„A zene a barátoddá
válik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen arra vágysz. A haragoddá, a
bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A hangoddá, ha nem találod a szavakat.”
Sorozat: VIP 1.
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2018.
Kiadó: Könyvmolyképző
(Rubin Pöttyös)
Ár: 2999 –
LIBBY
Amikor rátaláltam
Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és épp részegen hevert az
udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is viselkedett.
Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy icipicit mocskos a fantáziája
– szép lassan ledönti a falaimat, és én egyre többre vágyom.
Az enyém lehetne, ha
lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az egész világ őt akarja. Hogyan
tartsak meg egy bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon
mesterkedik, hogy elvegye tőlem?
KILLIAN
A világ egyik
legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem. De egyetlen végzetes
döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira hulljon.
Most minden romokban
hever.
Aztán megismertem
Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész aranyos. Á, kamu. Az igazság az,
hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal jobban vágyom
rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra valaha is.
A világ hangosan
követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem vagyok hajlandó elhagyni őt.
Ki kell találnom, hogyan csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon.
Mert mióta megismertem
Libbyt, minden megváltozott. Minden.
Néha felcsillan a szemem a ténytől, hogy a két kedvencem, a
zene és a könyvek a jelek szerint egy ponton igenis összeérhetnek… néha pedig
kénytelen vagyok arra a megállapításra jutni, hogy ennek a kettőnek az életben
soha többé nem lenne szabad találkozni, ugyanis komoly robbanóelegyet alkotnak.
Nem, nem olyat, mint mikor egy szerelmes pillantástól úgy érzed robbannak
benned a tűzijátékok – eddigi tapasztalataim alapján a szexis rocksztárok míg a
valóságban szexis rocksztárok csupán, addig egy könyv lapjai közé szorulva úgy
tarolják le nullára a cselekményt és a színvonalat, mint egy atombomba. Utánuk
pedig csupán kattant gondolkodású karakterek, állandó szerelmi bánattól való
jajgatás és egy idő kilencvenkilenc százalékában álló szerszám marad. Meg
persze az írónő ránk vetett bájos és cseppet sem bicskanyitogató mosolya,
miszerint, „ti most ebből gazdálkodtok a
következő 400 oldalon, remélem, megteszi”.
Talán a véleményemmel magamra maradok, talán állnak még
mellém páran, de én azt mondom, hát,
Kristen, nekem nem teszi meg. Nagy rajongója vagyok a minőségi kikapcsolódásnak,
így a minőségi romantika és erotika is jöhet – a hangsúly viszont épp ezen, az
írónő által talán kevésbé ismert hétbetűs szócskán van: minőség. Mert nem lehet
minden csak a hype. Nem lehet úgy hozzáállni, hogy beérjük ennyivel, mikor mind
a történetből, mind a karakterekből ki lehetne hozni ennél jóval többet. Amíg
viszont nincs elég nagy hangja annak az olvasóközönségnek, aki erre vágyik,
addig marad a nyáltenger, marad a logikátlanság, maradnak a klisék, a
többségében életlen és ovis szintű szócsaták, meg persze Killian James soha le
nem lohadó varázsfarka és Liberty Bell sajgó kielégületlensége. Mert
összességében, gyerekek, ennyi jön le ebből a 400 oldalból.
Nem is tudom, mi másra számíthattam volna egy átlagos lány
és egy híresség történetében a bazinagy amerikai álmon kívül… de valamit azért,
mélyen, tudat alatt vártam. Többet annál, hogy a legvalószínűtlenebb szituációk
egymást érik, mintha csak normális lenne, mindezt pedig profin és szövevényesen
szövi át annyi klisé, amennyi csak a szerző eszébe juthatott. Valószínűleg még
álmában is ezeket jegyzetelte le, hogy biztos kitartson a készlet az utolsó
oldalig. És kitartott. Halál komolyan.
A történetünk elég paprikás hangulatban veszi kezdetét – egy
hótrészeg, motoros kertrombolóval és egy pattogi remetelánnyal, aki szereti
agresszívan más pofájába locsolni a vizet. És akár lehetett volna ütős is.
Valahogy biztos. Én viszont az a magányos tüntető vagyok, aki kishíján „le
Daemonnel és Katyvel” táblával vonult az internet népe ellen – főszereplőink
pedig számomra első benyomás alapján tökéletesen hozták az Obszidiánból megismert Daemon-Katy párost. Mind az alapbeállításon
ellenséges viselkedésükkel, mind a köztük ennek ellenére is kiküszöbölhetetlenül
pattogó szikrákkal, mind a heves szócsatáikkal – amilyeneket, megjegyzem, az
ovisok vívnak leginkább a középső csoportban. Szinte bármilyen regényben került
elő eddig az efféle prototípus, én a falra másztam tőle, ez pedig most sem volt
másként.
Az alaphangulat tehát nálam is megvolt így, az első
fejezeteket olvasva, ennek megfelelően elég hamar elértem a bosszúságfaktorom
egy, könyvre nézve, igen kellemetlen fokozatát. Mégis. Tudjátok, volt egy pont,
mikor az emlékek elkezdtek rohamosan megszépülni. A könyv első fele valóságos
rózsakertté változott. Na jó, ennyire azért nem… de visszatekintve valóban
egészen örömömet leltem abban, ahogy nyomon követhettem a Liberty és Killian
közti teljesen irracionális barátság, vonzalom, majd szerelem-féle kibontakozását.
Utóbbit ugyan nem értem… de ezen még hajlandó is vagyok túllépni. Mert valahol,
a felesleges csatározás és az agyba-főbe dugás majd szerelmi szenvedés között
ez a két galambocska igenis bájos és szerethető volt együtt. Mindketten a másik
jobbik oldalát hozták elő, megnyugvást jelentettek egymásnak a mindkettejük
számára bőven elég sok nehézséget és fájdalmat tartogató életben. Szerettem a
közös zenélgetéseiket, szerettem, a meghitt pillanataikat, beszélgetéseiket,
imádtam, mikor együtt aludtak… jóég, az mekkora édes volt! Egy szó mint száz,
láthatjátok, hogy megtaláltam kettejük kapcsolatában azt a részt, amelyre még
szívesen is gondolok… ez azonban kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a sztori
második felét, a karakterek jellemtelenségét, s ezen a pár elkapott szívet
melengető pillanaton kívül az egész sztori semmitmondóságát.
Mert ezek után, épp amilyen hosszú út vezetett az első
csókig, onnan épp olyan rövid vezetett Libby ágyáig. Ami nem baj. Komolyan.
Tudatában voltam annak, hogy erotikus könyvet tartok a kezemben, az lett volna
a felháborító, ha ennek ellenére semmi eksönt nem kapok, de azzal a szinttel,
amelyre főszereplőink „felfejlődtek” csupán egy-két fejezet alatt, szerintem
bőven átestünk a ló túloldalára. A putriban egy menet, hoppá, az öltözőben is,
a raktárban is, emberek, jó hogy nem a színpad kellős közepén! Legyintettem
volna, ha elismerten ez jelentette volna a kapcsolatuk alapját, de amíg az
írónő valami mélyebbet és igazibbat akar belemagyarázni a helyzetbe, akkor nem
akarok több lepedőakrobatikát, mint értelmes szóváltást. Nem akarok én semmi
jónak az elrontója lenni… de egy kis egyensúly. Csak ennyit akartam. Akkor is
elhiszem, hogy Kill farka csodákra képes, ha nem bizonyítja be minden második
oldalon.
Mert férfi főszereplőnkben – na nem mintha ez önmagában már
nem lenne varázslatos –, ennél még sokkal több rejtőzik… valahol mélyen egészen
biztosan. Ezt viszont felülírja a tény, hogy néhány aranyosabb jelenetét
leszámítva összesen kettő oldalát ismerhettük meg: a szexisten rocksztárt, aki
nyüszítő kutyussá válik egy molylepke látványától; valamint egy bolyhos kis
házimamuszt. Dug, retteg, papucs. Ez a három üzemmód létezik.
