Kody Keplinger - DUFF: A pótkerék

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Eredeti cím: The Duff

Oldalszám: 302

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

DUFF = Designated Ugly Fat Friend, magyarul kb. Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, minthogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli a srácot. Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját.

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesley-t. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba.

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok már megint… mostanában halmozom az olyan könyveket, amelyek ambivalens érzéseket váltanak ki belőlem, ami önmagában még nem is baj, mondhatni természetes, hogy van ilyen, de egy könyves bloggernél igenis kellemetlen… jó, nem általánosítok, nálam ez kellemetlen. Elvégre elég nehéz, tegyük fel egy csomó olyan embernek elmagyarázni, aki nem ismeri a történetet, hogy mit értek az alatt, hogy tetszett is, meg nem is. De megpróbálom.

A DUFF már régóta kerül állandóan az utamba molyon, könyvesboltokban, blogokon… mindenhol, mintha tényleg nem nagyon lenne más célja, minthogy szerezzem már meg, vegyem kézbe, olvassam, és szenvedjek róla össze egy valamirevaló értékelést – bár a tervben nem éppen ilyen szerepelhetett, mint ez. Szóval, a véletlen találkozásaink sora után már valóban kezdtem kíváncsivá válni a történet iránt, pláne, mivel sok jót olvastam róla, nemrég pedig egy osztálytársamtól kölcsön is kaptam, így amint lett egy kis időm, levágtam magam az ágyamra, és neki is kezdtem. Aztán néztem… „basszus, de régóta olvasok már! – Ja, nem, ez még csak 20 oldal”… szóval nem nagyon tudtam belerázódni. Meglehet, olvasmányos volt, gyorsan haladt, de nem volt benne semmi olyan extra, ami leköthette volna a figyelmem, amitől több kedvem lett volna ébren maradni és olvasni, mint aludni, és egy fokkal kipihentebbnek lenni másnap reggel.

Mert őszintén szólva egy klisétenger volt, képletesen, de fuldokoltam a lapok között. Iskolapéldája annak a típusnak, amit már ezerszer olvastál, amit millióan megírtak, és még kétszer ennyien újra meg fognak írni. És ez alól az állítás alól sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a könyv egy apró atomrészecskéje sem kivétel – oké, kivéve egyet. Egyetlen egyet, de erre majd még kitérek később. Amondó vagyok, essünk túl a nehezén, gyorsan és kíméletlenül, hogy ne fájjon sokáig. Mert biztos vagyok benne, hogy sokan szeretitek a történetet, hiszen jópáran ajánlottátok is, engem mégse vett meg. Pedig akartam. De tényleg.

Magyarázhatnám azzal – és ki tudja, lehet tényleg csak ennyiről van szó –, hogy mostanában túl sok jó, és valamivel mélyebb, tartalmasabb könyvet olvastam Forbidden, Első tánc…, és a DUFF csak ezek miatt nem talált most be, hiszen egyszerűen komolytalannak hat mellettük… de én azért úgy érzem, nem csak ez áll a háttérben. Jó indok lenne… de nem. Pár éve még bizonyára élveztem és szerettem volna, azonban a mostani énemnek már túlságosan lineáris és kiszámítható.

Külön posztot írhatnék az ebbe a könyve összesűrített összes közhelyről. Őszintén, igazából ez az én egyetlen nagy problémám, ami ha nem lenne, akkor talán még kedvencemmé is válhatott volna a DUFF… bár akkor már nem is ez a könyv lenne, így belegondolva pedig a végeredmény nem más, minthogy nincs univerzum, ahol ezt a sztorit bevenné a gyomrom, és ne lenne hozzá pár „kedves” szavam. Mert vegyük csak sorra, mit kell tudnunk: adott Bianca, a barátnői árnyékában élő, csúnyácska, szürke kisegér – a változatosság kedvéért a fajtájabelieknél csípősebb nyelvvel, kissé már egészségtelen mértékű cinizmussal és egy csipet agresszióval – eleinte gondoltam, majd ez teszi őt különlegessé és kedvelhetőért, de elméleteim dugába dőltek úgy az első megnyilvánulásánál. Közönséges és nevetséges a viselkedése… amitől szívesen megmutogatnám minden írónak, mint elrettentő példát, hogy „ha nem akar elveszteni egy rendkívül értékes olvasót, hanyagolja az efféle karakter prototípusokat, hálásan köszönöm kitüntető figyelmét, és feltétlen együttműködését”. Ez így mindent elárul a Biancához – „Duffy”-hoz – fűződő kapcsolatomról. A felsoroltakon felül továbbá ostobán és meggondolatlanul cselekedett, és megállás nélkül elmenekült a problémái elől – méghozzá éppen Wesley Rush karjai közé. Bár egy szinten megértettem, kissé már túlzónak találtam a sráccal szembeni ellenérzéseit, az pedig végképp komolytalanná tette, hogy annak ellenére, hogy állítólag gyűlöli azt a „szoknyavadász playboyt” hogy őt idézzem, mikor a béka feneke alatt volt, mégis hozzá ment. Nem mondjuk a barátnőihez, akik nem győzték elégszer elmondani, hogy számíthat rájuk, akik folyton próbáltak neki segíteni – de ő nem hagyta. Újabb negatívum. Örülne a szerencsétlen, hogy ilyen barátai vannak… de simán lerázza őket, hogy titokban keféljen egy Wesley-félével. Feszültséglevezetés. Aha. Figyelemelterelés. Persze.

Apropó, újabb kliséelem – akarom mondani elemek. Ezek már nem is egyedül járnak, hanem kicseszett hordában, hogy ijesztőbbek legyenek… Mert ott van persze a nagy „utállak-szeretlek” viszony a két főszereplő között, és az egyik állapottól a másikig elvezető titkos kapcsolatuk. Mert igen, titkolni kell… de miért is? Jó, az addig oké, hogy Bianca nem akarja óriásmolinón hirdetni, hogy újabban ribanc életmódot kíván folytatni, de aztán… a vak is látja, hogy szerelmesek hú, de nagyon szerelemesek… -.- lesznek, tehát…? Áh, jelentkezzen, aki érti ezt a kettőt! Senki? Kiváló! Tovább.

