Jennifer L. Armentrout - Obszidián (Luxen 1.)

„– Mi jön be neked?  

– Hát, nem a nyálkás zöld űrlények – feleltem.”

Eredeti cím: Obsidian

Sorozat: Luxen 1. (Lux 1.)

Oldalszám: 424

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre nem vettem magas, szexi és különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rámtámadt, és Daemon a keze egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt… akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint a vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul rajtam a nyom.

Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg…

Valahogy előre érzem, hogy ezzel az értékelésemmel nem leszek népszerű… sőt, talán lesz majd köztetek, aki három mondat után bezárja az ablakot, vagy ha végig is pörget, a végén hagy maga után egy csípős, bájosan engem minősítő kommentet. Igen, tisztában vagyok vele, mit teszek. Nem mintha nem tetszett volna a könyv… de oké, tényleg nem voltam elragadtatva.

Noha elég hamar tudatosult bennem, hogy én most nem fogok kedvencet avatni, azért kitartóan vártam azt a pillanatot, mikor nekem is sikerül belezúgnom Armentrout kisasszony történetébe, vagy a szoborszerűen tökéletes izomzatú Daemon Blackbe… vártam a pillanatot, ami nem jött el. Akik teljes szívvel ajánlották a sorozatot, most talán sajnálják, hogy hozzám ennyire nem ért el a varázsa, de őszintén szólva engem ért a legnagyobb csalódás. Akartam én szeretni – pláne, hogy a Shadows már előzetesen levett a lábamról – de nem hagyta magát.

Vagy… ha valami misztikusabb módon akarom felfogni azon roppant hétköznapi helyzetet, hogy nem tetszett egy könyv, azt mondom, én vagyok A Kiválasztott, akinek a feladata, hogy észrevegye és megfejtse az Obszidián hibáit. Mert vannak. Kisebbek-nagyobbak, van, ami csak az én szememben melléfogás, más viszont szerintem egyértelmű probléma – hadd osszam hát meg veletek az elméletemet.

A fantasy műfajban alkotás, de kezdjünk az alapoknál, már maga az írás is szörnyen bonyolult terep. Fel-felbukkannak emberek, kiknek teremtésénél kicsit megdőlt Isten „tehetség” címkéjű csupra, és ez már önmagában ajándék – ám ahhoz, hogy valakiből jó író legyen, még oly kevés. Visszatérve eredeti mondatomra, az írás sosem egyszerű menet. Még ha meg is van hozzá a kellő tehetség, akkor sem, mert a nagyvilág tele a levegőben szálldosó ötletekkel, de amelyekről igazán megéri írni, azt már más felhasználta. Az alkotás végtelen olyan lehetőség tárháza, amiben örök másodikak vagyunk. Ma elkap minket az ihlet, megtaláljuk életünk legjobb történetét, de holnap rá kell jönnünk, hogy azt már megírta valaki más – sajnálatos, de jobban, mint mi. Ez az írás úgy általában, vannak bevett elemek, jelenetek, klisék, standard témák, és mindenki nyugodtan nyúl hozzájuk alkalomadtán. Éppen ahogy valahonnan ihletet is kell meríteni, és teljesen természetes, mikor a kezdőlökést egy másik könyv adja.

Ezért nem is akarnám hibáztatni J. L. Armentroutot… amúgy sem tudhatom, mi volt szándékos, s mi nem, annyi azonban holtbiztos, hogy én észrevettem. És közben végig azon töprengtem, hogy ez hogy a jó égbe nem tűnt még fel másnak?

Mert ez alatt a 400 oldal alatt aktívan azt éreztem, az Alkonyat egy kissé felhígított, ufósított, romantikus nyáltengertől megtisztított verzióját olvasnám. Először csak feltámadt bennem a gyanú, aztán ahogy jobban odafigyeltem a részletekre, láttam magam előtt párhuzamosan peregni le a kettő cselekményét.

Bella Forksba, egy elhagyatott, Isten háta mögötti kis koszfészekbe költözik – Katy új otthona egyetlen hosszú főút, és még egy boltért is a szomszéd városba kell mennie. Mindketten itt találkoznak a végzetükkel: egy-egy földöntúli szépségű, nem is e világi pasival, aki elsőre merev, utálkozó és távolságtartó, s persze egyáltalán nem is tartja jó ötletnek, hogy a lány a közelében legyen. Veszélyes, nekik és a másiknak egyaránt – elvégre az egyik, ha akar, lángralobbant és a fényével ropogósra süt vacsorára, míg a másikat inkább csak a véred érdekli vacsorára szintén egész jó ötlet. A továbbiakban mégis folyton összefújja a jómadarakat a szél, s hogy, hogy nem, úgy adódik, hogy valami halálos veszedelemtől csak Mr. Tökély tudja megmenteni Ms. Szerencsétlent. E szerint Edward puszta kézzel félrelöki a furgont, ami majdnem palacsintává lapítja Bellát, Daemon pedig fényével elijeszti a medvét, amely rájuk támadt. Életmentés sok/1. De nem kell sokat várni, érkezik a második számú akció is. Mikor Bella és Katy, mivel hiányzik belőlük a túlélési ösztön, az üres városban éppen éjszaka hódolnának könyvimádatuknak, mindketten bajba keverednek: előbbi eltéved a sötétben, ahol kétes alakok kezdik követni, utóbbi úgy dönt, segít egy tök idegen pasinak a kocsijával, mert az éjszaka annyira gyilkos,- és erőszaktevőmentes időpont a barátkozásra. De persze ha erre a kettőre rátör az önállóskodási roham, az nem sül el jól, úgyhogy meg kell jelennie a felmentő félisteneinknek, Edwardnak és Daemonnek is. Szerintem már eddig is eléggé egyértelmű, hogy miről beszélek, de ha annyira nem akartok nekem hinni, bátran vágjátok csak rá, hogy „persze, de azonos műfajban nem is csoda, ha vannak egyezések”… a lényegen ez nem változtat. Végig éreztem az enyhe Alkonyat-mellékízt olvasás közben – leszámítva a szerelmi szálat, mert az már egészen más lapra tartozik és nem állítom, hogy mint pozitívumot akarom majd megtárgyalni –, de a pontot az egészre mégiscsak a végén lévő csata,-/akciójelenet tette fel. Minden közös pont után vettem egy nagy levegőt *belégzés….. kilégzés…..*, és úgy döntöttem, új lappal indítok, de ekkor már nem tudtam mit mondani. Csak akkor tudtam volna nem észrevenni a párhuzamot, ha nem olvastam volna valamelyik könyvet a kettő közül. Ahogy végigfutottam a leírását annak, ahogy az arum cseszteti Katy-t, elszívja az életerejét mert a vér az már komolyan túl feltűnő lett volna, right?, üti, veri, rúgja, ahol csak éri, ahogy patakokban folyik a vér, a lány előtt lassan minden összemosódik, sztepptáncot jár a halál küszöbén… elég három szót mondanom arról, mi jutott eszembe, hogy felvázoljam a képet: James. Bella. Balett terem.

Jó... azt el kell ismernem, akármennyire is ezerszer inkább Edward, mint Daemon, azért shirtless mode-ban az utóbbi jobban remekel.... Eddie valahogy olyan, mint aki iskolai orvosi vizsgálathoz vetkőzött.

De á, a világért sem akarnék gyanúsítgatni… elvégre tudom, hogy nincs új a nap alatt, ihlet, műfajbeli hasonlóságok, blabla… és bár maximálisan igazam van, némileg hülyén érzem magam tőle, hogy a rengeteg emberből, aki ezt olvasta, csak nekem szúrt ez az egész szemet egyáltalán. Nekem viszont sajnálom, de nagyon. Sért egy szinten, hogy az egyik kedvenc könyvemet – mert nálam a Twilight akkor is az ♥ – felhígították és újrakeverték egy olyan sorozattá, ami mocsok módon túltesz az előző sikerén nem lovallom bele magam, mindjárt leállok, fél perc, ráadásul a fénylő-csillogó vámpírokat frankón fénylényekkel helyettesítették… de bár tényleg ez jött le nekem, ez még csak duzzogás.

Képes vagyok elvonatkoztatni az Alkonyatos hasonlóságoktól, a fent felsorolt okok miatt… ám most jön a rossz hír most jogosan kérdezhetitek, hogy akkor mi volt a poszt eddigi része, megértem – nekem ez még így sem került az élvezhető kategóriába. Még.

Talán kevesebb gondolkodással és odafigyeléssel, több hajlammal a szórakozásra és kevesebbel a kritizálásra nekem is a kedvencem lehetett volna az Obszidián. Mert a lehetőséget igenis látom benne. Tény, arra építettem a poszt eddigi részét, hogy puffogtam, amiért Armentrout szinte átírta a Twilightot, de komolyra véve a szót, ezt az észrevételemet félretéve pár percre, be kell vallanom, hogy az alapötletben van fantázia. Nem mintha lenne viszonyítási alapom, többnyire nem az én asztalom ez a földönkívülis dolog, és nem is olvasok ilyen témájú könyveket, de ez indításnak nagyon is rendben volt. Attól eltekintve, amit már mondtam jó, fogjátok fel, hogy ezen egy darabig még nem teszem túl magam, szóval csak hagyjatok figyelmen kívül xD, a világ, a fantasy oldal, ez az egész luxenes-arumos dolog elég jól lett felépítve és megálmodva, látom benne a fantáziát – és végül is ez az, ami miatt már most is biztos vagyok benne, hogy hamarosan folytatni fogom a sorozatot. Meg persze a függővége… ami ugyan nem halálos az Leiner Laura specialitása, de éppen eléggé felhúzza az ember agyát. Nyugodtan olvasgattam abban a tudatban, hogy van még bőven ötven oldalam… aztán hoppáka, itt a vége, ha nem elég, nesze, megdoblak néhány extra fejezettel Daemon szempontjából. WTF? Ezt miért? Emberkínzás…

Apropó Daemon… mert a kedves, bájos és pozitív gondolatokból és a szarkazmusból sosem elég, most, miután szépen és visszafogottan elismertem, hogy nem is volt a könyvben minden olyan rossz, jöhet újból a feketeleves.

Daemon Fuckin’ Black. Akitől már az első alkalommal kinyílt a bicska a zsebemben. Viszketett a tenyerem. Nem is, az öklöm… sőt, a bakancsom talpa! Nincsenek nekem semmi bajom a rosszfiúkkal – rengeteg könyves álompasim az –, de egy dolgot nem tolerálok: mikor valaki seggfej.

„– Tudod mit? Igazad van. Tévedtem, hogy seggfejnek neveztelek. Az ugyanis túl szép szó rád – folytattam édes mosollyal. – Te egy pöcsfej vagy. 

– Pöcsfej? – ismételte. – Igazán elbűvölő.”

