Problems of a Bookaholic Book Tag

Sziasztok! Ma megint egy Tag-get hoztam - hogy agyonüssem az időt, néha visszanézem Attila régebbi videóit, és az egyik, a Könyvmolyok problémái Tag nagyon megtetszett, így gondoltam, csak nem hagyhatom ki. (:

1) Van kismillió olvasatlan könyved. Hogyan döntöd el, melyiket olvasod el legközelebb?

Odamegyek a polchoz, és leveszek egy könyvet, amihez úgy érzem, van kedvem. Már próbáltam a cetlis módszert, de nem jött be, mert amit kihúztam, azt fix, hogy nem akartam abban az adott pillanatban olvasni, szóval semmi értelme nem volt. (a molyon is próbálkoztam azzal, hogy kértem random olvasatlan könyvet a polcról... dettó) Az új könyvek további beszerzése is jó ötlet… Ettől persze nem fogom tudni, mit olvassak, de legalább lesz még pár könyvem.

2) Már elolvastad egy könyvnek több, mint a felét, de nem tetszik. Folytatod, vagy abbahagyod?

Attól függ. Ha kötelező nyilván befejezem, nincs sok választásom. Szerintem legtöbbször még azt is befejezem, ami nem kötelező. De ha valami nagyon nem működik együtt velem, akkor képes vagyok letenni, és meghagyni az esélyt, hogy majd valamikor máskor, később még tetszhet. Így voltam nemrég a Lola és a szomszéd sráccal, meg a Leányrablás Budapestennel is - akartam, hogy tetsszen, de akkor valahogy nem ment. 

3) Közeledik az évvége és még mindig nagyon távol vagy az olvasási listád teljesítésétől. Mit teszel?

Mit tennék? Elfogadom, hogy ez van - attól függetlenül, hogy szeretek olvasni, és blogot vezetek róla, nem csak ebből áll az életem, van sok más dolgom és hobbim is, amikre időt kell / akarok szakítani. De amúgy nem érzem, hogy ez a "veszély" fenyegetne, elvégre ötven könyv nem sok, és így is jól haladok. 

4) Egy könyvsorozatnak, amit imádsz, nem egyeznek a borítói. Hogyan kezeled? 

Nyugtatóval. :D Ez nem olyan nagy tragédia, természetesen túlélem. Most is a Bexi-sorozat új féle borítót kapott: az első két rész eredetivel van meg, a harmadikat már csak újjal nyomják. A Végzet ereklyéi első része filmes borítóval van meg, a többi eredetivel. Kész, ennyi, még élek. (: Nekem az a lényeg inkább, hogy mind puhaborítású legyen. Irtózom a keményfedelestől. Tudjátok, van rajta az a második borítás papírból, és az mindig lecsúszkál.

5) Minden ismerősöd imád egy könyvet, amit te gyűlölsz. Kivel beszéled meg, aki szerinted a te oldalara állna? 

Mire való ha az ember blogot vezet?!?

6) Nyilvános helyen olvasol, és nagyon felzaklat a könyv, annyira, hogy sírni kezdesz. Mit kezdesz magaddal? 

Khm, khm, #theinfernaldevicestime Nem volt még olyan, hogy nyilvánosan elsírtam volna magam könyvön (egyébként is csak nagyon ritkán sírok olvasás közben), de ha lenne, hát felállnék, és kimennék a mosdóba, hogy összeszedjem magam. VAGY leszarnék mindenkit, és zokognék. Mert miért ne sírjak, ha BOJLER meghalt Jem Willnek pedig összetört a szíve??! BOJLER VÉGE

7) Egy könyvnek, amit nagyon szeretsz, most jön ki a folytatása, de te már nem emlékszel egészen az előző részre/részekre. Mit teszel, újraolvasod az előző részt/részeket, vagy keresel róla egy összefoglalót a neten, vagy kihagyod a folytatást, vagy bestresszelsz… stb? 

Kivetem magam az ablakon. Hát nem ezt tenné mindenki...?

Ha nagyon szeretem a sorozatot, akkor minden bizonnyal újraolvasom a többi részt is. Ha meg nem szeretem… akkor nem veszem meg a következőt sem. Nem?

Jó, mondjuk legutóbb is volt egy ilyen helyzet, megláttam a könyvtárban a Hűvösvölgyi suli hatodik részét, de már nem emlékeztem egészen az előzőekre, így miközben a hatost olvastam néha nem értettem, kiről van szó, de összességében nem okozott akkora problémát a dolog.

8) Nem akarod kölcsönadni a könyveidet senkinek. Hogyan utasítod rendre udvariasan azt, aki mégis kölcsön akar kérni tőled egyet? 

UDVARIASAAN? „A könyvtárból kikölcsönözhető”. :D Barátságosan kedvesen elküldöm a francba. :D Én nem adok kölcsön könyvet, egyes számú alapelv. 
Na jó, igazából attól is nagyban függ, hogy kiről van szó. 

9) A hónapban már öt könyvnek kezdtél neki, és egyiket sem fejezted be. Hogyan jutsz túl az ezen az olvasási válságon? 

Sok olyan volt az elmúlt évben, hogy nekikezdtem valaminek, de nem fejeztem be – ilyen volt például az Élőhalottak Dallasban, a Lola és a szomszéd srác, a Leányrablás Budapesetn és az Obszidián is (ami amúgy nagyon tetszett, csak… nem tudom, miért nem fejeztem be) -, de én erre nem tekintek válságként. Szerintem csak szimplán nem voltam azokra a könyvekre hangolódva, vagy nem tetszettek, ezért hagytam őket félbe.

10) Nagyon sok könyv jelenik meg mostanában, ami érdekel, és majd meghalsz, hogy olvashasd. Mit csinálsz? Hányat veszel meg ezek közül? 

Türelem rózsát terem. Ha az első héten akarnám megvenni, versengeni kéne, mert más is akarja. Előjegyzik. Ahol most van lesz később is. Megyek és elolvasom mind az ötöt, amibe már belekezdtem. Na jó, nem, belekezdek a hatodikba. 

A franca is, dehogy. :D Előjegyzem őket én is, és élet-halál harcot vívok a tömeggel, hogy én kapjam meg hamarabb a könyvecském. Ha kell, hát kell. 

