A következő címkéjű bejegyzések mutatása: #5/4. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: #5/4. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. április 22.

Szeretni tanulni | Julia Lewis Thomson - Többek által



„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

Eredeti cím: Többek által
Oldalszám: 248
Megjelenés: 2016
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Ár: 2999 –

Te ​megérdemelnéd a második esélyt?

Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út
Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.

Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?

Egy ilyen nehéz könyv után sosem tudom, hogyan is vágjak bele jól az értékelésbe. Kell a friss élmény, kellenek az érzések, amiket keltettek bennem a leírtak, ugyanakkor szükség van időre, hogy mindent sikerüljön feldolgozni, és össze tudjam szedni a gondolataimat – amik jelenleg is eléggé kuszák. De egy percig sem akarok félrebeszélni – ahogy a könyv sem tette. Kíméletlenül és fájdalmasan vágta az ember képébe a valóságot – és azt hiszem éppen ez teszi annyira értékessé.

Hiábavaló tagadni, az ember minden alkalommal elvárásokkal áll neki egy újabb történetnek – bár igazából az életben ez nagyjából mindenre igaz –, kialakít róla magában egy képet, sokszor borító, fülszöveg alapján, ami természetesen szerepet játszik végül az olvasási élményben is. Ad egy lehetőséget hasonlítgatni, ad egy lehetőséget, hogy legyen mire fogni, hogy miért tetszett, miért nem tetszett, vagy akár, hogy miért kezdtünk neki az adott könyvnek ilyen későn. Jól tudjátok ezt, hiszen ha itt vagytok, nyilván megesett már veletek is – és ahogy gyakran elárulom az értékeléseimben, az én könyvmoly létemnek is állandó velejárója ez.

Minderre most nem tértem volna ki külön, ha nem lenne aktuális a Többek által esetében is – igen, természetesen most is élt a fejemben egy homályos kép arról, hogy mire számítsak, és mily meglepő, szokás szerint elég hamar rádöbbentem, mennyire tévesen ítéltem meg a regényt. Egész könnyű volt kiindulni a szerintem elég bulis borítóból vagy csak szerintem vicces? :D, és a kis terjedelemből, de még a fülszöveg sem ingatott meg abban az elképzelésemben, hogy ez „csak” egy NA regény – fiatalos, üde, de a maga módján megvan a komorsága. Aztán kinyitottam… és arculcsapott maga a tömény fájdalom és felismerés. Vagy mondjam úgy: szembesültem a valósággal?

Én már elkövettem a hibát, de titeket még óva inthetlek ettől: ne tévesszen meg titeket a… semmi. Semmit és senkit se hagyjatok, hogy félrevezessen, befolyásoljon titeket a könyvvel kapcsolatban, semmit se vegyetek biztosra, és tisztítsátok ki az agyatokat, mielőtt nekivágtok. Mert a Többek által okoz ám meglepetéseket, és mindannyiunknak ad valamit – ha kinyitod a szíved, hogy befogadd, akkor sokkal többet egyszerű olvasási élménynél. Érzéseket, gondolkodnivalót, hálát, reményt, de legfőképp: magát az életet. Ne tévesszen meg senkit a kis terjedelem… ez alatt a durván 250 oldal alatt egy percig sem vacakol az írónő, végig komoly témákat hoz elő és dolgoz fel, méghozzá elég élethűen ahhoz, hogy a leírtakat nyugodtan bárki át tudja érezni, képes legyen megérteni. Mondom ezt úgy teljes lelki nyugalommal, hogy nekem magamnak nem feltétlenül sikerült mindig.

Mert nem mondom, hogy a könyv hibátlan – de melyik az?

Stílusát, írásmódját vizsgálva én magam még eléggé éreztem rajta, ahogy az írónő bontogatta a szárnyait, a fogalmazás, a párbeszédek számomra kiforratlanok voltak, ahogy a szereplők nagy hányadának jellemét sem éreztem úgy, hogy sikerült volna ez alatt a rész alatt kibontani – részben nyilván a terjedelem miatt. Összességében én az egész könyv nagy hibájának azt tartom, hogy nem kapott plusz 50-100 oldalt, egyszerűen úgy érzem, kellett volna még alkalom jobban megismerni a karaktereket, kellett volna teret adni nekik, megmutatni a személyiségüket, indítékaikat a tetteiken, szavaikon keresztül. A kis terjedelem és gyors cselekmény miatt a néha hónapokat ugrottunk – ami önmagában nem gond, alapjáraton kifejezetten jó megoldásnak is tartom egyes helyzetekben, de aztán csak morzsákat kaptunk a kihagyott időtartamról, így például sosem derült ki úgy istenigazából, hogy hogyan történt Anna balesete, miről volt szó egyáltalán, aztán… aztán nagy spoiler, úgyhogy nem is sorolom fel, amit még akartam, csak nagy csendben gondolom. Engem mindenesetre ezek a fekete foltok kissé zavartak, folyton arra vártam, hogy végre kiderüljenek az apróbb tényezők is… pedig alapjáraton nem szeretek belemászni a részletekbe…

Na jó, de, igazából marhára mindig belemászok a részletekbe. xD Nem is tagadhatom tovább… Pedig néha talán nem kéne, például ennek a könyvnek az esetében, hiszen a történet súlyát, s azt tekintve, hogy amúgy mennyire rendben volt az egész, a részletek hiányán való pattogásom már-már a szőrszálhasogatás kategóriájába esik… de nem érdekel. :D Engem akkor is zavart – bár talán ennek is valami pozitív áll a hátterében, elvégre ha nem izgatna a főszereplőink sorsa, akkor már rég túlléptem volna a tényen, hogy nem tudtam meg róluk eleget. De igenis érdekelt az életük. Már… úgy az első oldaltól. Nem túlzok.

