A színdarab folytatódik | Leisa Rayven - Megtört Júlia

„Japánban létezik egy módszer, aminek a neve kincugi – értékes kerámiákat javítanak meg arannyal. Eredménye egy tárgy, mely nyilvánvalóan törött volt, de a javítástól csak nőtt az esztétikai és vizuális értéke.”

Eredeti cím: Broken Juliet

Sorozat: Starcrossed 2.

Oldalszám: 412

Megjelenés: 2018

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

CASSIE Taylor éveken át küzdött, hogy elfeledje ETHAN Holtot, élete legnagyobb szerelmét.

Mikor a fiú nem volt képes viszonozni a mély érzelmeket, és elhagyta őt, Cassie énjének egy darabja is együtt halt a szerelemmel. Legalábbis úgy hitte.

Most ő és Ethan főszereplőként lépnek a Broadway színpadára, Ethan pedig eltökélte, hogy visszaszerzi Cassie-t.

Azt állítja, megváltozott, és most már képes kimondani, amit évekkel ezelőtt még nem mert.

De Cassie tud-e újra hinni neki? Miben különböznének a mostani nagy szavak a régiektől?

Ethan tisztában van vele, hogy nem változtathatja meg a múltat, melyben annyi fájdalmat okozott, de a jövő érdekében még léphet: csupán meg kell győznie Cassie-t, hogy valóban összetartoznak.

Vannak érdekes dolgok az életben. Az egyik az, hogy egy időszakos NA megvonási időszakom után, a Hitvány Rómeót olvasva kijelentettem, hogy igenis szüksége van a lelkemnek olykor az efféle üzemanyagra. A másik pedig az, hogy kézbevéve a folytatást rájöttem, hogy mégis jobb lenne, ha e műfajjal szétválnának útjaink. Talán a hangulatom változott meg vészesen. Szokott. Vagy egyszerűen csak esett a színvonal, én pedig rájöttem, hogy ahogy telik az idő, egyre több és több a kivetnivalóm.

Eleinte minden az első kötet alatt megszokott módon haladt tovább, magyarul nem kiemelkedő, de legalább élvezhető minőségben, jó humorral – a könyv javára írnám, hogy legalább ez konstans maradt –, kis szomorkodással, kis boldogsággal, harmonikusan. És persze mind a jelenidejű, mint a múltbéli fejezeteknél ismerkedhettünk tovább főszereplőink, Ethan Holt és Cassie különös kapcsolatával, ami a Hitvány Rómeót olvasva bevallom, még közel is került hozzám anno. De most, négyszáz oldallal bölcsebben azt mondom, be kellett volna érjem annyival, azzal a kis szelettel kettejükből, mert ezek egyszerűen mérgezőek. Jézusom, lefogadnám, hogy kaptak volna még egy kötetet, a végén kinyírták volna egymást és önmagukat is, mint valami csapnivaló, áltragikus Rómeó és Júlia reprodukcióban. DE MÉGIS MI A FENÉT VÁRJAK EGY SOROZATTÓL, AMINEK MÁR A CÍMEI IS… ILYENEK? Könyörgöm, csak lőjetek le.

Nem mondom, hogy az alapoktól kezdve veszett ügyről van szó, az írónő még mindig nem reménytelen. A humora végig topon volt, egy bizonyos szintig úgy éreztem, a szereplők, pláne Holt lelki gondjait is kellően érzékletesen tudja átadni, és ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen ügyes párhuzamot vont az idősíkok között is. De becsúszott egy porszem a gépezetbe. Amiből kész porcica lett. Végül pedig oly mértékben kinőtte magát, hogy számomra ellehetetlenítette a pozitív olvasmányélményt. Mintha csak visszacsöppentem volna a tavalyi, „önkínzás Anna Toddal és a Miután sorozattal” címszó alatt futó időszakomba, én pedig nem álltam készen megint egy Hardin és Tessa féle szappanoperára. Én… nos, ha megvettem volna a könyvet, azt mondanám nem erre fizettem be, de szerencsére könyvtári és egy forintomba se fájt. Még jó. De értitek a lényeget.

Míg a Hitvány Rómeóban Ethan és Cassie éppen csak közeledni kezdtek egymáshoz, s a múltuknak is egy… kevésbé sikertelen szeletének lehettünk szemtanúi, addig a Megtört Júliában kész őskáosz robbant ki. Mindenkinek mindennel baja volt, Ethan féltékeny, Ethan nem elég jó, Cassie hisztizik, Cassie bizalmatlan, Ethan bizalmatlan, Ethan menekül, Cassie félti magát, de „nem lehetsz velem” meg „tönkreteszlek” meg „már kétszer tönkretettél”… Kész szerencse, hogy a kötet végére megkapták a tubicák a happy endjüket, nekünk pedig nem kell tovább követni az életüket, mert ilyen tempóval ennek a boldog befejezésnek sem jósolnék túl hosszú lejárati időt.

