Jenny Han - A fiúknak akiket valaha szerettem

„Tudod milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni? Valószínűleg nem. Az olyan embereknek, mint te, soha nem kell ilyesmi miatt szenvedni.”

Eredeti cím: To All The Boys I’ve Loved Before

Sorozat: A fiúknak akiket valaha szerettem 1. (To All The Boys I’ve Loved Before 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 2990 –

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.

Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Kedves Jenny!

Te egyszerűen a sírba viszel! Hát így kell meghálálni beléd vetett, sikeresen épphogy csak visszaállított bizalmamat? Így? Sokáig nem hittem benned, sőt, sok bosszús percet okoztál már egy előző könyved által, ám nem hittem volna, hogy ekkora kegyetlenségre vetemedsz ellenem! Hát ártottam én neked valaha is? Nem hinném, hogy ezt érdemeltem. És bár valószínűleg sosem olvasod majd a soraimat, tudd, most kéne megemelned a segged és szelek szárnyán repítened a folytatások kiadási jogait Magyarországra, hogy még azelőtt olvashassam őket, hogy idegösszeroppanást kapnék. Szóval légy olyan kedves.

Sok szeretettel,Virág

Hát ez… ez mérhetetlenül édes volt. Aranyos. Szórakoztató. Könnyed és gondolkodós egyszerre, bájos és humoros, miközben egy kissé mégis szomorkás. Végső soron függ attól is, hogy ki milyennek tudja, vagy éppen akarja látni – nekem így sikerült, a negatív és pozitív érzések ilyen elegye egy szóvá állt össze a szememben: tökéletes.

Azóta kísérem figyelemmel a regényt, hogy először ütötte fel fejét a Könyvmolyképző előkészületben lévő könyveinek listáján, ám valami mostanáig visszatartott… azt hiszem a tapasztalat, de ha konkrétabban akarok fogalmazni, azt mondom, a csalódás. Volt már dolgom ugyanis Jenny Hannal, a Nyár trilógiája első része pedig mondhatni beleégett a memóriámba, mint az a könyv, amit akkor hozok fel örömest példának, mikor valami igazán idegesítőről van szó, főszereplője Belly pedig úgy, mint az agyrém karakterek mércéje. Őt máig sem hiszem, hogy bárki lekörözte. Ezek után érthető volt mindennemű gyanakvásom az írónő újabb dobásával kapcsolatban, pláne, hogy értékeléseket olvasgatva is igen sok intő jellel találtam magam szembe, ami mind arra utalt, hogy bizony ez sem lesz jobb. Nos… nagy szerencsém, hogy ha sok már jó tulajdonságom nincs is, azért legalább könnyen befolyásolható nem vagyok. Ha hallgattam volna azokra az ominózus értékelésekre, vagy akár csak az automatikus előítéleteimre, nagyszerű könyvélményről maradtam volna le.

És ezen a ponton már le is lőttem a poént: igen, egyszerűen csodálatosnak találtam Lara Jean történetét. Az elejétől kezdve megfogott benne valami – először a stílusa, ami annyira különbözött számomra a szokásos tucat-romantikusokétól, sokkal valódibbnak tűnt, kevésbé megrendezettnek, s valahogy az egyszerűsége tette olyan egyedivé és nagyszerűvé. Aztán ott volt persze a „konfliktust” kiváltó téma, melyet már valamennyire a cím és a fülszöveg is demonstrál, a szerelmes levelek az összes fiúnak, akik valaha sokat jelentettek a főszereplőnknek. Ez nálam abszolút telitalálat volt. Rengeteg romantikus könyvön rágtam már át magam életemben ó, és még mennyin fogom, és szintén nem kevés érdekes kompozícióhoz volt szerencsém általuk, ám ez megint mutatott valami egészen újat – és bár lehet, ez az ötlet sokáig feldolgozatlanul repkedett a levegőben, megérte várni arra, hogy valaki végül megragadja, mert így utólag egészen biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került. A téma tökéletesen passzol Jenny Han írói stílusához, és a megteremtett karaktereihez is illik – így lesz kerek ez az egész. Minden harmonizál.

De bár alapjáraton a felsoroltak már bőven elég indokot szolgáltatnak rá, hogy olyan szavakkal dobálózzak teljes szívnyugalommal, mint „új kedvenc”, számomra azzal vált A fiúknak akiket valaha szerettem áradozás tárgyává, hogy egyéni okok miatt is sikerült sokkal közelebb éreznem magamhoz. Nálam mindig ez az utolsó lépcsőfok – „nem elég” egy jól sikerült történet, egy kellemes stílus, szerethető szereplők… számomra végsősoron a legfontosabb az érzelmeimre gyakorolt hatása, és némi személyes kötődés, amit ez esetben szinte azonnal meg is találtam. Kábé akkor, mikor felfedeztem magam Lara Jean-ben.

Oké…. ez most azokban, akik olvasták a könyvet, nem feltétlenül pozitív felhangot nyert, sőt, ezt még én magam sem tudnám így értelmezni, így jobb leszögeznem, hogy alapjáraton nem is hasonlítunk egymásra… lényegében tűz és víz vagyunk. De van valami… a lelkünkben. Néhány tulajdonságunkban. Meg kicsit a családunkban. Ez is rögtön fölélénkített, Lara Jean és a testvérei, Kitty és Margot. Itthon mi is hárman vagyunk lánytestvérek, szintén én vagyok a középső – és nem tudom ez minden hasonló felállású családnál így van-e, vagy csak nálunk, de annyira jellemző ránk is a szemléltetett felállás… amibe részletesen inkább nem is megyek bele, a lényege annyi, hogy az által, hogy az írónő végre megtette azt, amit már sokaknak meg kellett volna, és a szerelmi szál mellett elegendő figyelmet adott a családi kapcsolatoknak is, elég rálátást biztosított egy szigorú, mindent kézben tartani akaró, anyáskodó nagytestvér, egy pattogós kishúg és a sorból kilógó középső életére. Ez által pedig kicsit az enyémre is, bár persze nincs két egyforma család. Szimplán csak magával ragadott a helyzet, hogy fel tudtam magamat – magunkat – fedezni kicsit a lapok között – de szerencsére nem ez volt az utolsó alkalom a könyv során.

Lara Jean koránt sem volt tökéletes. De azt hiszem, már nektek is feltűnhetett, hogy egyre többször kardoskodom az ilyen karakterek mellett – mert bennük ez által ott van az élet. A tökéletlenségeik teszik őket emberivé, élő-lélegző figurákká, és nem volt ez máshogy mostani főszereplőnkkel. sem. Kissé gyerekes volt, naiv, a lelke mélyén még egy sértett kislány, aki bár magának sem meri bevallani, fél szembenézni a való élettel. Ezeket úgy kezdtem el sorolni, mint negatívumokat… a végére azonban azt hiszem, már erősen más értelmet nyert ez mind. Inkább afféle szomorkás árnyalatot adott ebbe az amúgy egészen vattacukorszerűen édes kis történetbe. Hiszen mindenkinek van egy pontja, ahol gyenge. Mindenkinek. És Lara Jean bár összességében életvidám lányként mutatkozik be, és a szerelemes leveles téma is egy érdekes színfoltnak tűnik, ez az egész engem akkor is kissé elkeserített.

„– Csak olyan srácokba vagy szerelmes, akikkel nincs esélyed, mert félsz! Mitől félsz ennyire? 

Hátrálni kezdek, amíg a falnak nem ütközők. 

– Nem félek semmitől! 

– Nem a frászt nem! Inkább álmokat kergetsz, mint hogy egy hús-vér emberrel legyél!”

Szomorú, hogy valakinek ekkora szíve van, így tud szeretni, mégsem talál igazán viszonzásra soha, összesen annyit tehet, hogy ha nem akar szenvedni, mindent leír egy levélpapírra, borítékba teszi, és elrejti a pávakék kalapdobozába. És megpróbál így rövidrezárni minden érzelmet, több kevesebb sikerrel. Persze ott van a dolog másik oldala, hogy persze szerelemről és komoly érzelmekről beszélni még egy 16-17 éves lánynál is közel nevetséges, de visszautalva Lara Jean akár 13 éves korára már egészen abszurd… Tőlem pedig még furább, hogy nem háborgok fennhangon, hiszen én dumálok mindig arról, mennyire nagy baromságnak találom a korombeliek „szerelemi életét”. De ez a könyv akkor is édes volt, akkor is teljesen magával ragadott, így kicsit talán megtanultam félretenni a különc gondolataim, és egyáltalán, hogy természetesen nincs dolog a földön, amiről ne tudnék máshogy vélekedni mint a „normális” emberek, így arra jutottam: hát nem veszi minden tini rémesen komolyan magát? Bizony minden korosztálynak a maga problémái jelentik a szenvedések netovábbját, és ez talán így is van jól.

Visszatérve a levelekre… bár elég hamar… na jó, konkrétan a fülszöveg elolvasása után azonnal kedvem támadt, hogy Lara Jeanhez hasonlóan én is mindent-mindent kiírjak magamból, mert végül is egész hatékony, kreatív és biztonságos módja ez az indulatok levezetésének, hamar eljött az a pont, amikor kulccsal zárható biztonságos fiók vagy szekrény híján elvetettem az ötletet. Gondoltam ezt pontosan akkor, mikor Peter Kavinsky Lara Jean elé állt, cáfolva a levélben róla írtakat. Hopika. Na igen… bár most lelövöm a poént – aminek amúgy a semmi jelentősége, de mindegy –, közlöm, veszélyesek a dühös kistestvérek. Jó, én az enyémből nem nézek ki ilyen mértékű gonoszságot, de akkor is… jobb az elővigyázatosság, úgyhogy hamar elbúcsúztam a levelek gondolatától. Mert kitaláljátok, igaz? Drága Kitty Song Covey megtalálta a dobozt, és mivel Lara Jean is volt olyan kretén, hogy megcímezzen minden borítékot, a szerelmi vallomások napokon belül a célszemélyek postaládájában hevertek.

„Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis az lenne a dolguk.”

Innentől pedig a történelemben új dimenziója nyílik a szerelmi szálnak, miután a levelek, és a téma elméleti érintése után az események igazából is megkezdődnek. Nem mondom, hogy ez a felállás már nem lett klisés. Mert ó, de, igenis az ett, elvégre ki nem látott már ezer színlelt kapcsolatot meg gyengécske szerelem háromszöget… és ez szigorúan véve hiba… de tudjátok mit? Jó hangulatban kapott el a könyv, úgyhogy nem tudtam bánni. Mert – bár ezzel a kijelentéssel már sokadjára ismétlem magam a posztban – egyszerűen aranyos volt ez is. Az egész. Több ponton haragudtam Peter és Lara Jean kapcsolata miatt, magamban korholtam a lányt, amiért belement ebbe, mikor egyértelműen nem jöhet ki belőle jól, kiakasztott, mikor hagyta, hogy mindeközben a srác továbbra is találkozgasson Gennel, mikor ez rá is rossz fényt vet… de hiába ezek mind, nehéz volt elvonatkoztatni attól, mennyire édesek is voltak ezek ketten. Szerettem a párbeszédeiket, ahogy Peter „tapasztaltsága” és Lara Jean – Large :D – gyermeki naivitása találkozik, és azt, ahogy lassan érzékelhetővé vált, hogy a kapcsolatuk fokozatosan túllép a színészkedésen, és valódi érzelmekké alakul át. Éppen ezért húzott fel annyira a regény vége… főszereplőink kisebb konfliktusa után még nagyon vártam valami nagy kibékülésre, egy happy endre, de legalábbis valami szilárdabb lezárásra, így mikor egy „…” zárta a sztorit, nyitvahagyva a történteket, teljesen a képzeletre bízva, hogy mi jön ezután… hát, kapartam a falat rendesen, így most ezerrel számolok vissza addig, míg jön a folytatás magyarul is.

