Pofánverés pt.2 | Anna Todd - Miután összecsaptunk

„Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”

Eredeti cím: After we collide

Sorozat: Miután 2. (After 2.)

Oldalszám: 548

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.

Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.

Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait.

Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen.

Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.

De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?

Az első rész után – akárhogy lehúztam az értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált – az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok bele előre, ez milyennek ígérkezik.

Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek, hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több, egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.

Számomra az egész fehér és fekete – nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre. Akármilyen klisékupac is ez így leírva.

Alapbeállításban mindig az agyamat használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám, így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom, ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe, most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött, fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.

Bár már vártam a folytatást, s a bájos függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam… pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee, amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy ezt valaki halál komolyan gondolta.

Engem kapásból földhözvágott igen, még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa, akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk, hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a „soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.

Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a Miután cselekménye… de hogy erre rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.

Azt már millió meg egy értékelésem alatt elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve. Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás, menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…

Mert itt aztán volt minden… csak valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán, hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –, egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben, mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát, nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik egymást. 

Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű. Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.

Talán ez valami úri luxus, ami nem jár… de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza magát a lány kegyeibe. Jézusom.

Így összességében a véleményem koránt sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a Miután kritikámban. De! Mert egy „de” azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az én szememben ez mentette meg a könyvet.  Meg talán a rengeteg konfliktus közötti békés percek… írtam, hogy általában imádom a nagy veszekedéseket, de ebből a sorozatból, úgy tűnik a nyugi lesz a kedvencem :D Azok a percek, mikor Hardin és Tessa is kicsit boldogok voltak, szerelmesek, olyanok, mint egy normális romantikus pár – mindennapi viccekkel, helyzetekkel, közös ünnepléssel, lágy pillantásokkal és végre egy igazi, első randival. Ilyenkor ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések. 

Mindent összevetve, ajánlom a könyvet… na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy, piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel, és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok. Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok – hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)

Kedvenc karakterek:

Hm, azaz egy szereplő, aki nem idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt, aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na. Nem is utáltam mindenkit.

Kedvenc részek:

Ezúttal szerencsére akadtak percek, amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem, amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még egészen kedvelem is. Psszt.

Kedvenc idézetek:

„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”

***

„Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”

***

„Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat.”

***

„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész?”

Borító: 5/3,5

Egyértelműen jobban tetszik, mint az előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind rendkívül egyszerű.

Pontozás: 5/3

Volt néhány pillanat, amíg komolyan hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart, hiszen a Miután összecsaptunk maga egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500 oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott, szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával, de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Borsa Brown - A maffia ágyában

„A szeretet is gyűlölet, csak éppen fejtetőre állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem.”

Eredeti cím: A maffia ágyában

Sorozat: A maffia-trilógia 1.

Oldalszám: eredeti: 312; bővített: 470

Megjelenés: eredeti: 2013; bővített: 2016

Kiadó: Álomgyár

Ár: 2999 –

Suzanne ​Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet… a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc…

Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?

Hm. Nem is tudom… azt hiszem akkor kezdődött minden, mikor egykori kedvenc – ma már nem tevékenykedő –bloggerinámnál megláttam a sorozatot, vagy talán akkor, mikor nem olvastam utána a könyveknek, csak úgy szembetaláltam magam egy csomó pozitív értékeléssel… mindenesetre Borsa Brown tevékenysége és Maffia trilógiája egyre jobban felkeltette már az érdeklődésem, így ahogy tehettem, neki is kezdtem. Sajnálatos módon viszont a könyvvel és az írónővel szemben támasztott rengeteg elvárásom után meglehetősen hamar utolért a csalódás – aztán ahogy egy keserű gyógyszer utóíze ottmarad az ember nyelvén, ez az érzés leülepedett kicsit, és lassan átvette a helyét valami más: nem a szenvedély a megfelelő szó rá, de valami hasonló. Valami, amitől hirtelen magával ragadott a történet, és még az utolsó oldal után is a markában tartott, noha nem feltétlenül tetszett ez a felállás. Mit mondjak… nem volt sok beleszólásom.

