Pofánverés | Anna Todd - Miután

„Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, mielőtt Hardin berobbant az életembe és a szívembe. Mert most „utána” vagyok.”

Eredeti cím: After

Sorozat: After 1.

Oldalszám: 498

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

EGY ​SZENVEDÉLYES SZERELEM TÖRTÉNETE, AMELY MILLIÓKAT HÓDÍTOTT MEG VILÁGSZERTE.

Volt egy időszak Tessa életében, amikor még nem ismerte Hardint, de miután találkoztak, az élet megváltozott.

Tessa igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább.

Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott.

Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt.

Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt. Hardin újra és újra eltaszítja, de csak azért, hogy aztán még közelebb vonja magához.

Tessának megvan a tökéletes barátja. Miért igyekszik ennyire legyőzni a saját sértett büszkeségét, és Hardin előítéletét a rendes lányok iránt?

Talán azért, mert ez szerelem?

Hát… mindezek után csak egy kérdésem maradt: miért? Mint például „Ó, én nyomorult idióta, miért is kezdtem neki egyáltalán?” vagy „Miért nem tettem le, miért küzdöttem magam át rajta?” sőt „Miért, ó, miért kellett ezt egyáltalán megírni?”. Nos, utóbbi kérdésre fenntartom, a válasz annyi, azért, hogy én megírhassam róla ezt a csodás értékelést. Ami a többit illeti, mindennek megvolt az oka… de ha csupán ennyi kérdést vetett volna fel bennem az After, akkor ahelyett, hogy most megpróbálnám róla összeszedni a gondolataim, egyszerűen visszakézből behajítanám a könyvek szemeteskonténerébe, végignézném, ahogy megsemmisül, aztán önként bevonulnék egy hónapra valami szanatóriumba. Ellenben, hogy folytassam a sort: „Miért jut eszébe valakinek két ilyen óvodás értelmi és érzelmi szinten maradott főhőst teremteni?”, „Miért nem bír ez a kettő nyugton maradni egy percig sem?”, „Miért imádják egymást annyira, mégis mit esznek a másikon?”, „Miért jó nekik egy ilyen önpusztító kapcsolat?”, miért, miért, miért….

Igen, ha jobban belegondolok, ez a könyv egy nagy HIBA, hiba az írónő részéről, hogy megírta, hiba az én részemről, hogy elolvastam, mert ha belemélyedek az elemzésébe, aligha tudnék róla bármi pozitívat is mondani… így mielőtt ezt megtenném, és cafatjaira cincálnám szét a regényt, hadd ejtsek még meg pár keresetlen szót: jól szórakoztam. Nem, jól látod. Nem félreírtam, nem a monitorod megyen tönkre. Nyilván, miután szépen és burkoltan kijelentettem, hogy „drágáim, ez egy szar volt”, most eléggé különös látványt nyújt, amint itt, ugyanebben a posztban azzal jövök, hogy tetszett… de igazából egy ilyen beteg kettősség jellemzi a könyvet. Utáltam, mégis tetszett… egy kicsit. A szereplők idegesítőek, a párbeszédek primitívek, a cselekmény lineáris és ismétli önmagát, a megvalósítása nem egy nagy szám – ellenben viszont ott áll az, hogy míg olvastam, egyszerűen repült az idő, és nem is bírtam letenni. Erre varrjatok gombot.

Összességében azért látjátok, hogy koránt sem vagyok elégedett – pedig még viszonylag jól is indult a történet. Oké, a „jó” talán erős túlzás, inkább középszerűt kéne mondjak, de mindenképpen teljesen rendben volt az… az első néhány oldal. Aztán ért az első pofon, mikor főszereplőnk, Tessa és anyja – akire sok jelzőt tudnék használni, de mindnyájunknak jobb, ha nem teszem – először betették lábukat a lány leendő kollégiumába. Tekinthettem volna rá úgy, mint intő jelre, hogy szálljak ki, amíg még nem késő, de  visszakézből lecsaptam a bal vállamon ugrándozó ördögöt, aki erre buzdított. Egyrészt, mert persze azért hajtott a kíváncsiság, mi sül ki a dologból, másrészt, mert igenis régóta készültem már nekikezdeni a könyvnek, miután a jobb vállamon ülő Barbi nevű angyalka jóideje rágta már érte a fülem.

De az a felszínesség, ami kapásból feltört a főszereplőből, eléggé… hát, letaglózott. Jó, tudom, én prédikálok mindig arról, mennyire fontosak az élethű szereplők, akik nem tökéletesek, de erre most mit mondjak? Tessának már a bemutatkozása is pocsék lett, és őszintén szólva azon túl, hogy „okos” – persze, elvégre minden anyagot profin bemagol, és ettől nevezünk valakit okosnak, nemde? *sarcasm* –, a későbbiekben sem tudott felmutatni semmi pozitívat. Azt ugyan elég hamar bebizonyította, hogy a már említett felszínessége nem rosszindulatból fakad, hanem egész egyszerűen egy buta és naiv, befolyásolható lány ösztönös reakciója a külvilágra, miután az anyja révén egy freakin’ rózsaszín buborékban tudott csak gondolkodni… de ez azt hiszem, nem enyhítő körülmény. Mert leírtam: Tessa végtelenül buta volt, és naiv, meggondolatlan és döntésképtelen, figyelmetlen és teljesen a hormonjai által irányított – már ha éppen nem másra bízta magát, mert annyi fix, hogy a saját lábán egyedül megállni képtelen.

„Naiv voltam, és bizonyos szempontból most is az vagyok.”

Az élete többszörösen is kész katasztrófa, mindig azért, mert hagyja az életét más által irányítani… bár, ahogy egy kötet alatt bemutatkozott, kétlem, hogy ő maga jobb munkát lenne képes végezni. Először az anyja és Noah, később Hardin… és valahogy mindig attól függően, éppen ki irányítja, hiába próbálja adni nulla-huszonnégyben, hogy mennyire szent és kedves lány, csendben elkezd ítélkezni azok fölött, akik mások, mint ők. Amíg az anyja irányította minden napját és percét, ő ültetett el gondolatokat az agyában – ami ezek szerint van neki, akármennyire is meglepő –, addig Tessa az a fajta volt, aki meglátta a jövőbeli lakótársát, annak emós barátait, és elszörnyedt, hogy milyen undorító tetovált, piercinges alakok léteznek… bizonyára szörnyű rossz emberek, ha egyszer így néznek ki. Te jó ég! Ő inkább valahogy a „piros alma” életmód elvet követte – szépen viselkedni, jó benyomást tenni, eladni a jó kislány, míg belül rothadt az egész. De még ha nem is jó ember, legalább vannak jó jegyei, nulla igazi magánélete, és párkapcsolata egy sráccal, aki olyan, mint egy nagyapa, ráadásul kitárgyalja őt az anyjával. Varázslatos. Nyilván ez mindenki életcélja. Aztán… aztán *csettint* Oda nézz! Haha, csak vicceltem, de amíg nem néztél ide, elvarázsoltam a szent Theresa Youngot! És figyelj… itt egy új! Tudom, kicseszett boszorkány vagyok. Na, most komolyan… adott volt a főszereplő egy idegesítően ártatlan és… á, egyszerűen csak halál idegesítő alakja, aztán hiába kapkodjuk a fejünket, meg sem látjuk mikor történt mindez, de hirtelen emésztő vágyat érez Hardin – az egyik korábban már mélységesen elítélt pasi – iránt, akit amúgy nem is győz hangsúlyozni, mennyire gyűlöl. Eltévedtél drágám, az ovi balra van. Fordulj vissza, az a néni majd odakísér! És ezentúl megy ugyanaz a nóta, csak fordítva… egy merész, kissé veszélyes beütésű srác, sok tetkóval, néhány elrebegett „szeretlek” – inkább nem számolom meg, hogy mennyi volt dühből –, és az új szlogen szerint aki már, az bizony unalmas. Csak tudnám, Tessából mikor lett érdekes ember. Lemaradtam.

Szóval megérkezett a tetovált herceg alkoholmámor szárnyán, és ezzel, ha Tessát még nem utáltam volna eléggé, megkaptam másodszámú főhősünket „hős”… hehe., hogy legyek kicsit boldogabb.

Őszintén… amíg a könyv után meg nem hallgattam néhány számuk, kimondottan utáltam a One Directiont, de annyit mindig be mertem ismerni legalább magamnak, hogy Harry Styles egy szimpatikus figura. Olyan kis rendesnek meg aranyosnak tűnt, a cikkek által, amiket róla olvastam, sikerült pozitív képet kapnom a személyéről, így összehozva fejben, hogy a Miután egy 1D fanficnek indult, Hardin pedig Harry megtestesítője, azt hiszem jogosan számítottam rá, hogy majd az előbbi is hasonló lesz ihletőjéhez. Nem. Nem. Nem. Miért nem?

Igen, ott volt, megvolt a lehetőség, hogy Anna Todd kihozzon ebből a történetből valami jót, erre két kézzel elszórta a nagyvilágba, és mi maradt…? Egy srác, aki nem jobb az összes többinél, szemét, erőszakos, és a drámázásaitól meg hisztijeitől állandóan gondolkodóba kellett esnem, nem egy kislányról van-e szó véletlenül. Ezen a ponton már egyiküket sem vagyok képes megérteni, mégis mit szerethettek meg a másikon, vagy egyáltalán, hogy miért ragaszkodtam annyira ehhez a romboló és ártó kapcsolathoz… És most csak hogy úgy tegyek egy percre, mint aki nem kukkantott bele előre a folytatásokba, sejtelmesen megjegyzem, hogy amúgy a pénz midig jól jön. Gondolom akkor is, ha van egy király állásod, az apád pedig kőgazdag.

Apropó, apa… ha valamit kedveltem ebben a regényben azon kívül, hogy rendkívül gyorsan lehetette vele haladni, az a családi mellékszál. Tény, elég egyértelműen meg lett adva Hardin apjának sötét múltja, hozzám valahogy mégis közel került mind ő mind új felesége, mert persze a „mostohatesó” Landon is… ők valahogy vittek egy egészséges kis színt Tessa és Hardin beteges kapcsolatába és állandó „szeret-nem szeret” játékába, a megállás nélkül folyó veszekedésekbe, féltékenykedésekbe, kibékülésekbe, és ezek állandó körforgásába.

Összességében tudom ajánlani a könyvet… hát, maximum akkor, ha elég erősek az idegeid. De rendben, álljunk hozzá pozitívan: attól, hogy én így mellényúltam ezzel, másnak még simán bejöhet, és nyilván vannak is jó sokat, akik tökéletesen boldogok lesznek azzal a 400 oldallal, ami alatt én végig csak a fejemet fogtam. Na, hiszen Barbinak is tetszett, akinek bízok is az ízlésében… de mint látjátok, előfordul, hogy a dolog nem jön be. Ez van :D Komolyra véve… ajánlom a Miutánt, ha valami igazán laza és könnyed romantikus történetet keresel, de nem feltételed, hogy csöpögjön a boldogságtól; ha nem zavar a drámázás, vagy egész egyszerűen, ha szereted a One Directiont… már ez is kiinduló pont lehet. Próbáld meg… ne én vegyem el a kedved :D

Kedvenc karakterek:

Nem gyakran mondhatok ilyet… de mindenkit utáltam. Ez van. Esetleg Hardin új családja… rájuk nem tudtam szokásos ellenszenvvel tekinteni – nem, még Kenre se, pedig lenne rá okom… de ő olyan kis ártatlannak tűnik a többi karakterrel szemben, kiknek sötétségét úgy érzem, törvény kéne tiltsa –, így ők, Ken, Karen és Landon… azok a szereplők, akiket nem utálok. Mondjuk ez még nem jelenti, hogy a kedvenceim… de értitek. Ez is több, mint a semmi.

Kedvenc részek:

Mondanám poénból, hogy a vége… de most totál komolyan is a vége. Azt gyanítottam, hogy párosunk nem fogja örökké húzni együtt, de miután már csak kábé tíz oldal volt hátra a történetről, nem számítottam ilyen fordulatra… az komolyan meglepett. Tény, hogy még akkor is rémesen hülyén viselkedett mindenki, és nem haladták meg egyetemista létükre egy általános alsós értelmi és érzelmi intelligenciáját, de ott legalább volt egy kis pörgés, egy kis izgalom – egy kis függővég. Csak mert miért is ne.

Kedvenc idézetek:

„– Ugye tudod, hogy buliba megyünk, és nem templomba, Theresa? – mondja, és a visszapillantó tükörben meglátom a gunyoros mosolyát.”

***

„– Én is szeretlek – mondom neki, mire elkomorodik.

– Ne mondd azt, hogy is – böki ki végül.

– Mit? Miért? – Gyanakodni kezdek. Megint elutasítás? A szívem mélyén reménykedek, hogy rémeket látok.

– Nem tudom. Mert ez olyan, mintha csak egyet akarnál érteni velem.”

Borító: 5/3

Most nem tudom, mit mondjak… nem ronda, nem szép… csak úgy van, mert kell valami a könyv elejére. Legalábbis az én szemszögemből. Alapból olyan kis semmi ez a háttérszín+nagy nyomtatott szöveg kombó, de nekem ez ennél a résznél kimondottan nem jön be a lila miatt… a későbbi részek között lesz jobb, de alapból nem egy nagy dolog az egész. Pedig attól, hogy letisztult, még igazán lehetne szebb is. Mint mondjuk a külföldi kiadások…

Pontozás: 5/2,5

Mit mondjak egy könyvről, ami egyszerre volt olyan pocsék, hogy ha nem lett volna könyvtári, akkor laponként dobtam volna tűzbe, mégis annyira hát… mondjuk úgy, enyhe túlzással élve, magával ragadó, hogy le sem tudtam tenni? Bár… ez esetben talán nem is a könyv kétoldalúságát kéne tárgyalni, hanem az én érdekes agyműködésem, ugyanis a kettő fent felsorolt látszólag totál kizárja egymást. De összességében a lényeg ennyi: bele tudtam úgy veszni a cselekménybe, hogy nem vettem észre, amint értékes órák repültek ki a kezem közül, amelyeket mind leginkább egy rosszabb brazil szappanoperára hajazó, idegesítő és primitív regényre vesztegettem, melynek karakterei számomra leginkább kisiskolás szinten mozogtak, párbeszédeik és cselekedeteik pedig egész egyszerűen a nevetséges kategóriával ismerkednek. Ezeket leírva pedig már csak egy dolog van hátra… IDE NEKEM A KÖVETKEZŐ RÉSZT! Mert tudjátok, nem is én lennék, ha ezek után nem folytatnám a sorozatot. Vicces hetek állnak előttem Hardinnal és Tessával a hátsó ülésen ha tovább drámáznak a drágáim, ebből csúnya karambol lesz :S, s csak reménykedhetek a sértetlen túlélésben… de hogy ez sikerült-e, majd kiderül, MIUTÁN átrágtam magam rajtuk. ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!