„A szobámban, a meleg, téli pizsamámban, előveszem a különleges tollamat és a vastag levélpapíromat, és írni kezdek. Nem búcsúlevelet, csak egy egyszerű, régimódi szerelmes levelet. Kedves Peter …”

Mindent összevetve ajánlom a könyvet azoknak, akik valami könnyed de élvezetes, kikapcsolódást nyújtó történetre vágynak, szerethető és bájos karakterekre, egy kidolgozott családi háttérre, amely ebben a regényben végre egyenrangú  lehetett a szerelmi szállal. Ajánlom fiatalabbaknak, akik ismerkedve a romantikus műfajjal még valami visszafogottabbat, gyermekbarátabbat keresnek, és idősebbeknek, akik a sok fájdalommal, akcióval teli, hard és erotikus sztori után megpihennének egy délutánra valami aranyos és tiszta, ártatlan történetet olvasni. Ezt szerintem nem is lehet megbánni… maximum ha nincsen szívetek. Olvassátok, és zökkenjetek ki pár órára a rohanó hétköznapokból! :)

Kedvenc karakterek:

Bár nem volt tökéletes, és alapból az övéhez hasonló személyiség engem eléggé gyakran felbosszant, Lara Jean mégis hamar megszerettette magát velem, ahogy igazából Peter is – bár néha péklapáttal suhintottam volna meg a pofiját, összességében elég édesnek találtam. Továbbá eleinte még Josht is szimpatikusnak találtam – ám ez a vége felé eléggé megkopott, sőt, már igazából akkor, mikor Lara Jean és Peter „járni” kezdtek – előtte még őszintén szurkoltam Joshnak, és igazából nem is tartottam mást esélyesnek egy happy endre de milyen happy endről is beszélek, ó, én ostoba, de a fent említett történések után már szinte feleslegesnek éreztem. Remélem nem nagyon bonyolítja majd a szálakat a jövőben, mert nekem elég határozott elképzelésem van arról, hogyan kell a későbbiekben alakuljon Lara Jean szerelmi élete. Csak. És. Kizárólag. Peterrel.

„Ha inkább Josh hülye fehér csokis, áfonyás sütijét készíted el, és nem az én gyümölcskenyeremet, köztünk mindennek vége.”

Kedvenc részek:

Istenem, miért teszed ezt velem? Akarom mondani… mi a jó égért teszem én ezt magammal? Ajj… elhiszem hogy már fogjátok a fejeteket a monitor másik oldalán, amiért „ez az idióta folyton felteszi magának ugyanazt a rohadt kérdést, amire sosem bír tisztességes választ adni”, de ez nekem is ugyanolyan nehéz… de legalább némi gondolkodásra késztet. Ezen a ponton agyalva legalább átgondolom a könyvet mégegyszer… és ez jól esik, mert ha nem lenne temérdek olvasnivalóm, határidőim, stb… akkor most visszahuppannék az ágyamra, és elkezdeném újra az elejéről az egészet. Mert én úgy élveztem, ahogy volt, egy percre sem ingott meg a bizalmam, az elképzelésem a történetről, nem voltak sötét pillanatok, mikor abba akartam hagyni, sem olyanok, mikor elégedetlenkedni támadt kedvem – pedig olyan azért túlnyomó többségben szokott lenni. Szóval ennyi, egyszerűen imádtam az elejétől a végéig – külön kiemelve még Lara Jean és Peter kapcsolatát, hiszen mellettük nem is mehet el az ember szó nélkül.

Kedvenc idézetek:

„– Nem tudom, hogy szerettem-e valaha is Genevieve-et. Honnan is tudhatnám, milyen érzés az? Az isten szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok!

– A tizenhét nem olyan kevés. Száz évvel ezelőtt az emberek ebben a korban házasodtak.

– Na jó, az még az elektromosság és az internet előtt volt. Száz éve a tizennyolc éves srácok már bajonettel harcoltak, és életre-halálra küzdöttek egymással. Mire annyi idősek lettek, mint most mi, már sok mindenen keresztülmentek. Manapság mit tudnak a fiatalok a szerelemről és az életről?”

***

„– Álljunk meg egy szóra! Nem is olvastad a Harry Pottert!

– Az első kettőt olvastam.

– Akkor tudnod kéne, ki az a Hisztis Myrtle!

– Már nagyon régen volt. Ő volt az egyik csaj a festményeken?

– Dehogy! Hogy bírtad abbahagyni a Titkok kamrája után? A harmadik kötet a legjobb mind közül. Úgy értem, kész őrület! – Az arcát kémlelem. – Van neked lelked?”

***

„Azt hiszem, már látom, mi a különbség aközött, hogy az ember messziről vágyik valakire, vagy amikor közelről szereti. A amikor az ember közel kerül valakihez, látja a másikat a maga valójában, és a másik is látja őt.”

***

„(…) túl nagy felelősség lehet egy másik ember szívét birtokolni.”

***

„A szerelem félelmetes – állandóan változik, és bármikor vége lehet. Ez a kockázat vele jár. És mégsem akarok félni többé. Bátor akarok lenni! Azt akarom… hogy végre elkezdődjön az életem! Szerelmes akarok lenni egy olyan fiúba, aki viszontszeret!”

***

„Amikor valaki, aki régen elment, hazajön, először mindent el akarunk mondani neki, ami történt. Igyekszünk mindent elraktározni a fejünkben. Ám ez pont olyan, mintha homokszemeket tartanánk a markunkban – szép lassan az egész kipereg, és már csupán a levegőt markoljuk. Ezért nem tudjuk az élményeket elraktározni. Mert mire végre találkozunk, csupán egyetlen nagy dolog marad, mivel a kis dolgok közben kicsúsztak a kezünkből. Ám az életben a kis dolgok a legfontosabbak.”

***

„Ezek nem szerelmes levelek valójában. Akkor íródnak, amikor már nem akarok szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem kínoz többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni a reggeli gabonapelyhemet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem Neki éneklem.”

Borító: 5/5*

Erre amúgy is gyönyörű történetre azt hiszem a borítója tette fel a koronát – jó, lehet, hogy igazából nincs benne semmi extra, de nekem nagyon tetszik. Olyan világos, vidám és harmonikus; lányos, de nem annyira, hogy már zavaró legyen, épp csak annyira, hogy egy, a szokásos sablonoktól eltérő, aranyos és tiszta szerelmi történetet sejtessen. És akkor már ne is mondjam, de egyszerűen még a hátoldala is bájosra sikerült. Imádom, muszáj lesz megszereznem, hogy ott tündököljön a polcomon is!

Pontozás: 5/5*

Egy olyan napra, amikor nem tengnek túl az agresszív indulataim, és nem egy alternatív világra vágyom, ahol a démonok miszlikbe aprítják a fél emberiséget, vagy nem arra, hogy mindenki majd’ belehaljon a fájdalomba… egy olyan napra éppen ezt mondanám a tökéletes regénynek. A maga kissé gyermekded kedvességével és ártatlanságával, a harmóniájával, a sajátos hangulatával és stílusával, a szeretnivaló, kissé különc, de a maguk módján igazán élő-lélegző karaktereivel. Bár a cselekménye egyes pontjain elég kiszámítható, mégis mindig meg tudott lepni valami apró fordulattal – nem naggyal, nem akkorával, amitől a Föld hirtelen a másik irányba kezd forogni, éppen akkorával csak, amekkora a valóságban is említést érdemelne. Ez a könyv egy darabnyi tökéletes tökéletlenség, egy darab élet: egy darab meg nem értettség és szeretetéhség, egy darab az átlagos, nem tündérmesében élő álmodozók napjaiból, egy fiatal lány példáján át, aki annyira akart szeretni és szeretve lenni, hogy közben észre sem vette, hogy ettől fél a legjobban. Bájos történet, amit mindenkinek jószívvel ajánlok, aki nyitott még valami ennyire egyszerűre és gyermekire, valami ennyire tisztára és aranyosra az agyevő zombik és birtoklási problémás macsó pasik világában. Megéri megállni egy percre, és megpihenni ezzel a könyvvel.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

34. Egy könyv, ami a megbocsájtásról szól.

”A tegnap elmúlt. A holnap még nem ért ide.
Csak a ma van nekünk. Kezdjünk élni.”

Eredeti cím: Bully

Sorozat: Fall Away 1.

Oldalszám: 344

Megjelenés: 2015

Kiadó: Wow Kiadó

Ár: 3490 –

A nevem Tate. Valamikor ő is így hívott. Most viszont szóba sem áll velem. De békén sem hagy.

Régen a legjobb barátom volt. Aztán egyszer csak ellenem fordult. Mindennap megkeserítette az életemet. Elérte, hogy megalázzanak, kirekesszenek, pletykáljanak rólam. A szívatásai egyre kegyetlenebbé váltak, szinte belebetegedtem abba, hogy folyamatosan meneküljek előle. Még Franciaországba is elmentem egy évre csak azért, hogy elkerüljem.

De mostanra elegem lett a rejtőzködésből. Talán ő nem változott meg, de én igen. Itt az ideje, hogy felvegyem vele a harcot, és visszavágjak neki.

Többé nem hagyom, hogy terrorizáljon.

Harc, titkok, múlt és jelen. De mit hoz a jövő? Hova vezet Tate és Jared szenvedélyes kötéltánca? Minderre választ ad a sorozat első kötete.

Jó, ez a könyv mos nagyon betalált. Már vagy egy hónapja kivettem a könyvtárból, és érdekelt, de mégse tudtam magam rávenni, valami hang azt suttogta a fülembe, hogy nem, nem akarod elolvasni, hidd el. Nem is tudom, igaza volt-e. Hogy örülök-e, hogy elolvastam? Igen, az nem is kifejezés. Másrészt, minden oldala olyan szinten személyesen érintett, amennyire könyv még soha, szó szerint megvolt az az érzésem, hogy ezt rólam írták. Ha azt hiszed, hogy most ezzel csak a bizonyos elcsépelt értelemben jövök elő, mint Reni azzal, hogy a You Belong With Me róla szól… nos, akkor olvass tovább, mert biztos vagyok benne, hogy ezt a posztot nem leszek képes úgy végigvinni, hogy ne mondjam el többé-kevésbé az én történetemet. Bár reméljük, inkább „kevésbé” lesz a dologból, nem akarok senkit sem hosszú „Story of m life” részekkel traktálni, mikor a könyvre kíváncsi. Úgy tűnik, nem olyan durva, mint Tate sztorija – de az biztos, hogy engem nem várt happy end az enyém végén.

Te jó ég, ez most úgy hangzott, mint egy középszerű szappanopera könyvváltozatának fülszövege, igaz? Előre is sajnálok minden egyes ilyen botlást – ez a könyv őszintén, nagyon felzaklatott, konkrétan hiába ültem le utána rögtön posztot írni, nem ment egy épkézláb mondat, ezért most, kábé fél hónappal utána tudtam csak nekiállni írni róla,  és nézzetek csak meg. Itt szövegelek tök feleslegesen, a regényről magáról még mindig nem nyögtem ki egy rohadt szót sem, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogok. Talán próbálkozok egy kicsit.

Szóval.

Lényegében az egész Szívatás egy merő nagy konfliktus, mindig akad valami összetűzés, de a legtöbb könyvvel ellentétben itt nincs egy konkrét kiemelve a sok közül, ami beindítaná a cselekményt. Azt, ami a könyv legnagyobb, alapvető gondját illeti, már rögtön meg lehet tudni a fülszövegből, így sokkal könnyebb már rögtön az első lapoktól a két szembenálló főszereplő kapcsolatára koncentrálni – igazából az egész regénynek ez a lényege. Megfigyelni az egymásra adott reakciójukat, az érzéseiket, gondolataikat, megfejteni az indokát, hogy miért cselekednek úgy, ahogy. Nyilvánvaló, hogy mindez sokkal könnyebben kivitelezhető Tatummal – Tate-tel –, hiszen az ő szemszögén át ismerjük meg a történetet, de szerintem én amúgy is az ő helyzetét láttam volna jobban át, egyrészt, mert lány, másrészt mert tudom, mit érez. Legjobb fiúbarát? Kipipálva. Kicsi kortól kezdve? Ja. Hét évesek voltunk. Hosszú barátság viszonylag? Pipa. Egy perc, ami bármilyen klisésen is hangzik, mindent megváltoztatott? Pipa. A perc nálam nem is olyan nagy túlzás, de talán inkább napot kellene mondjak. Ma lelkizünk, holnap nem válaszolok még arra sem, mennyi az idő. So, tönkrement barátság? Nagy pipa. Egy nyár után visszatérő bunkó, aki beszól és megbánt? Ja, ismerem a dolgot. Sebzettség? Olyan érzés, hogy már nem érsz semmit? Értetlenség? Szomorúság? Nosztalgia? Tanácstalanság? Mikor visszakívánsz minden egyes régi napot? Nézzük csak… pipa, pipa, pipa, pipa, pipa, pipa ééés pipa. Aztán nálam ezt a szívatós szar évet követte további kettő szótlan. Ugyanolyan szar volt, ha valakit érdekel, de lehet, hogy még rosszabb, mint mikor bántott. A történetet komplikálja még ezer meg egy tényező, amit már egészen feleslegesnek érzek megosztani veletek, de ja, röviden ez van, csak akartam, hogy tudjátok, ha valaki, én egyszer biztos megértem, min ment Tate keresztül, tudom, ez mennyire összetöri az embert.

És be kell valljam, én felnézek rá. Azt hiszem rosszabb helyzetben volt, mint én valaha, igazából Jared uralta az egész gimit, így könnyedén sikerült ellehetetlenítenie a lányt, és elérnie, hogy majd’ mindenki ugyanolyan mocsok módon viselkedjen vele, mint ő maga. Egyszerűen undorító, hogy azt hitte, joga van ezt tenni. Senkinek sincs joga. De tény, hogy vannak ilyen emberek… és mindig is lesznek. De mint mondtam, felnézek Tate-re, mert elviselte. Aztán azért még sokkal jobban, mert szembeszállt Jareddel, mert felvette a kesztyűt, és mindent megtett, hogy akármennyire is igyekszik Jared, ne tudjon többé uralkodni rajta. A legtöbb húzásáért egészen odavoltam – talán mert nekem egyikhez sem lett volna elég bátorságom, és titkon arra vágyok, bár lett volna pont eddig volt titok. Ez mindegy, de őszintén lelkesedtem a kis Tete-féle szívatásokért. Mikor kihívta Jaredre a rendőrséget. Többször is. Elhajigálta a kulcsait a mezőn. Betörte Madoc orrát… meg talán még valami mását is eltörte. xD És a többi… néha bizony átbillent a ló másik oldalára is, és az is előfordult, hogy talán erősebben vágott vissza, mint az indokolt lenne...

„Így születnek a zsarnokok.”

De hé. Vagyis, persze, indokolt beszólni Jarednek, és ahhoz mérve, hogy a fiú képes volt a szemébe mondani, hogy neki oly mindegy, hogy Tate él-e vagy hal bluggy, minden, amit Tate mond neki, csak kegyesebb lehet. De a lány szerint volt, hogy túl messzire ment, ez a lényeg – ha ő mondja… De azért az is valami, hogy ő legalább képes beismerni, mikor hibázik vagy úgy véli, hibázik, bűntudata támad, ami azt kell bizonyítsa, neki még van lelke. Mert hiába olvastam végig a könyvet, hiába hallgattam végig Jared minden történetét, ezzel együtt is azt mondom, hogy a másik főszereplőnknek ez az, amije nincs.

Tényleg sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Nyilvánvaló, hogy iszonyatos, amin Jared keresztülment, és nem kívánnék ilyet senkinek, de nem, nem és NEM lehet ez ok arra, ahogy viselkedett. Tudom, hogy mivel nem jártam a cipőjében, nem ítélkezhetek felette, és lehet, hogy talán helyzetemnél fogva nem is tudok megfelelően állni hozzá az ügyhöz, de még egyszer mondom, NEM szabad ez ok legyen, amiért mással, egy teljesen ártatlan emberrel ilyen mocsok módon kezd bánni. Egyszerűen nem. És azt nem vette észre, hogy miközben minden dühét ki akarta tölteni Tate-en, éppen olyan lett, mint akit annyira gyűlöl? Hatalmaskodik más felett, megfenyíti, terrorizálja, és bántja? Mindenki megbocsásson, de így fikarcnyival sem jobb az apjánál. Tény, hogy különösen visszataszító és gonosz dolog az, ha valaki a gyerekeivel bánik így, de ezt SENKIVEL sem fair csinálni. Én mindent megértek, amit mond, elfogadom, és tényleg sajnálom, hiszen mondtam már az elején, de én nem vagyok olyan megbocsátó, mint Tate, nekem egy „story of my life „  jelenet nem elég ahhoz, hogy meg nem történtnek tekintsem a múltat. Tette amit tett, és rohadt mód szemét dolog volt, mindentől függetlenül.

Kicsit talán hevesebb voltam a kelleténél, de ez… ez kicsit felhúz. 

Szóval van egy Jared, meg van egy Tate… hopp, de vannak még érdekes szereplőink. Ki jó, ki rossz értelemben. De a legjellemzőbb mindegyik főszereplőre, hogy vagy pozitívnak vagy negatívnak indult, de aztán megváltoztatta az ember róla alkotott véleményét. K.C. többé-kevésbé szimpi volt az elején, bár sosem volt kedvencem, és nem is tartom túl erős karakternek, olyan kis semmilyen, de egy idő után kifejezetten megutáltam. Ben irtó aranyos volt, aztán elkezdett engem is idegesíteni. Madoc pedig az elejétől kezdve javíthatatlan seggfej benyomását keltette, aztán még ő lett az egyik kedvencem. Nem volt más, csak egy alufóliába csomagolt gyökér, aztán kiderült, hogy még páncéloslovag. Ahha, jó. Én meg persze kerestem nem is tudom meddig, hogy hol az átverés, mikor fogja hátba szúrni Tate-et, aztán úgy a végére leesett, hogy ezt most tényleg marhára komolyan gondolták, Madoc a rosszútra tért jófiú, akit végig bántott a lelkiismerete Tatum miatt, és nem is akarta szívatni. És ami poén, hogy a könyvben annyiszor fordultak elő apróságok, amik utaltak rá, hogy nem is gonosz, én mégsem voltam hajlandó bevenni. Igazából legtöbbször ő volt az, aki józanul viselkedett. Ott volt az autóversenyzés is, mikor egy lánynak kellett vezetnie a holtversenyben lévő két seggfej – khm, az egyik csak egy seggfej, a másik meg Jared a seggfej – kocsiját, és Jared meg Tate megint összevesztek. Apropó, ez az autós dolog nagyon bejövős volt, bár engem minimálisan sem érdekelnek az autók – csak néha, mikor rámjön valami – azért tetszettek az ilyen részek, és adtak valami különlegességet a történetbe.

Huuuh. Nem tudom, szerintem nincs már mit mondanom. Mármint, ha most még gondolkoznék – ami rossz ötlet – akkor biztos eszembe jutna valami, de ha lenne még, ami fontos, az nem ment volna ki így a fejemből, igaz? Kicsit ideges vagyok a poszt miatt. Holnapra megbánom az egészet. Úgy érzem, nem is írtam semmit, mégis túl sokat. Na, de oly mindegy.

Alkotóértékelés: 5/5

Eddig csak ezt az egy könyvet olvastam az írónőtől, magyarul nincs is lehetőség többre  -  csak ennek a folytatására… de ez alapján meggyőzött. Talán olvastam már jobban megfogalmazott történeteket életemben, és most nem is a „legjobban író író” díjat akarom kiosztani neki, de mint azt már több szerző értékelésénél említettem, van, akinek a titka nem a módban van, hanem egyszerűen a témában. Egyrészt ott van, hogy tetszett a könyv, imádtam, úgyhogy ezért elsősorban az írónőt kell nagyon megdicsérjem. Mert igen, tetszett a története, de van, amit még jobban tudtam értékelni. Kevesebbet foglalkozott a külső dolgok leírásával – kivéve ha a helyzet éppen azt követelte meg nagyon, például autóversenyzéskor… –, helyette több munkát fektetett abba, hogy átadja az érzelmeket, hogy a lélekbeli dolgokat ismertesse pontosan. És ezt imádtam, mert így végre nem csak láttam magam előtt egy sztorit – hanem éreztem. Persze lehet, hogy ezt a történetet ettől függetlenül is éreztem volna, és most az elfogultság szól belőlem, de nem hiszem – figyeltem rá, és tényleg így írt. És nagyon szeretem érte.

Kedvenc karakterek:

Szerintem az egyértelmű lett, hogy Tate-et nagyon szeretem, sőt, felnézek rá, mert elképesztő, miket állt ki, mégis képes volt felemelni a fejét, és szembenézni azokkal, akik bántották. Elképesztő fejlődésen ment keresztül, tisztelem érte. A másik kedvencem viszont Madoc lett. Igen, tudom, mit gondoltok, és nem is szerettem a könyv elejétől kezdve… elég gyökér volt. De aztán egyre inkább világos lett, hogy igazából nem olyan, és ahogy ezt egyre jobban meg is mutatták a könyvben, akkor szép fokozatosan a kedvencem lett ő is. Sokáig nem bíztam benne, akárcsak Tate, én is kerestem, hol van az átverés, de nem volt. Örülök, hogy ezt Tate megtapasztalta, én attól tartok, túl bizalmatlan lettem volna hozzá a történtek után, hogy akárcsak esélyt adjak.

Kedvenc részek:

Tudom, állandóan önmagamat ismételem ilyenkor, és valóban, most is imádtam a könyv minden oldalát, de… de most igenis lett egy olyan rész, ami a többi kedvencnél is kedvencebb… Tate monológja. Abban úgy unblock benne van minden. Végig ki voltam borulva olvasás közben, de azt hiszem azon a részen sírtam először.

Kedvenc idézetek:

„ – És milyen érzés megint otthon lenni? – Apával webkamerán keresztül beszélgettünk egymással a laptopon, amit még azelőtt kaptam, hogy elindultam Európába.

– Tök jó, apa. Mindenem megvan, amit csak akarhatok. – Az ujjaimon számoltam a tételeket. – Van kajám, pénzem, nincsenek körülöttem felnőttek, és még néhány söröd is maradt a hűtőben. Buliszaga van a dolognak – csipkelődtem.

De az apám nagyon is jó volt ebben a játékban.

– Van még néhány óvszerem is a fürdőszobában. Használd őket, ha kell.

– Apa! – kiáltottam fel döbbenten. Az apáknak nem lenne szabad olyan szavakat használniuk, mint óvszer, legalábbis nem a lányaik közelében. – Ez… ez… átment egy határon. Komolyan.”

***

„Nagyon szerettem volna vezetni Jared kocsiját. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy milyen fából faragtak. Meg akartam mutatni Jarednek, hogy érek valamit. És pont e miatt a gondolat miatt akartam elsétálni. Nem kellett bizonyítanom neki semmit. Tudtam, mennyit érek, és nem volt szükségem az elismerésére.”

***

„ – Szia, Ben!

– Jareddel jöttél? – érdeklődött.

– Ja – feleltem tömören, és nem néztem a szemébe.

– És Madockal mész az Őszi Bálra? – Bár nem néztem rá, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Mekkora gyökér!

– És lehet, hogy a szalagavatóra Channing Tatum visz el. Én már csak ilyen lány vagyok. Nem hallottad? – Belenéztem a szemébe, és merészen kihívó pillantást vetettem rá.

Ben felhúzta a vállát, és idegesen elnevette magát.

– Rendben, ha te mondod. De én a helyedben nem Channing Tatummal mennék a szalagavatóra. A név miatt. Channing Tatum, mint Tatum Brandt kísérője? Nem hangzik jól.”

***

Úgy viselkedni, mintha nem érdekelne, nem egyenlő az elengedéssel.

***

Nem felejtettem el, és nem bocsátottam meg semmit.

Borító: 5/4*

Szerintem nagyon szép, imádom a színeit – nem gondoltam volna, hogy a kék meg rózsaszín ilyen jól mutathat együtt –, a hangulatát, azt a lombnélküli fát a háttérben… egyetlen apróság van, amit úgy egyáltalán nem értek a kiadónál, az pedig az, hogy miért szeretik a címeket több sorba tördelni. Csak ezen akadtam fenn, bár nem mondom, hogy rosszul mutat, ez a borító úgy szép, ahogy van.

Pontozás: 5/5*

Morbid metaforával élve, ez a könyv egész lassan kerített hatalmába, aztán gyorsan megrágott, elropogtatott, lenyelt, kiköpött és most még képzeljetek el ide bármilyen mesteri és fájdalmas kínzást. Mert annak ellenére, hogy imádtam, jól meg is szenvedtem vele. Minden érzelem amit átadott, teljesen betalált, olyan volt a sok-sok jelenet, mint újabb meg újabb puskagolyó. Nem sebez meg úgy, hogy belehalj, de azért piszkosul fáj. Talán csak nekem. Talán másnak is. Lehet, hogy a legtöbbünknek. Vagy az is lehet, hogy miközben olvasta valaki a könyvet, ugyanazt gondolta, amit én, mert ő is osztozik valami úton-módon Tate sorsában. Mindenesetre nekem nagy élmény volt, egyszerre kellemes és kellemetlen, de mindenképpen úgy éreztem, hogy egy darabig felszabadító – nem vagyok egyedül. Megint sokat dumálok, és csak egy szót kéne mondjak? Legyen. Megérintett. Köszönöm, Penelope Douglas. 

*A fejlécképre bevágott szövegeket, és a szövegbe beszúrt egyik részletet a The Verinicas néhány dalszövegéből ollóztam össze, a Cruel-ból, a You Ruin Me-ből, de a legtöbbet a Coldból. Ez utóbbi szerintem különösen passzol a könyvhöz. 