11) Végre sikerült megvenned a könyveket, amiket nagyon szerettél volna, és alig várod, hogy olvasd őket… de meddig hevernek a könyvespolcon, mielőtt ténylegesen el is olvasnád őket? 

Rossz szokásom: ha könyvtárba viszek vissza könyvet, nem távozok üres kézzel. So… van, hogy hónapokig csak könyvtárból élek, holott itthon is lenne mit olvasnom. Remélhetőleg most összeszedem magam, befejezem, amiket kikölcsönöztem, meg amibe már bele vagyok kezdve és megpróbálok szembenézni a könyvespolcommal. Itt a leszámolás ideje! 

Ennyi lett volna ez a Tag, remélem tetszett ha igen, akkor jelezzétek, és igyekszek majd több ilyen típusú posztot is írni, és ha van kedvetek hozzá, készítsétek el Ti is! Az én kihívottaim Barby, Gothic01 és Sára, de tényleg bárki elkészítheti, akinek kedve van hozzá, csak kérlek, jelöljétek meg a forrást. :) 

Hamarosan újra jövök, még nem tudom pontosan, de vagy a májusi zeneajánlóval, vagy pedig egy könyvértékeléssel (ha gondoljátok, írjátok meg kommentben, melyiket hozzam először, és majd igyekszem eleget tenni a többség kérésének). Addig is hatalmas ölelés mindenkinek, olvassatok valami jót! :)

Zoe Sugg - Girl Online

Eredeti cím: Girl Online

Sorozat: Girl Online 1.

Megjelenés: 2015

Oldalszám: 380

Kiadó: Libri

Ár: 3499 –

A brit kisvárosban élő Penny Porter úgy akarja legyőzni szorongásos rohamait, hogy blogot indít, és ismeretlenekkel osztja meg érzéseit, gondolatait. GirlOnline álnéven bele is vág, de egy szerencsétlen baleset elrettenti a folytatástól.

Penny és családja a karácsonyt New Yorkban tölti, ahol a lány megismerkedik (és fülig beleszeret) egy izgalmas és sármos zenész srácba. Pár nap alatt megfordul velük a világ, Noah a legjobb dolog, ami Pennyvel történhet, és a lány azonnal világgá is kürtöli újdonsült boldogságát a blogon… csak azt nem sejti, hogy ezzel lavinát indít el, és nemsokára több ellensége lesz, mint ahány barátja…

Vajon megbízhatsz a legjobb barátodban, ha a szerelem a tét? És a szerelmedben, ha a boldogság?

Huh, hát azt hiszem a rosszfiúk ideje már lejárt.

Ez a könyv valami… valami fantasztikus volt. Én komolyan nem vártam semmi mást, mint néhány órányi hawaiit, kikapcsolódást egy napra egy olyan laza kis történettel, amit másnapra már el is felejtek. Ilyen tekintetben persze csalódtam, de a lehető legpozitívabb módon. Jó, valóban kikapcsolt, és nagyon gyorsan elolvastam, de ez csakis azért volt így, mert faltam a sorokat, annyira élveztem.

Ebben a könyvben egyszerűen minden benne volt, ami kell egy igazán jó ifjúsági regényhez; különböző, és érdekes, szerethető karakterek (kivéve, akiket muszáj utálni…), barátság, romantika, kaland, csalódás és sérelem, és rengeteg megoldás és segítség, ami nem kizárólag a főszereplő életét hivatott megoldani, de ha a magunkénak érezzük, nekünk és éppúgy hasznos lehet. Ezen kívül olvasmányos, rendkívül kellemes írásmóddal van papírra vetve, és, ami engem a legjobban vonzott benne, egy bloggerről szól – engem megnyert, és amellett, hogy bárkinek előszeretettel a kezébe nyomnám, különösen ajánlom a bloggertársaknak is.

A főszereplő Penny Porter. Nemrégen a családjával együtt autóbalesetet szenvedett – szerencsére nem halt meg senki, meg sem sérültek –, azóta pánikbetegséggel küzd, ha valamilyen kellemetlen helyzetbe kerül, valaki vagy valami felzaklatja, éppen úgy érzi magát mint anno a felfordult autóban az út közepén, elszorul a torka, nem kap levegőt, és elhatalmasodik rajta ez a rossz érzés. Ezért blogba kezd, hogy valahol végre teljesen őszinte lehessen, leírhassa a gondolatait és ne kelljen magában tartania az érzéseit – mindezt persze teljesen névtelenül. 

Jó, azt meg kell hagyni, hogy a bejegyzéseitől nem voltam elájulva, de egy naplóblogon nyilván nem is az a lényeg, hogy úgy legyen megfogalmazva, mint egy profi író regénye… de nekem mindig túl lineárisak és semmilyenek voltak, lehet mondjuk, csak igényesebbekhez vagyok szokva, de mindegy is. Mindenesetre imádtam, amiért ez ad egy fő szálat, mivel a blog téma engem is érint, én is sokszor magamra ismerhettem Penny soraiban, vagy éppen elönthetett a meghatottság… nem is tudom. Nyilván nagy a különbség az én 25,- és Penny többezer feliratkozója között, az én egy-kettő és az ő többszáz kommentje között, mégis, mindig pontosan átéreztem azt, amit ő. Mert mindegy, hogy hány embert érdekel, mit csinálok, el sem tudjátok hinni, mindig mekkora boldogsággal tölt el azt látnom, hogy eggyel többen lettetek, egyre többen olvastok, nem is beszélve arról, mikor ti is hozzáfűzitek a véleményeteket egy poszthoz. Vagy mikor kapok egy rövid üzenetet molyon, amiben azt írja valaki, hogy imádja a blogomat, vagy hogy biztos nagyon aranyos lány vagyok, tetszett neki a múltkori poszt… A tegnapi este például kaptam egy üzenetet, hogy Barby (<3) ajánlót írt a blogról (ITT található meg)...  Köszönöm nektek! Nem köszönöm meg elégszer, hogy itt vagytok velem – még sosem találkoztunk, nem is ismerjük egymást rendesen, mégis sokszor csak ti tesztek egy nap boldoggá, sokatokat már a barátomnak tartom, van, akikkel molyon rendszeresen beszélünk. Tényleg nagyon köszönöm, hogy vagytok, hogy olvassátok a Never Let Me Go-t, és szeretitek, amit csinálok! Ezer puszi és ölelés!

Nah… nem is tudom már, hogy hol tartottam :D Ez a blog téma eléggé megindított, és nem akartam csak úgy elmenni mellette, mikor ennyi mondanivalóm van nektek, de most már megpróbálok visszakanyarodni az eredeti tárgyhoz, kezdve Pennyvel.

Talán a különleges, pozitív hozzáállása teszi különbözővé a többi bénázós lánytól...

Nem is tudom, mi az, ami nálam megkülönbözteti Pennyt a szokásos YA főszereplő, ügyetlen, bénázós lányoktól. Mert amúgy az, hiszen ő volt, aki elő adásban akkorát taknyolt a színpadon, hogy mindenki láthatta a pegazusos bugyiját (ami amúgy tök király cucc). Itt kezdődtek el a problémák… ugyanis a volt legjobb barátnő – aki mostanra egy szemét, plázababa ribi – ellenséggé avanzsálva feltöltötte a felvételt a netre, és mindenki láthatta az ominózus esetet. Mikor azt mondtam a poszt elején, hogy van, akit egyszerűen muszáj utálni, akkor pont Meganre gondoltam. Penny megtett minden tőle telhetőt, próbált kedves lenni, menteni a barátságukat, de ahogy Megan viselkedett, az kritikán aluli, az embernek egyszerűen hányni támad kedve egy ilyen önző, szemét kis dögtől. Éppen ezért élveztem annyira azt a részt a végén, mikor Penny meg Eliot jól kiosztották… Eliottal hullámzó volt a „kapcsolatom” alapból nagyon bírtam, aztán egy idő után nem kedveltem különösebben, de a végére már megint megszerettem. Intelligens, vicces, egyéniség, és azért többnyire nagyon jó barát is, a legjobb példának tényleg azt tudom felhozni, ahogy kiállt Penny mellett Megan és Ollie ellen.

„Mondd csak – fordult felé Elliot. – Te estin végzed a ribanciskolát, vagy ez veled született tehetség?”

„Te vagy az egyik leginkább gondolatszegény (nézz utána), félcédulás (nézz utána), üresfejű (ezt már biztos ismered) ember, akivel valaha találkoztam. És ha történetesen nem a legjobb barátomat bántottad volna meg nagyon-nagyon, egyetlen pascalnyi (nézz utána) levegőt sem pazarolnék rád. 

Megan Ollie-hoz fordul. 

- És te hagyod, hogy így beszéljen velem? 

Ollie üresen néz rá. 

Elliot felnevet. 

- Jaj, kérlek! Valószínűleg azon töpreng, ez most jó alkalom-e szelfit készíteni. – Ollie-hoz fordul. – Amúgy nem, ez egy nagyon rossz pillanat. De mindegy is, hol jártam?  - Visszafordul Meganhez. – Ja igen, és a legminimálisabb kétséget kizáróan te vagy a legrondább ember, akivel valaha találkoztam.”

De ez persze még később van… mielőtt idáig jutunk, még rengeteg-rengeteg dolog történik, kontinensnyi távolságokat utazunk, és egy időre teljesen ki is iktatjuk ezeket az embereket. Egész pontosan az után, hogy Penny ország-világnak közszemlére tette a pegazusos bugyiját, és szinte vírusvideó lett belőle, a szülei esküvőszervező vállalkozása kap egy külföldi megbízást, így Brightonból (ha valakinek ez még nem mond eleget az szégyellje el magát, és menjen, művelődjön kicsit, akkor ez egy angliai település) New York-ba utaznak az ünnepek előtti pár napra – majd újabb megbízás következményeképp jóval tovább maradnak a tervezettnél.

Imádtam az egész hangulatot, ami átjött, miközben olvastam – egészen attól kezdve, hogy leszállt a gépük Amerikában. Már előtte is nagyon tetszett a könyv, de innentől még jobban, ennek a „kis” ünnepi kiruccanásnak különleges hangulata volt, és úgy sikerült megírni, hogy én itt, Magyarországon, a szobámban az ágyamon ülve is ugyanazt érezzem, mintha ott lennék.

És itt ismerkedünk meg a második főszereplőnkkel, Noah-val is. Amit a poszt elején írtam, azt halálosan komolyan is gondoltam, főleg, hogy egyre többször találkozok rendes pasikkal a könyvekben, és egyre inkább úgy érzem, ők sokkal közelebb kerülnek a szívemhez, mint a rosszfiúk. Természetesen Will Herondale, Jace, Gideon de Villiers… stb. továbbra is birtokolják a szívem egy darabkáját, és még mindig nagyon szeretem őket, de azt már tudom, hogy a való életben nem rájuk fogok várni. Hanem, példának okáért Noahra. A való életben arra van szükségem, hogy valaki kedves legyen velem, rendes, humoros és megértő, és… jó. A valóságban egy jófiúra van szükségem. És ezért szeretem őket egyre jobban a könyvekben is.

„Minél jobb, annál jobb.” /Kylie Scott – Taktus/

Noah pont ilyen. Már az első perctől fogva, hogy megjelent, tudtam, hogy ő nem az a pasi lesz, aki először bunkózik, aki beszólogat, aki úgy felcs*szi a lány agyát, hogy aztán valahogy beleszeret… Nem. Ő udvarias, jó humorú, eredeti… most képzeljetek ide minden pozitív és dicsérő jelzőt, mert nem győzöm mindet felsorolni. Éppen ahogy Penny is idejekorán érezni kezdte a kötődést hozzá, én is éppen olyan gyorsan beleestem, és nem ok nélkül, őt egyszerűen lehetetlen nem szeretni. Ő egész lényében olyannyira jó, hogy el sem hiszem, hogy létezik a világon még valaki, aki hozzá hasonló. #Mertmármindensrácgyökér.

És ha már nála tartunk, akkor a családját is imádtam. A nagymamája is laza volt, és aranyos, szerintem ő első megjelenéssel mindenki szívébe belopja magát a bájos közvetlenségével, és a hugica, Bella… hát, nagyon édes volt, bár Noah helyében is sokszor égett a fejem, mikor kikotyogta Pennynek a titkait :D

„- Noah úgy hív téged, hogy Őszi Lány – suttogja nekem. – Csak nem szabad elmondanom. Szereted Noah-t? – dönti oldalra a fejét. 

- Ó, nem is tudom, még csak most találkoztunk… 

- Szerintem ő szeret téged – vág közbe. – Tegnap este írt rólad egy dalt. Soha semmilyen más lányról nem írt dalt. Nagyi szerint totál szerelmetesen viselkedett.”

Igen, és azt kell mondjam, Noah az egyik legédesebb könyvszereplő, mikor szerelmes, de nem csak akkor… igazából mindig. Dalt írt Pennyről, tartott neki Varázslatos Meglepetések Napját – ami amúgy atomjó ötlet, és valahogy mindenképpen be fogom vezetni –, sírt egy filmen, váratlan és különös kérdéseket tett föl, elvitte Pennyt a kedvenc helyeire, vett neki egy porcelánbabát, és úgy hívta, „Sorsfordító Esemény”… Noah egész lényében olyan édes, hogy az ember sokszor nem is talál szavakat.

„A leggyönyörűbb sorsfordító esemény vagy a sorsfordító események történetében.”

Még annak ellenére is, hogy hazudott Pennynek, jobban mondva nem árulta el neki az igazságot. De most őszintén, hát nem érthető? De! Nyilvánvaló, hogy amit az ember híres lesz, már nem tudja könnyen kezelni a kapcsolatait, nem tudhatja, ki az igazi barát, ki vágyik csupán öt perc hírnévre a révén, ki az igazi szerelme, és ki az, aki csak a pénzére hajt. Szerintem teljesen logikus, hogy meg akarja ragadni az első alkalmat, hogy valaki nem ismeri fel, és így, egyszerű emberként is kedveli. Bár nem mondom, hogy kicsit sem értem meg Penelope kiakadását, én azért Noahval is teljesen egyetértek.

Az a botrány pedig… na. Csak azt mutatja meg, sőt, elég drasztikusan szemlélteti, hogy a net nem egy biztonságos terep. Ezt persze tudtuk eddig is, de néha kell az embernek valami, ami emlékezteti rá.

„Minden alkalommal, mikor írsz valamit az interneten, választás előtt állsz. 

Az egyik út, hogy valami olyasmit teszel, ami hozzátesz a világ boldogságszintjéhez. A másik, hogy elveszel belőle.  

Én a Girl Online elindításával adni akartam. És egy ideig nagyon úgy tűnt, hogy sikerül. 

Szóval legközelebb, mielőtt posztolsz egy hozzászólást vagy állapotjelzést, vagy megosztasz egy linket, kérdezd meg magadtól: boldogabbá fogja ez tenni a világot? 

És ha nem, akkor azonnal töröld ki. 

Amúgy is van elég szomorúság a világban. Nem kell még hozzátenned.”

Alkotóértékelés: 5/5

Zoe tudhat valamit. Muszáj tudnia valamit, mert a számok, a tények nem hazudnak, ráadásul itt van ez a könyv is… Olvastam a könyvét, sokáig követtem a csatornáját (most is nézném, de egyszerűen a magyarokra sincs időm, semmire sincs időm), és látom, hogy nem véletlen a sokmilliós tömeg, aki szereti, aki követi, Zoella egyszerűen sugározza a pozitív energiát. Mikor egy videóját néztem, éreztem, amikor a Girl Online-t olvastam, éreztem, ahogy áramlik felém is, ahogy küldi ezt a pozitivitást, ezt a jó hozzáállást mindenhez, ami belőle árad, és ennek valami hatalmas ereje van. Több ilyen ember, és több ilyen történet kellene, mert a világban annyi rossz történik, a könyvek nagy része is csak a fájdalomról szól, és az emberek is egyre negatívabbak, ez a könyv, és az írója viszont optimizmussal és energiával tölti fel a lelket. Nem tudok mást mondani, mert én ezt érzem, azt, hogy új erőre kaptam, hogy egy kicsit feltöltődtem a depis telemből/tavaszomból, és pozitivitással telve várom a nyarat. Nos, ez persze nem tudom, meddig tart, de a lényeg hogy Zoella és a Girl Online adta amit kellett, jól volt megírva egy nagyszerű történet, érzelmesen, de realisztikusan és segítve az embereket. Imádom, és egészen biztos vagyok benne, hogy a következő részt is el fogom olvasni, ha sokáig váratnak a fordítással, akkor angolul, mert elég türelmetlen vagyok.

Kedvenc karakterek: 

Pennyt minden bénázása ellenére is sikerült nagyon megkedvelnem, Noah nem is lehet kérdés, hiszen... hiszen ő Naah. És a hugicáját, Bellát is szerettem, annyira kis édes volt, meg kell zabálni. ^^

Kedvenc részek:

Amellett, hogy az egész könyv hozzá volt tapadva a kezemhez, és minden sorát imádtam – csak hogy szögezzük le –, különösen szerettem Noah és Penny közös részeit, azt, mikor a blogolásról volt szó, meg persze azt, mikor Penny és Elliot „bosszút álltak” a végén… Csak a szokásos, mikor rávetem magam a konfliktushelyzetekre.

Kedvenc idézetek:

„Az a szomorú helyzet, hogy egyedül a blogomon érzem magam boldognak és magabiztosnak.”

***

„- Ha bármelyik kitalált karaktert elhívhatnád piknikezni, ki lenne az?

Azonnal elmosolyodom. Noah random kérdéseit mindig megtörik a jeget.

- Augustus Waterst a Csillagainkban a hibából – mondom. – Hogy újra életre tudjam kelteni.

- Szuper válasz. Én azt a picsogó srácot a Twilightból, hogy meg tudjam ölni.”

*Higgyétek el, nem ez minden, de a többit már idéztem a poszt korábbi részein, és nem akartam újra kiírni őket*

Borító: 5/5

Dizájnos, és a hangulata is teljesen klappol a könyvhöz, egyszerre van benne valami szomorkás, és rengeteg vidámság is. Tetszik az az ötlet is, hogy a háttérben lévő égősorra vannak képek feltűzve, de nem mondom, hogy nem bosszankodtam miatta kicsit, mert ha egyszer megjelenik egy könyvem, és is hasonló borítóban gondolkoztam… De mindenesetre jól el lett találva, szerintem minden passzol, úgyhogy ötös.

Pontozás: 5/5* 

Annyi mondanivalóm volt ezzel a könyvvel kapcsolatban, és így már mindent el is mondtam – nem vagyok képes pár mondatban összeszedni ennyi mindent. Szuper volt, imádtam, több ilyen könyvre lenne szükségem nekem is, és szerintem a világnak is, mert jót tesz az ember kicsiny lelkének :D

Jessica Park - Celeste bolondulásig

Eredeti cím: Flat-Out Celeste

Sorozat: Flat-Out Love 2.

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 -

A végzős gimnazista Celeste Watkins számára minden egyes nap brutális bátorságpróba. És Celeste nagyon fél. Elszigeteltté válik, mert túlságosan okos, a beszéde túlságosan modoros, viselkedése pedig túlságosan eltér az átlagostól, ezért úgy érzi, nem marad más választása, mint direkt távol tartani magát mindenkitől.

De az egyetem felszabadíthatja, nem? Ha kibírja ezt a borzalmas utolsó évet a gimiben, akkor talán minden rendben lesz. Ha sikerül találnia csak egyetlen embert, aki mentőkötelet dobhat neki, akkor talán, talán nem lesz baj.

Justin Milano, a másodéves, szintén különc egyetemista lehet talán az a személy, aki kicsalogatja Celeste-et magányos világából. Talán megmentheti a lányt… legalábbis ha Celeste elfogadja a segítségét.

Ha összefognak, talán jó páros lehetnek. Ha összefognak, talán megmenthetik egymást. És ha összefognak, talán megmenthetnek egy másik párost is: két embert, akikről Celeste tudja, hogy teljes szívből, szenvedélyesen, bolondulásig szeretik egymást.

Ez a könyv már megint hihetetlen magasságokba emelt. Mintha Jessica Park ezen sorozatának minden részével azt volna hivatott igazolni, hogy igenis, az életnek van értelme, még akkor is, ha úgy érezzük, semmi sem nehezebb nála. Még az elérhetetlen célnak tűnő boldogságot is sikerült úgy meglebegtetnie az ember szeme előtt, hogy végre képesek legyünk felvenni a küzdelmet, és harcolni érte, mert muszáj, hogy létezzen valahol, és muszáj, hogy megtaláljuk. Én legalábbis ezt éreztem.

Amit talán a legjobban szeretek a sorozatban az az, hogy minden szereplője egyéniség, nem egy kivágott sablongyártott utánzat, hanem teljesen egyedi és egyedülálló. Egyrészt nagyon magasra teszi velük a lécet, másrészt éppen ellenkezőleg, mert eléri, hogy az embernek nem kell reménytelenül rocksztárok, badass félistenkinézetű pasik után epekednie, mert pár óra alatt bele lehet szeretni akár a kocka Matt Watkinsba is, aki bár a maga nemében tökéletes, mégis elérhető. Nem tudom, ez így most mennyire volt érthető, igazból csak azt akartam mondani, hogy nem egy elrugaszkodott emberképet ad, amilyet soha a büdös életben nem fogsz találni, hanem valami egyszerű, hétköznapi, mégis különlegest, akiben akár bele is futhatsz a suli folyosóján.

Mivel már az előző két részben is Celeste volt az egyik legnagyobb kedvencem, külön örültem, hogy tovább olvashatom az ő történetét. Különös volt szinte felnőttként látni, hiszen még tizenhárom éves korában is csak kislánynak tudtam elképzelni, mindenesetre ezzel most már nem akadt problémám. És, most gimnazistaként sokkal inkább éreztem egy párhuzamot Celeste és önmagam között. Kisebb részletektől eltekintve osztozom a helyzetében, éppen erre értettem korábban, hogy erőt adott. Sokkal többet használt, mintha bárkivel beszélnék a problémáimról, egyszerűen csak meglebegtetett valami olyat a szemem előtt, amit szeretnék elérni, és mivel megmutatta, hogy igenis lehet ilyen hátrányos helyzetből indulva is győzni, reményt adott. Celeste különc volt, furcsa, modoros és zárkózott, akinek különös személyiségéből adódóan nem akadtak barátai. A könyv során nem egyszer tett kísérletet rá, hogy valami teljesen más szerepet adjon, mintha sokkal lazább lenne például, de emlékszem, mennyire kellemetlenül éreztem magam a helyette is. És magamat is így szoktam érezni, mikor megpróbálok más lenni, mint aki vagyok, megpróbálok elejteni egy olyan megjegyzést, ami viccesnek tűnhet, az én számból mégis inkább furcsa. Celeste egyedül volt. Aztán hirtelen jött valaki, aki elfogadta úgy ahogy volt, minden különcségével együtt, sőt, azokat is szerette benne.

Jó, tény, hogy Justin sem egészen mindennapi jelenség. Ő az a srác, aki olyan sebességgel beszél, és váltogatja a témákat, hogy lehetetlen követni, akinek valamiről valami egészen más jut eszébe, aki szemrebbenés nélkül képes jelenéktelen dolgokból hatalmas kérdés kreálni, vagy őrültségeket beszélni. 

"A fiú energiája és élénksége Celeste-et Tigrisre emlékeztette a Micimackóból."

Én ezt egészen bájosnak találtam. Mégis ki a francnak kell egy vad motoroscsávó, kemény dumával,  egy jóképű vámpír vagy Illéa hercege (amiket most mondok, természetesen később őrült bűntudat közepette meggyónom, ugyanis de, én is bolondulok mind Maxon hercegért, vagy egy vámpírért és a motor is nagyon bejön, azzal együtt, aki rajta ül), mikor kaphat egy Justint? Ha reálisan belegondolok, hiába suttogtam el nektek előbb nagy csendben, hogy az említett sztereotip „rossz” pasitípusok is bejönnek, nekem mégiscsak jobban kellene a való életben valaki olyan, mint Justin. Kicsit nehéz eset, mégis sokkal könnyebb vele az élet. Szóval felvettem az öt éves terveim listájába, hogy megtaláljam a saját Justinomat.

"– Pedig az impulzív viselkedés tök jó – mondta erre Justin. – Azt jelenti, hogy az ember zsigerből cselekszik. Vagy szívből. Vagy ilyesmi. Szóval valamelyik fontos testrészéből. Nem, mondjuk, a könyökéből, vagy valami. Persze mind nagyon bírjuk a könyökünket, mert alkalmas arra, hogy oldalba bökjünk másokat, ha nem viselkednek rendesen, de mégsem hangzik ugyanolyan jól, hogy az ember könyökből cselekszik, igaz? Hiszen a könyökünk nem is tud érezni. Jó igaz, azzal is lehet érezni, mármint fizikailag, főleg, ha az ember bevágja a könyökét. Vagy esetleg belevághatja a könyökét valaki másba, és akkor aztán mégiscsak könyökből cselekszik, a szó szoros értelmében. Szóval, mindenesetre… izé…
– Impulzív viselkedés – emlékeztette Celeste."

Volt még pár fontos szereplő azért a terítéken a két szerelmes madárka mellett: Matt és Julie, például. Mindig gyanakodva állok hozzá az olyan esetekhez, mikor régebbi főszereplők térnek vissza, mint mellékszereplők, mert vannak a téren elég negatív tapasztalataim, itt viszont szerencsére mindent rendben találtam. A nagy átlaggal (az általam eddig észlelt nagy átlaggal, pontosabban…) ellentétben pár év alatt nem változtak meg úgy, hogy csak a nevük emlékeztessen valamire, megmaradtak saját személyiségükben, amit százezerszer megköszönök az írónőnek. Matt még mindig rém aranyos és kocka, és továbbra is a jófej feliratos pólóit hordja, amit változatlanul imádok.

„Távozz tőlem, Comic Sans! Velem van a Helvetica.”

Julie is megmaradt többnyire Julie-nak, meglehet, kicsit érzékenyebb… na, ott kapásból lesokkoltam. SPOILER ALERT Mi az, hogy Julie és Matt szakítottak? Miért? Hogyan? Mikor? És komolyan, mégis miééért? Fel nem foghattam, hogy történt, de azért végig bántott. A Celeste által megrendezett első hadművelet valahogy gondoltam is, hogy befuccsol, és igen, az volt az a pillanat, mikor Julie-t túl érzelmesnek találtam, de végsősoron mégis érthető volt a helyzet. Ő és Matt végül bőven eleget szenvedtek, így külön örültem a boldog végkifejletnek, az a rész szerintem valami rém aranyos volt. Szó szerint: el voltam tőle ájulva. Istenem, muszáj, hogy a jövőbeli saját Justinom is így kérje majd meg a kezem! SPOILER ALERT VÉGE.

DE, azért a könyv reflektorfénye mégiscsak Celeste-n van, hiába olyan önzetlen, hogy megosztotta az öregekkel is. Imádtam nézni, ahogy végre kibújik a csigaházából, mivel azt már elmondtam, hogy a Justin-os kapcsolatát mennyire szeretem, el kell áruljam, hogy az iskolai kapcsolatai is mindig feldobtak. Már az elején nagyon megkedveltem Dallast, mikor alkalmam nyílt rá, Zeke-t is, bár a maguk módján eléggé furák voltak. Épp ezért mindig bántam, mikor Celeste visszahúzódott tőlük, olyankor hatalmas „miért?”-ek jelentek meg a fejem fölötti gondolatbuborékban, mikor viszont nyitott,  inkább „juhééé!” félék. Tetszett a lendülete, mikor mindenkit meghívott magához, hogy segítsen az egyetemi jelentkezésekkel, az pedig még jobban, ahogy meghálálták neki. Ennek a könyvnek minden percre rendkívül édes volt – édes, de tömény arany.

Kedvenc karakterek:

Haha. Haha. Nos, nézzük csak… majdnem mindenki? Celeste továbbra is, ő nálam örök kedvenc, példakép és legjobb könyves barátnő; Justin egyértelmű, őt akarom gyermekeim apjának; Matt is esélyes a posztra; Julie-t pedig nagyon bírom… szóval ja, a két gerlepár a kedvencem.

Kedvenc részek: 

Tekintsünk el a szokásos dumámtól, hogy az egészet mennyire imádtam, úgyis lejött már mindenkinek, hogy újabb kedvencet avattam, mert egyszerűen zseniális volt, de azért a repülős részt kiemelném, egészen onnantól, hogy a kiborult Celeste úgy döntött, koktélokban akarja kiélni a lázadó kamaszkorát Matty-vel együtt. Ezen kívül minden Celestin (nem tudtam, hogy van-e már közös neve a párnak, ha nem, most kreáltam) jelenetet imádtam (a karácsonyfásat kiváltképp), meg mikor Matt megkérte Julie kezét. És ezen kívül a könyv egészét. Csak a rend kedvéért szólok.

Kedvenc idézetek:

„- Most már felnőtt vagy, Matthew.

- Úristen, hogy mi vagyok? – zihálta a fiú, és hadonászni kezdett. – Ez meg hogy történt? Mikor? Nem igazság!”

***

„- Jó, semmi gond. Egyáltalán nem bánom, ha elütnek minket. De tényleg. Tök jó poén szombat este kórházba kerülni – motyogta Matt. – Ott úgyse szoktak sokan lenni.”

***

„Mind furcsák vagyunk. Mindannyian. Nincs olyan személy ezen a földön, akinek ne lenne valami furcsa jellegzetessége.”

***

„- Szeretlek, Matt. Fantasztikus báty vagy.

- Én is szeretlek téged. Csak légyszi, soha ne csinálj belőlem konfettit!”

Borító: 5/5

A szokásos zsanéroktól eltekintve ez már nem az előző két rész sablonjára épült, de mivel nem is hiszem, hogy az tökéletesen passzolt volna hozzá, egyáltalán nem bánom; ez a visszafogott színvilágú, letisztult borító még így, emberrel együtt is kiváló választás volt szerintem, nem is illhetne más jobban Celeste könyvéhez.

Pontozás: 5/5*

Imádtam Julie történetét, Mattét, és már olvasás előtt sem volt kétségem felőle, hogy Celestét is bolondulásig szeretni fogom, de végül mégis felülmúlta minden várakozásomat. Lenyűgözött, elvarázsolt, segített és erőt adott, úgy, ahogy más könyv még talán sosem – nem volt benne akció, vér, öldöklés, természetfeletti és rejtélyek, mégis sokkal többet tartogatott magában. Ugye senkit sem lepek meg azzal, hogy új kedvencet avattam? 

Ha érdekel az értékelésem a sorozat előző kék kötetéről, IDE KATTINTVA elolvashatod őket! :)

Rachel Hawkins - Hex Hall

Eredeti cím: Hex Hall

Sorozat: Hex Hall 1.

Oldalszám: 272

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2499 -

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott.

Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:

– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget szerzett,

– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet,

– egy ijesztő kísértet kezdte követni,

– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír.

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp őt.

Te szent pokolmenyét!

Mióta fent vagyok molyon mindenkitől azt hallom, azt látom millió karcban, azt sugározza az összes moly-energia az interneten, hogy ezt a könyvet muszáj, hogy elolvassam, egyszerűen hihetetlen, és minden oldalon van valami poén. Talán éppen ezért nem mertem rászánni magam, hogy elkezdjem: féltem a pofáraeséstől, így csak húztam, halasztottam. Egyik osztálytársam (hogy névtelenek legyünk, mondjuk Csillámpóninak fogom hívni), Csillámpóni is rengeteget beszélt róla, és mivel felajánlotta azt is, hogy kölcsönadja, sikerült meggyőznie. Gondoltam, hogy semmi vesztenivalóm a dolgon, pénzt nem kell érte kiadnom, aztán majd meglátom, hogy tetszik-e. Köszönöm szépen, tetszett.

Vagyis… nem mondom, hogy mindig. Az elején őszintén szólva nem voltam elragadtatva, nem találtam se érdekesnek, sem viccesnek – láttam, hol rejlene a poén, de nem mondom, hogy vevő lettem volna rá. De a regény sodrása hamarosan magával ragadott engem is, onnantól kezdve pedig minden percét élveztem, olyannyira, hogy mikor befejeztem, még a köszönetnyilvánítást is kétszer elolvastam, a fülszöveggel együtt. Nem akaródzott letenni, pláne a tudattal, hogy a második részre még várnom kell kicsit, és ez is olyan brutális függővéggel zárult, hogy ha nem kölcsönkönyv lenne, bizonyára földhöz vágtam volna. Igen, a vége szerintem kegyetlenül kiborító, és ahogy Csillámpónitól (:D) tudom,  az írónő a további részekben is előnyben részesíti ezt a módszert, úgyhogy ez a „úgy padlóra akarom küldeni, mint ő engem” érzés szerintem még visszaköszön.

Rólam amúgy tudni kell, hogy nagyon nem vagyok egy boszorkánypárti, utáltam őket a Vámpírnaplókban is (talán egyedül Magnust szeretem az árnyvadász történetekből), úgyhogy ez szintén lehetett egy ok, amiért kétkedve álltam neki a Hex Hallnak – végül mégis hálás voltam, amiért ezzel a boszorkányközpontúsággal a könyv kicsit más fantasy-t ad, mint amihez szokva vagyok. Itt is vannak mondjuk vérfarkasok, tündérek, és elvétve szerencsétlen sorsú vámpírok (nem tudom mit vétett szegény Byron, amiért ilyen csúnyán kiszúrtak vele egy könyvben, de elég OMG érzés volt azt olvasni, hogy átváltozott…), de a döntő szerep (khm, fele) mégiscsak a bosziké.

 „   – A mellette ülő ürge a vámpír – mondta Jenna tortával teli szájjal. Egy jóképű férfira mutatott, akinek fekete, göndör haja volt, és a harmincas éveiben járhatott: – Lord Byron.     – Öregem, elég fanatikusnak kell lenned hozzá, hogy egy halott költőről nevezd el magad! – horkantam fel.
    De Jenna csak bámult rám.
    – Nem. Ő az igazi Lord Byron.”

Kollázs a könyvhöz

Meglepően jó volt, ahogy felépítették a történetüket, különösen megfogott a L’Occhio di Dio. Szégyellem is bevallani, hogy az első hozzájuk fűzött gondolatom az volt, hogy milyen kifizetődő, hogy olaszos vagyok, mert kapásból megértettem… de ez az örvendezés értelmét vesztette két szóval odébb, hiszen lefordították… mindegy. Azt akartam mondani, hogy hiába ez az első bugyuta reakcióm, utána tényleg, nagyon elkapott ez a téma. Imádtam a régi leírásokat is róla, aztán pedig azt az elméletet, hogy a gonosz (magyarul a Szem egy küldötte) bent van az intézetben, és köztük jár… Én mondom nektek, olvastam már mindenféle lényekről, vámpírokról, vérfarkasokról, démonokról, boszikról, mindenről, amit el tudtok képzelni, de egyiküktől sem borzongtam meg ennyire. Valamiért sokkal inkább megrémít valami, ami ennyire kézzelfogható – a L’Occhio di Dio halandó emberek csoportja, akárcsak anno a Denazen emberei a Touchban, és ezek rám mélyebb benyomást is tettek, mint a természetfeletti lények. Az emberi állatfaj képes talán a legnagyobb gonoszságokra (bár ez irtó naivul hangzott a „gonosz” szóval, de oly mindegy), és EZ AZ, amitől szerintem mindenki joggal tarthat. 

De persze nem akarom addig fokozni ezt a témát, mígnem ti is mind paranoiásan kapkodjátok a fejeteket, és mindenhol szemeket láttok, lépjünk egyet végre kicsit nyugisabb irányba, a szereplők felé.

Sophie Mercerről azt sem tudom, mit gondoljak igazából… kedveltem is, meg nem is. Sokszor elég butácska volt, naiv és egyszerű, és valahogy nem láttam magam előtt úgy, mint hősnőt, mégis a végére egész talpraesett csajszi lett – magához képest –, és remélhetőleg a következő részekben továbbra is csak fejlődni fog. Mindenesetre értékelendő volt, ahogy kiállt a barátnője és szobatársa, Jenna mellett, hogy időt fektetett a kutatásokba, hogy kimentse őt, és közben az ügyben is nyomozzon, ráadásul nem nagyon hagyta magát eltiporni.

Itt elsősorban Elodie-ék hármasára gondoltam, de a másodfőszereplőnk, Arche Cross is megtette párszor, olykor szándékosan, olykor nem. Ő is furcsa volt, először kapásból feketelistára tettem, mert nagyon nem volt szimpi, és őszintén el sem bírtam képzelni, hogy fog majd pont ő szerelmi szálat kreálni (de azt már tudom, ki lesz a harmadik szöge a háromszögnek. huhúúú), de aztán ahogy jött a pincemunka, úgy egyre jobban kibontakozott Arch is. És igen, megkedveltem, bár nálam azért nem volt elég ahhoz, hogy háremtag legyen. Jut eszembe a háremről meg a pincemunkáról… igen, a kettő összeköthető. Miért is hitte Vandy, hogy akkora büntetés az, ha két szexuálisan túlfűtött tizenévest heti háromszor összezár egy sötét pincében? (Alapból nem értem a könyvnek a szerelmi szálát… csak mert 16 éves tinik, többnyire tényleg eléggé gyerekesek, és nem tudom, honnan gondolják, vagy egyáltalán hogy jön ez a nagy szenvedély dolog… Nincs 16 évesen nagy szenvedély. Maximum a könyvekben. Meg sem szólaltam.) Csak mert én innen egyetlen végkifejletet látok csak, és NEM, ismétlem, nem a büntetés az, gondolom értitek, mire gondolok… arra, ami majdnem be is következett, csak Sophie meglátta a tetkót és annyi volt neki. Amúgy nem mondom, alaposan meglepődtem, mindenkire gondoltam már, csak Archerre nem… Ilyen alapon fordulatok voltak rendesen. Miután bemelegedtünk kicsit az elején, rendesen beindultak az események, a vége felé pedig fokozottan sok váratlan fordulat zajlott le, úgy, hogy csak kapkodtam a fejem.

Nekem ő az igazi Elodie

Elárulom például, hogy a kezdeti rémület után nagyon megkedveltem Alice-t. Először sok fenntartásom volt vele kapcsolatban, rögtön tudtam, SPOILER hogy szellem nem lehet SPOILER VÉGE, a legelső tippem az volt hát, hogy biztosan a Szem embere… de mindig tévedtem. Akkor is, mikor annyira megszerettem. A fene essen belém, nem én vagyok a világon a legjobb emberismerő, de ez van… Bár, töredelmesen megvallom előttetek, a végén már fogalmam sem volt róla, hogy Alice igazából jó, rossz, vagy mindkettő, egyik se… kicsit elvesztettem a fonalat, akárcsak Elodie esetében. A hármas boszorkánykörből egyedül ő említésre méltó szerintem, a többiek csak jelentéktelen háttértáncosok. Elodie viszont… igen, ő a másik, akiről most nem tudok semmit. Egyszer gonosz, egyszer rendes, aztán megint gonosz, kedves… és áá! Már nem értettem a végére, hogy mi van! Pls, valaki magyarázza e!

Jennát végig kedveltem, egész aranyos volt a maga módján (kicsit mondjuk Virágra emlékeztetett a Szent Johanna Gimiből…), még fura, vámpírlétére is. Taylor és Beth szintén ott vannak a szimpik között, nem sok szerepük volt, abban a kis időben viszont elnyerték a jóindulatom, akárcsak az igazgatónő, akit bár néha szigorúnak, karótnyeltnek állítottak be, szerintem kedves volt és jószívű… bár ott volt a szokásos „jaj, hallgatnunk kellett volna rád” maszlag is, amit utálok. Miért van az, hogy az emberek hatalmi pozícióban nem hallgatnak másra, aztán meg bánják? De ezt már megszokhattuk, hogy mindig így van, különben hová lett volna az izgalom…?

Alkotóértékelés: 5/4

A történet, a világ, az alapmodell, amit Rachel Hawkins alkotott, szerintem nagyon jó, emellett a cselekmény regénybeli elosztása is az, először bemelegít kicsit, ismertet a világgal, aztán szépen elcsöpögtet részleteket, majd jönnek a nagy fordulatok is. Nyilvánvalóan ért a dolgához, a humora is egész jó, én már csak az írásmódot csiszolgatnám, mert az nem egy emlékezetes történet. 

Kedvenc karakterek: 

Nem sikerült rögtön megkedvelni Archert, de miután igen, hittem benne annyira, hogy tudjam, ő nem rossz… és Csillámpóni a kérésemre bespoilerezett, úgyhogy tudom, hogy igazam van. Egy idő után már bírtam Elodie-t is, legyen akármilyen gonosz néha (gyakran), és csak hogy tovább tanúskodjak róla, mennyire nem lehetek jó emberismerő, én Alice-t is kedveltem…

Kedvenc részek: A vége felé kezdtem jobban élvezni, mikor besűrűsödtek az események, és több minden kiderült, hiszen tudjátok, az ilyen akció,- / konfliktushelyzetek azok, amik mindig legjobban feldobnak; ezen kívül kedvenc a jelenet, mikor Sophie meglátja Archer tetkóját, és Szemmel kapcsolatos puzzledarabkák. Titokzatos és hátborzongató.

Kedvenc idézetek:

„– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is?

    – Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…”

***

„Ez a reklám helye volt? Nézze, milyen ijesztőek vagyunk, legyen ijesztő ön is!”

***

„  – Na, milyen? – kérdezte anyám.

    Kiléptem az autóból a letaglózó augusztusi hőségbe, valahol Georgiában.

    – Csodás! – motyogtam, (…) – Mindig kíváncsi voltam rá, milyen érzés lehet valakinek a szájában élni.”

Borító: 5/5

Nagyon tetszik az ötlet, amire az egész sorozat borítói épülnek, jópofa, hogy akármerre fordítom a könyvet, ugyanúgy ott van Sophie az elején, csak azt a fekete macskát nem tudom hová tenni… csak mert az egész történetben nem volt macska.

A többi rész borítói:

Pontozás: 5/4*

Így, sorozatkezdésnek teljesen megvett, a szereplőket többnyire lehetett szeretni, a cselekmény jó volt, és fordulatokban gazdag, de erősen éreztem rajta, hogy ez még csak a kezdet, és az írónő tud, - és fog is még többet mutatni, így az utolsó pontomat a következő részeknek tartalékolom.