„A mágiára fog
számítani, arra a varázserőre, amely kizárólag akkor jelentkezik, ha az ember
szavakkal és tettekkel önmaga fölé kerekedik, vállalja az ígéretét, aztán
valahogy akkorára nő, hogy végül képes teljesíteni.”
Oldalszám: 456
Megjelenés: 2018
Kiadó: GABO
Ár: 4990 –
Mirjem pénzkölcsönzők
családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott
pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe
venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a
tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az
ezüstöt.
Amikor az erdőben
meggondolatlanul henceg képességével, felkelti a fák között kísértő, zord,
jégtestű lények, a sztarikok királyának figyelmét. A névtelen király lehetetlen
feladatot tűz Mirjem elé, aki akaratlanul szövött cselszövésébe vonja Vandát
is, a parasztlányt, meg egy boldogtalan hercegnőt, akit a cár feleségének
szánnak.
Csakhogy a cár, az
ifjú Mirnácjusz sem az, akinek látszik. Gondosan őrzött titka az emberek és a
sztarikok országát is fenyegeti. A rossz döntések között őrlődő Mirjem
valószínűtlen szövetségeseivel indul felfeezőútjára, amely áldozatkészségét,
erejét és szeretetre való képességét is próbára teszi.
A mítoszokból és
tündérmesékből merítő Ezüstfonás varázslatos és sokrétegű története éppúgy
elbűvöli majd olvasóit, mint Novik Rengeteg című Nebula-, Lovus- és
Mythopoeic-díjas regénye tette.
Az elmúlt, aktívan olvasással töltött napjaim során
számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, mégis mit keres a kezemben egy
fantasy regény, és miféle lélek vitt rá az olvasására. Mert valljuk be, a műfaj
és én… többnyire külön utakon járunk. Volt egy masszívabb urban fantasy-s
korszakom – a klisészerűen szükséges vámpírmániával kezdve és az örök kedvenc
Cassandra Clare-rel bezárólag –, mióta viszont leszálltam többnyire a realitás
talajára, nem mondanám, hogy a boldogságomhoz vezető út mágiával és
természetfelettiséggel van kikövezve.
De nem ez lesz az az értékelés, melyben ezt taglalom. Tény,
a fantasy-tól való idegenkedésem miatt a történet olykor megizzasztott, néha
talán még küzdelemnek is hatott a lapozás, de mint minden jó mese végén, idővel
itt is győzedelmeskedett a jó, s sikerre segítette közös pályafutásunkat az Ezüstfonással. Hogy ez hogyan alakult
végül, ezúttal kissé rendhagyó módon adnám elő, pontokba szedve minden negatív
és pozitív érzésem és tapasztalatom, mely a regényhez fűz.
Negatívumok:
– A nevek. Talán
nem tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget a dolognak, ha a nővérem –
aki korábban angolul olvasta a könyvet – nem hívja fel a figyelmem rá, így
viszont már önkéntelenül is szúrta a szemem egész végig. Valami
megmagyarázhatatlan módon a fantasy történetekbe mindig belefér a szerző
részéről néhány totál lehetetlen névválasztás, és ezzel nincs is bajom… de hogy
micsoda sátáni erő vette rá a fordítót, hogy ezeket fonetikusan írva vegye át,
képtelen vagyok felfogni emberi ésszel. Mirjem? Mirnácjusz? Azért vannak
határok.
– A
rétestészta-taktika. A könyv végére érve megállapíthattam, hogy
visszatekintve nincsenek felesleges mondatok, nincsenek felesleges jelenetek, s
lényegében a leírtak egésze jelentőséggel bír a történet alakulása
szempontjából. Efelé a felismerés felé tartva azonban sokáig csak egy dolgot
éreztem: toporgást. Valami egy lépés előre, fél vissza feelinget, amivel ugyan
folytak ki az oldalak a kezem közül, de ha elgondolkodtam sem tudtam
megmondani, mi fontos történt az elmúlt x fejezetben. Gyönyörű leírások,
gondolatmenetek, visszaemlékezések… amiket amúgy ne értsetek félre, igenis mind
értékeltem és szerettem, de még így is hiányoltam valami pörgést és
feszültséggel teli izgalmat.
Pozitívumok:
+ Írásmód. Ha már
éppen az előbb említettem a leírásokat, most áthúznám őket ide, a pozitívumok
listájába is, mert sok egyéb mellett ezek emelték igazán magasra az Ezüstfonás minőségét. Sok szerző
munkássága áll vagy bukik ott, hogy mennyire birtokolják az íráshoz
elengedhetetlen két összetevőt: a kreativitást meg képzelőerőt, valamint az
írói tehetséget. Naomi Noviknak viszont úgy érzem semmi félnivalója, mert az
egy dolog, hogy összeállt a fejében egy ilyen lehengerlő történet, de mindezt
precízen és érzékletesen, művészibe hajlóan tudta formába önteni. Mindegy, hogy
hömpölygő érzéseket, dolgok tapintását, a falusi ember természetét vagy a
hófödte téli tájat festette le éppen, engem ugyanolyan mértékben lenyűgözött
minden alkalommal
+ Egyedülálló
világépítés és ezzel járó hangulat. A másik említett összetevő, ami
elengedhetetlen a sikerhez, az a különleges alap, és a szárnyaló fantázia, ami
az éppen csak csírázó ötleteket ágak és levelek hatalmas, elburjánzó
szövevényévé változtatja – ez pedig 120 %-osan megvolt Naomi Novik
meseadaptációjában. Nagyon tetszett az a kissé középkorias, mondhatni
visszamaradott, ugyanakkor igenis varázslatos ország, amit bemutatott, ahogy a
párhuzamos világként fennálló sztarik birodalom, sőt, egyáltalán, a sztarikok
létezése is. A jeges lények, az általuk pusztító hosszú, kemény tél, a félelem,
a kiszolgáltatottság, a terror, amit okoztak… ezek összességében elég
kilátástalan és sötét hangulatot teremtettek, azonban az egyre inkább lángra
kapó mágia felélesztette a klasszikus meséknek azt a reményteli érzését, mikor
kezdheti a befogadó kapiskálni, hogy van még esély a jó győzedelmeskedésére.
Összességében a mesebeli világ felépítéséért és az így teremtett
hangulatvilágért szerintem jár a csillagos ötös.
+ Képzeletbeli
látványvilág. Vehettem volna a leírások pont alá, és befejezhetném a
posztot hamarabb, de nem akarok spórolni sem a plusztpontokkal, sem a szép
szavakkal, ha erről a regényről van szó. Már említettem, hogy az írónő leírásai
kiválóak – azt viszont eddig elmulasztottam közölni, hogy nem marad el mögöttük
gyönyörűségben maga a lefestett táj sem. Litvász útjai, erdei, apró kunyhói, a
hóval borított jeges táj, a sztarikok országának jégpalotája… mind-mind
megelevenedett a szemem előtt, s úgy láttam, mint valami filmet – vagy inkább
mesét?
+ A mesei alap.
Nagy mese rajongó vagyok, de ez szégyenszemre nálam leginkább a Disney
feltétlen szeretetével jelent egyet – de akárhogy is, jó kis retellingeknek,
feldolgozásoknak így sem vagyok soha ellenére, s nyitott vagyok az újdonságokra…
az Ezüstfonás után pedig úgy érzem
hódításom következő csapásiránya az orosz népmesék és mítoszok felé fog
vezetni. Nem titok, hogy ezek adják a történet hátterét, ezekből merített az
írónő, mikor megalkotta mesebeli királyságait. Nos, jól tette. Minden oldal sugárzott valami oroszos
életérzést, amiben hideg a tél és nehéz az élet, így az emberek hozzáedződnek a
fájdalomhoz, megkeményítik magukat, s kitartanak.
+ Erős, emberi főszereplő.
E hozzáállásnak ékes példája főszereplőnk, Mirjem, a pénzkölcsönző lánya.
Miután apja túl szelíden kezeli a kölcsön-törlesztés kérdését, s ezzel éhezésbe
és nyomorgásba sodorja családját, lánya úgy dönt, átveszi munkáját: a
szenvedéstől megedződve, könyörtelen szívvel, mégis racionális hozzáállással
elindul beszedni az adósok pénzét, ezzel helyreállítva családja egykori
vagyonát – mi több, egyre inkább gazdagodva a nagyszerű üzleti érzéke által. Efféle
képességnek azonban híre megy egy olyan világban, hol mindenki a javakra vágyik,
így Mirjem kihívás elé kerül: feladata három alkalommal arannyá változtatni a
sztarik fejedelem ezüstpénzét, cserébe pedig nem csupán megtarthatja életét, de
az uralkodó feleségévé is válik.
Ez mind szép. És mind jó. Azonban mivé lenne ez a közel 500
oldal, ha kivégeznénk itt helyben a lány életében adódó izgalmat és veszélyt!
Bár a három próba bőven elég félelmet szül – elvégre Mirjem élete a tét –, s az
ember azt gondolná, nyugalomra lelhet, miután mindet teljesítette, igazából
hasonlóan kemény idők köszöntenek rá a sztarik birodalom jégpalotájában, ahol
mintegy rabként él királynő létére, s nap mint nap aranyat varázsol három
kérdésért cserébe. A lány azonban újra és újra bizonyítja, hogy sokkal több
lakozik benne némi varázslatos képességnél – s erről lassan a királyt is
meggyőzi. Tudja, milyen kérdéseket kell feltegyen, hogy előrébb jusson, hogy
érvényt szerezhessen szavának ebben az új, fagyos világban, hogy
visszajuthasson saját földjére, s megmenthesse a faggyal és éhezéssel sújtott
Litvász lakóit. Meglehet, voltak rossz döntései, de ez csak az emberségét
bizonyította. Összességében megtestesítette azt, amit én erős női karakternek
hívok.
+ Igényesen megformált
karakterek, látványos jellemfejlődés. Történetünk nem egy fontos szereplőt
felsorakoztatott, ami akár zavaró is lehetett volna, ám az írónő akkora
műgonddal alkotta meg őket, s annyira odafigyelt a sorsukra egész végig, hogy
sokkal inkább előnyére szolgált a regénynek. Valamennyien – Irina hercegnő,
Vanda, a testvérei, Mirnácjusz – a múlt tapasztalataitól fejlődve váltak azokká
az emberekké, akiket a mese folyamán megismerhetünk, de szerencsére nem állt
meg itt a kibontakozásuk, Naomi Novik tovább alakítgatta őket, hagyta, hogy az
események otthagyják rajtuk a nyomukat, s akár meg is változtassák őket. A
legnagyobb jellemfejlődést Mirnácjusz cáron és a sztarikok fejedelmét észleltem
– bár alapvetően negatív képet kapunk róluk, a történések során egyre emberibb
arcukat ismerhetjük meg, míg végül kifejezetten rokonszenvessé is válhatnak.
+ Szemszögváltás. Ez
szerintem szorosan összefügg az előző ponttal, elvégre nem létezhetne a kettő
egymás nélkül: szükség volt rá, hogy belehelyezkedhessünk minél több karakter
bőrébe, elvégre így ismerhettük meg őket, érzéseiket, gondolkodásukat, belső
mozgatórugóikat igazán – ugyanakkor mit sem ért volna ez a bemutatásukra
törekvő aprólékosság, ha nincs a személyiségükben potenciál.
+ Az első és utolsó
fejezet. Nem, keretről semmi szó nincs, nem azért emelem ki külön a
történet e két egységét, viszont szó nélkül sem hagyhatom őket, ugyanis
vasmarokkal ragadják magukhoz az olvasót: előbbi gondoskodik róla, hogy
érdemesnek tartsd a könyvet a folytatásra, utóbbi pedig bizonyságot ad róla,
hogy megérte az együtt töltött idő. A meseszerű kezdés nálam betalált, szeretem
az efféle beépített „mítoszokat”, a megérdemelt és nagyon várt happy end pedig
rendesen megmelengette a szívem, úgyhogy abszolút kellemes benyomások maradtak
bennem.
Kedvenc
karakterek:
A mese utolsó fejezeteit elnézve mi sem természetesebb,
minthogy a sztarik király egyre inkább megszerettette magát velem – de hogy
meglepetést is okozzak, bevallom, hogy őt már a történet elég korai szakaszától
kezdve nagyon kedveltem. Arrogáns volt és bántó, meg persze kórosan büszke és
lehengerlően tiszteletet parancsoló… igazi kemény, fagyos királyfigura, de
sugárzott belőle valami megkapó erő, ami mellett nem lehetett elmenni szó
nélkül – arról már nem is beszélve, hogy alapvetően vonzanak az efféle
karakterek. A zárófejezet ezek után már csak hab volt a tortán.
Kedvenc
részek:
Leszögezhetjük, hogy történetünk telis-tele figyelemre méltó
karakterekkel, ám leginkább Mirjem és a sztarikok történetszála tartotta fenn
az érdeklődésemet: ezen belül is különösen nagy hatást gyakorolt rám a már fent
is emlegetett zárófejezet – az utolsó mondat, édes Istenem –, s az, mikor Mirjem
nevet adott a sztarik szolgáknak, majd a kislánynak.
Kedvenc
idézetek:
„Vajon hiányoztam az
otthoniaknak? Vagy egyszerűen elfeledkeztek rólam, ahogy az én fejemből is
elillant a sztarik, amikor éppen nem őt néztem? Emlékezett még anyám arra,
miért nem mentem haza? Vagy rólam is teljes egészében megfeledkezett?
Elködösült a fejében a tudat, hogy van egy lánya, aki túl sok pénzt csinált,
aranycsináló képességével kérkedett, és ezért elrabolta egy király?”
***
„ – […] hogy
merészelsz szembeszegülni velem, és egyenrangúnak tartani magadat…?
– Te választottál
magaddal egyenrangúnak, amikor koronát tettél a fejemre! – tiltakoztam.
Egyszerre diadalmasan és dühösen kezdett remegni a kezem, ezért ökölbe
szorítottam. – Sem alattvalód, sem szolgád nem vagyok, és ha alázatos kisegeret
akartál feleségül venni, egy másik aranycsinálót kellett volna keresned!”
***
„A haragot mindig
olyan hiábavalóságnak tartottam, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti. Mi
értelme volt haragudni az apámra, a mostohaanyámra, vagy a velem gorombáskodó
szolgákra? Az emberek sokszor az időjárásra is haragudtak, dúltak-fúltak, ha
beütötték a lábujjukat vagy elvágták a kezüket, mintha a tárgyak szándékosan
vétettek volna ellenük. Ezt is értelmetlennek éreztem. A düh a rács mögött lobogó
tűzre hasonlított, és az én kandallómban soha nem volt fa. Egészen mostanáig.”
***
„Anyámnak volt némi
varázsereje, és a halála előtt három áldást mondott rám – mondtam, mire a cár
ösztönösen közelebb hajolt, hogy hallja. – Az első az elmésség, a második a
szépség, a harmadik pedig az… hogy az ostobák egyiket se ismerjék fel.”
***
„Hölgyem, amikor
engedélyed nélkül elhoztalak az otthonodból, nem hittem, hogy képes vagy
értelmes alkut kötni, és csak az ajándékodnak tulajdonítottam értéket. De most már
tisztán látok. Háromszor is visszafizettél a sérelemért, és így megtudtam,
mennyit érsz: többet az életemnél, az egész birodalmamnál, és a benne élőknél.
Bár tűzbe küldted a népemet, nem követelhetek rajtad semmiféle tartozást.
Igazságos egyezség született.”
Borító: 5/5
Tudniillik, nekem először angolul volt meg a könyv, a
külföldi borítót elnézve pedig biztos voltam benne, hogy annál nincs is szebb.
Most itt pihen mellettem a hazai fedéllel… és bajban vagyok, mert úgy érzem,
ennél sincs szebb. Stílusos, mesés, illik Novik előző könyvének külsejéhez,
kellően misztikus benyomást kelt, és NÉZZÉTEK, EZÜSTÖSEN CSILLOG. Passzolhatna
ennél is jobban?!
Pontozás:
5/4.5
Akkor vezessük ezt le: iszonyú nehezen vettem rá magam az olvasásra, tudatában annak, hogy számomra a
fantasy-k ideje már lejárt. De 450 oldallal később még ennél is nehezebb vettem rá magam, hogy letegyem ezt a
csodával telített féltéglát, ugyanis számtalan alkalommal bizonyította, hogy
tévedtem korábbi bizonyosságomban. Ha eddig nem éreztem magaménak a műfajt…
nos, valószínűleg csak nem volt szerencsém efféle kifogástalanul minőségi
képviselőjéhez. Persze megszenvedtem ezért a felismerésért: nehezen rázódtam
bele ebbe az elvont világba, küszköve vettem fel a varázslat fonalát, végül
mégis értelmet nyert mindez: egy sokrétegű, aprólékosan kidolgozott világ és
történet bontakozott ki a szemem előtt, igazi, háromdimenziós karakterekkel,
mesteri és nem várt fordulatokkal, érzelmekkel és csodás tájakkal. Bár nem az
apróságok számítanak a könyv célközönségének, körém mégis a gyerekkori mesék
melengető burkát vonta az Ezüstfonás
az elvarázsolt tájaival, a szörnyeivel, mesés lényeivel és bús hercegnőjével –
ha ezt várhatom a klasszik orosz népmeséktől is, akkor egy szót se többet, ide
nekem azokat is! Meg persze a Rengeteget – ezek után nem is kérdéses.
Blogturné és
nyereményjáték
Naomi Novik már bebizonyította a Rengeteggel, hogy milyen nagyszerű történetmesélő, most pedig itt
van a legújabb könyve, az Ezüstfonás,
amely szintén a szláv mesevilágba kalauzolja el az olvasókat. Ha szeretnétek ti
is a részesei lenni ennek az izgalmas világnak, akkor tartsatok a Blogturné
Klub hat bloggerével és játsszatok a könyvért!
Az Ezüstfonás
bővelkedik mesei elemekben, úgyhogy a játékban ezúttal híres szláv/orosz
mitológiai alakok neveit kell kitalálnotok a képek és a leírások segítségével.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban
javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre,
ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre
postáz.)
A gonosz
istene. Tőle eredeztették a rossz időjárást, a járványokat, és hasonló
csapásokat.
Állomáslista:
02. 01. ASzofisztikált Macska
02. 03. Könyv és Más
02. 05. Nem félünk akönyvektől
02. 07. Kelly és Lupiolvas
02. 09. Hagyjatok!Olvasok!
02.11. Never Let Me Go