Szeretni tanulni | Julia Lewis Thomson - Többek által

„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

Eredeti cím: Többek által

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 2999 –

Te ​megérdemelnéd a második esélyt?

Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út

Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.

Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?

Egy ilyen nehéz könyv után sosem tudom, hogyan is vágjak bele jól az értékelésbe. Kell a friss élmény, kellenek az érzések, amiket keltettek bennem a leírtak, ugyanakkor szükség van időre, hogy mindent sikerüljön feldolgozni, és össze tudjam szedni a gondolataimat – amik jelenleg is eléggé kuszák. De egy percig sem akarok félrebeszélni – ahogy a könyv sem tette. Kíméletlenül és fájdalmasan vágta az ember képébe a valóságot – és azt hiszem éppen ez teszi annyira értékessé.

Hiábavaló tagadni, az ember minden alkalommal elvárásokkal áll neki egy újabb történetnek – bár igazából az életben ez nagyjából mindenre igaz –, kialakít róla magában egy képet, sokszor borító, fülszöveg alapján, ami természetesen szerepet játszik végül az olvasási élményben is. Ad egy lehetőséget hasonlítgatni, ad egy lehetőséget, hogy legyen mire fogni, hogy miért tetszett, miért nem tetszett, vagy akár, hogy miért kezdtünk neki az adott könyvnek ilyen későn. Jól tudjátok ezt, hiszen ha itt vagytok, nyilván megesett már veletek is – és ahogy gyakran elárulom az értékeléseimben, az én könyvmoly létemnek is állandó velejárója ez.

Minderre most nem tértem volna ki külön, ha nem lenne aktuális a Többek által esetében is – igen, természetesen most is élt a fejemben egy homályos kép arról, hogy mire számítsak, és mily meglepő, szokás szerint elég hamar rádöbbentem, mennyire tévesen ítéltem meg a regényt. Egész könnyű volt kiindulni a szerintem elég bulis borítóból vagy csak szerintem vicces? :D, és a kis terjedelemből, de még a fülszöveg sem ingatott meg abban az elképzelésemben, hogy ez „csak” egy NA regény – fiatalos, üde, de a maga módján megvan a komorsága. Aztán kinyitottam… és arculcsapott maga a tömény fájdalom és felismerés. Vagy mondjam úgy: szembesültem a valósággal?

Én már elkövettem a hibát, de titeket még óva inthetlek ettől: ne tévesszen meg titeket a… semmi. Semmit és senkit se hagyjatok, hogy félrevezessen, befolyásoljon titeket a könyvvel kapcsolatban, semmit se vegyetek biztosra, és tisztítsátok ki az agyatokat, mielőtt nekivágtok. Mert a Többek által okoz ám meglepetéseket, és mindannyiunknak ad valamit – ha kinyitod a szíved, hogy befogadd, akkor sokkal többet egyszerű olvasási élménynél. Érzéseket, gondolkodnivalót, hálát, reményt, de legfőképp: magát az életet. Ne tévesszen meg senkit a kis terjedelem… ez alatt a durván 250 oldal alatt egy percig sem vacakol az írónő, végig komoly témákat hoz elő és dolgoz fel, méghozzá elég élethűen ahhoz, hogy a leírtakat nyugodtan bárki át tudja érezni, képes legyen megérteni. Mondom ezt úgy teljes lelki nyugalommal, hogy nekem magamnak nem feltétlenül sikerült mindig.

Mert nem mondom, hogy a könyv hibátlan – de melyik az?

Stílusát, írásmódját vizsgálva én magam még eléggé éreztem rajta, ahogy az írónő bontogatta a szárnyait, a fogalmazás, a párbeszédek számomra kiforratlanok voltak, ahogy a szereplők nagy hányadának jellemét sem éreztem úgy, hogy sikerült volna ez alatt a rész alatt kibontani – részben nyilván a terjedelem miatt. Összességében én az egész könyv nagy hibájának azt tartom, hogy nem kapott plusz 50-100 oldalt, egyszerűen úgy érzem, kellett volna még alkalom jobban megismerni a karaktereket, kellett volna teret adni nekik, megmutatni a személyiségüket, indítékaikat a tetteiken, szavaikon keresztül. A kis terjedelem és gyors cselekmény miatt a néha hónapokat ugrottunk – ami önmagában nem gond, alapjáraton kifejezetten jó megoldásnak is tartom egyes helyzetekben, de aztán csak morzsákat kaptunk a kihagyott időtartamról, így például sosem derült ki úgy istenigazából, hogy hogyan történt Anna balesete, miről volt szó egyáltalán, aztán… aztán nagy spoiler, úgyhogy nem is sorolom fel, amit még akartam, csak nagy csendben gondolom. Engem mindenesetre ezek a fekete foltok kissé zavartak, folyton arra vártam, hogy végre kiderüljenek az apróbb tényezők is… pedig alapjáraton nem szeretek belemászni a részletekbe…

Na jó, de, igazából marhára mindig belemászok a részletekbe. xD Nem is tagadhatom tovább… Pedig néha talán nem kéne, például ennek a könyvnek az esetében, hiszen a történet súlyát, s azt tekintve, hogy amúgy mennyire rendben volt az egész, a részletek hiányán való pattogásom már-már a szőrszálhasogatás kategóriájába esik… de nem érdekel. :D Engem akkor is zavart – bár talán ennek is valami pozitív áll a hátterében, elvégre ha nem izgatna a főszereplőink sorsa, akkor már rég túlléptem volna a tényen, hogy nem tudtam meg róluk eleget. De igenis érdekelt az életük. Már… úgy az első oldaltól. Nem túlzok.