Mert bár az egész sztori kiszámítható volt és középszerű, a végére még kellett egy csavar – ha kegyes akarok lenni de miért is lennék? Nem áll jól nekem így hívom, ha nem valószínűbb, akkor annyit mondok, egy nagy kupac klisét meg kellett koronázni az elcsépelt frázisok number one-jával. Egy szerelmi háromszöggel. Mert húzzuk az időt, kell még pár oldal, meg némi konfliktus. Hajrá. Ott az a kedves fiú, akiért Duffy éveken át epekedett, és aki hoppá-hoppá, éppen szakított a barátnőjével… pompás. Ő jó is lesz áldozatnak. És ennyi.

„Igen, régóta odáig voltam már Toby Tuckerért. Hogyne lettem volna? Kedves volt, vonzó, okos… de a Wesley iránt táplált érzelmeim ennél sokkal komolyabbak voltak. Nála kihagytam az „odáig vagyok érte” táblával ellátott gyerekmedencét, és azonnal fejest ugrottam az érzelmek mély, cápáktól hemzsegő tengerébe. És elnézést a drámai metaforáért, de nem vagyok valami jó úszó.”

Adott pár nap, vagy hét, már nem is emlékszem, amíg jól megmutatja az írónő, hogy ez a Toby mennyire aranyos, helyes, kedves, figyelmes, humoros – egyszóval: közel tökéletes –, ráadásul még a szakítást is jól kezeli, mi több, ő veszi észre, hogy Bianca nincs túl Wesley-n, így  maga kezdeményezi a szakítást, hogy a másik boldog legyen. Szóval király, sikerült bevonni egy ártatlan és rendes srácot az egész zavaros hülyeségbe, csak hogy legyen még valami kis izgalom, arról nem is beszélve, hogy kis listánk nem lehetne teljes, ha a főszereplőnknek nem lenne még egy múltbéli szerelmi bánata és problémás családi háttere. Teljes a kép. Teljesen unalmas és átlagos.

Áh… Elszoktam én már az ilyen kispályás szárnybontogatásoktól. Nem is nagyon vágytam vissza ilyen terepre.

De hogy így a végére értünk a panaszoknak, direkt idáig tartogattam egy pozitívumot is, azt az egyetlen egyet, amit találtam, azt, ami megmentette a könyvet attól, hogy képletesen a könyvnek csúfolt irományok szemetesében landoljon általam. Az pedig maga a címe, és a cím mögötti tartalma, a folyamat, ahogy ez a kis szó feldolgozódik Biancában. Amíg szenvedett rajta, hogy Wesley így hívta, és hirtelen átértékelte tőle az életét, az idegesített, de a végére egészen felfogta a lényeget, és sikerült egy pozitív üzenetet közvetítsen. Ezért választottam a posztkezdő idézetet is. Bár az egész Duff dolgot érdekesnek találtam – és sajnos én is magamra ismertem, mint Duffra bár nem a szó teljesen pontos értelmében – , leginkább azért rajongok, ami a végére kiforrt belőle – hogy mindnyájan valakinek Duffok vagyunk, minannyiunk mellett lesz valaki, aki annak érzi magát. Nem is tudom… összességében mintha azt mondta, hogy egyikünk sem hibátlan, de minden nézőpont kérdése, és valakinek, valahol, valamilyen társaságban érezhetjük magunk annak. Olyan… az a fenti idézet olyan, mint egy kis fiolányi önbizalom és önismeret boldogító elegye. Olyannyira boldogító, hogy most bemásolom mégegyszer, ti pedig újból el fogjátok olvasni, hogy átjárhasson titeket ez a pozitív szellem! :D Hát nem üdítő?

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Kedvenc karakterek:

Jó, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem Wesley-nek szurkolt végig, hanem Toby Tuckernek, akinek már a neve is úgy hangzik, mintha valami kiskutya lenne – és egyáltalán, hülyén cseng –, de a személye annál kellemesebb és megnyerőbb. Már elsőre is szimpatikus volt, de a vége felé, mikor rövid időre – elvégre, szerelmi háromszög kell, és pont -.- –  visszatért Bianca barátjaként, még jobban megkedveltem. Meg sem érdemelt Bianca egy ilyen remek pasit, komolyan. Nem mintha amúgy Wesleyvel bajom lenne – azon túl, hogy élettelen, ezerszer látott rosszfiú papírmasékarakter, egészen szerethető volt, azt hiszem.

Kedvenc részek:

Az, ahogy a vége felé Bianca lassan elfogadja a társaságban elfoglalt szerepét – pontosabban ahogy rájön, igazából nincs is ilyen, szigorúan véve. Hogy az egész történet alatt feszültséget teremtő rövid kis szó, „Duff”, lassan elveszti a negatív töltetét, és átlényegül valami hatalmasabbá és sokkal relatívabb, elvontabb fogalommá. Ehhez amúgy egy fura, elég ribis lánnyal folytatott rövid de elég személyes beszélgetése döbbentette rá – ezt a szituációt is nagyon kedveltem. Nem hiszek a tündérmesékben, de azért néha jó kellemesen csalódni valakiben, akit könnyebb volt már rögtön elsőre elítélni.

Kedvenc idézetek:

„ Értetlenül hajtottam szét a papírt, majd elolvastam azt az egyetlen mondatot, amit a lap tetejére firkantottak.

Wesley Rush nem fut a lányok után, de én most igenis futok utánad.”

***

„Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni.”

***

„Úgy markoltam meg a ceruzámat, mintha darts lenne, és az ádámcsutkája felé irányítottam a hegyét.

    A szeme sem rezdült. Tettetett kíváncsisággal pillantott végig szürke tekintetével a ceruzán, miközben így szólt:

    – Érdekes. Minden fiút így köszöntesz, akit kedvelsz?

    – Nem kedvellek.

    – Ez azt akarja jelenteni, hogy szeretsz?”

***

„– Ha valaminek vaginája van, akkor Wesley ráveti magát.

    – Fúj Bianca! – kiáltott fel Jessica. – Ne mondd ki a… V-betűs szót!

    – Vagina, vagina, vagina – ismételgette Casey monoton hangon. – Lépj már túl a dolgon, Jess! Neked is van. Nyugodtan nevén nevezheted!”