Alapból totál pozitívan kezdtem el olvasni… de számomra elég hamar eljött az a bizonyos „wtf?” pillanat. Tény, eredetileg inkább az akciódús mintsem az erotikus besorolása miatt kezdtem érdeklődni a sorozat iránt, de azért jó leszögezni, hogy a romantikus szálhoz is nagy reményeket fűztem… de nálam azon a ponton elvesztette a szituáció a komolyságát, mikor a szereplők bumm, első látásra szinte levetkőztették egymást a szemükkel vagy megölték…? oly vékony a határvonal az ő esetükben…, csak úgy dugtak egyet a liftben, és máris rohadt szerelmesek voltak.  Aham. Én meg egy kicseszett ötlábú csillámláma vagyok és Kanadában élek. Mindkettő teljességgel nevetséges. Nem mintha problémám lenne az erotikus regényekkel… mert amúgy nincs, csak nálam attól még megkötés a kidolgozottság, a logika, az, hogy a karaktereknek ne csak a szexben merüljön ki az egész élete. Márpedig főszereplőink jó darabig nem csináltak… hát, nagyjából semmi mást. Tucaterotikus légkört teremtettek, egymásra néztek, megkívánták a másikat, ami egy dolog, de ez után olyan gyorsan következett az a nagy szerelem, hogy már-már a fogalom megcsúfolásának éreztem. Talán bennem a probléma, de a végére sem sikerült megértenem, mit is szerethetnek egymáson a másik testén és lepedőakrobatikus tehetségén kívül. Vagy elég ennyi? Elég hogy szexin néz ki és jó az ágyban?

„ – Ne kamuzz! Nőügy? Valami van, hallom a hangodon… 

– Volt egy kis koccanásom. Belejöttek a vadonatúj kocsimba. Szétbasz az ideg! 

Most ő nevet. – Szegény ember! Kinyírattad? 

– Nem. Megdugtam.”

Szóval igen… kábé ennyi kellett, hogy elveszítsem a hitem a karakterek épelméjűségében, meg persze az átmeneti optimizmusomat is. Talán egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, sőt, meglehetősen ódivatúnak is tűnhetek vele, de én szeretem ha egy kapcsolatnak van eleje, közepe meg vége… szeretem, ha a dolgok a normális rendben mennek és nem… így. Abszurdnak találom a helyzetet, hogy az ember összekoccan egy idegennel, aki először is másra akarja verni a saját figyelmetlenségét, modortalanul és igazi seggfejként reagál a kellemetlenségre, s aztán még szép summát is akar róla lehúzni, erre az össz reakció „istenem, micsoda férfi!”. Nem tudom felfogni. Pedig nem tartom magam korlátoltnak, képes vagyok elfogadni, hogy valaki más mint én, de ez… ez… egyszerűen… nem Suzanne-ra egyszerűen nem találok szavakat. De szerencsére Massimónak van, úgyhogy inkább kifejezném a lényeget egy idevágó idézettel:

„Ez a nő! Kikészít! Két dologban verhetetlen: a felidegesítésben és az ölelésben. Fasza! Ezt jól beválasztottam!”

Szóval most már nyugodtan kimondhatom: Suzanne Roberts kétdimenziós személyisége lényegében egy ribi és egy HP Dancsó Peti után szabadon, ez most nem Harry Pottert, nem Hajdú Pétert és nem is házipálinkát jelent kellemetlen találkozása egy testben, nem sokkal több. Nem akartam én kíméletlen lenni… de a francba is, ő hol volt kíméletes hozzám? Sorra hozott meg ostoba döntéseket, nem látott a szemétől, mikor pedig végre észrevette, hogy valami gond van, átlényegült elsőszámú rémálmommá, ha női főszereplőkről van szó: azzá, aki képtelen befogni. Úgy általában már csak nekem fájt, ami minden összehozott magának. Tipikusan az a karakter, aki minden lépésével maga alatt vágja a fát, míg a végén ott köt ki a halál küszöbén.

És ezek után jön a mondókám kiábrándítóbb fele: a másik főhősünknek sem sikerült magát belopnia a szívembe. Pedig míg Suzanne már az első adandó alkalommal kiábrándított, Massimóhoz még komoly remények fűztek… bár a viselkedése egy szinten szintén megütközést váltott ki belőlem, tudjátok hogy van ez… nála ez férfiasság, míg a nő ribancnak tűnik tőle, ez van. A lényeg, hogy benne még sokáig bíztam, mint abban a személyben, aki majd végig ellensúlyozza Suzanne baklövéseit, és egy darabig még működött is. Bár nem bírom a hozzá hasonló birtoklási problémás seggfejeket, legtöbbször még egész jó arcát mutatta, kedves volt, nagylelkű, intelligens, művelt khm, gazdag, szóval nem lehetett rá panasz… aztán abban a percben, hogy felvetődött, hogy a nőt is magával vigye Szicíliába, rögtön elkezdtem gyanakodni. Nem is ok nélkül. De a francba… utálok okosabb lenni egy főszereplőnél. Mi lenne, ha egyszer meglepődnék, és nem én sejteném előre, hogy valaminek rossz vége lesz? Áh, mindegy, álomvilágban élek…

A lényeg, hogy miután Suzanne nem menekül Massimótól az első intő jelre, felülnek egy gépre, és útban Szicília felé, a boldogsággal teli buborékuk lassan kipukkad, Palermo nem egy boldog nyaralást hoz el számukra. A ponyvaerotikus szál után itt kapcsolódik be a történetbe a beígért akció – miután az előbbi engem nem igazán bűvölt el, már izgatottan vártam, hogy eljussunk idáig. Ekkor több dolog történt egyszerre.

1.  Fokozatosan rájöttem, hogy a csupán felszínes libaként bemutatkozó lány rosszabb, mint elsőre tűnt, kész hisztigép, megállás nélkül vitatkozik, okoskodik, veszekszik, panaszkodik, beleköt mindenbe, ami nem tetszik neki, és nem tudja, mikor kéne magának megálljt parancsolni.

2.  Csalódtam Massimóban. Először. Másodszor. Harmadszor. Aztán már inkább nem is számoltam tovább.

3.  És végül… csak úgy általánosságban csalódtam.

Csalódtam… de még hogy! Viszont, hogy érjen titeket valami kellemes meglepetés is, a keserűségbe ezen a ponton már vegyült némi elégedettség… jó, igazából nem is olyan kevés. Egyrészt szomorúan vettem tudomásul, hogy mivel Massimo még mindig nem kap elég saját fejezetet, nem kapunk valami részletes betekintést a maffiás témába, pedig engem nagyon érdekelt volna, és le merném fogadni, kiapadhatatlan forrása lenne ez az akciónak. Mégis… ahogy szereplőink megérkeznek a maffia hazájába, egészen megváltozik a hangulat, az atmoszféra. A történet elmegy egy erősen negatív és fájdalommal teli irányba – rólam meg tudjátok, hogy mennyire konfliktusvámpír vagyok, ha olvasok :D. Így bár kicsit máshogy alakult az izgalmasabbik szál, mint hittem, mégis teljesen rákattantam, le sem bírtam tenni innentől kezdve a könyvet.

Persze mint írtam, Suzanne csak itt mutatta ki igazán a foga fehérjét… ahogy Massimo is. A szenvedélyes szerelemből egyre hangosabb szavak lettek, azokból fenyegetések, halálfélelem, erőszak és halántékhoz szorított fegyver.

„A pisztoly lecsúszott a halántékomról, és megállt az oldalamnál. Megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon ezt minden nő átéli, aki szembesül a párja piszkos ügyeivel?”

 A karakterek is rettentő nehéz helyzetbe kerültek mindketten, de ezt olvasóként sem volt sokkal egyszerűbb megélni, csak kapkodtam a fejem, és próbáltam eldönteni mit érzek, ki a hibás, kit sajnálhatok, kit nem. És egyszeriben mindenki rossz volt és mindenki jó. Elítéltem Massimót az erőszakos cselekedeteiért, ugyanakkor sajnáltam, mert önmagát is elvesztette a pofonok alatt, és az igazat megvallva talán sosem jön ki ez az oldala, ha Suzanne nem provokálja ki  állandóan. Tőle még a legjózanabb ember is elveszti az eszét – pláne, ha ott bujkál benne az a bizonyos déli vér. És ott van női főszereplőnk: elevenen megnyúztam volna a viselkedése miatt, mégis, eközben végig átéreztem a kiszolgáltatottságát, a bezártságát, azt a kilátástalan helyzetet, amiben bennrekedt. Hogy elveszett és egyedül van egy idegen országban, távol mindentől és mindenkitől akit szeret, és nincs kiút számára. De ettől még szörnyen viselkedett, és számomra nagyrészt ez mérgezte meg ezt az amúgy ötletes és élvezhető történetet. Pontosabban ők ketten tették: Massimo és Suzanne. Mindkettejük személye sok bosszúságot váltott ki belőlem ez alatt a közel 500 oldal alatt, ám szerencsére nem tettek tönkre mindent – bár az írónőnek nem sikerült kimondottan szerethető karaktereket teremteni, képes volt megmenteni a menthetőt.

Tudjátok, hiszen már milliószor elmondtam, mennyire fontos nekem, hogy egy könyv hasson valahogy az érzelmeimre, hogy kellően magával ragadjon… itt pedig teljesült a leghőbb kívánságom. Sokat morgolódtam? Ó, igen. Felidegesítettem magam? Naná, nem is egyszer! De ennél sokkal fontosabb is történt… beleéltem magam. Hagytam, hadd sodorjon magával a cselekmény, és így lassan teljesen átjárt minden érzelem, amely a szereplőket is, ez pedig segített beletörődni minden hibába, amit vétettek. Láttam őket, bosszantottak is rendesen, mégis, ahogy éreztem, amit ők, minden sokkal egyszerűbb lett -  és persze bonyolultabb is. Tiszta érthető vagyok, hát nem? xD  A lényeg, hogy amint az állóvíz kicsit felkavarodott, és fokozódott a feszültség, lassan én is a történet bűvkörébe kerültem, és ez az ajándék ellensúlyozza, mennyire szükségét éreztem olykor egy hatalmas vaslapátnak a drágaságok arcába. Éreztem, amit éreztek. a szívem felgyorsult, a lélegzetem elállt, az arckifejezésem gyakorta változott, én pedig a konfliktusok hevében már tátogtam az elhangzott mondatokat, amelyek mind mélyebbre ásták a szereplők közti szakadékot. Jobb volt ez, mint egyszerűen csak pattogatott kukoricával gyönyörködni benne, ahogy ketten tönkreteszik egymás életét. Egyenesen ott lehettem velük. És kitartok amellett, hogy ez az egyik legnagyobb ajándék, amit író adhat. Úgyhogy köszönöm – köszönöm, Borsa Brown, hogy megírtad a könyvet, köszönöm, hogy nem adtad fel, köszönöm, hogy csak írtál és írtál és írtál, bontogattad a szárnyaid. Mindenki el kell induljon valahonnan, A maffia ágyában pedig bár szerintem koránt sem a tökéletes első lépés volt, mégis tudom, hogy a jó útra vezet. Senki sem lehet tökéletes elsőre – de ez a regény, ez az ötlet, ez az írói stílus hordozza a lehetőséget, hogy a továbbiakban még igenis tökéletessé nője ki magát. És amikor ez megtörténik a következő részben, vagy az azutániban, vagy akár az írónő következő sorozatában… szeretnék ott lenni és látni. Mert én már most meg tudom mondani, hogy ebből még lesz valami ;)

Végezetül ajánlom a könyvet a kicsit idősebbeknek – talán meghúznám a korhatárt nálam, 16 évesnél –,  az erotikus műfaj kedvelőinek, azon belül is azoknak, akik szeretik, ha attól függetlenül, hogy egy történetben a szex fontos szerepet játszik, legyen igazi, lényeges cselekménye is. Ajánlom azoknak, akik hozzám hasonlóan izgalomra, konfliktustengerre vágynak – talán könnyekre is, reménytelen helyzetekre, vagy a vége felé mondhatjuk akár azt is, dark romance-re. Azoknak, akiknek kötél idegeik vannak, mert Suzanne-hoz azért elkell :D És végezetül ajánlom A maffia ágyábant azoknak… akiknek rögtön keze ügyébe esik a folytatás. Bár enyhén lesokkolódtam, mikor becsuktam a könyvet, meg kell állapítanom, hogy szép kis függővég lett… kellően kegyetlen. Szóval jegyezzétek meg: ezt csak folytatással! Most én is várhatok, hogy valamikor kézhez kapjam A maffia ölelésébent… addig meg megesz a fene a kíváncsiságtól. De olvassátok el… és megtudjátok miért ;)

Kedvenc karakterek:

Seriously? Percekig gondolkodtam, számba vettem minden felbukkanó karaktert eltűnődve azon, volt-e egyáltalán bárki normális… de végül akármilyen különös, én Aurora asszonyt választottam. Nem sokat szerepelt, és mikor igen, akkor sem volt éppen kedves, de igazából rettentő erős és okos nő, a könyv végén pedig… na, az egy nagy hűha. Sokáig azt hittem, hogy majd kedvencként emlegethetem Massimót is, de nekem kiesett a kegyeimből, mikor először kezet mert emelni Suzannéra. Erőszakos barom.

Kedvenc részek:

Fogós kérdés, őszintén szólva nehéz bármit is kiemelni. Bírtam, amíg főszereplőink nyugiban eléldegéltek totál szerelmesen haha Angliában, de a könyv konfliktusokkal és akcióval átszőtt második fele még jobban tetszett – emellett pedig mindegyik nonstop idegesített is valamivel. Látjátok, ez az én jelenlegi dilemmám.

Kedvenc idézetek:

„ – Találkozni szeretnék magával, és maga is velem.

– Én csupán azért hívtam, hogy megköszönjem a virágot.

Persze.

– Rendben, akkor köszönje meg személyesen.

Még mindig halk, cseppet sem kedélyes a hangja, sokkal inkább érzem utasítónak a szavait. […]

– Ez most inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek.

– Találkozna velem? Kérem! – reagál rögtön.