Tény, az első konkrét érzés, ami Annához kötött az a bosszúság volt… és ez lényegében végig is kísérte kapcsolatomat a főhőssel s névrokonommal – de nem rontotta el. Először elkeserített a lány hozzáállása magához, a hibás önképe, a komplexusai, aztán nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már idegesített – s végül már a két érzés elegyedett egymással, onnantól kezdve pedig stagnált ez az állapot. Olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy van abban valami bosszantó, hogy kívülről, teljesen objektív szemlélőként felmérve egy karakter jellemét azzal szembesülünk lapról lapra, hogy ő maga nincs tisztában saját magával, míg mi egyértelműen látjuk az értékeit és a hibáit is, másrészt ebben a könyvben különös hangsúlyt kapott az Anna viselkedése mögött megbúvó rengeteg rossz tapasztalat, ami az önbizalomhiányát okozta, így hibáztatni sem nagyon hibáztathattam semmiért. Pedig az annyival egyszerűbb, mint egyszerűen csak felfogni és megbékélni a helyzettel…

Anna csalódásként élte meg saját létezését, s magát az életet: akiket szeretett, elhagyták vagy meghaltak, elfordultak tőle, ettől pedig értéktelennek érezte magát, a történtek azt üzenték számára, hogy nem érdemes a szeretetre – itt gyökeredzik alacsony, szinte már nem is létező önbecsülése. Ez az önbizalomhiány egyrészt gyengévé teszi, mégis valahol mélyen ettől lesz egyre erősebb – még ha ez sokszor nem is egyértelmű. A szeretett emberek elvesztésétől egyedül maradva, magára utalva önkéntelenül is megtanul egyedül talpon maradni minden helyzetben, nem támaszkodni másra még akkor sem, amikor neki túl nagy terhet kell egyedül cipelnie. Ez az érdekes kettősség majd’ az egész könyvön átívelve kíséri Anna életét, mikor többé, mikor kevésbé, annak ellenére is, hogy ezalatt a lány szemmel látható jellemfejlődésen megy át. A félelmei megmaradnak, a nevelése miatt beléivódott kétségeit nem lehet varázsütésre kioltani, de megtanulta ezeket kezelni, elfogadni, amennyire tőle telik kiűzni a kapcsolataiból, hogy addig élvezhesse az életét, amíg tart, s ne mindig arra gondoljon, pár perc boldogságért később mekkora árat fog fizetni a fájdalom.

„Féltem. Féltem szeretni. Nem szerethettem, mert akiket szerettem, azok egy idő után elhagytak.”

Így békült meg végül Andris érzéseivel – kettejük szerelme még az az igazi gimnáziumi, Nagy Első, szenvedélyes, de bizonytalan, hajszálon egyensúlyoz egy gyermekien bájos és felnőttesen komoly kapcsolat között. Ebben még huzamosabb ideig szerepet játszanak Anna félelmei s komplexusai, ezért kettejük viszonya sokáig huza-vona jellegű: Andris próbál a lányhoz közel kerülni, segíteni neki, éreztetni vele, mennyire fontos, ő meg erre mindig egyféleképpen reagál: hárít. Hárít és próbálja eltaszítani magától a fiút, megmaradni a maga kis biztonságos buborékjában, ahol nincs szeretet és így fájdalom sem. Tény, később bebizonyosodik, hogy a félelmei helytállóak, az élet kegyetlenül közbeszólt – de kérdem én, nem ez az élet rendje? Dehogynem. Az élet jó és rossz kiszámíthatatlan váltakozása, amelyekhez mint áldozatok, kénytelenek vagyunk mind alkalmazkodni, mert tenni ellene nem tudunk. Minden, amit tehetünk, hogy átvészeljük a nehéz időket, és teljes lélekkel élvezzük a szebb napokat. Én legalábbis teljesen így vagyok vele.



Teljesen megértem Annát – megértem, mert tudom milyen félni attól, hogy újabb embereket engedjünk magunkhoz közel, tudom milyen rettegni a  csalódástól, a fájdalomtól, a veszteségtől. De attól, hogy megértem, egyetérteni nem tudok azokkal, amiket tett, amiket gondolt, vagy mondott – éppen azért, amit egy bekezdéssel feljebb írtam. Az ember minden jóból kimarad, ha sosem mer kockáztatni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az önsajnálatban dagonyázva tengessük magányosan, az önnön szerencsétlenségünkön keseregve. És most befejezem a klisék sorolását, mert nem vagyok én motivációs szónok.

De mint mondtam, végül Anna is „megtört” Andris nagy szeretete alatt – jó, ez így nem hangzik a legszebben, inkább mondjuk azt, hogy nem tudott neki ellenállni… de mégis ki tudna? Andris szerintem pont az a fiú, akire a szíve mélyén minden normális lány vágyik gimis korában jó, én mondjuk pont nem, de attól még tudom, hogy kész főnyeremény lenne. Pozitív kisugárzású, tele őszinte szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, segítőkészséggel, továbbá kedves és humoros. Mellette végre főszereplőnk is kiteljesedhetett, elkezdhetett igazából is élni és merni szeretni. Legalábbis ezt tehette volna… azonban erre a szintre azt hiszem csak a kapcsolatuk legvégére sikerült eljutni, sőt, Anna akkor kezdte igazán becsülni azt, amit Andris által kapott, mikor már elvesztette. Ó, hát nem szép az emberi gyarlóság?

Mert aztán mi történt? A sors. Mint mindig, mert a sorsnak mindig van pár hozzáfűznivalója mindenhez, és imád beleszólni az életünkbe. És gyakorlatilag ennél a pontnál osztanám a könyvet két részre, itt a fordulópont, amitől elkezdődik Anna életének is egy újabb fejezete – hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem az én dolgom megítélni, belőlem mindenesetre vegyes érzéseket váltott ki. Mint mondtam, hiába sajnáltam Annát, értettem meg alapjáraton az indítékait… tőlem távol állt minden, amit képviselt, amit tett, ahogy viselkedett a történet első felében – de hiába a változás, a fejlődés, a kibújása a csigaházából, azt hiszem ez kicsit… rosszabb emberré tette. Vagy nem is tudom… olyan nehezen tudom kifejezni, amit mondanék. Mert végsősoron nem a változás tette rosszabbá… tényleg… valószínűleg ezen a ponton jön be a képbe a tények helyett az én személyes véleményem a témáról. A könyv első fele, azon részének történései, emlékei, tragédiái  mind-mind tények, történések, amiket úgy fogad el az ember, ahogy van, de számomra a második rész már egészen más tészta – és ahogy olvastam más molyok értékeléseit, nem csak számomra. Bővebben nem szándékozok belefolyni, hogyan alakult ki a szituáció, amelyben előkerült az engem megbotránkoztató téma, mert az már erősen spoileres lenne, de muszáj megemlítsem, hogy nálam a házasságtörés nem elfogadott. Úgy sem, ha az egész csak egy könyvben vagy filmben kerül elő. Elítélem és megvetem az embereket, akik teszik – meglehet a házasságot is ellenzem, véleményem szerint ha már valaki felveszi ezt a szentséget, akkor tisztelje meg azért a másikat némi hűséggel és őszinteséggel. Erkölcs, emberek. Erkölcs. Ismerős még ez a szó valakinek manapság?