***

„Oké, nem rejtem véka alá a véleményemet, amely szerint utálom azokat a tizenéveseket, akik összejönnek valakivel középiskolában, és aztán folyamatosan arról áradoznak, hogy mennyire „szerelmesek” a barátjukba vagy a barátnőjükbe. Büszkén vállalom, hogy utálom azokat a lányokat, akik azt mondják, beleszerettek valakibe azelőtt, hogy egyáltalán randiztak volna az illetővel. Azt sem titkolom, hogy szerény véleményem szerint évekbe telik – legalább ötről vagy tízről beszélünk –, hogy az igaz szerelem kialakuljon, és éppen ezért a gimis párkapcsolatok számomra teljesen feleslegesnek tűnnek.” Adom.

Borító: 5/1

Hát… ha már a könyvről nem sok jót mondhatok, öröm lenne, ha legalább a borítóval másképp lenne, de az élet nem egy kívánságteljesítő gyár, ugyebár… Mert őszintén, ritkán találkozok ennél ízléstelenebb képpel egy könyv fedelén. Nem, nem, nem. A harsány színek, a fura lány, akinek ilyen közelségből a pórusait is tisztán látom, meg a rágólufi is… és akkor inkább nem mondok semmit a színes szemhéjpúderre sem. Összességében? Még jó, hogy gyorsan végeztem vele, így legalább nem kellett soká látnom.

Pontozás: 5/2,5

Túl az egészen, csupán csak visszatekintve a teljes regényre, nem világos, miért is adtam meg ezt a kegyes két és fél pontot. Mert ó, messze nem voltam elégedett. Már csupán néhány fejezet elolvasása után megkérdőjeleztem, van-e nekem szükségem arra, hogy elolvassam az ezredik ugyanolyan tucatkönyvet, pláne, mivel kábé tíz oldal se kellett, hogy tudjam előre az egész végkifejletét. Szóval összességében a DUFF nem is a meglepetések, és nem is az egyedi ötletek tárháza… ennek ellenére mégis tudott valamit adni a végére, amiért úgy döntöttem, megéri megkegyelmezni neki. Igazából az az idézet, amivel indítottam, az üzenet, amit közvetít mindannyiunk társadalomban elfoglalt szerepéről. Bár a történet fenntartom, nem nagy szám, értékelem, hogy maga a „Duff” téma egyedi ötletté, és tanulsággá nőtte ki magát a végére, mikor már azt hittem, menthetetlen az egész. Szóval bár összességében nagyot csalódtam a könyvben, azért szerencsére nem csuktam be bármiféle minimális pozitív érzés nélkül. Ha abszolút semmi különös világmegváltásra, csak pár óra kikapcsolásra és valami limonádé könyvre vágysz, azért csak olvasd nyugodtan - talán még tetszeni is fog. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Szent Johanna Kisegítő Gimnázium #2 | Leiner Laura - Együtt

„– Látom, Neményi jól szórakozik – röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és fel sem nézve reagált:

     – Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.” Én azért vitatom – teljesen könyvfüggő.

Eredeti cím: Együtt

Sorozat: Szent Johanna gimi 2.

Oldalszám: 394; 464

Megjelenés: 2010; 2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió; L&L

Ár: 2990 –

Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.

Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…

Miután a sorozat első részét kegyetlenül leoltottam, és felsoroltam minden létező negatívumot, amit felfedeztem benne – még mindig tartom magam ahhoz, hogy az első részben sok más nincs –, azt hiszem mostanra a haragomnak az a része, ami túlzásnak bizonyult elpárolgott, megenyhültem kicsit. Azt kérdezitek, hogy ez a rész is megkínzott-e? Persze, de miután nem is vártam mást, és a Kezdet által felkészültem lelkiekben, ez feleannyira sem viselt meg, mint az előző rész olvasása, így ez által talán képes leszek rá, hogy ezúttal megőrizzem a józan eszem, és egyszerű érvelésem és véleménykifejtésem megmaradjon annak, ami, és ne húzzon jobban a „kiakadás” felé. Szembeszállok legkritikusabb természetemmel, hogy ezúttal egy szavam se keltsen felháborodást. Na jó, nem is. Azt fogom mondani, amit érzek, és amit gondolok, akár tetszik ez valakinek, akár nem, mert szerintem az egész posztnak az lenne a lényege, hogy ezt tegyem, de garantálom, hogy a haragom enyhült mostanra, és kevesebb tökéletesen megalapozott szidalmat fogok a rajongók fejére borítani kínzásuk végett. Persze még így is lehet, hogy találnak jópár dolgot, ami nem nyeri majd el tetszésüket, így a konfliktusok elkerülése érdekében figyelmeztetem őket, még nem késő elmenekülni. Az oldal elhagyására való utolsó lehetőség jelképeként hagyok egy üres sort, utána viszont belevágunk a salátába. Vagy lecsóba. Lényegtelen.

Hogy az elején kezdjem: egyrészt ott van az azzal kapcsolatos ellenérzésem, hogy a főszereplőink még mindig kilencedikesek, még mindig nem alkotnak annyira egy közösséget, mint tudom, hogy később fognak, másrészt ott van az is, hogy az előző részhez képest viszont sokkal fesztelenebbnek éreztem a légkört, a karaktereket. Szóval egyelőre egy-egy, és majd meglátjuk, merre tolódik majd az arány a poszt végére – mivel még én sem tudom.

Amit az előző rész kapcsán elmondtam – az emlékezetetek felfrissítése céljából egy kis ismétlés: az egész teljesen irreális, annak ellenére, hogy éppen az ellenkezőjével reklámozzák a sorozatot; mindenkit besorolnak zenei, és filmbeli ízlése alapján; igaztalan és eltúlzott sztereotípiák alapján mindenkit nyomi-menő mérce szerint osztályoznak; stb… – az továbbra is áll. Méghozzá stabilan, és tudom, hogy még fog is, úgy a nyolcadik rész + kalauz utolsó betűjéig, de gondolom, erre már felesleges minden rész értékelésénél pazarolni a szavakat. Így kezdődött, így ér véget, és örökké így is marad, el kell fogadnunk, el kell fogadjam, hogy ez már csak egy ilyen elcseszett alternatív fantasy-disztópia. Mert az.

