Szeretni tanulni | Julia Lewis Thomson - Többek által

„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

Eredeti cím: Többek által

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 2999 –

Te ​megérdemelnéd a második esélyt?

Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út

Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.

Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?

Egy ilyen nehéz könyv után sosem tudom, hogyan is vágjak bele jól az értékelésbe. Kell a friss élmény, kellenek az érzések, amiket keltettek bennem a leírtak, ugyanakkor szükség van időre, hogy mindent sikerüljön feldolgozni, és össze tudjam szedni a gondolataimat – amik jelenleg is eléggé kuszák. De egy percig sem akarok félrebeszélni – ahogy a könyv sem tette. Kíméletlenül és fájdalmasan vágta az ember képébe a valóságot – és azt hiszem éppen ez teszi annyira értékessé.

Hiábavaló tagadni, az ember minden alkalommal elvárásokkal áll neki egy újabb történetnek – bár igazából az életben ez nagyjából mindenre igaz –, kialakít róla magában egy képet, sokszor borító, fülszöveg alapján, ami természetesen szerepet játszik végül az olvasási élményben is. Ad egy lehetőséget hasonlítgatni, ad egy lehetőséget, hogy legyen mire fogni, hogy miért tetszett, miért nem tetszett, vagy akár, hogy miért kezdtünk neki az adott könyvnek ilyen későn. Jól tudjátok ezt, hiszen ha itt vagytok, nyilván megesett már veletek is – és ahogy gyakran elárulom az értékeléseimben, az én könyvmoly létemnek is állandó velejárója ez.

Minderre most nem tértem volna ki külön, ha nem lenne aktuális a Többek által esetében is – igen, természetesen most is élt a fejemben egy homályos kép arról, hogy mire számítsak, és mily meglepő, szokás szerint elég hamar rádöbbentem, mennyire tévesen ítéltem meg a regényt. Egész könnyű volt kiindulni a szerintem elég bulis borítóból vagy csak szerintem vicces? :D, és a kis terjedelemből, de még a fülszöveg sem ingatott meg abban az elképzelésemben, hogy ez „csak” egy NA regény – fiatalos, üde, de a maga módján megvan a komorsága. Aztán kinyitottam… és arculcsapott maga a tömény fájdalom és felismerés. Vagy mondjam úgy: szembesültem a valósággal?

Én már elkövettem a hibát, de titeket még óva inthetlek ettől: ne tévesszen meg titeket a… semmi. Semmit és senkit se hagyjatok, hogy félrevezessen, befolyásoljon titeket a könyvvel kapcsolatban, semmit se vegyetek biztosra, és tisztítsátok ki az agyatokat, mielőtt nekivágtok. Mert a Többek által okoz ám meglepetéseket, és mindannyiunknak ad valamit – ha kinyitod a szíved, hogy befogadd, akkor sokkal többet egyszerű olvasási élménynél. Érzéseket, gondolkodnivalót, hálát, reményt, de legfőképp: magát az életet. Ne tévesszen meg senkit a kis terjedelem… ez alatt a durván 250 oldal alatt egy percig sem vacakol az írónő, végig komoly témákat hoz elő és dolgoz fel, méghozzá elég élethűen ahhoz, hogy a leírtakat nyugodtan bárki át tudja érezni, képes legyen megérteni. Mondom ezt úgy teljes lelki nyugalommal, hogy nekem magamnak nem feltétlenül sikerült mindig.

Mert nem mondom, hogy a könyv hibátlan – de melyik az?

Stílusát, írásmódját vizsgálva én magam még eléggé éreztem rajta, ahogy az írónő bontogatta a szárnyait, a fogalmazás, a párbeszédek számomra kiforratlanok voltak, ahogy a szereplők nagy hányadának jellemét sem éreztem úgy, hogy sikerült volna ez alatt a rész alatt kibontani – részben nyilván a terjedelem miatt. Összességében én az egész könyv nagy hibájának azt tartom, hogy nem kapott plusz 50-100 oldalt, egyszerűen úgy érzem, kellett volna még alkalom jobban megismerni a karaktereket, kellett volna teret adni nekik, megmutatni a személyiségüket, indítékaikat a tetteiken, szavaikon keresztül. A kis terjedelem és gyors cselekmény miatt a néha hónapokat ugrottunk – ami önmagában nem gond, alapjáraton kifejezetten jó megoldásnak is tartom egyes helyzetekben, de aztán csak morzsákat kaptunk a kihagyott időtartamról, így például sosem derült ki úgy istenigazából, hogy hogyan történt Anna balesete, miről volt szó egyáltalán, aztán… aztán nagy spoiler, úgyhogy nem is sorolom fel, amit még akartam, csak nagy csendben gondolom. Engem mindenesetre ezek a fekete foltok kissé zavartak, folyton arra vártam, hogy végre kiderüljenek az apróbb tényezők is… pedig alapjáraton nem szeretek belemászni a részletekbe…

Na jó, de, igazából marhára mindig belemászok a részletekbe. xD Nem is tagadhatom tovább… Pedig néha talán nem kéne, például ennek a könyvnek az esetében, hiszen a történet súlyát, s azt tekintve, hogy amúgy mennyire rendben volt az egész, a részletek hiányán való pattogásom már-már a szőrszálhasogatás kategóriájába esik… de nem érdekel. :D Engem akkor is zavart – bár talán ennek is valami pozitív áll a hátterében, elvégre ha nem izgatna a főszereplőink sorsa, akkor már rég túlléptem volna a tényen, hogy nem tudtam meg róluk eleget. De igenis érdekelt az életük. Már… úgy az első oldaltól. Nem túlzok.

Tény, az első konkrét érzés, ami Annához kötött az a bosszúság volt… és ez lényegében végig is kísérte kapcsolatomat a főhőssel s névrokonommal – de nem rontotta el. Először elkeserített a lány hozzáállása magához, a hibás önképe, a komplexusai, aztán nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már idegesített – s végül már a két érzés elegyedett egymással, onnantól kezdve pedig stagnált ez az állapot. Olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy van abban valami bosszantó, hogy kívülről, teljesen objektív szemlélőként felmérve egy karakter jellemét azzal szembesülünk lapról lapra, hogy ő maga nincs tisztában saját magával, míg mi egyértelműen látjuk az értékeit és a hibáit is, másrészt ebben a könyvben különös hangsúlyt kapott az Anna viselkedése mögött megbúvó rengeteg rossz tapasztalat, ami az önbizalomhiányát okozta, így hibáztatni sem nagyon hibáztathattam semmiért. Pedig az annyival egyszerűbb, mint egyszerűen csak felfogni és megbékélni a helyzettel…

Anna csalódásként élte meg saját létezését, s magát az életet: akiket szeretett, elhagyták vagy meghaltak, elfordultak tőle, ettől pedig értéktelennek érezte magát, a történtek azt üzenték számára, hogy nem érdemes a szeretetre – itt gyökeredzik alacsony, szinte már nem is létező önbecsülése. Ez az önbizalomhiány egyrészt gyengévé teszi, mégis valahol mélyen ettől lesz egyre erősebb – még ha ez sokszor nem is egyértelmű. A szeretett emberek elvesztésétől egyedül maradva, magára utalva önkéntelenül is megtanul egyedül talpon maradni minden helyzetben, nem támaszkodni másra még akkor sem, amikor neki túl nagy terhet kell egyedül cipelnie. Ez az érdekes kettősség majd’ az egész könyvön átívelve kíséri Anna életét, mikor többé, mikor kevésbé, annak ellenére is, hogy ezalatt a lány szemmel látható jellemfejlődésen megy át. A félelmei megmaradnak, a nevelése miatt beléivódott kétségeit nem lehet varázsütésre kioltani, de megtanulta ezeket kezelni, elfogadni, amennyire tőle telik kiűzni a kapcsolataiból, hogy addig élvezhesse az életét, amíg tart, s ne mindig arra gondoljon, pár perc boldogságért később mekkora árat fog fizetni a fájdalom.

„Féltem. Féltem szeretni. Nem szerethettem, mert akiket szerettem, azok egy idő után elhagytak.”

