Szeretni tanulni | Julia Lewis Thomson - Többek által

„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

Eredeti cím: Többek által

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 2999 –

Te ​megérdemelnéd a második esélyt?

Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út

Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.

Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?

Egy ilyen nehéz könyv után sosem tudom, hogyan is vágjak bele jól az értékelésbe. Kell a friss élmény, kellenek az érzések, amiket keltettek bennem a leírtak, ugyanakkor szükség van időre, hogy mindent sikerüljön feldolgozni, és össze tudjam szedni a gondolataimat – amik jelenleg is eléggé kuszák. De egy percig sem akarok félrebeszélni – ahogy a könyv sem tette. Kíméletlenül és fájdalmasan vágta az ember képébe a valóságot – és azt hiszem éppen ez teszi annyira értékessé.

Hiábavaló tagadni, az ember minden alkalommal elvárásokkal áll neki egy újabb történetnek – bár igazából az életben ez nagyjából mindenre igaz –, kialakít róla magában egy képet, sokszor borító, fülszöveg alapján, ami természetesen szerepet játszik végül az olvasási élményben is. Ad egy lehetőséget hasonlítgatni, ad egy lehetőséget, hogy legyen mire fogni, hogy miért tetszett, miért nem tetszett, vagy akár, hogy miért kezdtünk neki az adott könyvnek ilyen későn. Jól tudjátok ezt, hiszen ha itt vagytok, nyilván megesett már veletek is – és ahogy gyakran elárulom az értékeléseimben, az én könyvmoly létemnek is állandó velejárója ez.

Minderre most nem tértem volna ki külön, ha nem lenne aktuális a Többek által esetében is – igen, természetesen most is élt a fejemben egy homályos kép arról, hogy mire számítsak, és mily meglepő, szokás szerint elég hamar rádöbbentem, mennyire tévesen ítéltem meg a regényt. Egész könnyű volt kiindulni a szerintem elég bulis borítóból vagy csak szerintem vicces? :D, és a kis terjedelemből, de még a fülszöveg sem ingatott meg abban az elképzelésemben, hogy ez „csak” egy NA regény – fiatalos, üde, de a maga módján megvan a komorsága. Aztán kinyitottam… és arculcsapott maga a tömény fájdalom és felismerés. Vagy mondjam úgy: szembesültem a valósággal?

Én már elkövettem a hibát, de titeket még óva inthetlek ettől: ne tévesszen meg titeket a… semmi. Semmit és senkit se hagyjatok, hogy félrevezessen, befolyásoljon titeket a könyvvel kapcsolatban, semmit se vegyetek biztosra, és tisztítsátok ki az agyatokat, mielőtt nekivágtok. Mert a Többek által okoz ám meglepetéseket, és mindannyiunknak ad valamit – ha kinyitod a szíved, hogy befogadd, akkor sokkal többet egyszerű olvasási élménynél. Érzéseket, gondolkodnivalót, hálát, reményt, de legfőképp: magát az életet. Ne tévesszen meg senkit a kis terjedelem… ez alatt a durván 250 oldal alatt egy percig sem vacakol az írónő, végig komoly témákat hoz elő és dolgoz fel, méghozzá elég élethűen ahhoz, hogy a leírtakat nyugodtan bárki át tudja érezni, képes legyen megérteni. Mondom ezt úgy teljes lelki nyugalommal, hogy nekem magamnak nem feltétlenül sikerült mindig.

Mert nem mondom, hogy a könyv hibátlan – de melyik az?

Stílusát, írásmódját vizsgálva én magam még eléggé éreztem rajta, ahogy az írónő bontogatta a szárnyait, a fogalmazás, a párbeszédek számomra kiforratlanok voltak, ahogy a szereplők nagy hányadának jellemét sem éreztem úgy, hogy sikerült volna ez alatt a rész alatt kibontani – részben nyilván a terjedelem miatt. Összességében én az egész könyv nagy hibájának azt tartom, hogy nem kapott plusz 50-100 oldalt, egyszerűen úgy érzem, kellett volna még alkalom jobban megismerni a karaktereket, kellett volna teret adni nekik, megmutatni a személyiségüket, indítékaikat a tetteiken, szavaikon keresztül. A kis terjedelem és gyors cselekmény miatt a néha hónapokat ugrottunk – ami önmagában nem gond, alapjáraton kifejezetten jó megoldásnak is tartom egyes helyzetekben, de aztán csak morzsákat kaptunk a kihagyott időtartamról, így például sosem derült ki úgy istenigazából, hogy hogyan történt Anna balesete, miről volt szó egyáltalán, aztán… aztán nagy spoiler, úgyhogy nem is sorolom fel, amit még akartam, csak nagy csendben gondolom. Engem mindenesetre ezek a fekete foltok kissé zavartak, folyton arra vártam, hogy végre kiderüljenek az apróbb tényezők is… pedig alapjáraton nem szeretek belemászni a részletekbe…

Na jó, de, igazából marhára mindig belemászok a részletekbe. xD Nem is tagadhatom tovább… Pedig néha talán nem kéne, például ennek a könyvnek az esetében, hiszen a történet súlyát, s azt tekintve, hogy amúgy mennyire rendben volt az egész, a részletek hiányán való pattogásom már-már a szőrszálhasogatás kategóriájába esik… de nem érdekel. :D Engem akkor is zavart – bár talán ennek is valami pozitív áll a hátterében, elvégre ha nem izgatna a főszereplőink sorsa, akkor már rég túlléptem volna a tényen, hogy nem tudtam meg róluk eleget. De igenis érdekelt az életük. Már… úgy az első oldaltól. Nem túlzok.

Tény, az első konkrét érzés, ami Annához kötött az a bosszúság volt… és ez lényegében végig is kísérte kapcsolatomat a főhőssel s névrokonommal – de nem rontotta el. Először elkeserített a lány hozzáállása magához, a hibás önképe, a komplexusai, aztán nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már idegesített – s végül már a két érzés elegyedett egymással, onnantól kezdve pedig stagnált ez az állapot. Olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy van abban valami bosszantó, hogy kívülről, teljesen objektív szemlélőként felmérve egy karakter jellemét azzal szembesülünk lapról lapra, hogy ő maga nincs tisztában saját magával, míg mi egyértelműen látjuk az értékeit és a hibáit is, másrészt ebben a könyvben különös hangsúlyt kapott az Anna viselkedése mögött megbúvó rengeteg rossz tapasztalat, ami az önbizalomhiányát okozta, így hibáztatni sem nagyon hibáztathattam semmiért. Pedig az annyival egyszerűbb, mint egyszerűen csak felfogni és megbékélni a helyzettel…

Anna csalódásként élte meg saját létezését, s magát az életet: akiket szeretett, elhagyták vagy meghaltak, elfordultak tőle, ettől pedig értéktelennek érezte magát, a történtek azt üzenték számára, hogy nem érdemes a szeretetre – itt gyökeredzik alacsony, szinte már nem is létező önbecsülése. Ez az önbizalomhiány egyrészt gyengévé teszi, mégis valahol mélyen ettől lesz egyre erősebb – még ha ez sokszor nem is egyértelmű. A szeretett emberek elvesztésétől egyedül maradva, magára utalva önkéntelenül is megtanul egyedül talpon maradni minden helyzetben, nem támaszkodni másra még akkor sem, amikor neki túl nagy terhet kell egyedül cipelnie. Ez az érdekes kettősség majd’ az egész könyvön átívelve kíséri Anna életét, mikor többé, mikor kevésbé, annak ellenére is, hogy ezalatt a lány szemmel látható jellemfejlődésen megy át. A félelmei megmaradnak, a nevelése miatt beléivódott kétségeit nem lehet varázsütésre kioltani, de megtanulta ezeket kezelni, elfogadni, amennyire tőle telik kiűzni a kapcsolataiból, hogy addig élvezhesse az életét, amíg tart, s ne mindig arra gondoljon, pár perc boldogságért később mekkora árat fog fizetni a fájdalom.

„Féltem. Féltem szeretni. Nem szerethettem, mert akiket szerettem, azok egy idő után elhagytak.”

Így békült meg végül Andris érzéseivel – kettejük szerelme még az az igazi gimnáziumi, Nagy Első, szenvedélyes, de bizonytalan, hajszálon egyensúlyoz egy gyermekien bájos és felnőttesen komoly kapcsolat között. Ebben még huzamosabb ideig szerepet játszanak Anna félelmei s komplexusai, ezért kettejük viszonya sokáig huza-vona jellegű: Andris próbál a lányhoz közel kerülni, segíteni neki, éreztetni vele, mennyire fontos, ő meg erre mindig egyféleképpen reagál: hárít. Hárít és próbálja eltaszítani magától a fiút, megmaradni a maga kis biztonságos buborékjában, ahol nincs szeretet és így fájdalom sem. Tény, később bebizonyosodik, hogy a félelmei helytállóak, az élet kegyetlenül közbeszólt – de kérdem én, nem ez az élet rendje? Dehogynem. Az élet jó és rossz kiszámíthatatlan váltakozása, amelyekhez mint áldozatok, kénytelenek vagyunk mind alkalmazkodni, mert tenni ellene nem tudunk. Minden, amit tehetünk, hogy átvészeljük a nehéz időket, és teljes lélekkel élvezzük a szebb napokat. Én legalábbis teljesen így vagyok vele.

Teljesen megértem Annát – megértem, mert tudom milyen félni attól, hogy újabb embereket engedjünk magunkhoz közel, tudom milyen rettegni a  csalódástól, a fájdalomtól, a veszteségtől. De attól, hogy megértem, egyetérteni nem tudok azokkal, amiket tett, amiket gondolt, vagy mondott – éppen azért, amit egy bekezdéssel feljebb írtam. Az ember minden jóból kimarad, ha sosem mer kockáztatni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az önsajnálatban dagonyázva tengessük magányosan, az önnön szerencsétlenségünkön keseregve. És most befejezem a klisék sorolását, mert nem vagyok én motivációs szónok.

De mint mondtam, végül Anna is „megtört” Andris nagy szeretete alatt – jó, ez így nem hangzik a legszebben, inkább mondjuk azt, hogy nem tudott neki ellenállni… de mégis ki tudna? Andris szerintem pont az a fiú, akire a szíve mélyén minden normális lány vágyik gimis korában jó, én mondjuk pont nem, de attól még tudom, hogy kész főnyeremény lenne. Pozitív kisugárzású, tele őszinte szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, segítőkészséggel, továbbá kedves és humoros. Mellette végre főszereplőnk is kiteljesedhetett, elkezdhetett igazából is élni és merni szeretni. Legalábbis ezt tehette volna… azonban erre a szintre azt hiszem csak a kapcsolatuk legvégére sikerült eljutni, sőt, Anna akkor kezdte igazán becsülni azt, amit Andris által kapott, mikor már elvesztette. Ó, hát nem szép az emberi gyarlóság?

Mert aztán mi történt? A sors. Mint mindig, mert a sorsnak mindig van pár hozzáfűznivalója mindenhez, és imád beleszólni az életünkbe. És gyakorlatilag ennél a pontnál osztanám a könyvet két részre, itt a fordulópont, amitől elkezdődik Anna életének is egy újabb fejezete – hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem az én dolgom megítélni, belőlem mindenesetre vegyes érzéseket váltott ki. Mint mondtam, hiába sajnáltam Annát, értettem meg alapjáraton az indítékait… tőlem távol állt minden, amit képviselt, amit tett, ahogy viselkedett a történet első felében – de hiába a változás, a fejlődés, a kibújása a csigaházából, azt hiszem ez kicsit… rosszabb emberré tette. Vagy nem is tudom… olyan nehezen tudom kifejezni, amit mondanék. Mert végsősoron nem a változás tette rosszabbá… tényleg… valószínűleg ezen a ponton jön be a képbe a tények helyett az én személyes véleményem a témáról. A könyv első fele, azon részének történései, emlékei, tragédiái  mind-mind tények, történések, amiket úgy fogad el az ember, ahogy van, de számomra a második rész már egészen más tészta – és ahogy olvastam más molyok értékeléseit, nem csak számomra. Bővebben nem szándékozok belefolyni, hogyan alakult ki a szituáció, amelyben előkerült az engem megbotránkoztató téma, mert az már erősen spoileres lenne, de muszáj megemlítsem, hogy nálam a házasságtörés nem elfogadott. Úgy sem, ha az egész csak egy könyvben vagy filmben kerül elő. Elítélem és megvetem az embereket, akik teszik – meglehet a házasságot is ellenzem, véleményem szerint ha már valaki felveszi ezt a szentséget, akkor tisztelje meg azért a másikat némi hűséggel és őszinteséggel. Erkölcs, emberek. Erkölcs. Ismerős még ez a szó valakinek manapság?

Áh… nem akarok ebbe bővebben belefolyni, hiszen a nagy szentbeszédeimet talán nem értékelés közben kéne megtartsam… elvégre a könyv maga sem erről szólt, csak egy kis részét adta a történetnek a fent említett megcsalás téma, mégis, hogy teljesen őszinte legyek veletek, muszáj volt ezt is megemlítsem.

Összességében véve tehát eléggé ellentétes érzésekkel viseltetek a könyv iránt, hiszen látjátok: egyrészt ezúttal úgy éreztem, teljesen kívül ragadtam a történeten, és nincs kivel azonosulnom belőle, másrészt egy percig sem tagadhatom, ennek ellenére is mekkora magával ragadó ereje van ennek a 250 oldalnak, mennyire képes elvarázsolni azzal a rengeteg érzéssel, ami megbújik a sorok között. És mint már annyiszor elmondtam különböző értékeléseimben, számomra ez mindig is rendkívül fontos tényező egy regény megítélésekor. Talán az írónő még csak bontogatja a szárnyait, még nem olyan profi egyes dolgokban, mint néhány többkönyves kollégája, a Többek általon látszik valami, amit egy sokéves tapasztalattal rendelkező író sem tud feltétlenül felmutatni: hogy a szerző a szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ez valami olyan, amit nem lehet tanulni, nem lehet imitálni, ösztönből jön – már akinek jön. Mert ennyi lélek egy könyvben csak akkor lehet, ha az író a magáét adja bele, amennyire csak képes. Itt úgy érzem, sikerült. :)

Ajánlom a Többek általt kicsit borongósabb, esősebb napokra azoknak, akik szeretik a reális történeteket, nem félnek egy olvasmányban sem szembenézni azzal, az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Ajánlom fiatal nőknek és felnőtteknek, igazi romantikusoknak – továbbá meg kell jegyezzem, azoknak, akiknek az erkölcsi mércéjébe belefér egy s más, ha olvas, hiszen az is kell ahhoz, hogy az ember maximálisan élvezni tudja a történet minden részét. Mindent egybevéve én örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből, előre is jó olvasást hozzá mindenkinek, akinek most esetlegesen meghoztam a kedvét hozzá, az Julia Lewis Thomsonnak pedig további sok sikert a írói karrierjéhez, először is a Többek szerint megjelenéséhez. ^^

Kedvenc karakterek:

Számomra, amíg szerepelt, Andris volt a legszerethetőbb karakter – olyan mértékű pozitivitást, kedvességet, együttérzést, szeretetet sugárzott, amit még így, a lapokon keresztül is közvetlenül éreztem. Nem volt tökéletes karakter, mégis azt hiszem, joggal kívánhatnék egy saját Andrist minden lánynak, aki legbelül kicsit is Annának érzi magát.

Kedvenc részek:

Én jobban kedveltem a könyv első felét, és Anna Andrisos időszakát – értelemszerűen azért, mert azt a kapcsolatot jobban megértettem és jobban is szerettem, számomra megvolt a bája a gyermeki kedvessége és első szerelem jellege, még azokkal a komolyabb tényezőkkel is, amik beárnyékolták kettejük viszonyát.

Kedvenc idézetek:

„Túlélni a maximumon kell, vagy nem?”

***

„De az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz, ha mersz szeretni: csak így lehetsz boldog, és végül boldogtalan.”

***

„Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őket, ahogy arra is van esély, hogy ők veszítenek el engem, de az életet így kell elfogadni, mert egy szerencsejáték, tele kockázattal.”

***

„– Jó lenne, ha végre elkezdenéd szedni a Leszarom tablettát, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon rugózol. (…)

– Nem érdekel, mit gondolnak rólad az alkalmazottaid?

– 500 mg Leszarom naponta, és téged se fog – kacsintott rám.

– Na és hol kapható ez a varázsbogyó?

– Itt a fejedben – bökött a homlokomra. – Ebben az okos agyacskádban döntsd el, hogy köpsz másokra, és úgy éled az életed, ahogy neked jó: akkor meglátod, sokkal flottabbul fognak menni a dolgaid, és boldogabb leszel.”

***

„Amikor vele nevettem,olyan gondtalan és boldog volt minden. Sosem fogom elfelejteni egyetlen ilyen percünket sem.”

Borító: 5/4

Mondjon bárki bármit, szerintem akkor is van ebben a borítóban valami rettentő vicces és aranyos :D Tény, ilyen megítéléssel a történethez oly kevéssé passzol amúgy sincs hozzá semmi köze, szerintem, de nekem attól még nagyon is tetszik – egyszerű de nagyszerű, és ha engem kérdeztek, egészen kreatív.

Pontozás: 5/4

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék röviden a könyvről, a végső válasz azonban egy pillanat alatt villant be, és már tudom, sehogy sem jellemezhetném jobban, mint ezzel az egy mondattal: a Többek által maga az élet. Az élet a maga tökéletlenségeivel, a maga keserűségével, a maga fájdalmával, bájával, ezernyi érzelmével, a maga egyszerűségével és bonyodalmaival, a maga ezer ellentmondásával – a maga realitásával. Bár vannak a könyvnek hibái, azt hiszem olvasás közben az érzelmek játéka ezt valahogy teljesen feledtetni tudja, mert egy ponton – és az a pont nagy eséllyel nem csak nekem, hanem másnak is már az első pár oldal – kikapcsol az agy, és bekapcsol a szív, méghozzá teljes fokozaton. Akár akarjuk, akár nem.

Extra: lejátszási lista

A könyv végén az írónő megosztott egy rövid listát dalokról, amelyeket valahogy kapcsolni tudott a történetéhez, s karakterei jelleméhez, kapcsolataikhoz, úgyhogy gondoltam ez remek hangulatteremtő lehet azoknak, akiknek mostanra már sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy elolvassák a Többek általt, sőt, talán azoknak is, akik már megtették, de úgy döntöttek, újból leveszik a polcról. :)

Köszönöm a dedikált példányt Julia Lewis Thomson írónőnek! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Borsa Brown - A maffia ágyában

„A szeretet is gyűlölet, csak éppen fejtetőre állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem.”

Eredeti cím: A maffia ágyában

Sorozat: A maffia-trilógia 1.

Oldalszám: eredeti: 312; bővített: 470

Megjelenés: eredeti: 2013; bővített: 2016

Kiadó: Álomgyár

Ár: 2999 –

Suzanne ​Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet… a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc…

Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?

Hm. Nem is tudom… azt hiszem akkor kezdődött minden, mikor egykori kedvenc – ma már nem tevékenykedő –bloggerinámnál megláttam a sorozatot, vagy talán akkor, mikor nem olvastam utána a könyveknek, csak úgy szembetaláltam magam egy csomó pozitív értékeléssel… mindenesetre Borsa Brown tevékenysége és Maffia trilógiája egyre jobban felkeltette már az érdeklődésem, így ahogy tehettem, neki is kezdtem. Sajnálatos módon viszont a könyvvel és az írónővel szemben támasztott rengeteg elvárásom után meglehetősen hamar utolért a csalódás – aztán ahogy egy keserű gyógyszer utóíze ottmarad az ember nyelvén, ez az érzés leülepedett kicsit, és lassan átvette a helyét valami más: nem a szenvedély a megfelelő szó rá, de valami hasonló. Valami, amitől hirtelen magával ragadott a történet, és még az utolsó oldal után is a markában tartott, noha nem feltétlenül tetszett ez a felállás. Mit mondjak… nem volt sok beleszólásom.

Alapból totál pozitívan kezdtem el olvasni… de számomra elég hamar eljött az a bizonyos „wtf?” pillanat. Tény, eredetileg inkább az akciódús mintsem az erotikus besorolása miatt kezdtem érdeklődni a sorozat iránt, de azért jó leszögezni, hogy a romantikus szálhoz is nagy reményeket fűztem… de nálam azon a ponton elvesztette a szituáció a komolyságát, mikor a szereplők bumm, első látásra szinte levetkőztették egymást a szemükkel vagy megölték…? oly vékony a határvonal az ő esetükben…, csak úgy dugtak egyet a liftben, és máris rohadt szerelmesek voltak.  Aham. Én meg egy kicseszett ötlábú csillámláma vagyok és Kanadában élek. Mindkettő teljességgel nevetséges. Nem mintha problémám lenne az erotikus regényekkel… mert amúgy nincs, csak nálam attól még megkötés a kidolgozottság, a logika, az, hogy a karaktereknek ne csak a szexben merüljön ki az egész élete. Márpedig főszereplőink jó darabig nem csináltak… hát, nagyjából semmi mást. Tucaterotikus légkört teremtettek, egymásra néztek, megkívánták a másikat, ami egy dolog, de ez után olyan gyorsan következett az a nagy szerelem, hogy már-már a fogalom megcsúfolásának éreztem. Talán bennem a probléma, de a végére sem sikerült megértenem, mit is szerethetnek egymáson a másik testén és lepedőakrobatikus tehetségén kívül. Vagy elég ennyi? Elég hogy szexin néz ki és jó az ágyban?

„ – Ne kamuzz! Nőügy? Valami van, hallom a hangodon… 

– Volt egy kis koccanásom. Belejöttek a vadonatúj kocsimba. Szétbasz az ideg! 

Most ő nevet. – Szegény ember! Kinyírattad? 

– Nem. Megdugtam.”

Szóval igen… kábé ennyi kellett, hogy elveszítsem a hitem a karakterek épelméjűségében, meg persze az átmeneti optimizmusomat is. Talán egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, sőt, meglehetősen ódivatúnak is tűnhetek vele, de én szeretem ha egy kapcsolatnak van eleje, közepe meg vége… szeretem, ha a dolgok a normális rendben mennek és nem… így. Abszurdnak találom a helyzetet, hogy az ember összekoccan egy idegennel, aki először is másra akarja verni a saját figyelmetlenségét, modortalanul és igazi seggfejként reagál a kellemetlenségre, s aztán még szép summát is akar róla lehúzni, erre az össz reakció „istenem, micsoda férfi!”. Nem tudom felfogni. Pedig nem tartom magam korlátoltnak, képes vagyok elfogadni, hogy valaki más mint én, de ez… ez… egyszerűen… nem Suzanne-ra egyszerűen nem találok szavakat. De szerencsére Massimónak van, úgyhogy inkább kifejezném a lényeget egy idevágó idézettel:

„Ez a nő! Kikészít! Két dologban verhetetlen: a felidegesítésben és az ölelésben. Fasza! Ezt jól beválasztottam!”