Áh… nem akarok ebbe bővebben belefolyni, hiszen a nagy szentbeszédeimet talán nem értékelés közben kéne megtartsam… elvégre a könyv maga sem erről szólt, csak egy kis részét adta a történetnek a fent említett megcsalás téma, mégis, hogy teljesen őszinte legyek veletek, muszáj volt ezt is megemlítsem.

Összességében véve tehát eléggé ellentétes érzésekkel viseltetek a könyv iránt, hiszen látjátok: egyrészt ezúttal úgy éreztem, teljesen kívül ragadtam a történeten, és nincs kivel azonosulnom belőle, másrészt egy percig sem tagadhatom, ennek ellenére is mekkora magával ragadó ereje van ennek a 250 oldalnak, mennyire képes elvarázsolni azzal a rengeteg érzéssel, ami megbújik a sorok között. És mint már annyiszor elmondtam különböző értékeléseimben, számomra ez mindig is rendkívül fontos tényező egy regény megítélésekor. Talán az írónő még csak bontogatja a szárnyait, még nem olyan profi egyes dolgokban, mint néhány többkönyves kollégája, a Többek általon látszik valami, amit egy sokéves tapasztalattal rendelkező író sem tud feltétlenül felmutatni: hogy a szerző a szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ez valami olyan, amit nem lehet tanulni, nem lehet imitálni, ösztönből jön – már akinek jön. Mert ennyi lélek egy könyvben csak akkor lehet, ha az író a magáét adja bele, amennyire csak képes. Itt úgy érzem, sikerült. :)

Ajánlom a Többek általt kicsit borongósabb, esősebb napokra azoknak, akik szeretik a reális történeteket, nem félnek egy olvasmányban sem szembenézni azzal, az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Ajánlom fiatal nőknek és felnőtteknek, igazi romantikusoknak – továbbá meg kell jegyezzem, azoknak, akiknek az erkölcsi mércéjébe belefér egy s más, ha olvas, hiszen az is kell ahhoz, hogy az ember maximálisan élvezni tudja a történet minden részét. Mindent egybevéve én örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből, előre is jó olvasást hozzá mindenkinek, akinek most esetlegesen meghoztam a kedvét hozzá, az Julia Lewis Thomsonnak pedig további sok sikert a írói karrierjéhez, először is a Többek szerint megjelenéséhez. ^^

Kedvenc karakterek:

Számomra, amíg szerepelt, Andris volt a legszerethetőbb karakter – olyan mértékű pozitivitást, kedvességet, együttérzést, szeretetet sugárzott, amit még így, a lapokon keresztül is közvetlenül éreztem. Nem volt tökéletes karakter, mégis azt hiszem, joggal kívánhatnék egy saját Andrist minden lánynak, aki legbelül kicsit is Annának érzi magát.

Kedvenc részek:

Én jobban kedveltem a könyv első felét, és Anna Andrisos időszakát – értelemszerűen azért, mert azt a kapcsolatot jobban megértettem és jobban is szerettem, számomra megvolt a bája a gyermeki kedvessége és első szerelem jellege, még azokkal a komolyabb tényezőkkel is, amik beárnyékolták kettejük viszonyát.

Kedvenc idézetek:

„Túlélni a maximumon kell, vagy nem?”

***

„De az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz, ha mersz szeretni: csak így lehetsz boldog, és végül boldogtalan.”

***

„Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őket, ahogy arra is van esély, hogy ők veszítenek el engem, de az életet így kell elfogadni, mert egy szerencsejáték, tele kockázattal.”

***

„– Jó lenne, ha végre elkezdenéd szedni a Leszarom tablettát, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon rugózol. (…)
– Nem érdekel, mit gondolnak rólad az alkalmazottaid?
– 500 mg Leszarom naponta, és téged se fog – kacsintott rám.
– Na és hol kapható ez a varázsbogyó?
– Itt a fejedben – bökött a homlokomra. – Ebben az okos agyacskádban döntsd el, hogy köpsz másokra, és úgy éled az életed, ahogy neked jó: akkor meglátod, sokkal flottabbul fognak menni a dolgaid, és boldogabb leszel.”

***

„Amikor vele nevettem,olyan gondtalan és boldog volt minden. Sosem fogom elfelejteni egyetlen ilyen percünket sem.”

Borító: 5/4

Mondjon bárki bármit, szerintem akkor is van ebben a borítóban valami rettentő vicces és aranyos :D Tény, ilyen megítéléssel a történethez oly kevéssé passzol amúgy sincs hozzá semmi köze, szerintem, de nekem attól még nagyon is tetszik – egyszerű de nagyszerű, és ha engem kérdeztek, egészen kreatív.

Pontozás: 5/4

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék röviden a könyvről, a végső válasz azonban egy pillanat alatt villant be, és már tudom, sehogy sem jellemezhetném jobban, mint ezzel az egy mondattal: a Többek által maga az élet. Az élet a maga tökéletlenségeivel, a maga keserűségével, a maga fájdalmával, bájával, ezernyi érzelmével, a maga egyszerűségével és bonyodalmaival, a maga ezer ellentmondásával – a maga realitásával. Bár vannak a könyvnek hibái, azt hiszem olvasás közben az érzelmek játéka ezt valahogy teljesen feledtetni tudja, mert egy ponton – és az a pont nagy eséllyel nem csak nekem, hanem másnak is már az első pár oldal – kikapcsol az agy, és bekapcsol a szív, méghozzá teljes fokozaton. Akár akarjuk, akár nem.

Extra: lejátszási lista

A könyv végén az írónő megosztott egy rövid listát dalokról, amelyeket valahogy kapcsolni tudott a történetéhez, s karakterei jelleméhez, kapcsolataikhoz, úgyhogy gondoltam ez remek hangulatteremtő lehet azoknak, akiknek mostanra már sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy elolvassák a Többek általt, sőt, talán azoknak is, akik már megtették, de úgy döntöttek, újból leveszik a polcról. :)


Köszönöm a dedikált példányt Julia Lewis Thomson írónőnek! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2016. július 25.

18. Egy könyv, amelynek címében szín van | Kerstin Gier - Rubinvörös



 „Felettébb különös érzés, amikor az embert meglátogatják a saját unokái, még mielőtt gyerekei születnének.”


Eredeti cím: Rubinrot
Sorozat: Időtlen szerelem 1.
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 336
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)
Ár: 2999 –

Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!
Kerstin Gier bestseller-szerző utánozhatatlan érzékkel kelti életre a legcsodálatosabb érzést a világon!
Éld át te is Gideon és Gwen kalandjait, akik szerelmükkel áttörnek az idő korlátain!