Egy egészen apró részem élvezte a helyzetet, mert… a könyvbéli dráma felspannol. Jó értelemben borzongok tőle olvasás közben, meg némán tátogom a karakterek üvöltözését, mert mintegy szócsőnek igazán megfelelőek, hogy kiadjam a bennem rekedt feszültségek kis százalékát. De ez nem változtat a tényen, hogy ami az első rész során mérsékelt és jól irányzott érzelemkitörések formájában bontakozott ki, az a folytatásra brazil szappanoperákat megszégyenítő huzavonába csapott át. Szeretlek. Én is. Nem lehetek veled. Maradj. El kell hagyjalak. Jól van, akkor takarodj a p*csába. Nem veszíthetlek el. Hagyj békén. Tönkreteszlek. Nem is. Összetörsz ezzel. Ha veled maradok, én törlek össze. Ooo. Eee. Jézus Úristen…

Leginkább ez akasztott ki: a végtelen döntésképtelenség, amivel Ethan és Cassie a kapcsolatukat kezelték – főleg a múltban. És amúgy főleg a fiú… mert Ethannek volt valami eszement tévképzete minden bizonnyal, miszerint megteheti, hogy egyedül határozza meg a kapcsolat irányát, mégpedig olyan megfontolásból, ami… egyszerűen nem fair. Persze, legalább tudja, hogy gondjai vannak, hogy mélységesen elcseszett, és csak meg akarja ettől kímélni a lányt. Még akár plusztpont is lehetne. De nem az. Hanem nemes egyszerűséggel marha idegesítő. Én nem hiszek abban, hogy ez így működik, nem hiszem, hogy bárki részéről elfogadható lenne a döntés jogának ilyesféle kisajátítása.

Azt hisszük, egy búcsúval jót tehetünk valakinek, hogy a másik fél nélkülünk majd tovább folytathatja a megszokott életét, vagy akár tanulhat az adott kapcsolatból, és fejlődhet. De nem. Legtöbbször minden igyekezet ellenére csak romokat hagyunk magunk után, romokat, amikre bármi is épül a későbbiekben, az menthetetlenül instabil és ferde lesz. Ezért van már herótom ezektől a „nem vagyok elég jó neked, meg kell védenem téged magamtól, nem tehetlek tönkre” sztoriktól. Ha valaki úgy érzi, sérül, tönkreteszik, szálljon ki. Az ő dolga dönteni, hogy egy kapcsolatban jó-e neki vagy sem, kockáztat-e vagy inkább kihátrál, amíg tud. Ő tudja, megéri-e neki. Persze nem az extrém esetekről beszélek… nem húzható rá efféle gondolkodásmód egy bántalmazó, erőszakos kapcsolatra például, leszögezném, hogy jelenleg csak az efféle kis piti ügyekről beszélek. Aki kiszáll, kiszáll. Aki szakít, az szakítson rendesen, ne… ne így. Miért is nem lehet ezt lejátszani tisztán? Anélkül, hogy átdobná a terhet a másik félre?  Van az, mikor a másik miatt szakítasz, mert mondjuk kiakaszt, nem szereted már… stb. És van az, mikor magad miatt, de ez a „ jobbat érdemelsz nálam” duma mégiscsak berántja a trutyiba azt is, akit dobnak, szerintem sokkal jobban, mint a másik opció. A kérdésem ennyi: nem dönthetné el ő, hogy jobbat érdemel-e? Hát dehogynem.

Mindegy… elszaladt velem a ló, de a teljes négyszáz oldalon átívelő efféle szenvelgés megviselt, tekintve, hogy én szögegyenesen láttam a szituációt, Holt és Cassie pedig egyszerűen csak bonyolították. Olyan ez, mint innen Szeged felé indulni Pestre. Baromság.

Szóval így vagy úgy, hiába él bennem egy alapvető szimpátia Holt iránt – beteg, de szerintem tudat alatt vonzódom az efféle elcseszett alakokhoz –, ezúttal rettentő módon fel tudott húzni a srác, de ha már itt tartunk, számomra a Megtört Júlia a korábban megismert Cassie-t, a belevaló, picit nimfomán de nagyon szerethető Cassie-t, a menőmanó Cassie-t is egy az egyben lehúzta a vécén.

Ez kétféleképpen mutatkozott meg számomra: a jelenidejű fejezeteknél én már ezerrel szurkoltam, hogy gyerünk, Ethan egy csodalény lett, menj oda, Cassie, és csókold meg végre! A lány pedig egyre csak húzta az időt. Amit értek. De idegesít. A fenébe is, amúgy az egész könyvet, mindkét főszereplővel együtt meg lehet érteni, meg is tudom, elvégre a bizalmatlanság nagy úr, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. A megfontolt ember, eleget gondolkodva ezen tudja, hogy nem játék csak úgy kockára tenni a szívét és érzelmeit, mert belebukhat. Mégis, amit ebben a kötetben mindenki művelt… az ilyen töményen adagolva sokkolt és mérgezett. Szóval… Cassie nehezen nyitott, jól van, megértem. De ugorjunk a múltra, amikor viszont tökéletes szenvedő másik fele lett Ethan mártír hadműveletének – ezeket a részeket olvasva már nem is tudtam sok mást gondolni, minthogy megérdemlik egymást. Mert Ethan botrányos barát volt. Cassie viszont mást sem tett, csak emiatt picsogott, aztán ha a fiú dobott egy csontot, akkor szaladt utána és örült, hogy végre kap valamit egy kapcsolatban. Ez így… nem egészséges.

„Tíz perce osztottad már, mikor egyszer csak elbőgted magad, hogy ő az első pasid, az első igazi szerelmed, és ahelyett, hogy rózsaszín ködben lubickolnál, csak zavarodott vagy, és magányos, mert még ha elvileg jártok is, sosincs veled, és egy szóval sem érezteti, hogy akár csak vágyna rád.”

Én megértem őt. Még most is. Mert voltam már itt én is, és az ember egy ilyen kapcsolatban valóban egy olyan hullámvasúton ül, ami tönkreteszi, ha nem száll le időben. Nehéz a helyzet, mert hiába van szó egy olyan párról, akik szeretik egymást, ha egyszer a jelek szerint homlokegyenest ellenkező  módon kommunikálják a másik felé a szerelmüket. Például az egyik sehogy… így hát nem meglepő a Cassie-nél kialakult viselkedésforma. Értettem a levertségét, mikor hanyagolták és értettem, hogyan került a hullámvasút tetejére egy pillanat alatt, mikor fontosnak érezhette magát. DE! Mert mindig van de. Van egy határ, amíg ezt lehet folytatni – így pedig nincsen örökkön örökké, meg hasonló romantikus téveszmék. Cassie okos lány, aki tudatában volt a fennálló problémáknak… engem mégis meglepett, ugyanis a legésszerűbb opcióval sosem számolt. Sírt és szenvedett, mert Ethan nem tudta megadni számára a kellő gyengédséget, de nem tett semmit, hogy ez változzon. Csak álmodozott, hogy „bárcsak Holt is így nézne rám”. Holott ez nem segít. Félre ne értsetek, mert imádom Holtot, de tudtommal egy megoldás működik, ha az ember pozitív irányba akar elmozdulni: a szakítás. És falnakmentem tőle, hogy a lánynak ez még csak eszébe sem jutott.

Így tehát, mint látjátok, a történet efféle folytatódása már több, mint ambivalens érzéseket keltett bennem: mindent megértettem, mindenkit sajnáltam, mégis egyszerűen életképtelennek bizonyult a gépezet. A szereplőink dugtak és duzzogtak, szinte felváltva csinálták a kettőt teljes meggondolatlanságban lubickolva, és ezen csak a jelenben játszódó szál néhány nyugisabb, romantikusabb jelenete, valamint a továbbra is taroló humor tudott segíteni annyit, hogy ne temessem el végül ezt a sorozatot is a pokol fájdalmas könyveknek fenntartott bugyrába a Miután meg a Royal fiúk mellé. 

Az Álnok szerelemnek még úgy érzem, van bennem elég lélekerő adni egy esélyt – pláne, mert ezennel Ethan és Cassie története lezárult, és új páros kerül helyettük boncasztalra –, de azt hiszem, szükségem van előtte némi időre, hogy ezt a traumát kiheverjem. Nagyon szórakozni akartam, de úgy érzem, csúnyán pofára estem – pedig az írónő tud ennél jobbat. Remélem még megcsillogtatja előttem valamikor azt az oldalát is.

Kedvenc karakterek:

Már sokkal nehezebb szívvel mondom, mint az első rész értékelésekor, de továbbra is Ethan Holt, ez a végzetesen elcseszett, idióta mártír került hozzám a legközelebb… bár ezt csakis a jelen idejű események indokolják. Én megértem a nehézségeit, szerencsére minden lelki gond-baj tekintetében toleráns tudok lenni, de pozitív benyomást inkább  a változófélben lévő énje keltett bennem, hiszen kinek ne imponálna, ha egy férfi képes elismerni a hibáit, és változni. Ethan jó humorú, helyes, aranyos, van benne kellő magabiztosság is, de nem hiszi, hogy ő fingotta a passzátszelet, mint a legtöbb férfi, és ezért becsülöm. 

Kedvenc részek:

A jelen időben játszódó jelenetek, és azok közül is a pozitívabb, élettel meg reménnyel telítettebb romantikus jelenetek, amikor végre én is el tudtam hinni azt, hogy Ethan megváltozott, és végre méltó egy nő bizalmára. Tetszett, hogy mennyire igyekezett… bár hadd említsem meg, hogy én ezt a „balesetem volt, és megvilágosodtam, hogy nem élhetek tovább így” dolgot továbbá a hároméves cölibátust már túlzásnak ítéltem meg. Ez olyan, mint bibliai alakot faragni Holtból. Feldolgozhatatlan.

Kedvenc idézetek:

„Életem során már vagy ezerszer hallottam, ahogy az emberek dobálóznak a szóval: „szívfájdalom”. Mégis, egészen idáig, egyáltalán nem értettem, hogy mit is jelent. Úgy értem, hogy lehetséges, hogy egy érzelem, melynek se súlya, se formája önmagától, képes úgy a szívünk köré tekeredni, mint egy óriáskígyó, és azt addig szorongatni, míg minden billentyű, minden kamra sajog? Míg a vér maga, ami egyáltalán nem érez, nem válik szögesdróttá, végigkaristolva minden eret a csikorgó dobbanások során? Elképzelhetetlennek tűnt.”

***

„Az emberek furcsa lények. Minden nap hazudunk, ezer- és ezerféle módon. A leggyakoibb ezek közül: „Elolvastam és megértettem a felhasználási feltételeket”. A második leggyakoribb: „Jól vagyok”.

***

„Hallottad már azt a kifejezést, hogy „feldlgozatlan veszteségtrauma”?

A fejem rázom válaszul.

– Különféle módokon nyilvánulhat meg, de a tünetei többnyire önpusztító viselkedésformák megjelenése. Akik ebben szenvednek, frusztráltnak, tehetetlennek érzik magukat, mert felismerik a félelmet, dühöt, csalódottságot, amit éreznek, és ami motiválja őket, képtelenek megállítani az önpusztításukat.”

Borító: 5/2

Nem ronda, de… de még mindig őrületesen távol áll attól, amit én szépnek hívok. Ízlésesnek aligha nevezném, ettől a sárgás színvilágtól falra mászok, és a vetkőzéssel még mindig nem bírom összeegyeztetni ezt a gyerekbarát betűstílust, ami szerintem egy hatéveseknek szánt hercegnős színezőn állná meg leginkább a helyét. Ez a két pont is a jó szívem, meg a tény, hogy életemben ennél sokkal megrázóbb borzalmakhoz is volt szerencsétlenségem.

Pontozás: 5/2.5

Volt valami a Hitvány Rómeóban, ami megfogott: valami a színházzal, a problémás de szerethető szereplőkkel, az idősíkokkal, s azzal a végtelen lélekkel kapcsolatban, amit az írónő összegyúrt egy kerek egésszé. Megvolt a varázsa mindennek – ennek a varázsnak viszont kishíján az emléke is megsemmisült, mikor a Megtört Júliát felütve kezdtem megérteni, milyen nyögvenyelős irányt vesz a sorozat. Bevallom, felcseszett ez a mélyrepülés. Mármint… tetszett egy picit, egy egész picit… de tudjuk, hogy olykor selejt olvasmányra is szüksége van a lelkemnek, mint tüdőmnek az oxigénre. Címeres mazochista vagyok. De valamiért most bánt a dolog, talán mert Ethan Holttól és Cassie-től jogosan vártam el ennél többet, hiszen ők két érzékeny, evilági, élettel teli hős kell, hogy legyenek, nem pedig szappanoperából szalajtott két lábon járó szenvedések, akik drámázáson és dugáson kívül nem ismerik más módját a kommunikációnak. Úgy érzem eltűnt az első rész rezgésre és sodrása – helyette egyhelyben dagonyáztunk az érzések közt őrlődve, és annyit agyalva mindenen, ami már egy bölcsészagyak is sok. Hiába tudom, hogy Leisa Rayven tud, ha akar, ezúttal nagyon is úgy látom, nem akart – vagy nem eléggé. Szeretném, ha az idősíkokkal való játéka, Holt – többé-kevésbé – szimpi karaktere, valamint a könyv remek humora elég lenne, hogy megmentse az egész művet… de sajnos nem volt az.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Zoe Sugg - Girl Online

Eredeti cím: Girl Online

Sorozat: Girl Online 1.

Megjelenés: 2015

Oldalszám: 380

Kiadó: Libri

Ár: 3499 –

A brit kisvárosban élő Penny Porter úgy akarja legyőzni szorongásos rohamait, hogy blogot indít, és ismeretlenekkel osztja meg érzéseit, gondolatait. GirlOnline álnéven bele is vág, de egy szerencsétlen baleset elrettenti a folytatástól.

Penny és családja a karácsonyt New Yorkban tölti, ahol a lány megismerkedik (és fülig beleszeret) egy izgalmas és sármos zenész srácba. Pár nap alatt megfordul velük a világ, Noah a legjobb dolog, ami Pennyvel történhet, és a lány azonnal világgá is kürtöli újdonsült boldogságát a blogon… csak azt nem sejti, hogy ezzel lavinát indít el, és nemsokára több ellensége lesz, mint ahány barátja…

Vajon megbízhatsz a legjobb barátodban, ha a szerelem a tét? És a szerelmedben, ha a boldogság?

Huh, hát azt hiszem a rosszfiúk ideje már lejárt.

Ez a könyv valami… valami fantasztikus volt. Én komolyan nem vártam semmi mást, mint néhány órányi hawaiit, kikapcsolódást egy napra egy olyan laza kis történettel, amit másnapra már el is felejtek. Ilyen tekintetben persze csalódtam, de a lehető legpozitívabb módon. Jó, valóban kikapcsolt, és nagyon gyorsan elolvastam, de ez csakis azért volt így, mert faltam a sorokat, annyira élveztem.

Ebben a könyvben egyszerűen minden benne volt, ami kell egy igazán jó ifjúsági regényhez; különböző, és érdekes, szerethető karakterek (kivéve, akiket muszáj utálni…), barátság, romantika, kaland, csalódás és sérelem, és rengeteg megoldás és segítség, ami nem kizárólag a főszereplő életét hivatott megoldani, de ha a magunkénak érezzük, nekünk és éppúgy hasznos lehet. Ezen kívül olvasmányos, rendkívül kellemes írásmóddal van papírra vetve, és, ami engem a legjobban vonzott benne, egy bloggerről szól – engem megnyert, és amellett, hogy bárkinek előszeretettel a kezébe nyomnám, különösen ajánlom a bloggertársaknak is.

A főszereplő Penny Porter. Nemrégen a családjával együtt autóbalesetet szenvedett – szerencsére nem halt meg senki, meg sem sérültek –, azóta pánikbetegséggel küzd, ha valamilyen kellemetlen helyzetbe kerül, valaki vagy valami felzaklatja, éppen úgy érzi magát mint anno a felfordult autóban az út közepén, elszorul a torka, nem kap levegőt, és elhatalmasodik rajta ez a rossz érzés. Ezért blogba kezd, hogy valahol végre teljesen őszinte lehessen, leírhassa a gondolatait és ne kelljen magában tartania az érzéseit – mindezt persze teljesen névtelenül. 

Jó, azt meg kell hagyni, hogy a bejegyzéseitől nem voltam elájulva, de egy naplóblogon nyilván nem is az a lényeg, hogy úgy legyen megfogalmazva, mint egy profi író regénye… de nekem mindig túl lineárisak és semmilyenek voltak, lehet mondjuk, csak igényesebbekhez vagyok szokva, de mindegy is. Mindenesetre imádtam, amiért ez ad egy fő szálat, mivel a blog téma engem is érint, én is sokszor magamra ismerhettem Penny soraiban, vagy éppen elönthetett a meghatottság… nem is tudom. Nyilván nagy a különbség az én 25,- és Penny többezer feliratkozója között, az én egy-kettő és az ő többszáz kommentje között, mégis, mindig pontosan átéreztem azt, amit ő. Mert mindegy, hogy hány embert érdekel, mit csinálok, el sem tudjátok hinni, mindig mekkora boldogsággal tölt el azt látnom, hogy eggyel többen lettetek, egyre többen olvastok, nem is beszélve arról, mikor ti is hozzáfűzitek a véleményeteket egy poszthoz. Vagy mikor kapok egy rövid üzenetet molyon, amiben azt írja valaki, hogy imádja a blogomat, vagy hogy biztos nagyon aranyos lány vagyok, tetszett neki a múltkori poszt… A tegnapi este például kaptam egy üzenetet, hogy Barby (<3) ajánlót írt a blogról (ITT található meg)...  Köszönöm nektek! Nem köszönöm meg elégszer, hogy itt vagytok velem – még sosem találkoztunk, nem is ismerjük egymást rendesen, mégis sokszor csak ti tesztek egy nap boldoggá, sokatokat már a barátomnak tartom, van, akikkel molyon rendszeresen beszélünk. Tényleg nagyon köszönöm, hogy vagytok, hogy olvassátok a Never Let Me Go-t, és szeretitek, amit csinálok! Ezer puszi és ölelés!

Nah… nem is tudom már, hogy hol tartottam :D Ez a blog téma eléggé megindított, és nem akartam csak úgy elmenni mellette, mikor ennyi mondanivalóm van nektek, de most már megpróbálok visszakanyarodni az eredeti tárgyhoz, kezdve Pennyvel.

Talán a különleges, pozitív hozzáállása teszi különbözővé a többi bénázós lánytól...

Nem is tudom, mi az, ami nálam megkülönbözteti Pennyt a szokásos YA főszereplő, ügyetlen, bénázós lányoktól. Mert amúgy az, hiszen ő volt, aki elő adásban akkorát taknyolt a színpadon, hogy mindenki láthatta a pegazusos bugyiját (ami amúgy tök király cucc). Itt kezdődtek el a problémák… ugyanis a volt legjobb barátnő – aki mostanra egy szemét, plázababa ribi – ellenséggé avanzsálva feltöltötte a felvételt a netre, és mindenki láthatta az ominózus esetet. Mikor azt mondtam a poszt elején, hogy van, akit egyszerűen muszáj utálni, akkor pont Meganre gondoltam. Penny megtett minden tőle telhetőt, próbált kedves lenni, menteni a barátságukat, de ahogy Megan viselkedett, az kritikán aluli, az embernek egyszerűen hányni támad kedve egy ilyen önző, szemét kis dögtől. Éppen ezért élveztem annyira azt a részt a végén, mikor Penny meg Eliot jól kiosztották… Eliottal hullámzó volt a „kapcsolatom” alapból nagyon bírtam, aztán egy idő után nem kedveltem különösebben, de a végére már megint megszerettem. Intelligens, vicces, egyéniség, és azért többnyire nagyon jó barát is, a legjobb példának tényleg azt tudom felhozni, ahogy kiállt Penny mellett Megan és Ollie ellen.

„Mondd csak – fordult felé Elliot. – Te estin végzed a ribanciskolát, vagy ez veled született tehetség?”

„Te vagy az egyik leginkább gondolatszegény (nézz utána), félcédulás (nézz utána), üresfejű (ezt már biztos ismered) ember, akivel valaha találkoztam. És ha történetesen nem a legjobb barátomat bántottad volna meg nagyon-nagyon, egyetlen pascalnyi (nézz utána) levegőt sem pazarolnék rád. 

Megan Ollie-hoz fordul. 

- És te hagyod, hogy így beszéljen velem? 

Ollie üresen néz rá. 

Elliot felnevet. 

- Jaj, kérlek! Valószínűleg azon töpreng, ez most jó alkalom-e szelfit készíteni. – Ollie-hoz fordul. – Amúgy nem, ez egy nagyon rossz pillanat. De mindegy is, hol jártam?  - Visszafordul Meganhez. – Ja igen, és a legminimálisabb kétséget kizáróan te vagy a legrondább ember, akivel valaha találkoztam.”

De ez persze még később van… mielőtt idáig jutunk, még rengeteg-rengeteg dolog történik, kontinensnyi távolságokat utazunk, és egy időre teljesen ki is iktatjuk ezeket az embereket. Egész pontosan az után, hogy Penny ország-világnak közszemlére tette a pegazusos bugyiját, és szinte vírusvideó lett belőle, a szülei esküvőszervező vállalkozása kap egy külföldi megbízást, így Brightonból (ha valakinek ez még nem mond eleget az szégyellje el magát, és menjen, művelődjön kicsit, akkor ez egy angliai település) New York-ba utaznak az ünnepek előtti pár napra – majd újabb megbízás következményeképp jóval tovább maradnak a tervezettnél.

Imádtam az egész hangulatot, ami átjött, miközben olvastam – egészen attól kezdve, hogy leszállt a gépük Amerikában. Már előtte is nagyon tetszett a könyv, de innentől még jobban, ennek a „kis” ünnepi kiruccanásnak különleges hangulata volt, és úgy sikerült megírni, hogy én itt, Magyarországon, a szobámban az ágyamon ülve is ugyanazt érezzem, mintha ott lennék.

És itt ismerkedünk meg a második főszereplőnkkel, Noah-val is. Amit a poszt elején írtam, azt halálosan komolyan is gondoltam, főleg, hogy egyre többször találkozok rendes pasikkal a könyvekben, és egyre inkább úgy érzem, ők sokkal közelebb kerülnek a szívemhez, mint a rosszfiúk. Természetesen Will Herondale, Jace, Gideon de Villiers… stb. továbbra is birtokolják a szívem egy darabkáját, és még mindig nagyon szeretem őket, de azt már tudom, hogy a való életben nem rájuk fogok várni. Hanem, példának okáért Noahra. A való életben arra van szükségem, hogy valaki kedves legyen velem, rendes, humoros és megértő, és… jó. A valóságban egy jófiúra van szükségem. És ezért szeretem őket egyre jobban a könyvekben is.

„Minél jobb, annál jobb.” /Kylie Scott – Taktus/

Noah pont ilyen. Már az első perctől fogva, hogy megjelent, tudtam, hogy ő nem az a pasi lesz, aki először bunkózik, aki beszólogat, aki úgy felcs*szi a lány agyát, hogy aztán valahogy beleszeret… Nem. Ő udvarias, jó humorú, eredeti… most képzeljetek ide minden pozitív és dicsérő jelzőt, mert nem győzöm mindet felsorolni. Éppen ahogy Penny is idejekorán érezni kezdte a kötődést hozzá, én is éppen olyan gyorsan beleestem, és nem ok nélkül, őt egyszerűen lehetetlen nem szeretni. Ő egész lényében olyannyira jó, hogy el sem hiszem, hogy létezik a világon még valaki, aki hozzá hasonló. #Mertmármindensrácgyökér.

És ha már nála tartunk, akkor a családját is imádtam. A nagymamája is laza volt, és aranyos, szerintem ő első megjelenéssel mindenki szívébe belopja magát a bájos közvetlenségével, és a hugica, Bella… hát, nagyon édes volt, bár Noah helyében is sokszor égett a fejem, mikor kikotyogta Pennynek a titkait :D

„- Noah úgy hív téged, hogy Őszi Lány – suttogja nekem. – Csak nem szabad elmondanom. Szereted Noah-t? – dönti oldalra a fejét. 

- Ó, nem is tudom, még csak most találkoztunk… 

- Szerintem ő szeret téged – vág közbe. – Tegnap este írt rólad egy dalt. Soha semmilyen más lányról nem írt dalt. Nagyi szerint totál szerelmetesen viselkedett.”

Igen, és azt kell mondjam, Noah az egyik legédesebb könyvszereplő, mikor szerelmes, de nem csak akkor… igazából mindig. Dalt írt Pennyről, tartott neki Varázslatos Meglepetések Napját – ami amúgy atomjó ötlet, és valahogy mindenképpen be fogom vezetni –, sírt egy filmen, váratlan és különös kérdéseket tett föl, elvitte Pennyt a kedvenc helyeire, vett neki egy porcelánbabát, és úgy hívta, „Sorsfordító Esemény”… Noah egész lényében olyan édes, hogy az ember sokszor nem is talál szavakat.

„A leggyönyörűbb sorsfordító esemény vagy a sorsfordító események történetében.”

Még annak ellenére is, hogy hazudott Pennynek, jobban mondva nem árulta el neki az igazságot. De most őszintén, hát nem érthető? De! Nyilvánvaló, hogy amit az ember híres lesz, már nem tudja könnyen kezelni a kapcsolatait, nem tudhatja, ki az igazi barát, ki vágyik csupán öt perc hírnévre a révén, ki az igazi szerelme, és ki az, aki csak a pénzére hajt. Szerintem teljesen logikus, hogy meg akarja ragadni az első alkalmat, hogy valaki nem ismeri fel, és így, egyszerű emberként is kedveli. Bár nem mondom, hogy kicsit sem értem meg Penelope kiakadását, én azért Noahval is teljesen egyetértek.

Az a botrány pedig… na. Csak azt mutatja meg, sőt, elég drasztikusan szemlélteti, hogy a net nem egy biztonságos terep. Ezt persze tudtuk eddig is, de néha kell az embernek valami, ami emlékezteti rá.

„Minden alkalommal, mikor írsz valamit az interneten, választás előtt állsz. 

Az egyik út, hogy valami olyasmit teszel, ami hozzátesz a világ boldogságszintjéhez. A másik, hogy elveszel belőle.  

Én a Girl Online elindításával adni akartam. És egy ideig nagyon úgy tűnt, hogy sikerül. 

Szóval legközelebb, mielőtt posztolsz egy hozzászólást vagy állapotjelzést, vagy megosztasz egy linket, kérdezd meg magadtól: boldogabbá fogja ez tenni a világot? 

És ha nem, akkor azonnal töröld ki. 

Amúgy is van elég szomorúság a világban. Nem kell még hozzátenned.”

Alkotóértékelés: 5/5

Zoe tudhat valamit. Muszáj tudnia valamit, mert a számok, a tények nem hazudnak, ráadásul itt van ez a könyv is… Olvastam a könyvét, sokáig követtem a csatornáját (most is nézném, de egyszerűen a magyarokra sincs időm, semmire sincs időm), és látom, hogy nem véletlen a sokmilliós tömeg, aki szereti, aki követi, Zoella egyszerűen sugározza a pozitív energiát. Mikor egy videóját néztem, éreztem, amikor a Girl Online-t olvastam, éreztem, ahogy áramlik felém is, ahogy küldi ezt a pozitivitást, ezt a jó hozzáállást mindenhez, ami belőle árad, és ennek valami hatalmas ereje van. Több ilyen ember, és több ilyen történet kellene, mert a világban annyi rossz történik, a könyvek nagy része is csak a fájdalomról szól, és az emberek is egyre negatívabbak, ez a könyv, és az írója viszont optimizmussal és energiával tölti fel a lelket. Nem tudok mást mondani, mert én ezt érzem, azt, hogy új erőre kaptam, hogy egy kicsit feltöltődtem a depis telemből/tavaszomból, és pozitivitással telve várom a nyarat. Nos, ez persze nem tudom, meddig tart, de a lényeg hogy Zoella és a Girl Online adta amit kellett, jól volt megírva egy nagyszerű történet, érzelmesen, de realisztikusan és segítve az embereket. Imádom, és egészen biztos vagyok benne, hogy a következő részt is el fogom olvasni, ha sokáig váratnak a fordítással, akkor angolul, mert elég türelmetlen vagyok.

Kedvenc karakterek: 

Pennyt minden bénázása ellenére is sikerült nagyon megkedvelnem, Noah nem is lehet kérdés, hiszen... hiszen ő Naah. És a hugicáját, Bellát is szerettem, annyira kis édes volt, meg kell zabálni. ^^

Kedvenc részek:

Amellett, hogy az egész könyv hozzá volt tapadva a kezemhez, és minden sorát imádtam – csak hogy szögezzük le –, különösen szerettem Noah és Penny közös részeit, azt, mikor a blogolásról volt szó, meg persze azt, mikor Penny és Elliot „bosszút álltak” a végén… Csak a szokásos, mikor rávetem magam a konfliktushelyzetekre.

Kedvenc idézetek:

„Az a szomorú helyzet, hogy egyedül a blogomon érzem magam boldognak és magabiztosnak.”

***

„- Ha bármelyik kitalált karaktert elhívhatnád piknikezni, ki lenne az?

Azonnal elmosolyodom. Noah random kérdéseit mindig megtörik a jeget.

- Augustus Waterst a Csillagainkban a hibából – mondom. – Hogy újra életre tudjam kelteni.

- Szuper válasz. Én azt a picsogó srácot a Twilightból, hogy meg tudjam ölni.”

*Higgyétek el, nem ez minden, de a többit már idéztem a poszt korábbi részein, és nem akartam újra kiírni őket*

Borító: 5/5

Dizájnos, és a hangulata is teljesen klappol a könyvhöz, egyszerre van benne valami szomorkás, és rengeteg vidámság is. Tetszik az az ötlet is, hogy a háttérben lévő égősorra vannak képek feltűzve, de nem mondom, hogy nem bosszankodtam miatta kicsit, mert ha egyszer megjelenik egy könyvem, és is hasonló borítóban gondolkoztam… De mindenesetre jól el lett találva, szerintem minden passzol, úgyhogy ötös.

Pontozás: 5/5* 

Annyi mondanivalóm volt ezzel a könyvvel kapcsolatban, és így már mindent el is mondtam – nem vagyok képes pár mondatban összeszedni ennyi mindent. Szuper volt, imádtam, több ilyen könyvre lenne szükségem nekem is, és szerintem a világnak is, mert jót tesz az ember kicsiny lelkének :D