Így békült meg végül Andris érzéseivel – kettejük szerelme még az az igazi gimnáziumi, Nagy Első, szenvedélyes, de bizonytalan, hajszálon egyensúlyoz egy gyermekien bájos és felnőttesen komoly kapcsolat között. Ebben még huzamosabb ideig szerepet játszanak Anna félelmei s komplexusai, ezért kettejük viszonya sokáig huza-vona jellegű: Andris próbál a lányhoz közel kerülni, segíteni neki, éreztetni vele, mennyire fontos, ő meg erre mindig egyféleképpen reagál: hárít. Hárít és próbálja eltaszítani magától a fiút, megmaradni a maga kis biztonságos buborékjában, ahol nincs szeretet és így fájdalom sem. Tény, később bebizonyosodik, hogy a félelmei helytállóak, az élet kegyetlenül közbeszólt – de kérdem én, nem ez az élet rendje? Dehogynem. Az élet jó és rossz kiszámíthatatlan váltakozása, amelyekhez mint áldozatok, kénytelenek vagyunk mind alkalmazkodni, mert tenni ellene nem tudunk. Minden, amit tehetünk, hogy átvészeljük a nehéz időket, és teljes lélekkel élvezzük a szebb napokat. Én legalábbis teljesen így vagyok vele.

Teljesen megértem Annát – megértem, mert tudom milyen félni attól, hogy újabb embereket engedjünk magunkhoz közel, tudom milyen rettegni a  csalódástól, a fájdalomtól, a veszteségtől. De attól, hogy megértem, egyetérteni nem tudok azokkal, amiket tett, amiket gondolt, vagy mondott – éppen azért, amit egy bekezdéssel feljebb írtam. Az ember minden jóból kimarad, ha sosem mer kockáztatni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az önsajnálatban dagonyázva tengessük magányosan, az önnön szerencsétlenségünkön keseregve. És most befejezem a klisék sorolását, mert nem vagyok én motivációs szónok.

De mint mondtam, végül Anna is „megtört” Andris nagy szeretete alatt – jó, ez így nem hangzik a legszebben, inkább mondjuk azt, hogy nem tudott neki ellenállni… de mégis ki tudna? Andris szerintem pont az a fiú, akire a szíve mélyén minden normális lány vágyik gimis korában jó, én mondjuk pont nem, de attól még tudom, hogy kész főnyeremény lenne. Pozitív kisugárzású, tele őszinte szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, segítőkészséggel, továbbá kedves és humoros. Mellette végre főszereplőnk is kiteljesedhetett, elkezdhetett igazából is élni és merni szeretni. Legalábbis ezt tehette volna… azonban erre a szintre azt hiszem csak a kapcsolatuk legvégére sikerült eljutni, sőt, Anna akkor kezdte igazán becsülni azt, amit Andris által kapott, mikor már elvesztette. Ó, hát nem szép az emberi gyarlóság?

Mert aztán mi történt? A sors. Mint mindig, mert a sorsnak mindig van pár hozzáfűznivalója mindenhez, és imád beleszólni az életünkbe. És gyakorlatilag ennél a pontnál osztanám a könyvet két részre, itt a fordulópont, amitől elkezdődik Anna életének is egy újabb fejezete – hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem az én dolgom megítélni, belőlem mindenesetre vegyes érzéseket váltott ki. Mint mondtam, hiába sajnáltam Annát, értettem meg alapjáraton az indítékait… tőlem távol állt minden, amit képviselt, amit tett, ahogy viselkedett a történet első felében – de hiába a változás, a fejlődés, a kibújása a csigaházából, azt hiszem ez kicsit… rosszabb emberré tette. Vagy nem is tudom… olyan nehezen tudom kifejezni, amit mondanék. Mert végsősoron nem a változás tette rosszabbá… tényleg… valószínűleg ezen a ponton jön be a képbe a tények helyett az én személyes véleményem a témáról. A könyv első fele, azon részének történései, emlékei, tragédiái  mind-mind tények, történések, amiket úgy fogad el az ember, ahogy van, de számomra a második rész már egészen más tészta – és ahogy olvastam más molyok értékeléseit, nem csak számomra. Bővebben nem szándékozok belefolyni, hogyan alakult ki a szituáció, amelyben előkerült az engem megbotránkoztató téma, mert az már erősen spoileres lenne, de muszáj megemlítsem, hogy nálam a házasságtörés nem elfogadott. Úgy sem, ha az egész csak egy könyvben vagy filmben kerül elő. Elítélem és megvetem az embereket, akik teszik – meglehet a házasságot is ellenzem, véleményem szerint ha már valaki felveszi ezt a szentséget, akkor tisztelje meg azért a másikat némi hűséggel és őszinteséggel. Erkölcs, emberek. Erkölcs. Ismerős még ez a szó valakinek manapság?

Áh… nem akarok ebbe bővebben belefolyni, hiszen a nagy szentbeszédeimet talán nem értékelés közben kéne megtartsam… elvégre a könyv maga sem erről szólt, csak egy kis részét adta a történetnek a fent említett megcsalás téma, mégis, hogy teljesen őszinte legyek veletek, muszáj volt ezt is megemlítsem.

Összességében véve tehát eléggé ellentétes érzésekkel viseltetek a könyv iránt, hiszen látjátok: egyrészt ezúttal úgy éreztem, teljesen kívül ragadtam a történeten, és nincs kivel azonosulnom belőle, másrészt egy percig sem tagadhatom, ennek ellenére is mekkora magával ragadó ereje van ennek a 250 oldalnak, mennyire képes elvarázsolni azzal a rengeteg érzéssel, ami megbújik a sorok között. És mint már annyiszor elmondtam különböző értékeléseimben, számomra ez mindig is rendkívül fontos tényező egy regény megítélésekor. Talán az írónő még csak bontogatja a szárnyait, még nem olyan profi egyes dolgokban, mint néhány többkönyves kollégája, a Többek általon látszik valami, amit egy sokéves tapasztalattal rendelkező író sem tud feltétlenül felmutatni: hogy a szerző a szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ez valami olyan, amit nem lehet tanulni, nem lehet imitálni, ösztönből jön – már akinek jön. Mert ennyi lélek egy könyvben csak akkor lehet, ha az író a magáét adja bele, amennyire csak képes. Itt úgy érzem, sikerült. :)

Ajánlom a Többek általt kicsit borongósabb, esősebb napokra azoknak, akik szeretik a reális történeteket, nem félnek egy olvasmányban sem szembenézni azzal, az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Ajánlom fiatal nőknek és felnőtteknek, igazi romantikusoknak – továbbá meg kell jegyezzem, azoknak, akiknek az erkölcsi mércéjébe belefér egy s más, ha olvas, hiszen az is kell ahhoz, hogy az ember maximálisan élvezni tudja a történet minden részét. Mindent egybevéve én örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből, előre is jó olvasást hozzá mindenkinek, akinek most esetlegesen meghoztam a kedvét hozzá, az Julia Lewis Thomsonnak pedig további sok sikert a írói karrierjéhez, először is a Többek szerint megjelenéséhez. ^^

Kedvenc karakterek:

Számomra, amíg szerepelt, Andris volt a legszerethetőbb karakter – olyan mértékű pozitivitást, kedvességet, együttérzést, szeretetet sugárzott, amit még így, a lapokon keresztül is közvetlenül éreztem. Nem volt tökéletes karakter, mégis azt hiszem, joggal kívánhatnék egy saját Andrist minden lánynak, aki legbelül kicsit is Annának érzi magát.

Kedvenc részek:

Én jobban kedveltem a könyv első felét, és Anna Andrisos időszakát – értelemszerűen azért, mert azt a kapcsolatot jobban megértettem és jobban is szerettem, számomra megvolt a bája a gyermeki kedvessége és első szerelem jellege, még azokkal a komolyabb tényezőkkel is, amik beárnyékolták kettejük viszonyát.

Kedvenc idézetek:

„Túlélni a maximumon kell, vagy nem?”

***

„De az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz, ha mersz szeretni: csak így lehetsz boldog, és végül boldogtalan.”

***

„Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őket, ahogy arra is van esély, hogy ők veszítenek el engem, de az életet így kell elfogadni, mert egy szerencsejáték, tele kockázattal.”

***

„– Jó lenne, ha végre elkezdenéd szedni a Leszarom tablettát, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon rugózol. (…)

– Nem érdekel, mit gondolnak rólad az alkalmazottaid?

– 500 mg Leszarom naponta, és téged se fog – kacsintott rám.

– Na és hol kapható ez a varázsbogyó?

– Itt a fejedben – bökött a homlokomra. – Ebben az okos agyacskádban döntsd el, hogy köpsz másokra, és úgy éled az életed, ahogy neked jó: akkor meglátod, sokkal flottabbul fognak menni a dolgaid, és boldogabb leszel.”

***

„Amikor vele nevettem,olyan gondtalan és boldog volt minden. Sosem fogom elfelejteni egyetlen ilyen percünket sem.”

Borító: 5/4

Mondjon bárki bármit, szerintem akkor is van ebben a borítóban valami rettentő vicces és aranyos :D Tény, ilyen megítéléssel a történethez oly kevéssé passzol amúgy sincs hozzá semmi köze, szerintem, de nekem attól még nagyon is tetszik – egyszerű de nagyszerű, és ha engem kérdeztek, egészen kreatív.

Pontozás: 5/4

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék röviden a könyvről, a végső válasz azonban egy pillanat alatt villant be, és már tudom, sehogy sem jellemezhetném jobban, mint ezzel az egy mondattal: a Többek által maga az élet. Az élet a maga tökéletlenségeivel, a maga keserűségével, a maga fájdalmával, bájával, ezernyi érzelmével, a maga egyszerűségével és bonyodalmaival, a maga ezer ellentmondásával – a maga realitásával. Bár vannak a könyvnek hibái, azt hiszem olvasás közben az érzelmek játéka ezt valahogy teljesen feledtetni tudja, mert egy ponton – és az a pont nagy eséllyel nem csak nekem, hanem másnak is már az első pár oldal – kikapcsol az agy, és bekapcsol a szív, méghozzá teljes fokozaton. Akár akarjuk, akár nem.

Extra: lejátszási lista

A könyv végén az írónő megosztott egy rövid listát dalokról, amelyeket valahogy kapcsolni tudott a történetéhez, s karakterei jelleméhez, kapcsolataikhoz, úgyhogy gondoltam ez remek hangulatteremtő lehet azoknak, akiknek mostanra már sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy elolvassák a Többek általt, sőt, talán azoknak is, akik már megtették, de úgy döntöttek, újból leveszik a polcról. :)

Köszönöm a dedikált példányt Julia Lewis Thomson írónőnek! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban" | John Green - Csillagainkban a hiba

Sziasztok! Mára egy könyvkritikával készültem, de bocsássátok meg, ha nem leszek túl összeszedett, nehezemre esik értelmesen és összefüggően beszélni olyan műről, ami ennyire mély hatással volt rám, és amit ennyire megszerettem. Tudom, sokan osztoztok velem ebben az érzésben. Sokan nem. Összességében ez egy elég megosztó történet, de kétségkívül nagyon mély tartalmú, tragikus, komoly mégis gyakran szórakoztató hangvételű; nem más, mint…:

Eredeti cím: The fault in our stars

Oldalszám: 296 

Megjelenés: 2014

Kiadó: GABO

Ár: 2990 - (puhakötésű)

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 

Először kezdeném néhány olyan dologgal, ami teljesen spoiler-mentes, hogy azok is elolvashassák, akik még nem ismerik a történetet, aztán áttérek majd a cselekményleírást is tartalmazó részekhez, azt viszont mindenki csak saját felelősségre olvassa, nem akarom senkinek sem lelőni a poént (már ha mondhatjuk így).

Borító 5/5 - Ebből kettő félével is találkozhatunk, van a filmes képpel díszített, és az eredeti, amely stílusa teljesen összhangban van a többi John Green könyvvel. Nekem ez utóbbi van meg, és bár szívesen nézegettem volna Gus-t a könyv fedelén is, nekem ez is nagyon tetszik. A címhez passzolnak a pici csillagok a kék háttéren, és amit sokan nem, én viszont külön szeretek ezekben a kötetekben, hogy sárga mezőben mindegyiken van pár figyelemfelkeltő szó, ami valahogy jellemzi vagy a cselekményt, vagy magát a könyvet. 

Shailene Woodly, a filmadaptációban

Fülszöveg: Na, ez az a rész, ami leginkább spoiler-mentes, ugyanis a regény alapvető témáján, a rákon kívül ez igazán semmit nem mond, de az érdeklődést azért felkelti.  

Írói stílus, szereplők: Nekem mind az író stílusa, mind a történetet „mesélő” Hazel stílusa nagyon szimpatikus, pont az az önirónia, szarkazmus jellemzi, amit annyira szeretek, amiért legszívesebben sok-sok pici csillagot és pluszpontot osztogatnék. Fogok is.

Sőt, Hazel Grace már önmagában sok-sok plusz pontot érdemelne. A hozzáállása az élethez, a küzdelme a betegséggel. És az, hogy akármilyen helyzetben is legyen, ha tudja is, hogy meg fog halni és nincs sok ideje hátra, attól az életét még nem úgy éli, hogy arra vár, egyszer csak vége lesz: megmarad a humora, a személyisége és a lazasága, például a rákkal szemben is. Mindenki elé példaképként állhatna. 

Fordítás: Ezzel volt, egy-kettő problémám, de ezek sem lényegesek. Mivel eredetiben nem olvastam a regényt, tartalmi eltérésekre, hibákra nem figyelhettem fel, viszont mikor Hazel Grace minden féloldalon elejtette a „ja” szócskát (az „igen” vagy „persze” mint kulturáltabb szinonima jobban esett volna a szememnek), az már bosszantó volt. És.. á, értem én a helyzetet, de… (: Rendben, ezen inkább jót nevetünk.

„ Nem vok csúf. Te vaccsúf, orrcsöves lány.”

Spoiler alert

És akkor most jöjjenek a cselekményleírósabb részek már amennyiben ilyen szó létezik, de erősen kétlem!

Az első fontosabbnak mondható momentum az, mikor a két főszereplő találkozik – a változatosság kedvéért itt nem vehető elő a gimi folyosóján egymásba botlós jelenet, mert mindketten, Hazel és Augustus is rákosként/volt rákosként vesz részt a támaszcsoport ülésén, Jézus Szó Szerinti Szívében. És itt Gus már a kezdetektől belopta magát a szívembe, mind a kijelentése, miszerint nem vonja meg magától azt az örömöt, hogy szép embereket nézzen, mind a metafora által. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen a későbbiekben is megmutatkozik, hogy Augustus ilyen metaforakedvelő ember, gondoljatok csak a tulipánokra, meg a holland szoborra.

„Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat.- Ez komoly? – kérdeztem.  Szerinted ez menő? Úristen, most rontottál el mindent!- Milyen mindent? – kérdezte felém fordulva. A cigaretta meggyújtatlanul lógott mosolytalan szája sarkában.- Az egész mindenséget, amiben egy srác, aki nem csúnya, nem buta és semmilyen értelemben sem elfogadhatatlan, megbámul engem, színésznőkhöz hasonlít, és arra kér hogy nézzek meg egy filmet a házában. De természetesen mindig van egy hamartia, a tiéd ez, ó, istenem, van egy ROHADT RÁKOD, mégis pénzt adsz egy cégnek, hogy MÉG TÖBB RÁKOD lehessen. Úristen! Hadd közöljem veled, milyen érzés, ha nem tudsz lélegezni: SZAR! Ez totál kiábrándító. Totál.
[…] – Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.- Metafora – ismételtem kétkedve. A mama várt.
- Metafora – felelte Augustus.
- Úgy döntöttél, hogy a metaforikus felhangok határozzák meg a viselkedésedet… - mondtam.- Hát persze. – Elmosolyodott. Széles, lökött, valódi mosollyal. – Nagyon hiszek a metaforákban, Hazel Grace.” 

A lényeg; Hazel és Gus már az elejétől fogva szimpatizálnak egymással, de arra, hogy rendesen beinduljon a kapcsolatuk várni kell. Itt kell, hogy megemlítsem, Hazel rákos, rengeteg baj van a tüdejével, a fiú pedig volt oszteoszarkómás, de már több mint egy éve tünetmentes – tudniillik, az oszteoszarkómánál nagyon nagy a gyógyulási arány, így jogosan feltételezhetné mindenki, hogy Gus már jól van: közlöm, aki ezt hiszi, téved. De aki olvasta a történetet, az nem hiszi, tehát nem is tévedhet, így egyedül az hiheti most, hogy Gus egészséges, aki még nem olvasta a könyvet, de ezek szerint tele akart lenni spoilerrel, nem hallgat a jó szóra, és idemerészkedett. Szégyellje el magát. Szóval, Hazel késlelteti a dolgot, hiszen ő, a maga szavaival élve gránát, amolyan időzített bomba, és mikor „felrobban”, nem akarja, hogy sokak megsebesüljenek, magyarán, minél kevesebb embert enged közel magához, annál kevesebbnek okoz majd fájdalmat a halálával. De a körülmények úgy hozzák, hogy végül ő lesz a bomba hatóköre, és Augustus a bomba. Ha már így sikerült a végére ugorjak az egész történetnek, akkor gyorsan ejtek pár szót a befejezésről, hogy aztán – kicsit – kellemesebb vizekre evezhessünk.

A könyvet szünet előtt pár nappal kezdtem,aztán letettem, vagy két hétig hozzá sem nyúltam, mert féltem szembenézni Gus halálával. Szünet utáni valamelyik nap döntöttem el, hogy nem hagyom, hogy legyőzzön a történet, tehát este odakészítettem magamnak egy másik John Green könyvet, hogy rögtön belevethessem magam valami újba, miután kiborulok, és felütöttem a regényt ott, ahol abbahagytam, ahol Augustus elmondja a lánynak, hogy rákos. És túlestem rajta, nem sírtam, nem akadtam ki – természetesen szomorú voltam, de – elfogadtam, mi történt, mert sikerült úgy tálalni, hogy ne a világfájdalom jöjjön át leginkább. Örülök, hogy nem hagytam félbe, mert bár az első fele is tetszett – már az első oldal is – azért így kerek a történet.

De elég nagyon ugrottam, pontosan az első fejezettől a végéig, így kimaradt például az egész Amszterdam-kaland, ami elég eseménydúsnak nevezhető. A cél először is az, hogy felkeressék Peter Van Hautent, a Mennyei megbántás íróját, és érdeklődjenek a regény folytatásáról, de az a nap enyhén szólva máshogy alakul. Jogos feltételezés, hogy két rákos gyerek nem tud csak úgy átrepülni a tengeren, de nem annyira, hogy erre ígéreteket lehessen alapozni, igaz? Ugyanis Van Hauten pontosan ezt gondolta, mikor felajánlotta, térjenek be hozzá, ha Amszterdamban járnak. Így végül fény derül rá, hogy a sok-sok év során, amely a Mennyei megbántás megírása óta eltelt, az író egy szemétláda alkoholista lett, de jobb későn jönni rá, mint soha. A látogatás veszekedésbe és kiabálásba torkollik, és természetesen haragban is válnak el, de ez nem jelent kilépőt Van Hautennek a történetből, mert ha úgy vesszük még egész nagy szerepe lesz; mikor megjelenik Gus temetésén, és azokban a levelezésekben, amiket Gusszal folytattak.

„Én jó ember vagyok, de szar író. Maga szar ember, de jó író. Jó csapat lennénk.”

Nos, beszéltem Hazelről, Gus-ról és Peter Van Hauten-ről, de még lenne egy fontos szereplőnk, akiről nem szeretnék megfeledkezni, mert színt vitt a történetbe. Isaac, attól függetlenül, hogy a legszerencsétlenebb név tulajdonosa nekem az Isaac névről csak Newton jut eszembe, és rá nem szívesen gondolok… á, csak fizika undor, semmi komoly, annál jobb személyiséget tudhat magáénak. Az elején még kicsit furcsa szemmel néztem rá (elég morbid ez a szemes mondás, hogy pont a vak Izsákról van szó…), de az ominózus törős-zúzós epizódtól kezdve ott van a kedvencek között. 

„Jól van, szóval ma reggel elmentem a klinikára, és mondtam a sebészemnek, hogy inkább süket lennék, mint vak. Ő pedig azt válaszolta: „Ez nem így működik”, mire én: „Ja, tisztában vagyok vele, hogy nem így működik, csak azt mondtam, inkább süket lennék, mint vak, ha volna választásom, bár tisztában vagyok vele, hogy nincs”, ő pedig azt mondta: „Nos, a jó hír az, hogy nem leszel süket”, mire én: „Köszönöm, amiért elmagyarázta, hogy a szemrákomtól nem fogok megsüketülni. Olyan szerencsésnek érzem magam, amiért egy magához fogható szellemóriás kegyeskedik megoperálni.” 

Kedvenc idézetek:

"Kezit csókolom! Az édes lánya szemétséget csinált és most épp azt bosszuljuk meg. Ugyan nem vagyunk nagy szám! Hármunknak összesen van öt lábunk, négy szemünk, két és fél működő tüdőnk, de van két doboz tojásunk is, úgyhogy én az ön helyében visszamennék a házba.”

***

 „Olyan hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy”

***

„Miért bámulsz így rám?

Augustus féloldalasan mosolygott. – Mert olyan szép vagy. Számomra gyönyörűség nézni a szép embereket, és egy ideje úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg magamtól a létezés egyszerűbb örömeit.”

***

 „Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvassa azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás, amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik” - Nos igen. Általában ezt érzem egy jó könyv után, és mikor ezt a részt olvastam, átöleltem a könyvet örömömben, amiért végre valaki megfogalmazta és leírta azt, amit én nem tudok. Köszönöm. 

***

 „Ez a baj a fájdalommal. Megköveteli, hogy érezzék”

***

„Szép kis háború – mondta megvetően. – Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz.”

***

„- A nosztalgia a rák mellékhatása – mondtam.

- Dehogy, a nosztalgia a haldoklás mellékhatása – felelte.”

***

„- Csak abban reménykedem – fordult vissza Gushoz -, hogy olyan figyelmes, értelmes fiatalember lesz belőlük, mint te.

Megálltam, hogy ne kezdjek el hangosan öklendezni. – Nem is olyan okos – mondtam Julie-nak.

- Hazelnek igaza van. Mindössze arról van szó, hogy a nagyon mutatós emberek ostobák, így én felülmúlom a várakozásokat.

- Ez így van, elsősorban szexi – feleltem.

- Már-már vakítóan – válaszolta.

- Igen, meg is vakítottad Isaac barátunkat – bólintottam.

- Az borzasztó tragédia. De hát tehetek én a halálos szépségemről?

- Nem tehetsz.

- Ez az én keresztem, ez a gyönyörű arc.

- A testedről már nem is beszélve.

- De most komolyan, ne is hozd szóba a szexi testemet. Ne akarj meztelenül látni, Dave. Hazel Grace-nek, amióta látott meztelenül, végleg elállt a lélegzete – mondta, és az oxigénpalack felé biccentett.”

***

„Több szám kellene, mint amennyit vélhetőleg kapok, és istenem, de szeretnék több számot adni Augustus Watersnek, mint amennyit kapot! Mégis, Gus, szerelmem, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem  a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.” 

***

„Az egyetlen személy, akivel igazán akartam beszélni Augustus Waters haláláról, az Augustus Waters volt.”

Pontozás: 5/5***** 

Így a végére gondoltam az összes fontos idézetet és képet - rengeteg van, és talán még így
sem került fel mind, még két képre sem. De talán ez lehetetlen.
Állítom, ez a könyv korunk új legendája lesz.