Ezzel a sorozattal már évekkel ezelőtt is szemezgettem – nem állítom, hogy nagyrészt nem a gyönyörű borítók miatt… – és mióta fent vagyok molyon, még többször futottam bele, mégis, nagyon sokáig nem akaródzott igazán elkezdeni. Igen, már mondtam az előbb, hogy a borítójába szerelmes vagyok, de amit a fülszövege ígér, az nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, ráadásul mikor könyvesboltban kinyitottam, kapásból elrettentett a színes betűszín, ami iszonyatosan irritálta a szememet. Mindezek ellenére és a rengeteg pozitív értékelés miatt sikerült rászánnom magam nem csak az olvasására, de még látatlanban meg is rendeltem… kétségtelen, hogy elvetemült és meggondolatlan tett volt részemről, a legnagyobb gond persze végül is az, hogy most a polcom könyörög a Smaragzöldért, a pénztárcám pedig jajgat rendesen.

Szóval már gondolom rájöttetek, hogy tetszett az első rész.

Az egyetlen problémám most az, hogy hiába csücsül ott a polcon a Zafírkék, nem merek belevágni, mert a harmadik részt egyelőre még nem sikerült beszereznem. Mindegy, előrerohantam, hiszen most még csak a Rubinvörösről lenne szó.

Őszintén: jó idő eltelt, mire tényleg érdekelni kezdett. Az eleje elég lassan bontakozott ki, kissé unalmas volt, összeszedetlen és vontatott. Jóindulattal is csak középszerűnek éreztem, mind az írásmódot, mind a szereplők viselkedését gyerekesnek tartottam – ez utóbbi mondjuk nem változott. Gwendolynnak, mint főhősnőnek nem sikerült belopnia magát a szívembe, és talán éppen ezért – tizenhat volt, az isten szerelmére, de úgy viselkedett, mintha tizenkettő sem lenne. A családja sem aratott nagy sikert nálam, és eleinte Gideon sem, akiról elképzelni sem tudtam, ahogy meghódítja olvasók ezreinek szívét, mivel egész egyszerűen lekezelő és bunkó. Igazából egyedül a kíváncsiság tartotta bennem a lelket – na meg az, hogy ha már pénzt adtam rá ki, akkor olvassam is el… –, hogy folytassam, ugyanis még nem olvastam egy időutazós fantasy-t sem, és nem akartam így félbehagyni. És végül természetesen nem bántam meg ezt a kitartást, mert nagyon is élveztem – amint belendült a cselekmény.

Gwendolyn első időutazása előtt csak lézengés volt az egész történet, az ember viszont végig érezte, miközben nem történt semmi, hogy „a francba is, történnie kéne valaminek!”. Egészen attól kezdve, hogy az írónő leírta, hogy Charlotte örökölte a családban az időutazásért felelős gént, egyértelműnek vettem, hogy ez tévedés, ugyanis ha Gwen a főszereplő, akkor értelemszerűen ő kell időutazzon… úgyhogy egészen addig, amíg egyszer csak random átpottyan az 1800-as évek végére, csak idegesen doboltam az ujjammal, hogy „lényegre!”. De őszintén, még ezután sem éreztem, hogy gyorsulna valamicskét a cselekmény. Gwendolyn elkezdett titkolózni, holott ki akarták kergetni a szekrényből, ahol elbújt, és lecsukatni… de ő csak várt, és hallgatott, holott már tudta ő is, tudtuk mi is, hogy igen, valami hiba csúszott a gépezetbe, hibás volt a DNS teszt. Ő örökölte a gént.

Szóval igen, azt teszi, ami minden főszereplőben halálra tud idegesíteni, olyan dolgokkal titkolózik, amiket sokkal egyszerűbb és biztonságosabb lenne gyorsan tisztázni, de neeeem. Ő nem.

Szóval csak vártam.

És vártam.

És vártam.

Talán kicsit túlzok, és nem is kellett ennnnnyire sokat várnom, de éppen annyira hozzá vagyok szokva a gyors történetkezdésekhez, hogy az az időhúzás – amit döntsön el mindenki, hogy normális-e vagy sem –, ami a Rubinvörös elején ment, engem iszonyatosan bosszantott. De szerencsére nem maradtak meg sokáig a negatív gondolataim. Ezek után normalizálódott a helyzet, és elindult végre az amit vártam – akarom mondani, történt is végre valami. Szerintem koránt sem annyi minden, mint amennyi történhetne egy fantasy regényben, de ezt betudtam annak, hogy még csak a trilógia nyitókötetéről van szó, és ez csupán bevezető, de úgy alapból nem is bántam, mert ez amúgy sem valami high fantasy, sokkal inkább ajánlanám azoknak, akik még fiatalok, és most ismerkednek a műfajjal, mert elég lájtos. De akik, hozzám hasonlóan kicsit khm… mondjuk véresebbhez vagy durvábbhoz vannak szokva, azok sem kell szomorkodjanak, mert a humora például nagyon ott van, jókat lehet nevetni rajta, ahogy az éles párbeszédeken és a főszereplőink, Gwen és Gideon veszekedésein is. Apropó Gideon. Még egy csodás indok, amiért minden nőnemű olvasónak ajánlom ezt a könyvet. Én sem értettem sokáig azokat, akik ezt mondták, de úgy a könyv felénél, vagy azután kicsivel leesett, és szépen lassan én is kezdtem beleesni abba a lekezelő, „mindentjobbantudoktemegcsakegylányvagy” seggfejbe, aki az elején megismertem, de aki hamar levetkőzte ezt a stílust, hogy helyette aggódó és figyelmes legyen – meg egy kicsit lekezelő seggfej. De csak néha. A lényeg, hogy úgy van jól összerakva, ahogy van, és ahogy a könyv véget ért… huh, szerintem nem lesz elég lelkierőm addig várni a Zafírkékkel, amíg megszerzem a Smaragdzöldet is.

Kedvenc karakterek:

Mint mondtam, elég sokáig el sem tudtam képzelni, hogy szerethetik annyian Gideont, de aztán lassan megértettem én is… és nagyon meg is szerettem. Lucy és Paul kapásból szimpatikusak lettek, hiába szerepeltek keveset, és tudunk róluk szinte semmit, én a zsigereimben érzem amiről most egy édes kis undorító nyálkás csiga jut eszembe… bah, hogy igazából ők a jófiúk-lányok a történetben, végig valami erős pozitívat éreztem velük kapcsolatban. Az utolsó kedvencem pedig Mr. George… na, őt viszont nem egészen tudom, mitől kedveltem meg, talán csak mert olyan nagypapás benyomást tett.

Kedvenc részek:

Gideon és Gwen közös időutazásai mindig izgalmasak voltak, azokat nagyon szerettem, azt pláne, mikor Lucy és Paul is feltűnt.