Na de persze Liberty Bellt sem kell félteni – akinek mellesleg
még mindig nem tudom eldönteni, hogy röhögőgörcsöt kapok a nevétől, vagy imádom
–, mert rá gondolva a Killiannel kapcsolatos összes negatív érzésem tovaszáll. Tipikusan
azoknak a női karaktereknek a prototípusa, akiktől falra mászok, és akiknek
bérelt helye van a „seggberúgnám” listámon. Az első percektől kezdve játszotta
a kemény csajt, miközben romokban állt, és én ezt egyszerűen… nem tolerálom
jól. Vagy legyen valóban badass csajszi, vagy vállalja, hogy nem tökéletes, és
akárcsak minden embernek, neki is megvannak a maga gyengeségei, de ne
színészkedjen. Pláne ha egyszer ilyen pocsékul megy neki. Egyik percben egy
bunkó paraszt, és úgy hullanak a szájából a szitokszavak mint a novemberi záporeső,
következő percben full ugyanez, csak ezúttal a könnyei potyognak. Ezen túl
pedig jellemzően a kielégületlen, a kielégült, a „totál szerelmes” és a hírnévhajhász
kurva oldalát mutogatta, felváltva és szoros egymásutánban. Az egész lányt
egyszerűen nem tudtam hova tenni. Néha nagyon ártatlan benyomást keltett,
máskor nem bírtam nem úgy nézni rá, mint akinek csupán a Killian James
meghódításával szerzett zenészi jövője számít. Így összességében hiába volt meg
neki is a maga problémája, amit őszintén sajnáltam, a teljes személye negatívan
jött le számomra. Sorry, guys.
A legbosszantóbb azonban, hogy mindkettejükből ki lehetett
volna hozni valamit… az egész történet csak erre várt. Az írónő meg röhögött a
markába, hogy egy gyönyörű borítóval úgyis el tudja majd adni – hát akkor minek
fektessen bele több energiát, mint amit muszáj? A szereplők tehát nem kaptak
semmi komolyabb karaktert, s megmaradtak papírsablon figuráknak, a háttérsztori
a koncerteken dübörgő basszus és az őrjöngő tömeg jelenléte ellenére is
teljesen vértelen és élettelen, ahol pedig az írónő megpróbált komolyabb
témákhoz nyúlni, nem tudok mást mondani, minthogy csúfos kudarcot szenvedett.
Ott volt például Jax szála… amiben volt fantázia, sokkal több bonyodalmat,
megalapozott és kifejtett lelki gyötrelmet, és egyáltalán… bármit okozhatott
volna. Mondjuk cselekményt. Vagy ilyesmi. Ehelyett a 400 oldal alatt találomra
elszórt három mondat és egy ellenséges seggfej maradt az olvasóknak. Mi lenne
ha most összetennénk a kezünket, és szépen, kórusban megköszönnénk ezt a
könyvet? Én bizisten, megteszem. Egyedül is.
Nos… minden összevetve ezt a könyvet jószívvel nem igazán
ajánlgatnám senkinek, de tekintettel arra, hogy a véleményem maximálisan
szubjektív, és a rajongói tábor még mindig félelmetes többséget élvez, próbálok
belőni egy célközönséget, akik számára talán kevesebb fejfájást okoz majd Miss
Callihan „remekműve.” Szóval ajánlom a könyvet azoknak, akik semmi komolyra nem
vágynak épp, csak pár óra teljes agykikapcsolásra, erre a célra pedig a
romantika&erotika eszközét alkalmasnak érzik. Ajánlom azoknak, akik még nem
untak rá a millió egykaptafára gyártott rockstar-romance történetbe, egyúttal
azoknak, akik komolyan a tartalmáért vennék kézbe, és nem egy borító
szépségétől megszédült, elvarázsolt állapotban. Ajánlom csak úgy, ajánlom, mert
így szoktam, leginkább viszont azt ajánlom, hogy hagyd ki, ha úgy érzed. Ne
erőltesd. Fájni fog.
Kedvenc
karakterek:
Gondoltam, ezt a pontot bölcsebb lenne egyszerűen kommentár
nélkül hagyni. Elvégre Liberty lénye egész egyszerűen zavart, Scottie nem
hatott meg túlzottan, s a Killian-mérlegemnek ugyan mindkét serpenyőjében van
valami, összességében inkább a fekete pontok oldalára dől a kar… de ekkor
eszembe jutott, hogy volt nekünk ugyebár egy zenekarunk. És az is, hogy minden
jóindulatomat latba vetve is csak középszerűek ők is. So sorry, próbálkoztam,
de kilátástalan.
