Szeretni tanulni | Julia Lewis Thomson - Többek által

„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

Eredeti cím: Többek által

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 2999 –

Te ​megérdemelnéd a második esélyt?

Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út

Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.

Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?

Egy ilyen nehéz könyv után sosem tudom, hogyan is vágjak bele jól az értékelésbe. Kell a friss élmény, kellenek az érzések, amiket keltettek bennem a leírtak, ugyanakkor szükség van időre, hogy mindent sikerüljön feldolgozni, és össze tudjam szedni a gondolataimat – amik jelenleg is eléggé kuszák. De egy percig sem akarok félrebeszélni – ahogy a könyv sem tette. Kíméletlenül és fájdalmasan vágta az ember képébe a valóságot – és azt hiszem éppen ez teszi annyira értékessé.

Hiábavaló tagadni, az ember minden alkalommal elvárásokkal áll neki egy újabb történetnek – bár igazából az életben ez nagyjából mindenre igaz –, kialakít róla magában egy képet, sokszor borító, fülszöveg alapján, ami természetesen szerepet játszik végül az olvasási élményben is. Ad egy lehetőséget hasonlítgatni, ad egy lehetőséget, hogy legyen mire fogni, hogy miért tetszett, miért nem tetszett, vagy akár, hogy miért kezdtünk neki az adott könyvnek ilyen későn. Jól tudjátok ezt, hiszen ha itt vagytok, nyilván megesett már veletek is – és ahogy gyakran elárulom az értékeléseimben, az én könyvmoly létemnek is állandó velejárója ez.

Minderre most nem tértem volna ki külön, ha nem lenne aktuális a Többek által esetében is – igen, természetesen most is élt a fejemben egy homályos kép arról, hogy mire számítsak, és mily meglepő, szokás szerint elég hamar rádöbbentem, mennyire tévesen ítéltem meg a regényt. Egész könnyű volt kiindulni a szerintem elég bulis borítóból vagy csak szerintem vicces? :D, és a kis terjedelemből, de még a fülszöveg sem ingatott meg abban az elképzelésemben, hogy ez „csak” egy NA regény – fiatalos, üde, de a maga módján megvan a komorsága. Aztán kinyitottam… és arculcsapott maga a tömény fájdalom és felismerés. Vagy mondjam úgy: szembesültem a valósággal?

Én már elkövettem a hibát, de titeket még óva inthetlek ettől: ne tévesszen meg titeket a… semmi. Semmit és senkit se hagyjatok, hogy félrevezessen, befolyásoljon titeket a könyvvel kapcsolatban, semmit se vegyetek biztosra, és tisztítsátok ki az agyatokat, mielőtt nekivágtok. Mert a Többek által okoz ám meglepetéseket, és mindannyiunknak ad valamit – ha kinyitod a szíved, hogy befogadd, akkor sokkal többet egyszerű olvasási élménynél. Érzéseket, gondolkodnivalót, hálát, reményt, de legfőképp: magát az életet. Ne tévesszen meg senkit a kis terjedelem… ez alatt a durván 250 oldal alatt egy percig sem vacakol az írónő, végig komoly témákat hoz elő és dolgoz fel, méghozzá elég élethűen ahhoz, hogy a leírtakat nyugodtan bárki át tudja érezni, képes legyen megérteni. Mondom ezt úgy teljes lelki nyugalommal, hogy nekem magamnak nem feltétlenül sikerült mindig.

Mert nem mondom, hogy a könyv hibátlan – de melyik az?

Stílusát, írásmódját vizsgálva én magam még eléggé éreztem rajta, ahogy az írónő bontogatta a szárnyait, a fogalmazás, a párbeszédek számomra kiforratlanok voltak, ahogy a szereplők nagy hányadának jellemét sem éreztem úgy, hogy sikerült volna ez alatt a rész alatt kibontani – részben nyilván a terjedelem miatt. Összességében én az egész könyv nagy hibájának azt tartom, hogy nem kapott plusz 50-100 oldalt, egyszerűen úgy érzem, kellett volna még alkalom jobban megismerni a karaktereket, kellett volna teret adni nekik, megmutatni a személyiségüket, indítékaikat a tetteiken, szavaikon keresztül. A kis terjedelem és gyors cselekmény miatt a néha hónapokat ugrottunk – ami önmagában nem gond, alapjáraton kifejezetten jó megoldásnak is tartom egyes helyzetekben, de aztán csak morzsákat kaptunk a kihagyott időtartamról, így például sosem derült ki úgy istenigazából, hogy hogyan történt Anna balesete, miről volt szó egyáltalán, aztán… aztán nagy spoiler, úgyhogy nem is sorolom fel, amit még akartam, csak nagy csendben gondolom. Engem mindenesetre ezek a fekete foltok kissé zavartak, folyton arra vártam, hogy végre kiderüljenek az apróbb tényezők is… pedig alapjáraton nem szeretek belemászni a részletekbe…

Na jó, de, igazából marhára mindig belemászok a részletekbe. xD Nem is tagadhatom tovább… Pedig néha talán nem kéne, például ennek a könyvnek az esetében, hiszen a történet súlyát, s azt tekintve, hogy amúgy mennyire rendben volt az egész, a részletek hiányán való pattogásom már-már a szőrszálhasogatás kategóriájába esik… de nem érdekel. :D Engem akkor is zavart – bár talán ennek is valami pozitív áll a hátterében, elvégre ha nem izgatna a főszereplőink sorsa, akkor már rég túlléptem volna a tényen, hogy nem tudtam meg róluk eleget. De igenis érdekelt az életük. Már… úgy az első oldaltól. Nem túlzok.

Tény, az első konkrét érzés, ami Annához kötött az a bosszúság volt… és ez lényegében végig is kísérte kapcsolatomat a főhőssel s névrokonommal – de nem rontotta el. Először elkeserített a lány hozzáállása magához, a hibás önképe, a komplexusai, aztán nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már idegesített – s végül már a két érzés elegyedett egymással, onnantól kezdve pedig stagnált ez az állapot. Olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy van abban valami bosszantó, hogy kívülről, teljesen objektív szemlélőként felmérve egy karakter jellemét azzal szembesülünk lapról lapra, hogy ő maga nincs tisztában saját magával, míg mi egyértelműen látjuk az értékeit és a hibáit is, másrészt ebben a könyvben különös hangsúlyt kapott az Anna viselkedése mögött megbúvó rengeteg rossz tapasztalat, ami az önbizalomhiányát okozta, így hibáztatni sem nagyon hibáztathattam semmiért. Pedig az annyival egyszerűbb, mint egyszerűen csak felfogni és megbékélni a helyzettel…

Anna csalódásként élte meg saját létezését, s magát az életet: akiket szeretett, elhagyták vagy meghaltak, elfordultak tőle, ettől pedig értéktelennek érezte magát, a történtek azt üzenték számára, hogy nem érdemes a szeretetre – itt gyökeredzik alacsony, szinte már nem is létező önbecsülése. Ez az önbizalomhiány egyrészt gyengévé teszi, mégis valahol mélyen ettől lesz egyre erősebb – még ha ez sokszor nem is egyértelmű. A szeretett emberek elvesztésétől egyedül maradva, magára utalva önkéntelenül is megtanul egyedül talpon maradni minden helyzetben, nem támaszkodni másra még akkor sem, amikor neki túl nagy terhet kell egyedül cipelnie. Ez az érdekes kettősség majd’ az egész könyvön átívelve kíséri Anna életét, mikor többé, mikor kevésbé, annak ellenére is, hogy ezalatt a lány szemmel látható jellemfejlődésen megy át. A félelmei megmaradnak, a nevelése miatt beléivódott kétségeit nem lehet varázsütésre kioltani, de megtanulta ezeket kezelni, elfogadni, amennyire tőle telik kiűzni a kapcsolataiból, hogy addig élvezhesse az életét, amíg tart, s ne mindig arra gondoljon, pár perc boldogságért később mekkora árat fog fizetni a fájdalom.

„Féltem. Féltem szeretni. Nem szerethettem, mert akiket szerettem, azok egy idő után elhagytak.”

Így békült meg végül Andris érzéseivel – kettejük szerelme még az az igazi gimnáziumi, Nagy Első, szenvedélyes, de bizonytalan, hajszálon egyensúlyoz egy gyermekien bájos és felnőttesen komoly kapcsolat között. Ebben még huzamosabb ideig szerepet játszanak Anna félelmei s komplexusai, ezért kettejük viszonya sokáig huza-vona jellegű: Andris próbál a lányhoz közel kerülni, segíteni neki, éreztetni vele, mennyire fontos, ő meg erre mindig egyféleképpen reagál: hárít. Hárít és próbálja eltaszítani magától a fiút, megmaradni a maga kis biztonságos buborékjában, ahol nincs szeretet és így fájdalom sem. Tény, később bebizonyosodik, hogy a félelmei helytállóak, az élet kegyetlenül közbeszólt – de kérdem én, nem ez az élet rendje? Dehogynem. Az élet jó és rossz kiszámíthatatlan váltakozása, amelyekhez mint áldozatok, kénytelenek vagyunk mind alkalmazkodni, mert tenni ellene nem tudunk. Minden, amit tehetünk, hogy átvészeljük a nehéz időket, és teljes lélekkel élvezzük a szebb napokat. Én legalábbis teljesen így vagyok vele.

Teljesen megértem Annát – megértem, mert tudom milyen félni attól, hogy újabb embereket engedjünk magunkhoz közel, tudom milyen rettegni a  csalódástól, a fájdalomtól, a veszteségtől. De attól, hogy megértem, egyetérteni nem tudok azokkal, amiket tett, amiket gondolt, vagy mondott – éppen azért, amit egy bekezdéssel feljebb írtam. Az ember minden jóból kimarad, ha sosem mer kockáztatni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az önsajnálatban dagonyázva tengessük magányosan, az önnön szerencsétlenségünkön keseregve. És most befejezem a klisék sorolását, mert nem vagyok én motivációs szónok.

De mint mondtam, végül Anna is „megtört” Andris nagy szeretete alatt – jó, ez így nem hangzik a legszebben, inkább mondjuk azt, hogy nem tudott neki ellenállni… de mégis ki tudna? Andris szerintem pont az a fiú, akire a szíve mélyén minden normális lány vágyik gimis korában jó, én mondjuk pont nem, de attól még tudom, hogy kész főnyeremény lenne. Pozitív kisugárzású, tele őszinte szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, segítőkészséggel, továbbá kedves és humoros. Mellette végre főszereplőnk is kiteljesedhetett, elkezdhetett igazából is élni és merni szeretni. Legalábbis ezt tehette volna… azonban erre a szintre azt hiszem csak a kapcsolatuk legvégére sikerült eljutni, sőt, Anna akkor kezdte igazán becsülni azt, amit Andris által kapott, mikor már elvesztette. Ó, hát nem szép az emberi gyarlóság?

Mert aztán mi történt? A sors. Mint mindig, mert a sorsnak mindig van pár hozzáfűznivalója mindenhez, és imád beleszólni az életünkbe. És gyakorlatilag ennél a pontnál osztanám a könyvet két részre, itt a fordulópont, amitől elkezdődik Anna életének is egy újabb fejezete – hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem az én dolgom megítélni, belőlem mindenesetre vegyes érzéseket váltott ki. Mint mondtam, hiába sajnáltam Annát, értettem meg alapjáraton az indítékait… tőlem távol állt minden, amit képviselt, amit tett, ahogy viselkedett a történet első felében – de hiába a változás, a fejlődés, a kibújása a csigaházából, azt hiszem ez kicsit… rosszabb emberré tette. Vagy nem is tudom… olyan nehezen tudom kifejezni, amit mondanék. Mert végsősoron nem a változás tette rosszabbá… tényleg… valószínűleg ezen a ponton jön be a képbe a tények helyett az én személyes véleményem a témáról. A könyv első fele, azon részének történései, emlékei, tragédiái  mind-mind tények, történések, amiket úgy fogad el az ember, ahogy van, de számomra a második rész már egészen más tészta – és ahogy olvastam más molyok értékeléseit, nem csak számomra. Bővebben nem szándékozok belefolyni, hogyan alakult ki a szituáció, amelyben előkerült az engem megbotránkoztató téma, mert az már erősen spoileres lenne, de muszáj megemlítsem, hogy nálam a házasságtörés nem elfogadott. Úgy sem, ha az egész csak egy könyvben vagy filmben kerül elő. Elítélem és megvetem az embereket, akik teszik – meglehet a házasságot is ellenzem, véleményem szerint ha már valaki felveszi ezt a szentséget, akkor tisztelje meg azért a másikat némi hűséggel és őszinteséggel. Erkölcs, emberek. Erkölcs. Ismerős még ez a szó valakinek manapság?

Áh… nem akarok ebbe bővebben belefolyni, hiszen a nagy szentbeszédeimet talán nem értékelés közben kéne megtartsam… elvégre a könyv maga sem erről szólt, csak egy kis részét adta a történetnek a fent említett megcsalás téma, mégis, hogy teljesen őszinte legyek veletek, muszáj volt ezt is megemlítsem.

Összességében véve tehát eléggé ellentétes érzésekkel viseltetek a könyv iránt, hiszen látjátok: egyrészt ezúttal úgy éreztem, teljesen kívül ragadtam a történeten, és nincs kivel azonosulnom belőle, másrészt egy percig sem tagadhatom, ennek ellenére is mekkora magával ragadó ereje van ennek a 250 oldalnak, mennyire képes elvarázsolni azzal a rengeteg érzéssel, ami megbújik a sorok között. És mint már annyiszor elmondtam különböző értékeléseimben, számomra ez mindig is rendkívül fontos tényező egy regény megítélésekor. Talán az írónő még csak bontogatja a szárnyait, még nem olyan profi egyes dolgokban, mint néhány többkönyves kollégája, a Többek általon látszik valami, amit egy sokéves tapasztalattal rendelkező író sem tud feltétlenül felmutatni: hogy a szerző a szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ez valami olyan, amit nem lehet tanulni, nem lehet imitálni, ösztönből jön – már akinek jön. Mert ennyi lélek egy könyvben csak akkor lehet, ha az író a magáét adja bele, amennyire csak képes. Itt úgy érzem, sikerült. :)

Ajánlom a Többek általt kicsit borongósabb, esősebb napokra azoknak, akik szeretik a reális történeteket, nem félnek egy olvasmányban sem szembenézni azzal, az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Ajánlom fiatal nőknek és felnőtteknek, igazi romantikusoknak – továbbá meg kell jegyezzem, azoknak, akiknek az erkölcsi mércéjébe belefér egy s más, ha olvas, hiszen az is kell ahhoz, hogy az ember maximálisan élvezni tudja a történet minden részét. Mindent egybevéve én örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből, előre is jó olvasást hozzá mindenkinek, akinek most esetlegesen meghoztam a kedvét hozzá, az Julia Lewis Thomsonnak pedig további sok sikert a írói karrierjéhez, először is a Többek szerint megjelenéséhez. ^^

Kedvenc karakterek:

Számomra, amíg szerepelt, Andris volt a legszerethetőbb karakter – olyan mértékű pozitivitást, kedvességet, együttérzést, szeretetet sugárzott, amit még így, a lapokon keresztül is közvetlenül éreztem. Nem volt tökéletes karakter, mégis azt hiszem, joggal kívánhatnék egy saját Andrist minden lánynak, aki legbelül kicsit is Annának érzi magát.

Kedvenc részek:

Én jobban kedveltem a könyv első felét, és Anna Andrisos időszakát – értelemszerűen azért, mert azt a kapcsolatot jobban megértettem és jobban is szerettem, számomra megvolt a bája a gyermeki kedvessége és első szerelem jellege, még azokkal a komolyabb tényezőkkel is, amik beárnyékolták kettejük viszonyát.

Kedvenc idézetek:

„Túlélni a maximumon kell, vagy nem?”

***

„De az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz, ha mersz szeretni: csak így lehetsz boldog, és végül boldogtalan.”

***

„Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őket, ahogy arra is van esély, hogy ők veszítenek el engem, de az életet így kell elfogadni, mert egy szerencsejáték, tele kockázattal.”

***

„– Jó lenne, ha végre elkezdenéd szedni a Leszarom tablettát, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon rugózol. (…)

– Nem érdekel, mit gondolnak rólad az alkalmazottaid?

– 500 mg Leszarom naponta, és téged se fog – kacsintott rám.

– Na és hol kapható ez a varázsbogyó?

– Itt a fejedben – bökött a homlokomra. – Ebben az okos agyacskádban döntsd el, hogy köpsz másokra, és úgy éled az életed, ahogy neked jó: akkor meglátod, sokkal flottabbul fognak menni a dolgaid, és boldogabb leszel.”

***

„Amikor vele nevettem,olyan gondtalan és boldog volt minden. Sosem fogom elfelejteni egyetlen ilyen percünket sem.”

Borító: 5/4

Mondjon bárki bármit, szerintem akkor is van ebben a borítóban valami rettentő vicces és aranyos :D Tény, ilyen megítéléssel a történethez oly kevéssé passzol amúgy sincs hozzá semmi köze, szerintem, de nekem attól még nagyon is tetszik – egyszerű de nagyszerű, és ha engem kérdeztek, egészen kreatív.

Pontozás: 5/4

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék röviden a könyvről, a végső válasz azonban egy pillanat alatt villant be, és már tudom, sehogy sem jellemezhetném jobban, mint ezzel az egy mondattal: a Többek által maga az élet. Az élet a maga tökéletlenségeivel, a maga keserűségével, a maga fájdalmával, bájával, ezernyi érzelmével, a maga egyszerűségével és bonyodalmaival, a maga ezer ellentmondásával – a maga realitásával. Bár vannak a könyvnek hibái, azt hiszem olvasás közben az érzelmek játéka ezt valahogy teljesen feledtetni tudja, mert egy ponton – és az a pont nagy eséllyel nem csak nekem, hanem másnak is már az első pár oldal – kikapcsol az agy, és bekapcsol a szív, méghozzá teljes fokozaton. Akár akarjuk, akár nem.

Extra: lejátszási lista

A könyv végén az írónő megosztott egy rövid listát dalokról, amelyeket valahogy kapcsolni tudott a történetéhez, s karakterei jelleméhez, kapcsolataikhoz, úgyhogy gondoltam ez remek hangulatteremtő lehet azoknak, akiknek mostanra már sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy elolvassák a Többek általt, sőt, talán azoknak is, akik már megtették, de úgy döntöttek, újból leveszik a polcról. :)

Köszönöm a dedikált példányt Julia Lewis Thomson írónőnek! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Pofánverés pt.2 | Anna Todd - Miután összecsaptunk

„Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”

Eredeti cím: After we collide

Sorozat: Miután 2. (After 2.)

Oldalszám: 548

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.

Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.

Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait.

Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen.

Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.

De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?

Az első rész után – akárhogy lehúztam az értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált – az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok bele előre, ez milyennek ígérkezik.

Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek, hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több, egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.

Számomra az egész fehér és fekete – nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre. Akármilyen klisékupac is ez így leírva.

Alapbeállításban mindig az agyamat használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám, így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom, ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe, most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött, fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.

Bár már vártam a folytatást, s a bájos függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam… pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee, amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy ezt valaki halál komolyan gondolta.

Engem kapásból földhözvágott igen, még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa, akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk, hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a „soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.

Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a Miután cselekménye… de hogy erre rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.

Azt már millió meg egy értékelésem alatt elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve. Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás, menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…

Mert itt aztán volt minden… csak valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán, hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –, egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben, mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát, nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik egymást. 

Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű. Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.

Talán ez valami úri luxus, ami nem jár… de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza magát a lány kegyeibe. Jézusom.

Így összességében a véleményem koránt sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a Miután kritikámban. De! Mert egy „de” azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az én szememben ez mentette meg a könyvet.  Meg talán a rengeteg konfliktus közötti békés percek… írtam, hogy általában imádom a nagy veszekedéseket, de ebből a sorozatból, úgy tűnik a nyugi lesz a kedvencem :D Azok a percek, mikor Hardin és Tessa is kicsit boldogok voltak, szerelmesek, olyanok, mint egy normális romantikus pár – mindennapi viccekkel, helyzetekkel, közös ünnepléssel, lágy pillantásokkal és végre egy igazi, első randival. Ilyenkor ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések. 

Mindent összevetve, ajánlom a könyvet… na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy, piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel, és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok. Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok – hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)

Kedvenc karakterek:

Hm, azaz egy szereplő, aki nem idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt, aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na. Nem is utáltam mindenkit.

Kedvenc részek:

Ezúttal szerencsére akadtak percek, amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem, amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még egészen kedvelem is. Psszt.

Kedvenc idézetek:

„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”

***

„Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”

***

„Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat.”

***

„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész?”

Borító: 5/3,5

Egyértelműen jobban tetszik, mint az előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind rendkívül egyszerű.

Pontozás: 5/3

Volt néhány pillanat, amíg komolyan hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart, hiszen a Miután összecsaptunk maga egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500 oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott, szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával, de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Borsa Brown - A maffia ágyában

„A szeretet is gyűlölet, csak éppen fejtetőre állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem.”

Eredeti cím: A maffia ágyában

Sorozat: A maffia-trilógia 1.

Oldalszám: eredeti: 312; bővített: 470

Megjelenés: eredeti: 2013; bővített: 2016

Kiadó: Álomgyár

Ár: 2999 –

Suzanne ​Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet… a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc…

Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?

Hm. Nem is tudom… azt hiszem akkor kezdődött minden, mikor egykori kedvenc – ma már nem tevékenykedő –bloggerinámnál megláttam a sorozatot, vagy talán akkor, mikor nem olvastam utána a könyveknek, csak úgy szembetaláltam magam egy csomó pozitív értékeléssel… mindenesetre Borsa Brown tevékenysége és Maffia trilógiája egyre jobban felkeltette már az érdeklődésem, így ahogy tehettem, neki is kezdtem. Sajnálatos módon viszont a könyvvel és az írónővel szemben támasztott rengeteg elvárásom után meglehetősen hamar utolért a csalódás – aztán ahogy egy keserű gyógyszer utóíze ottmarad az ember nyelvén, ez az érzés leülepedett kicsit, és lassan átvette a helyét valami más: nem a szenvedély a megfelelő szó rá, de valami hasonló. Valami, amitől hirtelen magával ragadott a történet, és még az utolsó oldal után is a markában tartott, noha nem feltétlenül tetszett ez a felállás. Mit mondjak… nem volt sok beleszólásom.

Alapból totál pozitívan kezdtem el olvasni… de számomra elég hamar eljött az a bizonyos „wtf?” pillanat. Tény, eredetileg inkább az akciódús mintsem az erotikus besorolása miatt kezdtem érdeklődni a sorozat iránt, de azért jó leszögezni, hogy a romantikus szálhoz is nagy reményeket fűztem… de nálam azon a ponton elvesztette a szituáció a komolyságát, mikor a szereplők bumm, első látásra szinte levetkőztették egymást a szemükkel vagy megölték…? oly vékony a határvonal az ő esetükben…, csak úgy dugtak egyet a liftben, és máris rohadt szerelmesek voltak.  Aham. Én meg egy kicseszett ötlábú csillámláma vagyok és Kanadában élek. Mindkettő teljességgel nevetséges. Nem mintha problémám lenne az erotikus regényekkel… mert amúgy nincs, csak nálam attól még megkötés a kidolgozottság, a logika, az, hogy a karaktereknek ne csak a szexben merüljön ki az egész élete. Márpedig főszereplőink jó darabig nem csináltak… hát, nagyjából semmi mást. Tucaterotikus légkört teremtettek, egymásra néztek, megkívánták a másikat, ami egy dolog, de ez után olyan gyorsan következett az a nagy szerelem, hogy már-már a fogalom megcsúfolásának éreztem. Talán bennem a probléma, de a végére sem sikerült megértenem, mit is szerethetnek egymáson a másik testén és lepedőakrobatikus tehetségén kívül. Vagy elég ennyi? Elég hogy szexin néz ki és jó az ágyban?

„ – Ne kamuzz! Nőügy? Valami van, hallom a hangodon… 

– Volt egy kis koccanásom. Belejöttek a vadonatúj kocsimba. Szétbasz az ideg! 

Most ő nevet. – Szegény ember! Kinyírattad? 

– Nem. Megdugtam.”

Szóval igen… kábé ennyi kellett, hogy elveszítsem a hitem a karakterek épelméjűségében, meg persze az átmeneti optimizmusomat is. Talán egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, sőt, meglehetősen ódivatúnak is tűnhetek vele, de én szeretem ha egy kapcsolatnak van eleje, közepe meg vége… szeretem, ha a dolgok a normális rendben mennek és nem… így. Abszurdnak találom a helyzetet, hogy az ember összekoccan egy idegennel, aki először is másra akarja verni a saját figyelmetlenségét, modortalanul és igazi seggfejként reagál a kellemetlenségre, s aztán még szép summát is akar róla lehúzni, erre az össz reakció „istenem, micsoda férfi!”. Nem tudom felfogni. Pedig nem tartom magam korlátoltnak, képes vagyok elfogadni, hogy valaki más mint én, de ez… ez… egyszerűen… nem Suzanne-ra egyszerűen nem találok szavakat. De szerencsére Massimónak van, úgyhogy inkább kifejezném a lényeget egy idevágó idézettel:

„Ez a nő! Kikészít! Két dologban verhetetlen: a felidegesítésben és az ölelésben. Fasza! Ezt jól beválasztottam!”

Szóval most már nyugodtan kimondhatom: Suzanne Roberts kétdimenziós személyisége lényegében egy ribi és egy HP Dancsó Peti után szabadon, ez most nem Harry Pottert, nem Hajdú Pétert és nem is házipálinkát jelent kellemetlen találkozása egy testben, nem sokkal több. Nem akartam én kíméletlen lenni… de a francba is, ő hol volt kíméletes hozzám? Sorra hozott meg ostoba döntéseket, nem látott a szemétől, mikor pedig végre észrevette, hogy valami gond van, átlényegült elsőszámú rémálmommá, ha női főszereplőkről van szó: azzá, aki képtelen befogni. Úgy általában már csak nekem fájt, ami minden összehozott magának. Tipikusan az a karakter, aki minden lépésével maga alatt vágja a fát, míg a végén ott köt ki a halál küszöbén.

És ezek után jön a mondókám kiábrándítóbb fele: a másik főhősünknek sem sikerült magát belopnia a szívembe. Pedig míg Suzanne már az első adandó alkalommal kiábrándított, Massimóhoz még komoly remények fűztek… bár a viselkedése egy szinten szintén megütközést váltott ki belőlem, tudjátok hogy van ez… nála ez férfiasság, míg a nő ribancnak tűnik tőle, ez van. A lényeg, hogy benne még sokáig bíztam, mint abban a személyben, aki majd végig ellensúlyozza Suzanne baklövéseit, és egy darabig még működött is. Bár nem bírom a hozzá hasonló birtoklási problémás seggfejeket, legtöbbször még egész jó arcát mutatta, kedves volt, nagylelkű, intelligens, művelt khm, gazdag, szóval nem lehetett rá panasz… aztán abban a percben, hogy felvetődött, hogy a nőt is magával vigye Szicíliába, rögtön elkezdtem gyanakodni. Nem is ok nélkül. De a francba… utálok okosabb lenni egy főszereplőnél. Mi lenne, ha egyszer meglepődnék, és nem én sejteném előre, hogy valaminek rossz vége lesz? Áh, mindegy, álomvilágban élek…

A lényeg, hogy miután Suzanne nem menekül Massimótól az első intő jelre, felülnek egy gépre, és útban Szicília felé, a boldogsággal teli buborékuk lassan kipukkad, Palermo nem egy boldog nyaralást hoz el számukra. A ponyvaerotikus szál után itt kapcsolódik be a történetbe a beígért akció – miután az előbbi engem nem igazán bűvölt el, már izgatottan vártam, hogy eljussunk idáig. Ekkor több dolog történt egyszerre.

1.  Fokozatosan rájöttem, hogy a csupán felszínes libaként bemutatkozó lány rosszabb, mint elsőre tűnt, kész hisztigép, megállás nélkül vitatkozik, okoskodik, veszekszik, panaszkodik, beleköt mindenbe, ami nem tetszik neki, és nem tudja, mikor kéne magának megálljt parancsolni.

2.  Csalódtam Massimóban. Először. Másodszor. Harmadszor. Aztán már inkább nem is számoltam tovább.

3.  És végül… csak úgy általánosságban csalódtam.

Csalódtam… de még hogy! Viszont, hogy érjen titeket valami kellemes meglepetés is, a keserűségbe ezen a ponton már vegyült némi elégedettség… jó, igazából nem is olyan kevés. Egyrészt szomorúan vettem tudomásul, hogy mivel Massimo még mindig nem kap elég saját fejezetet, nem kapunk valami részletes betekintést a maffiás témába, pedig engem nagyon érdekelt volna, és le merném fogadni, kiapadhatatlan forrása lenne ez az akciónak. Mégis… ahogy szereplőink megérkeznek a maffia hazájába, egészen megváltozik a hangulat, az atmoszféra. A történet elmegy egy erősen negatív és fájdalommal teli irányba – rólam meg tudjátok, hogy mennyire konfliktusvámpír vagyok, ha olvasok :D. Így bár kicsit máshogy alakult az izgalmasabbik szál, mint hittem, mégis teljesen rákattantam, le sem bírtam tenni innentől kezdve a könyvet.

Persze mint írtam, Suzanne csak itt mutatta ki igazán a foga fehérjét… ahogy Massimo is. A szenvedélyes szerelemből egyre hangosabb szavak lettek, azokból fenyegetések, halálfélelem, erőszak és halántékhoz szorított fegyver.

„A pisztoly lecsúszott a halántékomról, és megállt az oldalamnál. Megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon ezt minden nő átéli, aki szembesül a párja piszkos ügyeivel?”

 A karakterek is rettentő nehéz helyzetbe kerültek mindketten, de ezt olvasóként sem volt sokkal egyszerűbb megélni, csak kapkodtam a fejem, és próbáltam eldönteni mit érzek, ki a hibás, kit sajnálhatok, kit nem. És egyszeriben mindenki rossz volt és mindenki jó. Elítéltem Massimót az erőszakos cselekedeteiért, ugyanakkor sajnáltam, mert önmagát is elvesztette a pofonok alatt, és az igazat megvallva talán sosem jön ki ez az oldala, ha Suzanne nem provokálja ki  állandóan. Tőle még a legjózanabb ember is elveszti az eszét – pláne, ha ott bujkál benne az a bizonyos déli vér. És ott van női főszereplőnk: elevenen megnyúztam volna a viselkedése miatt, mégis, eközben végig átéreztem a kiszolgáltatottságát, a bezártságát, azt a kilátástalan helyzetet, amiben bennrekedt. Hogy elveszett és egyedül van egy idegen országban, távol mindentől és mindenkitől akit szeret, és nincs kiút számára. De ettől még szörnyen viselkedett, és számomra nagyrészt ez mérgezte meg ezt az amúgy ötletes és élvezhető történetet. Pontosabban ők ketten tették: Massimo és Suzanne. Mindkettejük személye sok bosszúságot váltott ki belőlem ez alatt a közel 500 oldal alatt, ám szerencsére nem tettek tönkre mindent – bár az írónőnek nem sikerült kimondottan szerethető karaktereket teremteni, képes volt megmenteni a menthetőt.

Tudjátok, hiszen már milliószor elmondtam, mennyire fontos nekem, hogy egy könyv hasson valahogy az érzelmeimre, hogy kellően magával ragadjon… itt pedig teljesült a leghőbb kívánságom. Sokat morgolódtam? Ó, igen. Felidegesítettem magam? Naná, nem is egyszer! De ennél sokkal fontosabb is történt… beleéltem magam. Hagytam, hadd sodorjon magával a cselekmény, és így lassan teljesen átjárt minden érzelem, amely a szereplőket is, ez pedig segített beletörődni minden hibába, amit vétettek. Láttam őket, bosszantottak is rendesen, mégis, ahogy éreztem, amit ők, minden sokkal egyszerűbb lett -  és persze bonyolultabb is. Tiszta érthető vagyok, hát nem? xD  A lényeg, hogy amint az állóvíz kicsit felkavarodott, és fokozódott a feszültség, lassan én is a történet bűvkörébe kerültem, és ez az ajándék ellensúlyozza, mennyire szükségét éreztem olykor egy hatalmas vaslapátnak a drágaságok arcába. Éreztem, amit éreztek. a szívem felgyorsult, a lélegzetem elállt, az arckifejezésem gyakorta változott, én pedig a konfliktusok hevében már tátogtam az elhangzott mondatokat, amelyek mind mélyebbre ásták a szereplők közti szakadékot. Jobb volt ez, mint egyszerűen csak pattogatott kukoricával gyönyörködni benne, ahogy ketten tönkreteszik egymás életét. Egyenesen ott lehettem velük. És kitartok amellett, hogy ez az egyik legnagyobb ajándék, amit író adhat. Úgyhogy köszönöm – köszönöm, Borsa Brown, hogy megírtad a könyvet, köszönöm, hogy nem adtad fel, köszönöm, hogy csak írtál és írtál és írtál, bontogattad a szárnyaid. Mindenki el kell induljon valahonnan, A maffia ágyában pedig bár szerintem koránt sem a tökéletes első lépés volt, mégis tudom, hogy a jó útra vezet. Senki sem lehet tökéletes elsőre – de ez a regény, ez az ötlet, ez az írói stílus hordozza a lehetőséget, hogy a továbbiakban még igenis tökéletessé nője ki magát. És amikor ez megtörténik a következő részben, vagy az azutániban, vagy akár az írónő következő sorozatában… szeretnék ott lenni és látni. Mert én már most meg tudom mondani, hogy ebből még lesz valami ;)

Végezetül ajánlom a könyvet a kicsit idősebbeknek – talán meghúznám a korhatárt nálam, 16 évesnél –,  az erotikus műfaj kedvelőinek, azon belül is azoknak, akik szeretik, ha attól függetlenül, hogy egy történetben a szex fontos szerepet játszik, legyen igazi, lényeges cselekménye is. Ajánlom azoknak, akik hozzám hasonlóan izgalomra, konfliktustengerre vágynak – talán könnyekre is, reménytelen helyzetekre, vagy a vége felé mondhatjuk akár azt is, dark romance-re. Azoknak, akiknek kötél idegeik vannak, mert Suzanne-hoz azért elkell :D És végezetül ajánlom A maffia ágyábant azoknak… akiknek rögtön keze ügyébe esik a folytatás. Bár enyhén lesokkolódtam, mikor becsuktam a könyvet, meg kell állapítanom, hogy szép kis függővég lett… kellően kegyetlen. Szóval jegyezzétek meg: ezt csak folytatással! Most én is várhatok, hogy valamikor kézhez kapjam A maffia ölelésébent… addig meg megesz a fene a kíváncsiságtól. De olvassátok el… és megtudjátok miért ;)

Kedvenc karakterek:

Seriously? Percekig gondolkodtam, számba vettem minden felbukkanó karaktert eltűnődve azon, volt-e egyáltalán bárki normális… de végül akármilyen különös, én Aurora asszonyt választottam. Nem sokat szerepelt, és mikor igen, akkor sem volt éppen kedves, de igazából rettentő erős és okos nő, a könyv végén pedig… na, az egy nagy hűha. Sokáig azt hittem, hogy majd kedvencként emlegethetem Massimót is, de nekem kiesett a kegyeimből, mikor először kezet mert emelni Suzannéra. Erőszakos barom.

Kedvenc részek:

Fogós kérdés, őszintén szólva nehéz bármit is kiemelni. Bírtam, amíg főszereplőink nyugiban eléldegéltek totál szerelmesen haha Angliában, de a könyv konfliktusokkal és akcióval átszőtt második fele még jobban tetszett – emellett pedig mindegyik nonstop idegesített is valamivel. Látjátok, ez az én jelenlegi dilemmám.

Kedvenc idézetek:

„ – Találkozni szeretnék magával, és maga is velem.

– Én csupán azért hívtam, hogy megköszönjem a virágot.

Persze.

– Rendben, akkor köszönje meg személyesen.

Még mindig halk, cseppet sem kedélyes a hangja, sokkal inkább érzem utasítónak a szavait. […]

– Ez most inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek.

– Találkozna velem? Kérem! – reagál rögtön.

Nehezemre esik megőrizni a komolyságomat. Már majdnem nevetségesnek érzem magam, amiért kisajtoltam belőle egy „kérem”-et.

– Rendben, hajlandó vagyok magával találkozni, de csak azért, hogy láthassam az arrogáns arcát, amint bocsánatot kér.

– Ezek szerint akkor holnap velem tölti az estét?

Hát ez nem lacafacázik!

– Vacsorázni hív, vagy az ágyába?”

***

„Mintha a jóisten tudta volna, hogy csakis akkor rejtheti el ennek az embernek a gonoszságát, ha gyönyörű külsővel ajándékozza meg.”

***

„Sokszor a legnagyobb elégtétel látni a másik szenvedését. Beteges cselekedet, ami a gyarló emberi tulajdonságok része.”

***

„Amikor a hétköznapi életünket éljük, sohasem gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek velünk. Aztán egyszer csak ott találjuk magunkat a világ közepén, egyedül a fájdalmunkkal, és az életünk úgy pereg le előttünk, mintha film volna.”

***

„Ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, annyit mondanék: vezér. Vezér, mert elvezetett engem a szerelem ösvényein a teljes boldogsághoz – és vezér, mert megmutatta az utat a pokol legmélyebb bugyraiba.”

Borító: 5/3,5

Hm, nem is tudom. A kétféle kiadás két különböző borítóval jelent meg, és igazából egyik sem igazán az én stílusom, de a maga módján szerintem mindkettő elég szép lett, az első egy letisztultabb, a bővített már egy szenvedélyesebb vonalat hozva. Az én ízlésemhez az előbbi jobban igazodik, elvégre szeretem az efféle minimalista és egyszerű dolgokat, de muszáj belátnom, hogy az utóbbi jobban hozza a könyv hangulatvilágát, így sokkal inkább passzol a történetünkhöz. Összességében mindkét borítónál van elég pro és kontra is, számomra egyik sem az igazi, de nem is tartom őket rossznak.

Pontozás: 5/3,5*

Mit mondhatnék? Koránt sem azt kaptam, amit vártam, de végül mégis sokkal jobbat, mint amire olvasás közben egy ideig számítottam. Csalódtam – pozitívan és negatívan. Dühöngtem, fogtam a fejem a szereplők hülyesége miatt, de közben észre sem vettem, hogy a történet, a konfliktusok, minden fájdalmas helyzet átjár, és magával ragad. Számomra pedig leginkább ez tudta ellensúlyozni, hogy képtelen voltam tartósan bármelyik karakterrel szimpatizálni, hogy nem értettem az ostoba tetteiknek az indítékait, vagy ha igen, megvetettem őket érte, hogy a történet számomra elfogadhatatlan „értékeket” képviselt… igen, összességében tudom, hogy klisésen fejezve ki magam „ez nem igazán volt az én könyvem”, meglehetősen sok tekintetben, mégis, egy percig sem kérdőjelezném meg a kreativitást, a lelket, életet, ami benne van, ami miatt igenis megérte olvasni – még nekem is. Ez alapján pedig minden negatív érzésemet félretéve várom, hogy kézbevegyem a folytatást, és lássam, mi sül még ki ebből az izzásból és szenvedélyből, mert mint kezdőkötet, ez azért eléggé felkelti az érdeklődést.

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!