Kedvenc idézetek:

„ – Már megint beszélgettél a fali fülkével, Gwendolyn. a két szememmel láttam.
– Igen. Tudod, ez a kedvenc fülkém, Gordon. Megsértődik, ha nem állok szóba vele.”

***

„A kis szellem érdeklődve figyelte az eseményeket. Amikor rámosolyogtam, gyorsan visszabújt dr. White mögé, de a következő pillanatban már megint kikukucskált. – Te látsz engem?
Bólintottam.
– Ne nézz ide! – dörmögte dr. White, miközben lekötötte a kezemet.
– Jól bírom a vér látványát – feleltem. – A sajátomét is.
– A többiek nem látnak engem – mondta a kis szellem.
– Tudom – bólintottam megértően. – Engem Gwendolynnal hívnak. És téged?
– Neked még mindig dr. White – vágta rá dr. White.
– Robert – válaszolta a szellem.
– Nagyon szép név – feleltem.
– Köszönöm – mondta dr. White. – Neked pedig nagyon szépek a vénáid.”

***

„ – Tényleg olvas az ember gondolataiban? – suttogtam.
– A lakáj? – suttogta vissza Gideon. – Remélem, nem. Épp arra gondoltam, hogy egy menyétre hasonlít.”

Borító: 5/5*

Mondtam már: én ebbe a borítóba szerelmes vagyok. Hogy pontosak legyünk, a sorozat összes részének borítójába. Mindegyiknél passzol a címhez a háttérszín, a betűszín, sőt, még a könyvben a szöveg színe is (!! – bár ez nem is jön ide, és nem is tetszik különösebben), ami pedig közös, az az, hogy mindegyiken ilyenek fekete árnyékszerűen van rajta Gideon meg Gwendolyn, meg mindenféle növény, inda meg fura, azonosíthatatlan lények. Olyan titokzatos benyomást kelt, nekem nagyon bejövős.

Külföldi borítók:

  


Pontozás: 5/4

Bár az elejével voltak problémáim, végeredményében nagyon élveztem. Erősen érződött rajta, hogy első rész, még sokkal inkább a szereplők, a helyszínek, a helyzetek bemutatásán, az időutazós dolog működésének leírásán volt a hangsúly, és nem a cselekményen, de annak egyértelműen erős volt. Nagyszerű alapot adott egy ígéretesnek tűnő trilógiának, felvezette a későbbi konfliktusokat és kapcsolatokat, amik még fontosak lesznek, például a grófhoz fűződő cselekményszálat, az ellopott kronográf fontosságát, a Gwendolyn és Gideon között fűződő szerelmet.

Gondoltad volna...?


… hogy egy külföldi könyvben egyszer csak meglátod azt a szót, hogy „kuruc”? Bizony ám, ha nem többet, hát kemény egy oldalt biztosan szentelnek a könyvben a rettegett gróf Rákóczy-jának származására. Engem egyrészt meglepett, hogy valahogy szóbakerült valami hely a szokásos mainstream Anglián, Amerikán…stb kívül, másrészt viszont pár mondattal lejjebb azzal szembesültem, hogy főszereplőnknek komoly fejtörést okoz, hogy Erdély vajon Bulgáriához tartozik-e vagy Magyarországhoz… hát, én most leleplezem a nagy titkot: egyikhez sem. Földrajzból egyes, találkozunk a pótvizsgán.

2016. május 9.

Rachel Hawkins - Hex Hall

Eredeti cím: Hex Hall
Sorozat: Hex Hall 1.
Oldalszám: 272
Megjelenés: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)
Ár: 2499 -

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott.
Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:
– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget szerzett,
– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet,
– egy ijesztő kísértet kezdte követni,
– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír.
A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.
A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp őt.

Te szent pokolmenyét!

Mióta fent vagyok molyon mindenkitől azt hallom, azt látom millió karcban, azt sugározza az összes moly-energia az interneten, hogy ezt a könyvet muszáj, hogy elolvassam, egyszerűen hihetetlen, és minden oldalon van valami poén. Talán éppen ezért nem mertem rászánni magam, hogy elkezdjem: féltem a pofáraeséstől, így csak húztam, halasztottam. Egyik osztálytársam (hogy névtelenek legyünk, mondjuk Csillámpóninak fogom hívni), Csillámpóni is rengeteget beszélt róla, és mivel felajánlotta azt is, hogy kölcsönadja, sikerült meggyőznie. Gondoltam, hogy semmi vesztenivalóm a dolgon, pénzt nem kell érte kiadnom, aztán majd meglátom, hogy tetszik-e. Köszönöm szépen, tetszett.

Vagyis… nem mondom, hogy mindig. Az elején őszintén szólva nem voltam elragadtatva, nem találtam se érdekesnek, sem viccesnek – láttam, hol rejlene a poén, de nem mondom, hogy vevő lettem volna rá. De a regény sodrása hamarosan magával ragadott engem is, onnantól kezdve pedig minden percét élveztem, olyannyira, hogy mikor befejeztem, még a köszönetnyilvánítást is kétszer elolvastam, a fülszöveggel együtt. Nem akaródzott letenni, pláne a tudattal, hogy a második részre még várnom kell kicsit, és ez is olyan brutális függővéggel zárult, hogy ha nem kölcsönkönyv lenne, bizonyára földhöz vágtam volna. Igen, a vége szerintem kegyetlenül kiborító, és ahogy Csillámpónitól (:D) tudom,  az írónő a további részekben is előnyben részesíti ezt a módszert, úgyhogy ez a „úgy padlóra akarom küldeni, mint ő engem” érzés szerintem még visszaköszön.

Rólam amúgy tudni kell, hogy nagyon nem vagyok egy boszorkánypárti, utáltam őket a Vámpírnaplókban is (talán egyedül Magnust szeretem az árnyvadász történetekből), úgyhogy ez szintén lehetett egy ok, amiért kétkedve álltam neki a Hex Hallnak – végül mégis hálás voltam, amiért ezzel a boszorkányközpontúsággal a könyv kicsit más fantasy-t ad, mint amihez szokva vagyok. Itt is vannak mondjuk vérfarkasok, tündérek, és elvétve szerencsétlen sorsú vámpírok (nem tudom mit vétett szegény Byron, amiért ilyen csúnyán kiszúrtak vele egy könyvben, de elég OMG érzés volt azt olvasni, hogy átváltozott…), de a döntő szerep (khm, fele) mégiscsak a bosziké.