Ami most már ennek a kötetnek a történetét illeti: továbbra sem volt valami sok. Lényegesen több mint az előző rész alatt, mégis, egy nappal a könyv elolvasása után sem bírok rendesen visszaidézni semmit, a memóriám ellenben köszöni, jól van. Egyszerűen csak nincs benne semmi számottevő, talán Cortez deszkás balesetétől eltekintve. Én ezt arra vezetem vissza, hogy még mindig nem kovácsolódott eléggé össze az osztály, és túl fiatalok ahhoz, hogy annyi bajt keverjenek, mint a későbbiekben fognak. Újabb lehetőség kilőve, mivel Reninek és Corteznek még nincs annyi kapcsolatuk, hogy legyen min veszekedniük. Vagyis… nos, drága, szeretett, és ugyebár az első részben már az egekig marasztalt Renátánk szerint nyilván van, elvégre ő a legkülönfélébb okok miatt, de mindig meg tudott Cortezre haragudni, és akkora hévvel tettetni pár hétig, hogy levegőnek nézi mintha ez érdekelne bárkit is – mintha legalábbis feltűnne Corteznek. Ááá… De azt hiszem, itt jött el az ideje, hogy röviden helyesbítsem az előző posztban tanúsított, sokak szerint nyilván értetlen viselkedésemet, és kibújjak fél percre – de nem többre! – a gonosz boszorkány szerepéből, akinek minden álma elrontani két fiatal szerelmes, turbékoló tubica boldogságát. Mellesleg, sosem volt ilyen célom, mert R és C kapcsolata – juhúúj, ez most éppen annyira titkos, mint az AKÁ, fogadok, hogy senki sem jön rá, kikről beszélek, úú! – engem koránt sem hat meg annyira, hogy annyit foglalkozzak vele, hogy elrontsam. Maximum a páros valamelyik tagját addig kínoztam volna, amíg már inkább a haláláért könyörög nekem véres térdein kúszva. Mindeeegy. A lényeg, amit fentebb elkezdtem volna mondani, mielőtt előtörtek agresszív hajlamaim, az az, hogy amennyire csak lehetséges komolyan elgondolkodni ezen a lineáris és egysíkú könyvecskén, én megtettem. Az előző poszt alatt összegyűlt kommentek után rájöttem, hogy nem egészen úgy fogalmaztam meg a mondanivalóm egy részét, hogy képes legyek vele elkerülni a félreértéseket, így most ezt elmagyarázom mégegyszer. Ici-pici nagyon pici kis monológom címének azt adnám – a könyvre is jellemző egyszerűséggel, hogy ne okozzak problémát – „Reni és a szerelem”. Már alaposan kifejtettem a gondolataimat a szó jelentőségéről, és téves használatáról a sorozatban. Rengeteg árulkodó példát is felhoztam bizonyításul, hogy Renáta fogalma a szerelemről teljes mértékben téves, ami pedig valójában is szerepet játszik a könyv ezen szálán, az Reni Cortezhez való „vonzódása”. Elsőre meglátta, és érzett valamit, de most megint elmondom, hogy első látásra nem lehet valaki szerelmes. Ezt a felszínes érzést csupán tetszésnek nevezik jobb helyeken – és hogy bizonyítsam, annyira nem is vagyok szőrösszívű hárpia, elárulom, ez ellen aztán semmi kifogásom. Mert elsőre a külső az, ami megfog más emberekben. A probléma egy tagmondattal később van: belső megtart. Külső megfog, belső megtart, így szól a mondás. És az addig oké, hogy Cortez első látásra elég királyul néz ki, de amíg Renivel csak kerülgetik egymást kiéhezett mókusok módjára, nem derül ki róla semmi mélyebb tulajdonság, így nincs belső, ami megtarthatná Reni érdeklődését. De talán nem is kéne belemennem abba, Renáta mennyire fogalomzavaros, naiv, felszínes és jellemtelen lányka, mert ezúttal tudok jönni nektek egy olyan infóval, ami ki kéne zárja átmenetileg, hogy az ő személyiségét támadjam. De csak most, és csak kicsit – túl sok ilyet nem bír el az idegrendszerem.

A történet tanulsága az, hogy ne olvassatok fanfiction-öket, mert negatívan befolyásolják amúgy sziklaszilárd gondolataitokat. Na jó, ez nem is igazi tanulság, ezt csak én szűrtem le most, mivel a neten böngészve – remélem elégszer elmondtam már nektek, hogy az internet mennyire veszélyes hely! – egyszer csak egy SzJG fanfic-re bukkantam Cortez szemszögéből, engem pedig űzött határtalan kíváncsiságom és mazochizmusom, ezért elolvastam a legutolsó bejegyzését. Majd az elsőt. Aztán az összeset, ami ezek között van. Na, és tudjátok mit gondoltam a végén: basszus, most megyek, befejezem végre az Együtt-öt. Azta, de hát ez miért lenne már olyan rossz? 

Gondolkozz, ember. Tudod te, hogy miért. 

És mindezt úgy, hogy azért az említett fanfic – nem, nem fogom belinkelni – sem volt valami nagy dolog. Mégis, egy percre azt az érzést keltette bennem, hogy talán én álltam hozzá beszűkülten Reni karakteréhez. Aztán rájöttem, hogy egy dolog van csak, ami igazán ellene szól – az, hogy az ő fejében kell leélnem négy évet. Az az, ami leginkább megvisel. Talán kívülállóként nem is ilyen kicseszettül fárasztó. Erre mutatott rá nekem Cortez szemszöge. Reni ugyanazt tette ott is, amit az eredeti könyvekben, szíve egyetlen választottjának mégis minden máshogy jött le, és így én is el kellett gondolkozzak. Ha elolvasom a Szent Johanna gimit, akkor tudom, hogy Renáta rettentően szerencsétlen, önbizalomhiányos, gyenge jellem, hisztis, buta és idegesítő, de ha mindent, amit tesz, egy másik szemüvegen keresztül, jelen esetben Cortezén át nézek, akkor hamar erőssé lánnyá válik, majd magabiztossá, rettentő intelligenssé, és még sorolhatnám. És tudjátok ti, hogy mi a vicc? Ahogy végre kimászhattam az ő fejéből, át egy másikba – ami amúgy majdnem éppen annyira üres… – máris olyannak láttam én is. Mert kívülről tényleg csak az látszik – és ezzel az érzéssel együtt élni annyira ijesztő… Amit ezzel az egész story time résszel mondani akartam, az az, hogy tényleg minden csak nézőpont kérdése, és hogy talán Renáta sem annyira elviselhetetlen, talán csak az a baj, hogy mindent az ő nézőpontjából kell néznünk – holott azt mondom, még a csöki Virág fejében lévő zavar is érdekesebb Rentai kisasszony szenvedésénél.

