy neki van igaza, de nekem nehéz kitölteni a teret. Az egész életem azzal ment el, hogy a lehető legkevesebb teret töltsem ki, ne legyek útban, és mi lett az eredménye? Egy szűk élet, amelyben már nem férek el.”

***

„Nico az a típus, aki szeret dolgokat. Úgy szórja maga körül ezt a szót, mintha semmiség lenne. Könnyed és vidám, és mindent és mindenkit szeret. Szerintem még soha nem hallottam tőle semmi negatívot semmiről, mindig minden elrendeződik, vagy újra rendbe jön, vagy nem úgy gondolták. Lehet, hogy könnyű derűsen szemlélni az életet, ha az ember soha nem szembesült nehézségekkel. Ha tényleg soha nem gondolták úgy. Ha tényleg minden rendbe jött. Ha tényleg elrendeződött minden.”

Borító: 5/4

Nem az a polc éke típus, de tagadhatatlan, milyen tökéletesen kifejezi mindazt, ami a történet maga. Nagyon beszédes a háttérben húzódó, színeiben és érzelmeiben is elég sötét dimenziókat idéző női alak, de az is, ahogy a beletörődés szürkén feszülő vásznát gyakorlatilag színes bombaként szakítja fel a cím, mint a fülszövegben belengetett orbitális beolvasás. Nem kifejezetten szép látvány – de hát egy dühöngő ember sem az. És épp ezért annyira kifejező a borító.

Értékelés: 5/3.5

Nem vagyok túl nagy Freud rajongó, de a személyiség hidraulikus elvű dinamikájában eltántoríthatatlanul hiszek: eszerint a meg nem élt, ki nem fejezett ösztönök vagy érzések egyre fokozódó nyomást gyakorolnak, mígnem valamilyen módon kitörnek. A _Baszki 3x_ ((én akkor is így fogom hívni, na)) éppen ezt a folyamatot próbálja megértetni az olvasóval, mégpedig Britt roppant átlagos és átérezhető példáján keresztül, az ő története ugyanis nem csak a sajátja, hanem egy kollektív női hang, egy hatalmas közös tapasztalat.

Mert főszereplőnk állandóan dühös, és bár az okai validak, érthetők és ismerősek, külső szemlélőként be kell vallanunk, hogy a végeredményen ez nem változtat: a haragosság nem előnyös jellemvonás, az évekig halmozott neheztelés pedig úgy öl és torzít mint a radioaktív sugárzás. De nem az érzelem elfojtása és elhallgattatása fogja megoldani ezt a problémát – hiszen éppen az szüli; minél több düh marad kimondatlanul, annál jobban fortyog a fedő alatt. Persze nehéz ezzel a tudással jutni bármire, miközben továbbra is él az elvárás a nők felé, hogy _nézzék el, bocsássák meg, ne tegyék szóvá, ne csináljanak nagy ügyet, ne dramatizálják túl, oldják meg, cipeljék egyedül_ – hagyják a dühöt a férfiakra. A női düh, mint olyan, továbbra is elhallgattatott érzelem, aminek a kifejezése tabu, az oka meg ugye kit érdekel fuhhh, úgyhogy Strømsborg egyenesen belenyúlt a dolgok közepébe ezzel az írásával, én pedig rettentő hálás vagyok, amiért megtette és bevállalta ezt, ismét nagyon fontos kérdésekre hívva fel a figyelmet.

Összességében történetnek kevésbé nevezhető egy olvasmány ez, inkább terápiás- vagy önismereti naplót idéz tartalmában és szerkezetében egyaránt – előbbivel telibe találta a könyves ízlésem lottó ötösét, míg utóbbitól kishíján kisimult az EKG-m. Röviden maradjunk annyiban, hogy Stromsborg témaválasztásait és jellemrajzait mostanra a szívembe zártam, de ha úgy döntene, hogy mostantól valaki mással íratja meg a zseniális ötleteit, mondjuk koherens, kevésbé felszínes gondolatokkal és embernekvaló tördeléssel meg szerkesztéssel… akkor nem ellenkeznék.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Monica Heisey: Valójában remekül

„A válás olyan, ecseteltem, mint beszorulni egy blúzba a Zarában: küszködök, és egyértelműen rosszul áll, de még kínosabb lenne megpróbálni levenni, majd kijönni a próbafülkéből, és beismerni, hogy megpróbáltam, de nem sikerült. Talán egyszerűbb lenne meg sem próbálni levenni. Csak félrehúzni a függönyt, és eldönteni, hogy imádom, ragaszkodni hozzá, büszkén viselni az üzletből kifelé menet, és azután is minden egyes nap, és nevetni, miközben elszorítja a vérkeringést a karomban.”

