Alessandra Torre - Sötét hazugságok

Előzetesen is bocsánatot szeretnék kérni azoktól, akik most valami nagy értékelésre várnak – fenn áll a „kedvencekről olyan nehéz beszélni” eset, úgyhogy megpróbálok mindent beleadni, de azért semmit sem ígérek.

Eredeti cím: Black Lies

Oldalszám: 376

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Létezhet szerelem, ha minden csak hazugság?

Brant:

Huszadik születésnapján már milliárdokat érő cég tulajdonosa. Három éve vagyunk együtt. Négyszer kérte meg a kezem. Négyszer kosaraztam ki.

Lee:

Füvet nyír, ha éppen nem háziasszonyokat döntöget. Nemcsak a keze és a szája ügyes, hanem a szerszáma is. Majdnem két éve futok utána. Azt nem tudom, hogy vajon tud-e róla, hogy ez így van.

Két férfit szeretek. Két férfival szeretkezem.

Csak tessék, ítélj el! Fogalmad sincs, hogy mivel jár a szerelmem.

Ha azt hiszed, hogy már hallottál ilyen történetet, akkor tévedsz.

Miután a napokban befejeztem ezt a könyvet, úgy érzetem nem leszek megint egy, hacsak valaki nem kapar fel a padlóról. Tudjátok, milyen ez a könyv? Földhöz vágott. Keményen. Aztán a változatos módszerekkel olykor gyorsan és fájdalmasan, majd lassan és kínozva lekaszabolta a karom. Majd a lábam. Apró darabokká hasított szét, elérte egy időre, hogy úgy érezzem, nincs értelme az életemnek. Nem dramatizálok, ez most tényleg, nagyon-nagyon komoly, ez a könyv a maga kegyetlen és drasztikus módján szerintem előre kiérdemelhetné tőlem az „Év Könyve” titulust, mert ehhez hasonló élményben még nem volt részem, és azt hiszem, nem is lesz.

A fülszöveget olvasva nem vártam semmit, igazán semmi különöset – sőt, egy időre az égre is emeltem a tekintetemet, annál a bizonyos „Ha azt hitted, hogy hallottál ilyen történetet, tévedsz.” mondatánál, ugyanis az egész tiszta hatásvadászatnak tűnt. A fülszöveg nem adott mást elsőre ezen, meg a beígért erotikán kívül, a borító sem fogott meg, ne is kérdezzétek, miért kezdtem neki. De hála a jó égnek, elkezdtem. És mellesleg igaza volt, tényleg nem hallottam még ilyen történetet, de most sikerült eléggé felkeltenie az érdeklődésem a témában hasonló művek, akár szakirodalom iránt.

Most komolyan. Képzeljetek el engem, a fantasy rajongót, amint szakkönyveket olvasok. A világ is kifordult a sarkából.

Pedig, mint mondtam már, abszolút nem vártam azt, hogy megváltsa a világot. Bár már a legelejét is élveztem, azt hittem ez minden, és én már azzal is egészen elégedett voltam. Egészen a kezdetektől feltűnt, hogy az írónőnek van tehetsége ahhoz, amit csinál, ügyesen bánik a szavakkal, és a még éppen csak kialakulófélben lévő történet is egészen megfogott, mert egyszerűen érdekes képet adott vissza a gazdagok életéről, s ennek az életformának a hátrányairól. Mindezt egy kissé sznob, de mégis kapásból rokonszenves főszereplőnővel, aki természetesen igénybe veszi, élvezi, és annak híján nélkülözi a luxust, lélekben mégis lázadozik a gazdagság és a velejáró formaságok ellen, ami látszik, hogy a családi harmóniát, békét, és feltétel nélküli szeretetet is akadályozza. Utólag visszagondolva igencsak érdekesnek találom, hogy míg az elején rendszerint olvastunk Layana szüleiről, ahogy haladt előre a történet, ők teljesen eltűntek belőle. Mindegy, itt nem ők a lényegesek, ugyanis nem kell sokat várni a mindent megváltoztató nagy találkozásig, mikor egy kellően felsőosztálybeli sznob összejövetelen összetalálkoznak a „Sorsfordító események” (ezt, mint tulajdonságot a Girl Online-ból szedtem, szerintem itt is nagyon megállja a helyét a kifejezés), Brant és Layana. Lana először igencsak gyanakodva, és rossz szemmel nézett erre a zseniális emberre, így nem mondhatom, hogy ez egy amolyan „szerelem első látásra” történet lenne, de az biztos, hogy a vonzalom, a kémia már a kezdetektől megvolt közöttük, nálam mégsem ez a kettő tette őket jó párossá. Tény, hogy a könyv egy részében a szex döntő szerepet játszik, de ez a történet egésze, a valódi mély kapcsolatok mellett teljesen lényegtelennek tűnik. Ugyanis Brant és Lana kapcsolata messze túlmutat a szexualitáson – ha definiálni akarom az igaz szerelmet, akkor minden konfliktus, hazugság, bonyodalom, titok ellenére ők azok, akikkel legjobban szemléltetni tudnám, mert ez a szerelem a fent említetteket mind elbírta. Ismerve Brant titkát, ha valaki nem szereti őt teljes szívéből, abban a pillanatban, hogy kiderült, lelépett volna. Lana nem tette. Bár sokszor érzi magát önzőnek, vagy éppen tűnik annak, ő végig harcol a férfi mellett, segíti, és minden erejével kitart mellette, erős és bátor, annyira, hogy nem tudom, akadna-e még valaki rajta kívül, aki így viselne el egy ilyen helyzetet. Brant ellenben úgy tűnik, nem tesz sokat – mivel nem tud a saját titkáról sem –, de egyszerűen minden szavából, gesztusából, nézéséből süt az őszinte szeretet. Végig láttam magam előtt az arcát, és szeretnivaló, gyenge, de zseniális emberét, aki hatalmas segítségre szorulna.

„Az igaz szerelem az embert meggondolatlanná teszi, kockázatokat és áldozatokat vállalunk miatta. Az igaz szerelem próbára teszi személyiségünk határait, arra késztet bennünket, hogy jobbá akarjunk válni, és harcoljunk az életünk biztos alapjaiért.”

Hogy azoknak, akik még nem olvasták a könyvet, ne lőjem le a poént, nem árulom el a könyv legnagyobb fordulatát, megpróbálok homályba burkolni minden mondatot… Hallottam már pár embertől, hogy ők tudták előre, de engem tényleg teljesen meglepetésként ért Brant titka, és úgy, mint egy hangosan csattanó pofon. Ha valamit nem gondoltam volna, akkor az ez – talán már azért sem, mert ez a téma nálam már nem Rubin Pöttyös kategóriába tartozna, hanem mondjuk Aranyba… valami lájtosabbra számítottam, ez viszont komoly, durva, és minden bizonnyal rengeteg kutatást igényel, arról nem is beszélve, hogy mennyire oda kellett miatta figyelni a regény apró részleteinek összeillesztésére, az írónőnek és szerintem az olvasónak is. Nálam legalábbis eljött az a pont mikor már elvesztettem a fonalat, és összezavarodtam Lee és Brant között, és miután le volt írva, hogy mi a helyzet velük, egyszerűen nem fogta fel a határos kiterjedésű emberi agyam, hogy ez hogy a lófittybe lehetséges. Persze magyarázatot adna, hogy mire fel Lana szent elhivatottsága, hogy megszerezze, és a sajátjának tudja Lee-t, miért mozgat meg minden követ, hazudik, csal, hogy elérje a célját, de ezt még érthetőnek is vélem a megfelelő magyarázattal, a legérthetetlenebb tényleg a végső összefüggés a két férfi között. A Branttel kapcsolatos érzéseim már leírtam, Lee ellenben még csak említettem – na, őt viszont egyáltalán nem bírom. Őt a legminimálisabban sem sikerült megkedvelnem, undorító volt, idegesítő, szexmániás és durva, még a kedvesség apró szikráját sem láttam benne, és azt, ahogy bemutatkozott, az sem feledtette el, hogy a végén olyan… olyan megtörtnek látszott. Nálam akkor is ő maradt a rosszfiú… természetesen osztozva a helyen… á, ide is megérkeztünk.

"Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha igazán szeretted volna az elsőt, nem szerettél volna bele a másodikba."

Szeretem ezt az idézetet, mert egyrészt gyönyörű, másrészt elképesztő, mekkora igazság (szívesen odadugnám azoknak az íróknak az orr alá, akik nem tudnak másban, csak szerelmi háromszögben gondolkodni). Ez alkalommal viszont éppen azért hoztam ezt a képet, mert a könyv éppen az ellenkezőjét bizonyítja - ebben az esetben semmi sem állhatna távolabb a "háromszög" okától. 

Jillian… na, ő az, akire abszolút nem akarok sok szót pazarolni, gyorsan két mondat, aztán befejezem. Jillian Brant nagynénje – ha jól emlékszem –, de lényegében egy anya szerepkörét látja el a férfi felett, mint a titkának egyetlen tudója – egészen addig, míg megérkezik Layana. Ekkor éreztem magam sokkal biztosabbnak, egyre biztosabbnak és biztosabbnak – de mostanáig megerősítetlenül gyanakvónak – a férfihoz fűzhető érzelmeivel kapcsolatban… Tény, családtag. De akkor is, volt egy olyan szűnni nem akaró érzésem, hogy ő szó szerint szerelmes Brantbe. Nos, vagy ez, vagy csak élvezi, hogy ahogy egyengeti a dolgait, dolgozik a céggel, lassan kizsigerelheti, élvezi, hogy uralma van felette, amivel úgy tűnik, azt hiszi, mindent megtehet. Úgy kezdte, mint egy negatív karakter, és úgy végezte, mint egy elmebeteg, számító kis dög. Egyértelművé vált, hogy az intézkedéseinek mind semmi köze Brant egészségéhez és megóvásához. Mert azzal csak Lana törődik.

Alkotóértékelés: 5/5*

Az írónőnek eddig csak a Black Lies – Sötét hazugságok című műve jelent meg magyar fordításban, és én is csak ezt olvastam eddig tőle, de ez alapján is sikerült már pár dolgot leszűrnöm. Egy, Alessandra Torre méltó rá, hogy a kedvenc íróim között emlegessem. Kettő, mesterien bánik a betűkkel, szépen, ízesen, mégis könnyeden fogalmaz. Három, képes a semmiből valamit csinálni – konkrétan egy mezei kis szerelmes sztoriból egy rendkívül különleges és egyedülálló történetet faragott, komolyat, sokkolót és könnyfakasztót, mindezt kisbabák, halottak vagy bántalmazott emberek nélkül. Egy rossz szóval sem illetném a munkáját, mert egyszerűen mindenre figyelt, mindenre körültekintően írta meg a regényt, és én minden oldaláért hálás vagyok neki.

Kedvenc karakterek:

Kedveltem Layanát, és nagyon erős karakternek tartom, de nálam itt egy ember a könyv abszolút kedvence, az pedig Brant. Attól kezdve, hogy először megjelent, azon át, hogy kiderült a titka. Minden percben egyre jobban megszerettem, és per pillanat az a legnagyobb bánatom, hogy nem olvashatok tovább egy ilyen érdekes és különleges emberről mint ő.

Kedvenc részek:

Lassan megfojtom magam, amiért mindig felteszem ezt az idióta kérdést, holott már annyi alkalommal bizonyítottam nektek is, magamnak is, hogy nem tudok rá válaszolni az esetek nagy százalékában. Ez a könyv tömény arany, nem, még értékesebb, talán gyémánt. A lényeg, hogy nem volt perce, amit ne élveztem volna, de ez az élvezet és izgalom is a cselekménnyel együtt fokozódott bennem, így egyre jobban is tetszett.

Kedvenc idézetek:

„Sok zsenit ismertem. Stanford tele volt velük, így minden gyártmányt és típust kitapasztaltam, és a legnagyobb részüket ki is ismertem. Egyesek születésüknél fogva kiváló intelligenciával, de nulla szociális készséggel voltak megáldva. Aztán volt a felvágós bizonytalanok tábora, akik úgy tettették a magabiztosságot, hogy minden adandó alkalommal információ-csemegéket öklendeztek fel. De a leginkább idegesítő típus a csendes volt, aki csak figyel, a legapróbb jellemvonásaidat is feljegyzi, és később elemzésnek veti alá. Az a típus,akivel most egy kocsiban ültem.”

***

„Az új mantrám az volt, hogy azt teszem, amire vágyom, és nem azt, amit a társadalom elvár, vagy akar.”

***

„Ha igazán szeretsz valakit, nem léphetsz le csak úgy. Függetlenül attól, hogy mit csinál a párod. Függetlenül attól, hogy milyen hazugságok hagyják el a száját, mit tesz a teste, te szorosan a hajója árbocához kötöd magad, és megesküszöl, hogy ott maradsz, akármilyen is a széljárás. Hagyod, hogy a szél oda fújjon téged, ahová akar. Még akkor is, ha minden összeomlik. Még akkor is, ha az a hely darabokra szaggat téged, és minden jót megöl benned.”

***

„Hazugságok nélkül, titkok nélkül… jobb, mint bármikor korábban. Megtörök a teste alatt, és a szívem utolsó darabkáját is ennek a férfinak ajándékozom. Ennek a bonyolult, összetett, okos férfinak. Övé lett a lelkem.”

Borító: 5/?

Ezzel bajban vagyok, főleg, mivel kritikus szemmel csak azután merten nekiállni, elgondolkodni rajta, miután elolvastam, ergo a tartalom teljes befolyásoltsága alá kerültem. Sokszor láttam korábban is, és nem nyűgözött le, de visszagondolva ez csak azért volt, mert túlságosan erotikus. De – főleg, miután mostanában került leleplezésre a Testcsel borítója, ami szintén túlfűtött, de még ízléstelen is – meg kell hagyni, annak igényes, és úgy összességében nem mutat olyan rosszul.

Pontozás: 5/5***

Annyiban már biztos vagyok, hogy nem fogok az életben még egy ilyen könyvet olvasni. Sok lesz, ami tetszeni fog, olyan is, ami egyenesen imádok majd, és a kedvencemmé avatom, de még egy ilyennel sosem fogok találkozni. Már nem tudok mást mondani, mindent, amit lehetett, el tudtam, az már elmeséltem nektek ebben a posztban, már csak annyit mondanék, hogy olvassátok el. Nem köríteném azzal, hogy kinek ajánlom, hogy mire készülj fel, csak annyi, hogy olvasd el. Megbánni biztosan nem fogod.

"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban" | John Green - Csillagainkban a hiba

Sziasztok! Mára egy könyvkritikával készültem, de bocsássátok meg, ha nem leszek túl összeszedett, nehezemre esik értelmesen és összefüggően beszélni olyan műről, ami ennyire mély hatással volt rám, és amit ennyire megszerettem. Tudom, sokan osztoztok velem ebben az érzésben. Sokan nem. Összességében ez egy elég megosztó történet, de kétségkívül nagyon mély tartalmú, tragikus, komoly mégis gyakran szórakoztató hangvételű; nem más, mint…:

Eredeti cím: The fault in our stars

Oldalszám: 296 

Megjelenés: 2014

Kiadó: GABO

Ár: 2990 - (puhakötésű)

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 

Először kezdeném néhány olyan dologgal, ami teljesen spoiler-mentes, hogy azok is elolvashassák, akik még nem ismerik a történetet, aztán áttérek majd a cselekményleírást is tartalmazó részekhez, azt viszont mindenki csak saját felelősségre olvassa, nem akarom senkinek sem lelőni a poént (már ha mondhatjuk így).

Borító 5/5 - Ebből kettő félével is találkozhatunk, van a filmes képpel díszített, és az eredeti, amely stílusa teljesen összhangban van a többi John Green könyvvel. Nekem ez utóbbi van meg, és bár szívesen nézegettem volna Gus-t a könyv fedelén is, nekem ez is nagyon tetszik. A címhez passzolnak a pici csillagok a kék háttéren, és amit sokan nem, én viszont külön szeretek ezekben a kötetekben, hogy sárga mezőben mindegyiken van pár figyelemfelkeltő szó, ami valahogy jellemzi vagy a cselekményt, vagy magát a könyvet. 

Shailene Woodly, a filmadaptációban

Fülszöveg: Na, ez az a rész, ami leginkább spoiler-mentes, ugyanis a regény alapvető témáján, a rákon kívül ez igazán semmit nem mond, de az érdeklődést azért felkelti.  

Írói stílus, szereplők: Nekem mind az író stílusa, mind a történetet „mesélő” Hazel stílusa nagyon szimpatikus, pont az az önirónia, szarkazmus jellemzi, amit annyira szeretek, amiért legszívesebben sok-sok pici csillagot és pluszpontot osztogatnék. Fogok is.

Sőt, Hazel Grace már önmagában sok-sok plusz pontot érdemelne. A hozzáállása az élethez, a küzdelme a betegséggel. És az, hogy akármilyen helyzetben is legyen, ha tudja is, hogy meg fog halni és nincs sok ideje hátra, attól az életét még nem úgy éli, hogy arra vár, egyszer csak vége lesz: megmarad a humora, a személyisége és a lazasága, például a rákkal szemben is. Mindenki elé példaképként állhatna. 

Fordítás: Ezzel volt, egy-kettő problémám, de ezek sem lényegesek. Mivel eredetiben nem olvastam a regényt, tartalmi eltérésekre, hibákra nem figyelhettem fel, viszont mikor Hazel Grace minden féloldalon elejtette a „ja” szócskát (az „igen” vagy „persze” mint kulturáltabb szinonima jobban esett volna a szememnek), az már bosszantó volt. És.. á, értem én a helyzetet, de… (: Rendben, ezen inkább jót nevetünk.

„ Nem vok csúf. Te vaccsúf, orrcsöves lány.”

Spoiler alert

És akkor most jöjjenek a cselekményleírósabb részek már amennyiben ilyen szó létezik, de erősen kétlem!

Az első fontosabbnak mondható momentum az, mikor a két főszereplő találkozik – a változatosság kedvéért itt nem vehető elő a gimi folyosóján egymásba botlós jelenet, mert mindketten, Hazel és Augustus is rákosként/volt rákosként vesz részt a támaszcsoport ülésén, Jézus Szó Szerinti Szívében. És itt Gus már a kezdetektől belopta magát a szívembe, mind a kijelentése, miszerint nem vonja meg magától azt az örömöt, hogy szép embereket nézzen, mind a metafora által. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen a későbbiekben is megmutatkozik, hogy Augustus ilyen metaforakedvelő ember, gondoljatok csak a tulipánokra, meg a holland szoborra.

„Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat.- Ez komoly? – kérdeztem.  Szerinted ez menő? Úristen, most rontottál el mindent!- Milyen mindent? – kérdezte felém fordulva. A cigaretta meggyújtatlanul lógott mosolytalan szája sarkában.- Az egész mindenséget, amiben egy srác, aki nem csúnya, nem buta és semmilyen értelemben sem elfogadhatatlan, megbámul engem, színésznőkhöz hasonlít, és arra kér hogy nézzek meg egy filmet a házában. De természetesen mindig van egy hamartia, a tiéd ez, ó, istenem, van egy ROHADT RÁKOD, mégis pénzt adsz egy cégnek, hogy MÉG TÖBB RÁKOD lehessen. Úristen! Hadd közöljem veled, milyen érzés, ha nem tudsz lélegezni: SZAR! Ez totál kiábrándító. Totál.
[…] – Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.- Metafora – ismételtem kétkedve. A mama várt.
- Metafora – felelte Augustus.
- Úgy döntöttél, hogy a metaforikus felhangok határozzák meg a viselkedésedet… - mondtam.- Hát persze. – Elmosolyodott. Széles, lökött, valódi mosollyal. – Nagyon hiszek a metaforákban, Hazel Grace.” 

A lényeg; Hazel és Gus már az elejétől fogva szimpatizálnak egymással, de arra, hogy rendesen beinduljon a kapcsolatuk várni kell. Itt kell, hogy megemlítsem, Hazel rákos, rengeteg baj van a tüdejével, a fiú pedig volt oszteoszarkómás, de már több mint egy éve tünetmentes – tudniillik, az oszteoszarkómánál nagyon nagy a gyógyulási arány, így jogosan feltételezhetné mindenki, hogy Gus már jól van: közlöm, aki ezt hiszi, téved. De aki olvasta a történetet, az nem hiszi, tehát nem is tévedhet, így egyedül az hiheti most, hogy Gus egészséges, aki még nem olvasta a könyvet, de ezek szerint tele akart lenni spoilerrel, nem hallgat a jó szóra, és idemerészkedett. Szégyellje el magát. Szóval, Hazel késlelteti a dolgot, hiszen ő, a maga szavaival élve gránát, amolyan időzített bomba, és mikor „felrobban”, nem akarja, hogy sokak megsebesüljenek, magyarán, minél kevesebb embert enged közel magához, annál kevesebbnek okoz majd fájdalmat a halálával. De a körülmények úgy hozzák, hogy végül ő lesz a bomba hatóköre, és Augustus a bomba. Ha már így sikerült a végére ugorjak az egész történetnek, akkor gyorsan ejtek pár szót a befejezésről, hogy aztán – kicsit – kellemesebb vizekre evezhessünk.

A könyvet szünet előtt pár nappal kezdtem,aztán letettem, vagy két hétig hozzá sem nyúltam, mert féltem szembenézni Gus halálával. Szünet utáni valamelyik nap döntöttem el, hogy nem hagyom, hogy legyőzzön a történet, tehát este odakészítettem magamnak egy másik John Green könyvet, hogy rögtön belevethessem magam valami újba, miután kiborulok, és felütöttem a regényt ott, ahol abbahagytam, ahol Augustus elmondja a lánynak, hogy rákos. És túlestem rajta, nem sírtam, nem akadtam ki – természetesen szomorú voltam, de – elfogadtam, mi történt, mert sikerült úgy tálalni, hogy ne a világfájdalom jöjjön át leginkább. Örülök, hogy nem hagytam félbe, mert bár az első fele is tetszett – már az első oldal is – azért így kerek a történet.

De elég nagyon ugrottam, pontosan az első fejezettől a végéig, így kimaradt például az egész Amszterdam-kaland, ami elég eseménydúsnak nevezhető. A cél először is az, hogy felkeressék Peter Van Hautent, a Mennyei megbántás íróját, és érdeklődjenek a regény folytatásáról, de az a nap enyhén szólva máshogy alakul. Jogos feltételezés, hogy két rákos gyerek nem tud csak úgy átrepülni a tengeren, de nem annyira, hogy erre ígéreteket lehessen alapozni, igaz? Ugyanis Van Hauten pontosan ezt gondolta, mikor felajánlotta, térjenek be hozzá, ha Amszterdamban járnak. Így végül fény derül rá, hogy a sok-sok év során, amely a Mennyei megbántás megírása óta eltelt, az író egy szemétláda alkoholista lett, de jobb későn jönni rá, mint soha. A látogatás veszekedésbe és kiabálásba torkollik, és természetesen haragban is válnak el, de ez nem jelent kilépőt Van Hautennek a történetből, mert ha úgy vesszük még egész nagy szerepe lesz; mikor megjelenik Gus temetésén, és azokban a levelezésekben, amiket Gusszal folytattak.

„Én jó ember vagyok, de szar író. Maga szar ember, de jó író. Jó csapat lennénk.”

Nos, beszéltem Hazelről, Gus-ról és Peter Van Hauten-ről, de még lenne egy fontos szereplőnk, akiről nem szeretnék megfeledkezni, mert színt vitt a történetbe. Isaac, attól függetlenül, hogy a legszerencsétlenebb név tulajdonosa nekem az Isaac névről csak Newton jut eszembe, és rá nem szívesen gondolok… á, csak fizika undor, semmi komoly, annál jobb személyiséget tudhat magáénak. Az elején még kicsit furcsa szemmel néztem rá (elég morbid ez a szemes mondás, hogy pont a vak Izsákról van szó…), de az ominózus törős-zúzós epizódtól kezdve ott van a kedvencek között. 

„Jól van, szóval ma reggel elmentem a klinikára, és mondtam a sebészemnek, hogy inkább süket lennék, mint vak. Ő pedig azt válaszolta: „Ez nem így működik”, mire én: „Ja, tisztában vagyok vele, hogy nem így működik, csak azt mondtam, inkább süket lennék, mint vak, ha volna választásom, bár tisztában vagyok vele, hogy nincs”, ő pedig azt mondta: „Nos, a jó hír az, hogy nem leszel süket”, mire én: „Köszönöm, amiért elmagyarázta, hogy a szemrákomtól nem fogok megsüketülni. Olyan szerencsésnek érzem magam, amiért egy magához fogható szellemóriás kegyeskedik megoperálni.” 

Kedvenc idézetek:

"Kezit csókolom! Az édes lánya szemétséget csinált és most épp azt bosszuljuk meg. Ugyan nem vagyunk nagy szám! Hármunknak összesen van öt lábunk, négy szemünk, két és fél működő tüdőnk, de van két doboz tojásunk is, úgyhogy én az ön helyében visszamennék a házba.”

***

 „Olyan hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy”

***

„Miért bámulsz így rám?

Augustus féloldalasan mosolygott. – Mert olyan szép vagy. Számomra gyönyörűség nézni a szép embereket, és egy ideje úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg magamtól a létezés egyszerűbb örömeit.”

***

 „Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvassa azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás, amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik” - Nos igen. Általában ezt érzem egy jó könyv után, és mikor ezt a részt olvastam, átöleltem a könyvet örömömben, amiért végre valaki megfogalmazta és leírta azt, amit én nem tudok. Köszönöm. 

***

 „Ez a baj a fájdalommal. Megköveteli, hogy érezzék”

***

„Szép kis háború – mondta megvetően. – Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz.”

***

„- A nosztalgia a rák mellékhatása – mondtam.

- Dehogy, a nosztalgia a haldoklás mellékhatása – felelte.”

***

„- Csak abban reménykedem – fordult vissza Gushoz -, hogy olyan figyelmes, értelmes fiatalember lesz belőlük, mint te.

Megálltam, hogy ne kezdjek el hangosan öklendezni. – Nem is olyan okos – mondtam Julie-nak.

- Hazelnek igaza van. Mindössze arról van szó, hogy a nagyon mutatós emberek ostobák, így én felülmúlom a várakozásokat.

- Ez így van, elsősorban szexi – feleltem.

- Már-már vakítóan – válaszolta.

- Igen, meg is vakítottad Isaac barátunkat – bólintottam.

- Az borzasztó tragédia. De hát tehetek én a halálos szépségemről?

- Nem tehetsz.

- Ez az én keresztem, ez a gyönyörű arc.

- A testedről már nem is beszélve.

- De most komolyan, ne is hozd szóba a szexi testemet. Ne akarj meztelenül látni, Dave. Hazel Grace-nek, amióta látott meztelenül, végleg elállt a lélegzete – mondta, és az oxigénpalack felé biccentett.”

***

„Több szám kellene, mint amennyit vélhetőleg kapok, és istenem, de szeretnék több számot adni Augustus Watersnek, mint amennyit kapot! Mégis, Gus, szerelmem, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem  a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.” 

***

„Az egyetlen személy, akivel igazán akartam beszélni Augustus Waters haláláról, az Augustus Waters volt.”

Pontozás: 5/5***** 

Így a végére gondoltam az összes fontos idézetet és képet - rengeteg van, és talán még így
sem került fel mind, még két képre sem. De talán ez lehetetlen.
Állítom, ez a könyv korunk új legendája lesz.