Kedvenc
részek:
Na végre, ilyenem viszont már van! Történetesen Libby és
Killian első együttalvása, a lány rémálma után. Jó, némileg nyálas ez a jelenet
is, de arra azért még emlékszem, mennyire jó érzés, ha valaki ott
szuszog melletted a párnán, így ez a rész jóleső melegséggel töltött el, mikor
olvastam. Ugyanakkor úgy érzem, ez volt közel az egyetlen olyan időszak a
főszereplő páros kapcsolatában, mikor kicsit olyanoknak tűntek, mint az átlagos
emberek, ezt pedig hülye lennék nem értékelni.
Kedvenc
idézetek:
„A szerelem összetöri
az ember szívét, szétcseszi az életét… tökéletes, mindent felperzselő káosz.
Eddig nem tudtam, mit kezdjek vele. Egyszerűbbnek tűnt odébbállni… […] De ezt
is jelenti. Békét, melegséget, és annyira rohadtul gyönyörű, hogy az ember
bármit megtenne, hogy megtarthassa.”
***
(Ezt csak neked, Nyúl! Lol)
„ – Még nem ismerem a
környéket. Akár el is tévedhetek. Aztán majd leshetsz, ha az éhhalál szélén
állva, legyengült állapotomban felfalnak a megvadult nyuszik.
– Nyuszik? – Nem
akartam felnevetni, mégis megtörtént. – Annyi állat van, és te pont a
nyusziktól félsz?
– Belenéztél már egy
nyuszi szemébe, Libs? Arra várnak, hogy átvegyék a világuramat. Szerinted miért
olyan feszültek mindig?
– Mert rettegnek, hogy
valami felfalja őket vacsorára?
– Nem. Terveket
szőnek. Csak idő kérdése, hogy támadásba lendüljenek. Nekem elhiheted.”
***
„Dühből építettem
magam köré falat, hogy megvédjen. Tisztában vagyok vele. Amit viszont nem
tudok, hogy nélküle hogyan kerüljem el, hogy megbántsanak. De azért meg akarom
próbálni.”
Borító:
5/5*
Őszintén, egy ilyen értékelés után nem csodálkozhattok
rajta, hogy szabadulnék ettől a könyvtől… de mikor ránézek, s rajta felejtem a
szemem pár percig, egyszerűen megesik rajta a szívem. Mert mint borító,
kétségtelen, hogy az Idol
könyvespolcom egyik legfőbb ékessége. Szeretem a vibráló, élettel teli
színvilágát, a hamisítatlan színpadi hangulatot, és a feltűnő háttérrel
harmonizáló minimalista formájú betűtípust… már akkor imádtam, mikor itthon még
meg sem jelent, és szégyellem magam, de úgy érzem, ennek volt a legtöbb szerepe
abban, hogy egyáltalán kézbevettem valaha a regényt. A kis csábító bestia.
Pontozás:
5/2
Nevezetesen ez a két pont az,
mikor a jófejségem a határait feszegeti, a könyv olvasása óta eltelt idő pedig
lehetővé teszi, hogy a felfokozott idegállapotom és vakító vörös köd nélkül
elmondjam azt, amit azokkal együtt is mondtam volna: hogy ilyet nekem soha
többet. Úgy érzem Kristen Callihannek minden lehetőség adott lett volna egy
egyaránt mély, pörgős és humoros történet megalkotására, ő azonban csak
nevetett… talán mert jó könyvet írni túl egyszerű. Ekkora vacakot viszont már azt
mondom, művészet. Történetünk a „lehetetlen” és az „abszurdum” közötti skálán
egyensúlyozik, és persze gondosan kerül mindenféle felmerülő, tényleges
tartalmat – elvégre van valami, amit a rossz népek cselekménynek hívnak, de az
ugye az ördögtől való találmány. Ezt már csak főszereplő párosunk teszi színesebbé,
akik úgy vitatkoznak, mint két kiscsoportos óvodás – amit ellenben az idő
fennmaradó részében tesznek, már cseppet sem ovis… Ezek végtelen váltakozása,
erőltetett műdrámák, kiaknázatlan lehetőségek… a néhány elkapott, bájosnak nevezhető romantikus jelenet már kevésnek bizonyult, hogy mindezt ellensúlyozza. Rég csalódtam ekkorát...
Ha
érdekel a könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése