Jenny Han - A fiúknak akiket valaha szerettem

„Tudod milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni? Valószínűleg nem. Az olyan embereknek, mint te, soha nem kell ilyesmi miatt szenvedni.”

Eredeti cím: To All The Boys I’ve Loved Before

Sorozat: A fiúknak akiket valaha szerettem 1. (To All The Boys I’ve Loved Before 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 2990 –

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.

Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Kedves Jenny!

Te egyszerűen a sírba viszel! Hát így kell meghálálni beléd vetett, sikeresen épphogy csak visszaállított bizalmamat? Így? Sokáig nem hittem benned, sőt, sok bosszús percet okoztál már egy előző könyved által, ám nem hittem volna, hogy ekkora kegyetlenségre vetemedsz ellenem! Hát ártottam én neked valaha is? Nem hinném, hogy ezt érdemeltem. És bár valószínűleg sosem olvasod majd a soraimat, tudd, most kéne megemelned a segged és szelek szárnyán repítened a folytatások kiadási jogait Magyarországra, hogy még azelőtt olvashassam őket, hogy idegösszeroppanást kapnék. Szóval légy olyan kedves.

Sok szeretettel,Virág

Hát ez… ez mérhetetlenül édes volt. Aranyos. Szórakoztató. Könnyed és gondolkodós egyszerre, bájos és humoros, miközben egy kissé mégis szomorkás. Végső soron függ attól is, hogy ki milyennek tudja, vagy éppen akarja látni – nekem így sikerült, a negatív és pozitív érzések ilyen elegye egy szóvá állt össze a szememben: tökéletes.

Azóta kísérem figyelemmel a regényt, hogy először ütötte fel fejét a Könyvmolyképző előkészületben lévő könyveinek listáján, ám valami mostanáig visszatartott… azt hiszem a tapasztalat, de ha konkrétabban akarok fogalmazni, azt mondom, a csalódás. Volt már dolgom ugyanis Jenny Hannal, a Nyár trilógiája első része pedig mondhatni beleégett a memóriámba, mint az a könyv, amit akkor hozok fel örömest példának, mikor valami igazán idegesítőről van szó, főszereplője Belly pedig úgy, mint az agyrém karakterek mércéje. Őt máig sem hiszem, hogy bárki lekörözte. Ezek után érthető volt mindennemű gyanakvásom az írónő újabb dobásával kapcsolatban, pláne, hogy értékeléseket olvasgatva is igen sok intő jellel találtam magam szembe, ami mind arra utalt, hogy bizony ez sem lesz jobb. Nos… nagy szerencsém, hogy ha sok már jó tulajdonságom nincs is, azért legalább könnyen befolyásolható nem vagyok. Ha hallgattam volna azokra az ominózus értékelésekre, vagy akár csak az automatikus előítéleteimre, nagyszerű könyvélményről maradtam volna le.

És ezen a ponton már le is lőttem a poént: igen, egyszerűen csodálatosnak találtam Lara Jean történetét. Az elejétől kezdve megfogott benne valami – először a stílusa, ami annyira különbözött számomra a szokásos tucat-romantikusokétól, sokkal valódibbnak tűnt, kevésbé megrendezettnek, s valahogy az egyszerűsége tette olyan egyedivé és nagyszerűvé. Aztán ott volt persze a „konfliktust” kiváltó téma, melyet már valamennyire a cím és a fülszöveg is demonstrál, a szerelmes levelek az összes fiúnak, akik valaha sokat jelentettek a főszereplőnknek. Ez nálam abszolút telitalálat volt. Rengeteg romantikus könyvön rágtam már át magam életemben ó, és még mennyin fogom, és szintén nem kevés érdekes kompozícióhoz volt szerencsém általuk, ám ez megint mutatott valami egészen újat – és bár lehet, ez az ötlet sokáig feldolgozatlanul repkedett a levegőben, megérte várni arra, hogy valaki végül megragadja, mert így utólag egészen biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került. A téma tökéletesen passzol Jenny Han írói stílusához, és a megteremtett karaktereihez is illik – így lesz kerek ez az egész. Minden harmonizál.

De bár alapjáraton a felsoroltak már bőven elég indokot szolgáltatnak rá, hogy olyan szavakkal dobálózzak teljes szívnyugalommal, mint „új kedvenc”, számomra azzal vált A fiúknak akiket valaha szerettem áradozás tárgyává, hogy egyéni okok miatt is sikerült sokkal közelebb éreznem magamhoz. Nálam mindig ez az utolsó lépcsőfok – „nem elég” egy jól sikerült történet, egy kellemes stílus, szerethető szereplők… számomra végsősoron a legfontosabb az érzelmeimre gyakorolt hatása, és némi személyes kötődés, amit ez esetben szinte azonnal meg is találtam. Kábé akkor, mikor felfedeztem magam Lara Jean-ben.

Oké…. ez most azokban, akik olvasták a könyvet, nem feltétlenül pozitív felhangot nyert, sőt, ezt még én magam sem tudnám így értelmezni, így jobb leszögeznem, hogy alapjáraton nem is hasonlítunk egymásra… lényegében tűz és víz vagyunk. De van valami… a lelkünkben. Néhány tulajdonságunkban. Meg kicsit a családunkban. Ez is rögtön fölélénkített, Lara Jean és a testvérei, Kitty és Margot. Itthon mi is hárman vagyunk lánytestvérek, szintén én vagyok a középső – és nem tudom ez minden hasonló felállású családnál így van-e, vagy csak nálunk, de annyira jellemző ránk is a szemléltetett felállás… amibe részletesen inkább nem is megyek bele, a lényege annyi, hogy az által, hogy az írónő végre megtette azt, amit már sokaknak meg kellett volna, és a szerelmi szál mellett elegendő figyelmet adott a családi kapcsolatoknak is, elég rálátást biztosított egy szigorú, mindent kézben tartani akaró, anyáskodó nagytestvér, egy pattogós kishúg és a sorból kilógó középső életére. Ez által pedig kicsit az enyémre is, bár persze nincs két egyforma család. Szimplán csak magával ragadott a helyzet, hogy fel tudtam magamat – magunkat – fedezni kicsit a lapok között – de szerencsére nem ez volt az utolsó alkalom a könyv során.

Lara Jean koránt sem volt tökéletes. De azt hiszem, már nektek is feltűnhetett, hogy egyre többször kardoskodom az ilyen karakterek mellett – mert bennük ez által ott van az élet. A tökéletlenségeik teszik őket emberivé, élő-lélegző figurákká, és nem volt ez máshogy mostani főszereplőnkkel. sem. Kissé gyerekes volt, naiv, a lelke mélyén még egy sértett kislány, aki bár magának sem meri bevallani, fél szembenézni a való élettel. Ezeket úgy kezdtem el sorolni, mint negatívumokat… a végére azonban azt hiszem, már erősen más értelmet nyert ez mind. Inkább afféle szomorkás árnyalatot adott ebbe az amúgy egészen vattacukorszerűen édes kis történetbe. Hiszen mindenkinek van egy pontja, ahol gyenge. Mindenkinek. És Lara Jean bár összességében életvidám lányként mutatkozik be, és a szerelemes leveles téma is egy érdekes színfoltnak tűnik, ez az egész engem akkor is kissé elkeserített.

