2017. május 13., szombat

Ez vagy az? | Book Tag

Hey, my little sweethearts! Hikari, az Írásaim tárháza bloggerinája hívott ki erre a tagre pár napja – ezúton is köszönöm neki ♥ –, és tudom, hogy ha nem töltöm ki még most, akkor ez is elvész majd a millió kihívás tengerében, ahonnan kevéssé valószínű, hogy egyszer csak sikerül kiásnom, so… még most nekiállok, hogy megválaszoljam az alábbi 9 miért kilenc? miért nem tíz?? Elhagytam egyet? Hol a rend? kérdést, és újból engedjek egy kis betekintőt az olvasási szokásaimba, vagy valami ilyesmi… mintha nem tudnátok már mindent, amit érdemes :D

Olvasni a kanapén vagy az ágyban?

Csakis az ágyban – amíg volt kanapé a szobámban, addig is csak nagyon ritkán olvastam ott, akkor is maximum azért, mert oda jobban jött a fény, de igazából mindig inkább az ágyamba fekve szerettem belemerülni egy könyvbe – és lehetőleg azt is pizsiben, teával, a jó kis paplanommal. Igen, nyáron is.

Trilógia vagy "kvadrológia" kvartett?

Szerintem teljesen a sorozattól függ… ha valami retek egy szar nagyon nem tetszik nekem :P, akkor egy rész is könnyedén túllépheti a tűrésküszöbömet Lásd, Anna Todd – Miután sorozat, míg egy jó történetből sosem lehet elég pl. Cassandra Clare könyvek. Szóval egyértelmű válasz nincs, trilógiákból és kvartettekből – de most elmondom, még standalone-okból, duológiákból és hoooosszú sorozatokból is – egyaránt vannak jók és rosszak, nem hinném, hogy a kötetek mennyisége bárhogy összefüggne általánosságban a minőséggel.

Főszereplő: férfi vagy nő?

Ugyanaz a helyzet itt is, mint az előző kérdésnél: nem az a lényeg, hogy nő vagy férfi a főszereplő, engem sokkal jobban érdekel, hogy legyen valami módon különleges, emberi, aprólékosan kidolgozott a jelleme és nem csak az izmai :P… és ilyenek. Azon túl, hogy pasi, nő, transznemű, állat, növény vagy akármi más… oly kevéssé érdekel. Bármelyik lehet jó, a legjobb, ha megfelelően írják meg.

E/1 vagy E/3 szemszög?

Jó kérdés… régen rávágtam volna az elsőt, most már viszont egyre jobban hajlok az E/3-as szemszög felé. Sokkal szélesebb képet ad a történetről, hiszen nem egy konkrét karakteren keresztül akar megmutatni mindent, hanem kicsit kívülállóként helyezkedve sokkal többet elárul, amit mondjuk a főszereplő sem tud. Arról nem is beszélve, hogy a karaktert ugyanakkor ugyanolyan jól képes bemutatni – sőt, mivel elfogulatlan :P, talán még jobban is –, mint az E/1 szemszög, sőt, nem csak egyet, hanem akár az összeset, amely feltűnik a regény során. Egy részletes, pontos, kidolgozott műhöz szerintem alap az E/3 írásmód, és én leginkább azért ilyeneket szeretek olvasni.

Olvasás reggel vagy este?

Többnyire inkább este van rá időm, elalvás előtt, de hétvégéken bejön a reggeli-délelőtti időszak is, ami hétköznapokon érthető okokból nem megoldható… az iskola megkeseríti az életem. De alapvetően így is, úgy is esti olvasó vagyok, és kipihentebb állapotomban értsd, nyáron, rendszerint átállok a hajnalig olvasásra kiegészülve olykori nem alvásokkal. Magyarul, jön a nyár, total vampire-mode on.

Könyvtár vagy könyvesbolt?

Ez a kérdés már millió tagben szembejött velem, és még mindig nem érzem úgy, hogy képes lennék épkézláb válasszal szolgálni rá… mert egyszerűen képtelen vagyok választani. Mindkét helyet imádom, és mindkettőt másért. A könyvesbolt egyértelmű, hiszen az alapvető kellemes élmény mellett többnyire egy-egy új könyvet is jelent… azonban a könyvtár mégiscsak a csóró-könyvmolyok kedvenc helye – avagy kicsit sok az a kábé 300 könyv a kívánságlistámon, right? – xD, és annak is megvan a különleges atmoszférája, nem is beszélve arról az örömről, mikor valami nagyon vágyott újdonságra bukkanok… Ez megmagyarázza, hogy miért járok könyvtárba még akkor is, mikor van egy rakat olvasatlan könyvem.

Megsirasson vagy megnevettessen a könyv?

Tudjátok mit? Megsirasson. Megríkasson könyörgöm, tanuljuk már meg végre a különbséget a két szó között. Tény, hogy imádok nagyokat nevetni olvasás közben, szoktam is, de számomra az ad igazán nagy pluszt egy könyv részéről, ha képes megríkatni is, azaz ilyen mély érzelmeket vált ki belőlem valamilyen módon. Mikor magával ragad annyira, hogy a végletekig beleéljem magam egy karakter helyzetébe, és képes legyek vele együtt sírni. A hány könnycsepp/könyv átlag mostanra nálam egy mérce – minél több, annál jobb. Ne értsetek félre, gyűlölök sírni, de egy könyvet nálam ez akkor is felértékel – még úgy is, hogy sosem kezdek olyan történetbe, amiről előre tudom, hogy nagyon ki fog borítani.

Fekete vagy fehér könyvborító?

Mondjon bárki bármit… én még mindig a feketére esküszöm. Nem tudom megunni, akármennyi ilyet is látok. Egyrészt alapból ez a kedvenc színem, másrészt, bennem a fekete borítók imádata már az Alkonyattal rögzült khm, bevésődés?.

Karakter-orientált vagy cselekmény-orientált könyv?

Éppen pár napja vetődött ez fel, mikor egy osztálytársammal beszélgettem, és már akkor is elgondolkodtatott, ahogy fenntartom most is, hogy ez egy nagyon jó, és fontos kérdés. De azt hiszem, inkább legyen egy könyv karakter-orientált – tegyük fel, mint a Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája. Amúgy is amondó vagyok, hogy néhány erős karakterrel már adva is van egy remek könyv, ha a szereplők igen, itt sikerült elsőre szerelőket írnom… úgyhogy nyugodtan képzeljétek csak el azokat a kidolgozott, és erős szerelőket :P :DD kidolgozottak, akkor képesek bármilyen semmilyen cselekményt elvinni úgy a hátukon, hogy a könyv ugyanolyan értékes legyen, mint egy normál kategóriás cselekménnyel lenne. Ez fordítva szerintem nem mondható el. Akármilyen jó is egy sztori, ha a karakterei ellenszenvesek vagy akár egyszerűen csak rettentően kétdimenziósak, akkor nálam a könyv már el is van temetve.



Mára ennyi lett volna, remélem tetszett, a blogger lelkét mindenesetre megmelengetné, ha hagynátok itt magatok után valami nyomot – pozitív visszhang esetére odalent találjátok a billentyűzetet, negatív esetére pedig a szemetest a konyhában. Hamarosan jövök, várhatóan Colleen Hoover – Egy nap talán c. könyvének értékelésével már ha az életben sikerül szavakba öntenem az élményt, aztán… aztán még nem tudom mi lesz, de tudjátok, mit ígértem… nincs megállás a májusi 10 posztig. :D Puszi, ölelés, imádás <3

2017. május 10., szerda

Don't Cover The Cover #13 | Spring & Beauty



Hey, my dears! Mára a Don’t cover the cover! rovat újabb részével készültem, méghozzá hosszas gondolkodás után középpontban a természettel, elvégre elméletben tavasz van, ami a fák, csicsergő madarak, napsütés és csodásan nyálas kikelet időszaka – csak idén erre még nem jött rá, le van a drágám maradva, valahol úgy ősz tájékán… Úgyhogy, ha már az ablakon kinézve nem fogad semmi, ami a bazinagy esőfelhőknél kevésbé lehangoló, igyekszem legalább a monitorotokra varázsolni valami szépet. Muhahaha, amikor ezt írtam tegnap, éppen rohadtul nem volt szép idő, erre mára nem kisütött a nap... az élet ennyire ellenem dolgozik. Annyira imádom. 