Nehezemre esik megőrizni a komolyságomat. Már majdnem nevetségesnek érzem magam, amiért kisajtoltam belőle egy „kérem”-et.

– Rendben, hajlandó vagyok magával találkozni, de csak azért, hogy láthassam az arrogáns arcát, amint bocsánatot kér.

– Ezek szerint akkor holnap velem tölti az estét?

Hát ez nem lacafacázik!

– Vacsorázni hív, vagy az ágyába?”

***

„Mintha a jóisten tudta volna, hogy csakis akkor rejtheti el ennek az embernek a gonoszságát, ha gyönyörű külsővel ajándékozza meg.”

***

„Sokszor a legnagyobb elégtétel látni a másik szenvedését. Beteges cselekedet, ami a gyarló emberi tulajdonságok része.”

***

„Amikor a hétköznapi életünket éljük, sohasem gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek velünk. Aztán egyszer csak ott találjuk magunkat a világ közepén, egyedül a fájdalmunkkal, és az életünk úgy pereg le előttünk, mintha film volna.”

***

„Ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, annyit mondanék: vezér. Vezér, mert elvezetett engem a szerelem ösvényein a teljes boldogsághoz – és vezér, mert megmutatta az utat a pokol legmélyebb bugyraiba.”

Borító: 5/3,5

Hm, nem is tudom. A kétféle kiadás két különböző borítóval jelent meg, és igazából egyik sem igazán az én stílusom, de a maga módján szerintem mindkettő elég szép lett, az első egy letisztultabb, a bővített már egy szenvedélyesebb vonalat hozva. Az én ízlésemhez az előbbi jobban igazodik, elvégre szeretem az efféle minimalista és egyszerű dolgokat, de muszáj belátnom, hogy az utóbbi jobban hozza a könyv hangulatvilágát, így sokkal inkább passzol a történetünkhöz. Összességében mindkét borítónál van elég pro és kontra is, számomra egyik sem az igazi, de nem is tartom őket rossznak.

Pontozás: 5/3,5*

Mit mondhatnék? Koránt sem azt kaptam, amit vártam, de végül mégis sokkal jobbat, mint amire olvasás közben egy ideig számítottam. Csalódtam – pozitívan és negatívan. Dühöngtem, fogtam a fejem a szereplők hülyesége miatt, de közben észre sem vettem, hogy a történet, a konfliktusok, minden fájdalmas helyzet átjár, és magával ragad. Számomra pedig leginkább ez tudta ellensúlyozni, hogy képtelen voltam tartósan bármelyik karakterrel szimpatizálni, hogy nem értettem az ostoba tetteiknek az indítékait, vagy ha igen, megvetettem őket érte, hogy a történet számomra elfogadhatatlan „értékeket” képviselt… igen, összességében tudom, hogy klisésen fejezve ki magam „ez nem igazán volt az én könyvem”, meglehetősen sok tekintetben, mégis, egy percig sem kérdőjelezném meg a kreativitást, a lelket, életet, ami benne van, ami miatt igenis megérte olvasni – még nekem is. Ez alapján pedig minden negatív érzésemet félretéve várom, hogy kézbevegyem a folytatást, és lássam, mi sül még ki ebből az izzásból és szenvedélyből, mert mint kezdőkötet, ez azért eléggé felkelti az érdeklődést.

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Pofánverés | Anna Todd - Miután

„Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, mielőtt Hardin berobbant az életembe és a szívembe. Mert most „utána” vagyok.”

Eredeti cím: After

Sorozat: After 1.

Oldalszám: 498

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

EGY ​SZENVEDÉLYES SZERELEM TÖRTÉNETE, AMELY MILLIÓKAT HÓDÍTOTT MEG VILÁGSZERTE.

Volt egy időszak Tessa életében, amikor még nem ismerte Hardint, de miután találkoztak, az élet megváltozott.

Tessa igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább.

Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott.

Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt.

Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt. Hardin újra és újra eltaszítja, de csak azért, hogy aztán még közelebb vonja magához.

Tessának megvan a tökéletes barátja. Miért igyekszik ennyire legyőzni a saját sértett büszkeségét, és Hardin előítéletét a rendes lányok iránt?

Talán azért, mert ez szerelem?