„– Csak olyan srácokba vagy szerelmes, akikkel nincs esélyed, mert félsz! Mitől félsz ennyire? 

Hátrálni kezdek, amíg a falnak nem ütközők. 

– Nem félek semmitől! 

– Nem a frászt nem! Inkább álmokat kergetsz, mint hogy egy hús-vér emberrel legyél!”

Szomorú, hogy valakinek ekkora szíve van, így tud szeretni, mégsem talál igazán viszonzásra soha, összesen annyit tehet, hogy ha nem akar szenvedni, mindent leír egy levélpapírra, borítékba teszi, és elrejti a pávakék kalapdobozába. És megpróbál így rövidrezárni minden érzelmet, több kevesebb sikerrel. Persze ott van a dolog másik oldala, hogy persze szerelemről és komoly érzelmekről beszélni még egy 16-17 éves lánynál is közel nevetséges, de visszautalva Lara Jean akár 13 éves korára már egészen abszurd… Tőlem pedig még furább, hogy nem háborgok fennhangon, hiszen én dumálok mindig arról, mennyire nagy baromságnak találom a korombeliek „szerelemi életét”. De ez a könyv akkor is édes volt, akkor is teljesen magával ragadott, így kicsit talán megtanultam félretenni a különc gondolataim, és egyáltalán, hogy természetesen nincs dolog a földön, amiről ne tudnék máshogy vélekedni mint a „normális” emberek, így arra jutottam: hát nem veszi minden tini rémesen komolyan magát? Bizony minden korosztálynak a maga problémái jelentik a szenvedések netovábbját, és ez talán így is van jól.

Visszatérve a levelekre… bár elég hamar… na jó, konkrétan a fülszöveg elolvasása után azonnal kedvem támadt, hogy Lara Jeanhez hasonlóan én is mindent-mindent kiírjak magamból, mert végül is egész hatékony, kreatív és biztonságos módja ez az indulatok levezetésének, hamar eljött az a pont, amikor kulccsal zárható biztonságos fiók vagy szekrény híján elvetettem az ötletet. Gondoltam ezt pontosan akkor, mikor Peter Kavinsky Lara Jean elé állt, cáfolva a levélben róla írtakat. Hopika. Na igen… bár most lelövöm a poént – aminek amúgy a semmi jelentősége, de mindegy –, közlöm, veszélyesek a dühös kistestvérek. Jó, én az enyémből nem nézek ki ilyen mértékű gonoszságot, de akkor is… jobb az elővigyázatosság, úgyhogy hamar elbúcsúztam a levelek gondolatától. Mert kitaláljátok, igaz? Drága Kitty Song Covey megtalálta a dobozt, és mivel Lara Jean is volt olyan kretén, hogy megcímezzen minden borítékot, a szerelmi vallomások napokon belül a célszemélyek postaládájában hevertek.

„Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis az lenne a dolguk.”

Innentől pedig a történelemben új dimenziója nyílik a szerelmi szálnak, miután a levelek, és a téma elméleti érintése után az események igazából is megkezdődnek. Nem mondom, hogy ez a felállás már nem lett klisés. Mert ó, de, igenis az ett, elvégre ki nem látott már ezer színlelt kapcsolatot meg gyengécske szerelem háromszöget… és ez szigorúan véve hiba… de tudjátok mit? Jó hangulatban kapott el a könyv, úgyhogy nem tudtam bánni. Mert – bár ezzel a kijelentéssel már sokadjára ismétlem magam a posztban – egyszerűen aranyos volt ez is. Az egész. Több ponton haragudtam Peter és Lara Jean kapcsolata miatt, magamban korholtam a lányt, amiért belement ebbe, mikor egyértelműen nem jöhet ki belőle jól, kiakasztott, mikor hagyta, hogy mindeközben a srác továbbra is találkozgasson Gennel, mikor ez rá is rossz fényt vet… de hiába ezek mind, nehéz volt elvonatkoztatni attól, mennyire édesek is voltak ezek ketten. Szerettem a párbeszédeiket, ahogy Peter „tapasztaltsága” és Lara Jean – Large :D – gyermeki naivitása találkozik, és azt, ahogy lassan érzékelhetővé vált, hogy a kapcsolatuk fokozatosan túllép a színészkedésen, és valódi érzelmekké alakul át. Éppen ezért húzott fel annyira a regény vége… főszereplőink kisebb konfliktusa után még nagyon vártam valami nagy kibékülésre, egy happy endre, de legalábbis valami szilárdabb lezárásra, így mikor egy „…” zárta a sztorit, nyitvahagyva a történteket, teljesen a képzeletre bízva, hogy mi jön ezután… hát, kapartam a falat rendesen, így most ezerrel számolok vissza addig, míg jön a folytatás magyarul is.

„A szobámban, a meleg, téli pizsamámban, előveszem a különleges tollamat és a vastag levélpapíromat, és írni kezdek. Nem búcsúlevelet, csak egy egyszerű, régimódi szerelmes levelet. Kedves Peter …”

Mindent összevetve ajánlom a könyvet azoknak, akik valami könnyed de élvezetes, kikapcsolódást nyújtó történetre vágynak, szerethető és bájos karakterekre, egy kidolgozott családi háttérre, amely ebben a regényben végre egyenrangú  lehetett a szerelmi szállal. Ajánlom fiatalabbaknak, akik ismerkedve a romantikus műfajjal még valami visszafogottabbat, gyermekbarátabbat keresnek, és idősebbeknek, akik a sok fájdalommal, akcióval teli, hard és erotikus sztori után megpihennének egy délutánra valami aranyos és tiszta, ártatlan történetet olvasni. Ezt szerintem nem is lehet megbánni… maximum ha nincsen szívetek. Olvassátok, és zökkenjetek ki pár órára a rohanó hétköznapokból! :)

Kedvenc karakterek:

Bár nem volt tökéletes, és alapból az övéhez hasonló személyiség engem eléggé gyakran felbosszant, Lara Jean mégis hamar megszerettette magát velem, ahogy igazából Peter is – bár néha péklapáttal suhintottam volna meg a pofiját, összességében elég édesnek találtam. Továbbá eleinte még Josht is szimpatikusnak találtam – ám ez a vége felé eléggé megkopott, sőt, már igazából akkor, mikor Lara Jean és Peter „járni” kezdtek – előtte még őszintén szurkoltam Joshnak, és igazából nem is tartottam mást esélyesnek egy happy endre de milyen happy endről is beszélek, ó, én ostoba, de a fent említett történések után már szinte feleslegesnek éreztem. Remélem nem nagyon bonyolítja majd a szálakat a jövőben, mert nekem elég határozott elképzelésem van arról, hogyan kell a későbbiekben alakuljon Lara Jean szerelmi élete. Csak. És. Kizárólag. Peterrel.

„Ha inkább Josh hülye fehér csokis, áfonyás sütijét készíted el, és nem az én gyümölcskenyeremet, köztünk mindennek vége.”

Kedvenc részek:

Istenem, miért teszed ezt velem? Akarom mondani… mi a jó égért teszem én ezt magammal? Ajj… elhiszem hogy már fogjátok a fejeteket a monitor másik oldalán, amiért „ez az idióta folyton felteszi magának ugyanazt a rohadt kérdést, amire sosem bír tisztességes választ adni”, de ez nekem is ugyanolyan nehéz… de legalább némi gondolkodásra késztet. Ezen a ponton agyalva legalább átgondolom a könyvet mégegyszer… és ez jól esik, mert ha nem lenne temérdek olvasnivalóm, határidőim, stb… akkor most visszahuppannék az ágyamra, és elkezdeném újra az elejéről az egészet. Mert én úgy élveztem, ahogy volt, egy percre sem ingott meg a bizalmam, az elképzelésem a történetről, nem voltak sötét pillanatok, mikor abba akartam hagyni, sem olyanok, mikor elégedetlenkedni támadt kedvem – pedig olyan azért túlnyomó többségben szokott lenni. Szóval ennyi, egyszerűen imádtam az elejétől a végéig – külön kiemelve még Lara Jean és Peter kapcsolatát, hiszen mellettük nem is mehet el az ember szó nélkül.

Kedvenc idézetek:

„– Nem tudom, hogy szerettem-e valaha is Genevieve-et. Honnan is tudhatnám, milyen érzés az? Az isten szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok!

– A tizenhét nem olyan kevés. Száz évvel ezelőtt az emberek ebben a korban házasodtak.

– Na jó, az még az elektromosság és az internet előtt volt. Száz éve a tizennyolc éves srácok már bajonettel harcoltak, és életre-halálra küzdöttek egymással. Mire annyi idősek lettek, mint most mi, már sok mindenen keresztülmentek. Manapság mit tudnak a fiatalok a szerelemről és az életről?”

***

„– Álljunk meg egy szóra! Nem is olvastad a Harry Pottert!

– Az első kettőt olvastam.

– Akkor tudnod kéne, ki az a Hisztis Myrtle!

– Már nagyon régen volt. Ő volt az egyik csaj a festményeken?

– Dehogy! Hogy bírtad abbahagyni a Titkok kamrája után? A harmadik kötet a legjobb mind közül. Úgy értem, kész őrület! – Az arcát kémlelem. – Van neked lelked?”

***

„Azt hiszem, már látom, mi a különbség aközött, hogy az ember messziről vágyik valakire, vagy amikor közelről szereti. A amikor az ember közel kerül valakihez, látja a másikat a maga valójában, és a másik is látja őt.”

***

„(…) túl nagy felelősség lehet egy másik ember szívét birtokolni.”

***

„A szerelem félelmetes – állandóan változik, és bármikor vége lehet. Ez a kockázat vele jár. És mégsem akarok félni többé. Bátor akarok lenni! Azt akarom… hogy végre elkezdődjön az életem! Szerelmes akarok lenni egy olyan fiúba, aki viszontszeret!”

***

„Amikor valaki, aki régen elment, hazajön, először mindent el akarunk mondani neki, ami történt. Igyekszünk mindent elraktározni a fejünkben. Ám ez pont olyan, mintha homokszemeket tartanánk a markunkban – szép lassan az egész kipereg, és már csupán a levegőt markoljuk. Ezért nem tudjuk az élményeket elraktározni. Mert mire végre találkozunk, csupán egyetlen nagy dolog marad, mivel a kis dolgok közben kicsúsztak a kezünkből. Ám az életben a kis dolgok a legfontosabbak.”

***

„Ezek nem szerelmes levelek valójában. Akkor íródnak, amikor már nem akarok szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem kínoz többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni a reggeli gabonapelyhemet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem Neki éneklem.”

Borító: 5/5*

Erre amúgy is gyönyörű történetre azt hiszem a borítója tette fel a koronát – jó, lehet, hogy igazából nincs benne semmi extra, de nekem nagyon tetszik. Olyan világos, vidám és harmonikus; lányos, de nem annyira, hogy már zavaró legyen, épp csak annyira, hogy egy, a szokásos sablonoktól eltérő, aranyos és tiszta szerelmi történetet sejtessen. És akkor már ne is mondjam, de egyszerűen még a hátoldala is bájosra sikerült. Imádom, muszáj lesz megszereznem, hogy ott tündököljön a polcomon is!

Pontozás: 5/5*

Egy olyan napra, amikor nem tengnek túl az agresszív indulataim, és nem egy alternatív világra vágyom, ahol a démonok miszlikbe aprítják a fél emberiséget, vagy nem arra, hogy mindenki majd’ belehaljon a fájdalomba… egy olyan napra éppen ezt mondanám a tökéletes regénynek. A maga kissé gyermekded kedvességével és ártatlanságával, a harmóniájával, a sajátos hangulatával és stílusával, a szeretnivaló, kissé különc, de a maguk módján igazán élő-lélegző karaktereivel. Bár a cselekménye egyes pontjain elég kiszámítható, mégis mindig meg tudott lepni valami apró fordulattal – nem naggyal, nem akkorával, amitől a Föld hirtelen a másik irányba kezd forogni, éppen akkorával csak, amekkora a valóságban is említést érdemelne. Ez a könyv egy darabnyi tökéletes tökéletlenség, egy darab élet: egy darab meg nem értettség és szeretetéhség, egy darab az átlagos, nem tündérmesében élő álmodozók napjaiból, egy fiatal lány példáján át, aki annyira akart szeretni és szeretve lenni, hogy közben észre sem vette, hogy ettől fél a legjobban. Bájos történet, amit mindenkinek jószívvel ajánlok, aki nyitott még valami ennyire egyszerűre és gyermekire, valami ennyire tisztára és aranyosra az agyevő zombik és birtoklási problémás macsó pasik világában. Megéri megállni egy percre, és megpihenni ezzel a könyvvel.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Kody Keplinger - DUFF: A pótkerék

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Eredeti cím: The Duff

Oldalszám: 302

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

DUFF = Designated Ugly Fat Friend, magyarul kb. Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, minthogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli a srácot. Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját.

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesley-t. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba.

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok már megint… mostanában halmozom az olyan könyveket, amelyek ambivalens érzéseket váltanak ki belőlem, ami önmagában még nem is baj, mondhatni természetes, hogy van ilyen, de egy könyves bloggernél igenis kellemetlen… jó, nem általánosítok, nálam ez kellemetlen. Elvégre elég nehéz, tegyük fel egy csomó olyan embernek elmagyarázni, aki nem ismeri a történetet, hogy mit értek az alatt, hogy tetszett is, meg nem is. De megpróbálom.

A DUFF már régóta kerül állandóan az utamba molyon, könyvesboltokban, blogokon… mindenhol, mintha tényleg nem nagyon lenne más célja, minthogy szerezzem már meg, vegyem kézbe, olvassam, és szenvedjek róla össze egy valamirevaló értékelést – bár a tervben nem éppen ilyen szerepelhetett, mint ez. Szóval, a véletlen találkozásaink sora után már valóban kezdtem kíváncsivá válni a történet iránt, pláne, mivel sok jót olvastam róla, nemrég pedig egy osztálytársamtól kölcsön is kaptam, így amint lett egy kis időm, levágtam magam az ágyamra, és neki is kezdtem. Aztán néztem… „basszus, de régóta olvasok már! – Ja, nem, ez még csak 20 oldal”… szóval nem nagyon tudtam belerázódni. Meglehet, olvasmányos volt, gyorsan haladt, de nem volt benne semmi olyan extra, ami leköthette volna a figyelmem, amitől több kedvem lett volna ébren maradni és olvasni, mint aludni, és egy fokkal kipihentebbnek lenni másnap reggel.

Mert őszintén szólva egy klisétenger volt, képletesen, de fuldokoltam a lapok között. Iskolapéldája annak a típusnak, amit már ezerszer olvastál, amit millióan megírtak, és még kétszer ennyien újra meg fognak írni. És ez alól az állítás alól sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a könyv egy apró atomrészecskéje sem kivétel – oké, kivéve egyet. Egyetlen egyet, de erre majd még kitérek később. Amondó vagyok, essünk túl a nehezén, gyorsan és kíméletlenül, hogy ne fájjon sokáig. Mert biztos vagyok benne, hogy sokan szeretitek a történetet, hiszen jópáran ajánlottátok is, engem mégse vett meg. Pedig akartam. De tényleg.

Magyarázhatnám azzal – és ki tudja, lehet tényleg csak ennyiről van szó –, hogy mostanában túl sok jó, és valamivel mélyebb, tartalmasabb könyvet olvastam Forbidden, Első tánc…, és a DUFF csak ezek miatt nem talált most be, hiszen egyszerűen komolytalannak hat mellettük… de én azért úgy érzem, nem csak ez áll a háttérben. Jó indok lenne… de nem. Pár éve még bizonyára élveztem és szerettem volna, azonban a mostani énemnek már túlságosan lineáris és kiszámítható.

Külön posztot írhatnék az ebbe a könyve összesűrített összes közhelyről. Őszintén, igazából ez az én egyetlen nagy problémám, ami ha nem lenne, akkor talán még kedvencemmé is válhatott volna a DUFF… bár akkor már nem is ez a könyv lenne, így belegondolva pedig a végeredmény nem más, minthogy nincs univerzum, ahol ezt a sztorit bevenné a gyomrom, és ne lenne hozzá pár „kedves” szavam. Mert vegyük csak sorra, mit kell tudnunk: adott Bianca, a barátnői árnyékában élő, csúnyácska, szürke kisegér – a változatosság kedvéért a fajtájabelieknél csípősebb nyelvvel, kissé már egészségtelen mértékű cinizmussal és egy csipet agresszióval – eleinte gondoltam, majd ez teszi őt különlegessé és kedvelhetőért, de elméleteim dugába dőltek úgy az első megnyilvánulásánál. Közönséges és nevetséges a viselkedése… amitől szívesen megmutogatnám minden írónak, mint elrettentő példát, hogy „ha nem akar elveszteni egy rendkívül értékes olvasót, hanyagolja az efféle karakter prototípusokat, hálásan köszönöm kitüntető figyelmét, és feltétlen együttműködését”. Ez így mindent elárul a Biancához – „Duffy”-hoz – fűződő kapcsolatomról. A felsoroltakon felül továbbá ostobán és meggondolatlanul cselekedett, és megállás nélkül elmenekült a problémái elől – méghozzá éppen Wesley Rush karjai közé. Bár egy szinten megértettem, kissé már túlzónak találtam a sráccal szembeni ellenérzéseit, az pedig végképp komolytalanná tette, hogy annak ellenére, hogy állítólag gyűlöli azt a „szoknyavadász playboyt” hogy őt idézzem, mikor a béka feneke alatt volt, mégis hozzá ment. Nem mondjuk a barátnőihez, akik nem győzték elégszer elmondani, hogy számíthat rájuk, akik folyton próbáltak neki segíteni – de ő nem hagyta. Újabb negatívum. Örülne a szerencsétlen, hogy ilyen barátai vannak… de simán lerázza őket, hogy titokban keféljen egy Wesley-félével. Feszültséglevezetés. Aha. Figyelemelterelés. Persze.

Apropó, újabb kliséelem – akarom mondani elemek. Ezek már nem is egyedül járnak, hanem kicseszett hordában, hogy ijesztőbbek legyenek… Mert ott van persze a nagy „utállak-szeretlek” viszony a két főszereplő között, és az egyik állapottól a másikig elvezető titkos kapcsolatuk. Mert igen, titkolni kell… de miért is? Jó, az addig oké, hogy Bianca nem akarja óriásmolinón hirdetni, hogy újabban ribanc életmódot kíván folytatni, de aztán… a vak is látja, hogy szerelmesek hú, de nagyon szerelemesek… -.- lesznek, tehát…? Áh, jelentkezzen, aki érti ezt a kettőt! Senki? Kiváló! Tovább.

Mert bár az egész sztori kiszámítható volt és középszerű, a végére még kellett egy csavar – ha kegyes akarok lenni de miért is lennék? Nem áll jól nekem így hívom, ha nem valószínűbb, akkor annyit mondok, egy nagy kupac klisét meg kellett koronázni az elcsépelt frázisok number one-jával. Egy szerelmi háromszöggel. Mert húzzuk az időt, kell még pár oldal, meg némi konfliktus. Hajrá. Ott az a kedves fiú, akiért Duffy éveken át epekedett, és aki hoppá-hoppá, éppen szakított a barátnőjével… pompás. Ő jó is lesz áldozatnak. És ennyi.

„Igen, régóta odáig voltam már Toby Tuckerért. Hogyne lettem volna? Kedves volt, vonzó, okos… de a Wesley iránt táplált érzelmeim ennél sokkal komolyabbak voltak. Nála kihagytam az „odáig vagyok érte” táblával ellátott gyerekmedencét, és azonnal fejest ugrottam az érzelmek mély, cápáktól hemzsegő tengerébe. És elnézést a drámai metaforáért, de nem vagyok valami jó úszó.”

Adott pár nap, vagy hét, már nem is emlékszem, amíg jól megmutatja az írónő, hogy ez a Toby mennyire aranyos, helyes, kedves, figyelmes, humoros – egyszóval: közel tökéletes –, ráadásul még a szakítást is jól kezeli, mi több, ő veszi észre, hogy Bianca nincs túl Wesley-n, így  maga kezdeményezi a szakítást, hogy a másik boldog legyen. Szóval király, sikerült bevonni egy ártatlan és rendes srácot az egész zavaros hülyeségbe, csak hogy legyen még valami kis izgalom, arról nem is beszélve, hogy kis listánk nem lehetne teljes, ha a főszereplőnknek nem lenne még egy múltbéli szerelmi bánata és problémás családi háttere. Teljes a kép. Teljesen unalmas és átlagos.

Áh… Elszoktam én már az ilyen kispályás szárnybontogatásoktól. Nem is nagyon vágytam vissza ilyen terepre.

De hogy így a végére értünk a panaszoknak, direkt idáig tartogattam egy pozitívumot is, azt az egyetlen egyet, amit találtam, azt, ami megmentette a könyvet attól, hogy képletesen a könyvnek csúfolt irományok szemetesében landoljon általam. Az pedig maga a címe, és a cím mögötti tartalma, a folyamat, ahogy ez a kis szó feldolgozódik Biancában. Amíg szenvedett rajta, hogy Wesley így hívta, és hirtelen átértékelte tőle az életét, az idegesített, de a végére egészen felfogta a lényeget, és sikerült egy pozitív üzenetet közvetítsen. Ezért választottam a posztkezdő idézetet is. Bár az egész Duff dolgot érdekesnek találtam – és sajnos én is magamra ismertem, mint Duffra bár nem a szó teljesen pontos értelmében – , leginkább azért rajongok, ami a végére kiforrt belőle – hogy mindnyájan valakinek Duffok vagyunk, minannyiunk mellett lesz valaki, aki annak érzi magát. Nem is tudom… összességében mintha azt mondta, hogy egyikünk sem hibátlan, de minden nézőpont kérdése, és valakinek, valahol, valamilyen társaságban érezhetjük magunk annak. Olyan… az a fenti idézet olyan, mint egy kis fiolányi önbizalom és önismeret boldogító elegye. Olyannyira boldogító, hogy most bemásolom mégegyszer, ti pedig újból el fogjátok olvasni, hogy átjárhasson titeket ez a pozitív szellem! :D Hát nem üdítő?

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Kedvenc karakterek:

Jó, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem Wesley-nek szurkolt végig, hanem Toby Tuckernek, akinek már a neve is úgy hangzik, mintha valami kiskutya lenne – és egyáltalán, hülyén cseng –, de a személye annál kellemesebb és megnyerőbb. Már elsőre is szimpatikus volt, de a vége felé, mikor rövid időre – elvégre, szerelmi háromszög kell, és pont -.- –  visszatért Bianca barátjaként, még jobban megkedveltem. Meg sem érdemelt Bianca egy ilyen remek pasit, komolyan. Nem mintha amúgy Wesleyvel bajom lenne – azon túl, hogy élettelen, ezerszer látott rosszfiú papírmasékarakter, egészen szerethető volt, azt hiszem.

Kedvenc részek:

Az, ahogy a vége felé Bianca lassan elfogadja a társaságban elfoglalt szerepét – pontosabban ahogy rájön, igazából nincs is ilyen, szigorúan véve. Hogy az egész történet alatt feszültséget teremtő rövid kis szó, „Duff”, lassan elveszti a negatív töltetét, és átlényegül valami hatalmasabbá és sokkal relatívabb, elvontabb fogalommá. Ehhez amúgy egy fura, elég ribis lánnyal folytatott rövid de elég személyes beszélgetése döbbentette rá – ezt a szituációt is nagyon kedveltem. Nem hiszek a tündérmesékben, de azért néha jó kellemesen csalódni valakiben, akit könnyebb volt már rögtön elsőre elítélni.

Kedvenc idézetek:

„ Értetlenül hajtottam szét a papírt, majd elolvastam azt az egyetlen mondatot, amit a lap tetejére firkantottak.

Wesley Rush nem fut a lányok után, de én most igenis futok utánad.”

***

„Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni.”

***

„Úgy markoltam meg a ceruzámat, mintha darts lenne, és az ádámcsutkája felé irányítottam a hegyét.

    A szeme sem rezdült. Tettetett kíváncsisággal pillantott végig szürke tekintetével a ceruzán, miközben így szólt:

    – Érdekes. Minden fiút így köszöntesz, akit kedvelsz?

    – Nem kedvellek.

    – Ez azt akarja jelenteni, hogy szeretsz?”

***

„– Ha valaminek vaginája van, akkor Wesley ráveti magát.

    – Fúj Bianca! – kiáltott fel Jessica. – Ne mondd ki a… V-betűs szót!

    – Vagina, vagina, vagina – ismételgette Casey monoton hangon. – Lépj már túl a dolgon, Jess! Neked is van. Nyugodtan nevén nevezheted!”

***

„Oké, nem rejtem véka alá a véleményemet, amely szerint utálom azokat a tizenéveseket, akik összejönnek valakivel középiskolában, és aztán folyamatosan arról áradoznak, hogy mennyire „szerelmesek” a barátjukba vagy a barátnőjükbe. Büszkén vállalom, hogy utálom azokat a lányokat, akik azt mondják, beleszerettek valakibe azelőtt, hogy egyáltalán randiztak volna az illetővel. Azt sem titkolom, hogy szerény véleményem szerint évekbe telik – legalább ötről vagy tízről beszélünk –, hogy az igaz szerelem kialakuljon, és éppen ezért a gimis párkapcsolatok számomra teljesen feleslegesnek tűnnek.” Adom.

Borító: 5/1

Hát… ha már a könyvről nem sok jót mondhatok, öröm lenne, ha legalább a borítóval másképp lenne, de az élet nem egy kívánságteljesítő gyár, ugyebár… Mert őszintén, ritkán találkozok ennél ízléstelenebb képpel egy könyv fedelén. Nem, nem, nem. A harsány színek, a fura lány, akinek ilyen közelségből a pórusait is tisztán látom, meg a rágólufi is… és akkor inkább nem mondok semmit a színes szemhéjpúderre sem. Összességében? Még jó, hogy gyorsan végeztem vele, így legalább nem kellett soká látnom.

Pontozás: 5/2,5

Túl az egészen, csupán csak visszatekintve a teljes regényre, nem világos, miért is adtam meg ezt a kegyes két és fél pontot. Mert ó, messze nem voltam elégedett. Már csupán néhány fejezet elolvasása után megkérdőjeleztem, van-e nekem szükségem arra, hogy elolvassam az ezredik ugyanolyan tucatkönyvet, pláne, mivel kábé tíz oldal se kellett, hogy tudjam előre az egész végkifejletét. Szóval összességében a DUFF nem is a meglepetések, és nem is az egyedi ötletek tárháza… ennek ellenére mégis tudott valamit adni a végére, amiért úgy döntöttem, megéri megkegyelmezni neki. Igazából az az idézet, amivel indítottam, az üzenet, amit közvetít mindannyiunk társadalomban elfoglalt szerepéről. Bár a történet fenntartom, nem nagy szám, értékelem, hogy maga a „Duff” téma egyedi ötletté, és tanulsággá nőtte ki magát a végére, mikor már azt hittem, menthetetlen az egész. Szóval bár összességében nagyot csalódtam a könyvben, azért szerencsére nem csuktam be bármiféle minimális pozitív érzés nélkül. Ha abszolút semmi különös világmegváltásra, csak pár óra kikapcsolásra és valami limonádé könyvre vágysz, azért csak olvasd nyugodtan - talán még tetszeni is fog. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Jennifer L. Armentrout - Obszidián (Luxen 1.)

„– Mi jön be neked?  

– Hát, nem a nyálkás zöld űrlények – feleltem.”

Eredeti cím: Obsidian

Sorozat: Luxen 1. (Lux 1.)

Oldalszám: 424

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre nem vettem magas, szexi és különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rámtámadt, és Daemon a keze egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt… akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint a vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul rajtam a nyom.

Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg…

Valahogy előre érzem, hogy ezzel az értékelésemmel nem leszek népszerű… sőt, talán lesz majd köztetek, aki három mondat után bezárja az ablakot, vagy ha végig is pörget, a végén hagy maga után egy csípős, bájosan engem minősítő kommentet. Igen, tisztában vagyok vele, mit teszek. Nem mintha nem tetszett volna a könyv… de oké, tényleg nem voltam elragadtatva.

Noha elég hamar tudatosult bennem, hogy én most nem fogok kedvencet avatni, azért kitartóan vártam azt a pillanatot, mikor nekem is sikerül belezúgnom Armentrout kisasszony történetébe, vagy a szoborszerűen tökéletes izomzatú Daemon Blackbe… vártam a pillanatot, ami nem jött el. Akik teljes szívvel ajánlották a sorozatot, most talán sajnálják, hogy hozzám ennyire nem ért el a varázsa, de őszintén szólva engem ért a legnagyobb csalódás. Akartam én szeretni – pláne, hogy a Shadows már előzetesen levett a lábamról – de nem hagyta magát.

Vagy… ha valami misztikusabb módon akarom felfogni azon roppant hétköznapi helyzetet, hogy nem tetszett egy könyv, azt mondom, én vagyok A Kiválasztott, akinek a feladata, hogy észrevegye és megfejtse az Obszidián hibáit. Mert vannak. Kisebbek-nagyobbak, van, ami csak az én szememben melléfogás, más viszont szerintem egyértelmű probléma – hadd osszam hát meg veletek az elméletemet.

A fantasy műfajban alkotás, de kezdjünk az alapoknál, már maga az írás is szörnyen bonyolult terep. Fel-felbukkannak emberek, kiknek teremtésénél kicsit megdőlt Isten „tehetség” címkéjű csupra, és ez már önmagában ajándék – ám ahhoz, hogy valakiből jó író legyen, még oly kevés. Visszatérve eredeti mondatomra, az írás sosem egyszerű menet. Még ha meg is van hozzá a kellő tehetség, akkor sem, mert a nagyvilág tele a levegőben szálldosó ötletekkel, de amelyekről igazán megéri írni, azt már más felhasználta. Az alkotás végtelen olyan lehetőség tárháza, amiben örök másodikak vagyunk. Ma elkap minket az ihlet, megtaláljuk életünk legjobb történetét, de holnap rá kell jönnünk, hogy azt már megírta valaki más – sajnálatos, de jobban, mint mi. Ez az írás úgy általában, vannak bevett elemek, jelenetek, klisék, standard témák, és mindenki nyugodtan nyúl hozzájuk alkalomadtán. Éppen ahogy valahonnan ihletet is kell meríteni, és teljesen természetes, mikor a kezdőlökést egy másik könyv adja.

Ezért nem is akarnám hibáztatni J. L. Armentroutot… amúgy sem tudhatom, mi volt szándékos, s mi nem, annyi azonban holtbiztos, hogy én észrevettem. És közben végig azon töprengtem, hogy ez hogy a jó égbe nem tűnt még fel másnak?

Mert ez alatt a 400 oldal alatt aktívan azt éreztem, az Alkonyat egy kissé felhígított, ufósított, romantikus nyáltengertől megtisztított verzióját olvasnám. Először csak feltámadt bennem a gyanú, aztán ahogy jobban odafigyeltem a részletekre, láttam magam előtt párhuzamosan peregni le a kettő cselekményét.

Bella Forksba, egy elhagyatott, Isten háta mögötti kis koszfészekbe költözik – Katy új otthona egyetlen hosszú főút, és még egy boltért is a szomszéd városba kell mennie. Mindketten itt találkoznak a végzetükkel: egy-egy földöntúli szépségű, nem is e világi pasival, aki elsőre merev, utálkozó és távolságtartó, s persze egyáltalán nem is tartja jó ötletnek, hogy a lány a közelében legyen. Veszélyes, nekik és a másiknak egyaránt – elvégre az egyik, ha akar, lángralobbant és a fényével ropogósra süt vacsorára, míg a másikat inkább csak a véred érdekli vacsorára szintén egész jó ötlet. A továbbiakban mégis folyton összefújja a jómadarakat a szél, s hogy, hogy nem, úgy adódik, hogy valami halálos veszedelemtől csak Mr. Tökély tudja megmenteni Ms. Szerencsétlent. E szerint Edward puszta kézzel félrelöki a furgont, ami majdnem palacsintává lapítja Bellát, Daemon pedig fényével elijeszti a medvét, amely rájuk támadt. Életmentés sok/1. De nem kell sokat várni, érkezik a második számú akció is. Mikor Bella és Katy, mivel hiányzik belőlük a túlélési ösztön, az üres városban éppen éjszaka hódolnának könyvimádatuknak, mindketten bajba keverednek: előbbi eltéved a sötétben, ahol kétes alakok kezdik követni, utóbbi úgy dönt, segít egy tök idegen pasinak a kocsijával, mert az éjszaka annyira gyilkos,- és erőszaktevőmentes időpont a barátkozásra. De persze ha erre a kettőre rátör az önállóskodási roham, az nem sül el jól, úgyhogy meg kell jelennie a felmentő félisteneinknek, Edwardnak és Daemonnek is. Szerintem már eddig is eléggé egyértelmű, hogy miről beszélek, de ha annyira nem akartok nekem hinni, bátran vágjátok csak rá, hogy „persze, de azonos műfajban nem is csoda, ha vannak egyezések”… a lényegen ez nem változtat. Végig éreztem az enyhe Alkonyat-mellékízt olvasás közben – leszámítva a szerelmi szálat, mert az már egészen más lapra tartozik és nem állítom, hogy mint pozitívumot akarom majd megtárgyalni –, de a pontot az egészre mégiscsak a végén lévő csata,-/akciójelenet tette fel. Minden közös pont után vettem egy nagy levegőt *belégzés….. kilégzés…..*, és úgy döntöttem, új lappal indítok, de ekkor már nem tudtam mit mondani. Csak akkor tudtam volna nem észrevenni a párhuzamot, ha nem olvastam volna valamelyik könyvet a kettő közül. Ahogy végigfutottam a leírását annak, ahogy az arum cseszteti Katy-t, elszívja az életerejét mert a vér az már komolyan túl feltűnő lett volna, right?, üti, veri, rúgja, ahol csak éri, ahogy patakokban folyik a vér, a lány előtt lassan minden összemosódik, sztepptáncot jár a halál küszöbén… elég három szót mondanom arról, mi jutott eszembe, hogy felvázoljam a képet: James. Bella. Balett terem.

Jó... azt el kell ismernem, akármennyire is ezerszer inkább Edward, mint Daemon, azért shirtless mode-ban az utóbbi jobban remekel.... Eddie valahogy olyan, mint aki iskolai orvosi vizsgálathoz vetkőzött.

De á, a világért sem akarnék gyanúsítgatni… elvégre tudom, hogy nincs új a nap alatt, ihlet, műfajbeli hasonlóságok, blabla… és bár maximálisan igazam van, némileg hülyén érzem magam tőle, hogy a rengeteg emberből, aki ezt olvasta, csak nekem szúrt ez az egész szemet egyáltalán. Nekem viszont sajnálom, de nagyon. Sért egy szinten, hogy az egyik kedvenc könyvemet – mert nálam a Twilight akkor is az ♥ – felhígították és újrakeverték egy olyan sorozattá, ami mocsok módon túltesz az előző sikerén nem lovallom bele magam, mindjárt leállok, fél perc, ráadásul a fénylő-csillogó vámpírokat frankón fénylényekkel helyettesítették… de bár tényleg ez jött le nekem, ez még csak duzzogás.

Képes vagyok elvonatkoztatni az Alkonyatos hasonlóságoktól, a fent felsorolt okok miatt… ám most jön a rossz hír most jogosan kérdezhetitek, hogy akkor mi volt a poszt eddigi része, megértem – nekem ez még így sem került az élvezhető kategóriába. Még.

Talán kevesebb gondolkodással és odafigyeléssel, több hajlammal a szórakozásra és kevesebbel a kritizálásra nekem is a kedvencem lehetett volna az Obszidián. Mert a lehetőséget igenis látom benne. Tény, arra építettem a poszt eddigi részét, hogy puffogtam, amiért Armentrout szinte átírta a Twilightot, de komolyra véve a szót, ezt az észrevételemet félretéve pár percre, be kell vallanom, hogy az alapötletben van fantázia. Nem mintha lenne viszonyítási alapom, többnyire nem az én asztalom ez a földönkívülis dolog, és nem is olvasok ilyen témájú könyveket, de ez indításnak nagyon is rendben volt. Attól eltekintve, amit már mondtam jó, fogjátok fel, hogy ezen egy darabig még nem teszem túl magam, szóval csak hagyjatok figyelmen kívül xD, a világ, a fantasy oldal, ez az egész luxenes-arumos dolog elég jól lett felépítve és megálmodva, látom benne a fantáziát – és végül is ez az, ami miatt már most is biztos vagyok benne, hogy hamarosan folytatni fogom a sorozatot. Meg persze a függővége… ami ugyan nem halálos az Leiner Laura specialitása, de éppen eléggé felhúzza az ember agyát. Nyugodtan olvasgattam abban a tudatban, hogy van még bőven ötven oldalam… aztán hoppáka, itt a vége, ha nem elég, nesze, megdoblak néhány extra fejezettel Daemon szempontjából. WTF? Ezt miért? Emberkínzás…

Apropó Daemon… mert a kedves, bájos és pozitív gondolatokból és a szarkazmusból sosem elég, most, miután szépen és visszafogottan elismertem, hogy nem is volt a könyvben minden olyan rossz, jöhet újból a feketeleves.

Daemon Fuckin’ Black. Akitől már az első alkalommal kinyílt a bicska a zsebemben. Viszketett a tenyerem. Nem is, az öklöm… sőt, a bakancsom talpa! Nincsenek nekem semmi bajom a rosszfiúkkal – rengeteg könyves álompasim az –, de egy dolgot nem tolerálok: mikor valaki seggfej.

„– Tudod mit? Igazad van. Tévedtem, hogy seggfejnek neveztelek. Az ugyanis túl szép szó rád – folytattam édes mosollyal. – Te egy pöcsfej vagy. 

– Pöcsfej? – ismételte. – Igazán elbűvölő.”

Daemon pedig ó, nagyon is az volt, egészen attól kezdve, hogy először kinyitotta a bejárati ajtót, na meg a nagy száját. Hiába áll leírva az ominózus jelenet, és még sok másik az ő szemszögéből is, számomra ez akkor sem elviselhető magatartás. Velem lenne a baj? Erősen kétlem. Az, hogy valaki ennyire arrogáns, lekezelő és bunkó valakivel, mint Daemon Katy-vel, szerintem semmiképpen sem elfogadható, akkor sem, ha oka van rá. Talán én nem tudom a téma ezen részét egészen objektívan szemlélni, épp azért vagyok kiakadva, mint anno a Szívatás olvasásakor Jaredre is… senkinek sincs joga folyton földbe tiporni a másikat. Nem érdekel, mi az oka, az sem, ha ezzel megmenti a fél világot. Így míg mások csorgatják a nyálukat, rám nem tett valami jó benyomást Daemon… de őszintén szólva másik főszereplőnk, Katy sem. Pedig úgy tűnt, hasonlíthat rám… és jó, icipicit tényleg hasonlít rám. Vagy csak én tudok nagyon jól elhelyezkedni a „szarkasztikus blogger” karakterben… mindenesetre adott volt minden, hogy kedvelhessem, de rövidesen kiütötte a közönséges vészvillogómat. Értem én, Daemon azt váltja ki az emberből, hogy felsorolja az összes káromkodást, amit csak ismer, és kézzel-lábbal mutogasson, hogy legalább részben viszonozza a sértéseket… de láttam én már ezt valahogy… hát, nőiesebben megoldva. Az első, és biztos vagyok benne, legpontosabb szó, ami eszembe jutott Katy-ről, az a közönséges volt. És akármennyire kis tündér is tudott lenne egymaga a szobájában, blogposztot írva, mikor megjelent Daemon, egyszerűen késztetést éreztem lecsapni. „Utállak! Gyűlöllek! Baszd meg, te barom! Jáhááj, de szexi vagy póló nélkül! Menj a pokolba! Édes istenem, egy lépéssel közelebb jössz, és lesmárollak. Hogy rohadnál meg! Utállak. Szeretlek! Nem lehetek veled, mert nem úgy szeretsz, mint apa szerette anyát! Hülye seggfej!” Kábé így tudnám ábrázolni Katy jellemét és viselkedését. Végig ezt csinálta… már amikor nem bizarr öngyilkosakciókkal tengette az idejét, és tette kockára azok életét, akiket meg akart menteni. Jut eszembe, ez elég Bellás tulajdonság… bár őket már tényleg nem kéne összehasonlítanom, ahogy a szerelmi szálat sem. Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de kimondottan kedvelem, ahogy Edward és Bella nyáladzanak könyveken keresztül. Számomra Daemon és Katy párosából még hiányzott valami… hiányzott az élet. Mármint az igazi, túl azon, hogy izzik a kémia, működnek a hormonok, közben pedig szinte folyton csak veszekednek. Voltak együtt kedves jeleneteik – ergo még ők is voltak olykor normálisak –, de ez többnyire nem akart sokáig tartani, inkább csak a vége felé… ami azért remélem valami előjele annak, hogy az Ónixban várhatok pozitív jellemfejlődést, nem akarok én ilyen zord kapcsolatban maradni a főszereplőkkel… és szeretnék a következő kötetről majd több szépet is írni. A kérdés csak az, sikerülni fog-e…

Összességében én annyira nem értem ezt az egészet. Miután tavaly elolvastam a Shadowst, biztos voltam benne, hogy ez is trilliócsillagos kedvenc lesz, mert abban egyszerűen megvolt minden, ami kellett – vagy nézhetjük úgy is, hogy nem volt olyan, ami ne kellett volna. Ebbe belegondolva az Obszidiánt a szememben valójában csak Katy és Daemon párosa, továbbá a milliószor előráncigált Alkonyatos problémám húzta le ennyire – bosszúságnak bőven elég is ez a kettő, minden más ezeken kívül pedig fellelhető volt az előzménykötetben is, így a szórakoztató, humoros stílust, az izgalmas, érdekes fantasy szálat valószínűleg minden részben megtalálom majd. Merem legalábbis remélni, ez alapján pedig számítok rá, hogy a következő részek már nagyobb élvezetet tudnak majd nyújtani számomra is.

Mert nem mondanám, hogy az Obszidián rossz könyv… a nagy harci helyzet annyi, hogy nálam nem ért célba, megállt félúton feldolgozásra – ezért szúrtam ki olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és amúgy nem is akartam –, vagy egész egyszerűen csak rosszkor talált meg. Ettől függetlenül még ajánlom azoknak, akik a vámpírok, vérfarkasok és egyéb klisélények után akiket azért ugyanúgy szeretünk vágynak valami újdonságra a műfajban, akik otthon érzik magukat YA regényekben, és nem vágynak semmilyen értelemben világmegváltásra, csak egy kis humoros, szórakoztató, olykor közhelyes 400 oldalra. Ajánlom azoknak, akik még nem untak rá a seggfej pasikra. Ajánlom… na jó, már kezdem magam kellemetlenül érezni. Ki a fenéhez beszélek? Azt hiszem… azt hiszem már nem kell ajánljam. Úgyis olvastátok… :P xD

Kedvenc karakterek:

Miután a főszereplők ugyebár nem különösebben lopták be magukat a szívembe, a lehetőségek száma eléggé leapad… de még így is állandó jelöltem van, mégpedig nem túl meglepő módon Dee Black. Olyan kis aranyos és pattogós, élettel teli és finom teremtés volt, mint anno az Alkonyatban Alice xDD – aki szintén nagy kedvencem –, így nem is lehet szerintem nem kedvelni.

Kedvenc részek:

Jó, most nem a kifejezésnek abban az értelmében, amit például az SzJG 1. értékelésemnél használtam… inkább – csak hogy világos legyek – teljesen pozitívan állítom, hogy a vége. Az utolsó harmadban/negyedben kezdtek az események eléggé pörögni ahhoz, hogy túltegyem magam átmenetileg minden sérelmemen, és igazán lekössön, hogy mi történik.

Kedvenc idézetek:

„Végignézem magamon. A felirat szerint AZ ÉN BLOGOM JOBB, MINT A TE VLOGOD. Ezzel minden rendben.”

***

„A nap, amikor az internetet bekötötték, jobb volt, mintha egy szexis srác megnézte volna a fenekemet, majd elkérte volna a számomat. Minthogy szerda volt, sietve felraktam egy „Szerdán Szeretném” bejegyzést a blogomra arról az új ifjúsági romantikus könyvről, amiben az a remek fickó szerepel, az aranykezével – ami nem lehet rossz –, elnézést kértem a hosszas távollétért, válaszoltam a hozzászólásokra, és beleolvastam pár másik blogba, amiket szerettem. Olyan volt, mint hazaérkezni.”

***

„Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága.”

***

„ – Mi van?

– Ugye, tisztában vagy vele, hogy szeretem a kihívásokat? – kérdezte mosolyogva.

Magamban felnevettem, beintettem neki, és az ajtóhoz léptem.

– Én is, Daemon. Én is.”

Borító: 5/2

Már csak ez hiányzott, mi? Hogy miután oldalakon át oltogattam mindenki nagy kedvencét, most még a borítót is jól lehúzzam, amiért meg a Pepe Toth rajongók fogják véremet venni… de csak ne ilyen elhamarkodottan. Nekem ez az egész összhatás nem jön be… olyan mű az egész, még az emberek is. Bosszantanak a világító zöld szemek. Meg úgy általában az egész olyan… nem is tudom, számomra ízléstelen. Bánt is rendesen, hogy egy alapból ennyire szexi és ráadásul szimpatikus borítómodellból hogy lett… ez. Pepe Toth csodálatosan illik Daemonnek, igazából én sem tudtam őt nagyon máshogy elképzelni, de ez a látványos ufósítás elvesz valamit a modellből… és ez nem jön be, so sorry :/

Pontozás: 5/3

Ez a helyzet valahogy olyan, mint egy klimaxos tanárra bízni az év végi bukás és kettes között álló tanuló sorsát. Rettentő bizonytalan. Mondhatni, nagyban a jóindulattól függ… de miközben értékeltem a könyvet, rájöttem, hogy hiába tettem oda minden jóindulatom. Lehet, hogy inkább hangulati kérdés, de végignézve, mi mindent kifogásoltam, a felsoroltak – idegesítő főszereplőpáros, vészesen az Alkonyatra hajazó jelenetek – igenis időtállóak. A végeredmény pedig csak annyi, hogy a tanuló – jelen esetben az Obszidián – nem erőltette túl magát. Én ennyit látok. Próbálkoztam, akartam szeretni, de nem sikerült maradéktalanul, sok minden szúrta a szemem, és az utolsó harmadáig élvezni sem nagyon tudtam… de aztán visszanyertem a könyvbe vetett bizalmam egy icipici részét. Minden ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos vagyok abban, hogy folytatni is fogom, mert bár tényleg sokat problémáztam olvasás közben, azért én is észrevettem benne a lehetőséget, a kreativitást – ha nem is a jelenetekre, inkább a világra, a fantasy-szálra gondolok –, és mert várom azt a percet, amikor mindenki kedvence, Daemon Asshole Black végre már engem sem fog kikergetni a világból az arrogáns fejével. Mit gondoltok, eljön ez a pillanat? xD

Ha tetszett a könyv, rendeld meg ITT!