Eredeti cím: Really Good, Actually
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Central Könyvek

Maggie házassága mindössze 608 nap után véget ért, de ő jól van – valójában remekül. Persze életében először van egyedül, nem tudja kifizetni a lakbért, és a doktori dolgozatával sem halad sehová…

De huszonkilenc évesen Maggie eltökélt szándéka, hogy a „meglepően fiatalon elvált” státuszából kihozza a legtöbbet. Vigaszhobbikba kezd, beleveti magát az alkalmi randizásba, és a barátai idegeire megy túlzásba vitt sopánkodásával. Ahogy Maggie elmerül a válás első évének káoszában, azon kapja magát, hogy mindent megkérdőjelez: miért hiszünk még mindig a házasság intézményében? Kudarcot vallottam, mielőtt igazán elkezdtem volna élni? Hány hajnali négykor kiszállított hamburgert kell még megennem, mire végre boldog leszek?

A fergetegesen vicces, meglepően mély és fájdalmasan átélhető Valójában remekül ellenállhatatlan regény a modern szerelem, barátság és boldogság viszontagságairól.

„Valójában remekül” – épp úgy hangzik, mint az „I’m fiiine” Ross szájából, ebből kifolyólag magyaráznom sem kell, miért lehetne a regény egy sajátos ízlésemhez illő hipotetikus „Fucked-up Stories” könyvklub legújabb gyöngyszeme. Első pillantásra felcsigázott, már csak az volt kérdés, hogy tökéletesen a céltáblám közepébe talál majd, vagy egyszerűen csak halálra idegesít, ahogy azt sokakkal megtette.

Főszereplőnk, antihősünk és egyszemélyes narrátorunk a 29 éves Maggie, aki egy hétköznapi vacsora – látszólag – váratlan fordulata folytán egyszerre csak a válófélben lévők halmazában találta magát. Hasonló alapon, mint mikor felvetőleg megemlíted a vendégnek, hogy „igazán nem muszáj maradnod, ha nem akarsz”, de még a mondat végére sem értél, már becsapta az ajtót maga mögött. Na, valami hasonlóan harsány ajtócsapódással került Maggie a házasság intézményének külső oldalára, hogy aztán kétségbeejtően sokáig billegjen a küszöbön kétségek, bizonytalanságok és megválaszolatlan kérdések közt őrlődve.

Röviden-tömören valóban ennyiről szól a teljes regény: a válásról, és minden nyűgről, ami azzal jár, átitatva a személyes-, mikro- és makroközösség előtti szégyenérzéssel, szenvedéssel, magánnyal, rossz döntésekkel, a továbblépés felé tett feleslegesen cirádás tévutakkal és temérdek felvállalhatatlan gondolattal. Igen, így belegondolva a Valójában remekül csakugyan egy 400 oldalas tépelődés, lamentálás és nyünnyögés, de az vesse rá az első követ, aki sosem találta még magát tépelődve, lamentálva és nyünnyögve az ágyon fetrengeni, mikor próbára tette az élet. 