Hát… mindezek után csak egy kérdésem maradt: miért? Mint például „Ó, én nyomorult idióta, miért is kezdtem neki egyáltalán?” vagy „Miért nem tettem le, miért küzdöttem magam át rajta?” sőt „Miért, ó, miért kellett ezt egyáltalán megírni?”. Nos, utóbbi kérdésre fenntartom, a válasz annyi, azért, hogy én megírhassam róla ezt a csodás értékelést. Ami a többit illeti, mindennek megvolt az oka… de ha csupán ennyi kérdést vetett volna fel bennem az After, akkor ahelyett, hogy most megpróbálnám róla összeszedni a gondolataim, egyszerűen visszakézből behajítanám a könyvek szemeteskonténerébe, végignézném, ahogy megsemmisül, aztán önként bevonulnék egy hónapra valami szanatóriumba. Ellenben, hogy folytassam a sort: „Miért jut eszébe valakinek két ilyen óvodás értelmi és érzelmi szinten maradott főhőst teremteni?”, „Miért nem bír ez a kettő nyugton maradni egy percig sem?”, „Miért imádják egymást annyira, mégis mit esznek a másikon?”, „Miért jó nekik egy ilyen önpusztító kapcsolat?”, miért, miért, miért….

Igen, ha jobban belegondolok, ez a könyv egy nagy HIBA, hiba az írónő részéről, hogy megírta, hiba az én részemről, hogy elolvastam, mert ha belemélyedek az elemzésébe, aligha tudnék róla bármi pozitívat is mondani… így mielőtt ezt megtenném, és cafatjaira cincálnám szét a regényt, hadd ejtsek még meg pár keresetlen szót: jól szórakoztam. Nem, jól látod. Nem félreírtam, nem a monitorod megyen tönkre. Nyilván, miután szépen és burkoltan kijelentettem, hogy „drágáim, ez egy szar volt”, most eléggé különös látványt nyújt, amint itt, ugyanebben a posztban azzal jövök, hogy tetszett… de igazából egy ilyen beteg kettősség jellemzi a könyvet. Utáltam, mégis tetszett… egy kicsit. A szereplők idegesítőek, a párbeszédek primitívek, a cselekmény lineáris és ismétli önmagát, a megvalósítása nem egy nagy szám – ellenben viszont ott áll az, hogy míg olvastam, egyszerűen repült az idő, és nem is bírtam letenni. Erre varrjatok gombot.

Összességében azért látjátok, hogy koránt sem vagyok elégedett – pedig még viszonylag jól is indult a történet. Oké, a „jó” talán erős túlzás, inkább középszerűt kéne mondjak, de mindenképpen teljesen rendben volt az… az első néhány oldal. Aztán ért az első pofon, mikor főszereplőnk, Tessa és anyja – akire sok jelzőt tudnék használni, de mindnyájunknak jobb, ha nem teszem – először betették lábukat a lány leendő kollégiumába. Tekinthettem volna rá úgy, mint intő jelre, hogy szálljak ki, amíg még nem késő, de  visszakézből lecsaptam a bal vállamon ugrándozó ördögöt, aki erre buzdított. Egyrészt, mert persze azért hajtott a kíváncsiság, mi sül ki a dologból, másrészt, mert igenis régóta készültem már nekikezdeni a könyvnek, miután a jobb vállamon ülő Barbi nevű angyalka jóideje rágta már érte a fülem.

De az a felszínesség, ami kapásból feltört a főszereplőből, eléggé… hát, letaglózott. Jó, tudom, én prédikálok mindig arról, mennyire fontosak az élethű szereplők, akik nem tökéletesek, de erre most mit mondjak? Tessának már a bemutatkozása is pocsék lett, és őszintén szólva azon túl, hogy „okos” – persze, elvégre minden anyagot profin bemagol, és ettől nevezünk valakit okosnak, nemde? *sarcasm* –, a későbbiekben sem tudott felmutatni semmi pozitívat. Azt ugyan elég hamar bebizonyította, hogy a már említett felszínessége nem rosszindulatból fakad, hanem egész egyszerűen egy buta és naiv, befolyásolható lány ösztönös reakciója a külvilágra, miután az anyja révén egy freakin’ rózsaszín buborékban tudott csak gondolkodni… de ez azt hiszem, nem enyhítő körülmény. Mert leírtam: Tessa végtelenül buta volt, és naiv, meggondolatlan és döntésképtelen, figyelmetlen és teljesen a hormonjai által irányított – már ha éppen nem másra bízta magát, mert annyi fix, hogy a saját lábán egyedül megállni képtelen.

„Naiv voltam, és bizonyos szempontból most is az vagyok.”

