Nyári bakancslista | 2019

Hey there! Pénteken egyszer, s remélhetőleg mindenkorra leszámoltam az emelt érettségijeimmel, úgyhogy üdv nekem ismét itt, az élők sorában! Kemények voltak az elmúlt hetek: az éjjelre leterítő kiégésemet pedig estéről estére máshogy kezeltem: olykor bűntudattól keserédes Jóbarátok nézéssel kapcsoltam ki, máskor megírtam kínomban egy hatoldalas levelet, de leggyakrabban csak egy könnyes sóhajjal megpróbáltam kifújni magamból az igencsak hátráltató frusztrációmat, hogy este tizenegykor újra nekifuthassak a Tolnai Ottó tételemnek. Ez utóbbi nem egyszer torkollott sírásba, de az vesse rám az első követ, akit nem tölt el az agresszióval vegyes végső kétségbeesés a Világítótorony eladó c. remekművet, vagy a hozzá készült tételt olvasva. Na de hogy a tárgyra térjek: egy ilyen este eredménye volt a jegyzeteim közt megjelenő és egyre gyarapodó bakancslista féle is – annak a szellemében természetesen, hogy mikor tanulnom kéne, természetesen ötletek garmadája árasztja el az agyam, hogy mi mindent csinálnék jelen pillanatban szívesebben.  E költői kérdésre a válasz amúgy a „bármit”. Egy szó mint száz, ha már elvesztegettem az értékes, tanulásra szánt időmből úgy… nos, öt percet kigondolni, miket tervezek az idei nyárra, akkor gondoltam megosztom mindezt veletek is – hadd hüledezzen mindenki, hogy nem szerepel a felsorolásban sem fancy fesztivál, sem tengerparton lazulás, sem a lebarnulás ami még életem 18 éve alatt egyszer sem sikerült, de miért is ne szeretnék egész évben világítani mint egy led izzó. Let’s see!

1. Zongorázni

Bár sokszor úgy érzem, hogy mindennemű muzikális képességemet elhagytam valahol az általános harmadik-negyedik osztályában, pár hónapja elhatároztam, hogy igenis szorosabbra fűzöm kapcsolatomat a régi Petrof zongoránkkal, mert van valami végtelenül szomorú abban, ahogy csak áll évszámra anélkül, hogy bárki megszólaltatná. Egy ideje Queen számok első versszakainak szakadatlan ismétlésével emelem a hangulatot – remélem az egész utca élvezi –, de tervben van tovább bővíteni a sort, ha már kiakasztottam a telefonom memóriáját az oktató videókkal.

2. Életre hívni elveszettnek vélt kreativitásom and such things

Ez igazából több önálló részt magába foglal, egész egyszerűen csak úgy éreztem tartozom felétek annyi alapvető tisztelettel, hogy ne húzzam az időtöket feleslegesen x újabb ponttal. Csak ezzel a magyarázkodással, of course. Lényeg ami lényeg, szeretném ezt a nyarat részben a festésnek szentelni – májusban több-kevesebb sikerrel, de megkíséreltem lefesteni Brian Mayt, ez alatt pedig rájöttem, hogy ez egy nagyon is relaxáló tevékenység: egyrészt teljes koncentrációt igényel, másrészt segít elengedni magam. Másodszor: megígértem a húgomnak, hogy horgolok új ruhákat a babáinak – még általános környékén nagyon elragadott ez a horgolás dolog, és rengeteg apró ruhát készítettem, amelyeket… hát, ma már nem tartok a legjobbnak, úgyhogy eldöntöttem, nekifutok mégegyszer. Végül pedig, ha már textil – ami, valószínűleg nem tudjátok rólam, de örök kedvenc ágam a kézművességen belül –, eldöntöttem, hogy varrok magamnak egy király farmerszoknyát egy régi nadrágomból.

3. Életrajzokat olvasni

Talán írhattam volna csak egyszerűen azt, hogy „olvasni”, elvégre olyan dolgok is állnak a listámon példának okáért, mint az Iskola a határon, vagy A Mester és Margarita, amit elmulasztottam megejteni az emelt magyar érettségi előtt hoppá, de mindez ide vagy oda, a főszerepet jelenleg az életrajzoknak szentelném. Már nem is számolom hányat tornyoztam egymásra az asztalomon: Freddie Mercury, Rod Stewart, McCartney, Elvis, Madonna, Phil Collins, Bob Dylan… és valamilyen asszociatív kapcsolat alapján ide sorolnám az efféle kötetek mögé Arany és Petőfi levelezését is, amit néhány idézetnek (és meglepő módon az emeltre olvasás alatt megismert még több versüknek) hála már alig győzöm kivárni, hogy a kezemben tarthassam!

4. Fordítani

Nem akarnám ezt túlrészletezni: szeretnék megint elkezdeni dalokat fordítani mint néhány éve, mert amellett, hogy rettentő relaxálónak találtam, még bizonyos korlátozott szinten az angoltudásomnak is jót tett ez a tevékenység. Idén megpróbálkoznék néhány verssel is, ami előreláthatólag hasznára lehetne a „poézisemnek”, ha szerencsém van és direkt fogalmaztam ilyen nevetségesen fellengzős módon, mintha lehetne részemről poézisről beszélni egyáltalán, na de egy kis irónia még nem árthat meg senkinek. Ezen felül, mintha nem lenne ez is bőven sok célkitűzés egy magamfajtának, tervbevettem egy picit nagyobb fordítós projektet is, de azt fedje egyelőre jótékony homály.

5. Egy hétvége Barbival

Igen-igen, kilátásba került végre egy sis-reunion, ami már elég időszerű, tekintve hogy lassan két éve, hogy utoljára találkoztunk – ez pedig így leírva még keményebb, mint eddig hittem. Mindenesetre ha jól állnak nekünk a csillagok, Barbim leruccan majd ismét egy hétvégére, maga mögött hagyja a nagyváros zaját, hogy velem élvezze a kisváros eseménytelenségét és tiszta levegőjét.

6. Kihasználni, hogy lesz időm sorozatot nézni

Na nem mintha az idő hiánya gyakran visszatartott volna attól, hogy éjjel kettőig nyomjam a Jóbarátok maratonokat. Az elkövetkezendő időszakban viszont szeretnék a végére érni mind az Agymenőknek, mind az Így jártam anyátokkalnak, amiket szerintem már évek óta parkolópályára tettem, a fene tudja miért, mert imádom mindkettőt. Akárhogy is, a sitcom kedvem az egekben, úgyhogy hamarosan újra következik Robin és Barney shippelése a végletekig és persze a röhögés az olyan fizikás poénokon, amiket nem is értek. Másodszor, Barbi lelkesedésének hála felkerült a rövidtávú listámra a Gilmore Girls; haladnék tovább a Mr. Robottal, kíváncsi lennék a Csernobilra, folytatnám a Black Mirrort, és nővéremmel a Trónok harca is egyre inkább kísértésbe ejt minket… egy szó, mint száz, nem fogok sokat aludni.