10. T. L. Haddix – Fern Valley


9. Ruth Frances Long – The Treachery of Beautiful Things


8. Tamara Ireland Stone – Time After Time


7. Karen White – The Lost Hours


6. Sarah Addison Allen – Lost Lake


5. K. A. Tucker – Five Ways to Fall


4. Julie Johnson – Erasing Faith


3. Julie Johnson – Say The Word


2. Sarah Addison Allen – The Peach Keeper


1. Jessica Taylor – Wandering Wild


Ez lett volna nagyon zöld és nagyon tavaszi borítóválogatásom, remélem van, akit sikerült vele feldobnom még ebben a „nonstop-front, hogy szenvedjetek” időben is – ez esetben csak ajánlani tudom, hogy húzzátok le a redőnyt, és képzeljétek mögé valamit a fenti képek közül, különben kétlem, hogy tartós lenne a poszt hatása :S :D Csak kicsit lettem időjárás-központú mostanában, de semmi vész. A front és én úgy egy hónapja aktívan harcban állunk egymással, nehéz róla egy percre is elfeledkeznem. Na mindegy. Mára ennyi lettem volna – ha tetszett a poszt, akkor hagyd nyomát valahogyan, várlak a blog FB oldalán, molyon, vagy itt a komment szekcióban, ahol, ha van kedved, akár még az időjárásról is beszélgethetünk muhaha xD Ezer puszi és ölelés, édeseim! ♥

2017. május 9., kedd

C. J. Redwine - Az Árnyékkirálynő



„Az ember nem azért megy csatába, mert biztos a győzelemben – mondta Gabril. – Az ember azért megy csatába, mert az a helyes.”

Eredeti cím: The Shadow Queen
Sorozat: Ravenspire 1.
Oldalszám: 416
Megjelenés: 2016
Kiadó: Twister Media
Ár: 3490 –

Tükröm, ​tükröm, mondd meg nékem: ki uralja e vidéket?

Lorelai Diederich szökevény koronahercegnőnek egyetlen célja van: megölni a gonosz királynét, aki magához ragadta a hatalmat, elfoglalta Ravenspire trónját, és megölte a hercegnő apját. Ehhez Lorelai kénytelen a varázslat fegyverét bevetni, amivel azonban Irina királyné is élhet. A hercegnőnek erősebbnek, gyorsabbnak és kitartóbbnak kell lennie Irinánál, akihez fogható veszélyes varázslót még nem látott Ravenspire.
A szomszédos királyság, Eldr földjén Kol herceg apját és bátyját megölik az országot lerohanó, varázserővel irányított ogrék, így hirtelen a másodszülött herceg felelősségévé válik megvédeni az országot. Ehhez Kolnak varázserőre van szüksége. Ezt csak úgy szerezheti meg, ha egyezséget köt Ravenspire uralkodójával. Irina azt kéri tőle, hogy segítségéért cserébe vigye el neki Lorelai szívét.

A hercegnő azonban egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Kol gondolta. Gyönyörű, megzabolázhatatlan és megállíthatatlan. A sötét varázslat ellenére Lorelai vonzódik a zaklatott ifjú királyhoz. Azért küzd, hogy mindig egy lépéssel a sárkányszívű vadász király előtt járjon, akit a kelleténél sokkal jobban kedvel. Mindent megtesz, hogy legyőzze a gonosz királynét. Irina azonban nem adja fel harc nélkül, és végső lépésének következménye az is lehet, hogy a hercegnő elveszti utolsó megmaradt vesztenivalóját.


Elhivatott Disney-rajongó vagyok… már mióta is? Nehéz lenne meghatározni, igazából úgy érzem, mindig is az voltam – az vagyok most is, és garantáltan az leszek mindörökké. Mindennek ellenére van egy mese, amit akárhányszor láttam, egyetlen alkalommal sem tudtam élvezni. Egy mese, amit mindig untam, utáltam, amennyire tőlem telt elkerültem, és próbáltam száműzni a fejemből, s amitől rettegtem egész gyerekkoromban. Talán nem mesélném most ezt, ha az értékelés témája nem éppen ennek a történetnek egy újramesélése lenne, de úgy jött ki a lépés, hogy most már ti is tudjátok nagy titkomat: utálom a Hófehérkét.

Tessék, kimondtam, nyíltan és egyszerűen, senki ne vádolhasson azzal, hogy nem vagyok kellően őszinte. A kérdés már csak az, a poszt témájául szolgáló könyvet ihlető mese iránti ellenérzéseim révén milyen irányba halad tovább az értékelés? Én már jól tudom, ti még valószínűleg távolról sem, úgyhogy még élvezem pár percig ezt az előnyömet, miközben nosztalgiával visszagondolok arra, mikor még csak kinéztem magamnak Az Árnyékkirálynőt molyon. Akkor még én sem tudtam, mi sül ki a dologból, a kíváncsiságom és a előítéleteim elegye elintézte egy időre a döntésképtelenségemet afölött, adjak-e neki esélyt egyáltalán. Mesefeldolgozás lévén természetesen rendesen birizgálta a fantáziám, másrészt, mint mondtam, visszafogott a tény, hogy éppen Hófehérke történetét vette alapul. Így ide-oda ingadoztam a kérdésben, megszerezzem-e vagy sem, olvassam, vagy ne… mostanra viszont rászántam magam végre, mondhatni adtam neki egy esélyt, félretéve az előítéleteimet – és hogy lassan ti is megtudjátok a felesleges szócséplés kimenetelét, elárulom, nagyon is jól tettem.



Utólag a lehető legpozitívabban tudok visszagondolni minden olvasással töltött percre, de hála agyam egy apró kis józan részének még emlékszem, az elején milyen nehezen rázódtam bele – amit egyaránt tudok be a saját hibámnak nagyrészt, és egy kissé a könyvének is. Tény, egy ideje rendesen elszoktam a fantasy regényektől, ráadásul mikor nekikezdtem az Árnyékkirálynőnek, nem is volt sok kedvem éppen akkor állni vissza a műfajra, így kellett jópár oldal, amíg újból hozzászoktam, milyen is egy igazán irracionális világ. De emellett, úgy érzem a saját hibámon kívül is okozott egy kis gondot az első körülbelül 100 oldal. Én teljesen megértem, hogy milyen nehéz helyzetben lehetnek a C. R. Redwine-hoz hasonló, minőségi fantasyban utazó írók, akiknek új világokat kell teremteni, így – majdhogynem egyetlen – problémámat is meg lehet magyarázni észérvekkel… csakhogy „író” és blogger mellett egyszerű olvasó is lennék, így a tények tények maradnak: elég lassan indult be a cselekmény. Számomra szemet szúrt eleinte, hogy az első komolyabb, akciódúsabb jelenetre körülbelül a 130. oldalig kellett várni – de tényleg csak eleinte, a könyv hátralévő, immár teljesen felfokozott hangulatú, végig a szereplőkkel együtt izgulós része megtanított értékelni, és helyén kezelni az első pár fejezetet is. Lehet, olyan volt ez az időszak, mint az állóvíz, és látszólag nem volt szükséges a cselekmény szempontjából, utólag mégis rájöttem, mennyire jelentős szerepet szánt neki a szerző. Egyrészt, csöppet sem mellékes módon, bemutatta a világot, amelyben a történet játszódik, kidolgozta a részleteit, az országok helyzetét, az alapkonfliktusokat, amelyek a továbbiakban megoldásra várnak majd… továbbá ez lehelt életet a karakterekbe is. Szarvashiba sok fantasynál, hogy nem ad magyarázatot alapvető kérdésekre, nézzük a legfontosabbat, a szereplők motivációjára, amiért megrögzötten teljesíteniük kell a küldetésüket. Nem elég annyi, hogy „harcolok, mert harcolnom kell”. Sőt, sokszor az sem elég, ha az író szán rá fél oldalt, hogy felvázolja az okokat. Kitartok amellett, hogy a legjobb, amit ilyen helyzetben tehet az író, az az, hogy megmutatja amit csak meg tud.