Így nézve minden sarkos és bosszantó pillanata ellenére teljesen érthetővé és átérezhetővé válik a regény (feltéve, hogy rendelkezünk egy minimális szintű empátiával), hiszen Maggie reaktív viselkedése, káros elhárító mechanizmusai, pesszimizmusa és alapvető mentális megrottyanása mögött ténylegesen nagy veszteség húzódik. Az intimitás-izoláció krízise, önmaga- és a szeretett személy elvesztésének krízise, meg persze az újrakezdés krízise, aminek válogatott gyötrelmek kövezik az útját. Bepillantunk a modern online randizási kultúra lelki posványába és a biszexuális identitás feltérképezésének nehézségeibe; megfeszegetjük a barátságok maximális hatáskörét („minek nekem terapeuta, mikor vannak barátaim!” – ugye? nem!!!); elevickélünk a kilátástalan és fél vállról vett munkavégzésben és teljes anyagi felelőtlenségben; továbbá szubjekív nagyító alá vesszük a túlzott, kritikus hozzáállást nélkülöző médiafogyasztás étkezésre, testképre és életmódra gyakorolt negatív hatásait – csak hogy néhány fontosabb pontot említsek.

Az írónő bemutatja, hogy nem mindig állnak drámai események egy kapcsolat romlása és végnapjai mögött – néha csak hagyja az ember, hogy a kényelem elrejtse a csekélynek tűnő elégedetlenségeket, míg azok túl nagyra nem nőnek ahhoz, hogy keresztülnézzen rajtuk. Maggie az első oldalakon hosszan monologizál róla, miért is érhetett véget a házassága – éppen azért, mert ilyen esetben annyira nehéz megnevezni, hol mentek félre a dolgok. Sok a kérdés, amire nem jön válasz, a továbblépés pedig olyan nehéz ennyi elvarratlan szállal.

„Nem voltunk boldogtalanok, csak elégedetlenek, egészen addig, amíg egyszer csak már mégis nagyon, de nagyon boldogtalanok voltunk, és nem tudtunk nevetni,”

Talán csak annyit akarok kibökni, hogy a rendkívül frappáns és ütős humorú tálalás mögött húsbavágóan életszerű reflexiót kapunk Maggie által a veszteséget átélt egyénről, a válás utáni gyászfolyamatról, és a különféle kapcsolati dinamikákról is. Az érzések igaziak, számos helyzet relatable, a szereplők pedig a mi barátaink, ellenségeink, kollégáink vagy vakrandijaink is lehetnének, hiszen szinte életre kelnek a lapokon. Még ha ez nem is mindenkinek válik az előnyére. Ilyen az élet na, Nem mindenki előnyös. 

Összességében arra jutottam, hogy azért vagyok megszállottja ezeknek a végletekig egyszerű, szenvedéssel és kávéfoltos pizsamákkal, nyűgös bevásárlásokkal, unalmas hétköznapokkal és lusta hétvégékkel teli történeteknek, mert ezek csakugyan körülvesznek minket a mindennapokban, mégis a legtöbbször rejtve maradnak; némán, az árnyékba burkolózva szövik át a saját- és ismerőseink életét, mégsem rohanunk megosztani ezeket a részleteket senkivel. Épp emiatt egy-egy ilyen könyv olyan, mint kinyitni valaki családi házának ajtaját és a koponyáját egyszerre: bekukucskálni oda, ahol nem csak insta-kompatibilis kompozíciók sorakoznak, kilesni a privát részeket, lerántani a leplet a kínos dolgokról, és megnyugodni, hogy igazából mindenki életében és fejében van káosz, nem csak a mienkben. Ebben persze van egyúttal valami provokatív is, hiszen szembesít vele, mennyire szégyellnénk is magunkat, ha valaki a mi fejünkbe tekintgetne ilyen invazívan. Lehet tiltakozni, de megkockáztatom, hogy aki azt hiszi, az ő belső monológjából írt regény kevésbé lenne felvállalhatatlanul kellemetlen, az nem tekintett még magába elég mélyen.

Ezek alapján bátran ajánlom a regényt azoknak, akik kedvelik a drámai és érzelemteli történeteket, ugyanakkor vágyják a könnyed kikapcsolódást és gyilkos humort is – a Valójában remekül garantáltan sírva nevetős, szemfestéket elkenős kombó – a borító nem hazudik. Ajánlom azoknak, akik szívesen olvasnak a hétköznapi ember hétköznapi problémáiról és kríziseiről, akik szívesebben heverednek ki a napágyra egy földhözragadt, de elgondolkodtató sztorival, mintsem hogy hullámvasutat mímelő plotline-okba bonyolódnának. És végül – nem hagyva figyelmek kívül főszereplőnk próbára tevő jellemét – ajánlom a könyvet a kötél idegzetűeknek és vérbeli empatáknak.

Idézetek

„Nehéz volt tudomásul venni, hogy a vonások, amelyeket eddig egyedül a sajátomnak tartottam, egy másik emberrel együtt alakultak ki, vagy teljességgel tőle kölcsönöztem őket. Nagyon gáz, hogy ki kell találnod, mi az Én, mi az Ő, mi a Mi. És sokkal gázabb, ha rájössz, hogy rosszul tudod.”

***

„Azokra a pillanatokra gondoltam, amikor ránéztem, és azt éreztem: Jézusom, ez az ember… – például amikor megalázott a boltban vagy dühében összetört egy bögrét vagy bevágott valaki elé a forgalomban. Végigfuttattam fejben a húszas éveimet, és őt hibáztattam minden rossz élményért, kiradírozva a születésnapokat, kirándulásokat, szombat reggeleket, vacsorákat, filmeket és családi karácsonyokat. Addig mustrálgattam a boldog emlékeinket, amíg ki nem derült, hogy mik is voltak valójában: a remény hamis pillanatai, amelyek elfedték az igazságot. Ez az ember megígérte, hogy szeretni fog, de hazudott. Ez az ember ellopta a macskámat.”

***

„Szerintem a legtöbb intelligens ember egy kicsit gonosz, és minden kedves ember egy kicsit hülye.”

***

„De ha a továbblépés nem áll másból, mint hogy felkelsz az ágyból és előrevonszolod magad, egy bizonyos ponton már meneküléssé válik.”

Borító: 5/4

Hogy fizikailag taszítónak érzem-e ránézni? Valahogy úgy. Hogy titkon szégyelltem-e nyilvános helyen előhúzni a táskámból…? Kicsit. Valljuk be, nem a polc éke, nem egy esztétikailag gyönyörködtető példány, mégsem érzek elégedetlenséget efölött, ugyanis maga a könyv is hasonló élmény: nem a legszebb életkép amit megleshetsz, inkább katasztrófaturizmusra hajaz, de ehhez a szétcsúszott, kaotikus, élénk, humoros és messze túl drámai történethez tökéletesen passzol a fedél a maga kicsattanó színeivel meg teátrálisan lesírt szemfestékével.

Értékelés: 5/5

Monica Heisley-nek volt egy címe, ami két szóval felidézi a sima mosolygós emoji kíséretében küldött lájkjel hangulatát, egy igazán, tényleg nagyon-nagyon, mondhatni fájdalmasan rusnya borítója, meg egy álma – és ez elég volt, hogy első pillantásra tudjam, NEKEM EZ KELL. A téma egyszerre komoly és teljességgel hétköznapi, az írónő pedig tökéletes érzékkel keveri ki az ennek tálalásához tökéletes hangvételt unalmas életszerűségből, teátrális önszabotázsból és fergeteges humorból.

Számomra felidézte kicsit a ’90-es évek klasszikus romkomjainak hangulatát, mégis úgy éreztem, sikerült azoknak egy hihetőbb és átérezhetőbb formuláját teremteni meg. Elődeihez hasonlóan maradt drámai és irritáló a frissen szakított – ez esetben elvált – nő kálváriája, de valljuk be, frissen szakítani valóban nem kellemes élmény, és csakugyan képes átírni kis időre a józanság amúgy jól alkalmazott alapvetéseit.

Ezt prezentálja tökéletesen Maggie útja és karaktere ahogy a mondhatni semmiből támadt (amúgy nem) válása utáni első évben evickél a magány, bizonytalanság, testképzavar, randizás, izoláció, majd végül lassan de biztosan a gyógyulás tengerén. Rengeteg bődületes ostobaságot csinál, számtalan felesleges google keresést indít, irdatlan sokat telefonál kéretlenül, minden adandó alkalommal keresztbetesz magának és túl nagy hangsúlyt fektet a felszínes dolgokra, de így marad emberi, így válik átérezhetővé, és így provokálja az olvasót mélyebb önreflexióra. Nekem ez bejön.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!