Az élete többszörösen is kész katasztrófa, mindig azért, mert hagyja az életét más által irányítani… bár, ahogy egy kötet alatt bemutatkozott, kétlem, hogy ő maga jobb munkát lenne képes végezni. Először az anyja és Noah, később Hardin… és valahogy mindig attól függően, éppen ki irányítja, hiába próbálja adni nulla-huszonnégyben, hogy mennyire szent és kedves lány, csendben elkezd ítélkezni azok fölött, akik mások, mint ők. Amíg az anyja irányította minden napját és percét, ő ültetett el gondolatokat az agyában – ami ezek szerint van neki, akármennyire is meglepő –, addig Tessa az a fajta volt, aki meglátta a jövőbeli lakótársát, annak emós barátait, és elszörnyedt, hogy milyen undorító tetovált, piercinges alakok léteznek… bizonyára szörnyű rossz emberek, ha egyszer így néznek ki. Te jó ég! Ő inkább valahogy a „piros alma” életmód elvet követte – szépen viselkedni, jó benyomást tenni, eladni a jó kislány, míg belül rothadt az egész. De még ha nem is jó ember, legalább vannak jó jegyei, nulla igazi magánélete, és párkapcsolata egy sráccal, aki olyan, mint egy nagyapa, ráadásul kitárgyalja őt az anyjával. Varázslatos. Nyilván ez mindenki életcélja. Aztán… aztán *csettint* Oda nézz! Haha, csak vicceltem, de amíg nem néztél ide, elvarázsoltam a szent Theresa Youngot! És figyelj… itt egy új! Tudom, kicseszett boszorkány vagyok. Na, most komolyan… adott volt a főszereplő egy idegesítően ártatlan és… á, egyszerűen csak halál idegesítő alakja, aztán hiába kapkodjuk a fejünket, meg sem látjuk mikor történt mindez, de hirtelen emésztő vágyat érez Hardin – az egyik korábban már mélységesen elítélt pasi – iránt, akit amúgy nem is győz hangsúlyozni, mennyire gyűlöl. Eltévedtél drágám, az ovi balra van. Fordulj vissza, az a néni majd odakísér! És ezentúl megy ugyanaz a nóta, csak fordítva… egy merész, kissé veszélyes beütésű srác, sok tetkóval, néhány elrebegett „szeretlek” – inkább nem számolom meg, hogy mennyi volt dühből –, és az új szlogen szerint aki már, az bizony unalmas. Csak tudnám, Tessából mikor lett érdekes ember. Lemaradtam.

Szóval megérkezett a tetovált herceg alkoholmámor szárnyán, és ezzel, ha Tessát még nem utáltam volna eléggé, megkaptam másodszámú főhősünket „hős”… hehe., hogy legyek kicsit boldogabb.

Őszintén… amíg a könyv után meg nem hallgattam néhány számuk, kimondottan utáltam a One Directiont, de annyit mindig be mertem ismerni legalább magamnak, hogy Harry Styles egy szimpatikus figura. Olyan kis rendesnek meg aranyosnak tűnt, a cikkek által, amiket róla olvastam, sikerült pozitív képet kapnom a személyéről, így összehozva fejben, hogy a Miután egy 1D fanficnek indult, Hardin pedig Harry megtestesítője, azt hiszem jogosan számítottam rá, hogy majd az előbbi is hasonló lesz ihletőjéhez. Nem. Nem. Nem. Miért nem?

Igen, ott volt, megvolt a lehetőség, hogy Anna Todd kihozzon ebből a történetből valami jót, erre két kézzel elszórta a nagyvilágba, és mi maradt…? Egy srác, aki nem jobb az összes többinél, szemét, erőszakos, és a drámázásaitól meg hisztijeitől állandóan gondolkodóba kellett esnem, nem egy kislányról van-e szó véletlenül. Ezen a ponton már egyiküket sem vagyok képes megérteni, mégis mit szerethettek meg a másikon, vagy egyáltalán, hogy miért ragaszkodtam annyira ehhez a romboló és ártó kapcsolathoz… És most csak hogy úgy tegyek egy percre, mint aki nem kukkantott bele előre a folytatásokba, sejtelmesen megjegyzem, hogy amúgy a pénz midig jól jön. Gondolom akkor is, ha van egy király állásod, az apád pedig kőgazdag.

Apropó, apa… ha valamit kedveltem ebben a regényben azon kívül, hogy rendkívül gyorsan lehetette vele haladni, az a családi mellékszál. Tény, elég egyértelműen meg lett adva Hardin apjának sötét múltja, hozzám valahogy mégis közel került mind ő mind új felesége, mert persze a „mostohatesó” Landon is… ők valahogy vittek egy egészséges kis színt Tessa és Hardin beteges kapcsolatába és állandó „szeret-nem szeret” játékába, a megállás nélkül folyó veszekedésekbe, féltékenykedésekbe, kibékülésekbe, és ezek állandó körforgásába.

Összességében tudom ajánlani a könyvet… hát, maximum akkor, ha elég erősek az idegeid. De rendben, álljunk hozzá pozitívan: attól, hogy én így mellényúltam ezzel, másnak még simán bejöhet, és nyilván vannak is jó sokat, akik tökéletesen boldogok lesznek azzal a 400 oldallal, ami alatt én végig csak a fejemet fogtam. Na, hiszen Barbinak is tetszett, akinek bízok is az ízlésében… de mint látjátok, előfordul, hogy a dolog nem jön be. Ez van :D Komolyra véve… ajánlom a Miutánt, ha valami igazán laza és könnyed romantikus történetet keresel, de nem feltételed, hogy csöpögjön a boldogságtól; ha nem zavar a drámázás, vagy egész egyszerűen, ha szereted a One Directiont… már ez is kiinduló pont lehet. Próbáld meg… ne én vegyem el a kedved :D

Kedvenc karakterek:

Nem gyakran mondhatok ilyet… de mindenkit utáltam. Ez van. Esetleg Hardin új családja… rájuk nem tudtam szokásos ellenszenvvel tekinteni – nem, még Kenre se, pedig lenne rá okom… de ő olyan kis ártatlannak tűnik a többi karakterrel szemben, kiknek sötétségét úgy érzem, törvény kéne tiltsa –, így ők, Ken, Karen és Landon… azok a szereplők, akiket nem utálok. Mondjuk ez még nem jelenti, hogy a kedvenceim… de értitek. Ez is több, mint a semmi.

Kedvenc részek:

Mondanám poénból, hogy a vége… de most totál komolyan is a vége. Azt gyanítottam, hogy párosunk nem fogja örökké húzni együtt, de miután már csak kábé tíz oldal volt hátra a történetről, nem számítottam ilyen fordulatra… az komolyan meglepett. Tény, hogy még akkor is rémesen hülyén viselkedett mindenki, és nem haladták meg egyetemista létükre egy általános alsós értelmi és érzelmi intelligenciáját, de ott legalább volt egy kis pörgés, egy kis izgalom – egy kis függővég. Csak mert miért is ne.

Kedvenc idézetek:

„– Ugye tudod, hogy buliba megyünk, és nem templomba, Theresa? – mondja, és a visszapillantó tükörben meglátom a gunyoros mosolyát.”

***

„– Én is szeretlek – mondom neki, mire elkomorodik.

– Ne mondd azt, hogy is – böki ki végül.

– Mit? Miért? – Gyanakodni kezdek. Megint elutasítás? A szívem mélyén reménykedek, hogy rémeket látok.

– Nem tudom. Mert ez olyan, mintha csak egyet akarnál érteni velem.”

Borító: 5/3

Most nem tudom, mit mondjak… nem ronda, nem szép… csak úgy van, mert kell valami a könyv elejére. Legalábbis az én szemszögemből. Alapból olyan kis semmi ez a háttérszín+nagy nyomtatott szöveg kombó, de nekem ez ennél a résznél kimondottan nem jön be a lila miatt… a későbbi részek között lesz jobb, de alapból nem egy nagy dolog az egész. Pedig attól, hogy letisztult, még igazán lehetne szebb is. Mint mondjuk a külföldi kiadások…

Pontozás: 5/2,5

Mit mondjak egy könyvről, ami egyszerre volt olyan pocsék, hogy ha nem lett volna könyvtári, akkor laponként dobtam volna tűzbe, mégis annyira hát… mondjuk úgy, enyhe túlzással élve, magával ragadó, hogy le sem tudtam tenni? Bár… ez esetben talán nem is a könyv kétoldalúságát kéne tárgyalni, hanem az én érdekes agyműködésem, ugyanis a kettő fent felsorolt látszólag totál kizárja egymást. De összességében a lényeg ennyi: bele tudtam úgy veszni a cselekménybe, hogy nem vettem észre, amint értékes órák repültek ki a kezem közül, amelyeket mind leginkább egy rosszabb brazil szappanoperára hajazó, idegesítő és primitív regényre vesztegettem, melynek karakterei számomra leginkább kisiskolás szinten mozogtak, párbeszédeik és cselekedeteik pedig egész egyszerűen a nevetséges kategóriával ismerkednek. Ezeket leírva pedig már csak egy dolog van hátra… IDE NEKEM A KÖVETKEZŐ RÉSZT! Mert tudjátok, nem is én lennék, ha ezek után nem folytatnám a sorozatot. Vicces hetek állnak előttem Hardinnal és Tessával a hátsó ülésen ha tovább drámáznak a drágáim, ebből csúnya karambol lesz :S, s csak reménykedhetek a sértetlen túlélésben… de hogy ez sikerült-e, majd kiderül, MIUTÁN átrágtam magam rajtuk. ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!