Bár ez elég elhamarkodottan hangzott, elvégre Virág épelméjűsége éppúgy megkérdőjelezhető, mint a főszereplőnké. Már az is igazolja, hogy barátnők. De amúgy meg Virág az, aki igazolja magát, minden második szavával.

 „  Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.
     – Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.
     – Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi. – Ki ajándékoz halat becsomagolva?
     – Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a fejéhez – ha egy mókus?”

Engem eléggé fáraszt akkora mértékű naivitás, – ha feltételezzük, hogy Reni talán mégsem annyira buta, mint azt folyton mutatja nekünk, akkor marhára jó színész nem is értem, hogy bírhatja azt az átható sötétséget, amit Virág áraszt magából. Úgy általában nem értem azt, hogy mitől olyan életre szóló barátok, éppúgy, mint Reni Cortezhez fűződő érzelmeit. Utóbbin átmenetileg átlépnék – de mi lesz akkor a barátsággal, hogyan is jött? Reni lesózza neki a szendvicseit, Virág meg próbálja feltornászni a másik kortárs „kultúra” terén lévő hiányosságait, ezen kívül pedig az idő 99 %-ában csak elbeszélnek egymás mellett, és szótlanul hallgatják egymást, reakció nuku. Talán én vagyok sötét, de nem értem. Főleg, mivel Arnold ellenben tökéletes legjobb barát Reninek. Ezzel nem azt mondom, hogy csak úgy lehet barátságot kötni, ha van közös téma, mi több, olyanok vagytok, mint egymás ellenkező nemű verziói. Két teljesen ellentétes személyiségű ember is csodásan kijöhet egymással persze, én minden hátsó gondolat vagy eszme reklámozása nélkül mondom, hogy Arnold egy majdnem tökéletesen ideális barát számára. Továbbra is nagyon bírom, hűvös, egyedi és különc, és már-már lehetetlenül intelligens, olyannyira, hogy kezdem magam hülyének érezni :D Az is vagy, kedves Virág, amiért vállaltad újraolvasni a sorozatot, sajnálom, de ép észből nulla pont, találkozunk a pótvizsgán.

Ha a hülyeségnél tartunk… az azért nem áll meg Virágnál – jelenleg remélem nem kérdés, hogy már NEM rólam, hanem a könyvbeli karakterről beszélek, csak hogy tisztázzuk – bár ami őt jellemzi, az teljes feketeség, a többiek inkább a „hülyék, de legalább poénosak” kategóriába tartoznak, már persze azok, akik egyáltalán megszólalnak. Mert ott van Gábor, aki egyértelműen csak létszámnövelő szereplő, akit még mindig nem hallottam egyszer sem megszólalni, Jacques pedig szintén elég… visszavonult. A maradék viszont…? Na, ők kezdik lassan hozni a formájukat. Az első rész alatti szenvelgés a kiforratlan karaktereken lassan elpárolog – most még csak oszladozik, aztán tizedikben már végleg mindenki megkapja a standard személyiségjegyeinek 90 %-át, ami kész felüdülés. Ez azt jelenti, hogy egyre több kedvencet avathatok: Ricsit, aki egyre jófejebb és lazább, Zsoltit, akinek kezd megjönni a humora… de most már Dave egomán, kütyüsznob volta is kiéleződött, ahogy a jelenlegi kockák – aka későbbi rockerek – is egyre inkább egy személybe olvadtak, mert neee, NE is próbáljátok tagadni, hogy ti sem tudjátok, melyikük Andris, és melyikük Robi. Csak annyi fix, hogy egyikük sem normális.

Éés… nem véletlenül maradt ki két rendkívül fontos karakter az eddigi felsorolásból, ugyanis ők az elsők, aki ebben a részben végre nagyobb térhez jutottak a történetben. Cortez és Kinga. Utóbbihoz természetesen konfliktus fűződik, méghozzá akkora, amitől még Renáta is felemeli a hangját, de csak persze azután, hogy jól kiborul. És itt tartva, Cortez is leginkább agyrém női főszereplőnk által kapott több szerepet, ugyanis ünnepélyesen bejelenem, hogy ITT és MOST, elérkeztünk egy régóta várva-várt pillanathoz…! Mikor is elkezdődik a Reni sír Cortez után című szappanopera első epizódja…! Majd a második! És a…. igen, van pár. Míg az első részben csak egy „távolról csodálom” nevű kis prológust kaptunk, most már durván belevágtunk a közepébe ennek a mostantól kezdve szokásos és rituális álombazokogós, véget nem érő drámának. Sajnálom, hogy nem kezdtem el számolni Reni kiborulásait, pedig ha nem mulasztottam volna el, a nyolc kötet végén összeszámolhatnám őket – totál kíváncsi vagyok a számra. Vagy ki tudja, talán inkább nem. A lényeg, hogy mostantól van mindig szenvednivaló Cortezen – nem mondom, az első részben is bőven eleget hallottuk Renit nyilatkozni finom kifejezéssel élve a témában, elvégre „Cortez rám se néz”, „Cortez csak korrepetálni jár hozzám”, „Cortez ma nem szólt hozzám”, „Cortez, Cortez, Corteeez”… Szóval ja. De mostanra „nagyon nyomós okok” is előkerülnek, amiket ugyan idézőjellel írok, ami enyhe iróniára utal, közben mégis tudom, hogy illene komolyan venni, csak valamiért nem megy – tudom, hogy ez Renáta hibája kell legyen. Mert amúgy én megértem. Nem vagyok szerencsére tapasztalt a témában mert nemes egyszerűséggel megtanultam nem esni bele senkibe, de azért gondolom tényleg okot adhat valakinek sírásra az, ha tetszik nektek valaki, de közben minden bizonnyal mással jár. Meséljetek, hadd mívelődjek kicsit szociológiailag. De erről tudom, hogy szó kell majd legyen bővebben a következő részek értékeléséinél, úgyhogy most nem is beszélnék róla feleslegesen többet – valami izgi kis kiveséznivalót hagyjunk már a folytatásokra is, vagy a végén még elkezdem nemes egyszerűséggel magamat ismételgetni, az pedig annyira nem lenne király. Lényeg a lényeg, csak annyira terveztem ezúttal mondani, hogy én abszolút megértem Renit ???, de attól még olyan furán jön le, ahogy állandóan Cortez után zokog. Mindig. Mindenért. Áá… mindegy.

„Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos, rettentően hideg és komor februári időjárás is.”

Egyet most fejelek a billentyűzetbe nyugi, megnyitok hozzá egy új dokumentumot, nem rondítunk bele egy ilyen khm, szép, sőt mi több, gyönyörűséges posztba, és aztán azt javaslom, haladjunk tovább.

Kedvenc karakterek:

Nem állt be sok változás az előző részhez képest: nálam még mindig Arnold a fő favorit, mert bár irtózatosan irreális karakter, és mélyebben nézve a jellemét, még bosszantó is, engem legalábbis hosszú távon biztos felidegesítene, ebben a kötetben – és még egy darabig – messze ő az egyetlen értelmes karakter. Értelmes, intelligens, briliáns elme, magának való, különc és bizonyos tekintetben lázadó – talán nem nagy merészség részemről, ha azt mondom, elemeiben kicsit hasonlít rám. Rövid távon jól kijönnénk egymással. Hosszú távon meg elküldeném melegebb tájakra. A másik, akit egészen bírtam, az Ricsi. Nem volt sok szerepe, akkor viszont alakított, elkezdte finoman bemutatni azt a jófej oldalát, ami a későbbiekben jellemzi majd. Mellesleg ez az, amiért kimondottan várom ??? a következő részeket – tudom, idővel itt is egyre több embert sorolhatok majd fel.

Kedvenc részek:

Már megmondtam – ha kényszerítenek sem nagyon tudok visszaemlékezni bármire is ebből a részből. Így egyéb híján maradok a bevált válaszomnál: a vége. Na, határozottan az volt a kedvencem.

Kedvenc idézetek:

„Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb rendben.”

***

„    – Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.

     – Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.”

***

„Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzárba. ☺ Megyek is olvasni” – kedvencek között nem kimondottan az idézet, sokkal inkább a tartalom miatt – miután színházban láttam a Vesztegzár a Grand Hotelben c. darabot, igencsak értékelem.

Borító: 5/3 (én az előbbit - eredeti verziót - értékelem)

Gyáh. Legkevésbé kedvencem mind közül. Az alapötletre továbbra is azt mondom, hogy jó, tetszik a sablon, amire a sorozat összes borítója épül, mert jól illik a témához, jól variálható, és még tetszetős is, ez viszont az én mércém szerint jócskán elmarad a többi mögött. Eleve ott a szín – utálom a lilát, de ez persze az én bajom. És a többi vacak, ami rá van potyogtatva a borítóra, na, azokkal sem vagyok elégedett. Mintha valaki kiöntötte volna a táskája alját, és kipotyogott volna belőle a zacsiból kiszóródott Smarties, meg egy halom műanyag barbie-s szívecske. Neem, ez most nagyon nem jön be, sajnálom :/ Ha egy valamit, hát a borítót nem akarom már állandóan csak szidni.

Pontozás: 5/3*

A második részre sikerült feltornáznunk a pontszámot ilyen előkelőre – furcsán néz ki, hogy ha amúgy ez sem tetszett, akkor meg mit engedékenykedek, elvégre ugye nem ilyennek ismertek :D, de először is figyelembe vettem azt, hogy az előző kötetnél lényegesen jobb volt. Aztán másodjára meg arra gondoltam, hogy ez szép és jó, ennek ellenére még mindig nem történt semmi, az osztály legtöbb tagja azért még mindig elég kidolgozatlan, Reni iszonyú, mennyit nyafog, sír, szenved és mindez ráadásul csak egyre rosszabb lesz, továbbá a könyv továbbra is hordozza azokat az elemeket – sztereotípiák és általánosítások, meg persze szürreális világ lefestése „valóság” címszó alatt – amiktől a falat kaparom, és amitől szerintem a nyolc rész végére pszichiáterre szorulok majd. Ja, és igen, azok mellett, amiket itt elsoroltam, hülyén nézhet ki, de amúgy tényleg javult a Kezdet szintjéhez képest. Csak hát az nagyon gyatra volt… ez meg még így is simán gyatra marad, ami továbbra sem elég nekem, mert miért érném be kevesebbel, minek nyugodnék bele ebbe, ha egyszer lesznek itt még jó jobb kötetek is? Ugye hogy ugye? Na, a csillag pedig akárcsak az előző rész impozáns kis 2.5 pontja mellett, itt sem elütés, félreértés, fogalomzavar, vagy egy elvetemült troll hacker munkájának eredménye, hanem nagyon is szándékos – egész egyszerűen annyival indokolnám, hogy a könyv minden hibája ellenére olvastatta magát annyira, hogy megjöjjön a kedvem azonnal folytatni a következő kötettel de ezt utólag majd úgyis megbánom.

A sorozat további kötetei:

Értékelésem a sorozat előző kötetéről:

Kockák, country, szerelem | Jennifer Salvato Doktorski - Lángra lobbant nyár

„Általában nem szoktam a nyári szünet első napját ideiglenes távoltartási határozattal indítani.”

Eredeti cím: How My Summer Went Up In Flames

Oldalszám: 272

Megjelenés: 2016

Kiadó: Móra Könyvkiadó (LOL könyvek sorozat)

Ár: 2299 –

Hűtlen pasi, véletlenül felgyújtott kocsi, ideiglenes távoltartási határozat… elég sűrűn indul Rosie nyara. A szülei szeretnék, ha a lányuk legalább a bírósági meghallgatásig nem keveredne semmi zűrbe, ezért egyhetes autóútra küldik − az ország túlsó felébe − felelősségteljes barátok kíséretében. Rosie-nak persze semmi kedve az egészhez, egyrészt, mert rendbe akarja hozni a dolgokat az exével, másrészt kizárt, hogy ennyi időt kibír összezárva három totál kocka sráccal (akkor sem, ha egyiküknek piszkosul szexi a csomagolása). Vagy mégis? Talán csak a béna countryzene és az Ufómúzeum ment az agyára, de valahol félúton Elvis otthona és a Grand Canyon között Rosie kezdi egész más színben látni a történteket. Meg a kockacsapatot. Egy kocsi sokféleképpen lángra lobbanhat…

Emlékszem, amint megláttam molyon a könyvet a várható megjelenések között, totál fellelkesültem… bevallom az első gondolatom felszínesen az volt, hogy „Istenem, ott a LOL jelzés a sarkában, a borítója mégis meseszép – csoda történt, emberek!”, de aztán elolvastam a fülszövegét, és az is megvett egy pillanat alatt. Szóval tűkön ülve vártam már a megjelenését, és miután végre megvettem, csak azt vártam, hogy hazaérjek végre, és elkezdhessem olvasni.

Őszintén – épphogy nekifutottam, és úgy éreztem, most nagyon pofára estem. Kérdezték páran molyon, hogy hogy tetszik, én pedig nem győztem nagy mosolyt varázsolni a képemre, hogy ne azt írjam be válasznak, hogy „sz/r ez, kérem szépen”, szóval maradtam annál a verziónál, hogy nem túl meggyőző, de hátha lesz még jobb is. Mellesleg a mondat ez utóbbi része tényleg így igaz, reménykedtem, hogy idővel sokkal könnyebben megbirkózok majd vele… Magamra sem ismerek mostanában, annyit pozitívkodok, de úgy látszik, meg is van az eredménye…

Ez a  könyv ugyanis… *dobpergés* „én mondom, hogy ferge – most figyelj! Az allergia nem akadály, mert ami most jön, az nem tejes, hanem – teges! Fergeteges!” /by Barney Stinson/ Ezt az idézetet már egy ideje el akartam lőni.

Szóval ja, a kezdeti unalmam és szenvedésem mondhatni totálisan a visszájára fordult, ráadásul észre sem vettem, de a főszereplő, akit egyik pillanatban még utáltam, hirtelen felkerült a kedvenc női karaktereim közé. Bezony. Ezen akarjatok kiigazodni.

Eleinte az egészet olyan… nem is tudom, túlságosan LOL-osnak éreztem, pontosabban már a LOL könyveknél is LOL-abbnak, ha értitek mire gondolok. Fárasztott. Adott volt egy bedilizett exbarátnő, aki felgyújtja a volt barátja kocsiját – még ha nem is egészen szándékosan –, mindez után pedig mániákusan zaklatja… Ja, ez lenne Rosie, a némileg zakkant főszereplő, aki a nyarat az átlag tinédzserektől eltérően egy bájos kis távoltartásival kezdi. Szóval mindent összegezve: itt ez az őrült csaj, aki zaklatja az exét, leírja az okos srácokat, mindenen problémázik és felkapja a vizet, felszínes és buta liba benyomását kelti, és félig-meddig hivatalosan is bűnöző.

„– Csak a baj van veled, ugye tudod? 

– Ettől vagyok olyan szerethető – vágom rá.”

És egy személyben ő lenne az a szuperszónikus Rosie, a menő-manó Rosie, akit mint mondtam, mindenképpen felveszek a legbelevalóbb női karakterek listámra, mert még ha itthon, a pihe puha ágyamból is, de rettentően élveztem a vele utazást.

Miután megkapta – és kapásból meg is szegte – a távoltartási végzését Joey ellen, Rosie szülei jobbnak látják, ha a tárgyalásig nem tartózkodik a városban, hogy nehogy több bajt keverjen. És itt jön a képbe a bájos és kedves, de rettentően kocka szomszédjuk, Matty, aki már szinte tiszteletbeli családtag, és együtt nőtt fel a Catalano gyerekekkel… És történetesen éppen arra készül, hogy két barátjával együtt átszelje Amerikát. A tökéletes program, ha kicsit meg kell szabadulni a gyerektől az, ha elküldjük egy kisebb 5000 km-es autókázásra két vadidegen sráccal meg a szomszéddal, aki akárhány éves is, mindig csak a „majdnem a bátyám vagy” szomszéd kisfiú marad, de attól még ugyanúgy pasiból van… Á, a lényeg, hogy vannak még felelősségteljes szülők. :D

Szóval Rosie kénytelen minden tiltakozása és ellenérzése ellenére beülni egy kocsiba egy gitárral, elcseszettül rossz válogatáslemezekkel, végtelen country adással és nem mellesleg három sráccal, akik közül egy majdnem a tesója, a másik Snoopy-s pólót hord a harmadik pedig akármilyen szexi is, bunkóbb, mint azt egy kockából kinézné az ember. Mondanom sem kell, imádta a gondolatot is. Bár a csajszinak már a belépője sem volt túl megnyerő, én az alapján könyveltem el először úgy, mint fárasztó libát, ahogy a fiúkkal viselkedett, vagy ahogy, amit gondolt róluk. Mert igen, nem nehéz rájönni, hogy a spanyolvérű, vehemens és közveszélyes Rosie-t, aki divatszakon akar továbbtanulni és a rockért bolondul, nem nyűgözi le a szülei terve – a megvalósítás pedig még kevésbé, beleértve a kockákat, a countryzenét, ami valamiért sosem ér véget, és a programot, a Luray-barlangoktól kezdve az Ufómúzeumig.

Szóval lényegében a könyv első harmada töményen Rosie elégedetlenségéről szólt, én pedig már sajnáltam magamat, és mindenki mást is emiatt, de leginkább Matty-t, Spencert és Logant, mert biztos vagyok benne, hogy egy ilyen lánnyal együtt utazni nem egy élmény. Aztán egyszer csak volt egy átkapcsolás – fogalmam sincs, hogy pontosan hol, vagy mi válthatta ki, de elég hamar elkezdtem élvezni a könyvet, belendültem, és őszintén sajnáltam, mikor elértünk a végére, pláne, hogy milyen vége volt már! Hey, nem mondom elég gyorsan véget vetettek neki, holott legalább egy picit élveztem volna a szerelmespár idilljét, ha már a könyvben addig nem sok ilyen pillanat jutott… Mármint, ahogy nézzük, khm.

„– Jó, bocsi, csak ez a Logan totál kiakaszt. Ekkora barom arcot! 

– Aha. Ezért fogsz belezúgni, mire a Pennsylvania- Virginia- határra érünk – motyogja Matty.”

Mert őszintén: mondjátok meg nekem, olvastatok már olyan LOL könyvet, aminek nem tudtátok száz százalékra a kimenetelét? Mert én nem. Jó, én eddig csak kettő LOL-t olvastam, de mindkettőnek elég egyértelmű volt a vége – a többinek meg szerintem elég elolvasni a fülszövegét, és máris tudsz mindent. Itt viszont komolyan töprengtem, egyedül abban voltam biztos, hogy Rosie az exével nem fog újra összejönni, de azon túl… egyszerűen nem tudtam dönteni, állandóan változtatgattam a véleményem az ügyben. Aztán a végén kiderült, hogy a legelső tippem volt a jó… de tényleg összezavaró tudott lenni. 

Végig érezni a szerelmet a levegőben, de nem tudni pontosan, hogy most Logan-hez vagy Matty-hez húz majd végül a lány szíve, és meg kell hagyni, bekavart az amúgy sem tiszta képbe Spencer is, aki mondjuk nem tűnt túl esélyesnek a Snoopy-s pólójával és nyomtatott útiterveivel, de azért sikerült egy percre ledöbbentenie, meg Lucca is, aki szintén felejtős volt, de akkor is. Szóval elég sok paii van itt, Rosie rövid időn belül mindhez elkezd valamilyen szinten kötődni, de egyikkel sem annyira, hogy bármi is történjen, so röviden összefoglalva ez az a romantikus könyv, amiben egészen az utolsó oldalig olyan minimális mennyiségű romantika van, hogy az szinte semmi. Persze Rosie fantáziálgat, meg elmondja magában, hogy megnézné Logant ruha nélkül, Luccával pedig… na, értitek, közben meg folyton Matty-vel alszik és lesmárolja Spencert… És ja, mindezek ellenére, akármennyire is keltette azt a benyomást, Rosie nem ribi. Rosie az egyik legjobb szereplő, úgyhogy nyugi van. Bár… jó, innen elég nehéz bárkit is kiemelni, ugyanis a kezdeti érzéseim lerázása után mindenkit könnyű volt megszeretni. Mindnyájan különbözőek, és valamennyire különlegesek is, és végre nem a nagymenőket akarják megszemélyesíteni, hanem… hát, mondhatni egy értelmiségi réteget, aminek azért örültem. Khm, egy másik, nemrégen olvasott könyv után a szokásosnál is sokkal jobban értékeltem, amiért ez a könyv a pozitív értékeket emelte ki és helyezte előtérbe, legyen szó csak úgy önmagában az észről, meg olyan érzésekről, mint bűntudat, segítőkészség, és amiért végleg megkedveltem Rosie-t, az az volt, hogy miután észrevette, mennyi bajt tud okozni, úgy döntötte, változtatni fog, hogy jobb ember legyen. És megtette, sikerült neki, de nem is akárhogy – elment a gatyarohasztó forróságba, hogy házat építsen a Habitat for Humanty-vel a jó célért, aztán ingyen dolgozott az apja cégénél, hogy segítsen neki… Szóval na, büszke lettem rá. Megmutatta, hogy nem is rossz ember ő, csak kicsit talán túl heves, de mindenesetre sok jóság van benne.

Kedvenc karakterek:

Ezzel a ponttal eddig nem emlékszem olyanra, hogy gondom lett volna, most viszont egyértelmű, hogy nem bírok választani, mert szinte mindenkit olyan szinten a szívembe zártam, hogy nem tudnék rangsorolni. Rosie, Logan, Matty, Spencer, meg persze Avery-t sem hagynám ki, akiről eddig nem beszéltem. Avery Logan egyik ismerőse, akinél az út során megszállnak két Dallasi éjszakájukon, és akit szerintem csak szeretni lehet, olyan rendes lány. Amennyire kell, bulis, de azért rendes és kedves, figyelmes, jószívű és intelligens hehe, és még gazdag is. Szinte már olyan, mint egy délibáb.

Kedvenc részek:

Nincs konkrét kedvencem, csak nagy vonalakban a könyv második fele – előtte sokáig Rosie nyavalygása ment, ami fárasztott, utána viszont úgy rendesen belevágunk az utazásba, és a látnivalókba, amit már jobban élveztem, pláne, hogy milyen jó kis társaságom akadt hozzá.

Kedvenc idézetek:

„– Ha rossz, ha jó, sosem kiszámítható – bölcselkedik Spencer.

– Szerencsesüti?

– Ugyan – csóválta a fejét. – Saját szerzemény.”

***

„– Jól hangzik – mondja Matty.

– Pont úgy hangzik, mintha bendzsózenére kellene meghalnom az unalomtól – gúnyolódtam.”

***

„– Logan! Egy hölgyet sosem szabad a SAT-pontjairól faggatni.

– Nem is egy hölgyet kérdeztem. Hanem Rosie-t.

– Hát ez nagyon eredeti volt, Logan, gratulálok – vágok vissza epésen. – Az alsó tagozatos vicceknél nincs is humorosabb.”

Borító: 5/5

Mint azzal elkezdtem a posztot, ez volt az első dolog, ami megfogott a könyvben. Egy ideje nem nagyon figyelek fel a LOL könyvekre, de ez azonnal odavonzotta a szememet – talán mert a többivel ellentétben ez valóban gyönyörű. Jól adja vissza a történet hangulatát is, és a képek is passzolnak, az egész olyan vidám és nyárias, mégsem gagyi. Imádom.

Pontozás: 5/5

A kezdeti foghúzós „örülök, ha a három pontot meg tudom majd adni” aggodalmaim után nagyon könnyen jött a maximális pontszám. Nem mondom, megvoltak a könyv hibái, az indítása, a kibontatlan szálak, amiket felvetettek, de aztán annyiban is hagytak – lásd, Logan és Spencer családi helyzete, amiről többször szót ejtenek, de ez szinte felesleges is, ha úgysem tudunk meg róluk többet –, meg a vége, ami kicsit nekem gyors volt, de mindezek ellenére is nagyon tudtam élvezni az utazást. Szerintem nem mindennapi témát hozott fel, amit kimondottan érdekesnek találtam, ez az egész bíróságos dolog, majd az utazás, mind mind jól volt visszaadva. Az utóbbi nekem különösen nagy pont – nem tudom, lesz-e valaha lehetőségem, hogy személyesen tegyek meg egy ilyen utat, de most mindenesetre már csak az is jól esett, hogy olvashattam arról a sok szép és érdekes helyről, ahol megfordultak a szereplők 9 nap alatt. Barlangok, Ufómúzeum, Dallas, Grand Canyon, Dollywood… Country Hírességek Csarnoka :D Na jó, ez utóbbihoz annyira nem ragaszkodok. :D De amúgy akár ezzel, akár e nélkül ez egy hatalmas és tartalmas út volt, még itthon, az ágyban fekve, olvasva is, és nagyon örülök, hogy nem tántorított el a kevésbé kellemes kezdés attól, hogy a részesévé váljak.