Daemon pedig ó, nagyon is az volt, egészen attól kezdve, hogy először kinyitotta a bejárati ajtót, na meg a nagy száját. Hiába áll leírva az ominózus jelenet, és még sok másik az ő szemszögéből is, számomra ez akkor sem elviselhető magatartás. Velem lenne a baj? Erősen kétlem. Az, hogy valaki ennyire arrogáns, lekezelő és bunkó valakivel, mint Daemon Katy-vel, szerintem semmiképpen sem elfogadható, akkor sem, ha oka van rá. Talán én nem tudom a téma ezen részét egészen objektívan szemlélni, épp azért vagyok kiakadva, mint anno a Szívatás olvasásakor Jaredre is… senkinek sincs joga folyton földbe tiporni a másikat. Nem érdekel, mi az oka, az sem, ha ezzel megmenti a fél világot. Így míg mások csorgatják a nyálukat, rám nem tett valami jó benyomást Daemon… de őszintén szólva másik főszereplőnk, Katy sem. Pedig úgy tűnt, hasonlíthat rám… és jó, icipicit tényleg hasonlít rám. Vagy csak én tudok nagyon jól elhelyezkedni a „szarkasztikus blogger” karakterben… mindenesetre adott volt minden, hogy kedvelhessem, de rövidesen kiütötte a közönséges vészvillogómat. Értem én, Daemon azt váltja ki az emberből, hogy felsorolja az összes káromkodást, amit csak ismer, és kézzel-lábbal mutogasson, hogy legalább részben viszonozza a sértéseket… de láttam én már ezt valahogy… hát, nőiesebben megoldva. Az első, és biztos vagyok benne, legpontosabb szó, ami eszembe jutott Katy-ről, az a közönséges volt. És akármennyire kis tündér is tudott lenne egymaga a szobájában, blogposztot írva, mikor megjelent Daemon, egyszerűen késztetést éreztem lecsapni. „Utállak! Gyűlöllek! Baszd meg, te barom! Jáhááj, de szexi vagy póló nélkül! Menj a pokolba! Édes istenem, egy lépéssel közelebb jössz, és lesmárollak. Hogy rohadnál meg! Utállak. Szeretlek! Nem lehetek veled, mert nem úgy szeretsz, mint apa szerette anyát! Hülye seggfej!” Kábé így tudnám ábrázolni Katy jellemét és viselkedését. Végig ezt csinálta… már amikor nem bizarr öngyilkosakciókkal tengette az idejét, és tette kockára azok életét, akiket meg akart menteni. Jut eszembe, ez elég Bellás tulajdonság… bár őket már tényleg nem kéne összehasonlítanom, ahogy a szerelmi szálat sem. Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de kimondottan kedvelem, ahogy Edward és Bella nyáladzanak könyveken keresztül. Számomra Daemon és Katy párosából még hiányzott valami… hiányzott az élet. Mármint az igazi, túl azon, hogy izzik a kémia, működnek a hormonok, közben pedig szinte folyton csak veszekednek. Voltak együtt kedves jeleneteik – ergo még ők is voltak olykor normálisak –, de ez többnyire nem akart sokáig tartani, inkább csak a vége felé… ami azért remélem valami előjele annak, hogy az Ónixban várhatok pozitív jellemfejlődést, nem akarok én ilyen zord kapcsolatban maradni a főszereplőkkel… és szeretnék a következő kötetről majd több szépet is írni. A kérdés csak az, sikerülni fog-e…

Összességében én annyira nem értem ezt az egészet. Miután tavaly elolvastam a Shadowst, biztos voltam benne, hogy ez is trilliócsillagos kedvenc lesz, mert abban egyszerűen megvolt minden, ami kellett – vagy nézhetjük úgy is, hogy nem volt olyan, ami ne kellett volna. Ebbe belegondolva az Obszidiánt a szememben valójában csak Katy és Daemon párosa, továbbá a milliószor előráncigált Alkonyatos problémám húzta le ennyire – bosszúságnak bőven elég is ez a kettő, minden más ezeken kívül pedig fellelhető volt az előzménykötetben is, így a szórakoztató, humoros stílust, az izgalmas, érdekes fantasy szálat valószínűleg minden részben megtalálom majd. Merem legalábbis remélni, ez alapján pedig számítok rá, hogy a következő részek már nagyobb élvezetet tudnak majd nyújtani számomra is.

Mert nem mondanám, hogy az Obszidián rossz könyv… a nagy harci helyzet annyi, hogy nálam nem ért célba, megállt félúton feldolgozásra – ezért szúrtam ki olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és amúgy nem is akartam –, vagy egész egyszerűen csak rosszkor talált meg. Ettől függetlenül még ajánlom azoknak, akik a vámpírok, vérfarkasok és egyéb klisélények után akiket azért ugyanúgy szeretünk vágynak valami újdonságra a műfajban, akik otthon érzik magukat YA regényekben, és nem vágynak semmilyen értelemben világmegváltásra, csak egy kis humoros, szórakoztató, olykor közhelyes 400 oldalra. Ajánlom azoknak, akik még nem untak rá a seggfej pasikra. Ajánlom… na jó, már kezdem magam kellemetlenül érezni. Ki a fenéhez beszélek? Azt hiszem… azt hiszem már nem kell ajánljam. Úgyis olvastátok… :P xD

Kedvenc karakterek:

Miután a főszereplők ugyebár nem különösebben lopták be magukat a szívembe, a lehetőségek száma eléggé leapad… de még így is állandó jelöltem van, mégpedig nem túl meglepő módon Dee Black. Olyan kis aranyos és pattogós, élettel teli és finom teremtés volt, mint anno az Alkonyatban Alice xDD – aki szintén nagy kedvencem –, így nem is lehet szerintem nem kedvelni.

Kedvenc részek:

Jó, most nem a kifejezésnek abban az értelmében, amit például az SzJG 1. értékelésemnél használtam… inkább – csak hogy világos legyek – teljesen pozitívan állítom, hogy a vége. Az utolsó harmadban/negyedben kezdtek az események eléggé pörögni ahhoz, hogy túltegyem magam átmenetileg minden sérelmemen, és igazán lekössön, hogy mi történik.

Kedvenc idézetek:

„Végignézem magamon. A felirat szerint AZ ÉN BLOGOM JOBB, MINT A TE VLOGOD. Ezzel minden rendben.”

***

„A nap, amikor az internetet bekötötték, jobb volt, mintha egy szexis srác megnézte volna a fenekemet, majd elkérte volna a számomat. Minthogy szerda volt, sietve felraktam egy „Szerdán Szeretném” bejegyzést a blogomra arról az új ifjúsági romantikus könyvről, amiben az a remek fickó szerepel, az aranykezével – ami nem lehet rossz –, elnézést kértem a hosszas távollétért, válaszoltam a hozzászólásokra, és beleolvastam pár másik blogba, amiket szerettem. Olyan volt, mint hazaérkezni.”

***

„Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága.”

***

„ – Mi van?

– Ugye, tisztában vagy vele, hogy szeretem a kihívásokat? – kérdezte mosolyogva.

Magamban felnevettem, beintettem neki, és az ajtóhoz léptem.

– Én is, Daemon. Én is.”

Borító: 5/2

Már csak ez hiányzott, mi? Hogy miután oldalakon át oltogattam mindenki nagy kedvencét, most még a borítót is jól lehúzzam, amiért meg a Pepe Toth rajongók fogják véremet venni… de csak ne ilyen elhamarkodottan. Nekem ez az egész összhatás nem jön be… olyan mű az egész, még az emberek is. Bosszantanak a világító zöld szemek. Meg úgy általában az egész olyan… nem is tudom, számomra ízléstelen. Bánt is rendesen, hogy egy alapból ennyire szexi és ráadásul szimpatikus borítómodellból hogy lett… ez. Pepe Toth csodálatosan illik Daemonnek, igazából én sem tudtam őt nagyon máshogy elképzelni, de ez a látványos ufósítás elvesz valamit a modellből… és ez nem jön be, so sorry :/

Pontozás: 5/3

Ez a helyzet valahogy olyan, mint egy klimaxos tanárra bízni az év végi bukás és kettes között álló tanuló sorsát. Rettentő bizonytalan. Mondhatni, nagyban a jóindulattól függ… de miközben értékeltem a könyvet, rájöttem, hogy hiába tettem oda minden jóindulatom. Lehet, hogy inkább hangulati kérdés, de végignézve, mi mindent kifogásoltam, a felsoroltak – idegesítő főszereplőpáros, vészesen az Alkonyatra hajazó jelenetek – igenis időtállóak. A végeredmény pedig csak annyi, hogy a tanuló – jelen esetben az Obszidián – nem erőltette túl magát. Én ennyit látok. Próbálkoztam, akartam szeretni, de nem sikerült maradéktalanul, sok minden szúrta a szemem, és az utolsó harmadáig élvezni sem nagyon tudtam… de aztán visszanyertem a könyvbe vetett bizalmam egy icipici részét. Minden ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos vagyok abban, hogy folytatni is fogom, mert bár tényleg sokat problémáztam olvasás közben, azért én is észrevettem benne a lehetőséget, a kreativitást – ha nem is a jelenetekre, inkább a világra, a fantasy-szálra gondolok –, és mert várom azt a percet, amikor mindenki kedvence, Daemon Asshole Black végre már engem sem fog kikergetni a világból az arrogáns fejével. Mit gondoltok, eljön ez a pillanat? xD

Ha tetszett a könyv, rendeld meg ITT!

18. Egy könyv, amelynek címében szín van | Kerstin Gier - Rubinvörös

 „Felettébb különös érzés, amikor az embert meglátogatják a saját unokái, még mielőtt gyerekei születnének.”

Eredeti cím: Rubinrot

Sorozat: Időtlen szerelem 1.

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 336

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!

Kerstin Gier bestseller-szerző utánozhatatlan érzékkel kelti életre a legcsodálatosabb érzést a világon!

Éld át te is Gideon és Gwen kalandjait, akik szerelmükkel áttörnek az idő korlátain!

Ezzel a sorozattal már évekkel ezelőtt is szemezgettem – nem állítom, hogy nagyrészt nem a gyönyörű borítók miatt… – és mióta fent vagyok molyon, még többször futottam bele, mégis, nagyon sokáig nem akaródzott igazán elkezdeni. Igen, már mondtam az előbb, hogy a borítójába szerelmes vagyok, de amit a fülszövege ígér, az nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, ráadásul mikor könyvesboltban kinyitottam, kapásból elrettentett a színes betűszín, ami iszonyatosan irritálta a szememet. Mindezek ellenére és a rengeteg pozitív értékelés miatt sikerült rászánnom magam nem csak az olvasására, de még látatlanban meg is rendeltem… kétségtelen, hogy elvetemült és meggondolatlan tett volt részemről, a legnagyobb gond persze végül is az, hogy most a polcom könyörög a Smaragzöldért, a pénztárcám pedig jajgat rendesen.

Szóval már gondolom rájöttetek, hogy tetszett az első rész.

Az egyetlen problémám most az, hogy hiába csücsül ott a polcon a Zafírkék, nem merek belevágni, mert a harmadik részt egyelőre még nem sikerült beszereznem. Mindegy, előrerohantam, hiszen most még csak a Rubinvörösről lenne szó.

Őszintén: jó idő eltelt, mire tényleg érdekelni kezdett. Az eleje elég lassan bontakozott ki, kissé unalmas volt, összeszedetlen és vontatott. Jóindulattal is csak középszerűnek éreztem, mind az írásmódot, mind a szereplők viselkedését gyerekesnek tartottam – ez utóbbi mondjuk nem változott. Gwendolynnak, mint főhősnőnek nem sikerült belopnia magát a szívembe, és talán éppen ezért – tizenhat volt, az isten szerelmére, de úgy viselkedett, mintha tizenkettő sem lenne. A családja sem aratott nagy sikert nálam, és eleinte Gideon sem, akiról elképzelni sem tudtam, ahogy meghódítja olvasók ezreinek szívét, mivel egész egyszerűen lekezelő és bunkó. Igazából egyedül a kíváncsiság tartotta bennem a lelket – na meg az, hogy ha már pénzt adtam rá ki, akkor olvassam is el… –, hogy folytassam, ugyanis még nem olvastam egy időutazós fantasy-t sem, és nem akartam így félbehagyni. És végül természetesen nem bántam meg ezt a kitartást, mert nagyon is élveztem – amint belendült a cselekmény.

Gwendolyn első időutazása előtt csak lézengés volt az egész történet, az ember viszont végig érezte, miközben nem történt semmi, hogy „a francba is, történnie kéne valaminek!”. Egészen attól kezdve, hogy az írónő leírta, hogy Charlotte örökölte a családban az időutazásért felelős gént, egyértelműnek vettem, hogy ez tévedés, ugyanis ha Gwen a főszereplő, akkor értelemszerűen ő kell időutazzon… úgyhogy egészen addig, amíg egyszer csak random átpottyan az 1800-as évek végére, csak idegesen doboltam az ujjammal, hogy „lényegre!”. De őszintén, még ezután sem éreztem, hogy gyorsulna valamicskét a cselekmény. Gwendolyn elkezdett titkolózni, holott ki akarták kergetni a szekrényből, ahol elbújt, és lecsukatni… de ő csak várt, és hallgatott, holott már tudta ő is, tudtuk mi is, hogy igen, valami hiba csúszott a gépezetbe, hibás volt a DNS teszt. Ő örökölte a gént.

Szóval igen, azt teszi, ami minden főszereplőben halálra tud idegesíteni, olyan dolgokkal titkolózik, amiket sokkal egyszerűbb és biztonságosabb lenne gyorsan tisztázni, de neeeem. Ő nem.

Szóval csak vártam.

És vártam.

És vártam.

Talán kicsit túlzok, és nem is kellett ennnnnyire sokat várnom, de éppen annyira hozzá vagyok szokva a gyors történetkezdésekhez, hogy az az időhúzás – amit döntsön el mindenki, hogy normális-e vagy sem –, ami a Rubinvörös elején ment, engem iszonyatosan bosszantott. De szerencsére nem maradtak meg sokáig a negatív gondolataim. Ezek után normalizálódott a helyzet, és elindult végre az amit vártam – akarom mondani, történt is végre valami. Szerintem koránt sem annyi minden, mint amennyi történhetne egy fantasy regényben, de ezt betudtam annak, hogy még csak a trilógia nyitókötetéről van szó, és ez csupán bevezető, de úgy alapból nem is bántam, mert ez amúgy sem valami high fantasy, sokkal inkább ajánlanám azoknak, akik még fiatalok, és most ismerkednek a műfajjal, mert elég lájtos. De akik, hozzám hasonlóan kicsit khm… mondjuk véresebbhez vagy durvábbhoz vannak szokva, azok sem kell szomorkodjanak, mert a humora például nagyon ott van, jókat lehet nevetni rajta, ahogy az éles párbeszédeken és a főszereplőink, Gwen és Gideon veszekedésein is. Apropó Gideon. Még egy csodás indok, amiért minden nőnemű olvasónak ajánlom ezt a könyvet. Én sem értettem sokáig azokat, akik ezt mondták, de úgy a könyv felénél, vagy azután kicsivel leesett, és szépen lassan én is kezdtem beleesni abba a lekezelő, „mindentjobbantudoktemegcsakegylányvagy” seggfejbe, aki az elején megismertem, de aki hamar levetkőzte ezt a stílust, hogy helyette aggódó és figyelmes legyen – meg egy kicsit lekezelő seggfej. De csak néha. A lényeg, hogy úgy van jól összerakva, ahogy van, és ahogy a könyv véget ért… huh, szerintem nem lesz elég lelkierőm addig várni a Zafírkékkel, amíg megszerzem a Smaragdzöldet is.

Kedvenc karakterek:

Mint mondtam, elég sokáig el sem tudtam képzelni, hogy szerethetik annyian Gideont, de aztán lassan megértettem én is… és nagyon meg is szerettem. Lucy és Paul kapásból szimpatikusak lettek, hiába szerepeltek keveset, és tudunk róluk szinte semmit, én a zsigereimben érzem amiről most egy édes kis undorító nyálkás csiga jut eszembe… bah, hogy igazából ők a jófiúk-lányok a történetben, végig valami erős pozitívat éreztem velük kapcsolatban. Az utolsó kedvencem pedig Mr. George… na, őt viszont nem egészen tudom, mitől kedveltem meg, talán csak mert olyan nagypapás benyomást tett.

Kedvenc részek:

Gideon és Gwen közös időutazásai mindig izgalmasak voltak, azokat nagyon szerettem, azt pláne, mikor Lucy és Paul is feltűnt.

Kedvenc idézetek:

„ – Már megint beszélgettél a fali fülkével, Gwendolyn. a két szememmel láttam.

– Igen. Tudod, ez a kedvenc fülkém, Gordon. Megsértődik, ha nem állok szóba vele.”

***

„A kis szellem érdeklődve figyelte az eseményeket. Amikor rámosolyogtam, gyorsan visszabújt dr. White mögé, de a következő pillanatban már megint kikukucskált. – Te látsz engem?

Bólintottam.

– Ne nézz ide! – dörmögte dr. White, miközben lekötötte a kezemet.

– Jól bírom a vér látványát – feleltem. – A sajátomét is.

– A többiek nem látnak engem – mondta a kis szellem.

– Tudom – bólintottam megértően. – Engem Gwendolynnal hívnak. És téged?

– Neked még mindig dr. White – vágta rá dr. White.

– Robert – válaszolta a szellem.

– Nagyon szép név – feleltem.

– Köszönöm – mondta dr. White. – Neked pedig nagyon szépek a vénáid.”

***

„ – Tényleg olvas az ember gondolataiban? – suttogtam.

– A lakáj? – suttogta vissza Gideon. – Remélem, nem. Épp arra gondoltam, hogy egy menyétre hasonlít.”

Borító: 5/5*

Mondtam már: én ebbe a borítóba szerelmes vagyok. Hogy pontosak legyünk, a sorozat összes részének borítójába. Mindegyiknél passzol a címhez a háttérszín, a betűszín, sőt, még a könyvben a szöveg színe is (!! – bár ez nem is jön ide, és nem is tetszik különösebben), ami pedig közös, az az, hogy mindegyiken ilyenek fekete árnyékszerűen van rajta Gideon meg Gwendolyn, meg mindenféle növény, inda meg fura, azonosíthatatlan lények. Olyan titokzatos benyomást kelt, nekem nagyon bejövős.

Külföldi borítók:

  

Pontozás: 5/4

Bár az elejével voltak problémáim, végeredményében nagyon élveztem. Erősen érződött rajta, hogy első rész, még sokkal inkább a szereplők, a helyszínek, a helyzetek bemutatásán, az időutazós dolog működésének leírásán volt a hangsúly, és nem a cselekményen, de annak egyértelműen erős volt. Nagyszerű alapot adott egy ígéretesnek tűnő trilógiának, felvezette a későbbi konfliktusokat és kapcsolatokat, amik még fontosak lesznek, például a grófhoz fűződő cselekményszálat, az ellopott kronográf fontosságát, a Gwendolyn és Gideon között fűződő szerelmet.

Gondoltad volna...?

… hogy egy külföldi könyvben egyszer csak meglátod azt a szót, hogy „kuruc”? Bizony ám, ha nem többet, hát kemény egy oldalt biztosan szentelnek a könyvben a rettegett gróf Rákóczy-jának származására. Engem egyrészt meglepett, hogy valahogy szóbakerült valami hely a szokásos mainstream Anglián, Amerikán…stb kívül, másrészt viszont pár mondattal lejjebb azzal szembesültem, hogy főszereplőnknek komoly fejtörést okoz, hogy Erdély vajon Bulgáriához tartozik-e vagy Magyarországhoz… hát, én most leleplezem a nagy titkot: egyikhez sem. Földrajzból egyes, találkozunk a pótvizsgán.

7. Egy könyv, melynek karakterei nem emberek.

Eredeti cím: Shadows

Sorozat: Luxen 0.5 (Lux 0.5)

Oldalszám: 202

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 1999 –

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.

Veszedelmes. Kísértő. Tilos..

Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.

Elbűvölte. Vonzza. Szereti.

Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Annyiban már biztos vagyok, hogy számomra ez volt a lehető legjobb bevezetés ebbe az  új sorozatba – és abban is, hogy a Luxen széria ezek után már nem lehet csalódás. Régebben már elolvastam az Obszidián  körülbelül első hatvan-hetven oldalát, de valamiért félbehagytam, így valójában az Árnyak lett az első rész, amit a sorozatból olvastam – és egyáltalán nem bántam meg. Sőt.

A cselekmény, az izgalom igazából már az első oldalon elkezdődik – az írónő egyből belevág a dolgok közepébe, de a figyelmet a későbbiekben sem hagyja lankadni, mindig történik valami, legyen szó akcióról, vagy szerelmi szálról, ami miatt nem bírod letenni a könyvet. Tipikus „ne éjszaka kezdd el” olvasmány, mert hiába győzködtem magam, hogy aludnom kéne, hogy reggel fel tudjak kelni, valahogy mindig „csak még egy fejezet” lett a dologból, egészen addig, amíg legyűrt az álmosság, és összefolytak a betűk a szemem előtt. Azt viszont nem mertem kockáztatni, hogy másnap ne emlékezzek rá, mit olvastam, mert már félig a pelyhes báránykák között jártam szellemileg… Egyszerűen nem akartam letenni – ott volt az, hogy olyan rövidke, simán elolvashatnám egy szuszra, meg ott volt az is, ami a lényegesebb, hogy egyszerűen evett a fene, amíg nem vehettem kézbe újra, hogy tudjam, mi történik. Mondom, engem minden oldal megvett az elsőtől az utolsóig, mindenféle drámai túlzás nélkül.

A cselekményének a „szakmaibb” oldalát kifejezetten hasznosnak véltem, nagyjából felvázolta a helyzetet a luxenekkel, arumokkal, emberekkel és védelmisekkel kapcsolatban, így úgy tudok majd az Obszidiánnak is nekivágni, hogy van némi ismeretem.

„Ó, jóságos gumicukor! 

Egy arum.”

Mivel még sosem olvastam földönkívüliekről szóló könyvet – valamiért mindig aggasztott az ufók gondolata, ET-től is mindig nagyon féltem kisebb koromban –, kifejezetten érdekesnek találtam, az általam oly nagyon kedvelt fantasy világában is megnyitott egy egészen új ajtót, ami mögött még nem jártam, de annyi biztos, hogy még sokszor szeretnék visszatérni. Új téma volt, így nem tudom mihez hasonlítani, de tetszett a dolog felépítése, a luxenek eredete, a Földön való beilleszkedésük, még a Védelmi Minisztérium is, pedig elég kellemetlen légkört tudott teremteni, mintha az ember egy disztópiába csöppent volna. Egy szó, mint száz, tényleg jól fel volt építve a világ, öröm volt elveszni benne.

Most nyilván sokaknál ki fogom ütni a biztosítékot… Nos, még nem vihetek végbe örökérvényű állásfoglalást, elvégre csak ezt a kötetet olvastam, de… de most bevallom nektek, hogy ez alapján egyértelműen a Team Dawson tagja lettem, és nem a Team Deamon-é. Sorry, ez van. Talán állnak majd még be változások a jövőben, de egyelőre nagyon is így állunk.

Úgy megpuhította a szívemet ez a jóravaló földönkívüli! Tudom, hogy mindenki a seggfej Deamon-re bukik, és hogy a legtöbben úgy unblock a rosszfiúkra, de nem tartom fairnek, hogy ezért ennyire le vannak becsülve a Dawsonhoz hasonló kedves, és aranyos srácok. Végig úriember volt, kedves, odafigyelő, tapintatos, az a srác, akit nyugodtan bemutatnék a szüleimnek, ha nem félnék tőle, hogy elijesztik. Egyszerűen nem találtam benne semmi kivetnivalót, és bizony Deamon mellé állítva csak még szimpatikusabb lett. Most komolyan, Deamon… Deamon tényleg nagyon seggfej. Nagyon-nagyon. De annyit azért meg kell mondjak, hogy a végén igazán sajnáltam. Az azért megmutatta, hogy ki van a kemény páncél mögött – igen, Deamon-nek is vannak ám érzései, és bár tényleg tök gonosznak és zsarnoknak tűnik néha gyakran a valóság az, hogy foggal-körömmel kapaszkodik abba a pár emberbe, akit igazán szeret, és képes bármi áron megvédelmezni őket. De ez lényegében jellemző az egész Black családra – vagyis a hármasikrekre. Dawson és Deamon megvolt – jöjjön Dee.

Dee… ő már akkor belopta magát a szívembe, mikor az Obszidiánnak kezdtem neki anno… nekem egyazon kategóriába esik az Alkonyat Alice-ével, és mivel őt imádom, ezért egyértelmű, hogy Dee-t is… olyan kicsi, édes és pattogós – szerintem rettenet, hogy mennyire aranyos, nem hiszem, hogy van olyan, aki olvasta a sorozatot, de nem szereti Dee-t. Nyilván ő is kiáll a szeretteiért, de emellett nyitott is új embereket megismerni, és ez szerintem döntő fontosságú az Obszidiánban és itt, az Árnyakban is, Katy-vel meg Bethany-vel szemben.

Bethany. Bethany. Bethany. Csak azért ismételgetem a nevét mert szép mert hagyok még fél percet a gondolataimnak, hogy dűlőre jussanak, inkább negatív, vagy pozitív módon gondolok Beth-re, hogy fogom őt most jellemezni. Egy racionális kis sejt azt suttogja, hogy mondjam el a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Azt hiszem, igaza van. Mert igen, most aztán jól lelepleztem magam, van vegyesen hideg-meleg. Bethany igazából hozza a kissé klisés, „új lány, aki csendes és aranyos…” formát, amit alapból nem díjazok, ahogy a legtöbb klisét sem, DE tekintsünk el attól, hogy ez egy túl gyakori, elcsépelt közhely, és azt mondom nektek, hogy Beth kellemes karakternek bizonyult. Úgy ám. Kedves volt, és aranyos, de nem olyan szerencsétlen, mint az ember várta volna, sőt, egészen talpraesett, szerintem megfelelő pár Dawsonnak. De egy valami mellett nem mentem el szó nélkül, mert még mindig „Alkonyat filmek – első rész” szindróma miatt verem a fejem a falba. Könyörgöm, Ő. Egy. Kicseszett. VÁMPÍR! Fuss, szaladj, menekülj! Mint ahogy minden normális ember tenné.

Könyörgöööm. Te mit tennél, ha kiderülne, hogy a pasid ufó? Megijednél? Igen? Jelentem, ezek  szerint normális vagy. Mert hiába olvasol, vagy nézel filmet nap mint nap természetfeletti lényekről, a mindennapjainkban irreális tény a létezésük, és valld csak be, hogy te sem kötnél fogadást rá, hogy holnap besétál a kerti kiskapun egy földönkívüli, hogy letelepedési jogot kérjen a kis földeden. Szívesen eljátszok a gondolattal, hogy vámpírok – és társaik – léteznek, de ha egyszer csak megjelenne egy, sikítva elrohannék. Vagy szívinfarktust kapnék. Szóval ne, NE próbálja nekem senki bemagyarázni, hogy mikor valaki mellette izzó, fényes alakká változik, ő ezt úgy fogadja, mint egy laza kis időjárásváltozást. Minimum úgy kéne, mint egy kémiadogát, de inkább, mint egy apokalipszist.

Jó ég,  kicsit elragadtattam magam. Az ufók elrabolták az agyam.

Szóval, mielőtt kitörtem, éppen azt akartam csak finoman ecsetelni nektek, hogy Beth reakcióját enyhét realitáson túlinak éreztem, amiért haragszok rá, akármennyire is kedvelem amúgy.

Amúgy az is milyen szívás, hogy Dawson egy csóktól… kifényesedik? Jó, ez most hülyén hangzott. Bár ettől eltekintve menő dolognak tartom, hogy így tudják váltogatni az alakjukat a luxenek. Vajon ha nagyon próbálkozok, akkor én is át tudok változni fénnyé? Nem, fénnyé biztos nem, mert nem vagyok luxen, de talán mint elképesztő képességekkel rendelkező halandó, még lehetek hő, vagy hang, vagy nem tudom. Ha belegondolok, simán felölteném a hő-alakomat :D és megsütném, akit utálok. Buli lenne.

Alkotóértékelés: 5/5

Kezdek rájönni lassan, hogy van, akiket az tesz kiváló írókká, amit írnak, és nem egyedül az, ahogy teszik. Mert az, ahogy Jennifer L. Armentrout fogalmaz annyira nem nagy kunszt önmagában, de mégis annyi jó humorral teszi, és olyan jó, izgalmas és érdekfeszítő történetet vetve papírra, ami mindezt teljesen elfeledteti nem mondom persze, hogy nem ír jól, igenis jól ír, mert az embert csak sodorja az ár, mikor az ő könyveit olvassa. A Trust in me-ben a romantikus, az Árnyakban a fantasy-s oldalát mutatta meg, és mindkettő ismeretében bátran jelentem ki, hogy mindegy, melyik műfajról van szó, a végeredmény élvezhető lesz az írónő tollából. Remélem lesz még lehetőségem, hogy jó sokat olvassak tőle.

Kedvenc karakterek:

Nálam akkor is Dawson a befutó, ügyeletes „szexi és még édes is” fele az ikreknek, de rajta kívül még Dee is elég közel került a szívemhez.

Kedvenc részek:

Elég rövid kis könyv volt, és nyilván mindenkinek feltűnt mostanra, hogy mennyire szerettem, de mondjuk, hogy az első fele közelebb áll hozzám… nem is az első fele, inkább úgy fogalmaznék, hogy a felhőtlenebb részek. Valamiért végig megvolt az az érzésem, hogy lesz valami baj, ezért azok az epizódok, ahol úgymond „gyülekeztek a viharfelhők”, az teljesen elöntött rossz érzésekkel, főleg, mivel annyira megszerettem a karaktereket. Ezúttal nem popcorn-oztam a konfliktusok alatt, jobban szerettem a nyugit és hawaii-t :D

Kedvenc idézetek:

„A bátyád ma reggel teljesen fel van pörögve – válaszolta Deamon. – Várja az iskolát. Valami nagy baj van vele.”

***

„ – Te… te most éppen elmostál egy tálat? – Dee lassan elhátrált, és Deamonre pillantott. – Itt a világvége. És én még szűz…

– Ne!! – rivallt rá két bátyja egyszerre.”

***

„Ha befejezed ezt a mondatot, azzal az utazóvillával szúrom ki a szemedet, amit Bethany mindjárt előszed a csomagjából – mosolygott rá Dawson kihívón. – Márpedig nagyon felzaklatná, ha összemocskolnám a villáját. Meglehetősen szereti.”

Borító: 5/3 

Ajj… na, ez az egész sorozatnak azon része, amin már régóta csak húzom a szám, és még fogom is. Már láttam civil képet a borítómodell Pepe Toth-ról, és tény, hogy vizualitás ötös, és még Deamon karakteréhez is egészen klappol – ami azért elég ritka az élőszereplős borítóknál… –, de nálam azokkal  a mesterséges zölden világító szemekkel, meg ízléstelen, semmitmondó háttérmunkával mindent elszúrnak.

Pontozás: 5/5

Mint azt már elmondtam fent, nem is kívánhattam volna jobb kezdést, jobb bevezetést a sorozatba, mert egyszerűen minden benne volt, ami kellett hozzá, hogy felkeltse az érdeklődésem a többi rész iránt. Jó volt a világ felvezetése, az akció, veszély és romantika elegye, mindez szerethető szereplőkkel prezentálva, jó írásmóddal, és SPOILER végre valahára nem happy end-del SPOILER, ami bár üdítő… a végére kicsit kiüti az embert, engem legalábbis biztosan. És azt szoktam mondani, hogy ha egy könyv képes addig nevettetni, amíg folyik a könnyem, vagy pedig képes teljesen elkeseríteni, akkor már nem volt hiábavaló elolvasni. Ez pedig minden bizonnyal duplán megérte, mert rengeteget nevettem, ugyanakkor ott tényleg majd megszakadt a szívem. Persze már azzal is mindent elmondanék, ha elárulnám, azonnal folytatni akarom a sorozatot. So, imádtam!