 „   – A mellette ülő ürge a vámpír – mondta Jenna tortával teli szájjal. Egy jóképű férfira mutatott, akinek fekete, göndör haja volt, és a harmincas éveiben járhatott: – Lord Byron.     – Öregem, elég fanatikusnak kell lenned hozzá, hogy egy halott költőről nevezd el magad! – horkantam fel.
    De Jenna csak bámult rám.

    – Nem. Ő az igazi Lord Byron.”

Kollázs a könyvhöz
Meglepően jó volt, ahogy felépítették a történetüket, különösen megfogott a L’Occhio di Dio. Szégyellem is bevallani, hogy az első hozzájuk fűzött gondolatom az volt, hogy milyen kifizetődő, hogy olaszos vagyok, mert kapásból megértettem… de ez az örvendezés értelmét vesztette két szóval odébb, hiszen lefordították… mindegy. Azt akartam mondani, hogy hiába ez az első bugyuta reakcióm, utána tényleg, nagyon elkapott ez a téma. Imádtam a régi leírásokat is róla, aztán pedig azt az elméletet, hogy a gonosz (magyarul a Szem egy küldötte) bent van az intézetben, és köztük jár… Én mondom nektek, olvastam már mindenféle lényekről, vámpírokról, vérfarkasokról, démonokról, boszikról, mindenről, amit el tudtok képzelni, de egyiküktől sem borzongtam meg ennyire. Valamiért sokkal inkább megrémít valami, ami ennyire kézzelfogható – a L’Occhio di Dio halandó emberek csoportja, akárcsak anno a Denazen emberei a Touchban, és ezek rám mélyebb benyomást is tettek, mint a természetfeletti lények. Az emberi állatfaj képes talán a legnagyobb gonoszságokra (bár ez irtó naivul hangzott a „gonosz” szóval, de oly mindegy), és EZ AZ, amitől szerintem mindenki joggal tarthat. 

De persze nem akarom addig fokozni ezt a témát, mígnem ti is mind paranoiásan kapkodjátok a fejeteket, és mindenhol szemeket láttok, lépjünk egyet végre kicsit nyugisabb irányba, a szereplők felé.

Sophie Mercerről azt sem tudom, mit gondoljak igazából… kedveltem is, meg nem is. Sokszor elég butácska volt, naiv és egyszerű, és valahogy nem láttam magam előtt úgy, mint hősnőt, mégis a végére egész talpraesett csajszi lett – magához képest –, és remélhetőleg a következő részekben továbbra is csak fejlődni fog. Mindenesetre értékelendő volt, ahogy kiállt a barátnője és szobatársa, Jenna mellett, hogy időt fektetett a kutatásokba, hogy kimentse őt, és közben az ügyben is nyomozzon, ráadásul nem nagyon hagyta magát eltiporni.

Itt elsősorban Elodie-ék hármasára gondoltam, de a másodfőszereplőnk, Arche Cross is megtette párszor, olykor szándékosan, olykor nem. Ő is furcsa volt, először kapásból feketelistára tettem, mert nagyon nem volt szimpi, és őszintén el sem bírtam képzelni, hogy fog majd pont ő szerelmi szálat kreálni (de azt már tudom, ki lesz a harmadik szöge a háromszögnek. huhúúú), de aztán ahogy jött a pincemunka, úgy egyre jobban kibontakozott Arch is. És igen, megkedveltem, bár nálam azért nem volt elég ahhoz, hogy háremtag legyen. Jut eszembe a háremről meg a pincemunkáról… igen, a kettő összeköthető. Miért is hitte Vandy, hogy akkora büntetés az, ha két szexuálisan túlfűtött tizenévest heti háromszor összezár egy sötét pincében? (Alapból nem értem a könyvnek a szerelmi szálát… csak mert 16 éves tinik, többnyire tényleg eléggé gyerekesek, és nem tudom, honnan gondolják, vagy egyáltalán hogy jön ez a nagy szenvedély dolog… Nincs 16 évesen nagy szenvedély. Maximum a könyvekben. Meg sem szólaltam.) Csak mert én innen egyetlen végkifejletet látok csak, és NEM, ismétlem, nem a büntetés az, gondolom értitek, mire gondolok… arra, ami majdnem be is következett, csak Sophie meglátta a tetkót és annyi volt neki. Amúgy nem mondom, alaposan meglepődtem, mindenkire gondoltam már, csak Archerre nem… Ilyen alapon fordulatok voltak rendesen. Miután bemelegedtünk kicsit az elején, rendesen beindultak az események, a vége felé pedig fokozottan sok váratlan fordulat zajlott le, úgy, hogy csak kapkodtam a fejem.

Nekem ő az igazi Elodie
Elárulom például, hogy a kezdeti rémület után nagyon megkedveltem Alice-t. Először sok fenntartásom volt vele kapcsolatban, rögtön tudtam, SPOILER hogy szellem nem lehet SPOILER VÉGE, a legelső tippem az volt hát, hogy biztosan a Szem embere… de mindig tévedtem. Akkor is, mikor annyira megszerettem. A fene essen belém, nem én vagyok a világon a legjobb emberismerő, de ez van… Bár, töredelmesen megvallom előttetek, a végén már fogalmam sem volt róla, hogy Alice igazából jó, rossz, vagy mindkettő, egyik se… kicsit elvesztettem a fonalat, akárcsak Elodie esetében. A hármas boszorkánykörből egyedül ő említésre méltó szerintem, a többiek csak jelentéktelen háttértáncosok. Elodie viszont… igen, ő a másik, akiről most nem tudok semmit. Egyszer gonosz, egyszer rendes, aztán megint gonosz, kedves… és áá! Már nem értettem a végére, hogy mi van! Pls, valaki magyarázza e!

Jennát végig kedveltem, egész aranyos volt a maga módján (kicsit mondjuk Virágra emlékeztetett a Szent Johanna Gimiből…), még fura, vámpírlétére is. Taylor és Beth szintén ott vannak a szimpik között, nem sok szerepük volt, abban a kis időben viszont elnyerték a jóindulatom, akárcsak az igazgatónő, akit bár néha szigorúnak, karótnyeltnek állítottak be, szerintem kedves volt és jószívű… bár ott volt a szokásos „jaj, hallgatnunk kellett volna rád” maszlag is, amit utálok. Miért van az, hogy az emberek hatalmi pozícióban nem hallgatnak másra, aztán meg bánják? De ezt már megszokhattuk, hogy mindig így van, különben hová lett volna az izgalom…?

Alkotóértékelés: 5/4


A történet, a világ, az alapmodell, amit Rachel Hawkins alkotott, szerintem nagyon jó, emellett a cselekmény regénybeli elosztása is az, először bemelegít kicsit, ismertet a világgal, aztán szépen elcsöpögtet részleteket, majd jönnek a nagy fordulatok is. Nyilvánvalóan ért a dolgához, a humora is egész jó, én már csak az írásmódot csiszolgatnám, mert az nem egy emlékezetes történet. 

Kedvenc karakterek: 

Nem sikerült rögtön megkedvelni Archert, de miután igen, hittem benne annyira, hogy tudjam, ő nem rossz… és Csillámpóni a kérésemre bespoilerezett, úgyhogy tudom, hogy igazam van. Egy idő után már bírtam Elodie-t is, legyen akármilyen gonosz néha (gyakran), és csak hogy tovább tanúskodjak róla, mennyire nem lehetek jó emberismerő, én Alice-t is kedveltem…
Kedvenc részek: A vége felé kezdtem jobban élvezni, mikor besűrűsödtek az események, és több minden kiderült, hiszen tudjátok, az ilyen akció,- / konfliktushelyzetek azok, amik mindig legjobban feldobnak; ezen kívül kedvenc a jelenet, mikor Sophie meglátja Archer tetkóját, és Szemmel kapcsolatos puzzledarabkák. Titokzatos és hátborzongató.

Kedvenc idézetek:

„– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is?
    – Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…”

***

„Ez a reklám helye volt? Nézze, milyen ijesztőek vagyunk, legyen ijesztő ön is!”

***

„  – Na, milyen? – kérdezte anyám.
    Kiléptem az autóból a letaglózó augusztusi hőségbe, valahol Georgiában.
    – Csodás! – motyogtam, (…) – Mindig kíváncsi voltam rá, milyen érzés lehet valakinek a szájában élni.”

Borító: 5/5

Nagyon tetszik az ötlet, amire az egész sorozat borítói épülnek, jópofa, hogy akármerre fordítom a könyvet, ugyanúgy ott van Sophie az elején, csak azt a fekete macskát nem tudom hová tenni… csak mert az egész történetben nem volt macska.

A többi rész borítói:



Pontozás: 5/4*


Így, sorozatkezdésnek teljesen megvett, a szereplőket többnyire lehetett szeretni, a cselekmény jó volt, és fordulatokban gazdag, de erősen éreztem rajta, hogy ez még csak a kezdet, és az írónő tud, - és fog is még többet mutatni, így az utolsó pontomat a következő részeknek tartalékolom. 

2015. december 20.

Tavi Kata - Nyitótánc (Sulijegyzetek-sorozat 1.)

Sziasztok! A hetekben jelent meg Tavi Kata nagysikerű Sulijegyzetek sorozatának harmadik része, a Táncvarázs ezért mára az első rész, a Nyitótánc könyvkritikájával készültem Nektek, hátha felkeltem azok érdeklődését, akik még nem ismerik a sorozatot. (:

Eredeti cím: Nyitótánc
Oldalszám: 358
Megjelenés: 2013.
Kiadó: Könyvmolyképző  (Vörös pöttyös könyv)
Ár: 2799 - 

Lilla imád táncolni, ezért alig várja az új gimit a tánccsoporttal, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.
Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, akit valaha látott… a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.
A szülei szerint valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?
Mi zajlik a kosárcsapatban, miért marják egymást a fiúk, hol nyíltan, hol burkoltan? Tényleg a tehetség számít?
Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból csatározás, szeretetből irigység és gyűlölet? Forrong a lánycsapat!
Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a meccseken, szenved a feleltetések alatt, és hol pörögve, hol valami másra vágyva éli a középiskolások mindennapi, ám mozgalmas életét.
Vajon rátalál a boldogság?

Be kell ismerni, hogy ha az ember figyel, akkor felfedez néhány közös elemet itt is Leiner Laura Szent Johanna Gimi sorozatával, voltak ám hasonló érzést keltő jelenetek, ahogy nekem Jázmin karaktere is egy az egyben Kinga volt, de mindezekkel együtt is azt kell, mondjam, eddig ez volt a kedvencem a hazai gimis könyvek közül. A karakterek végre tényleg szerethetőek voltak, a suli jól megszervezett, és a tipikus gimis könyvhöz tartozó jeleneteken kívül fontos tartalmú részekre is felfigyelhetünk, ami kiszakít minket a megszokott vattacukorszerű, a diákok életét túl könnyűnek és szépnek bemutató világból, gondolok itt a Szabina-incidensre, vagy akár Gergő előnyeire a kosárcsapatban.

Nem mondanám, hogy egy az egyben
Lilla, de hosszas keresgélés után is ő
tűnt messze a legélethűbbnek. Bár őt
ilyen  kétségekkel teli arccal nem
tudom elképzelni...
Eddig azt kell mondjam, Lilla a legkönnyebben megszerethető magyar könyves főszereplő, akinek az élete végre nem csak a szeretett srác utáni epekedésből állt, mert ugyanolyan fontosak neki a barátai is, és a hobbija, a tánc. Azok a részek pedig, amiket mégis a Krisztián miatti szenvedéssel tölt… azokat nem bánom. Nem is lenne tizenöt éves gimnazista lány, ha sosem szomorkodna egy fiú miatt, és ő úgy érzem nem vitte annyira túlzásba, hogy felemelhessem ellene a hangom. Kifejezetten szerettem benne, hogy nem rágódott mindenen, hanem rákérdezett, ha úgy hozta a sors, összeveszett, de nem ült ölbe tett kézzel. Nem a megszokott szerencsétlen, „mit tehetnék én??” karaktert kaptuk, hanem egy önálló, kreatív, határozott és értelmes lányt. Ezt is megértük, hűha.  

Krisztián esete pedig még
Lilláénál is nehezebb volt...
Minden kosaras csak két méteres
és néger lehet...? 
Krisztián… kosaras… jó, meglehet egy tipikus tökéletesre szabott sablonszereplő, őt valamiért mégis kedveltem,, talán éppen azért, amit fentebb írtam… a kosár az egyik kedvenc sportom, egyszerűen nem tudtam ellenállni. Persze ettől még ott van az az oldala is amit azért fogadok csak el, mert kosarazik ami idegesítően emlékeztet egy másik szabványkarakterre, Cortezre… ez az egyszer kedves, egyszer bunkó, egyszer beszól, aztán ha úgy tartja kedve táncol velem egy titkos randin dolog nem jön be. Bár a helyzet valamennyivel jobb, mint Corteznél, Krisztián is elég zárkózott, és nehéz megérteni, mit miért tesz, és miért úgy viselkedik, ahogy. (A különbség, hogy Lilla valamivel erősebb karakter, aki nem hagyja magát ide-oda rángatni.) Eléggé megszerettem, de a való életben valószínű, hogy az őrületbe kergetne a hülye hangulatváltozásaival… 