7. Twilight-maraton

Ha már belemásztunk a sorozat-témába, akkor ez még idevág… tudom, egy szenny mind az öt film, és annak ellenére, hogy egészen szeretem az Alkonyatot, ezeket én sem bírom végigülni anélkül, hogy idegösszeroppannék kicsit meg hogy újranarrálnám az egészet, DE… számomra ez a széria maga a nosztalgia. És könyörgöm, itt állok a felnőttlét nevű bazinagy szakadék szélén, kell ez a kis időutazás most nyolcadikos koromba. Meg amúgy is, régen láttam már vámpírt csillogni. Apropó, mi lenne ha újrakezdeném a Vámpírnaplókat is? Vagy ne higgyem, hogy ennyi időm van? xd

8. Nyújtani, nyújtani és nyújtani

Szeretném azt írni, hogy edzeni, de bölcsebb vagyok annál, minthogy évek példáját követve ismét megfogadjam, hogy felkelek majd hajnalok hajnalán tornázni, aztán két nap után megszegjem. Nem, ennél már sokkal inkább koncentrálnék a nyújtásra, ugyanis ehhez az elmúlt hónapokban már meg is találtam a megfelelő módszert, rendszerint az esti sorozatnézés közben csinálom, így sikerül összekötnöm a kellemeset a hasznossal. Mondjuk eddig el-elcsaltam jónéhány napot, talán az az igazi cél, hogy ezeket a csalónapokat kiiktassam, és rendszeresebbé váljak. Hű, túl sokat akarok.

9. Posztok, posztok mindenhol

Avagy meghatároznám a havi minimumot mondjuk hat bejegyzésben: ez az idei havi átlagomat tekintve őrületesen magas elvárás önmagammal szemben, másrészt a tavaly augusztusi számokat nézve nagy elmaradás… tehát mindent egybevetve afféle középút, elsősorban ezt igyekszem majd megtartani, aztán reméljük a legjobbakat! Rettentően sajnálom, hogy az év első felében nem jutott az oldalra annyi időm, amennyit az márpedig érdemelne, és eléggé parázok, hogy ez a helyzet az egyetemmel kézenfogva jelenik majd meg ismét a küszöbömön, úgyhogy fontosnak érzem kihasználni az időm, amíg van.

10. Költözködni

Szeptembertől egyetem, én pedig nem a saját kisvárosomban kezdem majd meg a számtalan szemeszteren átívelő szenvedést, tehát át kell helyezzem megszokott életterem valahová máshova, de ha valamibe, ebbe tényleg nem mennék bele túl részletesen. A dolog épp amennyire izgalmas, épp annyira félelmetes, és egyben nyilvánvalóan rengeteg jövőbeli szorongásom okozója is, tekintve hogy legendásan szarul viselek mindennemű változást. Nincs mit tenni, lassan 19 év ide vagy oda,  egy nagy gyerek vagyok.

11. Kitágítani a zenei látóköröm

Kellemesebb vizekre evezve, elérkezettnek látom az időt, hogy megpróbáljak végre képbe kerülni minden olyan zenével, amivel egyáltalán megéri képben lenni: tehát a nagy legendákkal. Várólistáztam egy halom dokumentumfilmet, és ezért tornyoztam fel az asztalomon az anyukámtól kölcsönvett kupacnyi zenész-életrajzot is: ezek úgy érzem segítik majd a folyamatot, és ez rám is fér, tekintve hogy konkrétan egyetlen Elvis szám címe sem jut eszembe, és nálam Michael Jackson tudás is nagyjából megáll a Heal The Worldnél. Ha már itt tartunk: jó kis zeneajánlásokat szívesen várok kommentben, ne hagyjatok cserben pls!

12. Slam

Ez talán a számomra legkedvesebb pont, ugyanis hosszas kapálózás meg a tökéletes formák keresése után jöttem rá arra, hogy igenis létezik valamiféle út a tiszta költészet és a próza felé hajló művészet között, amiben már csak belegondolva is kényelmesen érzem magam, ez pedig a slam. Így tehát időben bővelkedve szeretnék írni párat, fejlődni benne, és ha úgy hozza az élet, el is néznék nyáron egy ilyes estre. Addig is néhány kedvenc Twitteresem videóival, meg Bárány Bence slamekkel hangolódok.

És veletek mi a helyzet? Ha megosztanátok velem, mit terveztek a nyárra, ne tartsátok magatokban, alább bátran fejeljetek a billentyűzetbe! Pussz!

Búcsúzni vagy szabadulni? | Minek az éve volt 2018?

2018-nak hivatalosan is vége – nálam legalábbis biztosan. Egy hónapja meglepő módon még szorult belém annyi naivitás, hogy a decembertől várjam az évem hatalmas, mindent elsöprő plot twistjét, de most, miután – lévén ez a való világ, és nem valami vígjáték – nem következett be, bölcsebb vagyok, minthogy a maradék pár órámtól várjak bármiféle fordulatot. Ez az év… embert próbáló volt. Fájdalmas. És itt az ideje, hogy búcsút vegyünk végre tőle. Éjfél ide vagy oda.

Még nem érzem azt a tipikus szilveszteri-újévi merengést, mint az emberek – köztük én is – általában, nem összegeztem még magamban úgy igazán, velősen a mögöttem álló tizenkét hónapot, s nem rohamoztak meg az emlékek sem – az ideiek legalábbis. Az év bármely más időszakában többet gondolkodtam, mint mostanában, s bevallom, ebben a percben csupán két kérdés foglalkoztat: hogyan repülhetett el így az idő, mikor még pontosan emlékszem a tavalyi 31-émre, s hogyan vánszoroghatott ennnnyire undorítóan lassan? Mintha nem egy év lett volna, hanem minimum három. Mégis, néha csak egy percnek tűnik. Virágos ellentmondás, szilveszteri kiadás. Remélem már mindenkinek hiányzott.

De nézzük, honnan indultunk. 2017 végén görcsösen magam mögött akartam hagyni az óév minden problémáját – ezért tettem is, a tervem viszont dugába dőlt, így annyit mindenképpen tanultam az esetből, hogy minél erőszakosabban szabadulni akarunk a gondjainktól, azok annál elszántabban követnek majd minket, s garantáltan velünk is ragadnak jóban-rosszban. Az idei évet alapjaiban határozta meg – a legklisésebb kifejezéssel élve – némi szerelmi szenvedés… sokat reméltem, nagyot csalódtam, haragudtam úgy, mint még soha, szárnyaltam pár napig, majd voltam egészen magam alatt, és még most is csak megvalósítandó cél, hogy egészen túllépjek a dolgon. A stresszfaktorom tovább emelkedett némi más, komolyabb természetű problémának köszönhetően, amikbe nem folynék bele, mindezt pedig kiválóan megkoronázta a végzős évem, ami egyszerre keltette életre minden még szunnyadó aggályomat, félelmemet, és rövid időn belül egy konyhaszéken összekuporodva zokogó kislánnyá varázsolt. Állandó idegben tartott a jövőtlenségem, a továbbtanulás, jobban utáltam magam, mint valaha, három hónapon keresztül a szalagavató ölte a lelkem szépen csendben, a feszültség pedig csak nőtt, nőtt, és nőtt, én pedig kitartóan nem osztottam meg az érzéseimet másokkal, mert hát mégiscsak, felrobbanni sokkal jobb. De a francnak hiányzik, hogy mások agyára menjen a panaszkodásával. Veletek ez annyira más. Hiába ismerlek sokatokat, mielőtt ezek az arcok kiválnának, kiélesednének, először csak az arctalan tömeget látom. Mellesleg senki sem kényszerít senkit, hogy itt legyen és olvasson… úgyhogy ez lenne itt a megfelelő hely és idő egy olyan igazi, együtt sírós-együtt nevetős őszinetség rohamhoz. De nyugi, nem lesz.

Mindenesetre ezeknek köszönhetően maximálisan a múltamban éltem ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna. Lényegében az egész évemet ez az örökös „jelen nem levés” jellemezte: a mát megélni képtelen voltam, s ha meg is tettem, csak egyre mélyebb letargiába zuhantam tőle, a jövőmre gondolni féltem, mert úgy éreztem nincs előttem perspektíva, a múlt pedig fájt… de talán még ott éreztem magam a legkomfortosabban. Sokmindent tanított az elmúlt időszak, de a legfontosabb tanács, amit átadhatnék mindannyiótoknak ez: éljetek! Éljetek most, és éljetek teljesen. Nem mintha én tudnám, az milyen… az ellenkezőjéről viszont van tapasztalatom, bőven túl sok is, és állíthatom, hogy nem vezet semmire, boldogságra meg pláne nem. Többek között ezért vált a mindfullness tanulmányozása és alkalmazása az egyik nagyobb célommá 2019-re – de erre majd rátérünk később.

Lényeg ami lényeg – vagyis igazából nem számít, de ha már így benne vagyok, befejezem –, időközben a fizikai állapotom úgy döntött meglátogatja a lelkivilágom ott A Béka Segge Alatt Falván. Állandóan betegeskedtem, mindenem megmagyarázhatatlanul fájt, nem is beszélve az idén felerősödő paranoiámról, kényszerességeimről és pánikjaimtól. Néha úgy érzem, embernek még nem okozott akkora stresszt belépni az ebédlőbe, mint nekem – persze ez nyilván nem így van, de próbálná bárki ezt mondani egy menzásnak, aki rosszul van a tömött ebédlő gondolatától is.

Összességében, bár így is több volt az untatás, mint kellett volna, de még a részleteket mellőzve is, ha egy képpel kéne jellemeznem 2018-at, akkor az bizonyára egy rohadtnagy feltartott középsőujjat ábrázolna. Megjegyzem, drága 2018, üzenem viszont, ugyanezt neked is! Ez az év lecseszte a bábumat a tábláról, és játékosból tehetetlen nézővé tett… én mindezt nem azért mesélem el, mert sajnálatot várok, vagy mert egy picsogó liba vagyok. Egyrészt… nos, mert megtehetem. Másrészt mert hiszem azt, hogy semmi sem könnyít úgy az ember lelkén, mintha leteszi pár percre a terheit. Az elmúlt, itthon töltött ünnepi időszak úgy érzem némileg kisimított, de még nem tudom, mennyire tesz majd depresszióssá az élet, ha visszakényszerülök a mindennapokba… mindenesetre remélem, hogy minden rossz elfogadása úgy, ahogy esett, és az, ha mindezt most leteszem ide és itthagyom, segít majd, hogy a magam láncaival ugyan, de picit felszabadultabban kezdjek bele a következő évbe.

S eljutva eddig a pozitív maszlagig – amit szokatlan, de most még kicsit magaménak is érzek –, ideje lenne figyelmet szentelni annak is, mit köszönhetek 2018-nak. Az arányok, meg persze a feneszar agyműködésem miatt elsősorban nem ezek ragadtak meg, de tény és való, hogy nem csak rosszat hoztak a mögöttem lévő hónapok, úgyhogy nézzük, hogy állunk:

… megjelent a tavaly benyújtott tízoldalas iskola/várostörténeti (legalábbis efféle) pályamunkám egy evangélikus folyóiratban

… ha már itt tartunk, nem nagy szám, de az egyik – talán a legjobb – versem megjelent az iskola évkönyvében szemét, SZEMÉT

… apropó versek: idén egész sokat írtam. Persze mai szemmel már mind a szemétbe való… de azért kellettek azok. Főleg mert ismét országos helyezést hoztak egy versíró versenyen

… ösztöndíjat nyertem, úgyhogy hamarosan új gépről fogom pötyögni a posztokat

… előrehozott érettségit tettem infóból és angolból – ráadásul kifejezetten jól

… azt hiszem nagy nehezen eldöntöttem, mivel akarok foglalkozni a jövőben

… Blogturné Klub tag lettem augusztusban

… felfedeztem Tisza Kata munkásságát. Talán ez a legnagyobb pozitívum idén. 

Összeszedve – és realizálva, hogy ennyi volt a jóból – mindez siralmasan kevésnek tűnik… mit annak tűnik, az is. De becsüljük csak meg. Most ez jutott. És blablabla, tekintsünk előre a jövőbe, pozitívan és reményekkel, tervekkel telve… meg minden efféle hányinger klisé ami a számon kifér, de mielőtt megtennénk, villámgyorsan tekintsük át azt is, mit jelentett ez a 12 hónap a blog szempontjából. Igazából ezért lennénk itt.

Ami a Never Let Me Go háza táját illeti, igencsak hullámzó munkakedv mozgatta a szálakat a háttérben, így az átlagos teljesítményű évkezdés májusra átcsapott kész tragédiába – elvégre mi az, ha a blogger nem akar többet olvasni, ha nem a vég –, majd nyáron kikecmeregtem a gödörből, onnantól pedig úgy érzem, jó irányba íveltünk tovább. Tudjátok, felültük a hullámvasútra ami csak felfelé megy. Remélem. Mindenesetre úgy érzem a holtpont egyféle külső-belső teljes megújulást hozott a blognak, mintha csak a hamvaiból támadt volna föl: először is kapott egy szebb dizájnt – ami ugyan nagyon minimál, de végre olyan, amilyenről álmodtam –, majd elkezdett tartalmilag is felnőni, velem együtt. Az idei évben a könyvbéli ízlésem erőteljes változásnak indult, kissé kinyílt előttem a világ, így kilépve a komfortzónámból idén sokkal vegyesebb felhozatalt tudtam produkálni értékelések terén is: a romantikus irodalom mellett feltűnt a thriller, a horror, a szépirodalom, a költészet, a pszichológia, életmód, mélyebb lélektaniság… minden mi szem-szájnak ingere. És annyira, de annyira elmondhatatlanul élveztem… és élvezem még mindig. Magamra találtam a könyvek zűrzavarában. És ha már itt tartunk… a magamra találás egyik legfontosabb segítőjéről is ejtenék pár szót. Nem sokat. Nem litániáznék, hiszen egész évben az tettem. Szerintem nincs köztetek, aki ne lett volna szemtanúja legalább egyszer – de inkább többször – egy lelkesedés-kitörésemnek Tisza Katáról. Márciusban fedeztem őt föl, mint szerzőt, Akik nem sírnak rendesen c. kötete pedig azonnal megvett magának – hogy miért, azt ITT elolvashatjátok –, amiből könnyűszerrel lett három újraolvasás, akárcsak A legjobb hely a városban te vagy esetében, amit szintén nem egyszer vettem kézbe az elmúlt hónapok során. Tisza Kata minden sora sebzett és gyógyított, és rengeteget segített – és segít továbbra is.

Végül pedig, érdemelne pár szót a blogot ért idei legnagyobb siker is: augusztusban kaptam ugyanis egy olyan emailt, amitől körberohantam a lakást mint akit rakétából lőttek ki. Blogturnés lettem én is – ezzel pedig nem csupán egy nagy blogger-álmom vált valóra, de egy irtó jófej társaságnak is része lettem. És persze megtanultam milyen határidőre posztot írni. Én és a rendszeresség. Ismerkedünk egymással. Ezt kapjátok ki.

Összegezve: bár magánemberként ronccsá vert az év, a bloggal végeredményében kegyesen bánt – imádom, ahol most tartunk, és ezen a vonalon szándékozok továbbra is haladni. Úgyhogy ugorjunk fejest a statisztikák szépségeibe, és nézzük, miért is vagyok hálás nektek, azt tanácsolom! ;)

Összes közzétett bejegyzés: 291

Összes közzétett komment: 770

Feliratkozók száma: 219 (tessék, eggyel lecsúsztunk a célról xd)

Oldalmegtekintések száma: 153 000

Facebook kedvelések száma: 442

Instagram követők száma: 640

Legnépszerűbb posztok idén:

10 idézet, amivel Tisza Kata kiütött

Jay Asher – Micsoda fény! | értékelés

Leiner Laura – Ég veled | értékelés

Positive vibes | 100 dolog, amit szeretek

Szurovecz Kitti – A kisemmizett angyal | értékelés

Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy | értékelés

Nem elég röviden és nem elég tömören ennek az éve volt 2018. Nem mondom, láttam már ennél jobbat, remélem fogok is, de vége van, hála a jó istennek, úgyhogy levonom a tanulságokat, kitűzöm az újabb – megvalósíthatatlan – célokat, konzerválom a szépségeit és megpróbálom feledni a fájdalmait, hogy új erővel és tiszta – de legalábbis kevésbé agyonhasznált, összegyűrt, leevett és megsárgult – lappal kezdhessek neki 2019-nek! Az újévi optimizmusból sosem elég, úgyhogy a napokra még várhattok két posztot is a témában, ugyanis lógok még az idei kedvenceimmel, nem is beszélve az átadandó bölcsességeimről és a jövőbeli céljaimról… viszont addig is szeretnék mindannyiótoknak boldogságban, sikerekben, jó könyvekben és szeretetben gazdag újévet kívánni! Koccintsunk egy nagyot. Ne ázzunk el. Érezzük jól magunkat. Aztán találkozzunk jövőre ugyanitt.

Hol van a blogger, ha nem itt?

Néhány elvétett oldaltól eltekintve lassan egy hónapja nem olvasok. A könyvespolcom felétől szabadulok. Nem állok meg előtte, nem gyönyörködök benne percekig, nem küzdök a késztetéssel, hogy egyszerre nekivágjak minden könyvnek ami rajta van. Inkább felgyújtanám. Ez tehát a tényállás.

Nem dobálóznék olyan szavakkal, mint az olvasási válság – volt már részem benne, és köze sincs ahhoz, ami most jellemzi a könyvekkel és olvasással való kapcsolatomat. Jelenleg csak kiábrándultságot érzek. Nem arról van szó, hogy nem a megfelelő könyvek kerültek az utamba: csodás kötetekbe kezdtem bele mostanában, amelyek mind-mind nagyon tetszenek – Zimbardo – Nincs kapcsolat, Tisza Kata könyvek –, de akárhogy is, arra a legritkább esetben tudom magam rávenni, hogy leüljek olvasni, arra pedig méginkább nincs példa, hogy többet elbírjak három oldalnál. Az iskolában megteszi, megy vele az idő, de otthon felkapom a könyvem, veszek némi fagyit, téblábolok egy sort alkalmas ülőhely után kutatva, majd leülök, benyomom a Skilletet, és még véletlenül sem nyitom ki a könyvem. Rengeteg minden van az életemben, a fejemben, amitől egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, s bár érzem a belső késztetést és a megszokás erejét, amelytől azt érzem, olvasnom kell, ha őszinte akarok lenni – és veletek az akarok lenni –, kedvem egyáltalán nincs már hozzá. Kiégtem, kiábrándultam, kiüresedtem, az érzésbe pedig itt-ott foltnyi undor meg önmegtagadás keveredik. Nem működőképes érzelemvilág egy történetbe való belemélyedéshez.

Kérdezhetitek, mi közötök nektek mindehhez – és éppen ezért a részletekkel már nem is untatok senkit – de a feladat annyi, mint összeadni egyet meg egyet. Mert ha nem olvasok, nincs miről írnom. Ha pedig nincs miről írnom, akkor a blog mint olyan kiesik. Talán fel sem tűnt nektek mennyire eltűntem, tekintve hogy alapvetően kiszámíthatatlan munkatempóban „dolgozom”… valószínűleg én éltem meg élénkebben ezt a kihagyást a posztokban. Az érzés és a helyzet nagyjából ugyanaz, mint az olvasásnál: tudom, hogy írnom kéne, de nem megy ez. Azt sem tudom van-e értelme, és olyan is van, hogy hagyni akarom a francba az egészet… de ez az, amit úgy érzem, nem tehetek. Szóval igyekszem. És kitartok. Vagy legalábbis valami effélében reménykedek.

Nem erősségem és nem is kenyerem a mentegetőzés és magyarázkodás: ilyen vagyok, egy bazinagy, ember alakot öltött szeszély, aki néha ír, néha nem, és nem kér ezért bocsánatot. Most sem akarok: csak annyit szeretnék, hogy tudjátok, nem vesztem el egészen. Picit igen, de nem végérvényesen; azért csak itt vagyok a monitor mögött, és töröm a fejem hogy mégis mit kezdjek magammal, az egész kialakult szituációval és a bloggal. És bár egyelőre tényleg nem érzek kedvet sem olvasni, sem írni, ahogy hirtelen az is nehézséget jelent, hogy a megszokott hangomon szóljak hozzátok, azért körvonalazódik egy terv a fejemben, ami talán megment minket, vagy ilyesmi. Such drámaiság.

Picit arculatot váltunk. Tudom, a blog neve olybá tűnhet összeforrt az NA regények tengerével, a könyves múltamra visszatekintve viszont egyszerűen elfog a hányinger. Nem akartam így, de… nem is tudom igazán megfogni az egészet. Egyszerűen nem megy a dolog, ezért ha maradni akarok, és ti is akarjátok, hogy maradjak, akkor együtt kell élni a ténnyel, hogy Never Let Me Go fronton a dolgok némileg átalakulnak a jövőben. A polcom taszít, de van egy kupac könyvtári szerzemény az asztalomon, ami arra utal, a pszichológia, az életmód és vegyes műfajú – sci-fi, thriller, memoár, történelmi –, de erősen komfortzónából kilépős könyvek alkotják az én új irányomat. Csak remélni tudom, hogy lassan a harmadik közös évünket töltve együtt ha itt vagytok, már miattam vagytok itt, nem csak azért, mert – a keresési kulcsszavak alapján – rágugliztatok valami Vágy és hatalom típusú női pornóra vagy a Lángra lobbant nyárra, vagy bármiféle YA/NA regényre. Most közlöm, hogy akit csak ez érdekel, az nagyot fog csalódni… de be lehet álli a sorba.

A világegyetem emberekre gyakorolt kolosszális kicseszései persze ennél jóval összetettebbek… de ez volna a helyzet tőlem szokatlan módon röviden és tömören. Sokat gondolkoztam, megírjam-e egyáltalán ezt a posztot, mert a legkevésbé sem akarnám árasztani azt a negativitást ami körülleng, ami valójában teljes lényemet alkotja – s amitől a lehető leghatékonyabban igyekszem majd szabadulni, mind a ti- mind a saját érdekemben –, de úgy éreztem, valamit mégiscsak illene mondanom. Tudjátok, ígérni nem ígérek semmit, mert ez egy folyamat, és sajnos nem úgy működik, hogy én kérem a feloldozást aztán másnap vidám poszteső van… de ugyanúgy, ahogy a saját türelmemre is marha sok szükségem van – és gondoljatok bele, hogy én nulla huszonnégyben együtt élek saját magammal… na jó, inkább mégse gondoljatok bele –, úgy a tieteket is kérem. Jönni fogok. Egyszer csak. Addig is ezer meg ezer puszi nektek, szép nyarat, meg király érettségit, vizsgaidőszakot, akármit…

Christmas Tag 2017. | Prestented by The Original Projectweek Team

Hó borítja már a tájat, fa-la-la-la-laa la-la-la-laa, szép karácsonyt hadd kívánjak, fa-la-laa… Khm.. akarom mondani emberi nyelven, gyönyörűszép tél délutánt minden édes szívemnek, sok tüzet a kandallóba, havat a járdákra és mindemellett hatékony közútkezelést! Bár nekem már alapbeállításon is úgy október vége óta tart a karácsonyi szezon, ne lepődjetek meg, hogy most talán erőteljesebben érvényesül az ünnepi hangulatom, de hatalmas örömömre úgy adódott, hogy még ha nem is egy komplett projekt erejére, de azért összeállt megint a szokásos csapat egy kis mókára! Már amennyiben egy nagy rakat kérdés móka… de nekem nincs afelől kétségem, hogy ilyen társaságban csakis az lehet, főleg mivel az Original Projectweek Team tagjai mert kell a fancy név, na xd ezerrel beleadták minden kreativitásukat. Így ezúttal nem smárolunk le könyves pasikat a fagyöngy alatt Sol legnagyobb bánatára, lol – helyette viszont kiderül, kinek hogyan törtek össze az álmai a Télapó létezéséről, vagy éppen miképp kezel egy-egy kínos szituációt a karácsonyfa alatt. Let’s see!

RÉTA KÉRDÉSE:

Emlékszel rá, hogyan tudtad meg, hogy a Mikulás/Jézuska nem létezik? Ha igen, elmesélnéd?

Nos… furcsa vagy sem, én nem nagyon emlékszem olyanra, amikor úgy igazán, őszintén, azzal a tipikus gyermeki naivitással és hiszékenységgel ragaszkodtam volna a Mikulás/Jézuska létezésének ideológiájához – így olyan sorsfordító pont sem jött el, amikor rá kellett döbbennem a szomorú valóságra. Valahogy mindig is természetesnek tűnt, hogy anyukám azért csukta be a szobaajtót és küldött el játszani, mert bele akarta csempészni a csokit a csizmámba, az ajándékokat pedig a fa alá, hiába minden arról, hogy „jönnek az angyalok” meg ilyesmi. Pedig ügyesen csinálta, úgyhogy nem az ő hibája... szerintem egyszerűen csak túl okos gyerek voltam ehhez is :P.

PERPETUA & INDIE KÉRDÉSE:

Karácsonykor veled is könnyebben elszalad a ló könyvvásárlás terén? Magadnak is veszel ilyenkor vagy csak másoktól kapsz?

Én úgy általában nem hagyom, hogy elszaladjon velem a ló, azon egyszerű oknál fogva, hogy utálok pénzt adni ki a kezem közül mert egy smucig állat vagyok… de idén azért kicsit többet bűnöztem a kelleténél a könyvvásárlás terén. Egyrészt ugye a szeretteimnek is ezt ajándékozok – mint kábé mindig, nem nagy titok, a kreativitásom úgy általában eddig terjed –, de idén magammal is elég bőkezűen bánok…  Alapból is jobban szeretek magamtól kapni ajándékot, mint mástól – persze a könyvnek így is, úgy is örülök, de tudni kell rólam, hogy fura egy szerzet lévén kifejezetten kellemetlenül érzem magam attól, ha valaki más ad nekem valamit. Akármit. Még a büféből kedvességből hozott teát is kifizetem, mert… nem is tudom. Nem bírom azt a lekötelezett érzést, mikor valaki költ rám. Még ha csak 90 forintot is… nemhogy többet. Nem kívánom, hogy megértsetek…

DORKA KÉRDÉSE:

Mutass pár olyan könyvborítót, amik a télre és a karácsonyra emlékeztetnek.

Már volt nem olyan rég egy ilyesmi témájú posztom a Don’t cover the cover! rovaton belül – sőt, mint arra utólag rájöttem, már tavaly is szerencsére az egyezéseket sikerült azért elkerülnöm, so IDE és IDE kattintva megtalálhatjátok őket, de azért kiemelnék pár kedvencet most is.

WANDAMACI KÉRDÉSE:

Van valamilyen karácsonyi szokásotok?

Amennyiben az egészségre káros mértékű szaloncukor-fogyasztás annak számít, akkor nagyon is van…

ANNA KÉRDÉSE:

Miért várod minden évben újra a karácsonyt?

Tudom, kicsit érdekesen hangzik, de a karácsonyt valahogy nem is maga karácsony miatt várom, sokkal inkább lázba hoz az azt megelőző adventi időszak, a készülődés, az ünnepi, izgalommal teli atmoszféra. Imádom, ahogy felkerülnek az első díszek szerte a lakásban, aztán ahogy a végtelenített lejátszású Nokedli-okozta dallamtapadásom helyét átveszi a Pentatonix Carol of the Bells feldolgozása. Szeretem a sütiket. Határozottan ezek a kedvenceim. A mézeskalács, a keksz, a muffin… És persze ott van az ötletelés is, hogy a szeretteim minek örülnének, és hogyan adhatnám meg nekik, végül pedig a – remélhetőleg – havas és kihalt utcán megtett rövid sétám a papírboltig, mikor utolsó percben még eszembe jut, hogy elfelejtettem csomagolópapírt venni. Jó ég… tisztára hangulatban vagyok!

NIITAA KÉRDÉSE:

Mely könyvek szerepelnek a karácsonyi kívánságlistádon?

Milyen fajta fát preferáltok: műfenyő vagy igazi?

+ kihívás: építs moly-karácsonyfát!

Akárcsak tavaly, úgy idén is a legkényelmesebb és eredményesebb módját választottuk az ajándékozásnak a családdal, és másokkal is: összeállítottam egy kis listát könyvekből, amelyek éppen érdekelnek, ők pedig onnan fognak választani – így nem tudom pontosan, mit kapok, tehát a meglepi megmarad, de az is ezer százalék, hogy örülni fogok. Az összesített listám pedig alább látható. *kíváncsikíváncsikíváncsi*. Ezen a ponton megjegyzem, még mindig nem halt meg bennem a gyerek. Szétfeszít belülről a vágy, hogy elkezdjem megkeresni, hol vannak eldugva a gyönyörűségek, és persze barátnőmet sem győzöm elégszer megkérdezni, hogy mit kapok. Azt mondja, hogy álljak le, mert meglepi, nem értem, miért teszi ezt velem xD.

Ami a fát illeti, nekünk már mióta az eszemet tudom műfenyőnk van, és én őszintén szólva imádom. Tök praktikus, ha az embernek van egy gyönyörű fája, minek akarna minden évben nagy nehézségek árán újat keresni, mikor megtarthatja a régit? És igazából a fenyőillat sem hiányzik az életemből, mivel nem rajongok érte túlzottan.

A kihívást pedig ezerszer is köszönöm – szerintem valami szuper ötlet, és örülök hogy drága Nitánk eszébe jutott, ugyanis már évek óta tervezem, hogy karácsonyra felállítok egy „könyvfát”, de még egyszer sem jutottam el idáig… most viszont megvolt a kellő motiváló erő! :D Íme a "műremek":

Christmas - the way bookworms do it 😍 My book-tree is quite lame, but at least I tried 😂 #book #books #bookstagram #bookworm #reading #readingissexy #christmas #christmastree #christmaslights #booktree #bookishlife #bookchristmastree #christmasiscoming

NeverLetMeGo Virág ^^ (@neverletmego_virag) által megosztott bejegyzés, 2017. Dec 9., 00:11 PST

VIRÁG KÉRDÉSE:

Mi az, amit minden karácsonykor meg akarsz tenni / szokás, amit fel akarsz venni, de aztán mégsem teszed meg soha?

Először is, folyton ki akarok próbálni új sütirecepteket, valami olyanokat, amelyek még egész ismeretlenek, de különlegesek és szépek is… de persze végül mindig maradunk anyukámmal a jól beváltaknál, mert most komolyan, kinek hiányzik karácsonyra valami kísérleti fázisban leledző, ehetetlen, de eltakarításra váró borzalom? A próbálkozás megmarad az év többi szakára… bár mondanom sem kell, végül az új recept az, amit közel soha nem látok. A másik nagyszabású – számomra nagyszabású – terv rendre egy kis élőzene csempészése a szentesébe. Folyton eldöntöm, hogy megtanulok YouTube-ról zongorázni valami jó kis karácsonyi dalt, és aztán előadom, de többnyire még a próbálkozásig sem jutok el – ha meg igen, akkor rövidesen sírva adom fel. Tehetségtelenség lvl999.

BARBI KÉRDÉSE:

Karácsonyi hangolódásként szoktál karácsonyi témájú könyveket olvasni?

Eddig nem volt szokásom, idén azonban teljes erőmből fejest ugrottam a dologba, és még koránt sem végeztem! Egy évnyi várakozás után végre megkaparintottam a tavaly debütált szuper, ünnepi antológiát, mely az Ajándékba adlak címre hallgat, továbbá úgy döntöttem, foyltatom Dash és Lily történetét is a második résszel (az előző kötet értékeléséért katt IDE), majd terveim szerint megismerkedek Debbie Macomber munkásságával is. Hangolódás lvl999.

MOLLY KÉRDÉSE:

Hogyan telik nálatok a szenteste?

Nem hiszem, hogy hétpecsétes titok lenne, úgyhogy story time is comig. A nap maga többnyire átlagosan telik, már persze a koránt sem mindennapi ünnepérzéstől eltekintve, na meg attól, hogy ekkor nagy nehezen lecserélem a Sütiszörnyes pizsimet is valami szoknyára. A karácsony ereje. Na, de a bevett szokás szerint valamikor késő délután / este szüleim összehúzzák a függönyt a szoba előtt, mögötte pedig megszületik a varázslat, míg mi testvéreimmel a gyerekszobában várunk: az „angyalok” meghozzák a karácsonyi háttérzenét, a szép fényeket, az ajándékokat, végül pedig csengetnek egy nagyot – ez a jel, hogy mehetünk. Először is elmondunk egy ünnepi imádságot közösen, utána pedig… hát, utána elkezdődik a karácsony számomra legkevésbé kellemes része az ajándékokkal. Nem mintha nem örülnék… de mint említettem, én az ajándékozástól úgy alles zusammen elég kellemetlenül tudom magam érezni. Persze van szívem, meg azért annak a mélyén bizonyos mértékig gyerek is vagyok, úgyhogy nem mondom, hogy egyáltalán nem élvezem, mert tudom… csak talán jobban szeretem más arcát figyelni, ahogy kinyitja az „én Jézuskám” hozta meglepijét, vagy kistesóm gyermeki örömét látni, ahogy megfoszt valamit a csomagolópapírtól. Olyan bájos <3

ANITIGER KÉRDÉSE:

Milyen lenne számodra a tökéletes Karácsony? Emlékeztet gyermekkorod Karácsonyaira?

Hát… megint csak fura lesz, de számomra a karácsony akkor lenne tökéletes, ha kihagynánk belőle az ajándék dolgot. Alapból van valami nem helyénvaló abban, ahogy sokfelé minden csak ekörül forog, de mint azt már a tag alatt sokadjára említem, én amúgy sem igazán kedvelem ezt a szokást. Nekem bőven tökéletes lenne egy szeretetteljes légkör sok sütivel, szaloncukorral, zenével és fénnyel.

GOTHIC KÉRDÉSE:

Ismerős lehet az iskolából mindenkinek a télapós/karácsonyos meglepetés húzás… Az ez évi első olvasmányod főszereplőjének milyen ajándékcsomagot állítanál össze? (Fontos: az anyagi oldal nem téged terhel, úgyhogy tegyél bele egy könyvet is)

Basszus, amilyen szánalmasan kevés könyvet olvastam idén, igazán illene emlékeznem, mi volt az első, de kénytelen vagyok csalni és csekkolni molyon. *pillantásnyi szünet* Ahhá! Szóval… Lucy Keating – Álomgyár c. könyvének főszereplője, Alice, a könyv címéhez hűen igazi álmodozó… de nem mezei értelemben – durván. Úgyhogy ha már a Miku állja a számlát, akkor először is kapna a mi Alice-ünk valami spéci álomfejtő könyvet – bár azt kétlem, hogy egy ilyenben is lenne arra vonatkozó szegmens, hogy milyen jelentéssel bír, ha álmunkban rózsaszín mintájú elefántokon elefántogoltunk igen, ezt a szót én találtam ki el a naplementében –, slusszpoénként pedig… hát, mondjuk ezt. Az Álomgyárt. Mert mennyire creepy már, hogy szól rólad egy könyv! :D Hm, vagy ha már álmok, szívesen megismertetném Kerstin Gier – Silber trilógiájával is. Figyeljetek, szerintem határozottan jól járna velem a csaj. Ki ne akarna ennyi könyvet?

SOL KÉRDÉSE:

Kaptál már olyan ajándékot, aminek nem örültél? Mi volt az? Hogy kezelted a helyzetet?

Bizonyára, ez sajnos egy elkerülhetetlen dolog, de mély nyomot nem hagyhatott bennem, mert ennek ellenére sem emlékszem konkrét esetekre. Félek viszont, hogy végig látszott az arcomon, hogy nem vagyok elragadtatva – egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy olvasni lehet a fejemről, akárcsak egy nyitott könyvből. Rajtam minden azonnal meglátszik. Legalábbis, ami negatív, az biztosan xD.

NEVERHOOD KÉRDÉSE:

Mik azok a témák (közéleti, kulturális, szociális, bármi), ami számodra NEM jöhet szóba szenteste vagy karácsony napján a családi asztalnál beszélgetés közben?

Nos, az a helyzet hogy nekem az év összes többi napján is elég szigorú határaim vannak arra nézve, hogy milyen témákat nem vagyok hajlandó végighallgatni, mikor összeül a család egészében vagy akár részben, ezt pedig leginkább egy szóval tudom összefoglalni: a negatívakat. Mikor együtt vagyunk, egy büdös szót nem akarok hallani világméretű problémákról, politikáról, halálról, világvégéről, bármi nyomasztóról, máskülönben asztalt bontok – ezek közül bármi egy perc alatt elintézné, hogy az ünnepi hangulatom elszálljon a téli széllel.

Ez lett volna csapatunk szerény kis karácsonyi kérdezz-feleleke, mi most ezzel szeretnénk előre is kellemes és áldott ünnepeket kívánni minden drága olvasónak, kollégának-kolleginának és teljes véletlenségből idetévedtnek… mert ez az időszak most totál erről szól. Idén ezzel a közös poszttal zárjuk a projektek sikeres sorozatát, úgyhogy mindenképpen megragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a többieknek – természetesen azért is, hogy még a decemberi rohanós-kapkodós mindennapokban is bevállalták ezt az alkalmat, legfőképp azonban az egész éves kitartásukért, kreativitásukért… hogy mindig volt, aki felvessen valami új, király ötletet vagy dobjon egy üzit, mikor lustultam. Köszönöm, hogy sokadjára is itt voltatok velem – kívánom hogy maradjon így továbbra is –, hogy támogattátok, fejlesztettétek, s egyáltalán, szerettétek ezt a kezdeményezést. Sokat jelent nekem minden alkalommal látni, mivé növi ki magát szép lassan ez a tavaly októberben született kósza ötlet. Úgyhogy köszönöm, köszönöm, köszönöm – és remélem mindenki velem tart jövőre is! ;) Ezer puszi, ölelés ♥.

NÉZZETEK BE A TÖBBIEKHEZ IS:

HaBár– A könyves kocsma · Könyvjelző Blog · Anya olvas · Wandamaci Könyvbirodalma · Lap lap után · Niitaabell Világa · Kitablar · Coffee and Manga · Hagyjatok!Olvasok! · Goodbye Agony · Könyvvadászok · Neverhood’s Diary · Írásaim Tárháza · Today Wiggin · Three Points of View · Varázstinta · Metaforaszennyezés · Miss Library · Fleur de Livre

'Love Trees' Book Tag

Hāi Tángguǒ! Nem tudok kínaiul, így csak remélni tudom, hogy a Google fordító ezúttal nem hazudott akkorát, mint szokott. Csak magával ragadott itt hirtelen a változtatni akarás szele, vagy mi. Értitek. A tegnapi napon újabb megtiszteltetésben volt részem, ugyanis a Coffee and Manga bloggerinája, Molly, kihívott a Fa imádat Book Tagre. Már régóta láttam a kérdéssort itt-ott, és fel is keltette az érdeklődésemet, de egy gonosz kis hang a fejemben azt kántálta, hogy majd akkor pattogjak, ha végeztem az összes kihívásommal, amit évezredek óta halogatok… de most íme itt a tökéletes alkalom, hogy mégis kitöltsem a taget – igen, most, szinte azonnal azután, hogy megkaptam a jelölést. Most vagy soha alapon. xD Szóval nagyon-nagyon köszönöm a kihívást Molly-nak, tényleg, elképesztő jól is esett, és elképesztő jól is jött :D Nem, nem az Oscart veszem át. Szóval vágjunk bele szerintem! Zuò tā!

EGY KÖNYV UTÁLATOS SZEREPLŐKKEL: *Ne ölj meg, Barbi, ne ölj meg* A válasz *csettint* ilyen gyorsan megszületett – pláne, hogy ebben teljesen egyet kell értsek Mollyval: Anna Todd – Miután. Még ha meg is kapta tőlem azt az oly kegyes két és fél pontot – mert én már csak ilyen jószívű vagyok egyszerűen megjött a humorom… –, a karaktereiben aztán nem volt az ég világos semmi szerethető számomra. Let’s be honest for a moment: utáltam őket. Hardint karóbahúzatnám, Tessát felnégyeltetném, de először is talán mindkettőnek kivágnám a nyelvét, mert egyszerűen fáj, mikor megszólalnak. Meg amúgy minden, amit tesznek… de igen, természetesen folytatom a sorozatot. Mosolyogva és boldogan.  

EGY IGAZÁN ÜTŐS KÖNYV: Nem kellett sokat gondolkodnom, kapásból két könyv is eszembe jutott, amitől az állam koppant egyet a padlón – arról nem is beszélve, hogy sírtam is rajtuk egy nagyot, mert… mert kellett. Mert csak. Feszültséglevezetés. Aki rendszeresen olvassa a blogot már talán rá is jött a két befutóra: Alessandra Torre – Sötét hazugságok az egyik, és Tabitha Suzuma – Kimondhatatlan a másik. Mindkettő vége akkora csattanós arculcsapás amitől az ember percekig csak bámul maga elé és nagyokat pislog. Mit percekig... napokig.

AVAGY EGY BOLDOGSÁGOSAN BOLDOGSÁGOS KÖNYV, MINDEN DRÁMA NÉLKÜL: Van ilyen? :D Őszintén, én enyhén konfliktusfüggő vagyok ha olvasok, így szeretem a szenvedélyes cselekményt, a nagy veszekedéseket és drámákat – azért nem csapva át brazil szappanopera szintre, of course –, így olyan igazán nagyon nyugis regény ritkán kerül a kezembe… nemrég azonban pont összejött egy ilyen :D Jenny Han – A fiúknak akiket valaha szerettem c. története bár tartalmazta a maga kis problémáját, szerintem még így is nagyon nyugis, bájos és aranyos volt, kikapcsolódni tökéletes – nekem meg amúgy is, egyszerűen élveztem minden oldalát. És tényleg olyan volt, mint egy fagyisbödönnyi boldogság ^-^

AVAGY EGY ÉLŐ, LÉLEGZŐ SZTORI, AMI NEM HAGY NYUGODNI: Lehet, hogy így péntekre csak az én felfogásom lett teljesen katasztrofális, de hiába agyalok, nem tudok rájönni a kérdés pontos értelmére… Én vagyok teljesen hülye? Kérlek, ne válaszoljatok. Mert most vagy egy nagyon élethű sztori kell, vagy valami, ami olyan színesen, szépen lett megírva, hogy szinte életre kelt a lapokról…. vagy egyik sem. Nem értem, mi van, de ha ez megmenti a helyzetet, kiválóan tudom alakítani az ellenkezőjét. Tehát ha az első eset áll fenn, akkor számomra Gombos Tündétől a Szerelemtánc nagyon is életközeli benyomást keltett; ha a második, akkor… nos, akkor fel tudnék sorolni éppen annyit, hogy jobban essen helyette csak annyit mondani „van egy pár”. Érjétek be ennyivel.

AVAGY EGY KÖNYV, AMIBEN ELVESZTÉL: Aki ismer, mind tudja, hogy legjobban csak egy Cassandra Clare könyvben tudok elveszni – na, a Pokoli szerkezetek trilógiában meg pláne –, de nem szabad megfeledkeznem egy viszonylag újabb kedvencemről sem, méghozzá az Első táncról Baráth Viktóriától. Bár már az elejétől sejtettem, akkor bizonyította be végleg, hogy mennyire csodás egy könyv, mikor egyszer csak szó szerint minden érezni kezdtem, amit Zoey. A boldogságát és a fájdalmát is. Ennyire ritkán élem azért bele magam egy könyvbe, de ez alatt konkrétan együtt tátogtam és gesztikuláltam a szereplőkkel. Tehát, ha valamiben elvesztem, akkor – természetesen CC-vel holtversenyben ;) – az minden kétséget kizárólag Viki könyve. ^^

AVAGY EGY PÁRBESZÉDEKBEN GAZDAG KÖNYV: Jahj, milyen kérdés már… elég sok ilyen könyv van, mit ne mondjak xD Cassandra Clare – Végzet ereklyéi sorozata bővelkedik az ütős párbeszédekben, de ahogy visszaemlékszem, Tara Sivectől a Csábítások és csemegék sem különb… és meg ne feledkezzek Jessica Park – Szeretni bolondulásig szériájáról, amiben egyszerűen minden karakter hatalmas, ha egyszer beszélni kezd. Most csak a poén miatt megengedek magamnak pár idézetet – meg persze azért is, hogy húzzam az időt és helyet, mivel az összes ide passzoló könyvet felsorolni hülye leszek. xD

„ – Tudod, egyesek szerint az Árnyvadászok csak a legendákban léteznek. Mint a múmiák meg a dzsinnek. – Kyle Jace-re vigyorgott. – Kívánságokat is teljesítesz?

Úgy tűnt, Kyle nem lopta magát Jace szívébe azzal, hogy helyesnek nevezte Claryt. Jace tekintete ijesztően elkomorodott. – Attól függ – mondta. – Azt kívánod, hogy képen töröljelek?” [Cassandra Clare – Bukott angyalok városa]

***

„- Van tetoválásod, fiam?

Carter segélykérően nézett rám, én pedig tanácstalanul vontam meg a vállam. Sosem lehetett tudni, milyen szavak hagyják el apám száját.

- Hát, ööö… nem, nincs uram. Nincs tetoválásom – felelte Carter.

- Na, és van kétkerekűd?

- Hát, van egy nagyon szép mountain bike-om, ami még mindig a raktárban porosodik, mert nem volt időm elővenni, és elvinni egy…

- Motorod, Cathy – vágott közbe az apám, idegesen sóhajtva. – Van motorod?

Carter megrázta a fejét.

- Nem, és a nevem Cart…

- Letartóztattak valaha, vagy belekeveredtél kocsmai verekedésbe? – vágott közbe újra apám.

- Nem. Soha nem tartóztattak le, és nem kerültem semmilyen verekedésbe, Mr. Morgan – felelte Carter magabiztos mosollyal.

Apám odahajolt hozzám.

- Claire, biztos vagy benne, hogy ez a fickó nem homokos? – kérdezte suttogva.” [Tara Sivec – Csábítások és csemegék]

***

– Anyu, mennem kell. Azt hiszem, megjött ez a Matt gyerek.

– Biztos, hogy ő az?

Julie belesett a kocsiba, ahogy lehúzódott az ablak.

– Egy őrültnek tűnő pasast látok, egyik kezével élénk színű cukorkát kínál, a másikkal véres sarlót lenget. Á! Az autóhoz int. Biztosan értem jött. [Jessica Park – Szeretni bolondulásig]

Ez lett volna ez a viszonylag rövidke tag rövid… így is ráment egy délutánom, de jobb, mint mikor heteim úsztak el a TMI-re – én most saját általános helyzetemből kiindulva miszerint millió kérdéssor vár még kitöltésre mert egy lusta disznó vagyok nem hívok ki rá senkit, viszont bárki, aki látja, tetszik neki és szeretné tovább terjeszteni az igét, viheti egy csini forrásmegjelöléssel egyetemben, ami ingyér van és még szép gesztus is. Szóval mára ennyi lettem volna, remélhetőleg a jövőben összekapom magam, és jövök egy elmaradt értékeléssel, de tudjátok, nem ígérgetek… csak talán annyit, hogy hamarosan jövök. Love you all, vagy hogy már egységes maradjon a poszt kerete, Wǒ ài nǐmen! ♥