Hétköznapi példával élve, vajon melyik okoz nagyobb élményt: elolvasni egy fülszöveget, vagy átnyálazni az egész könyvet? Átfutni egy film szinopszisát, vagy végignézni? Amennyiben normálisak vagytok szeretlek titeket mindkét kérdésre rávágtátok a második választ, és éppen ez az, amiről beszélek.

Mert, mint azt mondani szokás, minden rosszban van valami jó – itt pedig a cselekmény lassú indítását az teszi igazán értékessé, hogy az írónő hasznosan használja ki. Nem történik sok minden, nem történnek kimondottan fontos dolgok, de valahogy mind hozzátesz a karaktereink, legfőképpen Lorelai személyiségéhez, így nem mesedélután, nem nosztalgia, nem elejtett félmondatok, hanem élő példákon keresztül ismerhetjük meg az eseményeket, amelyek tovább formálják, ösztönzik, hogy felvegye a kesztyűt Irinával szemben. Az ország hanyatlásának szemléltetése, az anya, aki kénytelen volt megölni gyerekeit, hogy azok ne az éhségbe pusztuljanak bele, Irina apróbb mesterkedései… annyi lényegtelennek látszó epizód, amelyek noha a cselekményt magát nem mozdítják előre, később mind értelmet nyernek.

Így végül azt kell mondjam, a könyv ez egyetlen hibáját sem nevezhetem egyoldalúan hibának, hiszen éppen annyira erény, mint gyengeség – csak azt hiszem utólag a legkönnyebb helyesen értékelni. Azután a bizonyos fordulópont után…

Már amennyire az embernek van közben ideje gondolkodni, mert ez persze koránt sem garantált, innen kezdve ugyanis folyton történik valami, kisebb-nagyobb, de mindenképpen jelentőséggel bíró esemény. Minden jelenet és fejezet a mindent eldöntő csatáig vezető utat építgeti, egyre komolyabb és durvább összecsapások fokozzák a feszültséget, amitől az ember lassan a körmét is lerágja, mert egyszerűen érezni lehet, hogy „most már tényleg mindjárt megtörténik!”, de ilyenkor rendszerint beúszik még valami fordulat, ami késlelteti a tetőpontot, ugyanakkor hihetetlen, mennyi pluszt ad a történetnek. Általában nem különösebben foglalkoztat a könyvadaptáció, mint téma, de Az Árnyékkirálynőt, sőt, kimondottan a regény második felét olvasva rá kellett döbbennem, hogy ha valami, hát ez mindenképpen filmvászonra kívánkozik. Az írónő érzékletes leírásainak hála már a fejemben is úgy pörgött le minden rész, mint kész film, de én azért szeretném megélni azt, hogy ezt valaki tényleg megvalósítsa és filmre vigye. A harcjelenetek, a varázslatok mind egészen egyedülállóak… az ötletük és a megvalósításuk egyaránt. Tény, azért nagyokat néztem például a mindent ellepő bogaraknál, vagy a sétálgató fáknál… de végül is, éppen ez a lényeg, vagy nem? Egyediség, megdöbbentés. Mindkettő pipa, mégpedig a lehető legjobb értelemben.

De hiszem azt, hogy nem elég összeválogatni egy könyvhöz a jó hozzávalókat. Elnézve sok tömeggyártmány regényt, már az is éppen elég jó kéne legyen, hogy az írónőt végtelen fantáziával és kreativitással áldotta meg az ég, hogy egy apró részletekig kidolgozott, élő, lélegző történetet gondolt ki, méghozzá egytől egyig erős, a szerepükben tökéletesen helytálló karakterekkel… és ne értsetek félre kapásból, mert nem becsülöm le mindezt, sőt, ha ennyi megvan, már az is messze több, mint amire a legtöbben képesek. De szerintem ezen túl van még valami, amire már jóval kevesebben figyelnek oda, és ami miatt oly sok jó alapötletből születik pocsék könyv: ez pedig a megvalósítás. Ez volt az, ami abszolút feltette a könyvre a koronát, és elnyerte elismerésemet C. J. Redwine iránt. Hogy nem csak a fenti x pontot teljesítette, mindezt úgy vetette papírra monitorra, hogy ne veszítsen a varázsából. Ebben pedig egyrészt ott a tehetség, másrészt pedig, hogy megtalálta a megfelelő módot – jelen esetben a szemszöget.

Az Árnyékkirálynő ugyanis rendkívül kompex történet, a cselekményt, és a szereplők motivációját tekintve egyaránt, így az írónő szerintem a lehető legjobban döntött, mikor a történetet három nézőpontra osztotta, nevezetesen Lorealai-éra, Irináéra és Koléra. Ők a három központi karakter, így egyértelmű, hogy bárki közülük választana szemszögadót, én viszont fenntartom, hogy ez esetben csak úgy lehetett tökéletes, hogy mindhármuk külön fejezeteket birtokolt. Mind különleges, és egymástól teljesen különböző jellemek a maguk problémás múltjával és jelenével, személyes céljaikkal és indítékaikkal, tehát a történet ezzel a három megközelítéssel lehetett csak hibátlan, kerek egész, kellően aprólékos, és minden momentumában indokolt. Ráadásul nem csak a miértekre kapunk így szélesebb körben választ, nyilván ez teszi lehetővé, hogy a karakterekről festett kép is pontosabb legyen, és persze sokkal életszerűbb is.

Mert még gyorsan megsúgok nektek egy valamit… ezek a szereplők élnek. De komolyan. Na nem úgy… természetesen ne várjátok Kolt, hogy egyszer csak sárkányalakban leszáll a hátsókertben, majd bekopogtat az ajtón…erre várni életünk végéig eléggé sok csalódással járna. Mégis, annak ellenére, hogy sosem találkoztam sem vele, sem Lorelai-jal, Leóval, Gabrillal, Irinával és a többiekkel, szinte megrögzötten biztos vagyok benne, hogy léteznek – és ez szintén az írónő érdeme. Komolyan, ebben a posztban úgy érzem, kábé mást sem csinálok, csak C. J. Redwine-t dicsőítem megállás nélkül, de ez áruljon el nektek valamit: haláli a nő. Komolyan. Minden tiszteletem!



Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki hozzám hasonlóan imádja a meséket, és felnőtt létére is nyitott visszautazni kicsit ezek világába – nem véletlen az a „felnőtt”, ugyanis a meseátdolgozás nem mese, és bizony, nem éppen a Hófehérke célközönségének ajánlott… én leginkább egy 14+ címkét ragasztanék rá, bár embere válogatja. Ajánlom a kicsit klasszikusabb fantasy kedvelőinek, ugyanis itt van minden, ami kell, sárkányok, boszorkányok, varázslat, ármány… továbbá némi gyengédebb romantika is, így azoknak is jó szívvel nyomnám a regényt a kezébe, akik inkább a romantikus történeteket részesítik előnyben. A szerelmi szál épp annyi részét teszi ki a könyvnek, amennyi nem borítja fel a harmóniát, nem is túl sok, nem is túl kevés, viszont mindenhol garantáltan bájos, és többé-kevésbé gyerekbarát is.

Végezetül pedig ajánlom a könyvet azoknak, akik tervbe vettek egy olyan egész napos pihit, mikor fel sem akarnak kelni, csak olvasni, ugyanis Az Árnyékkirálynő világa addig nem enged el, míg az ember a végére nem ér, egyszerűen letehetetlen és fantasztikus. Azt tanácsolom, kezdjétek el, ha jót akartok olvasni ;) 

És most ünnepeljünk, mert azt hiszem, életembe először sikerült írnom egy többé-kevésbé spoilermentes értékelést! Wow. 
           
Kedvenc karakterek:

Nehéz döntés… abban a kivételesen áldásos helyzetben vagyok, hogy minden karaktert sikerült megszeretnem – mindet kicsit másért, ugyanakkor a legfőbb ok, amiért ez sikerülhetett, az az írónő precíz munkája, és nyilván sok belefektetett ideje, amely busásan megtérült, már akkor is, ha csak a szereplők jellemét vizsgálom. Lehet pozitív, negatív, fő,- vagy mellékszereplő, Redwine mindet szép aprólékosan kidolgozta, megismertette az olvasóval, így úgy érzem, könnyedén közel kerültem mind Lorelaihoz, mind Kolhoz, Gabrilhoz, Leóhoz, Viktorhoz – of course… nagy meglepetés volt nekem, de tényleg eléggé a szívemhez nőtt ő meg a nyakkendője –, és, most kapaszkodjatok meg, még Irinához is. Ez van, nem tudok választani közülük, de úgy érzem, nem is kell. Fogjuk ezt most fel úgy, mint pozitívumot.

Kedvenc részek:

Ne értsetek félre, mert én nagyon is szerettem Leót, és olyannyira nem voltam képes elfogadni a halálát, hogy az ominózus pillanatban gyorsan végig is pörgettem a könyvet, hátha kiderül, hogy tévedés volt, és majd valahogy visszatér az életbe… de én ennek ellenére onnantól kezdtem igazán élvezni az eseményeket, hogy ő már nem élt. A halála ott, ahol gyengévé tette Lorelait, meg is erősítette, adott neki egy újabb okot, hogy keményebben küzdjön, és ez meg is látszik a cselekményen, ami ekkor indul be úgy istenigazából. Szerettem az ekkortól kezdődő lendületet és pörgősséget, a fokozódó feszültséget… csak a zárást nem. Vagyis… az erős, hogy nem szerettem, inkább az fejezi ki hűen az érzéseim, hogy nem voltam vele maradéktalanul megelégedve, egyszerűen túl gyors volt egy akkora konfliktus után, ami az egész regény alapjául szolgál.

Kedvenc idézetek:

„Csak az nem préda, aki elég okos és erős ahhoz, hogy ragadozó legyen.”

***

„– Tudod, miért követlek kétségek nélkül ebbe a harcba?
– Azért, mert én vagyok Arlen legidősebb gyermeke, és azért, mert Ravenspire trónja törvényesen engem illet.
– Rossz válasz. – Szigorú tekintettel nézett a hercegnő szemébe. – A leszármazás, a születési jog nem tesz senkit érdemessé arra, hogy mások kövessék. Az erő látszata sem. Azért követlek, mert egy igazi harcos bátorsága van benned.”

***

„– A harcos nem foglalkozik azzal, hogy mi szól az esélyei ellen. A harcos a szívére összpontosít, az akaratára, arra, hogy szembe akar szállni a világban megmutatkozó gonosszal, le akarja győzni, és megtalálja a módját.”

***

„– Hiszek benned. Harcoltam érted. Mert egy olyan világban, ahol az emberek inkább leborulnak a gonosz előtt, amit megérteni túl félelmetes, nem tehetünk mást, mint felvesszük a harcot.”

***

„Erős vagy… elég erős ahhoz, hogy visszajöjj hozzám, Lorelai. Tudom. Csak az kell, hogy a szíved akarja. Az kell, hogy a szíved jobban akarjon élni, mint a tested meghalni.”

Borító: 5/5

Erre a szépségre már akkor felfigyeltem, mikor a magyar kiadásnak még halvány hírét sem lehetett hallani, és már akkor is azonnal megfogott. Egyszerű és egyben rendkívül mutatós is, és persze – ami elengedhetetlen –, nagyon jól passzol a mesefeldolgozás témájához. Az alma önmagában elárulja, melyik történet kerül feldolgozásra, így a borító megjelöli a témát, de a szokatlan szín ad neki némi baljós hangulatot. Ilyen kell legyen egy jó borító ;)

Pontozás: 5/4.5*

Az utolsó lapot, sőt, a fülszöveget is átnyálazva, a könyvet végleg becsukva, akármilyen közhelyesen is hangzik, úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú nyaralásról érkezett haza. Csakhogy ezúttal a Balaton helyett valami mesés, elvarázsolt utazásra indultam, és a valóságba kellett utána visszatérnem – ami, bár eleinte nem hittem volna, kifejezetten nehezemre esett. C. J. Redwine olyan világot teremtett, amiben jó elveszni – akármilyen abszurd módon is hangzik, beleértve minden borzalmat, amitől hemzsegnek a lapok, a sok fájdalmat, pusztulást, zsarnokságot, tehetetlenséget. Egy királyságot, ami lassan a nemzethalál szélén áll, egy világot, ami a gonosz kezébe került, és látszólag már nincs is számára remény… Látszólag. Mert a kétségbeejtő, és amúgy gyönyörűen felépített konfliktushelyzet mellé adott egy rendkívül erős hősnő – és amúgy rengeteg hasonlóan jól kidolgozott karakter –, aki megoldást ígér minden problémára, így pedig teljesül minden feltétel, hogy Az Árnyékkirálynő tökéletes feldolgozása legyen egy klasszikus mesének. Biztos alap, rengeteg kreativitás, precizitás, szerethető szereplők, és izgalmas cselekmény, ami odaszegez az ágyhoz, hogy fel se kelj, amíg nem végeztél. Mindenképp ajánlom :)

Köszönöm a recenziós példányt és ezt a csodás mesebirodalomba tett utazást a Twister Media Kiadónak!


Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2017. május 3., szerda

Dönts okosan! Book Tag



Heey! Köszöntök mindenkit ezen a gyönyörűséges, első második harmadik májusi napon… noha az időjárás még mindig nem jött rá, hogy a május jobb helyeken tavaszt jelent és napsütést, azért egy kis pozitivitás talán meghozza a kedvét ahhoz, hogy megmutassa, tud jobbat is folyton borult égnél, fülledt levegőnél és gyilkos kettősfrontoknál. Többek között ez utóbbit okolom a mostanában eléggé megritkult posztokért – az iskola mellett persze, mert ahol tud, az is beledumál az ember kényelmes időbeosztásába –, mert az időjárás történetesen az elmúlt pár hétben döntött úgy, hogy egy részletben fizet nekem vissza minden rosszat, amit valaha tettem, így a fejfájás, hányinger, émelygés, gyengeség és általános szenvedés állandó társamul szegődtek a mindennapokban. Az azonban a nehezítő tényezők mellett sem elfogadható, hogy áprilisban össz-vissz négy posztot hoztam, ezért úgy döntöttem, májusban szuperüzemmódba kapcsolok, és egyszerre fogok javítani év végére, edzeni, társasági életet élni hahaha, és felpörgetni a blogot. Komolyan, nagy terveim vannak. 10 bejegyzésig meg sem állok… készülök kapásból két értékeléssel a közeljövőben, plusz még többel, amint haladok az olvasással; elmaradott tagekkel – mint ez a mai –, és hónap vége felé meglepivel is, úgyhogy bár eddig okot adtam rá, hogy búcsút intsetek hamvaimnak és keressetek élő blogokat élő írókkal, azért most buzdítanálak titeket, hogy térjetek vissza, és figyeljetek jól! ;)

Na, rövid felvezetésem és önreklámom után következzék a poszt maga, mert azért azt is terveztem mára… mégpedig ígéretemhez híven egy taget, amire drága Dóri hívott ki molyon. A Dönts okosan! tag számomra még elég ismeretlen, csupán egy-kettő bloggernél találkoztam vele, de annál inkább megragadta a figyelmem, mert szerintem roppant kreatív és szórakoztató egy kérdéssor, de ezt majd látjátok ti is :D A feladat nem más, mint felírni cetlikre egy adag – egész pontosan 30 – könyvkaraktert, és ezek közül húzni ki kettőt minden kérdésnél, majd kiválasztani, melyikükre passzol a válasz… vagy valami ilyesmi. Szerintem gyakorlatban majd érthetőbb lesz mindenkinek, a magyarázási képességeim hagynak maguk után kívánnivalót… :P De vágjunk is bele, jöjjenek a kérdések!