Flóra, Gréta és Jázmin mind teljesen más embertípust személyesítenek meg, aminek örülök, hiszen egy jó barátság alapja nem feltétlenül az azonos érdeklődési kör, vagy hasonló tulajdonságok kell legyenek. Flóra eleinte magabiztos és határozott, később inkább csapongó, Jázmin szintén eltökélt, kicsit büszke és öntelt, na meg gúnyos, de mégis jó barát, Gréta pedig… olyan csöndes és visszafogott, annyira észre sem lehetett venni, hogy lenne formáló hatása a történetre, hogy már el is felejtettem a nevét. Kristóf és Márk már más tészta. Egy ideig ott tartottam, hogy nem is bírtam különbséget tenni kettejük között, de mikor végre megtanultam, ki kicsoda, akkor már Kristófot szerettem jobban. Nem csoda, hiszen klassz neve van. HALIHÓ, FROZEN RAJONGÓK!! A Kristófot csak „pár” kilométer választja el a Kristoff-tól. És gúnyos, kicsit aszociális, de jó barát. 

Bocsi, de ezt muszáj volt (:


Maga a történet is tetszett, de ez talán az utolsó oldalakon érte el a csúcspontját: egyszerre hangolódtam le, és emeltem kalapot, mert fiataloknak írott regényekben folyton a nyálcsorgatós hepiendekre törekszenek… ez meg nem az. Habár megszerettem annyira a karaktereket, hogy a legjobbakat kívánjam nekik – és szurkoljak, hogy Krisztián meg Lilla összejöjjenek -, jól esett nem a megszokott, elcsépelt befejező jelenetet látni, hanem… a valóságot. Azt hiszem ez a valóság. Fontosnak tartom, hogy az olyan könyvek, amelyek akár rólunk is szólhatnának, tényleg szólhassanak rólunk. És ez nagyjából ezt adta, amit nem győzök megköszönni. Mondjuk sorozat... és őszintén meglepett lennék, ha az utolsó, a negyedik rész is hasonlóan reálisan érne véget... de ne szaladjunk ennyire előre. 

Kedvenc szereplőim: Lilla, Krisztián, Kristóf, Jázmin, Aliz

Kedvenc részeim: 

Bár az elég rövidke részlet volt, de az is, mikor Lilla és Krisztián összefutnak a folyósón, és a srác megkérdezi, hogy minden rendben van-e (56. oldal); 
„A vendégem vagy a mai macskamentésre” (75. oldal); 
Krisztián és Lilla a Zéróban + dalszövegfordítás (122. oldal); 
Veszekedés a kosármeccsen. Elég rosszul hangzik, de az a fajta ember vagyok, akik pattogatott kukoricával nézné végig, hogy mindenki összeveszik mindenkivel. Izgalom. Akció – már amennyire akció lehet a gimiben. Imádom. (154. oldal); 
Matchbox ajándék… Megszakadtam a röhögéstől, másrészt viszont rém aranyos rész (194. oldal); 
Nyitótánc (207. oldal); 
Lilla Havasiéknál, pillangó és DVD-zés (262. oldaltól); 
Nosztalgia és csók (324-325. oldal); 
Krisztián bulija (akcióóó…), veszekedés (354. oldal)

Kedvenc idézeteim:

„Tizenegyedik parancsolat: ne másolj szoftvert!” :D Nekünk is jól jönne egy ilyen jófej infótanár.

„Anyám főállású pszichológus, apám főállású lelki beteg”

„Ez a mi nyitótáncunk” 

„Lehet, hogy bennem van a hiba, de be kell vallanom, sosem értettem az angol nyelvű regényekben azt a pillangós dolgot. Mármint amikor azt olvasom egy könyvben, hogy a regény főhősnőjének gyomrában pillangók verdesnek, ha éppen feltűnik a színen szerelme tárgya. Már elképzelni is tiszta brutál ezt a szitut. Imádom a lepkéket (az állatkert lepkeháza szerintem varázslatos hely), na de a gyomromban? Szegények. Akik ilyeneket írnak, azok nyeltek már le véletlenül bogarat? Na és a gyomorsavról hallottak már” – Végre egy normális ember! Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

„- Nyolcévesen kiábrándultam az iskolai farsangokból – mondta színtelen hangon. – Akkor verekedtem először egy lány miatt.
Korán kezdted – akartam mondani, de aztán mást kérdeztem.
- Sűrűn verekszel lányok miatt?
A kérdés hallatán félrebillentette a fejét, és enyhén elmosolyodott.
- Azóta nem, mert csak kevesen érik meg a fáradságot. Az a lány sem érte meg.
- Értem. Fogadjunk, hogy hősies fellépésed után lelépett a hátad mögött egy kilencévessel”

„Kárpáti, ma is az alsós matematikakönyvedből készültél?
Kárpátira ráférne már egy jegy, de ha feleltetem, ez a jegy nem lesz jobb egyesnél.
Szívesen kihívnám Kárpátit a táblához, hogy oldja meg a házi feladatként kapott példát, de vacsorára haza kell érnem.
Kárpáti, azért nem adok egykettedet az órai munkádra, mert év végén belezavarodnál az átlagszámításba.
Kárpáti, ha még egy dolgozatodat el kell olvasnom a héten, visszaadom a diplomámat, és elvonulok pár évre a hegyekbe meditálni.
Kárpáti, a kedvedért be fogom vezetni az egyes alát!”

„Szerintem minden lánynak joga van elérhetetlen pasikért, például színészekért vagy zenészekért rajongani, függetlenül attól, hogy van-e barátja, esetleg titkos szerelme” – Van hát! Egész könyves háremet tudhatok magaménak, most semmi gond nincs ezzel. 

„Valószínűleg ez fiúbetegség. Miért olyan nehéz kinyögniük annyit, hogy „csinos vagy”?”

Borító: 5/3 – Alapból nagyon jó, az oldalán lévő spirál, a szöveg alatt lévő füzetlap jól szemlélteti, hogy sulis regényt tart kezében az olvasó, a felső fél pedig kellemes, téli hangulatú, a lány is szép… de ha az a lenti gyerek Krisztián akar lenni, akkor szerintem orbitálisan mellélőttek…


Pontozás: 5/4 – Tetszett, de mint sok sorozatnál, itt is azt érzem, ez még csak a kezdet, és a következő rész még több meglepetést tartogat. Tartogatom a maradék pontot. 

Hatalmas ölelés;  csak egy-két nap és újra találkozunk, valószínűleg valamilyen karácsonyi poszttal (: