2017. november 2., csütörtök

Anna Todd - Miután (végre) boldogok leszünk



„Azt hittem, meg tudjuk csinálni. Azt hittem, hogy olyan a szerelmünk, mint a regényekben. Akármilyen gyors, kemény és nehéz volt, végig azt hittem, hogy túl fogjuk élni, és majd boldogan meséljük mindenkinek, milyen szerencsések vagyunk.”

Eredeti cím: After Ever Happy
Sorozat: Miután 4. (After 4.)
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2016
Kiadó: GABO
Ár: 3490 –

Tessa ​és Hardin kapcsolata eddig minden nehézséggel dacolt, de vajon boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak?

Miután boldogok leszünk,
az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

Tessát és Hardint már elég meglepetés érte. A köztük lévő kötelék erősebb, mint valaha, de az újabb és újabb kihívások alapjaiban rengetik meg a kapcsolatukat, és Hardin áthatolhatatlannak hitt páncélján is rést ütnek. Miközben mindkettejük családjáról megdöbbentő titkok kerülnek napvilágra, egyértelművé válik, hogy nem is különböznek annyira egymástól. Tessa már nem az a kedves, egyszerű, jó kislány, mint amikor megismerte Hardint, és Hardin sem ugyanaz a szívtelen, mogorva fiú, akibe Tessa beleszeretett. Tessa már megérti a Hardinban kavargó sötét érzelmeket, és tudja, hogy csak ő csillapíthatja le, amikor ezek a démonok a felszínre törnek. Hardinnak szüksége van rá. De minél több részlet derül ki Hardin múltjából, ő annál zárkózottabb lesz, el akarja magától taszítani Tessát, és mindenkit, aki közel áll hozzá. Eljön az az idő, amikor Tessa már nem biztos abban, hogy önmaga feláldozása nélkül meg tudja menteni Hardint. Megéri-e a szerelem, hogy feladja érte a saját egyéniségét? Nem akar meghátrálni, de igazából kiért harcol? Hardinért vagy saját magáért?

Mi lett volna, ha? Kellett némi idő, mire rájöttem, de az egész sorozat erről a rövid kis mondatról szól, az egész e köré épül, és erre keresi a választ… élen ezzel a kötettel, immár az utolsóval. Senki számára sem lehet ismeretlen a helyzet, hogy miután lefolytat egy beszélgetést valakivel, esetleg konfliktusba keveredik, neadj’ Isten szóváltásba keveredik szíve választottjával vagy hasonlók, egyszerűen fogja magát, tovább megy s éli az életét… aztán leül meginni az életadó délutáni kávéját, vagy lefekszik aludni, és hirtelen fejbekólintja a túlgondolkodó emberek örök kérdése: mi lett volna, ha? Talán valamit máshogy kellett volna csinálni, mást mondani, frappánsabban oltani vissza azt, aki csesztet, nem hebegni-habogni egy másik helyzetben, hanem összeszedetten, szépen társalogni… de ilyenek vagyunk, mi emberek. Általában utólag vagyunk csak igazán okosak, amikor már nincs mit tenni, és ezért marad ez az ezernyi kérdés a fejünkben, amire nincs megfelelő válasz.

Mi lett volna, ha nem kezdem el anno ezt a sorozatot? Mi lett volna, ha nem vagyok mazochista, és leteszem a könyvet az első jelre, ami arra utalt, hogy nem fogom szeretni? Mi lett volna, ha ebből tanulva megállok az első kötet után? Mi lett volna, ha inkább feladom? Mi lett volna, ha nem kínlódom el magam az utolsó részig?

Kérdések, kérdések… ugye, sosem tudjuk meg rá a pontos választ, de most úgy érzem, az utolsónak kivételesen ismerem a titkát. Mikor nekikezdtem a Miután boldogok leszünknek, alig negyven oldal után úgy éreztem, megcsömörlöttem már az Anna Todd-féle drámáktól, és a téma pár heti jegelése alatt válaszúthoz érkeztem. Nagy volt a kísértés, hogy ott adjam fel – elvégre az élet rövid, és túl sok a jó könyv, ami csak rám vár, így tehát kár az időm pazarolni. Megjegyzem, ilyen alapon már többen néztek rám ferde szemmel – jogosan –, amiért időt áldoztam a sorozatra, és igazából egyet is kellett velük értsek… de nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek tűnik. Persze, ott volt az emberfeletti kitartásom khm és… hát, a büszkeségem, miszerint ez a könyv nem foghat ki rajtam, de egy idő után már egyszerűen csak egy beteg, boldogtalan mazochistának éreztem magam, ahogy ezzel takaróztam. Viszont nem csupán ennyi volt a probléma… mondhatni, nem csak szimplán a személyes hülyeségemről szól minden. Elmondom Anna Todd titkát: amit ír, rohadt addiktív. Épp olyan, mint valami brazil szappanopera: szar, de lehetetlen leállni vele, magával sodor. Akkor is, ha nem akarod.

És végső soron nagy szerencse ez – számomra legalábbis tényleg elhozta a nem várt happy endet így, több hónap szenvedés után. Így a válaszom a „Mi lett volna, ha nem kínlódom el magam az utolsó részig?” kérdésre: akkor nem tapasztalhattam volna meg azt a kolosszális fejlődést, amit ez a kötet mutatott.

Na jó. Azzal a kolosszálissal kicsit túllőttem a célon. Visszaszívom. De a lényeg szerintem nélküle is érthető… három részen át adogattam a szánalmas kis kegyelem kétpontokat, valósággal úgy éreztem, minden rész egyre jobban és jobban fáj, és már vártam a kegyelemdöfést. Hogy most majd minden eddigi szenvedés eléri a tetőpontját. Emberek, könyörgöm… én gyakorlatilag vártam a halált. Ehhez képest pedig most nem a diadalmas túlélésemet ünneplem… hanem azt, hogy igazából nem is fenyegette veszély az agysejtjeimet. Ezúttal nem.

Megmondva a igazat, hatalmasat csalódtam pozitívan – noha ezt nem éreztem mindig elég egyértelműen. A történet eleje számomra kicsit nyögvenyelősen indult, így, mint már mondtam, úgy negyven oldal után le is tettem egy időre, abból a negyven oldalból pedig egy büdös pislogásra sem emlékszem, nemhogy tényleges eseményre. Ami utána jött, azt viszont már egyben daráltam le, csupán a feltétlen szükséges pisi-, és kajaszüneteket iktatva közbe, bevallom, kicsit izgatottan. A Miután elbuktunk függővége után ez nem is vethető a szememre.

Pozitív kitöréseim félreértésének elkerülése végett viszont szögezzünk le valamit: bármennyire örüljek is most a fejemnek, amiért a színvonal ugrott egy fokot felfelé, ez még koránt sem eredményezi a szokásos hiszti-dráma-békülősszex mesterhármas elmaradását. Ó, dehogy. Megkockáztatom, ez Miss Todd védjegye. Ennek megfelelően pedig garantált az örök körforgás főszereplőink, Hardin és Tessa szerelmi életében, az első rész óta megállás nélkül ismétlődik az „összejövünk, happiness, összeveszünk valami baromságon, a sárga földig sértegetjük a másikat, szakítunk, szomorkodunk egy hétig, úgy egymásba botlunk, hogy az már egyenesen csókcsata, aztán békülős szex, happiness és replay”  periódus. Ami elsőre szúrta a szemem kicsit, mert beteges menete ez egy kapcsolatnak… de mikor már legalább negyedjére akarják újra lenyomni a torkomon, akkor elindítja a gonosz blogger funkciót.

Na, ez volna tehát az átlag felállás szerencsétlenék háza táján… és Anna Todd hű hagyománytisztelőként mostanra is tartalékolt belőle egy kört, just for fun… de már nem olyan bicskanyitogató módon, mint eddig. Vagyis… csak kicsit.




Adott természetesen egy újabb konfliktushelyzet – ami megjegyzem, mindig van, erről szól az élet, az emberek dolga a Földön pedig az, hogy ezeket az akadályokat vegye valahogy. A valós probléma tehát inkább Hardin természetében keresendő, aki ösztönösen menekülőre fogja, ahányszor gond adódik az életében, a kapcsolataiban. Lényegében egy full logikátlanul működő hisztis kisfiú módjára kezeli a helyzeteket, amelyek elé állítja az élet – pedig a leglehetetlenebb szituációkba csak az erre adott reakcióival keveri magát. Annyit nem árt tudni, hogy nem okolhatjuk magunkat minden rosszért, ami valaha az életünkben történik velünk – nem minden azért történik, mert elcseszettek vagyunk, beteg családi háttérrel rendelkezünk, nem úgy nőttünk fel, mint a normális emberek. Nem arról van szó, hogy valaki nem érdemelne szeretetet. Törődést.

Talán ez a hozzáállás akasztott ki Hardinban a legjobban… ugyanis bármi történt vele, mindenre megvolt tökéletes út, amelyen visszavezethette az adott eseményt az embertelen gyerekkoráig. Azzal a meggyőződésével, hogy minden onnan indult, ami igaz is – onnan indult, de nem ott végeztetett be. Talán a nehéz sorsa miatt lett belőle nehéz természetű ember, talán ezért gyűlölte a világot, talán ezért nem bánt jól az emberekkel, talán ezért nem bánt jól saját magával… de arról mindig elfeledkezett valahogy, hogy ez nem olyasvalami, amit ne lehetne rendbehozni. Így csak belenyugodott, hogy szar ember – és ha már úgyis az, akkor inkább eltaszít magától, kizár az életéből mindenkit. Megbántja őket, megbántja önmagát… ugyan, mit számít. Hosszútávon bizonyára így kell jó legyen… vagy nem? Hát nem.

Mindenesetre ez a probléma elég erősen felütötte fejét ezúttal is, és megadta a könyv alaphangulatát a központi párkapcsolat szempontjából – elvégre ennyi kellett, és megvolt az első szakítás. A csavar ott jön, hogy úgy tűnik, innen már nincs visszaút. Persze mi azért tudjuk, hogy van… de viszonylag hosszú út vezet odáig, míg főszereplőink is rájönnek erre, mialatt felfogva végre a veszteségüket próbálják rendbehozni hol a saját életüket, hol a közös jövőjük.

És hogy mi kíséri ezt az utat? Természetesen rengeteg próbálkozás. Elutasítás. Sírás, méghozzá jó sok. Félreértések, mert ez a kettő természetesen mindent elront, de megdoblak titeket egy forinttal, ha nincs igazam. Aztán mi még…? Természetesen rettenet sok fájdalom, ami csak úgy árad mind Hardin, mind Tessa soraiból… éppen ahogy az elmaradhatatlan „Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések tömkelege – ezzel pedig visszaértünk oda, ahol az egészet elkezdtem.

„Elalvás közben arra gondolok, bárcsak a fiatal Tessa tudta volna, milyen veszélyes lehet a szerelem. ha sejtem, hogy ennyire fáj, amikor szétszakít, aztán újra összeforraszt, de csak azért, hogy megint széttépjen, akkor távol tartottam volna magam Hardin Scottól.”

Mit gondoltok két ember kapcsolatáról, ha eljöhet benne a pont, mikor mindkettő fel kell tegye magának a kérdést, vajon boldogabb lenne-e most, ha sosem ismerte volna meg a másikat? Súlyos, nem? Mélypont – az a helyzet, mikor a lefelé száguldó vonat megáll a végállomásnál, nem megy tovább se fel, se le, az utasoknak pedig egyszerűen ki kell szállniuk.

A Miután boldogok leszünk a címe ellenére éppen ennek a mélypontnak a könyve – a szokásos drámázásból és értelmetlen felhajtásból elvezet addig a helyzetig, mikor a karaktereink felnőnek annyira, hogy rájöjjenek, tönkretették a kapcsolatukat –eközben pedig egymást is. Én pedig bizonyára egy beteg állat vagyok, de rohadtul élveztem… nem feltétlenül a szenvedésüket – mert nem vagyok annyira szadista –, sokkal inkább azt, hogy ebben az újonnan felállt rendben az eddig óvodás értelmi és érzelmi szinten mozgó tubicáim felnőtté cseperedtek. A soraik ugyan tele voltak ordító fájdalommal, továbbra is vak szerelemmel és ragaszkodással, végre mégis költözött ezek mögé valami érettségre utaló apró jel; a képesség arra, hogy végre ne gyerekek módjára oldják meg a problémáikat, ne futamodjanak meg, ne adják be a derekukat az első szóra… hanem hagyjanak időt maguknak, és jöjjenek rá végre, hogyan élhetnének boldogan.

A kötet nagy része tehát a karakterek közötti némi jótékony távolságban zajlott – lecsitította a kedélyeket a cselekmény szempontjából nem mintha Anna Todd nem tudta volna néha így is felrázni a dolgokat, és a szereplőink jellemére, viselkedésére is jó hatást gyakorolt. Hardin meglágyult. Tessa keményebb lett. Megtanulták végre, mire van szükségük az életben és hogyan érhetik azt el. Megtanultak jobbak lenni – bár ez Hardinnak nehezebb munka volt… Tessa számára inkább az jelentette a feladatot, hogy önmagával bánjon jobban, hogy a jóhiszeműsége, kedvessége ellenére ne hagyja hogy átgyalogoljanak rajta. Ne hagyja, hogy visszaéljenek a szeretetével.

„Már mindent értek. Egyáltalán nem volt igazam, amikor nemrég a szerelemre gondoltam, és azt hittem, hogy nem szabad lemondani arról, akit szeretek. Egész idő alatt tévedtem. Nem engedhetem, hogy a szerelmem magával együtt engem is tönkretegyen, és a sárba tiporjon. Persze segíteni kell neki, és mindent elkövetni, hogy megmentsem. De ha ez a szerelem egyoldalú és önző,  akkor csak egy bolond próbálkozik tovább.”

Őszintén… mikor elkezdődött ez a folyamat a könyv során, fogalmam sem volt, meddig tarthatnak ki… de nem jósoltam nekik valami sok időt. Megbotlottak párszor… olykor visszafutottak egymás karjaiba, de végül mégis erősek maradtak. És csak teltek a hetek, aztán a hónapok… aztán évek. Ők pedig sikerrel jártak, amivel engem leptek meg a legjobban – de emellett határtalanul boldoggá is tettek. Megtalálták önmaguk. Ezek után, még ha sokára is, de jöhetett az a megérdemelt happy end.

Tudjátok, én vagyok az, aki mindig kampányol kicsit a boldog befejezések ellen, de azt hiszem, most rájöttem a titokra – az igazi, tökéletes happy end receptjére. Nem arról szól, hogy az embernek egycsapásra megoldódjon minden problémája… nem arról szól, hogy a szőke herceg, akit tegnap ismertél meg elvesz feleségül, aztán irány a palota. A tökéletes happy end titka a felé vezető út. A küzdelem. Hardin és Tessa hatalmas jellemfejlődése világított rá erre – elvégre megkaphatták volna a befejezésüket, méghozzá boldogan, bármelyik alkalommal, mikor éppen újból összejöttek… de ez csakis most, és így ért valamit. Hogy dolgozniuk kellett érte, és a boldogság nem a semmiből pottyant az ölükbe, hosszú időn át vártak rá, lépkedtek felé és próbálták elérni, egészen addig, míg végre ki is érdemelték. Olyan emberekké váltak a végére, amelyeknek még én is a legjobbakat kívánom.

Ja tudom. Fura. Én, a legjobbakat… nekik. Most hiszitek, vagy sem, mialatt egy nap alatt befaltam a könyvet, egészen megkedveltem őket. No kidding.




Összességében úgy érzem, nem is lehetnék boldogabb, hogy kitartottam a sorozat végéig – úgy érzem, megkaptam a jutalmamat érte. Tény, történetünk még most sem lett tökéletes, ennek megfelelően pedig azért csak tovább fújok Miss Toddra, mert… mert azért tagadhatatlan, hogy megérdemli. Voltak momentumok, részletek, amelyeket nem tudtam hova tenni – a könyv első fele a szokásos drámázásokkal azért még mindig bántott, továbbá Tessa apjának halála, Tess nőgyógyászati gondjai, majd ezek totális offolása egy perc alatt, Hardin bazinagy írói karriere… hát, mondjuk úgy, hogy nekem kicsit fura, olykor erőltetett hatást keltettek. Bár annyit el kell ismerni, az utóbbi megoldás, az egész Miután dolog, így előadva egész kreatív. Számomra sok, de amúgy látom a dologban a csavart, és értékelem. Mindezek mellett viszont végre kiforrt valami ebből a végeláthatatlannak tűnő balszerencsét láncolatból, amit amúgy szerelmi szálnak hívtak volna… a gyermekien nevetséges románcból szerelem lett, a túlfűtött fiatalokból felelősségteljes felnőttek, amivel már közel minden vágyam teljesült, de emellett végre rendeződtek a családi szálak, helyreállt a harmónia. Mindenki megkezdte közös erővel, szeretetben együttműködve venni az akadályokat, legyőzni az útba kerülő problémákat. Valami ilyenre vágytam szerintem az elmúlt három részen keresztül, és… hát, így a végére kaptam is némi ízelítőt.

„Ez egy olyan szerelmi történet, ami igazi problémákkal foglalkozik. A megbocsátásról és a feltétel nélküli szeretetről szól. Megmutatja, hogy az ember meg tud változni, ha nagyon akarja, és hajlandó megdolgozni érte. Bizonyítja, hogy minden lehetséges, ha az ember fejleszti önmagát. Elmeséli, hogy ha van valaki, akire támaszkodhatsz, aki szeret téged, és nem mond le rólad, akkor van kiút a sötétségből. Nem számít, milyenek a szüleid, milyen függőséggel kell megbirkóznod, minden akadályt legyőzhetsz, és jobb emberré válhatsz. A Miután egy ilyen történet.”

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nem adták fel… de ajánlom azoknak, és nekik mégjobban, akik az előző részekkel bajlódva épphogy fel akarják adni. Ez a kötet bebizonyítja, hogy van miért végigküzdeni Hardin lányos hisztijeit és Tessa ostobaságát annyi alkalommal.

Ajánlom a sorozatot azoknak, akik nincsenek híján idegeknek és lelkierőnek… mert ne tagadjuk, ehhez azért kell mindkettő. Ajánlom azoknak, akik kedvelik az enyhe erotikával fűszerezett romantikusokat, a drámákat, a pörgős cselekményt… de mondhatnám ezt úgy is, hogy tökéletes a sorozat mindazok számára, akik túlontúl ingerszegény környezetben élnek, netán unalmasak a mindennapjaik… a Miután lapjain pörög ezerrel az élet, még ha ennek nem is mindig örülünk. Ajánlom a sorozatot azoknak, akik végigolvasva az értékeléseket úgy érzik, tennének egy próbát. Szívesen fogadom a tapasztalatokat, ki hol bukott el xD.

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem eljutottunk arra a többé-kevésbé végre egészséges szintre, mikor legalább annyit elmondhatok, mindenkit nagyjából egyformán kedveltem. Ácsi, nem azt mondtam, hogy szerettem őket… nem lettek a kedvenceim, de sok cselekménybeli tényező által sikerült elérnie azt az írónőnek, hogy nem nyílt ki a bicska minden második alkalommal, mikor valaki kinyitotta a száját, és ez, ha engem kérdeztek, haladás. Sőt, mondom én, egészen kedvelhető lett a társaság így a véghajrára… ó, és azért egy kedvencet is összeszedtem végre, csak hogy el ne felejtsem. Smith. Alig volt a kiskrapeknek jelenése a történet alatt, de mikor igen… megzabálom a kis különc fejét.

Kedvenc részek:

Végre van… el sem tudom hinni! A történet végéhez közeledve, mikor a két tubica kicsit offolta a kapcsolatát, pontosabban inkább ilyen távolsági üzemmódba nyomta… na, azt nagyon szerettem. És nem is azért, mert nem voltak együtt… inkább azokért a pillanatokért, amikor mégis találkoztak, és ennyi külön töltött idő alatt megtanulták kellően megbecsülni a közös perceiket, és egymást. A gyerekes, hormonoktól fűtött kényszeres kapaszkodásuk egymásba végre igaz szerelemmé forrta ki magát, és ezt szerettem látni. Itt volt az ideje három résznyi huza-vona után.

Kedvenc idézetek:

„Ha két ember szereti egymást, annak nem lehet boldog vége”.

***

„Ahogy jobban szemügyre veszem, feltűnik, hogy az arcában nincs élet, a szeméből eltűnt a remény, és a szája szegletében megjelent egy keserű vonal. Találkoztam egy gyönyörű lánnyal, aki másokért él, mindenben a jót látja, még bennem is, és egy kísértetet csináltam belőle, aki most kifejezéstelen szemmel mered rám.”

***

„Milyen vicces… Gyűlölöd a világot, de a körülötted lévők mind szeretnek téged – suttogja könnybe lábadt szemmel.”

***

„Azt hittem, meg tudjuk csinálni. Azt hittem, hogy olyan a szerelmünk, mint a regényekben. Akármilyen gyors, kemény és nehéz volt, végig azt hittem, hogy túl fogjuk élni, és majd boldogan meséljük mindenkinek, milyen szerencsések vagyunk.
– Mert így is van! Túl fogjuk élni! – kiáltja fel fuldokolva.
Nem nézek rá, mert tudom, mit látnék.
– Éppen erről van szó, Hardin. Én nem csak túlélni akarok, hanem élni.”

***

„- Elmeséled még valakinek ezt a babakudarc dolgot? – kérdezem, hogy témát váltsak.
- Nem. – Az ajkába harap. – Nem hiszem. Legalábbis egyelőre nem.
- Senkinek sem kell tudni, legfeljebb akkor, ha örökbe fogadunk egy porontyot, majd néhány év múlva. Tutira rengeteg nyomi baba van a világon, akik mind arra várnak, hogy valaki megvásárolja őket. Nem lesz nehéz dolgunk. […]
Halkan felnevet.
- Nyomi baba? Ugye nem hiszed, hogy létezik egy bolt a belvárosban, ahová be lehet menni és gyereket vásárolni? – Az ajkára szorítja a kezét, hogy elfojtsa a nevetését.
- Miért, nincs? – viccelődök. – Akkor mi az a „Bababolt”?
- Ó, te jó ég! – Hátraveti a fejét, és hahotázni kezd.
Megragadom a kezét.
- Ha abban a boltban nem sorakoznak a polcokon a szépen becsomagolt babát, akkor beperelem őket megtévesztő reklámért.”

Borító: 5/1

Nope, ez most egy naaagy NEM. Úgy összességében nem vágódtam hanyatt a sorozat borítóitól, de szerintem ez az utolsó kifejezetten ízléstelennek hat. Még ha attól el is tekintünk első körben, hogy alapból nem csípem ezt a sémát, amit minden résznél alkalmaznak, arra akkor is muszáj kitérnem, hogy a piros meg a sárga brutálisan hat egymás mellett, ahogy nekem a háttér megoldása is… fura. Ez a vörösre színezett képi hátterezés olyan „Paint hétéveseknek” szint, amit nem szívesen lát az ember borítón, mert inkább a számítógép egy eldugott kis személyes mappájába való. Összességében szerintem sokat segített volna a könyveken, ha a kiadó átveszi a külföldi borítókat – a tipográfia bár ott is hasonló, a végeredmény sokkal esztétikusabb.



Pontozás: 5/3,5*

Szóval ilyen a búcsú pillanata? Meg nem mondtam volna előre. Őszintén szólva valami örömtánc-félére számítottam magamtól, meg határtalan megkönnyebbülésre – ez utóbbi amúgy érzem, hogy azért nem várat majd sokáig magára –, pezsgőbontásra meg tortára, ünneplésre… de tévedtem. Ürességet érzek, azt, hogy valamit most elvettek tőlem. Talán a lehetőséget, hogy további részeket oltsak szét egy-egy értékelés keretein belül… de nem ez fáj, valami más. Talán csak hiányzik a függővég a történet végéről, hogy morogva, de kezembe vehessem a folytatást és a szívem mélyén picit izgulhassak, most mit fog elszúrni ez a két szerencsétlen. Hiányzik, hogy számomra itt vége, és nem tudom, hogyan tovább – és zavar, hogy vártam, vártam és vártam a percre, mikor minden rendbe jön a szereplők között, és mire elérkezett ez a pont, az írónő azt mondta: pá! Pedig elértük a csúcsot, a Miután boldogok leszünkben eljutottunk oda, mikor kicsit kieresztve a gőzt azt mondhattam, erre megérte várni, ezért megérte küzdeni. Nem volt tökéletes, még mindig többször idegesített, mint egy jó könyvnek kéne… de valahogy mégis több volt benne, mint az előzményekben. Több mélység. Több valódi érzelem. Kevesebb gyermeteg hiszti. Hardin és Tessa úgy érzem, végre kicsit felnőttek, megtanultak érettebb döntéseket hozni, tisztelni egymást és önmagukat egyaránt… s ezáltal kicsi kivívni az enyémet is. Mondom: egy kicsit. De ennek már nagyon itt volt az ideje.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

A sorozat előző részeiről írt értékeléseimet alább, a megfelelő kötetekre kattintva érheted el! #nosztalgia ;)

  

2017. október 31., kedd

2017. ősz | Zeneajánló




Hey, my dears! Ígéretemhez hűen megérkeztem az őszi ajánlóm második felvonásával, melyben ezúttal a zenéé a főszerep. Akárcsak a könyvek esetében, úgy itt is igyekeztem ezerrel rákoncentrálni arra a tipikus őszi feelingre, így a legtöbb mára választott szám eléggé… hát, nyugis, finoman szólva, igazából viszont felettébb alkalmas, ha az ember azt tervezi hogy fog bealudni a kandalló előtt. De ne értsetek félre… igazán nem negatívumként mondom, elvégre tiszta idill bóbiskolni egyet a tűz melegénél… vagy akár csak leülni elé törökülésben egy bögre forró teával, beszélgetve a szeretteinkkel, belefúrva ujjainkat a kisállatunk bundájába. Remélem sikerült kellően elkapnom a hangulatot, és értitek, mire akarok kilyukadni. Most pedig, hogy már mind látjuk magunk előtt az eszményi november délután képét, itt az idő megtalálni hozzá passzoló aláfestő zenét – amiben remélem sokaknak segítségére lesz majd a lenti lejátszási listám. A finom hangszerelés, az andalgós tempó, a különlegesebb, sokszor tökéletlenül imádnivaló énekhangok nekem egy az egyben összefoglalják a szezon hangulatát zenei téren, so a hangsúlyt is leginkább az efféle számokra helyeztem.

A paletta széles, a dalok pedig átitatnak minden igazán meghitt őszi pillanatot, töltsük azt egyedül, a szeretteinkkel, barátainkkal, párunkkal… fenntartom, hogy egyaránt sikerült elkapnom a megfelelő számokat egy szórakozottan, az avarban sétálgatós délutánhoz és egy hatalmas, össznépi traccspartihoz; van a listában echte „nyugiban magam elé bámulós” dal, ablakon esőcseppeket számolgatós, meg olyan „eltoltuk a bútorokat, hogy táncoljunk egy romantikusat a szoba közepén” is. Filmbetétdalok tömkelege, elmaradhatatlan zongorajáték, régi, már-már klasszikusnak számító feldolgozás és újabb slágerek; ismert arcok és ismeretlenek… de ha azt nézzük, milyen hangulat uralkodik el a szobán a play gomb lenyomása után, meglátjuk, hogy mindben van valami közös. És… ja, ez most olyan volt, mint valami szar reklám. Na mindegy. Enjoy!

Fall Playlist 2017:

1. Alex & Sierra – Little Do You Know
2. Lord Huron – The Night We Met
3. Kodaline – All I Want
4. Birdy – Let It All Go
5. Paramore – Playing God
6. Paramore – All I Wanted
7. Sia – My Love
8. Sleeping at Last – Total Eclipse of The Heart
9. Yiruma – Kiss The Rain
10. Birdy – People Help The People
11. Gomez – Only You
12. Sara Bareilles – Gravity
13. Keane – Somewhere Only We Know
14. Paramore – The Only Exception
15. Ed Sheeran – Shape of You


Ezek lettek volna tehát az általam választott, szerintem totál szezonális hangulatot árasztó számok – remélem szerettétek, meghallgattátok, mívelődtetek, és persze elnéztétek, hogy enyhén Paramore fan üzemmódra kapcsoltam… de egyszerűen nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, hogy terjesszem a jóízlést xD. Gyönyörű őszt, felhőtlen kikapcsolódást, a szünetelőknek sok pihenést és alvást kívánok – bár a tanároknak a jelek szerint nyilván komoly ellenvetéseik vannak ezzel a két tevékenységgel szemben –, és persze úgy globálisan rengeteg jó könyvet és zenét mindenkinek! Ezer puszi és ölelés! ♥

2017. október 29., vasárnap

2017. ősz | Könyvajánló



Hey! Aki követi a blog FB oldalát, az már tudhatja hogy a napokban újabb, szokásosan felelőtlen ígéretet tettem pár posztra vonatkozólag… az eset egyedül annyiban tér el a Virág-féle átlagtól, hogy ezúttal el is készültem a tervemmel. Nem két hét, nem három hónap, és nem is évek múlva. Hanem máris. Wow. Nyugodtan csodálkozzátok ki magatokat, én ráérek. Ami azt illeti, már úgy… hm, kábé szeptember elseje óta foglalkoztat egy olyan igazi, totál őszi hangulatú könyvajánló gondolata, de az időjárás még annyira nem akart illőn viselkedni, hogy egyszerűen nem kapott el kellően a feeling a bejegyzés megírásához. Most viszont… borult ég, egész napos szürkeség, szitáló eső, szembeszél a biciklisek legnagyobb örömére… mégis mi őszi, ha nem ez? Úgy érzem hivatalosan is elkezdődött a meleg sálak, pokrócok, forró bögre teák és bekuckózós, olvasgatós délutánok időszaka, úgyhogy alább összegyűjtöttem 5+1 könyvet ilyen alkalmakra. Enjoy!

1. Szurovecz Kitti – A sokszívű



Már egészen a könyv első oldalaitól biztos voltam benne, hogy ennek helye kell legyen ezen a listán – egyszerűen ötvözött minden olyan elemet, amely A Tökéletes Őszi Olvasmány keresésekor kritérium lehet. Igen, ez egy ilyen nagybetűs fogalom. Gyengéd, visszafogott romantika, némi rejtély, nyomozás, ami kellemes bizsergést, izgalmat generált és adott is egyfajta pluszt, de ami  engem leginkább levett a lábamról, az a nem mindennapi témaválasztás. Imádom, mikor egy szerző kész előállni valami újjal, és nem sajnál érte rengeteget dolgozni, kutatni… ami persze utólag a könyvön is érződik, elvégre olvasás közben elég hamar feltűnt, hogy Kitti nem kispályás. A fogalmazásmódja, történetvezetése mind-mind profi, a karakterei kidolgozottak, ezáltal felkeltik az olvasók érdeklődését a sorsuk iránt. A sokszívű meghat, elgondolkodtat, megérint… legfőképp pedig kikapcsol a világból pár órára, mert olyan szinten magával ragadó, hogy lehetetlen olvasás közben bármi másra figyelni. Hamarosan várható róla az értékelésem is, bővebb ömlengésem tehát még picit várat magára… de a lényeget azt hiszem megértettétek már. Olvassátok!

„Szerettem volna elmagyarázni nekik, hogy szerintem a szeretet, a szerelem végtelen. Hogy nem kap valaki kevesebbet azért, mert másnak is adok belőle. Sőt, ha úgy élhetek, ahogyan szeretnék, és boldog vagyok, a legjobb önmagamat tudom adni mindazoknak, akiket szeretek.”

2. Meik Wiking – Hygge



Ha van könyv, ami konkrétan maga az ősz-tél, a hideg, a halvány hangulatfény, a bekuckózás egy vastag pokróccal és nagy bögre teával, az ablakon kopogó esőcseppek hangja, stb… akkor az csakis ez lehet. Mert a Hygge, mint könyv, és a hygge, mint szinte lefordíthatatlan dán szó, éppen ezt jelenti, ezt foglalja magába. Egyikünk számára sem lehet ismeretlen a hűvös és szürke, egyre rövidebb napok beköszöntével támadó lehangoltság- és fáradtságérzés, a minimális, épp csak a túléléshez elegendő energiaszint és társai… pedig – meglepő –, de nem lehetetlen megtalálni a boldogságot és harmóniát ebben az évszakban sem, a dánok pedig ismerik a titkot. Tapasztalatom szerint már a könyv olvasása közben megkezdődik a változás az ember hozzáállásában, a csoda nagy része végbemegy azzal, hogy átengedjük magunkat annak a pozitivitásnak, amit a lapok sugároznak… utána pedig nincs más hátra, mint hasznosítani a mindennapjainkban az olvasottakat. Nincs szó nagy dolgokról, világmegváltásról… csak néhány apróságról, amelyek melegséggel töltik fel a lakást meg persze az ember szívét. Ehhez kezdőszettnek ajánlanék egy kényelmes pulcsit, jó meleg takarót, echte őszi illatú gyertyákat, némi hangulatzenét – és persze ezt a könyvet. Hyggeligebb nem is lehetne.

„A hygge inkább szól hangulatról és élményről, semmint a dolgokról. Arról, hogy együtt vagyunk a szeretteinkkel. Az otthon érzéséről. Hogy biztonságban vagyunk, védve a világról egy olyan helyen, ahol elengedhetjük magunkat.”

3. Amy Harmon – Arctalan szerelem



Kicsit nehéz határozottan megfogalmazni azt, egy romantikus könyv mitől lesz tökéletesen alkalmas éppen egy adott szakára az évnek… de attól még egy létező jelenségről beszélünk. Megfogni talán nehéz, de attól még van valami a könyvek hangulatában, stílusában, a karakterekben, a felmerülő konfliktusokban, amelyek meghatározzák, mikor esik jól olvasni – az édesebb sztorik például nagyon mennek karácsony táján, nyáron pedig a műfaj rajongói is szívesebben vesznek kézbe fiatalos, szabadsággal és boldogsággal átitatott regényeket. Tavasz? Élénkség és báj. A kör végére érve pedig számomra az őszi hangulathoz illenek leginkább a komolyabb, elgondolkodtatóbb, esetenként akár szomorkásabb történetek – mint amilyen például az Arctalan szerelem is. Megszorongatja az ember szívét, üt, nem is akármekkorát, és teljesen igénybe veszi mind az ember agyát, mind a lelkét a maga komor problémáival, megrázó fordulataival – de még a lassan kibontakozó, gyönyörűséges szerelmi szálával is. Amy Harmon könyvének minden lapja egy kis csoda, és konkrétan azóta, hogy olvastam nem vágyom másra, csak hogy legyen időm újra a kezembe venni – és ezt tudom tanácsolni nektek is :)

„Szerintem azt jelenti, hogy nem értünk mindent, és nem is fogunk érteni. Lehet, hogy nem fogunk válaszokat kapni a miértekre. Nem azért, mert nem léteznek válaszok, hanem mert nem értenénk meg őket.”

4. Julia Lewis Thomson – Többek által



Hasonló alapon került fel a listámra, mint az Arctalan szerelem is – témájánál, hangulatánál fogva úgy érzem ez is tökéletes társ lehet egy borongósabb estére. Az írónő komoly témákat boncolgat debütáló regényében, amivel egyszerre gondolkodtat el, és mozgat meg valamit egész mélyen az ember lelkében. Mély, érzelmekkel teli történet, mely egyszerre lágyítja el az ember szívét a bájával, és emlékezteti eközben a világ igazságtalanságára, s arra, hogy az élet mégis mennyire nem fair.

„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

5. Kerstin Gier – Silber, álmok első könyve



Nem telhet el az ősz fantasy nélkül sem – és mivel az Alkonyatot már előttem tavaly, a Pokoli szerkezeteket pedig egész egyszerűen mindig, MINDIG ajánlom, nem mondom, egy időre komoly gondolkodóba estem… aztán jött a megvilágosodás. Kerstin Gier YA regényei széles körben ismertek, én is ismerkedem hát a munkásságával… de engem a Silber trilógiájának nyitókötetével tudott egészen levenni a lábamról az értékelés pedig azóta is nagy kérdés, hogy hol bukta be az alkotói folyamatot… khm, just Virág things, tudjátok. Mindenesetre szerintem tökéletesen kikapcsoló és egyszerre szerethető történet – eléggé gyermekbarát ahhoz, hogy senki se fossa össze magát rajta éjszaka, közben mégis rendkívül fordulatos, izgalmas, emellett nem elhanyagolható, hogy koránt sem mindennapi fantasy-szállal operál, ami hatalmas pluszpont. Megjegyzés olvasáshoz: áloműző használata javasolt!

„Mi lenne, ha aludnál, / És amíg alszol, / Álmodnál, / És mi lenne, ha / Álmodban a / Mennyországba eljutnál, / S ott tépnél egy szál virágot, / különös, csodás virágot, / És mi lenne, ha / Felébredve, / ott lenne épp a kezedbe'? / Mondd, mi lenne akkor?”

5+1 Algernon Charles Swinburne – Tenger és alkonyég között



Végül muszáj volt helyet kerítenem ennek a kötetnek… hiszen az őszhöz valahogy hozzátartoznak a versek, én legalábbis ezt tartom a leginkább versolvasgatós évszaknak, a költészet egyszerűen része az idillnek. Swinburne munkásságára a Dolores c. versének köszönhetően figyeltem fel, arra pedig a Pokoli szerkezetek olvasási közben – még egy ok, hogy olvassatok Cassandra Clare-t, drága gyermekeim –, utána pedig rövid út vezetett addig, hogy felkutassam kicsiny könyvtárunk egyetlen Swinburne kötetét. Nem kellett sok idő, hogy beleszeressek a költő stílusába – egyszerre egyszerű és művészi, csodás mondanivalóval.

„Herceg, s mind, akit víg öröm ölel, / e rímet vésse jókor még eszébe: / mert élni édes, ámde halni kell. / Minden emberi vágynak ez a vége.”

Ennyi lett volna rövid őszi listám és ajánlóm – remélem sokatok érdeklődését sikerült felkelteni egy-egy könyvvel kapcsolatban, s ha eddig haboztatok is, most már lesz kedvetek nekivágni valamelyiknek… vagy ki tudja, talán többnek is. Talán most először… talán újra, akár sokadjára. Fönt kivétel nélkül olyan regényeket szedtem össze, melyek megérik mind a pénzt, mint az időt – a legközelebbi posztban pedig olyan számokat hozok el nektek, amelyek tökéletes aláfestést nyújthatnak az olvasásukhoz… na jól van, igazából bármihez. Úgyhogy pussz addig is, legyetek jók jobbak mint én, pihenjetek sokat többet, mint én, és élvezzétek a klisé őszi napokat, úgy, ahogy azt kell! :D

2017. október 23., hétfő

Cry with the saints | Kelly Oram - Sz, mint szűz



„Tudod, kinek az ötlete volt a srácok albumának címe? Az enyém! Én találtam ki az Sz mint szexet! De neked is van még egy ötletem: „K mint képmutató”! Folyton arról papolsz, hogy mindenkinek meg kell hoznia a saját döntését, de igazából úgy érted, hogy mindenkinek azt kell csinálnia, amit te csinálsz, mindenkinek úgy kell döntenie, ahogyan te döntöttél!”

Eredeti cím: V is for Virgin
Sorozat: Sz, mint szűz 1. (V is for Virgin 1.)
Oldalszám: 312
Megjelenés: 2017.
Kiadó: Móra (LOL könyvek)
Ár: 2499 –

Szűznek lenni szívás. Valerie-t eddig is sokan hülyének nézték, amiért a házasságig várni akar a szexszel, az viszont már nagyon gáz, hogy emiatt a pasija szakít vele, Val nyilvános kiborulása pedig felkerül a YouTube-ra. De a lány kitart az elvei mellett, és ha már úgyis milliók röhögnek rajta, elindítja a „V mint vigyázz a szüzességedre!”-kampányt, ami pillanatok alatt országos méretűre nő. A szívdöglesztő rocksztár, Kyle Hamilton is hall Valerie fogadalmáról, és mindent elkövet, hogy a lány khm… meggondolja magát. Ellenállni „Az év legszexibb pasijá"-nak, amikor hódító üzemmódba kapcsol? Sok sikert, Szűz Val!


Ha végiggörgetitek az olvasmánylistámat, láthatjátok, hogy nem sokszor gyarapítom LOL könyvekkel, és amúgy nem is véletlenül… Kelly Oram neve viszont olyas valami, amire mindig felkapom a fejem, mert az első percektől kezdve bizonyított nálam. A Szívzűrterápia strébereknek volt az első könyv, amin sírtam, azóta pedig minimum ötször olvastam már. Abban a pillanatban talált rám, mikor a legnagyobb szükségem volt arra a vigaszra, amit adhatott, és ezért hálával tartozom az írónőnek. Két-három évvel később pedig épp olyan véletlenszerűen, mint az előző regény, a Cinder és Ella is megtalált magának, és megerősítette az Oramba vetett hitemet. Azt hiszem kialakult köztünk e két történet alatt egy elég erős – bár sajnos elég egyoldalú – bizalom, ezen felbuzdulva pedig vettem is a bátorságot, és ostoba módon kizárólag ezekre a tapasztalataimra hagyatkoztam, mikor nekikezdtem az Sz, mint szűznek.

Nem kellett volna. Tudom én, hogy ezek mind más-más témájú, komolyságú könyvek, és talán épp ezért nem lenne szabad őket egymáshoz hasonlítgatnom, de nem tudom megállni. Olvasás közben önkéntelenül is elkezdtem felépíteni szépen a fejemben az Oram-mércét… és lázasan kerestem az okot minden oldalon, hogy az Sz, mint szűz is valahol ott foglalhasson helyet mint az írónő eddigi regényei. Nagy kár, hogy nem csak rajtam múlt.

Bárki, aki ismer, és akivel váltottam akár csak egyszer is szót a könyvről tanúsíthatja, hogy teljes jószándékkal és őszinte lelkesedéssel kezdtem neki – az első pillanattól, hogy felkerült a Móra oldalára, ezt vártam, folyton azon sürögtem, hogy valahogyan a kezemben tudhassam, s míg addig is az értékeléseket olvasgattam, egy percre sem tudtak eltántorítani a negatívak. Mert eldöntöttem, hogy tetszeni fog, tetszenie kell… biztosan jó lesz. Mikor pedig nekikezdtem, és elért az első pofáraesés – a sok közül – még akkor is bizakodva lapoztam és mentem tovább, mert kézenfekvőnek vettem, hogy összességében ez csak is jó sztori lehet, de nyilván időre van szükségem, hogy ezt meglássam.

Igyekeztem, tényleg. Az írónő viszont rohadtul nem.

Akármennyire is próbáltam kiküszöbölni, csak eljött az a pont, mikor már beláttam, hogy ebből nem sül ki semmi jó – de úgy tényleg, totál semmi. Több okból is fájt a felismerés, egyrészt ott van az írónőbe vetett hitem, az olvasásra fordított időm, amit utólag teljességgel pazarlássá értékelhettem át, de leginkább mégis az zavart, hogy a sorok mögé pillantva egy remek, laza mégis ütős ifjúsági sztorit láttam – egy csodás lehetőséget, amit nem sikerült megfelelően kihasználni, egy díjnyertes ötletet, ami elméletben ugyan még működött, a gyakorlatban viszont teljesen bebukott.

A szüzesség elvesztése kétségtelenül egy, a fiatalokat sokat foglalkoztató probléma – bár kis hazánkban azért azt hiszem koránt sem ölt az e körül csapott felhajtás akkora méreteket mint például Amerikában, vagy legalábbis a klisé tinifilmek-, és könyvek Amerikájában. Nem is azért, mert nálunk kevésbé lenne fontos… talán inkább annyi az oka, hogy országunkban csak úgy hemzsegnek a tabutémák, amelyekről nem szokás beszélni, és valahol ezt is közéjük kell sorolni… bár tény, nem csak itt jellemző a probléma, és hogy ez a kínos hallgatás mennyi bajhoz vezet.

Ezt nézve meg is voltak a könyvben a jó gondolatok, pompásan megfogalmazta és átadta a lényeget, hogy miért lenne fontos beszélni a témáról, hogy a tudatlanság hány ponton cseszheti el akár végzetesen is egy-egy fiatal életét. Gondoljunk a védekezés hiányából adódó betegségekre, a nem kívánt terhességekre, vagy akár csak a felkészületlen szex lelki következményeire – bár ez talán a lányoknál jelentősebb probléma. Őszintén… az egész dolog a lányoknak nagyobb probléma… A kérdés csupán annyi: valóban az az egyedüli megoldás, hogy várjunk a házasságig?

Nem. Legalábbis szerintem… ugyanis – már nem azért, nem akarom magamat fényezni xd – de én elismerem, hogy amit állítok, csupán szubjektív vélemény… és nem erőltetem rá senkire. Think what you want, everybody!

Ez az a többnyire győztes titok, amire az írónőnek alkotásának ezen fázisában még nem sikerült rájönnie. Kelly Oram meg az egész Sz, mint szűz nem az egyetemes igazság szószólója – mert olyan témáról beszélünk, amiben nincs is egyetemes igazság. Van rengeteg személyes meggyőződés, vélemény, hitbeli kötöttség, satöbbi, satöbbi… mert bár ugyanazokra a dolgokra minden esetben helyénvaló felhívnunk a figyelmet, az adott reakciók között már nem lehet megítélni mindent feketén és fehéren, egészen sok tényező szól bele a jóról és rosszról formált képbe. Így nem jelenthetjük ki egyöntetűen, hogy a házasság előtti szex rossz, sem azt, hogy jó. Maximálisan ember-, kultúra- és vallásfüggő, tessék elfogadni.

Van, aki gyenge jellem, aki belekényszeríthető; van, aki nem is tudja mit tesz; van, aki azt hiszi itt az idő, majd utólag rájön, hogy elsiette… Ugyanakkor van, aki készen áll rá fiatalon is, aki elég érett, elég felelősségteljes, és akinek így nem is okoz törést, megrázkódtatást az életében. Van, aki a házasság után sincs ezen a szinten – és akkor most arról is mondhatnék pár szót, hogy miért kellene a házasság ilyen fontos szerepet játsszon az egyenletben. Főszereplőnk, Szűz Val egy leányanya örökbeadott gyermekeként biztonságot várna eme intézménytől, kicsit Disney-s beütésű elvek alapján gondolkodva nála a házasság már maga a happily ever after meg az örökkön-örökké. Annyi mindent akarnék mondani… viszont most csak két szót fogok: nem az. Hosszas fejtegetésre adna okot ez a téma, de az a helyzet, hogy rádöbbentem, a könyvről magáról eddig oly keveset mondtam, holott talán inkább azt kéne… de egy ilyen kényes téma ilyen rendkívül – már bocsánat, de – ostobán való megközelítése fájt, nagyon fájt. Ugyanazt tudom ismételni, mint eddig: az alapötlet kiváló, viszont amilyen irányt vett az írónő, nekem már személy szerint sok volt. Vágom, szerinte a házasság előtti szex egyáltalán nem helyes. Istenem, talán még maga a szex sem az… de megértettem volna akkor is, ha nem nyomja a képembe ilyen erőszakosan.

Egy percre már majdnem fellélegeztem, hogy a nehezén túl vagyok… mert elviekben a legnagyobb problémát a téma ilyen szélsőséges megközelítése jelentette számomra, de az igazság az, hogy a valódi gond csak most kezdődik: ugyanis én vártam és vártam, hogy valami ellensúlyozza ezt a negatív pontot… és az a valami csak nem akart jönni.

Lehengerlő stílus, frappáns párbeszédek, szerethető karakterek, különleges cselekmény… mind-mind olyan dolog, ami talán még mentette volna a menthetőt… ha lett volna egyáltalán. Bármelyik. Könyörgöm, akár csak egy lett volna jelen a felsoroltak közül, és máris megenyhülök egy kicsit, de nem mindig elég akarni… mármint az olvasó részéről. Hiába próbáltam megkapaszkodni minden apró szalmaszálban, végül, az utolsó oldal után minimális pozitív érzés nélkül csuktam be a könyvet.



A sztori bár érdekesen indult, végül átcsapott az irracionális tündérmese kategóriába, abból is inkább a klisés fajtát erősítve, olyan világot vizualizálva, ahol ha jelenetet rendezel az ebédlőben, varázsütésre híresség válik belőled és minden álmod valóra válik. Arról nem is beszélve, hányszor láttuk már, hogy a menő énekesek, színészek, meg persze a suli Cortezei ráizgulnak a világ oké… a suli legjelentéktelenebb lányára. Annyira alap. Az egyenletbe még belecsúszik egy plusz férfi khmm fiúka karakter, és máris kész a tökéletesen fantáziátlan, szerelmi háromszöges és ezer százalékosan klisés romantikus szál. Valaki segítsen, mert keresem az egész értelmét, de nem találom – pláne, hogy ennek a harmadik tagnak már konkrétan a nevére sem emlékszem. Az oldalakat persze kiválóan megtöltötte, míg az utolsó oldalon eljutottunk arra a pontra, amit a legtöbben vártak, pláne azt nézve, hogy másik két főhősünk, Klye Hamilton na meg a Szűz Valként elhíresült Valerie már előtte is úgy kerülgették egymást mint két kiéhezett mókus.

Apropó, plusz egy szegmens a történetben, amin az ember csak észveszejtően röhögni tud, ha sírni nem akar. Az ellentmondások és a teljes hiteltelenség csúcsa az, amit ez a kettő tubica művel a könyv során… a végeredmény pedig egész egyszerűen nevetséges. Bár főhősnőnk, Val eredetileg rendkívül határozott, erős akaratú egyéniségnek van feltüntetve, aki tudatában van döntéseinek, s komoly elvekkel is rendelkezik, az írónő mégis rendszerint pár mondattal tiporta földbe a személyiségét. Persze, örüljünk, hogy főszereplőink között izzik a kémia ezerrel, ezt várja mindenki egy párostól… de ez speciális helyzet, amiben inkább romboló hatása volt. Ez a kettő folyton összeakadt, a tűz minden alkalommal fellángolt köztük, a csajszi lába pedig elgyengült, és kishíján szét is tárult a srác egy fél undorító szavára is – noha tudjuk, hogy Val „mennyire szilárd jellem”. Vagy nem. Pár ilyen alkalom és elvesztette minden hitelességét, nekem pedig a szimpátiám.

Bár… ha belegondolok, olyanom amúgy sem nagyon volt. Valerine-nek már a kezdeti kirohanásai is csak ellenszenvet ébresztettek bennem, de igazából a karakterének a teljes kidolgozása taszított. Kora ellenére én egy 13 éves szintjén álló hisztis és gyermeteg lányt ismertem meg, akit még így is ezerrel próbált Oram felruházni némi felnőttes, felelősségteljes jellemmel, de nem járt sikerrel, az összkép inkább abszurdnak hatott.

Lényegében az egész könyv problémáját ez határozza meg: az írónő pozitív irányú szándékai, hogy megalkot egy pozitív, erős nőt főszereplőnek, egy igazi badass, de szerethető rosszfiút a párjának, eközben pedig felhívja a figyelmet egy fontos kérdésre meg persze a tudatos élet, tudatos döntéshozatal fontosságára, mert azért nyilvánvaló, hogy a szexualitás köntösébe csomagolva csak erre megy ki a játék. Mindezt humorosan, fiatalosan. Ez a nagy jószándék viszont tévútra tért valahol az írónő feje és a számítógép billentyűzet között: a főszereplők érezhetően nem birtokolták kellően a kezükbe adott tulajdonságokat, ettől erőltetettnek és hiteltelennek hatottak – s hogy fokozzam, hasonlóan buktak el a mellékszereplők is, méghozzá csúfosan. A téma feldolgozásáról már azt hiszem odafent eleget mondtam, még sokat is… rövid reakcióm Kelly Oram próbálkozására: LOL. A vicces, kamaszbarát hangnemből pedig valami eszméletlen bugyuta, idegesítő és nevetséges kivonat lett a tipical fullsötét, klisétenger amerikai tinifilmek Amerikájából. Nem találtam az egészben semmi pozitívan értékelhető részletet, egyszerűen… megbocsássatok, de szerintem egész egyszerűen pocsék volt. Számomra ez most túltett minden eddigi Anna Todd könyven, ami nagy szó.

És most jön az egész legnehezebb része… tekintve, hogy egy ilyen értékelés után mindig rendkívül nehezen ajánlok egy könyvet… úgyhogy talán próbálkozzunk már megközelítéssel, nézzük inkább azt, ki kerülje eme remekművet. Nem ajánlom annak, aki már olvasott Oramtól, mert csalódni fog; nem ajánlom annak, aki még nem, mert ő pedig ez alapján sosem fog eljutni az írónő olyan regényeiig, amelyek tényleg megérik a befektetett pénzt és időt. Nem ajánlom annak, aki könnyen befolyásolható, mert a történet erőszakos természete elevenen felfalja; de nem ajánlom a túl határozott, tudatos olvasóknak sem, mert aki átlát a szitán annak elég hamar halálosan idegesítővé válhat ez a fajta témamegközelítés. Nem ajánlom, ha valaki szereti a tartalmas, elgondolkodtató könyveket; de ezt még kikapcsolódásképp sem adnám senki kezébe, mert a pihenésnek és lazításnak is vannak ennél mérföldekkel kifinomultabb módjai. Nem ajánlom… igazából senkinek. Maximum mazochistáknak. Nem mintha persze nem állna fenn a lehetősége, hogy valakinek meg akár a kedvence lesz, de amennyiben rajtam múlik… nevetséges volna, ha ezek után bárkinek is ajánlanám. Cselekedjetek belátásotok szerint.  

Kedvenc karakterek:

Sad story, de valahogy senki sem került igazán közel hozzám…  jó, nem is igazán közel… úgy egyáltalán, közel. Egyedül talán Kylie irányában kezdtem érezni valami igazán minimális rokonszenvet, felé is inkább csak a könyv végéhez közeledve, mert a tapló-énje értelemszerűen nem vett le a lábamról. Nem mintha a későbbiekben ez történt volna… sem ember, sem álompasi kategóriában nem sikerült meggyőznie, de amolyan „ha már muszáj választani” döntésnek még éppen belefér – az is kizárólagosan a könyv végéhez közeledve. KIZÁRÓLAG. Amúgy… bah.

Kedvenc részek:

Most mindenféle rosszindulat nélkül mondom, hogy a végéhez közeledve kezdtem csak némi pozitivitást érezni. Akadt ekkortájt egy-két szebb, meghittebb Kylie-Val jelenet, ami elég aranyos lett, mondhatni bájosan LOL-os, de azt hiszem ez az össz, és még ennek is elvette az élvezhetőségét, mikor rádöbbentem mekkora ellentmondást szül a könyv eszméivel szemben.

Kedvenc idézetek:

„Semmi értelme mindig csak veszekedni, ha utána elmarad a forró békülős szex.”

***

„Nem rázta meg a kezem, hanem megfogta, és a hüvelykujjával simogatta az ujjam hegyét. Beleremegtem, de nem is az érintésébe, hanem abba a tekintetbe. Szenvedély – irántam, a pillanat, a zene és az élet iránt. Puszta szenvedély. Olyan volt, mintha Kyle Hamilton egész lénye csak szenvedélyből állna, és ezt egyenesen belém sugározná. Zavarba ejtő élmény volt.”

***

„Egy zugszűz! Hát ez aranyos.”

Borító: 5/2,5

Kitartóan várom azt a napot, mikor valamelyik Kelly Oram könyv megkapja végre a hozzá méltó borítót, aminek láttán nem akarom a tulajdon két kezemmel tépni ki a szememet, hogy enyhítsem a kínt, amit a látvány okoz. Én igazán nem akarok túl kritikus lenni… de itt már azt hiszem a legnagyobb jóindulatom sem segítene semmit. És ami borzalmasan fáj az az, hogy az Oram könyvek magyar kiadásai közül még mindig az Sz, mint szűz borítója néz ki a leg…esztétikusabban, annak ellenére, hogy ha tehettem, erre sem néztem rá inkább. Lehetne szép… igazán lehetne az. A szélén és gerincén lévő indák bájosak, romantikusak és jó értelemben véve nagyon LOL-osak is, a cím betűtípusának pedig igazán csípem a kreativitását, de a háttérben valami nagyon félresiklott. Fel lehet ismerni, hogy a tervezők azzal a képpel dolgoztak, amellyel az eredeti kiadás is készült, ám annak előnyére vált a „fejetlenség”, ahogy a V medálos nyaklánc is kompenzált. Erre nekünk mi jutott…? Tény, egy fejjel több, de ha engem kérdeztek, van valami ijesztő abban, ahogy a modell keze rásimul… bennem megállás nélkül azt az illúziót kelti, hogy fognia kell a fejét, hogy a helyén tartsa, különben lepottyanna. Nem akarok szőrözni… de nem, egyszerűen egy NAGY NEM! És azt már igazán nem is mondom, hogy ha addig élek sem fogom megérteni, miért kell az író nevét apró légypiszokként dobni mindig a borító sarkába… de komolyan, már meg sem szólalok, mert a borító kielemzése hosszabb lesz az értékelésnél.

Pontozás: 5/2

Talán sosem éreztem még olvasás közben, hogy az agyamnak végig ilyen erős ellenállást kéne prezentálnia, de eljött az idő, és bevallom, nem tetszett a dolog. Meglátva a – számomra amúgy elég fájdalmas – borítón Kelly Oram nevét, kitörő pozitivitással álltam neki a könyvnek, és Isten a tanúm rá, hogy végig igyekeztem megőrizni ezt a hozzáállásomat. Az alapötlet hibátlan, a téma figyelemreméltó, a probléma, amire rámutat igenis fontos, de a megvalósításnál úgy éreztem, sikerült átesni a ló túloldalára. Ami lehetett volna visszafogott véleménynyilvánítással mixelt figyelemfelhívás – csillagos ötös –, abból szépen átgaloppoztunk a szélsőséges pártfoglalás kategóriába. És nem feltétlenül ez a gond… inkább az, hogy a történetünk nem is ad helyet más gondolatoknak, nézeteknek, szent és sérthetetlen eszmeként kezeli a saját álláspontját. Ha pedig nem lenne mindez bőven elég, az írónő még megspékelte éppen egy regényre elegendő mennyiségű elviekben már majdnem felnőtt, igazából viszont elképesztően gyermeteg karakterrel, helyenként felesleges hisztikkel és kirohanásokkal, és mikor az ember már azt hinné, hogy ennyi szenvedésért cserébe legalább megkapja azt a kis romantikát, amiért jött, akkor még azzal is szembesülni kénytelen, hogy némi értelmetlen szenvedést és időhúzást leszámítva ez a szál úgy a könyv utolsó oldalán kezdődik. Nem tudom, hol járhatott Kelly Oram esze írás közben, de ez messze nem egy Cinder és Ella szint, sajnos.

Extra

A könyv központi témája ugyebár a szüzesség, azon belül is annak elvesztése, s a kérdés, vajon mikor történjen meg a dolog, várjunk-e a házasságig. Az írónő, de legalábbis főszereplőnk, Val állásfoglalása egészen egyértelmű, nekem azonban rögtön egy dalt juttatott eszembe, amely szintén eléggé határozottan nyilvánít véleményt a témát illetően – csakhogy homlokegyenest a könyvben leírtak ellenkezőjét. Egy szinten úgy érzem tehát, helye van itt a legendás Billy Joel Only The Good Die Young c. örökzöld számának – elvégre adjuk meg a lehetőséget minden nézőpontnak hogy képviseltesse magát ebben a rendkívül megosztó, szinte már tabunak számító kérdésben.


Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!