Tény, az első konkrét érzés, ami Annához kötött az a bosszúság volt… és ez lényegében végig is kísérte kapcsolatomat a főhőssel s névrokonommal – de nem rontotta el. Először elkeserített a lány hozzáállása magához, a hibás önképe, a komplexusai, aztán nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már idegesített – s végül már a két érzés elegyedett egymással, onnantól kezdve pedig stagnált ez az állapot. Olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy van abban valami bosszantó, hogy kívülről, teljesen objektív szemlélőként felmérve egy karakter jellemét azzal szembesülünk lapról lapra, hogy ő maga nincs tisztában saját magával, míg mi egyértelműen látjuk az értékeit és a hibáit is, másrészt ebben a könyvben különös hangsúlyt kapott az Anna viselkedése mögött megbúvó rengeteg rossz tapasztalat, ami az önbizalomhiányát okozta, így hibáztatni sem nagyon hibáztathattam semmiért. Pedig az annyival egyszerűbb, mint egyszerűen csak felfogni és megbékélni a helyzettel…

Anna csalódásként élte meg saját létezését, s magát az életet: akiket szeretett, elhagyták vagy meghaltak, elfordultak tőle, ettől pedig értéktelennek érezte magát, a történtek azt üzenték számára, hogy nem érdemes a szeretetre – itt gyökeredzik alacsony, szinte már nem is létező önbecsülése. Ez az önbizalomhiány egyrészt gyengévé teszi, mégis valahol mélyen ettől lesz egyre erősebb – még ha ez sokszor nem is egyértelmű. A szeretett emberek elvesztésétől egyedül maradva, magára utalva önkéntelenül is megtanul egyedül talpon maradni minden helyzetben, nem támaszkodni másra még akkor sem, amikor neki túl nagy terhet kell egyedül cipelnie. Ez az érdekes kettősség majd’ az egész könyvön átívelve kíséri Anna életét, mikor többé, mikor kevésbé, annak ellenére is, hogy ezalatt a lány szemmel látható jellemfejlődésen megy át. A félelmei megmaradnak, a nevelése miatt beléivódott kétségeit nem lehet varázsütésre kioltani, de megtanulta ezeket kezelni, elfogadni, amennyire tőle telik kiűzni a kapcsolataiból, hogy addig élvezhesse az életét, amíg tart, s ne mindig arra gondoljon, pár perc boldogságért később mekkora árat fog fizetni a fájdalom.

„Féltem. Féltem szeretni. Nem szerethettem, mert akiket szerettem, azok egy idő után elhagytak.”

Így békült meg végül Andris érzéseivel – kettejük szerelme még az az igazi gimnáziumi, Nagy Első, szenvedélyes, de bizonytalan, hajszálon egyensúlyoz egy gyermekien bájos és felnőttesen komoly kapcsolat között. Ebben még huzamosabb ideig szerepet játszanak Anna félelmei s komplexusai, ezért kettejük viszonya sokáig huza-vona jellegű: Andris próbál a lányhoz közel kerülni, segíteni neki, éreztetni vele, mennyire fontos, ő meg erre mindig egyféleképpen reagál: hárít. Hárít és próbálja eltaszítani magától a fiút, megmaradni a maga kis biztonságos buborékjában, ahol nincs szeretet és így fájdalom sem. Tény, később bebizonyosodik, hogy a félelmei helytállóak, az élet kegyetlenül közbeszólt – de kérdem én, nem ez az élet rendje? Dehogynem. Az élet jó és rossz kiszámíthatatlan váltakozása, amelyekhez mint áldozatok, kénytelenek vagyunk mind alkalmazkodni, mert tenni ellene nem tudunk. Minden, amit tehetünk, hogy átvészeljük a nehéz időket, és teljes lélekkel élvezzük a szebb napokat. Én legalábbis teljesen így vagyok vele.

Teljesen megértem Annát – megértem, mert tudom milyen félni attól, hogy újabb embereket engedjünk magunkhoz közel, tudom milyen rettegni a  csalódástól, a fájdalomtól, a veszteségtől. De attól, hogy megértem, egyetérteni nem tudok azokkal, amiket tett, amiket gondolt, vagy mondott – éppen azért, amit egy bekezdéssel feljebb írtam. Az ember minden jóból kimarad, ha sosem mer kockáztatni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az önsajnálatban dagonyázva tengessük magányosan, az önnön szerencsétlenségünkön keseregve. És most befejezem a klisék sorolását, mert nem vagyok én motivációs szónok.

De mint mondtam, végül Anna is „megtört” Andris nagy szeretete alatt – jó, ez így nem hangzik a legszebben, inkább mondjuk azt, hogy nem tudott neki ellenállni… de mégis ki tudna? Andris szerintem pont az a fiú, akire a szíve mélyén minden normális lány vágyik gimis korában jó, én mondjuk pont nem, de attól még tudom, hogy kész főnyeremény lenne. Pozitív kisugárzású, tele őszinte szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, segítőkészséggel, továbbá kedves és humoros. Mellette végre főszereplőnk is kiteljesedhetett, elkezdhetett igazából is élni és merni szeretni. Legalábbis ezt tehette volna… azonban erre a szintre azt hiszem csak a kapcsolatuk legvégére sikerült eljutni, sőt, Anna akkor kezdte igazán becsülni azt, amit Andris által kapott, mikor már elvesztette. Ó, hát nem szép az emberi gyarlóság?

Mert aztán mi történt? A sors. Mint mindig, mert a sorsnak mindig van pár hozzáfűznivalója mindenhez, és imád beleszólni az életünkbe. És gyakorlatilag ennél a pontnál osztanám a könyvet két részre, itt a fordulópont, amitől elkezdődik Anna életének is egy újabb fejezete – hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem az én dolgom megítélni, belőlem mindenesetre vegyes érzéseket váltott ki. Mint mondtam, hiába sajnáltam Annát, értettem meg alapjáraton az indítékait… tőlem távol állt minden, amit képviselt, amit tett, ahogy viselkedett a történet első felében – de hiába a változás, a fejlődés, a kibújása a csigaházából, azt hiszem ez kicsit… rosszabb emberré tette. Vagy nem is tudom… olyan nehezen tudom kifejezni, amit mondanék. Mert végsősoron nem a változás tette rosszabbá… tényleg… valószínűleg ezen a ponton jön be a képbe a tények helyett az én személyes véleményem a témáról. A könyv első fele, azon részének történései, emlékei, tragédiái  mind-mind tények, történések, amiket úgy fogad el az ember, ahogy van, de számomra a második rész már egészen más tészta – és ahogy olvastam más molyok értékeléseit, nem csak számomra. Bővebben nem szándékozok belefolyni, hogyan alakult ki a szituáció, amelyben előkerült az engem megbotránkoztató téma, mert az már erősen spoileres lenne, de muszáj megemlítsem, hogy nálam a házasságtörés nem elfogadott. Úgy sem, ha az egész csak egy könyvben vagy filmben kerül elő. Elítélem és megvetem az embereket, akik teszik – meglehet a házasságot is ellenzem, véleményem szerint ha már valaki felveszi ezt a szentséget, akkor tisztelje meg azért a másikat némi hűséggel és őszinteséggel. Erkölcs, emberek. Erkölcs. Ismerős még ez a szó valakinek manapság?

Áh… nem akarok ebbe bővebben belefolyni, hiszen a nagy szentbeszédeimet talán nem értékelés közben kéne megtartsam… elvégre a könyv maga sem erről szólt, csak egy kis részét adta a történetnek a fent említett megcsalás téma, mégis, hogy teljesen őszinte legyek veletek, muszáj volt ezt is megemlítsem.

Összességében véve tehát eléggé ellentétes érzésekkel viseltetek a könyv iránt, hiszen látjátok: egyrészt ezúttal úgy éreztem, teljesen kívül ragadtam a történeten, és nincs kivel azonosulnom belőle, másrészt egy percig sem tagadhatom, ennek ellenére is mekkora magával ragadó ereje van ennek a 250 oldalnak, mennyire képes elvarázsolni azzal a rengeteg érzéssel, ami megbújik a sorok között. És mint már annyiszor elmondtam különböző értékeléseimben, számomra ez mindig is rendkívül fontos tényező egy regény megítélésekor. Talán az írónő még csak bontogatja a szárnyait, még nem olyan profi egyes dolgokban, mint néhány többkönyves kollégája, a Többek általon látszik valami, amit egy sokéves tapasztalattal rendelkező író sem tud feltétlenül felmutatni: hogy a szerző a szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ez valami olyan, amit nem lehet tanulni, nem lehet imitálni, ösztönből jön – már akinek jön. Mert ennyi lélek egy könyvben csak akkor lehet, ha az író a magáét adja bele, amennyire csak képes. Itt úgy érzem, sikerült. :)

Ajánlom a Többek általt kicsit borongósabb, esősebb napokra azoknak, akik szeretik a reális történeteket, nem félnek egy olvasmányban sem szembenézni azzal, az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Ajánlom fiatal nőknek és felnőtteknek, igazi romantikusoknak – továbbá meg kell jegyezzem, azoknak, akiknek az erkölcsi mércéjébe belefér egy s más, ha olvas, hiszen az is kell ahhoz, hogy az ember maximálisan élvezni tudja a történet minden részét. Mindent egybevéve én örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből, előre is jó olvasást hozzá mindenkinek, akinek most esetlegesen meghoztam a kedvét hozzá, az Julia Lewis Thomsonnak pedig további sok sikert a írói karrierjéhez, először is a Többek szerint megjelenéséhez. ^^

Kedvenc karakterek:

Számomra, amíg szerepelt, Andris volt a legszerethetőbb karakter – olyan mértékű pozitivitást, kedvességet, együttérzést, szeretetet sugárzott, amit még így, a lapokon keresztül is közvetlenül éreztem. Nem volt tökéletes karakter, mégis azt hiszem, joggal kívánhatnék egy saját Andrist minden lánynak, aki legbelül kicsit is Annának érzi magát.

Kedvenc részek:

Én jobban kedveltem a könyv első felét, és Anna Andrisos időszakát – értelemszerűen azért, mert azt a kapcsolatot jobban megértettem és jobban is szerettem, számomra megvolt a bája a gyermeki kedvessége és első szerelem jellege, még azokkal a komolyabb tényezőkkel is, amik beárnyékolták kettejük viszonyát.

Kedvenc idézetek:

„Túlélni a maximumon kell, vagy nem?”

***

„De az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz, ha mersz szeretni: csak így lehetsz boldog, és végül boldogtalan.”

***

„Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őket, ahogy arra is van esély, hogy ők veszítenek el engem, de az életet így kell elfogadni, mert egy szerencsejáték, tele kockázattal.”

***

„– Jó lenne, ha végre elkezdenéd szedni a Leszarom tablettát, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon rugózol. (…)

– Nem érdekel, mit gondolnak rólad az alkalmazottaid?

– 500 mg Leszarom naponta, és téged se fog – kacsintott rám.

– Na és hol kapható ez a varázsbogyó?

– Itt a fejedben – bökött a homlokomra. – Ebben az okos agyacskádban döntsd el, hogy köpsz másokra, és úgy éled az életed, ahogy neked jó: akkor meglátod, sokkal flottabbul fognak menni a dolgaid, és boldogabb leszel.”

***

„Amikor vele nevettem,olyan gondtalan és boldog volt minden. Sosem fogom elfelejteni egyetlen ilyen percünket sem.”

Borító: 5/4

Mondjon bárki bármit, szerintem akkor is van ebben a borítóban valami rettentő vicces és aranyos :D Tény, ilyen megítéléssel a történethez oly kevéssé passzol amúgy sincs hozzá semmi köze, szerintem, de nekem attól még nagyon is tetszik – egyszerű de nagyszerű, és ha engem kérdeztek, egészen kreatív.

Pontozás: 5/4

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék röviden a könyvről, a végső válasz azonban egy pillanat alatt villant be, és már tudom, sehogy sem jellemezhetném jobban, mint ezzel az egy mondattal: a Többek által maga az élet. Az élet a maga tökéletlenségeivel, a maga keserűségével, a maga fájdalmával, bájával, ezernyi érzelmével, a maga egyszerűségével és bonyodalmaival, a maga ezer ellentmondásával – a maga realitásával. Bár vannak a könyvnek hibái, azt hiszem olvasás közben az érzelmek játéka ezt valahogy teljesen feledtetni tudja, mert egy ponton – és az a pont nagy eséllyel nem csak nekem, hanem másnak is már az első pár oldal – kikapcsol az agy, és bekapcsol a szív, méghozzá teljes fokozaton. Akár akarjuk, akár nem.

Extra: lejátszási lista

A könyv végén az írónő megosztott egy rövid listát dalokról, amelyeket valahogy kapcsolni tudott a történetéhez, s karakterei jelleméhez, kapcsolataikhoz, úgyhogy gondoltam ez remek hangulatteremtő lehet azoknak, akiknek mostanra már sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy elolvassák a Többek általt, sőt, talán azoknak is, akik már megtették, de úgy döntöttek, újból leveszik a polcról. :)

Köszönöm a dedikált példányt Julia Lewis Thomson írónőnek! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Pofánverés pt.2 | Anna Todd - Miután összecsaptunk

„Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”

Eredeti cím: After we collide

Sorozat: Miután 2. (After 2.)

Oldalszám: 548

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.

Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.

Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait.

Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen.

Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.

De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?

Az első rész után – akárhogy lehúztam az értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált – az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok bele előre, ez milyennek ígérkezik.

Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek, hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több, egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.

Számomra az egész fehér és fekete – nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre. Akármilyen klisékupac is ez így leírva.

Alapbeállításban mindig az agyamat használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám, így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom, ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe, most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött, fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.

Bár már vártam a folytatást, s a bájos függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam… pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee, amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy ezt valaki halál komolyan gondolta.

Engem kapásból földhözvágott igen, még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa, akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk, hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a „soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.

Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a Miután cselekménye… de hogy erre rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.

Azt már millió meg egy értékelésem alatt elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve. Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás, menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…

Mert itt aztán volt minden… csak valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán, hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –, egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben, mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát, nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik egymást. 

Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű. Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.

Talán ez valami úri luxus, ami nem jár… de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza magát a lány kegyeibe. Jézusom.

Így összességében a véleményem koránt sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a Miután kritikámban. De! Mert egy „de” azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az én szememben ez mentette meg a könyvet.  Meg talán a rengeteg konfliktus közötti békés percek… írtam, hogy általában imádom a nagy veszekedéseket, de ebből a sorozatból, úgy tűnik a nyugi lesz a kedvencem :D Azok a percek, mikor Hardin és Tessa is kicsit boldogok voltak, szerelmesek, olyanok, mint egy normális romantikus pár – mindennapi viccekkel, helyzetekkel, közös ünnepléssel, lágy pillantásokkal és végre egy igazi, első randival. Ilyenkor ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések. 

Mindent összevetve, ajánlom a könyvet… na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy, piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel, és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok. Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok – hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)

Kedvenc karakterek:

Hm, azaz egy szereplő, aki nem idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt, aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na. Nem is utáltam mindenkit.

Kedvenc részek:

Ezúttal szerencsére akadtak percek, amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem, amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még egészen kedvelem is. Psszt.

Kedvenc idézetek:

„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”

***

„Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”

***

„Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat.”

***

„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész?”

Borító: 5/3,5

Egyértelműen jobban tetszik, mint az előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind rendkívül egyszerű.

Pontozás: 5/3

Volt néhány pillanat, amíg komolyan hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart, hiszen a Miután összecsaptunk maga egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500 oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott, szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával, de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Pofánverés | Anna Todd - Miután

„Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, mielőtt Hardin berobbant az életembe és a szívembe. Mert most „utána” vagyok.”

Eredeti cím: After

Sorozat: After 1.

Oldalszám: 498

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

EGY ​SZENVEDÉLYES SZERELEM TÖRTÉNETE, AMELY MILLIÓKAT HÓDÍTOTT MEG VILÁGSZERTE.

Volt egy időszak Tessa életében, amikor még nem ismerte Hardint, de miután találkoztak, az élet megváltozott.

Tessa igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább.

Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott.

Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt.

Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt. Hardin újra és újra eltaszítja, de csak azért, hogy aztán még közelebb vonja magához.

Tessának megvan a tökéletes barátja. Miért igyekszik ennyire legyőzni a saját sértett büszkeségét, és Hardin előítéletét a rendes lányok iránt?

Talán azért, mert ez szerelem?

Hát… mindezek után csak egy kérdésem maradt: miért? Mint például „Ó, én nyomorult idióta, miért is kezdtem neki egyáltalán?” vagy „Miért nem tettem le, miért küzdöttem magam át rajta?” sőt „Miért, ó, miért kellett ezt egyáltalán megírni?”. Nos, utóbbi kérdésre fenntartom, a válasz annyi, azért, hogy én megírhassam róla ezt a csodás értékelést. Ami a többit illeti, mindennek megvolt az oka… de ha csupán ennyi kérdést vetett volna fel bennem az After, akkor ahelyett, hogy most megpróbálnám róla összeszedni a gondolataim, egyszerűen visszakézből behajítanám a könyvek szemeteskonténerébe, végignézném, ahogy megsemmisül, aztán önként bevonulnék egy hónapra valami szanatóriumba. Ellenben, hogy folytassam a sort: „Miért jut eszébe valakinek két ilyen óvodás értelmi és érzelmi szinten maradott főhőst teremteni?”, „Miért nem bír ez a kettő nyugton maradni egy percig sem?”, „Miért imádják egymást annyira, mégis mit esznek a másikon?”, „Miért jó nekik egy ilyen önpusztító kapcsolat?”, miért, miért, miért….

Igen, ha jobban belegondolok, ez a könyv egy nagy HIBA, hiba az írónő részéről, hogy megírta, hiba az én részemről, hogy elolvastam, mert ha belemélyedek az elemzésébe, aligha tudnék róla bármi pozitívat is mondani… így mielőtt ezt megtenném, és cafatjaira cincálnám szét a regényt, hadd ejtsek még meg pár keresetlen szót: jól szórakoztam. Nem, jól látod. Nem félreírtam, nem a monitorod megyen tönkre. Nyilván, miután szépen és burkoltan kijelentettem, hogy „drágáim, ez egy szar volt”, most eléggé különös látványt nyújt, amint itt, ugyanebben a posztban azzal jövök, hogy tetszett… de igazából egy ilyen beteg kettősség jellemzi a könyvet. Utáltam, mégis tetszett… egy kicsit. A szereplők idegesítőek, a párbeszédek primitívek, a cselekmény lineáris és ismétli önmagát, a megvalósítása nem egy nagy szám – ellenben viszont ott áll az, hogy míg olvastam, egyszerűen repült az idő, és nem is bírtam letenni. Erre varrjatok gombot.

Összességében azért látjátok, hogy koránt sem vagyok elégedett – pedig még viszonylag jól is indult a történet. Oké, a „jó” talán erős túlzás, inkább középszerűt kéne mondjak, de mindenképpen teljesen rendben volt az… az első néhány oldal. Aztán ért az első pofon, mikor főszereplőnk, Tessa és anyja – akire sok jelzőt tudnék használni, de mindnyájunknak jobb, ha nem teszem – először betették lábukat a lány leendő kollégiumába. Tekinthettem volna rá úgy, mint intő jelre, hogy szálljak ki, amíg még nem késő, de  visszakézből lecsaptam a bal vállamon ugrándozó ördögöt, aki erre buzdított. Egyrészt, mert persze azért hajtott a kíváncsiság, mi sül ki a dologból, másrészt, mert igenis régóta készültem már nekikezdeni a könyvnek, miután a jobb vállamon ülő Barbi nevű angyalka jóideje rágta már érte a fülem.

De az a felszínesség, ami kapásból feltört a főszereplőből, eléggé… hát, letaglózott. Jó, tudom, én prédikálok mindig arról, mennyire fontosak az élethű szereplők, akik nem tökéletesek, de erre most mit mondjak? Tessának már a bemutatkozása is pocsék lett, és őszintén szólva azon túl, hogy „okos” – persze, elvégre minden anyagot profin bemagol, és ettől nevezünk valakit okosnak, nemde? *sarcasm* –, a későbbiekben sem tudott felmutatni semmi pozitívat. Azt ugyan elég hamar bebizonyította, hogy a már említett felszínessége nem rosszindulatból fakad, hanem egész egyszerűen egy buta és naiv, befolyásolható lány ösztönös reakciója a külvilágra, miután az anyja révén egy freakin’ rózsaszín buborékban tudott csak gondolkodni… de ez azt hiszem, nem enyhítő körülmény. Mert leírtam: Tessa végtelenül buta volt, és naiv, meggondolatlan és döntésképtelen, figyelmetlen és teljesen a hormonjai által irányított – már ha éppen nem másra bízta magát, mert annyi fix, hogy a saját lábán egyedül megállni képtelen.

„Naiv voltam, és bizonyos szempontból most is az vagyok.”

Az élete többszörösen is kész katasztrófa, mindig azért, mert hagyja az életét más által irányítani… bár, ahogy egy kötet alatt bemutatkozott, kétlem, hogy ő maga jobb munkát lenne képes végezni. Először az anyja és Noah, később Hardin… és valahogy mindig attól függően, éppen ki irányítja, hiába próbálja adni nulla-huszonnégyben, hogy mennyire szent és kedves lány, csendben elkezd ítélkezni azok fölött, akik mások, mint ők. Amíg az anyja irányította minden napját és percét, ő ültetett el gondolatokat az agyában – ami ezek szerint van neki, akármennyire is meglepő –, addig Tessa az a fajta volt, aki meglátta a jövőbeli lakótársát, annak emós barátait, és elszörnyedt, hogy milyen undorító tetovált, piercinges alakok léteznek… bizonyára szörnyű rossz emberek, ha egyszer így néznek ki. Te jó ég! Ő inkább valahogy a „piros alma” életmód elvet követte – szépen viselkedni, jó benyomást tenni, eladni a jó kislány, míg belül rothadt az egész. De még ha nem is jó ember, legalább vannak jó jegyei, nulla igazi magánélete, és párkapcsolata egy sráccal, aki olyan, mint egy nagyapa, ráadásul kitárgyalja őt az anyjával. Varázslatos. Nyilván ez mindenki életcélja. Aztán… aztán *csettint* Oda nézz! Haha, csak vicceltem, de amíg nem néztél ide, elvarázsoltam a szent Theresa Youngot! És figyelj… itt egy új! Tudom, kicseszett boszorkány vagyok. Na, most komolyan… adott volt a főszereplő egy idegesítően ártatlan és… á, egyszerűen csak halál idegesítő alakja, aztán hiába kapkodjuk a fejünket, meg sem látjuk mikor történt mindez, de hirtelen emésztő vágyat érez Hardin – az egyik korábban már mélységesen elítélt pasi – iránt, akit amúgy nem is győz hangsúlyozni, mennyire gyűlöl. Eltévedtél drágám, az ovi balra van. Fordulj vissza, az a néni majd odakísér! És ezentúl megy ugyanaz a nóta, csak fordítva… egy merész, kissé veszélyes beütésű srác, sok tetkóval, néhány elrebegett „szeretlek” – inkább nem számolom meg, hogy mennyi volt dühből –, és az új szlogen szerint aki már, az bizony unalmas. Csak tudnám, Tessából mikor lett érdekes ember. Lemaradtam.

Szóval megérkezett a tetovált herceg alkoholmámor szárnyán, és ezzel, ha Tessát még nem utáltam volna eléggé, megkaptam másodszámú főhősünket „hős”… hehe., hogy legyek kicsit boldogabb.

Őszintén… amíg a könyv után meg nem hallgattam néhány számuk, kimondottan utáltam a One Directiont, de annyit mindig be mertem ismerni legalább magamnak, hogy Harry Styles egy szimpatikus figura. Olyan kis rendesnek meg aranyosnak tűnt, a cikkek által, amiket róla olvastam, sikerült pozitív képet kapnom a személyéről, így összehozva fejben, hogy a Miután egy 1D fanficnek indult, Hardin pedig Harry megtestesítője, azt hiszem jogosan számítottam rá, hogy majd az előbbi is hasonló lesz ihletőjéhez. Nem. Nem. Nem. Miért nem?

Igen, ott volt, megvolt a lehetőség, hogy Anna Todd kihozzon ebből a történetből valami jót, erre két kézzel elszórta a nagyvilágba, és mi maradt…? Egy srác, aki nem jobb az összes többinél, szemét, erőszakos, és a drámázásaitól meg hisztijeitől állandóan gondolkodóba kellett esnem, nem egy kislányról van-e szó véletlenül. Ezen a ponton már egyiküket sem vagyok képes megérteni, mégis mit szerethettek meg a másikon, vagy egyáltalán, hogy miért ragaszkodtam annyira ehhez a romboló és ártó kapcsolathoz… És most csak hogy úgy tegyek egy percre, mint aki nem kukkantott bele előre a folytatásokba, sejtelmesen megjegyzem, hogy amúgy a pénz midig jól jön. Gondolom akkor is, ha van egy király állásod, az apád pedig kőgazdag.

Apropó, apa… ha valamit kedveltem ebben a regényben azon kívül, hogy rendkívül gyorsan lehetette vele haladni, az a családi mellékszál. Tény, elég egyértelműen meg lett adva Hardin apjának sötét múltja, hozzám valahogy mégis közel került mind ő mind új felesége, mert persze a „mostohatesó” Landon is… ők valahogy vittek egy egészséges kis színt Tessa és Hardin beteges kapcsolatába és állandó „szeret-nem szeret” játékába, a megállás nélkül folyó veszekedésekbe, féltékenykedésekbe, kibékülésekbe, és ezek állandó körforgásába.

Összességében tudom ajánlani a könyvet… hát, maximum akkor, ha elég erősek az idegeid. De rendben, álljunk hozzá pozitívan: attól, hogy én így mellényúltam ezzel, másnak még simán bejöhet, és nyilván vannak is jó sokat, akik tökéletesen boldogok lesznek azzal a 400 oldallal, ami alatt én végig csak a fejemet fogtam. Na, hiszen Barbinak is tetszett, akinek bízok is az ízlésében… de mint látjátok, előfordul, hogy a dolog nem jön be. Ez van :D Komolyra véve… ajánlom a Miutánt, ha valami igazán laza és könnyed romantikus történetet keresel, de nem feltételed, hogy csöpögjön a boldogságtól; ha nem zavar a drámázás, vagy egész egyszerűen, ha szereted a One Directiont… már ez is kiinduló pont lehet. Próbáld meg… ne én vegyem el a kedved :D

Kedvenc karakterek:

Nem gyakran mondhatok ilyet… de mindenkit utáltam. Ez van. Esetleg Hardin új családja… rájuk nem tudtam szokásos ellenszenvvel tekinteni – nem, még Kenre se, pedig lenne rá okom… de ő olyan kis ártatlannak tűnik a többi karakterrel szemben, kiknek sötétségét úgy érzem, törvény kéne tiltsa –, így ők, Ken, Karen és Landon… azok a szereplők, akiket nem utálok. Mondjuk ez még nem jelenti, hogy a kedvenceim… de értitek. Ez is több, mint a semmi.

Kedvenc részek:

Mondanám poénból, hogy a vége… de most totál komolyan is a vége. Azt gyanítottam, hogy párosunk nem fogja örökké húzni együtt, de miután már csak kábé tíz oldal volt hátra a történetről, nem számítottam ilyen fordulatra… az komolyan meglepett. Tény, hogy még akkor is rémesen hülyén viselkedett mindenki, és nem haladták meg egyetemista létükre egy általános alsós értelmi és érzelmi intelligenciáját, de ott legalább volt egy kis pörgés, egy kis izgalom – egy kis függővég. Csak mert miért is ne.

Kedvenc idézetek:

„– Ugye tudod, hogy buliba megyünk, és nem templomba, Theresa? – mondja, és a visszapillantó tükörben meglátom a gunyoros mosolyát.”

***

„– Én is szeretlek – mondom neki, mire elkomorodik.

– Ne mondd azt, hogy is – böki ki végül.

– Mit? Miért? – Gyanakodni kezdek. Megint elutasítás? A szívem mélyén reménykedek, hogy rémeket látok.

– Nem tudom. Mert ez olyan, mintha csak egyet akarnál érteni velem.”

Borító: 5/3

Most nem tudom, mit mondjak… nem ronda, nem szép… csak úgy van, mert kell valami a könyv elejére. Legalábbis az én szemszögemből. Alapból olyan kis semmi ez a háttérszín+nagy nyomtatott szöveg kombó, de nekem ez ennél a résznél kimondottan nem jön be a lila miatt… a későbbi részek között lesz jobb, de alapból nem egy nagy dolog az egész. Pedig attól, hogy letisztult, még igazán lehetne szebb is. Mint mondjuk a külföldi kiadások…

Pontozás: 5/2,5

Mit mondjak egy könyvről, ami egyszerre volt olyan pocsék, hogy ha nem lett volna könyvtári, akkor laponként dobtam volna tűzbe, mégis annyira hát… mondjuk úgy, enyhe túlzással élve, magával ragadó, hogy le sem tudtam tenni? Bár… ez esetben talán nem is a könyv kétoldalúságát kéne tárgyalni, hanem az én érdekes agyműködésem, ugyanis a kettő fent felsorolt látszólag totál kizárja egymást. De összességében a lényeg ennyi: bele tudtam úgy veszni a cselekménybe, hogy nem vettem észre, amint értékes órák repültek ki a kezem közül, amelyeket mind leginkább egy rosszabb brazil szappanoperára hajazó, idegesítő és primitív regényre vesztegettem, melynek karakterei számomra leginkább kisiskolás szinten mozogtak, párbeszédeik és cselekedeteik pedig egész egyszerűen a nevetséges kategóriával ismerkednek. Ezeket leírva pedig már csak egy dolog van hátra… IDE NEKEM A KÖVETKEZŐ RÉSZT! Mert tudjátok, nem is én lennék, ha ezek után nem folytatnám a sorozatot. Vicces hetek állnak előttem Hardinnal és Tessával a hátsó ülésen ha tovább drámáznak a drágáim, ebből csúnya karambol lesz :S, s csak reménykedhetek a sértetlen túlélésben… de hogy ez sikerült-e, majd kiderül, MIUTÁN átrágtam magam rajtuk. ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Alessandra Torre - Sötét hazugságok

Előzetesen is bocsánatot szeretnék kérni azoktól, akik most valami nagy értékelésre várnak – fenn áll a „kedvencekről olyan nehéz beszélni” eset, úgyhogy megpróbálok mindent beleadni, de azért semmit sem ígérek.

Eredeti cím: Black Lies

Oldalszám: 376

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Létezhet szerelem, ha minden csak hazugság?

Brant:

Huszadik születésnapján már milliárdokat érő cég tulajdonosa. Három éve vagyunk együtt. Négyszer kérte meg a kezem. Négyszer kosaraztam ki.

Lee:

Füvet nyír, ha éppen nem háziasszonyokat döntöget. Nemcsak a keze és a szája ügyes, hanem a szerszáma is. Majdnem két éve futok utána. Azt nem tudom, hogy vajon tud-e róla, hogy ez így van.

Két férfit szeretek. Két férfival szeretkezem.

Csak tessék, ítélj el! Fogalmad sincs, hogy mivel jár a szerelmem.

Ha azt hiszed, hogy már hallottál ilyen történetet, akkor tévedsz.

Miután a napokban befejeztem ezt a könyvet, úgy érzetem nem leszek megint egy, hacsak valaki nem kapar fel a padlóról. Tudjátok, milyen ez a könyv? Földhöz vágott. Keményen. Aztán a változatos módszerekkel olykor gyorsan és fájdalmasan, majd lassan és kínozva lekaszabolta a karom. Majd a lábam. Apró darabokká hasított szét, elérte egy időre, hogy úgy érezzem, nincs értelme az életemnek. Nem dramatizálok, ez most tényleg, nagyon-nagyon komoly, ez a könyv a maga kegyetlen és drasztikus módján szerintem előre kiérdemelhetné tőlem az „Év Könyve” titulust, mert ehhez hasonló élményben még nem volt részem, és azt hiszem, nem is lesz.

A fülszöveget olvasva nem vártam semmit, igazán semmi különöset – sőt, egy időre az égre is emeltem a tekintetemet, annál a bizonyos „Ha azt hitted, hogy hallottál ilyen történetet, tévedsz.” mondatánál, ugyanis az egész tiszta hatásvadászatnak tűnt. A fülszöveg nem adott mást elsőre ezen, meg a beígért erotikán kívül, a borító sem fogott meg, ne is kérdezzétek, miért kezdtem neki. De hála a jó égnek, elkezdtem. És mellesleg igaza volt, tényleg nem hallottam még ilyen történetet, de most sikerült eléggé felkeltenie az érdeklődésem a témában hasonló művek, akár szakirodalom iránt.

Most komolyan. Képzeljetek el engem, a fantasy rajongót, amint szakkönyveket olvasok. A világ is kifordult a sarkából.

Pedig, mint mondtam már, abszolút nem vártam azt, hogy megváltsa a világot. Bár már a legelejét is élveztem, azt hittem ez minden, és én már azzal is egészen elégedett voltam. Egészen a kezdetektől feltűnt, hogy az írónőnek van tehetsége ahhoz, amit csinál, ügyesen bánik a szavakkal, és a még éppen csak kialakulófélben lévő történet is egészen megfogott, mert egyszerűen érdekes képet adott vissza a gazdagok életéről, s ennek az életformának a hátrányairól. Mindezt egy kissé sznob, de mégis kapásból rokonszenves főszereplőnővel, aki természetesen igénybe veszi, élvezi, és annak híján nélkülözi a luxust, lélekben mégis lázadozik a gazdagság és a velejáró formaságok ellen, ami látszik, hogy a családi harmóniát, békét, és feltétel nélküli szeretetet is akadályozza. Utólag visszagondolva igencsak érdekesnek találom, hogy míg az elején rendszerint olvastunk Layana szüleiről, ahogy haladt előre a történet, ők teljesen eltűntek belőle. Mindegy, itt nem ők a lényegesek, ugyanis nem kell sokat várni a mindent megváltoztató nagy találkozásig, mikor egy kellően felsőosztálybeli sznob összejövetelen összetalálkoznak a „Sorsfordító események” (ezt, mint tulajdonságot a Girl Online-ból szedtem, szerintem itt is nagyon megállja a helyét a kifejezés), Brant és Layana. Lana először igencsak gyanakodva, és rossz szemmel nézett erre a zseniális emberre, így nem mondhatom, hogy ez egy amolyan „szerelem első látásra” történet lenne, de az biztos, hogy a vonzalom, a kémia már a kezdetektől megvolt közöttük, nálam mégsem ez a kettő tette őket jó párossá. Tény, hogy a könyv egy részében a szex döntő szerepet játszik, de ez a történet egésze, a valódi mély kapcsolatok mellett teljesen lényegtelennek tűnik. Ugyanis Brant és Lana kapcsolata messze túlmutat a szexualitáson – ha definiálni akarom az igaz szerelmet, akkor minden konfliktus, hazugság, bonyodalom, titok ellenére ők azok, akikkel legjobban szemléltetni tudnám, mert ez a szerelem a fent említetteket mind elbírta. Ismerve Brant titkát, ha valaki nem szereti őt teljes szívéből, abban a pillanatban, hogy kiderült, lelépett volna. Lana nem tette. Bár sokszor érzi magát önzőnek, vagy éppen tűnik annak, ő végig harcol a férfi mellett, segíti, és minden erejével kitart mellette, erős és bátor, annyira, hogy nem tudom, akadna-e még valaki rajta kívül, aki így viselne el egy ilyen helyzetet. Brant ellenben úgy tűnik, nem tesz sokat – mivel nem tud a saját titkáról sem –, de egyszerűen minden szavából, gesztusából, nézéséből süt az őszinte szeretet. Végig láttam magam előtt az arcát, és szeretnivaló, gyenge, de zseniális emberét, aki hatalmas segítségre szorulna.

„Az igaz szerelem az embert meggondolatlanná teszi, kockázatokat és áldozatokat vállalunk miatta. Az igaz szerelem próbára teszi személyiségünk határait, arra késztet bennünket, hogy jobbá akarjunk válni, és harcoljunk az életünk biztos alapjaiért.”

Hogy azoknak, akik még nem olvasták a könyvet, ne lőjem le a poént, nem árulom el a könyv legnagyobb fordulatát, megpróbálok homályba burkolni minden mondatot… Hallottam már pár embertől, hogy ők tudták előre, de engem tényleg teljesen meglepetésként ért Brant titka, és úgy, mint egy hangosan csattanó pofon. Ha valamit nem gondoltam volna, akkor az ez – talán már azért sem, mert ez a téma nálam már nem Rubin Pöttyös kategóriába tartozna, hanem mondjuk Aranyba… valami lájtosabbra számítottam, ez viszont komoly, durva, és minden bizonnyal rengeteg kutatást igényel, arról nem is beszélve, hogy mennyire oda kellett miatta figyelni a regény apró részleteinek összeillesztésére, az írónőnek és szerintem az olvasónak is. Nálam legalábbis eljött az a pont mikor már elvesztettem a fonalat, és összezavarodtam Lee és Brant között, és miután le volt írva, hogy mi a helyzet velük, egyszerűen nem fogta fel a határos kiterjedésű emberi agyam, hogy ez hogy a lófittybe lehetséges. Persze magyarázatot adna, hogy mire fel Lana szent elhivatottsága, hogy megszerezze, és a sajátjának tudja Lee-t, miért mozgat meg minden követ, hazudik, csal, hogy elérje a célját, de ezt még érthetőnek is vélem a megfelelő magyarázattal, a legérthetetlenebb tényleg a végső összefüggés a két férfi között. A Branttel kapcsolatos érzéseim már leírtam, Lee ellenben még csak említettem – na, őt viszont egyáltalán nem bírom. Őt a legminimálisabban sem sikerült megkedvelnem, undorító volt, idegesítő, szexmániás és durva, még a kedvesség apró szikráját sem láttam benne, és azt, ahogy bemutatkozott, az sem feledtette el, hogy a végén olyan… olyan megtörtnek látszott. Nálam akkor is ő maradt a rosszfiú… természetesen osztozva a helyen… á, ide is megérkeztünk.

"Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha igazán szeretted volna az elsőt, nem szerettél volna bele a másodikba."

Szeretem ezt az idézetet, mert egyrészt gyönyörű, másrészt elképesztő, mekkora igazság (szívesen odadugnám azoknak az íróknak az orr alá, akik nem tudnak másban, csak szerelmi háromszögben gondolkodni). Ez alkalommal viszont éppen azért hoztam ezt a képet, mert a könyv éppen az ellenkezőjét bizonyítja - ebben az esetben semmi sem állhatna távolabb a "háromszög" okától. 

Jillian… na, ő az, akire abszolút nem akarok sok szót pazarolni, gyorsan két mondat, aztán befejezem. Jillian Brant nagynénje – ha jól emlékszem –, de lényegében egy anya szerepkörét látja el a férfi felett, mint a titkának egyetlen tudója – egészen addig, míg megérkezik Layana. Ekkor éreztem magam sokkal biztosabbnak, egyre biztosabbnak és biztosabbnak – de mostanáig megerősítetlenül gyanakvónak – a férfihoz fűzhető érzelmeivel kapcsolatban… Tény, családtag. De akkor is, volt egy olyan szűnni nem akaró érzésem, hogy ő szó szerint szerelmes Brantbe. Nos, vagy ez, vagy csak élvezi, hogy ahogy egyengeti a dolgait, dolgozik a céggel, lassan kizsigerelheti, élvezi, hogy uralma van felette, amivel úgy tűnik, azt hiszi, mindent megtehet. Úgy kezdte, mint egy negatív karakter, és úgy végezte, mint egy elmebeteg, számító kis dög. Egyértelművé vált, hogy az intézkedéseinek mind semmi köze Brant egészségéhez és megóvásához. Mert azzal csak Lana törődik.

Alkotóértékelés: 5/5*

Az írónőnek eddig csak a Black Lies – Sötét hazugságok című műve jelent meg magyar fordításban, és én is csak ezt olvastam eddig tőle, de ez alapján is sikerült már pár dolgot leszűrnöm. Egy, Alessandra Torre méltó rá, hogy a kedvenc íróim között emlegessem. Kettő, mesterien bánik a betűkkel, szépen, ízesen, mégis könnyeden fogalmaz. Három, képes a semmiből valamit csinálni – konkrétan egy mezei kis szerelmes sztoriból egy rendkívül különleges és egyedülálló történetet faragott, komolyat, sokkolót és könnyfakasztót, mindezt kisbabák, halottak vagy bántalmazott emberek nélkül. Egy rossz szóval sem illetném a munkáját, mert egyszerűen mindenre figyelt, mindenre körültekintően írta meg a regényt, és én minden oldaláért hálás vagyok neki.

Kedvenc karakterek:

Kedveltem Layanát, és nagyon erős karakternek tartom, de nálam itt egy ember a könyv abszolút kedvence, az pedig Brant. Attól kezdve, hogy először megjelent, azon át, hogy kiderült a titka. Minden percben egyre jobban megszerettem, és per pillanat az a legnagyobb bánatom, hogy nem olvashatok tovább egy ilyen érdekes és különleges emberről mint ő.

Kedvenc részek:

Lassan megfojtom magam, amiért mindig felteszem ezt az idióta kérdést, holott már annyi alkalommal bizonyítottam nektek is, magamnak is, hogy nem tudok rá válaszolni az esetek nagy százalékában. Ez a könyv tömény arany, nem, még értékesebb, talán gyémánt. A lényeg, hogy nem volt perce, amit ne élveztem volna, de ez az élvezet és izgalom is a cselekménnyel együtt fokozódott bennem, így egyre jobban is tetszett.

Kedvenc idézetek:

„Sok zsenit ismertem. Stanford tele volt velük, így minden gyártmányt és típust kitapasztaltam, és a legnagyobb részüket ki is ismertem. Egyesek születésüknél fogva kiváló intelligenciával, de nulla szociális készséggel voltak megáldva. Aztán volt a felvágós bizonytalanok tábora, akik úgy tettették a magabiztosságot, hogy minden adandó alkalommal információ-csemegéket öklendeztek fel. De a leginkább idegesítő típus a csendes volt, aki csak figyel, a legapróbb jellemvonásaidat is feljegyzi, és később elemzésnek veti alá. Az a típus,akivel most egy kocsiban ültem.”

***

„Az új mantrám az volt, hogy azt teszem, amire vágyom, és nem azt, amit a társadalom elvár, vagy akar.”

***

„Ha igazán szeretsz valakit, nem léphetsz le csak úgy. Függetlenül attól, hogy mit csinál a párod. Függetlenül attól, hogy milyen hazugságok hagyják el a száját, mit tesz a teste, te szorosan a hajója árbocához kötöd magad, és megesküszöl, hogy ott maradsz, akármilyen is a széljárás. Hagyod, hogy a szél oda fújjon téged, ahová akar. Még akkor is, ha minden összeomlik. Még akkor is, ha az a hely darabokra szaggat téged, és minden jót megöl benned.”

***

„Hazugságok nélkül, titkok nélkül… jobb, mint bármikor korábban. Megtörök a teste alatt, és a szívem utolsó darabkáját is ennek a férfinak ajándékozom. Ennek a bonyolult, összetett, okos férfinak. Övé lett a lelkem.”

Borító: 5/?

Ezzel bajban vagyok, főleg, mivel kritikus szemmel csak azután merten nekiállni, elgondolkodni rajta, miután elolvastam, ergo a tartalom teljes befolyásoltsága alá kerültem. Sokszor láttam korábban is, és nem nyűgözött le, de visszagondolva ez csak azért volt, mert túlságosan erotikus. De – főleg, miután mostanában került leleplezésre a Testcsel borítója, ami szintén túlfűtött, de még ízléstelen is – meg kell hagyni, annak igényes, és úgy összességében nem mutat olyan rosszul.

Pontozás: 5/5***

Annyiban már biztos vagyok, hogy nem fogok az életben még egy ilyen könyvet olvasni. Sok lesz, ami tetszeni fog, olyan is, ami egyenesen imádok majd, és a kedvencemmé avatom, de még egy ilyennel sosem fogok találkozni. Már nem tudok mást mondani, mindent, amit lehetett, el tudtam, az már elmeséltem nektek ebben a posztban, már csak annyit mondanék, hogy olvassátok el. Nem köríteném azzal, hogy kinek ajánlom, hogy mire készülj fel, csak annyi, hogy olvasd el. Megbánni biztosan nem fogod.