Eredeti cím: Hex Hall
Sorozat: Hex Hall 1.
Oldalszám: 272
Megjelenés: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)
Ár: 2499 -
Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy
boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott.
Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája
meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött,
felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte
őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és
alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap
végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:
– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget
szerzett,
– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett
bimbózó szerelmet,
– egy ijesztő kísértet kezdte követni,
– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a
suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír.
A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor
Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa
és egyetlen barátja.
A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie
kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos
társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp
őt.
Te szent pokolmenyét!
Mióta fent vagyok molyon mindenkitől azt hallom, azt
látom millió karcban, azt sugározza az összes moly-energia az interneten, hogy
ezt a könyvet muszáj, hogy elolvassam, egyszerűen hihetetlen, és minden oldalon
van valami poén. Talán éppen ezért nem mertem rászánni magam, hogy elkezdjem:
féltem a pofáraeséstől, így csak húztam, halasztottam. Egyik osztálytársam (hogy
névtelenek legyünk, mondjuk Csillámpóninak fogom hívni), Csillámpóni is
rengeteget beszélt róla, és mivel felajánlotta azt is, hogy kölcsönadja,
sikerült meggyőznie. Gondoltam, hogy semmi vesztenivalóm a dolgon, pénzt nem
kell érte kiadnom, aztán majd meglátom, hogy tetszik-e. Köszönöm szépen,
tetszett.
Vagyis… nem mondom, hogy mindig. Az elején őszintén
szólva nem voltam elragadtatva, nem találtam se érdekesnek, sem viccesnek –
láttam, hol rejlene a poén, de nem mondom, hogy vevő lettem volna rá. De a regény
sodrása hamarosan magával ragadott engem is, onnantól kezdve pedig minden
percét élveztem, olyannyira, hogy mikor befejeztem, még a köszönetnyilvánítást
is kétszer elolvastam, a fülszöveggel együtt. Nem akaródzott letenni, pláne a
tudattal, hogy a második részre még várnom kell kicsit, és ez is olyan brutális
függővéggel zárult, hogy ha nem kölcsönkönyv lenne, bizonyára földhöz vágtam
volna. Igen, a vége szerintem kegyetlenül kiborító, és ahogy Csillámpónitól
(:D) tudom, az írónő a további részekben
is előnyben részesíti ezt a módszert, úgyhogy ez a „úgy padlóra akarom küldeni,
mint ő engem” érzés szerintem még visszaköszön.
Rólam amúgy tudni kell, hogy nagyon nem vagyok egy
boszorkánypárti, utáltam őket a Vámpírnaplókban is (talán egyedül Magnust szeretem
az árnyvadász történetekből), úgyhogy ez szintén lehetett egy ok, amiért
kétkedve álltam neki a Hex Hallnak – végül mégis hálás voltam, amiért ezzel a
boszorkányközpontúsággal a könyv kicsit más fantasy-t ad, mint amihez szokva
vagyok. Itt is vannak mondjuk vérfarkasok, tündérek, és elvétve szerencsétlen
sorsú vámpírok (nem tudom mit vétett szegény Byron, amiért ilyen csúnyán
kiszúrtak vele egy könyvben, de elég OMG érzés volt azt olvasni, hogy
átváltozott…), de a döntő szerep (khm, fele) mégiscsak a bosziké.
„ – A mellette ülő ürge a vámpír – mondta Jenna tortával teli szájjal. Egy jóképű férfira mutatott, akinek fekete, göndör haja volt, és a harmincas éveiben járhatott: – Lord Byron. – Öregem, elég fanatikusnak kell lenned hozzá, hogy egy halott költőről nevezd el magad! – horkantam fel.
De Jenna csak bámult rám.