Nagy Márk (Leiner Laura – Bexi-sorozat); Rosie Dunne (Cecelia Ahern – Ahol a szivárvány véget ér)

A szerencse úgy hozta, hogy kapjak egy kérdésnyi nyugis bemelegítést, mielőtt valószínűleg belefulladok a mélyvízbe a következő tizennégy alatt… ugyanis így elsőre a két húzott név egyáltalán nem okoz nagy fejtörést. Kettejük közül egyértelműen az utóbbit válogatnám be a képzeletbeli helyesírás-csapatomba – megkockáztatom, hogy Márk még a saját nevét sem bírja leírni hibátlanul.



Kiara Westford (Simone Elkeles – A vonzás szabályai); Lord Voldemort (J. K. Rowling – Harry Potter sorozat)

Na, ez már jobb… bár őszintén nincs halvány fogalmam se, hogy Kiara mégis miért akarna megölni… ellenben azt pontosan tudom, hogyan tenné. Egy hegymászónak megvannak a maga alattomos kis módszerei. Úgyhogy akármennyire is kedvelem alapjáraton, neki sajnos vesznie kell, és helyette életben hagyom Voldemort nagyurat, mert… mert tudni akarom, milyen a halál csókja ;D



Tobias Eaton (Veronica Roth – A Beavatott trilógia); Pierre Anthon (Janne Teller – Semmi)

Érdekesen alakulnak a dolgaink… Bár fenntartom, még érdekesebb lett volna, ha mondjuk lányokat húzok, de így mínusz egy röhögőgörcs helyett legalább fangirlködök egy sort, ugyanis a Tobias kontra Pierre meccset egyértelműen az a Bátor, egyetlen drága szívem nyerte, aki miatt még a Négyes számot is megszerettem. Négyes ♥♥♥. Nem mintha amúgy Pierre Anthont nem bírnám a maga módján, a különc, és szerintem amúgy totál érthető és helytálló világszemléletével, de egyértelműen nem az a „háremtag kategória”. Könyörgöm, vagy három évvel fiatalabb nálam…



Winie Langton (Vivien Holloway – Winie Langton történetek); Hannah Baker (Jay Asher – Tizenhárom okom volt…)

Szép kis páros jött össze erre a kérdésre, mégpedig olyannyira, hogy alig bírok választani, mert… ugye ti is látjátok a helyzetben a humort? Winie az első adandó percben belevetné magát a halálos kalandba, ebben biztos vagyok, de nem mehetek el szó nélkül Hannah mellett sem… hiszen az Éhezők viadala az elnyomott népek, a random módon kisorsolt sanyarú sorsú panemiek és a potenciális öngyilkosok társasjátéka. A lányra gondolva sírni támadna kedvem, most mégis nagyon nevetek. Valamiért úgy érzem, benne több lenne a hajlandóság…



Dean Holder (Colleen Hoover – Reménytelen); Belly Conklin (Jenny Han – A nyár, amikor megszépültem trilógia)

Belly Conklin? Valaki azt mondta, Belly? Jól láttam, jól olvastam, nem csal a szemem? Belly? Mert ha ő egyszer szóba kerül, én már biztos is vagyok benne, hogy ez könnyű ölés lesz… még egy ilyen idegesítő kislányt az egész irodalomtörténet nem pipált szerintem, és nekem is kellett idő bőven, hogy kiheverjem… bár máig sem biztos, hogy ez sikerült. Lényeg a lényeg: Bellynek pusztulnia kell – hogy a kannibalizmus áldozataként vagy máshogy, az nekem már mindegy –, Holder meg csak tévedés lehet, hogy ide került, ugyanis a háremem tagjait nem szokásom megenni. Akármilyen édesek is. Badum tss.



Frankie Landau-Banks (E. Lockhart – Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája); Alice Cullen (Stephenie Meyer – Twilight Saga)

Valószínűleg egyedül én vagyok olyan alulművelt, hogy nem láttam egy DC vagy Marvel filmet sem, így nem is igazán tudom bemérni a kérdés és rá adott válaszom jelentőségét, vagy akár azt, mennyire számíthat nyerőnek a témában Frankie vagy Alice… de ha szuperhősökről van szó, szerintem egészen illenek a képbe. Így meglehet nincsenek ez idáig jól titkolt természetfeletti képességeim, ahogy saját tévéműsorom se – szomorú, hogy a kettőre kábé ugyanakkora az esély xD –, ha útjára indítom a fantáziám egy kicsit, akkor… akkor tanácstalan vagyok. Frankie menő társ lenne a világ megmentésében, nagyon bírom a csajszi eszét, de Alice jövőbelátó képességeinek is biztosan hasznát venném. Nem tarthatnám meg mindkettőt?



Perselus Piton (J. K. Rowling – Harry Potter sorozat); Ridge Lawson (Colleen Hoover – Egy nap talán)

Csupán egy (pár) kérdésem van… miért avokádó? És miért kéne imádni? És ezt miért csak cégbe tömörülve lehet csinálni? És… és… és miért igényel fejlett kommunikációs képességeket?! Mert ilyen feltétel mellett nemhogy nem vezethetem a céget, de még a közelébe sem merészkedhetek… ha kommunikációról van szó, én lennék az első, akit páros lábbal rúgnak ki és küldenek el a francba, ennyit jó az elején tisztázni.

De tételezzük fel, hogy az előző bekezdés nem történt meg, és mindannyian csak hallucináltátok – hogy én tereltem volna a témát? Ugyan már, ne nevettessetek –, én pedig most nagyon komoly választ adok, mert abban annyira jó vagyok muhaha. Piton és Ridge… mint szőrösszívű főnök, valószínűleg mindkettejüket szigorú megfigyelés alatt tartanám, na de kirúgni őket…? Tény, hogy Piton elég goromba, drága Ridge-em pedig erősen korlátozott, ha társalgásról van szó, de mégis… ez egy hülye kérdés.



Hardin Scott (Anna Todd – Miután sorozat); Hazel-Grace Lancester (John Green – Csillagainkban a hiba)

Hardint előbb ölném meg egy pillantással, minthogy egyáltalán alkalma nyílni hozzám szólni, úgyhogy a pálya egyértelműen Hazelé – bizonyára otthonosan mozog a témában, és egy együttérző személy valahogy vigasztalni is jobban tud… gondolom én.



Will Herondale (Cassandra Clare – Pokoli szerkezetek trilógia); Olivia Kaspen (Tarryn Fisher – Kihasznált alkalom)

Nehéz kérdés, mivel lényegében mindkettőjükben megvannak azok a tulajdonságok, amelyek könnyen a társaság középpontjává tehetik őket, ilyen alapon pedig valószínűleg mindketten benne lennének a „menők klikkjében” – bár nekem kifejezetten fájdalmas Willt ilyen szintre alacsonyítani, ő azért mégis a lét egy magasabb szintjén áll, minthogy helyet foglaljon egy középiskolai hierarchiában. Ellenben Olivia nyilván nem csak az egyetemen, hanem már a gimiben is megérte a pénzét, s képes volt úgy szőni a szálakat, hogy minden helyzetből ő jöjjön ki győztesen… ehhez pedig kell némi befolyás, amihez nyilván nem árt, ha az ember népszerű.



Damon Salvatore (Lisa Jane Smith – Vámpírnaplók sorozat); Eadlyn Schreave (Kiera Cass – Párválasztó sorozat)

Szinte biztos vagyok benne, hogy Eadlyn felejtené el a szülinapom, és túl azon, hogy ez a nap nekem tényleg rohadtul semmit nem jelent, neki amúgy is elnézném, hiszen egy országot kell irányítson. Damont pedig túlságosan is jól el tudom képzelni papírsipkával és szívdöglesztő mosollyal a fején, szülinapi dalt énekelve…



Edward Cullen (Stephenie Meyer – Twilight Saga); Tris Prior (Veronica Roth – A Beavatott trilógia)

Edward, mint YouTube-sztár, sírok, gyerekek… xD Kiégetné a lencsét a csillogó bőrével, aztán még a ház is leégne :D Úgyhogy Tris… a komoly, felelősségteljes, bátor, világot megmenteni akaró Tris. Biztos van ideje még videózni is egy-egy edzés meg öngyilkos akció között.



Magnus Bane (Cassandra Clare – Pokoli szerkezetek trilógia; A Végzet ereklyéi sorozat; Bane krónikák; Történetek az Árnyvadász Akadémiáról; Sötét fortélyok trilógia…); Layana Fairmont (Alessandra Torre – Sötét hazugságok)

God, ez kérdés? Nincsen buli Magnus nélkül, ez alapszabály… vagy ha nem, én most azzá teszem. Sok egyéb mellett szórakozni is csak minőségi keretek között éri meg… ahhoz meg feltétlen szükséges egy karizmatikus boszorkánymester.



Bella Swan (Stephenie Meyer – Twilight Saga); Bennett Ryan (Christina Lauren – Gyönyörű rohadék)

Nem tudom, nevessek, vagy sírjak… Normális ember azt mondaná, hogy kizárásos alapon, neménél fogva Bennett, oszt’ kész, én viszont hiszem a Jurassic Park szent igéjét, miszerint a természet utat tör önmagának… előbb fogja Bella várni az én gyerekemet, mint én Bennettét. No way, never.



Daemon Black (Jennifer L. Armentrout – Luxen sorozat); Kale (Jus Accardo – Érintés sorozat)

Annyira tipikus: Daemon nem válaszolna, mert seggfej, Kale meg azért nem írna, mert életében nem látott még telefont, de talán elektromossággal sem találkozott soha. Egy „Látta 20:15” persze így is, úgy is rohadt idegesítő – hacsak nem én teszem ezt valakivel, mert akkor természetesen rendben van :P –, de utóbbitól mégiscsak elfogadhatóbb, azt hiszem.

„Szerintem meg kellene keresni a Facebookot, hogy szabják személyre a srácok profilját. Nem azt kellene kiírni, hogy az üzenetet Látta 18:42, hanem azt, hogy Látta, és rohadtul nem érdekli 18:42.” /Tavi Kata – Ballépések/



Grayson Kennedy (Kelly Oram – Szívzűrterápia strébereknek); Celeste Watkins (Jessica Park – Szeretni bolondulásig sorozat)

Van egy pont, mikor akármennyire is szimpatizálok Celeste-tel, kénytelen vagyok dobni valaki másért, ez a pont pedig az ébredés kényes időszaka. Graysonnal még a hétfő reggelek is szépen indulnának, és ne becsüljétek le ennek a mondatnak a jelentőségét, mert… mert hétfő. Tudjátok, milyenek a szép hétfő reggelek? Én nem.


Én ezzel a taggel kezdeném a májust… remélem szerettétek vagy legalábbis nem szenvedtetek nagyon :P, én mindenesetre úgy érzem, a cél teljesült, mert egy-egy kérdésen – s ilyenkor a válaszon méginkább – elég nagyokat nevettem. A vidámság legjobb tulajdonsága pedig, hogy majdnem ingyér van, úgyhogy forrásmegjelölés fejében csak biztatni tudok mindenkit, aki érez kedvet és hajlandóságot magában, hogy vigye az igét Isten hírével – én pedig megadnám a kezdőlökést azzal, hogy kihívom pár blogger,- és molytársamat, hadd tudják meg ők is, kit kell majd feláldozniuk a kannibalizmus oltárán… :D

Niitaa – Niitabell világa
Malec sis’ (Barby) ♥ - Kitablar
Tibi – Sorok között
KATARYNA – moly.hu
Violet Finch Mónika – moly.hu

2017. április 22., szombat

Szeretni tanulni | Julia Lewis Thomson - Többek által



„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

Eredeti cím: Többek által
Oldalszám: 248
Megjelenés: 2016
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Ár: 2999 –

Te ​megérdemelnéd a második esélyt?

Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út
Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.

Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?

Egy ilyen nehéz könyv után sosem tudom, hogyan is vágjak bele jól az értékelésbe. Kell a friss élmény, kellenek az érzések, amiket keltettek bennem a leírtak, ugyanakkor szükség van időre, hogy mindent sikerüljön feldolgozni, és össze tudjam szedni a gondolataimat – amik jelenleg is eléggé kuszák. De egy percig sem akarok félrebeszélni – ahogy a könyv sem tette. Kíméletlenül és fájdalmasan vágta az ember képébe a valóságot – és azt hiszem éppen ez teszi annyira értékessé.

Hiábavaló tagadni, az ember minden alkalommal elvárásokkal áll neki egy újabb történetnek – bár igazából az életben ez nagyjából mindenre igaz –, kialakít róla magában egy képet, sokszor borító, fülszöveg alapján, ami természetesen szerepet játszik végül az olvasási élményben is. Ad egy lehetőséget hasonlítgatni, ad egy lehetőséget, hogy legyen mire fogni, hogy miért tetszett, miért nem tetszett, vagy akár, hogy miért kezdtünk neki az adott könyvnek ilyen későn. Jól tudjátok ezt, hiszen ha itt vagytok, nyilván megesett már veletek is – és ahogy gyakran elárulom az értékeléseimben, az én könyvmoly létemnek is állandó velejárója ez.

Minderre most nem tértem volna ki külön, ha nem lenne aktuális a Többek által esetében is – igen, természetesen most is élt a fejemben egy homályos kép arról, hogy mire számítsak, és mily meglepő, szokás szerint elég hamar rádöbbentem, mennyire tévesen ítéltem meg a regényt. Egész könnyű volt kiindulni a szerintem elég bulis borítóból vagy csak szerintem vicces? :D, és a kis terjedelemből, de még a fülszöveg sem ingatott meg abban az elképzelésemben, hogy ez „csak” egy NA regény – fiatalos, üde, de a maga módján megvan a komorsága. Aztán kinyitottam… és arculcsapott maga a tömény fájdalom és felismerés. Vagy mondjam úgy: szembesültem a valósággal?

Én már elkövettem a hibát, de titeket még óva inthetlek ettől: ne tévesszen meg titeket a… semmi. Semmit és senkit se hagyjatok, hogy félrevezessen, befolyásoljon titeket a könyvvel kapcsolatban, semmit se vegyetek biztosra, és tisztítsátok ki az agyatokat, mielőtt nekivágtok. Mert a Többek által okoz ám meglepetéseket, és mindannyiunknak ad valamit – ha kinyitod a szíved, hogy befogadd, akkor sokkal többet egyszerű olvasási élménynél. Érzéseket, gondolkodnivalót, hálát, reményt, de legfőképp: magát az életet. Ne tévesszen meg senkit a kis terjedelem… ez alatt a durván 250 oldal alatt egy percig sem vacakol az írónő, végig komoly témákat hoz elő és dolgoz fel, méghozzá elég élethűen ahhoz, hogy a leírtakat nyugodtan bárki át tudja érezni, képes legyen megérteni. Mondom ezt úgy teljes lelki nyugalommal, hogy nekem magamnak nem feltétlenül sikerült mindig.

Mert nem mondom, hogy a könyv hibátlan – de melyik az?

Stílusát, írásmódját vizsgálva én magam még eléggé éreztem rajta, ahogy az írónő bontogatta a szárnyait, a fogalmazás, a párbeszédek számomra kiforratlanok voltak, ahogy a szereplők nagy hányadának jellemét sem éreztem úgy, hogy sikerült volna ez alatt a rész alatt kibontani – részben nyilván a terjedelem miatt. Összességében én az egész könyv nagy hibájának azt tartom, hogy nem kapott plusz 50-100 oldalt, egyszerűen úgy érzem, kellett volna még alkalom jobban megismerni a karaktereket, kellett volna teret adni nekik, megmutatni a személyiségüket, indítékaikat a tetteiken, szavaikon keresztül. A kis terjedelem és gyors cselekmény miatt a néha hónapokat ugrottunk – ami önmagában nem gond, alapjáraton kifejezetten jó megoldásnak is tartom egyes helyzetekben, de aztán csak morzsákat kaptunk a kihagyott időtartamról, így például sosem derült ki úgy istenigazából, hogy hogyan történt Anna balesete, miről volt szó egyáltalán, aztán… aztán nagy spoiler, úgyhogy nem is sorolom fel, amit még akartam, csak nagy csendben gondolom. Engem mindenesetre ezek a fekete foltok kissé zavartak, folyton arra vártam, hogy végre kiderüljenek az apróbb tényezők is… pedig alapjáraton nem szeretek belemászni a részletekbe…

Na jó, de, igazából marhára mindig belemászok a részletekbe. xD Nem is tagadhatom tovább… Pedig néha talán nem kéne, például ennek a könyvnek az esetében, hiszen a történet súlyát, s azt tekintve, hogy amúgy mennyire rendben volt az egész, a részletek hiányán való pattogásom már-már a szőrszálhasogatás kategóriájába esik… de nem érdekel. :D Engem akkor is zavart – bár talán ennek is valami pozitív áll a hátterében, elvégre ha nem izgatna a főszereplőink sorsa, akkor már rég túlléptem volna a tényen, hogy nem tudtam meg róluk eleget. De igenis érdekelt az életük. Már… úgy az első oldaltól. Nem túlzok.

Tény, az első konkrét érzés, ami Annához kötött az a bosszúság volt… és ez lényegében végig is kísérte kapcsolatomat a főhőssel s névrokonommal – de nem rontotta el. Először elkeserített a lány hozzáállása magához, a hibás önképe, a komplexusai, aztán nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már idegesített – s végül már a két érzés elegyedett egymással, onnantól kezdve pedig stagnált ez az állapot. Olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy van abban valami bosszantó, hogy kívülről, teljesen objektív szemlélőként felmérve egy karakter jellemét azzal szembesülünk lapról lapra, hogy ő maga nincs tisztában saját magával, míg mi egyértelműen látjuk az értékeit és a hibáit is, másrészt ebben a könyvben különös hangsúlyt kapott az Anna viselkedése mögött megbúvó rengeteg rossz tapasztalat, ami az önbizalomhiányát okozta, így hibáztatni sem nagyon hibáztathattam semmiért. Pedig az annyival egyszerűbb, mint egyszerűen csak felfogni és megbékélni a helyzettel…

Anna csalódásként élte meg saját létezését, s magát az életet: akiket szeretett, elhagyták vagy meghaltak, elfordultak tőle, ettől pedig értéktelennek érezte magát, a történtek azt üzenték számára, hogy nem érdemes a szeretetre – itt gyökeredzik alacsony, szinte már nem is létező önbecsülése. Ez az önbizalomhiány egyrészt gyengévé teszi, mégis valahol mélyen ettől lesz egyre erősebb – még ha ez sokszor nem is egyértelmű. A szeretett emberek elvesztésétől egyedül maradva, magára utalva önkéntelenül is megtanul egyedül talpon maradni minden helyzetben, nem támaszkodni másra még akkor sem, amikor neki túl nagy terhet kell egyedül cipelnie. Ez az érdekes kettősség majd’ az egész könyvön átívelve kíséri Anna életét, mikor többé, mikor kevésbé, annak ellenére is, hogy ezalatt a lány szemmel látható jellemfejlődésen megy át. A félelmei megmaradnak, a nevelése miatt beléivódott kétségeit nem lehet varázsütésre kioltani, de megtanulta ezeket kezelni, elfogadni, amennyire tőle telik kiűzni a kapcsolataiból, hogy addig élvezhesse az életét, amíg tart, s ne mindig arra gondoljon, pár perc boldogságért később mekkora árat fog fizetni a fájdalom.

„Féltem. Féltem szeretni. Nem szerethettem, mert akiket szerettem, azok egy idő után elhagytak.”

Így békült meg végül Andris érzéseivel – kettejük szerelme még az az igazi gimnáziumi, Nagy Első, szenvedélyes, de bizonytalan, hajszálon egyensúlyoz egy gyermekien bájos és felnőttesen komoly kapcsolat között. Ebben még huzamosabb ideig szerepet játszanak Anna félelmei s komplexusai, ezért kettejük viszonya sokáig huza-vona jellegű: Andris próbál a lányhoz közel kerülni, segíteni neki, éreztetni vele, mennyire fontos, ő meg erre mindig egyféleképpen reagál: hárít. Hárít és próbálja eltaszítani magától a fiút, megmaradni a maga kis biztonságos buborékjában, ahol nincs szeretet és így fájdalom sem. Tény, később bebizonyosodik, hogy a félelmei helytállóak, az élet kegyetlenül közbeszólt – de kérdem én, nem ez az élet rendje? Dehogynem. Az élet jó és rossz kiszámíthatatlan váltakozása, amelyekhez mint áldozatok, kénytelenek vagyunk mind alkalmazkodni, mert tenni ellene nem tudunk. Minden, amit tehetünk, hogy átvészeljük a nehéz időket, és teljes lélekkel élvezzük a szebb napokat. Én legalábbis teljesen így vagyok vele.



Teljesen megértem Annát – megértem, mert tudom milyen félni attól, hogy újabb embereket engedjünk magunkhoz közel, tudom milyen rettegni a  csalódástól, a fájdalomtól, a veszteségtől. De attól, hogy megértem, egyetérteni nem tudok azokkal, amiket tett, amiket gondolt, vagy mondott – éppen azért, amit egy bekezdéssel feljebb írtam. Az ember minden jóból kimarad, ha sosem mer kockáztatni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az önsajnálatban dagonyázva tengessük magányosan, az önnön szerencsétlenségünkön keseregve. És most befejezem a klisék sorolását, mert nem vagyok én motivációs szónok.

De mint mondtam, végül Anna is „megtört” Andris nagy szeretete alatt – jó, ez így nem hangzik a legszebben, inkább mondjuk azt, hogy nem tudott neki ellenállni… de mégis ki tudna? Andris szerintem pont az a fiú, akire a szíve mélyén minden normális lány vágyik gimis korában jó, én mondjuk pont nem, de attól még tudom, hogy kész főnyeremény lenne. Pozitív kisugárzású, tele őszinte szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, segítőkészséggel, továbbá kedves és humoros. Mellette végre főszereplőnk is kiteljesedhetett, elkezdhetett igazából is élni és merni szeretni. Legalábbis ezt tehette volna… azonban erre a szintre azt hiszem csak a kapcsolatuk legvégére sikerült eljutni, sőt, Anna akkor kezdte igazán becsülni azt, amit Andris által kapott, mikor már elvesztette. Ó, hát nem szép az emberi gyarlóság?

Mert aztán mi történt? A sors. Mint mindig, mert a sorsnak mindig van pár hozzáfűznivalója mindenhez, és imád beleszólni az életünkbe. És gyakorlatilag ennél a pontnál osztanám a könyvet két részre, itt a fordulópont, amitől elkezdődik Anna életének is egy újabb fejezete – hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem az én dolgom megítélni, belőlem mindenesetre vegyes érzéseket váltott ki. Mint mondtam, hiába sajnáltam Annát, értettem meg alapjáraton az indítékait… tőlem távol állt minden, amit képviselt, amit tett, ahogy viselkedett a történet első felében – de hiába a változás, a fejlődés, a kibújása a csigaházából, azt hiszem ez kicsit… rosszabb emberré tette. Vagy nem is tudom… olyan nehezen tudom kifejezni, amit mondanék. Mert végsősoron nem a változás tette rosszabbá… tényleg… valószínűleg ezen a ponton jön be a képbe a tények helyett az én személyes véleményem a témáról. A könyv első fele, azon részének történései, emlékei, tragédiái  mind-mind tények, történések, amiket úgy fogad el az ember, ahogy van, de számomra a második rész már egészen más tészta – és ahogy olvastam más molyok értékeléseit, nem csak számomra. Bővebben nem szándékozok belefolyni, hogyan alakult ki a szituáció, amelyben előkerült az engem megbotránkoztató téma, mert az már erősen spoileres lenne, de muszáj megemlítsem, hogy nálam a házasságtörés nem elfogadott. Úgy sem, ha az egész csak egy könyvben vagy filmben kerül elő. Elítélem és megvetem az embereket, akik teszik – meglehet a házasságot is ellenzem, véleményem szerint ha már valaki felveszi ezt a szentséget, akkor tisztelje meg azért a másikat némi hűséggel és őszinteséggel. Erkölcs, emberek. Erkölcs. Ismerős még ez a szó valakinek manapság?



Áh… nem akarok ebbe bővebben belefolyni, hiszen a nagy szentbeszédeimet talán nem értékelés közben kéne megtartsam… elvégre a könyv maga sem erről szólt, csak egy kis részét adta a történetnek a fent említett megcsalás téma, mégis, hogy teljesen őszinte legyek veletek, muszáj volt ezt is megemlítsem.

Összességében véve tehát eléggé ellentétes érzésekkel viseltetek a könyv iránt, hiszen látjátok: egyrészt ezúttal úgy éreztem, teljesen kívül ragadtam a történeten, és nincs kivel azonosulnom belőle, másrészt egy percig sem tagadhatom, ennek ellenére is mekkora magával ragadó ereje van ennek a 250 oldalnak, mennyire képes elvarázsolni azzal a rengeteg érzéssel, ami megbújik a sorok között. És mint már annyiszor elmondtam különböző értékeléseimben, számomra ez mindig is rendkívül fontos tényező egy regény megítélésekor. Talán az írónő még csak bontogatja a szárnyait, még nem olyan profi egyes dolgokban, mint néhány többkönyves kollégája, a Többek általon látszik valami, amit egy sokéves tapasztalattal rendelkező író sem tud feltétlenül felmutatni: hogy a szerző a szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ez valami olyan, amit nem lehet tanulni, nem lehet imitálni, ösztönből jön – már akinek jön. Mert ennyi lélek egy könyvben csak akkor lehet, ha az író a magáét adja bele, amennyire csak képes. Itt úgy érzem, sikerült. :)

Ajánlom a Többek általt kicsit borongósabb, esősebb napokra azoknak, akik szeretik a reális történeteket, nem félnek egy olvasmányban sem szembenézni azzal, az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Ajánlom fiatal nőknek és felnőtteknek, igazi romantikusoknak – továbbá meg kell jegyezzem, azoknak, akiknek az erkölcsi mércéjébe belefér egy s más, ha olvas, hiszen az is kell ahhoz, hogy az ember maximálisan élvezni tudja a történet minden részét. Mindent egybevéve én örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből, előre is jó olvasást hozzá mindenkinek, akinek most esetlegesen meghoztam a kedvét hozzá, az Julia Lewis Thomsonnak pedig további sok sikert a írói karrierjéhez, először is a Többek szerint megjelenéséhez. ^^

Kedvenc karakterek:

Számomra, amíg szerepelt, Andris volt a legszerethetőbb karakter – olyan mértékű pozitivitást, kedvességet, együttérzést, szeretetet sugárzott, amit még így, a lapokon keresztül is közvetlenül éreztem. Nem volt tökéletes karakter, mégis azt hiszem, joggal kívánhatnék egy saját Andrist minden lánynak, aki legbelül kicsit is Annának érzi magát.

Kedvenc részek:

Én jobban kedveltem a könyv első felét, és Anna Andrisos időszakát – értelemszerűen azért, mert azt a kapcsolatot jobban megértettem és jobban is szerettem, számomra megvolt a bája a gyermeki kedvessége és első szerelem jellege, még azokkal a komolyabb tényezőkkel is, amik beárnyékolták kettejük viszonyát.

Kedvenc idézetek:

„Túlélni a maximumon kell, vagy nem?”

***

„De az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz, ha mersz szeretni: csak így lehetsz boldog, és végül boldogtalan.”

***

„Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őket, ahogy arra is van esély, hogy ők veszítenek el engem, de az életet így kell elfogadni, mert egy szerencsejáték, tele kockázattal.”

***

„– Jó lenne, ha végre elkezdenéd szedni a Leszarom tablettát, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon rugózol. (…)
– Nem érdekel, mit gondolnak rólad az alkalmazottaid?
– 500 mg Leszarom naponta, és téged se fog – kacsintott rám.
– Na és hol kapható ez a varázsbogyó?
– Itt a fejedben – bökött a homlokomra. – Ebben az okos agyacskádban döntsd el, hogy köpsz másokra, és úgy éled az életed, ahogy neked jó: akkor meglátod, sokkal flottabbul fognak menni a dolgaid, és boldogabb leszel.”

***

„Amikor vele nevettem,olyan gondtalan és boldog volt minden. Sosem fogom elfelejteni egyetlen ilyen percünket sem.”

Borító: 5/4

Mondjon bárki bármit, szerintem akkor is van ebben a borítóban valami rettentő vicces és aranyos :D Tény, ilyen megítéléssel a történethez oly kevéssé passzol amúgy sincs hozzá semmi köze, szerintem, de nekem attól még nagyon is tetszik – egyszerű de nagyszerű, és ha engem kérdeztek, egészen kreatív.

Pontozás: 5/4

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék röviden a könyvről, a végső válasz azonban egy pillanat alatt villant be, és már tudom, sehogy sem jellemezhetném jobban, mint ezzel az egy mondattal: a Többek által maga az élet. Az élet a maga tökéletlenségeivel, a maga keserűségével, a maga fájdalmával, bájával, ezernyi érzelmével, a maga egyszerűségével és bonyodalmaival, a maga ezer ellentmondásával – a maga realitásával. Bár vannak a könyvnek hibái, azt hiszem olvasás közben az érzelmek játéka ezt valahogy teljesen feledtetni tudja, mert egy ponton – és az a pont nagy eséllyel nem csak nekem, hanem másnak is már az első pár oldal – kikapcsol az agy, és bekapcsol a szív, méghozzá teljes fokozaton. Akár akarjuk, akár nem.

Extra: lejátszási lista

A könyv végén az írónő megosztott egy rövid listát dalokról, amelyeket valahogy kapcsolni tudott a történetéhez, s karakterei jelleméhez, kapcsolataikhoz, úgyhogy gondoltam ez remek hangulatteremtő lehet azoknak, akiknek mostanra már sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy elolvassák a Többek általt, sőt, talán azoknak is, akik már megtették, de úgy döntöttek, újból leveszik a polcról. :)


Köszönöm a dedikált példányt Julia Lewis Thomson írónőnek! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!