7. Egy könyv, melynek karakterei nem emberek.

Eredeti cím: Shadows

Sorozat: Luxen 0.5 (Lux 0.5)

Oldalszám: 202

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 1999 –

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.

Veszedelmes. Kísértő. Tilos..

Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.

Elbűvölte. Vonzza. Szereti.

Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Annyiban már biztos vagyok, hogy számomra ez volt a lehető legjobb bevezetés ebbe az  új sorozatba – és abban is, hogy a Luxen széria ezek után már nem lehet csalódás. Régebben már elolvastam az Obszidián  körülbelül első hatvan-hetven oldalát, de valamiért félbehagytam, így valójában az Árnyak lett az első rész, amit a sorozatból olvastam – és egyáltalán nem bántam meg. Sőt.

A cselekmény, az izgalom igazából már az első oldalon elkezdődik – az írónő egyből belevág a dolgok közepébe, de a figyelmet a későbbiekben sem hagyja lankadni, mindig történik valami, legyen szó akcióról, vagy szerelmi szálról, ami miatt nem bírod letenni a könyvet. Tipikus „ne éjszaka kezdd el” olvasmány, mert hiába győzködtem magam, hogy aludnom kéne, hogy reggel fel tudjak kelni, valahogy mindig „csak még egy fejezet” lett a dologból, egészen addig, amíg legyűrt az álmosság, és összefolytak a betűk a szemem előtt. Azt viszont nem mertem kockáztatni, hogy másnap ne emlékezzek rá, mit olvastam, mert már félig a pelyhes báránykák között jártam szellemileg… Egyszerűen nem akartam letenni – ott volt az, hogy olyan rövidke, simán elolvashatnám egy szuszra, meg ott volt az is, ami a lényegesebb, hogy egyszerűen evett a fene, amíg nem vehettem kézbe újra, hogy tudjam, mi történik. Mondom, engem minden oldal megvett az elsőtől az utolsóig, mindenféle drámai túlzás nélkül.

A cselekményének a „szakmaibb” oldalát kifejezetten hasznosnak véltem, nagyjából felvázolta a helyzetet a luxenekkel, arumokkal, emberekkel és védelmisekkel kapcsolatban, így úgy tudok majd az Obszidiánnak is nekivágni, hogy van némi ismeretem.

„Ó, jóságos gumicukor! 

Egy arum.”

Mivel még sosem olvastam földönkívüliekről szóló könyvet – valamiért mindig aggasztott az ufók gondolata, ET-től is mindig nagyon féltem kisebb koromban –, kifejezetten érdekesnek találtam, az általam oly nagyon kedvelt fantasy világában is megnyitott egy egészen új ajtót, ami mögött még nem jártam, de annyi biztos, hogy még sokszor szeretnék visszatérni. Új téma volt, így nem tudom mihez hasonlítani, de tetszett a dolog felépítése, a luxenek eredete, a Földön való beilleszkedésük, még a Védelmi Minisztérium is, pedig elég kellemetlen légkört tudott teremteni, mintha az ember egy disztópiába csöppent volna. Egy szó, mint száz, tényleg jól fel volt építve a világ, öröm volt elveszni benne.

Most nyilván sokaknál ki fogom ütni a biztosítékot… Nos, még nem vihetek végbe örökérvényű állásfoglalást, elvégre csak ezt a kötetet olvastam, de… de most bevallom nektek, hogy ez alapján egyértelműen a Team Dawson tagja lettem, és nem a Team Deamon-é. Sorry, ez van. Talán állnak majd még be változások a jövőben, de egyelőre nagyon is így állunk.

Úgy megpuhította a szívemet ez a jóravaló földönkívüli! Tudom, hogy mindenki a seggfej Deamon-re bukik, és hogy a legtöbben úgy unblock a rosszfiúkra, de nem tartom fairnek, hogy ezért ennyire le vannak becsülve a Dawsonhoz hasonló kedves, és aranyos srácok. Végig úriember volt, kedves, odafigyelő, tapintatos, az a srác, akit nyugodtan bemutatnék a szüleimnek, ha nem félnék tőle, hogy elijesztik. Egyszerűen nem találtam benne semmi kivetnivalót, és bizony Deamon mellé állítva csak még szimpatikusabb lett. Most komolyan, Deamon… Deamon tényleg nagyon seggfej. Nagyon-nagyon. De annyit azért meg kell mondjak, hogy a végén igazán sajnáltam. Az azért megmutatta, hogy ki van a kemény páncél mögött – igen, Deamon-nek is vannak ám érzései, és bár tényleg tök gonosznak és zsarnoknak tűnik néha gyakran a valóság az, hogy foggal-körömmel kapaszkodik abba a pár emberbe, akit igazán szeret, és képes bármi áron megvédelmezni őket. De ez lényegében jellemző az egész Black családra – vagyis a hármasikrekre. Dawson és Deamon megvolt – jöjjön Dee.

Dee… ő már akkor belopta magát a szívembe, mikor az Obszidiánnak kezdtem neki anno… nekem egyazon kategóriába esik az Alkonyat Alice-ével, és mivel őt imádom, ezért egyértelmű, hogy Dee-t is… olyan kicsi, édes és pattogós – szerintem rettenet, hogy mennyire aranyos, nem hiszem, hogy van olyan, aki olvasta a sorozatot, de nem szereti Dee-t. Nyilván ő is kiáll a szeretteiért, de emellett nyitott is új embereket megismerni, és ez szerintem döntő fontosságú az Obszidiánban és itt, az Árnyakban is, Katy-vel meg Bethany-vel szemben.

Bethany. Bethany. Bethany. Csak azért ismételgetem a nevét mert szép mert hagyok még fél percet a gondolataimnak, hogy dűlőre jussanak, inkább negatív, vagy pozitív módon gondolok Beth-re, hogy fogom őt most jellemezni. Egy racionális kis sejt azt suttogja, hogy mondjam el a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Azt hiszem, igaza van. Mert igen, most aztán jól lelepleztem magam, van vegyesen hideg-meleg. Bethany igazából hozza a kissé klisés, „új lány, aki csendes és aranyos…” formát, amit alapból nem díjazok, ahogy a legtöbb klisét sem, DE tekintsünk el attól, hogy ez egy túl gyakori, elcsépelt közhely, és azt mondom nektek, hogy Beth kellemes karakternek bizonyult. Úgy ám. Kedves volt, és aranyos, de nem olyan szerencsétlen, mint az ember várta volna, sőt, egészen talpraesett, szerintem megfelelő pár Dawsonnak. De egy valami mellett nem mentem el szó nélkül, mert még mindig „Alkonyat filmek – első rész” szindróma miatt verem a fejem a falba. Könyörgöm, Ő. Egy. Kicseszett. VÁMPÍR! Fuss, szaladj, menekülj! Mint ahogy minden normális ember tenné.

Könyörgöööm. Te mit tennél, ha kiderülne, hogy a pasid ufó? Megijednél? Igen? Jelentem, ezek  szerint normális vagy. Mert hiába olvasol, vagy nézel filmet nap mint nap természetfeletti lényekről, a mindennapjainkban irreális tény a létezésük, és valld csak be, hogy te sem kötnél fogadást rá, hogy holnap besétál a kerti kiskapun egy földönkívüli, hogy letelepedési jogot kérjen a kis földeden. Szívesen eljátszok a gondolattal, hogy vámpírok – és társaik – léteznek, de ha egyszer csak megjelenne egy, sikítva elrohannék. Vagy szívinfarktust kapnék. Szóval ne, NE próbálja nekem senki bemagyarázni, hogy mikor valaki mellette izzó, fényes alakká változik, ő ezt úgy fogadja, mint egy laza kis időjárásváltozást. Minimum úgy kéne, mint egy kémiadogát, de inkább, mint egy apokalipszist.

Jó ég,  kicsit elragadtattam magam. Az ufók elrabolták az agyam.

Szóval, mielőtt kitörtem, éppen azt akartam csak finoman ecsetelni nektek, hogy Beth reakcióját enyhét realitáson túlinak éreztem, amiért haragszok rá, akármennyire is kedvelem amúgy.

Amúgy az is milyen szívás, hogy Dawson egy csóktól… kifényesedik? Jó, ez most hülyén hangzott. Bár ettől eltekintve menő dolognak tartom, hogy így tudják váltogatni az alakjukat a luxenek. Vajon ha nagyon próbálkozok, akkor én is át tudok változni fénnyé? Nem, fénnyé biztos nem, mert nem vagyok luxen, de talán mint elképesztő képességekkel rendelkező halandó, még lehetek hő, vagy hang, vagy nem tudom. Ha belegondolok, simán felölteném a hő-alakomat :D és megsütném, akit utálok. Buli lenne.

Alkotóértékelés: 5/5

Kezdek rájönni lassan, hogy van, akiket az tesz kiváló írókká, amit írnak, és nem egyedül az, ahogy teszik. Mert az, ahogy Jennifer L. Armentrout fogalmaz annyira nem nagy kunszt önmagában, de mégis annyi jó humorral teszi, és olyan jó, izgalmas és érdekfeszítő történetet vetve papírra, ami mindezt teljesen elfeledteti nem mondom persze, hogy nem ír jól, igenis jól ír, mert az embert csak sodorja az ár, mikor az ő könyveit olvassa. A Trust in me-ben a romantikus, az Árnyakban a fantasy-s oldalát mutatta meg, és mindkettő ismeretében bátran jelentem ki, hogy mindegy, melyik műfajról van szó, a végeredmény élvezhető lesz az írónő tollából. Remélem lesz még lehetőségem, hogy jó sokat olvassak tőle.

Kedvenc karakterek:

Nálam akkor is Dawson a befutó, ügyeletes „szexi és még édes is” fele az ikreknek, de rajta kívül még Dee is elég közel került a szívemhez.

Kedvenc részek:

Elég rövid kis könyv volt, és nyilván mindenkinek feltűnt mostanra, hogy mennyire szerettem, de mondjuk, hogy az első fele közelebb áll hozzám… nem is az első fele, inkább úgy fogalmaznék, hogy a felhőtlenebb részek. Valamiért végig megvolt az az érzésem, hogy lesz valami baj, ezért azok az epizódok, ahol úgymond „gyülekeztek a viharfelhők”, az teljesen elöntött rossz érzésekkel, főleg, mivel annyira megszerettem a karaktereket. Ezúttal nem popcorn-oztam a konfliktusok alatt, jobban szerettem a nyugit és hawaii-t :D

Kedvenc idézetek:

„A bátyád ma reggel teljesen fel van pörögve – válaszolta Deamon. – Várja az iskolát. Valami nagy baj van vele.”

***

„ – Te… te most éppen elmostál egy tálat? – Dee lassan elhátrált, és Deamonre pillantott. – Itt a világvége. És én még szűz…

– Ne!! – rivallt rá két bátyja egyszerre.”

***

„Ha befejezed ezt a mondatot, azzal az utazóvillával szúrom ki a szemedet, amit Bethany mindjárt előszed a csomagjából – mosolygott rá Dawson kihívón. – Márpedig nagyon felzaklatná, ha összemocskolnám a villáját. Meglehetősen szereti.”

Borító: 5/3 

Ajj… na, ez az egész sorozatnak azon része, amin már régóta csak húzom a szám, és még fogom is. Már láttam civil képet a borítómodell Pepe Toth-ról, és tény, hogy vizualitás ötös, és még Deamon karakteréhez is egészen klappol – ami azért elég ritka az élőszereplős borítóknál… –, de nálam azokkal  a mesterséges zölden világító szemekkel, meg ízléstelen, semmitmondó háttérmunkával mindent elszúrnak.

Pontozás: 5/5

Mint azt már elmondtam fent, nem is kívánhattam volna jobb kezdést, jobb bevezetést a sorozatba, mert egyszerűen minden benne volt, ami kellett hozzá, hogy felkeltse az érdeklődésem a többi rész iránt. Jó volt a világ felvezetése, az akció, veszély és romantika elegye, mindez szerethető szereplőkkel prezentálva, jó írásmóddal, és SPOILER végre valahára nem happy end-del SPOILER, ami bár üdítő… a végére kicsit kiüti az embert, engem legalábbis biztosan. És azt szoktam mondani, hogy ha egy könyv képes addig nevettetni, amíg folyik a könnyem, vagy pedig képes teljesen elkeseríteni, akkor már nem volt hiábavaló elolvasni. Ez pedig minden bizonnyal duplán megérte, mert rengeteget nevettem, ugyanakkor ott tényleg majd megszakadt a szívem. Persze már azzal is mindent elmondanék, ha elárulnám, azonnal folytatni akarom a sorozatot. So, imádtam!