– Nem. Ő az igazi Lord Byron.”
 |
| Kollázs a könyvhöz |
Meglepően jó volt, ahogy felépítették a
történetüket, különösen megfogott a L’Occhio di Dio. Szégyellem is bevallani,
hogy az első hozzájuk fűzött gondolatom az volt, hogy milyen kifizetődő, hogy
olaszos vagyok, mert kapásból megértettem… de ez az örvendezés értelmét
vesztette két szóval odébb, hiszen lefordították… mindegy. Azt akartam mondani,
hogy hiába ez az első bugyuta reakcióm, utána tényleg, nagyon elkapott ez a
téma. Imádtam a régi leírásokat is róla, aztán pedig azt az elméletet, hogy a gonosz
(magyarul a Szem egy küldötte) bent van az intézetben, és köztük jár… Én mondom
nektek, olvastam már mindenféle lényekről, vámpírokról, vérfarkasokról,
démonokról, boszikról, mindenről, amit el tudtok képzelni, de egyiküktől sem
borzongtam meg ennyire. Valamiért sokkal inkább megrémít valami, ami ennyire
kézzelfogható – a L’Occhio di Dio halandó emberek csoportja, akárcsak anno a
Denazen emberei a Touchban, és ezek rám mélyebb benyomást is tettek, mint a
természetfeletti lények. Az emberi állatfaj képes talán a legnagyobb
gonoszságokra (bár ez irtó naivul hangzott a „gonosz” szóval, de oly mindegy),
és EZ AZ, amitől szerintem mindenki joggal tarthat.
De persze nem akarom addig fokozni ezt a témát,
mígnem ti is mind paranoiásan kapkodjátok a fejeteket, és mindenhol szemeket
láttok, lépjünk egyet végre kicsit nyugisabb irányba, a szereplők felé.
Sophie Mercerről azt sem tudom, mit gondoljak
igazából… kedveltem is, meg nem is. Sokszor elég butácska volt, naiv és
egyszerű, és valahogy nem láttam magam előtt úgy, mint hősnőt, mégis a végére
egész talpraesett csajszi lett – magához képest –, és remélhetőleg a következő
részekben továbbra is csak fejlődni fog. Mindenesetre értékelendő volt, ahogy
kiállt a barátnője és szobatársa, Jenna mellett, hogy időt fektetett a
kutatásokba, hogy kimentse őt, és közben az ügyben is nyomozzon, ráadásul nem
nagyon hagyta magát eltiporni.
Itt elsősorban Elodie-ék hármasára gondoltam, de a
másodfőszereplőnk, Arche Cross is megtette párszor, olykor szándékosan, olykor
nem. Ő is furcsa volt, először kapásból feketelistára tettem, mert nagyon nem
volt szimpi, és őszintén el sem bírtam képzelni, hogy fog majd pont ő szerelmi
szálat kreálni (de azt már tudom, ki lesz a harmadik szöge a háromszögnek.
huhúúú), de aztán ahogy jött a pincemunka, úgy egyre jobban kibontakozott Arch
is. És igen, megkedveltem, bár nálam azért nem volt elég ahhoz, hogy háremtag
legyen. Jut eszembe a háremről meg a pincemunkáról… igen, a kettő összeköthető.
Miért is hitte Vandy, hogy akkora büntetés az, ha két szexuálisan túlfűtött
tizenévest heti háromszor összezár egy sötét pincében? (Alapból nem értem a
könyvnek a szerelmi szálát… csak mert 16 éves tinik, többnyire tényleg eléggé
gyerekesek, és nem tudom, honnan gondolják, vagy egyáltalán hogy jön ez a nagy
szenvedély dolog… Nincs 16 évesen nagy szenvedély. Maximum a könyvekben. Meg
sem szólaltam.) Csak mert én innen egyetlen végkifejletet látok csak, és NEM,
ismétlem, nem a büntetés az, gondolom értitek, mire gondolok… arra, ami majdnem
be is következett, csak Sophie meglátta a tetkót és annyi volt neki. Amúgy nem
mondom, alaposan meglepődtem, mindenkire gondoltam már, csak Archerre nem…
Ilyen alapon fordulatok voltak rendesen. Miután bemelegedtünk kicsit az elején,
rendesen beindultak az események, a vége felé pedig fokozottan sok váratlan
fordulat zajlott le, úgy, hogy csak kapkodtam a fejem.
 |
| Nekem ő az igazi Elodie |
Elárulom például, hogy a kezdeti rémület után nagyon
megkedveltem Alice-t. Először sok fenntartásom volt vele kapcsolatban, rögtön
tudtam, SPOILER hogy szellem nem lehet SPOILER VÉGE, a legelső
tippem az volt hát, hogy biztosan a Szem embere… de mindig tévedtem. Akkor is,
mikor annyira megszerettem. A fene essen belém, nem én vagyok a világon a
legjobb emberismerő, de ez van… Bár, töredelmesen megvallom előttetek, a végén
már fogalmam sem volt róla, hogy Alice igazából jó, rossz, vagy mindkettő,
egyik se… kicsit elvesztettem a fonalat, akárcsak Elodie esetében. A hármas
boszorkánykörből egyedül ő említésre méltó szerintem, a többiek csak
jelentéktelen háttértáncosok. Elodie viszont… igen, ő a másik, akiről most nem
tudok semmit. Egyszer gonosz, egyszer rendes, aztán megint gonosz, kedves… és
áá! Már nem értettem a végére, hogy mi van! Pls, valaki magyarázza e!
Jennát végig kedveltem, egész aranyos volt a maga
módján (kicsit mondjuk Virágra emlékeztetett a Szent Johanna Gimiből…), még
fura, vámpírlétére is. Taylor és Beth szintén ott vannak a szimpik között, nem
sok szerepük volt, abban a kis időben viszont elnyerték a jóindulatom, akárcsak
az igazgatónő, akit bár néha szigorúnak, karótnyeltnek állítottak be, szerintem
kedves volt és jószívű… bár ott volt a szokásos „jaj, hallgatnunk kellett volna
rád” maszlag is, amit utálok. Miért van az, hogy az emberek hatalmi pozícióban
nem hallgatnak másra, aztán meg bánják? De ezt már megszokhattuk, hogy mindig
így van, különben hová lett volna az izgalom…?
Alkotóértékelés: 5/4
A történet, a világ, az alapmodell, amit Rachel
Hawkins alkotott, szerintem nagyon jó, emellett a cselekmény regénybeli
elosztása is az, először bemelegít kicsit, ismertet a világgal, aztán szépen
elcsöpögtet részleteket, majd jönnek a nagy fordulatok is. Nyilvánvalóan ért a
dolgához, a humora is egész jó, én már csak az írásmódot csiszolgatnám, mert az
nem egy emlékezetes történet.
Kedvenc karakterek:
Nem sikerült rögtön megkedvelni
Archert, de miután igen, hittem benne annyira, hogy tudjam, ő nem rossz… és
Csillámpóni a kérésemre bespoilerezett, úgyhogy tudom, hogy igazam van. Egy idő
után már bírtam Elodie-t is, legyen akármilyen gonosz néha (gyakran), és csak
hogy tovább tanúskodjak róla, mennyire nem lehetek jó emberismerő, én Alice-t
is kedveltem…
Kedvenc részek: A vége felé kezdtem jobban élvezni,
mikor besűrűsödtek az események, és több minden kiderült, hiszen tudjátok, az
ilyen akció,- / konfliktushelyzetek azok, amik mindig legjobban feldobnak; ezen
kívül kedvenc a jelenet, mikor Sophie meglátja Archer tetkóját, és Szemmel
kapcsolatos puzzledarabkák. Titokzatos és hátborzongató.
Kedvenc idézetek:
„– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató
bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is?
– Nos…
éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…”
***
„Ez a reklám helye volt? Nézze, milyen ijesztőek
vagyunk, legyen ijesztő ön is!”
***
„ – Na,
milyen? – kérdezte anyám.
Kiléptem
az autóból a letaglózó augusztusi hőségbe, valahol Georgiában.
– Csodás!
– motyogtam, (…) – Mindig kíváncsi voltam rá, milyen érzés lehet valakinek a
szájában élni.”
Borító: 5/5
Nagyon tetszik az ötlet, amire az egész sorozat
borítói épülnek, jópofa, hogy akármerre fordítom a könyvet, ugyanúgy ott van
Sophie az elején, csak azt a fekete macskát nem tudom hová tenni… csak mert az
egész történetben nem volt macska.
A többi rész borítói:
Pontozás: 5/4*
Így, sorozatkezdésnek teljesen megvett, a
szereplőket többnyire lehetett szeretni, a cselekmény jó volt, és fordulatokban
gazdag, de erősen éreztem rajta, hogy ez még csak a kezdet, és az írónő tud, -
és fog is még többet mutatni, így az utolsó pontomat a következő részeknek
tartalékolom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése