2018. június 14., csütörtök

Hol van a blogger, ha nem itt?


Néhány elvétett oldaltól eltekintve lassan egy hónapja nem olvasok. A könyvespolcom felétől szabadulok. Nem állok meg előtte, nem gyönyörködök benne percekig, nem küzdök a késztetéssel, hogy egyszerre nekivágjak minden könyvnek ami rajta van. Inkább felgyújtanám. Ez tehát a tényállás.

Nem dobálóznék olyan szavakkal, mint az olvasási válság – volt már részem benne, és köze sincs ahhoz, ami most jellemzi a könyvekkel és olvasással való kapcsolatomat. Jelenleg csak kiábrándultságot érzek. Nem arról van szó, hogy nem a megfelelő könyvek kerültek az utamba: csodás kötetekbe kezdtem bele mostanában, amelyek mind-mind nagyon tetszenek – Zimbardo – Nincs kapcsolat, Tisza Kata könyvek –, de akárhogy is, arra a legritkább esetben tudom magam rávenni, hogy leüljek olvasni, arra pedig méginkább nincs példa, hogy többet elbírjak három oldalnál. Az iskolában megteszi, megy vele az idő, de otthon felkapom a könyvem, veszek némi fagyit, téblábolok egy sort alkalmas ülőhely után kutatva, majd leülök, benyomom a Skilletet, és még véletlenül sem nyitom ki a könyvem. Rengeteg minden van az életemben, a fejemben, amitől egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, s bár érzem a belső késztetést és a megszokás erejét, amelytől azt érzem, olvasnom kell, ha őszinte akarok lenni – és veletek az akarok lenni –, kedvem egyáltalán nincs már hozzá. Kiégtem, kiábrándultam, kiüresedtem, az érzésbe pedig itt-ott foltnyi undor meg önmegtagadás keveredik. Nem működőképes érzelemvilág egy történetbe való belemélyedéshez.

Kérdezhetitek, mi közötök nektek mindehhez – és éppen ezért a részletekkel már nem is untatok senkit – de a feladat annyi, mint összeadni egyet meg egyet. Mert ha nem olvasok, nincs miről írnom. Ha pedig nincs miről írnom, akkor a blog mint olyan kiesik. Talán fel sem tűnt nektek mennyire eltűntem, tekintve hogy alapvetően kiszámíthatatlan munkatempóban „dolgozom”… valószínűleg én éltem meg élénkebben ezt a kihagyást a posztokban. Az érzés és a helyzet nagyjából ugyanaz, mint az olvasásnál: tudom, hogy írnom kéne, de nem megy ez. Azt sem tudom van-e értelme, és olyan is van, hogy hagyni akarom a francba az egészet… de ez az, amit úgy érzem, nem tehetek. Szóval igyekszem. És kitartok. Vagy legalábbis valami effélében reménykedek.

Nem erősségem és nem is kenyerem a mentegetőzés és magyarázkodás: ilyen vagyok, egy bazinagy, ember alakot öltött szeszély, aki néha ír, néha nem, és nem kér ezért bocsánatot. Most sem akarok: csak annyit szeretnék, hogy tudjátok, nem vesztem el egészen. Picit igen, de nem végérvényesen; azért csak itt vagyok a monitor mögött, és töröm a fejem hogy mégis mit kezdjek magammal, az egész kialakult szituációval és a bloggal. És bár egyelőre tényleg nem érzek kedvet sem olvasni, sem írni, ahogy hirtelen az is nehézséget jelent, hogy a megszokott hangomon szóljak hozzátok, azért körvonalazódik egy terv a fejemben, ami talán megment minket, vagy ilyesmi. Such drámaiság.

Picit arculatot váltunk. Tudom, a blog neve olybá tűnhet összeforrt az NA regények tengerével, a könyves múltamra visszatekintve viszont egyszerűen elfog a hányinger. Nem akartam így, de… nem is tudom igazán megfogni az egészet. Egyszerűen nem megy a dolog, ezért ha maradni akarok, és ti is akarjátok, hogy maradjak, akkor együtt kell élni a ténnyel, hogy Never Let Me Go fronton a dolgok némileg átalakulnak a jövőben. A polcom taszít, de van egy kupac könyvtári szerzemény az asztalomon, ami arra utal, a pszichológia, az életmód és vegyes műfajú – sci-fi, thriller, memoár, történelmi –, de erősen komfortzónából kilépős könyvek alkotják az én új irányomat. Csak remélni tudom, hogy lassan a harmadik közös évünket töltve együtt ha itt vagytok, már miattam vagytok itt, nem csak azért, mert – a keresési kulcsszavak alapján – rágugliztatok valami Vágy és hatalom típusú női pornóra vagy a Lángra lobbant nyárra, vagy bármiféle YA/NA regényre. Most közlöm, hogy akit csak ez érdekel, az nagyot fog csalódni… de be lehet álli a sorba.

A világegyetem emberekre gyakorolt kolosszális kicseszései persze ennél jóval összetettebbek… de ez volna a helyzet tőlem szokatlan módon röviden és tömören. Sokat gondolkoztam, megírjam-e egyáltalán ezt a posztot, mert a legkevésbé sem akarnám árasztani azt a negativitást ami körülleng, ami valójában teljes lényemet alkotja – s amitől a lehető leghatékonyabban igyekszem majd szabadulni, mind a ti- mind a saját érdekemben –, de úgy éreztem, valamit mégiscsak illene mondanom. Tudjátok, ígérni nem ígérek semmit, mert ez egy folyamat, és sajnos nem úgy működik, hogy én kérem a feloldozást aztán másnap vidám poszteső van… de ugyanúgy, ahogy a saját türelmemre is marha sok szükségem van – és gondoljatok bele, hogy én nulla huszonnégyben együtt élek saját magammal… na jó, inkább mégse gondoljatok bele –, úgy a tieteket is kérem. Jönni fogok. Egyszer csak. Addig is ezer meg ezer puszi nektek, szép nyarat, meg király érettségit, vizsgaidőszakot, akármit…

2018. június 10., vasárnap

Colleen Hoover - Szívcsapás



„Akármi elől is menekülsz, az veled marad egészen addig, amíg rá nem jössz, hogyan birkózz meg vele.”

Eredeti cím: Slammed
Sorozat: Szívcsapás 1.
Oldalszám: 296
Megjelenés: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)
Ár: 2999 –

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja s öccse legnagyobb támasza. Bát kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Willel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.


Colleen Hoover ismét feladta a leckét – meglehet, ezúttal nem az ép elmémet, normál lélegzetvételemet és teljes világomat bolygatta fel, hanem valóban, a szó leghétköznapibb értelmében ejtett gondolkodóba pozitívumokról, negatívumokról, meg persze arról, hogyan találhatom meg az egyensúlyt az érzelmeim és a józan eszem között. Mert ha a Szívcsapásról van szó, a kettő – az írónő könyveinek esetében szerintem először – élesen szétválik. Fantasztikus, vagy amatőr? Magával ragadó vagy túldramatizált? Klisés vagy egyedi? Kérdéseim záporában pedig az a legszórakoztatóbb pont, mikor rájövök, hogy hiába bujkál itt némi gyakorlatlanság, kiforratlanság a háttérben, még ezekkel együtt sem merek semmi rosszat mondani. Mert az egyszerűen túlzásnak tűnne.

Az eset némileg összezavart olvasás közben, a végére mégis arra a következtetésre jutottam, hogy csupán viszonyítás kérdése, hogy a kötetnek mekkora értéket tulajdoníthatunk. A new adult romantikus könyvek tengerében a Szívcsapás egyértelműen kiemelkedőnek számíthat, hiszen az átlagnál messze kidolgozottabb, és tartalmasabb – ellenben ha kizárólag az írónő többi könyvének társaságában vesszük szemügyre, akkor teljes egészében árasztja magából az első könyves feelinget. Kétségtelen, hogy az írónő már itt ízelítőt adott kivételes tehetségéből, megmutatta, hogy nem fél kényes témákhoz nyúlni, hogy a humorérzéke a helyén van, a szíve szintúgy – még ha szereti is szenvedni látni a szereplőit, általuk pedig mondanom sem kell, hogy az olvasókat is. Mégis, immár olyan csodák emlékével telítődve, mint a Velünk véget ér, a Vallomás, a Reménytelen vagy az Egy nap talán egyszerűen nem tudtam nem érezni a minőségbeli visszaesést: a fejüket itt-ott felütő kliséket – amiket Colleen máskor erőfeszítés nélkül kikerül –, a felesleges drámázásokat és a komoly helyzetek elbagatellizálását. Ez nálam még mind egy elsőkönyves szerző tapasztalatlanságára utalt, arra, hogy még nem sikerült megtalálni a humor és a komolyság közti tökéletes egyensúlyt, arra a bizonytalanságra, amellyel a harmónia és dráma mértéke, ideje és helye még nem szabályozható hiba nélkül. Nem tudtam nem észrevenni ezeket a döccenőket olvasás közben, de ne legyek semmi jónak az elrontója… tudom én, hogy mindenki el kell kezdje valahol. És hiába ért el olykor a csalódottság, összességében úgy látom és érzem, hogy Colleen Hoovernek ez még így is roppant ütősen sikerült.

Elárulom, az első fejezet alatt őszintén fontolgattam, hogy felfüggesszem ezt a próbálkozást: kaptunk egy költözést, egy szexi boy next doort meg egy instant szerelmet: tudjátok, olyat, mikor két kis galamb egymásra pislog kettőt, aztán már annyira egy hullámhosszon vannak, hogy ásó, kapa meg fűrész. Erősen szúrta a szemem ez a felállás, főleg, mert tudtam, hogy Colleen ennél jóval többre képes…

Mondanom sem kell, hogy néhány lappal később úgy csattant a pofon, amit adott, mint annak a rendje. Will és Layken kapcsolata ugyan az első percektől klisésnek és kiszámíthatónak ígérkezett, a történet előrehaladtával valami merésszé, formabontóvá, különlegessé és nem utolsósorban rettentő problematikussá nőtte ki magát. Tiltott szerelmek kész garmadájához volt már szerencsém az olvasmányaim során, az efféle azonban még nem szerzett magának bérelt helyet a legnépszerűbb könyves toposzok között: ez pedig a tanár-diák kapcsolat lenne.

Nos, igen, főszereplőink nem akármilyen helyzetbe keverték magukat… én magam pedig akárcsak a könyv egészének esetében, úgy ebben az ügyben is megállás nélkül ingadoztam az értelmes és az érzelmi alapú megközelítés közt. Mert Will és Lake… egyszerűen annyira édesek voltak együtt. Szükségük volt egymásra, megértették a másikat, és tökéletesen támogató társak tudtak lenni. (Ugyanakkor persze, ha arra került a sor, mindketten kikergettek a világból a drámázásukkal. Tudom én, hogy a „te vagy életem szerelme, de nem lehetsz velem, tartsd távol magad tőlem” klisékupac a tiltott szerelmek úgymond sajátja, de én már Edward Cullen óta a falat kaparom tőle.) De! Mert mindig van egy de… természetesen nem elhanyagolhatóak olyan csekélységek sem, mint az efféle viszonyokat tiltó törvények. És a mögöttük húzódó tiszta racionalitás, mert az élet nem áll meg ott, hogy két ember szeretnivaló párost alkot. Nyilván szükséges elgondolkodni egy kapcsolat következményein, s akár a kapcsolat végének a következményein is, amely egy ilyen, alapvetően alá-fölé rendelt viszonyban mint amilyen a tanárok s diákok között áll fenn elég problémássá nőheti ki magát, ha romantikus érzelmek jönnek be a képbe. A szabályozások egyaránt védik a tanárt s a tanulót is. Ez tehát a tisztán józan megközelítés, az értelmi oldal. Amúgy meg Ship Willken! Életem leggázabb shipneve, nem vagyok formában, nézzétek el nekem.



Tehát adott egy elég kényes szituáció, ebből adódóan pedig dráma, dráma és dráma. Amolyan Ezra és Aria féle állandó huza-vona, amelyben egyik percben még randiznak, a következőben egymásba botlanak a tanteremben, aztán titokban találkoznak egyikük lakásán, a végén pedig egyetértenek – vagy inkább nem értenek egyet – abban, hogy ezt így nem folytathatják. Meg persze ennek a különféle variációi. Mindenesetre az emberek nehéz helyzetekben ismerszenek meg igazán, az efféle szituációkban adott reakcióik mesélnek róluk a legtöbbet, és ez főszereplőinkkel sem volt másként. Will hozta az aggódó, felelősségteljes felnőtt figurát, ami éppen annyira szerethető, mint kiborító, de Lake… vele egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az idő 99 százalékában. Nagyon elkényelmesedtem Colleen többi regénye alatt, így nem voltam kellően edzett ehhez a kis hisztigéphez. Értem én, szar élete van. Minden oka megvan szomorúnak, kétségbeesettnek lenni, kilátástalannak érezni magát… de ő nemes egyszerűséggel csak hisztizett. Nem volt hajlandó szembenézni a felmerülő problémákkal, megállás nélkül önmagát sajnálta a másokra való akár minimális tekintet nélkül. Emberi. Marha emberi viselkedés. De nekem sok, és felettébb bosszantó is, bosszantó a családi életében – mégis mi az, hogy nagyjából úgy tesz, mintha az anyja hibája lenne, hogy beteg lett? –, bosszantó romantikus vonalon… mert Lake egész egyszerűen túl gyerek még mindehhez. Legfőként pedig túl gyerek egy NA könyv főszereplőjének.

Erről tehát ennyit, de mivel Colleenról beszélünk, ő pedig nem szereti a dolgokat letudni egy szerelmi szállal, így valamennyien megkapják a maguk tragédiáját, amelynek hordozhatják a sebeit: mind Will, aki szülei halála után egyedül neveli az öccsét, mind Layken, aki apja után az édesanyját is elveszíti, mind Julia, aki meg kell küzdjön a betegségével, mind a kiskölykök, és többségében a további mellékszereplők is. Mit is mondtam? Colleen szereti kínozni a karaktereit.

S miután kaptunk valamit romantikus és tragikus fronton is, azt hiszem elérkeztünk a kötet – de azt hiszem a teljes trilógia – legegyedibb pontjához. Az írónő valamennyi regényébe igyekszik csempészni valami effélét: az Egy nap talánhoz zene készült, a Vallomáshoz festmények, a Velünk véget érben a saját története is megszólal… a Szívcsapás pedig ezúttal szabad versekkel egészül ki. Fun fact, van a dologban némi angolos szójáték, ha megfigyeljük a címet – Slammed – és a témául szolgáló slam-poetryt. Ezt csak úgy zárójelben. Bár lehet annyira egyértelmű, hogy megemlítenem is nevetséges. Mindegy.

Alapjáraton nem lelkesedek kimondottan a szabad versekért, de egy-két hónapja szépen, fokozatosan nyitni kezdtünk egymás felé a műfajjal: először egy versenyen elhangzott vers nyert meg magának, a későbbiekben Tisza Kata efféle művészete, egy ideje pedig magam is átpártoltam a szabadvers-frontra, így ez a szál kellemes csalódásként ért végül. Egyszerre tette a könyvet egyedibbé, s segített megszólalni a karaktereknek, segített olyan érzéseket jeleníteni meg, amelyek amúgy kimondatlanok maradtak volna részükről.

Mindent összevetve enyhe csalódással ugyanakkor egy CoHo-féle könyvélménnyel gazdagabban csuktam be a könyvet, tudatában a tökéletlenségének, ugyanakkor megtanulva élvezni és megtapasztalni az értékeit is. Jó szívvel ajánlom azoknak, akik még nem olvastak az írónőtől: úgy hiszem ezt vagy a legelső, vagy a legerősebb könyvével érdemes elkezdeni, s amennyiben ez utóbbi megoldást választjátok, úgy elkerülitek a csalódást, mert az út innen már csak fölfele visz. Ajánlom azoknak is, akik szeretik Colleent… nekik jó tapasztalat lesz, s egy egészen új színfolt a munkásságában. Ajánlom a romantika kedvelőinek, a „tiltott szerelem” sztorik lelkes híveinek, akik nem félnek a komolyabb hangtól, ugyanakkor vágynak némi nevetésre is a sok bánat közepette. Röviden? Megér egy próbát.

Kedvenc karakterek:

Bár olykor őt is megcsapkodtam volna az Ezra Fitzes döntésképtelen és maximálisan következetlen kirohanásai miatt, Will már az első fejezetekben belopta magát a szívembe – amivel szerintem nem is vagyok egyedül. Nézzünk szembe vele, Will az a pasi, aki ha élne, a nők sorban állnának a háza előtt és „Will, légy a gyermekeim apja” táblákkal a méhüket ajánlgatnák neki. Ki tudja, talán még én is. Bár különösebb negatív érzelmeket szerintem senki nem váltott ki belőlem, rajta kívül csak egy karakter van, akit kimondottan kedvencként emlegethetek, ő pedig Julia Cohen, Lake és Kel anyja. Eleinte haragudtam rá kicsit, de szép lassan többet kaptunk a történet során belőle is, mire pedig teljesen kibontakozott előttünk az élete, rájöttem, hogy példaértékű és rendkívül bölcs karakter. Remélem egyszer a lánya is felér majd hozzá.

Kedvenc részek:

Mivel enyhén szólva odáig voltam Will és Lake párosáért, az első randijukat mélyen a szívembe zártam – és ahogy a történet előrehaladtával megértettem, hogy mekkora akadályok választják el őket egymástól, úgy értékelődött fel egyre inkább a szememben az az utolsó, békés este. Nagyon szerettem emellett Eddie tizennyolcadik születésnapját – rettentő idealizált és álomszerű volt számomra, mégis meg tudott hatni –, és Julia levelét, amit Laykennek írt a halála utáni karácsonyra. Életre szóló tanácsokkal látta el a lányát, a gyermekei iránti gondoskodása pedig még a halála után sem hagyott alább. Csodálatos karaktert ismerhettem meg benne. Ezen a ponton megjegyzem, hogy Colleen kiváló anyafigurákat tud ám ábrázolni – és szokott is. Le a kalappal!

Kedvenc idézetek:

„Most eltaszítja magától az életet,
az elfojtott, titkolt érzéseket,
szomorú, és mégis üdvözül,
nem tudjuk, mi zajlik legbelül
azon a néhány utolsó napon,
ami hátravan, míg meg nem halunk. /The Avett Brothers: Die, die die/”

***

„Végignézek a házakon. Mindegyik olyan egyforma! Próbálom elképzelni milyenek lehetnek belülről, és milyenek lehetnek a bennük lakó családok. Vajon nekik is vannak titkaik? Ők is szoktak szerelmesek lenni és szakítani? Vajon boldogok? Szomorúak? Félnek? Szegények? Magányosak? Értékelik, amijük van? Vajon Gus és Erica felfogják, milyen szerencsések, hogy egészségesek? Scottot vajon boldoggá teszi a sok pénz, amit a házkiadással keres? Mert a világon minden bizonytalan. Semmi sem tart örökké. Egyetlen dolog van, ami mindannyiunkban közös, és az a halál.”

***

„Valaki megkérdezte, nem nehéz-e újraélniük a történteket, amikor előadják őket. Erre azt felelték: attól, hogy az ember jó esetben túllép a múltbéli dolgokon – az adott személyen, eseményen, vagy akár időszakaszon – még nem biztos, hogy valaki a közönség soraiban nem éppen ugyanazon megy keresztül. Lehet, hogy te már túl vagy azon, hogy tavaly összetörték a szíved, de egy fickó az első sorban talán éppen most van ebben a helyzetben. És amit most érzel, az talán öt év múlva ugyanígy megérint majd valakit. Hát ezért írunk verseket.”

***

„Annyit gondolkodsz, hogy közben teljesen megfeledkezel arról, amit a szíved diktál. Egyensúlyt kell tartani a kettő között. Ha engeditek, hogy a körülmények felemésszenek benneteket, elveszítitek az esélyt arra, hogy valaha is boldogok legyetek.”

Borító: 5/2

Colleen Hoover a nem csupán a könyveiről, de azok lenyűgöző borítóiról is méltán híres lehetne, mégis, számomra ennek a sorozatnak a borítói jóval gyengébbnek tűnnek a többinél – vagy egyszerűen csak kívül esnek az én ízlésemnek a határain. Nem mondanám őket csúnyának… viszont számomra túl harsányak, a színek túltelítettek, a fények és a kontrasztok sem éppen kedvezők. Szívesebben látnám a polcomon az egyik külföldi, fekete és letisztult kiadásban.


Pontozás: 5/4*

Sokszor hiszi azt az ember, hogy a romantikus könyvek piacán már jöhet vele szembe semmi új… Colleen Hoover neve azonban valamiféle hívó szó, ami szerintem bárkinek visszaadhatná a new adult műfajba vetett hitét. Az írónő úgy váltogatja az arcait, mint ahogy mi, közönséges földi halandók levegőt eszünk, ezáltal minden könyvében más oldaláról ismerhetjük meg: ezúttal például úgy, mint kezdő írót. Hogy bazinagy klisével éljek, a Szívcsapás még csupán csiszolatlan gyémánt az írónő ékkőként csillogó későbbi művei között: még nem egészen kiforrott, koránt sem tökéletes, de a hibái alatt ott fénylik a valódi értéke, amivé Colleen páratlan tehetsége és fantáziája emeli. Tartalmat teremtett: mélyet, elgondolkodtatót, szívfacsarót, ugyanakkor a fájdalommal töltött percek köré a tőle megszokott finom humorával, és szenvedélyes szerelemmel szőtt hálót. Néha megtalálta az egyensúlyt, olykor a földön koppant ebben a végtelen család és szerelem, humor és komolyság közti kötéltáncban. De mindig felállt, ment tovább, és valamennyi alkalommal mutatott valami lenyűgözőt,valami újszerűt, ami minden ballépését elfeledtette. Kíváncsi vagyok, innen hova fejlődünk a következő részekben. :)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2018. május 8., kedd

Terápiás versek | Tisza Kata - A legjobb hely a városban te vagy

„nincs bennem boldogság / de van bennem élet / van bennem esély / mi boldogsággá nőhet”

Eredeti cím: A legjobb hely a városban te vagy
Oldalszám: 216
Megjelenés: 2018.
Kiadó: Scolar
Ár: 3490 –

Tisza Kata legfrissebb könyvében ismét újat ad: pszichológiai doktori kutatásait, coaching praxisát és saját élete élményeit gyúrja össze. Az eredmény egy rendhagyó terápiás verseskötet, ami műfajt teremt és hiányt pótol. Az emberi életút egyik legkritikusabb csomópontját járja körül: a válást. Alig van ember manapság, akit ne érintene a kérdés, ami ugyanakkor még mindig számos társadalmi tabu árnyékában áll. A szerző bátorsággal, nyitottsággal és érzékeny szakértelemmel nyúl hozzá, a cél pedig az, hogy a szembenézéssel feldolgozhassuk a traumát, elgyászolhassuk, és végül épülhessünk belőle.


Az Akik nem sírnak rendesen mély lelki lenyomatot hagyott rajtam: az élet, s önmagunk gyászolása, a múltbéli sérelmek hatása, az emberi kapcsolatok generálta csalódottság, s az egész könyv által sugárzott késztetés a sírásra, az indulatok szabadjára engedésére mind-mind elősegítette, hogy Tisza Kata ezen kötetét a kedvenceim között emlegethessem. Az értékelésem posztolása után – amit ITT olvashattok el – pedig nagyjából három percig tartott, hogy rábukkanjak, az akkor még csupán előkészületben lévő újabb gyűjteményére. A legjobb hely a városban te vagy pszichoprózák helyett ezúttal terápiás versek formájában dolgozta fel kiválasztott témáját, a gyász után az emberi kapcsolatok egy speciálisabb fajtájára térve át.

Azt, hogy mit várjak, újfent nem tudtam – a fejemben szólt egy kis hang, hogy ha már egyszer Tisza Kata, akkor rossz nem lehet, de fogalmam sem volt, hogy a házasság-válás témakörével vajon képes lesz-e betalálni nálam, kíváncsi voltam, A legjobb hely a városban te vagy ezúttal rétegkönyv lesz-e, vagy ebben is ugyanúgy ott van a teljes emberiség, mint az írónő sírós kötetében. Annyit mondhatok, hogy én magamra leltem, nem is egyszer - pedig mondanom sem kell, nem vagyok házas :D - és úgy érzem, mindenki előtt, aki kinyitja a könyvet, ott áll ez a lehetőség: akár volt már házas, szerelmes, párkapcsolatban élő, akár nem. Talán adott a téma, mégis, én úgy éreztem, ez az egész többről szól. Nem csupán a szerelemről – az egyén és a világ kapcsolatáról, a legbelső vágyainkról, az útkeresésről úgyszintén. Elvégre minden ember kis egyszemélyes világa szoros kapcsolatban áll azzal a világgal, amit egy másik emberrel közösen teremteni képes, s ugyanúgy, ahogy a két fél hatással van a kapcsolatukra, úgy egy kapcsolat – de akár annak hiánya is – hatással van a tagjaira.

Ezek az összefüggések kerülnek terítékre ez alatt a mindössze 200 oldal alatt, mégpedig a központi téma fázisai szerint bontva ciklusokra. Ennek megfelelően attól a perctől, mikor egy kapcsolat már az utolsókat rúgja, a végére eljutunk a rehabilitációig, a szeretni képes lélek újjászületéséig, s végigjárva a válást, a gyászt, a magányt, a megszokásból, a bevett mintákból való kitörést, azt vesszük észre, hogy a sebek összeforrtak, már amennyire azok természete engedi.

Ismét kész tengerét kapjuk a változatos képeknek, szituációknak – a csalódás ott bujkál mindenki életében, azonban ahány ember, annyiféleképpen élhető meg, így láthattunk megannyi megcsalást, megannyi elhidegülést, nem várt gyermeket, egymás bántását változatos módokon. Mérgező kapcsolatokat, amelyek egyik-másik félből mintha az életet is kiölnék, s a szabadulni akarás minden mást elsöprő belső késztetését.



A legjobb hely a városban te vagy nem finomkodik: megmutatja a szerelem igazi arcát. Nem romantizálva, nem szépítve, nem feltétlen foglalva azt költői eszközök rengetegébe… ezek ellenében viszont megmutatva azt az oldalát, amit a szerelemtől vakon a legtöbben nemhogy nem akarnak látni, de egyenesen képtelenek is. Mert ez ilyen, a szerelem nem csupán felmelegít, boldoggá tesz, körülölel, mint egy pihe-puha paplan... a szerelem épp ugyanígy fegyver is, tönkretesszük vele mások életét, tönkretesszük a sajátunkat és a miénket is tönkreteszi valaki. Előbb, vagy utóbb… de a legnagyobb valószínűség szerint így volt, van és lesz. A fájdalomra pedig egyszer csak megérkezik az enyhülés, mikor mindenki pontosan tudni fogja mit veszített. Ki a világot, ki a mindennapjai megszokását csupán, a romokon viszont ott a lehetőség hogy valami új épüljön. Ez a könyv, a maga nyers őszinteségével egyszerre kegyetlen és reményt adó, bántó és gyógyító. Bár olykor fáj, az érzések gyökeréig nyúl vissza, hogy aztán megfejthesse, lecsitíthassa őket, ennek köszönhetően találunk el az első ciklus, a házasság sötétjéből a rehabig, majd lépünk ki a fénybe.

Tisza Kata tökéletesen ötvözi hivatásait, ezáltal olyan dolgokat kapcsol össze, amelyekről legtöbben nem hinnénk, hogy ilyen harmóniában, kéz a kézben járhatnak. A versekről azt hinnénk, pusztán szórakozásból, művelődésből – ne adj isten, kényszerből – olvassuk őket, igazából viszont a lelkünk legmélyéig képesek ásni magukat, hogy belülről tépjék fel a sebeinket, majd gyógyítsák meg őket. A terápia pedig, amit valamennyien egy szakember rendelőjében, ahogy azt kell, bőrkanapéval, némacsönddel, pszichológussal, mély értelmű kérdések záporával képzelünk el, otthon, a teraszon ülve, néhány sor, egy rövid kötet segítségével is végbemehet. Az egész nagy eséllyel kikapcsolódásnak indul, a szív eközben viszont megtelik érzésekkel, a könnyek egy ponton megállíthatatlanul elerednek, s a lélek lassú gyógyulásba kezd, ahogy a sorok közt megleljük önmagunk: mintha csak tükörbe néznénk.

A kötet talán nem képvisel különösebb szépirodalmi értéket, talán ahhoz túl rendezetlen vagy nyers… viszont abban biztos vagyok, hogy kevés szerző tudná irományának kuszaságával ilyen tisztán, ilyen élethűen adni vissza az emberi érzelmeket. Hogy érezzem én, érezd te, és mindenki, aki elmerül benne.

Ajánlom a kötetet… egész egyszerűen azoknak, akik élő-lélegző emberek, érzésekkel, sérelmekkel, csalódásokkal, vágyakkal, szeretettel és szerelemmel. Legyenek köztük a csupán első szerelmet megtapasztalt fiatalok, a harmadik házasságából elváló középkorúak vagy az új társuk mellett végre békére találó nők vagy férfiak, valahol, egy sorban, kettőben, vagy harmincban meg fogják találni azt az érzést, ami bennük is ott munkál, de képtelenek voltak eddig megtalálni a szavakat, hogy kifejezzék. Ajánlom ha egyszerűen csak valami elgondolkozós, teljes testetekben átjáró olvasmányt kerestek, s akkor is, ha úgy érzitek, szükségetek van a terápiára. Akárhogy is, jó helye lesz nálad, jó helye lesz a szüleidnél, a barátoknál, rokonoknál, minden embernél, aki elég nyitott rá, s képes félretenni a félelmét, hogy szembenézzen önmagával egy könyv lapjain.

Kedvenc részek:

Elvileg nem lehetne nehéz dolgom, elvégre a kötet szépen ciklusokra bontva dolgozza fel a témát… én kedvencnek mégsem tudom egyiket sem nevezni, inkább adott sorok, még több esetben versek voltak, amelyeket kiemelhetnék, azok viszont a „terápia” változatos fázisaiból. Ezek legtöbbjét a kedvenc idézeteknél, vagy a posztban máshol feltüntetett idézetekként láthatjátok, azonban molyon is érdemes szétnézni, ugyanis ott még több kedvencem megtalálható, amit felvittem a rendszerbe.



Kedvenc idézetek:

„arról álmodozott / hogy egy nap / majd felszáll / és a villamoson / találkozni fog / azzal akivel / kézenfogva sétálni tud / szabadon a Duna-parton / de a villamosok / nem bírnak el / csak százévente egy / ilyen pillanatot”

***

„minden sírásnak helye lesz
sírás még nem ment kárba
öt sírás egy állójegy a mennyország kapujába
hat sírás már ablaknál
hétnél pótszék járna
tíz sírás után otthonra lelsz
a kurva nagyvilágban”

***

„mindent lehet / az ember szabad / a gondolatok önzetlenek / a tettek önzőek / de mindezt szar zenére / mégiscsak vétek”

***

„de nem tudtam / kettőnk lenni / egymagam”

Borító: 5/4

Bár számomra nem hordoz akkora szimbolikus jelentőséget, mint az írónő előző kötetének borítója, a maga egyszerűségében ez is elnyerte a tetszésem, különös tekintettel arra, ami a védőborító alatt rejlik… Tudniillik, a keménytáblás könyveket mindig a védőborító nélkül olvasom, hogy ne csúszkáljanak, így A legjobb hely a városban te vagy alapvető, fekete-fehér és letisztult fedelét is jóval többet láttam. Tudom, nem ez a lényeg, de szeretem, hogy a minimalista stílusával bárhol is tegyem le, bárhol is legyen, mindenhová odaillik.

Pontozás: 5/5*

Tisza Kata valamennyi szavának ereje van: üt, vág, ahol csak ér, aztán pár oldal erejéig mindig lekuporodik megtépázott lelkünk mellé, a simogatása, a szavai gyengédek de őszinték, reményt gyújt velük már akkor is, mikor a sebeink még véreznek. A lehetőségét a gyógyulásnak, s az ehhez szükséges segítséget. A legjobb hely a városban te vagy minden emberhez személyesen szól, aki volt már valaha házas, szerelmes, kapcsolatban élő… ezzel egyidőben megszólít mindenkit, aki csalódott már valakiben, aki a legkevésbé szabadott volna csalódást okozzon; megérinti valamennyiünk szívének azt a megbántott, kihasznált, szeretetre, törődésre vágyó részét, amit sokszor úgy érezzük, senki sem ért. Ez a rövid, mindössze 200 oldal mindnyájunkat elvezet a félelemtől, megalázottságtól, boldogtalanságtól egy új kezdet felé – rögös úton, de látva a fényt, ami ránk vár, kilábalva a múlt kapcsolatainak fájdalmából. Sokszor nyersen, kegyetlenül, keserűen, de tudva, hogy a terápia első, és legfontosabb pontja az őszinteség, s az, hogy szembenézzünk önmagunkkal s a problémáinkkal. Nem is érthetnék jobban egyet a fülszövegíróval: Tisza Kata munkássága hiánypótló a hazai piacon, s talán mind csak akkor tudhatjuk meg, mekkora szükség van rá, ha kézbe vesszük egy kötetét. Mindenkinek bátran ajánlom!

Hálásan köszönöm a recenziós példányt a Scolar Kiadónak! <3

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2018. május 4., péntek

Kristen Callihan - Idol



„A zene a barátoddá válik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen arra vágysz. A haragoddá, a bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A hangoddá, ha nem találod a szavakat.”

Eredeti cím: Idol
Sorozat: VIP 1.
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2018.
Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)
Ár: 2999 –

LIBBY
Amikor rátaláltam Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és épp részegen hevert az udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy icipicit mocskos a fantáziája – szép lassan ledönti a falaimat, és én egyre többre vágyom.
Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az egész világ őt akarja. Hogyan tartsak meg egy bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon mesterkedik, hogy elvegye tőlem?

KILLIAN
A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem. De egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira hulljon.
Most minden romokban hever.
Aztán megismertem Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész aranyos. Á, kamu. Az igazság az, hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra valaha is.
A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell találnom, hogyan csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon.
Mert mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden.

Néha felcsillan a szemem a ténytől, hogy a két kedvencem, a zene és a könyvek a jelek szerint egy ponton igenis összeérhetnek… néha pedig kénytelen vagyok arra a megállapításra jutni, hogy ennek a kettőnek az életben soha többé nem lenne szabad találkozni, ugyanis komoly robbanóelegyet alkotnak. Nem, nem olyat, mint mikor egy szerelmes pillantástól úgy érzed robbannak benned a tűzijátékok – eddigi tapasztalataim alapján a szexis rocksztárok míg a valóságban szexis rocksztárok csupán, addig egy könyv lapjai közé szorulva úgy tarolják le nullára a cselekményt és a színvonalat, mint egy atombomba. Utánuk pedig csupán kattant gondolkodású karakterek, állandó szerelmi bánattól való jajgatás és egy idő kilencvenkilenc százalékában álló szerszám marad. Meg persze az írónő ránk vetett bájos és cseppet sem bicskanyitogató mosolya, miszerint, „ti most ebből gazdálkodtok a következő 400 oldalon, remélem, megteszi”.

Talán a véleményemmel magamra maradok, talán állnak még mellém páran, de én azt mondom, hát, Kristen, nekem nem teszi meg. Nagy rajongója vagyok a minőségi kikapcsolódásnak, így a minőségi romantika és erotika is jöhet – a hangsúly viszont épp ezen, az írónő által talán kevésbé ismert hétbetűs szócskán van: minőség. Mert nem lehet minden csak a hype. Nem lehet úgy hozzáállni, hogy beérjük ennyivel, mikor mind a történetből, mind a karakterekből ki lehetne hozni ennél jóval többet. Amíg viszont nincs elég nagy hangja annak az olvasóközönségnek, aki erre vágyik, addig marad a nyáltenger, marad a logikátlanság, maradnak a klisék, a többségében életlen és ovis szintű szócsaták, meg persze Killian James soha le nem lohadó varázsfarka és Liberty Bell sajgó kielégületlensége. Mert összességében, gyerekek, ennyi jön le ebből a 400 oldalból.

Nem is tudom, mi másra számíthattam volna egy átlagos lány és egy híresség történetében a bazinagy amerikai álmon kívül… de valamit azért, mélyen, tudat alatt vártam. Többet annál, hogy a legvalószínűtlenebb szituációk egymást érik, mintha csak normális lenne, mindezt pedig profin és szövevényesen szövi át annyi klisé, amennyi csak a szerző eszébe juthatott. Valószínűleg még álmában is ezeket jegyzetelte le, hogy biztos kitartson a készlet az utolsó oldalig. És kitartott. Halál komolyan.

A történetünk elég paprikás hangulatban veszi kezdetét – egy hótrészeg, motoros kertrombolóval és egy pattogi remetelánnyal, aki szereti agresszívan más pofájába locsolni a vizet. És akár lehetett volna ütős is. Valahogy biztos. Én viszont az a magányos tüntető vagyok, aki kishíján „le Daemonnel és Katyvel” táblával vonult az internet népe ellen – főszereplőink pedig számomra első benyomás alapján tökéletesen hozták az Obszidiánból megismert Daemon-Katy párost. Mind az alapbeállításon ellenséges viselkedésükkel, mind a köztük ennek ellenére is kiküszöbölhetetlenül pattogó szikrákkal, mind a heves szócsatáikkal – amilyeneket, megjegyzem, az ovisok vívnak leginkább a középső csoportban. Szinte bármilyen regényben került elő eddig az efféle prototípus, én a falra másztam tőle, ez pedig most sem volt másként.

Az alaphangulat tehát nálam is megvolt így, az első fejezeteket olvasva, ennek megfelelően elég hamar elértem a bosszúságfaktorom egy, könyvre nézve, igen kellemetlen fokozatát. Mégis. Tudjátok, volt egy pont, mikor az emlékek elkezdtek rohamosan megszépülni. A könyv első fele valóságos rózsakertté változott. Na jó, ennyire azért nem… de visszatekintve valóban egészen örömömet leltem abban, ahogy nyomon követhettem a Liberty és Killian közti teljesen irracionális barátság, vonzalom, majd szerelem-féle kibontakozását. Utóbbit ugyan nem értem… de ezen még hajlandó is vagyok túllépni. Mert valahol, a felesleges csatározás és az agyba-főbe dugás majd szerelmi szenvedés között ez a két galambocska igenis bájos és szerethető volt együtt. Mindketten a másik jobbik oldalát hozták elő, megnyugvást jelentettek egymásnak a mindkettejük számára bőven elég sok nehézséget és fájdalmat tartogató életben. Szerettem a közös zenélgetéseiket, szerettem, a meghitt pillanataikat, beszélgetéseiket, imádtam, mikor együtt aludtak… jóég, az mekkora édes volt! Egy szó mint száz, láthatjátok, hogy megtaláltam kettejük kapcsolatában azt a részt, amelyre még szívesen is gondolok… ez azonban kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a sztori második felét, a karakterek jellemtelenségét, s ezen a pár elkapott szívet melengető pillanaton kívül az egész sztori semmitmondóságát.



Mert ezek után, épp amilyen hosszú út vezetett az első csókig, onnan épp olyan rövid vezetett Libby ágyáig. Ami nem baj. Komolyan. Tudatában voltam annak, hogy erotikus könyvet tartok a kezemben, az lett volna a felháborító, ha ennek ellenére semmi eksönt nem kapok, de azzal a szinttel, amelyre főszereplőink „felfejlődtek” csupán egy-két fejezet alatt, szerintem bőven átestünk a ló túloldalára. A putriban egy menet, hoppá, az öltözőben is, a raktárban is, emberek, jó hogy nem a színpad kellős közepén! Legyintettem volna, ha elismerten ez jelentette volna a kapcsolatuk alapját, de amíg az írónő valami mélyebbet és igazibbat akar belemagyarázni a helyzetbe, akkor nem akarok több lepedőakrobatikát, mint értelmes szóváltást. Nem akarok én semmi jónak az elrontója lenni… de egy kis egyensúly. Csak ennyit akartam. Akkor is elhiszem, hogy Kill farka csodákra képes, ha nem bizonyítja be minden második oldalon.

Mert férfi főszereplőnkben – na nem mintha ez önmagában már nem lenne varázslatos –, ennél még sokkal több rejtőzik… valahol mélyen egészen biztosan. Ezt viszont felülírja a tény, hogy néhány aranyosabb jelenetét leszámítva összesen kettő oldalát ismerhettük meg: a szexisten rocksztárt, aki nyüszítő kutyussá válik egy molylepke látványától; valamint egy bolyhos kis házimamuszt. Dug, retteg, papucs. Ez a három üzemmód létezik.

Na de persze Liberty Bellt sem kell félteni – akinek mellesleg még mindig nem tudom eldönteni, hogy röhögőgörcsöt kapok a nevétől, vagy imádom –, mert rá gondolva a Killiannel kapcsolatos összes negatív érzésem tovaszáll. Tipikusan azoknak a női karaktereknek a prototípusa, akiktől falra mászok, és akiknek bérelt helye van a „seggberúgnám” listámon. Az első percektől kezdve játszotta a kemény csajt, miközben romokban állt, és én ezt egyszerűen… nem tolerálom jól. Vagy legyen valóban badass csajszi, vagy vállalja, hogy nem tökéletes, és akárcsak minden embernek, neki is megvannak a maga gyengeségei, de ne színészkedjen. Pláne ha egyszer ilyen pocsékul megy neki. Egyik percben egy bunkó paraszt, és úgy hullanak a szájából a szitokszavak mint a novemberi záporeső, következő percben full ugyanez, csak ezúttal a könnyei potyognak. Ezen túl pedig jellemzően a kielégületlen, a kielégült, a „totál szerelmes” és a hírnévhajhász kurva oldalát mutogatta, felváltva és szoros egymásutánban. Az egész lányt egyszerűen nem tudtam hova tenni. Néha nagyon ártatlan benyomást keltett, máskor nem bírtam nem úgy nézni rá, mint akinek csupán a Killian James meghódításával szerzett zenészi jövője számít. Így összességében hiába volt meg neki is a maga problémája, amit őszintén sajnáltam, a teljes személye negatívan jött le számomra. Sorry, guys.

A legbosszantóbb azonban, hogy mindkettejükből ki lehetett volna hozni valamit… az egész történet csak erre várt. Az írónő meg röhögött a markába, hogy egy gyönyörű borítóval úgyis el tudja majd adni – hát akkor minek fektessen bele több energiát, mint amit muszáj? A szereplők tehát nem kaptak semmi komolyabb karaktert, s megmaradtak papírsablon figuráknak, a háttérsztori a koncerteken dübörgő basszus és az őrjöngő tömeg jelenléte ellenére is teljesen vértelen és élettelen, ahol pedig az írónő megpróbált komolyabb témákhoz nyúlni, nem tudok mást mondani, minthogy csúfos kudarcot szenvedett. Ott volt például Jax szála… amiben volt fantázia, sokkal több bonyodalmat, megalapozott és kifejtett lelki gyötrelmet, és egyáltalán… bármit okozhatott volna. Mondjuk cselekményt. Vagy ilyesmi. Ehelyett a 400 oldal alatt találomra elszórt három mondat és egy ellenséges seggfej maradt az olvasóknak. Mi lenne ha most összetennénk a kezünket, és szépen, kórusban megköszönnénk ezt a könyvet? Én bizisten, megteszem. Egyedül is.



Nos… minden összevetve ezt a könyvet jószívvel nem igazán ajánlgatnám senkinek, de tekintettel arra, hogy a véleményem maximálisan szubjektív, és a rajongói tábor még mindig félelmetes többséget élvez, próbálok belőni egy célközönséget, akik számára talán kevesebb fejfájást okoz majd Miss Callihan „remekműve.” Szóval ajánlom a könyvet azoknak, akik semmi komolyra nem vágynak épp, csak pár óra teljes agykikapcsolásra, erre a célra pedig a romantika&erotika eszközét alkalmasnak érzik. Ajánlom azoknak, akik még nem untak rá a millió egykaptafára gyártott rockstar-romance történetbe, egyúttal azoknak, akik komolyan a tartalmáért vennék kézbe, és nem egy borító szépségétől megszédült, elvarázsolt állapotban. Ajánlom csak úgy, ajánlom, mert így szoktam, leginkább viszont azt ajánlom, hogy hagyd ki, ha úgy érzed. Ne erőltesd. Fájni fog.

Kedvenc karakterek:

Gondoltam, ezt a pontot bölcsebb lenne egyszerűen kommentár nélkül hagyni. Elvégre Liberty lénye egész egyszerűen zavart, Scottie nem hatott meg túlzottan, s a Killian-mérlegemnek ugyan mindkét serpenyőjében van valami, összességében inkább a fekete pontok oldalára dől a kar… de ekkor eszembe jutott, hogy volt nekünk ugyebár egy zenekarunk. És az is, hogy minden jóindulatomat latba vetve is csak középszerűek ők is. So sorry, próbálkoztam, de kilátástalan.

Kedvenc részek:

Na végre, ilyenem viszont már van! Történetesen Libby és Killian első együttalvása, a lány rémálma után. Jó, némileg nyálas ez a jelenet is, de arra azért még emlékszem, mennyire jó érzés, ha valaki ott szuszog melletted a párnán, így ez a rész jóleső melegséggel töltött el, mikor olvastam. Ugyanakkor úgy érzem, ez volt közel az egyetlen olyan időszak a főszereplő páros kapcsolatában, mikor kicsit olyanoknak tűntek, mint az átlagos emberek, ezt pedig hülye lennék nem értékelni.

Kedvenc idézetek:

„A szerelem összetöri az ember szívét, szétcseszi az életét… tökéletes, mindent felperzselő káosz. Eddig nem tudtam, mit kezdjek vele. Egyszerűbbnek tűnt odébbállni… […] De ezt is jelenti. Békét, melegséget, és annyira rohadtul gyönyörű, hogy az ember bármit megtenne, hogy megtarthassa.”

***

(Ezt csak neked, Nyúl! Lol)
„ – Még nem ismerem a környéket. Akár el is tévedhetek. Aztán majd leshetsz, ha az éhhalál szélén állva, legyengült állapotomban felfalnak a megvadult nyuszik.
– Nyuszik? – Nem akartam felnevetni, mégis megtörtént. – Annyi állat van, és te pont a nyusziktól félsz?
– Belenéztél már egy nyuszi szemébe, Libs? Arra várnak, hogy átvegyék a világuramat. Szerinted miért olyan feszültek mindig?
– Mert rettegnek, hogy valami felfalja őket vacsorára?
– Nem. Terveket szőnek. Csak idő kérdése, hogy támadásba lendüljenek. Nekem elhiheted.”

***

„Dühből építettem magam köré falat, hogy megvédjen. Tisztában vagyok vele. Amit viszont nem tudok, hogy nélküle hogyan kerüljem el, hogy megbántsanak. De azért meg akarom próbálni.”

Borító: 5/5*

Őszintén, egy ilyen értékelés után nem csodálkozhattok rajta, hogy szabadulnék ettől a könyvtől… de mikor ránézek, s rajta felejtem a szemem pár percig, egyszerűen megesik rajta a szívem. Mert mint borító, kétségtelen, hogy az Idol könyvespolcom egyik legfőbb ékessége. Szeretem a vibráló, élettel teli színvilágát, a hamisítatlan színpadi hangulatot, és a feltűnő háttérrel harmonizáló minimalista formájú betűtípust… már akkor imádtam, mikor itthon még meg sem jelent, és szégyellem magam, de úgy érzem, ennek volt a legtöbb szerepe abban, hogy egyáltalán kézbevettem valaha a regényt. A kis csábító bestia.

Pontozás: 5/2

Nevezetesen ez a két pont az, mikor a jófejségem a határait feszegeti, a könyv olvasása óta eltelt idő pedig lehetővé teszi, hogy a felfokozott idegállapotom és vakító vörös köd nélkül elmondjam azt, amit azokkal együtt is mondtam volna: hogy ilyet nekem soha többet. Úgy érzem Kristen Callihannek minden lehetőség adott lett volna egy egyaránt mély, pörgős és humoros történet megalkotására, ő azonban csak nevetett… talán mert jó könyvet írni túl egyszerű. Ekkora vacakot viszont már azt mondom, művészet. Történetünk a „lehetetlen” és az „abszurdum” közötti skálán egyensúlyozik, és persze gondosan kerül mindenféle felmerülő, tényleges tartalmat – elvégre van valami, amit a rossz népek cselekménynek hívnak, de az ugye az ördögtől való találmány. Ezt már csak főszereplő párosunk teszi színesebbé, akik úgy vitatkoznak, mint két kiscsoportos óvodás – amit ellenben az idő fennmaradó részében tesznek, már cseppet sem ovis… Ezek végtelen váltakozása, erőltetett műdrámák, kiaknázatlan lehetőségek… a néhány elkapott, bájosnak nevezhető romantikus jelenet már kevésnek bizonyult, hogy mindezt ellensúlyozza. Rég csalódtam ekkorát...

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!


2018. április 30., hétfő

Boldogság svéd módra | Linnea Dunne - Lagom



„A lagom azt jelenti, hogy az élet annál jobb, minél kevésbé komplikált.”
Eredeti cím: Lagom – The Swedish Art of Balanced Living
Oldalszám: 160
Megjelenés: 2017
Kiadó: Kossuth Kiadó
Ár: 3490 –

Lagom, azaz „nem túl kevés, nem túl sok – éppen elég”.
Az anyagi világon túllépve a jelentés egyre kifinomultabbá válik, a társas viszonyok szabályainak tökélyre fejlesztésére is utal. Lagom az, ha elfogadjuk egy barátunk meghívását, hogy nála töltsük a hétvégét, de ágyneműt viszünk magunkkal, hogy praktikus autót veszünk, nem pedig a legmenőbbet, vagy hogy pusztán a maradékokból ütjük össze a vacsorát, mivel a pazarlás bűn…
Érdemes a lagom életmód mellett dönteni, mert:
– környezettudatosabbá válhatsz
– egészségesebb egyensúlyt tarthatsz munka és szabadidő között
– megszabadulhatsz az otthonodat ellepő felesleges holmiktól
– tudatosabb fogyasztóvá válhatsz
– szeretetteljesebb emberi kapcsolatokat építhetsz
– élvezheted a svéd táplálkozás előnyeit
– megtanulhatod az önellátó gazdálkodás fortélyait
– több időt tölthetsz a természetben sporttal, kirándulással…
… egyszóval boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élhetsz!

Úgy adódott, hogy Kossuth Kiadónak köszönhetően a dánok Hygge-nek nevezett különleges életszemlélete után megismerhettem egy másik – általam nagyrabecsült – skandináv nép, a svédek „hitvallását” is. A lagom első látásra úgy tűnhet, a Horatius által megfogalmazott arany középszer filozófiáját folytatja a „nem túl kevés, nem túl sok – éppen elég” elvével, ennek a rövidke kötetnek a végére érve azonban rájöhetünk, akármilyen egyszerű is legyen a megfogalmazás, a lagom életstílus sokkal többet takar annál, mint amit elsőre ígér.

Persze a fő irányvonala valóban a végletek közötti egyensúly megtalálása, ezt azonban változatos eszközökkel és módokon lehet elérni az élet valamennyi területén, legyen szó a konyháról, testedzésről vagy ruházkodásról. Maga az írónő is ennek mintájára alakította ki a kötet felépítését, így kitérve minden, életmód szempontjából fontos témára az étkezésektől kezdve az egészségen és a lakberendezésen át a társasági életig valamint öko-háztartásig.

A lagom – fogalma egyszerűsége ellenére is – gyakran érthetetlennek és elérhetetlennek tűnhet, az írónő különböző kontextusba helyezett példáin keresztül azonban úgy vélem mindenki számára teljesen világos lesz ez az igenek és nemek közti kötéltánc. Így tökéletesen lagom az, ha pontosan a munkaidőnk lejártával távozunk a munkahelyünkről, ha minimalista sminket viselünk egy extravagánsabb rúzzsal kiegészítve, vagy festést tartunk, de csak a szoba egyik falát öltöztetjük színekbe. Szintén lagom komolyan venni a munkánkat, és becsületesen dolgozni, ugyanakkor épp ilyen lelkiismerettel megtartani a kellő szüneteket is, különös tekintettel a fikára. Egy szót se. Lagom az, ha nem csupán személyes ügyeinket mentesítjük a végletektől, de eközben a világ, s a környezet egyensúlyára is odafigyelünk, s ide tartozhatnak még a svéd társadalombeli  normák is, melyek kizárják a felesleges drámázást, mint szélsőséget, az egyenességet hirdetik, s rávilágítanak a tényre, hogy a svéd emberek többet érdeklődnek mások hogyléte felől, mint beszélnek önmagukról végtelenítetten. Elemeiben tehát a lagom életmód visszavezethető a Jante törvényre*, ám annak már egy sokkal kevésbé szigorú, jóval inkább élvezhető és ember-, valamint környezetközelibb módját mutatja be, amely nem a merev szabályok szerinti életet, hanem egyszerűen csak a boldogságot tűzi ki célul.

*Fun fact: „A dán-norvég író, Aksel Sandemose 1933-ban fogalmazta meg a törvényt a skandinávok egy bizonyos attitűdjének leírására. A Jante-törvény tíz pontban fogalmazza meg a helyes viselkedés szabályait. Ezek a pontok egy olyan társadalmat írnak le, amely rosszallva tekint az egyéni sikerre és eredményekre; egy olyan kultúrát, amely megszállottja a szabályoknak.”

De hogyan is kapcsolódik össze a lagom mértéktartás és egyensúlyteremtés a svédek igen kedvező boldogságindexével? A magyar ember komolyan elgondolkodhat azon, hogy a „középszerűség” hogyan járulhat hozzá bármilyen formában is az örömünkhöz, s a nép, aki a jólétről nagyrészt a tévében, meg a könyvekből hall csak, nem értheti jól, miért jó mindig beérni valamiképp kevesebbel, ahelyett, hogy a maximumra törekednénk. A jobb kocsi, nagyobb ház, újabb telefon, bulisabb péntek esti program, több, több, több embere számára a másokkal való versengés a jobb dolgok, jobb élet iránt, s az ebben való győzelem instant boldogságérzetet szül – ennek megfelelően ellenkezője, a kevesebb legtöbbször lehangoltságot eredményez. És itt jön be a képbe a lagom… ami ha jobban megnézzük, valójában nem is a boldogság receptjét ígéri. Csupán a kiegyensúlyozottságét – a kettő mégis szorosan összekapcsolódik a svédek mindennapjaiban.

„Ha folyton az örömöket kergetjük, nem vesszük észre magát az örömöt – így néha unatkoznunk is kell.”

A lagom számukra nem állapot, igazából inkább egy fajta életvitel, ami a teljes értékrendjüket áthatja. Egy konstans fennálló életérzés, amelyből hiányoznak a hullámhegyek s hullámvölgyek – nincs kiugró, kicsattanó jókedv, de különös bánat sem, ezáltal maga a rossz hiánya szüli meg a lagomból fakadó jóérzést, ezáltal nem pillanatnyi, hanem tartós elégedettséget és boldogságot teremtve.



Rendkívül érdekesnek találtam mind ennek a népnek, mind a szokásaiknak, s legfőbb elveinek megismerését – alapból erős vonzalom köt a skandináv országokhoz s kultúrákhoz, a svédek azonban kiemelt figyelmemet élvezik a tökéletes IKEÁ-s húsgolyóik és bodzaszörpük, meg persze a minőségi és minimalista bútoraik által. Azonban a kötet olvasása közben, akármennyire is hatékonynak, s szimpatikusnak ismertem meg a lagom életszemléletet, rájöttem, hogy kapcsolatom a svédekkel továbbra is megmarad a kaja és a lakberendezés szintjén. Én magam úgy érzem túlságosan is a végletek embere vagyok ahhoz, hogy kellően átszellemülhessek az egyenletesség boldogító erejétől. Őszintén: nem lepődnék meg, ha az arcképem ott szerepelne a szótárban az érzelmi hullámvölgy és hullámhegy kifejezések mellett.

Mindent összevetve tehát élveztem ezt a kis kiruccanást, elvégre a Lagom által olyan életstílus részese lehettem pár órára, amit másképp nem igazán ismerhettem volna meg. Jóérzéssel töltött el, mikor valamilyen általam már ismert ténybe, vagy fogalomba botlottam, ugyanakkor hatalmas új tudás is zúdult rám ez alatt a röpke 160 oldal alatt, amit még mindig próbálok elhelyezni valahol fejben. Kedveltem, ahogy ezt az információáradatot mindig a megfelelő helyeken szakította meg valami gyönyörű, hangulatteremtő fotó vagy más illusztráció, s ha már itt tartunk, mindenképp érdemel egy gondolatot az egész kötet tördelése, aminek köszönhetően a Lagom nem csak kívülről, de belülről is meseszép. Egyedüli negatívumokként az olykor fellépő kontraszt-problémákat említeném (sötétkék alapon a fekete betűszín az én látószervemmel egyszerűen nem kompatibilis), valamint a kötet kissé száraz megfogalmazását, ami bennem olykor egészen Wikipédia-olvasgatós feelinget ébresztett… vagy talán a törikönyvemét, a lapszéli kis kiegészítő infókkal együtt. Érdekesnek és magával ragadónak találtam a témát, ám az írónő részéről elfért volna még egy kis élet a lapok között – bár ennek a hiányát talán csak Meik Wiking, Hygge során megismert barátságos stílusa élezte ki számomra.

Ajánlom a kötetet azoknak, akik maguk is a boldogság utáni keresőexpedíció lelkes tagjai, s kíváncsiak a titokra, amely több másik skandináv országhoz hasonlóan a svédek mindennapjait is örömmel tölti meg; ajánlom azoknak, akik kíváncsiak egy számunkra talán kevésbé jól ismert nép kultúrájára és értékrendjére, esetleg még arra is nyitottak, hogy beengedjék ezt az életükbe, s az otthonukba. Ajánlom szórakozásra, ismerkedésre, informálódásra, kutakodásra – kicsit ugyan szárazon tálalva, ugyanakkor egyfajta belső kényszerrel együtt, ami azt mondja, lapozd, folytasd, ne hagyd abba. Mindenképp megér egy próbát! :)

Kedvenc részek:

Ez most sokat elárul rólam… de egyértelműen a kajás résszel sikerült megtalálni az utat a szívemhez – ez nem is csoda, tekintve, mekkora rajongója vagyok a híres IKEÁ-s svéd húsgolyóknak, a bodzaszörpnek és az utánozhatatlan almatortájuknak. A könyv ezen fejezete rögtön megnyert a válogatott receptjeivel, maguk a svédek pedig a szent kávészünetükkel és a szombat reggeli jutalomként funkcionáló nassolásukkal.

Kedvenc idézetek:

„Csak semmi dráma! Most pedig kinek van kedve a szexről beszélgetni kávé közben?”

***

„Rengeteg minden belefér a lagom keretei közé. Jómagam hatalmas különc vagyok, de még én is beleférek.”

***

„A kezdő megkérdi a főnökétől, hogy „szerinted mennyi időt szánjak erre a feladatra?” Mire a válasz: „amennyi ahhoz kell, hogy elkészülj vele”. Talán mondanunk sem kell, hogy ez azt jelenti: ne fecsérelj munkaidőt olyasmire, amit már elég jól elvégeztél – viszont olyan munkát se adj le, ami nem üti meg a megfelelő színvonalat. Ha jól csinálod, pont a lagomnyi időt töltöd el vele.

***

„Az érzések lagom megközelítése úgy foglalható össze, hogy minden érzést felvállalunk, és egyiknek sem juttatunk túlzott szerepet. Ha viszont a félelmeinkből és az érzelmi impulzusainkból eltávolítjuk a drámaiságot, akkor a tabuk értelmüket vesztik, és így a legnehezebb dolgokról is könnyebben tudunk beszélni másokkal.”

Borító: 5/5

Akárcsak a Kossuth Kiadó valamennyi nemzeti életmód témájú könyvénél, úgy a Lagom esetében sem lehet elmenni egy ilyen megkapó és beszédes borító mellett – hajszálon egyensúlyozik a zsúfolt, s a minták ellenére mégis minimalista stílus között, végül épp így lesz egyaránt harmonikus és különleges. Megakad rajta az ember szeme, ha pedig közelebbről is szemügyre vesszük, jól látható, hogy valamennyi kis objektum a svéd kultúrához és életmódhoz köthető, így veszi célba az ember szépérzéke után a kíváncsiságát is. Azt sugározza, amit ígér: a lagom letisztult, kiegyensúlyozott életérzését természettel, kávéval és elmaradhatatlan fahéjas tekerccsel.

Pontozás: 5/4

Maga a Lagom számomra a szó jelentésének tökéletes szemléltetésévé vált ez alatt a röpke 160 oldal alatt, valamivé, ami ugyan nem kevés, de nem is sok. Állandó kettőség kísérte végig a történetünket: az én megállás nélküli ingázásom a téma és az olvasottak iránti őszinte érdeklődésem, valamint a kivitelezés fölött érzett bosszúságom között. Linnea Dunne a svédek életviteléről tudni érdemes információkat tematikusan, lépten nyomon „fun fact”-ekkel tarkítva, gyönyörű, hangulatteremtő illusztrációkkal és képekkel tárta elénk – meglehet számomra talán túlságosan szárazon, hűvösen, olykor némi Wikipédia-feelinget ébresztve bennem, amit már kevésbé díjaztam. Ennek ellenére győz a tény, hogy a lagom valóban Svédország legsikeresebb exportcikke lehetne, mind a példamutató minimalizmusával, ha stílusról van szó, mind az egyenességével az emberi kapcsolatokban, a legtöbbek számára álomszerű túlóra mentes munkájával és persze a nélkülözhetetlen kávé+fahéjascsiga kombinációjával – amelyeket mind-mind örülök, hogy tüzetesebben is megismerhettem.

Köszönöm a recenziós példányt a Kossuth Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!