Szóval most már nyugodtan kimondhatom: Suzanne Roberts kétdimenziós személyisége lényegében egy ribi és egy HP Dancsó Peti után szabadon, ez most nem Harry Pottert, nem Hajdú Pétert és nem is házipálinkát jelent kellemetlen találkozása egy testben, nem sokkal több. Nem akartam én kíméletlen lenni… de a francba is, ő hol volt kíméletes hozzám? Sorra hozott meg ostoba döntéseket, nem látott a szemétől, mikor pedig végre észrevette, hogy valami gond van, átlényegült elsőszámú rémálmommá, ha női főszereplőkről van szó: azzá, aki képtelen befogni. Úgy általában már csak nekem fájt, ami minden összehozott magának. Tipikusan az a karakter, aki minden lépésével maga alatt vágja a fát, míg a végén ott köt ki a halál küszöbén.

És ezek után jön a mondókám kiábrándítóbb fele: a másik főhősünknek sem sikerült magát belopnia a szívembe. Pedig míg Suzanne már az első adandó alkalommal kiábrándított, Massimóhoz még komoly remények fűztek… bár a viselkedése egy szinten szintén megütközést váltott ki belőlem, tudjátok hogy van ez… nála ez férfiasság, míg a nő ribancnak tűnik tőle, ez van. A lényeg, hogy benne még sokáig bíztam, mint abban a személyben, aki majd végig ellensúlyozza Suzanne baklövéseit, és egy darabig még működött is. Bár nem bírom a hozzá hasonló birtoklási problémás seggfejeket, legtöbbször még egész jó arcát mutatta, kedves volt, nagylelkű, intelligens, művelt khm, gazdag, szóval nem lehetett rá panasz… aztán abban a percben, hogy felvetődött, hogy a nőt is magával vigye Szicíliába, rögtön elkezdtem gyanakodni. Nem is ok nélkül. De a francba… utálok okosabb lenni egy főszereplőnél. Mi lenne, ha egyszer meglepődnék, és nem én sejteném előre, hogy valaminek rossz vége lesz? Áh, mindegy, álomvilágban élek…

A lényeg, hogy miután Suzanne nem menekül Massimótól az első intő jelre, felülnek egy gépre, és útban Szicília felé, a boldogsággal teli buborékuk lassan kipukkad, Palermo nem egy boldog nyaralást hoz el számukra. A ponyvaerotikus szál után itt kapcsolódik be a történetbe a beígért akció – miután az előbbi engem nem igazán bűvölt el, már izgatottan vártam, hogy eljussunk idáig. Ekkor több dolog történt egyszerre.

1.  Fokozatosan rájöttem, hogy a csupán felszínes libaként bemutatkozó lány rosszabb, mint elsőre tűnt, kész hisztigép, megállás nélkül vitatkozik, okoskodik, veszekszik, panaszkodik, beleköt mindenbe, ami nem tetszik neki, és nem tudja, mikor kéne magának megálljt parancsolni.

2.  Csalódtam Massimóban. Először. Másodszor. Harmadszor. Aztán már inkább nem is számoltam tovább.

3.  És végül… csak úgy általánosságban csalódtam.

Csalódtam… de még hogy! Viszont, hogy érjen titeket valami kellemes meglepetés is, a keserűségbe ezen a ponton már vegyült némi elégedettség… jó, igazából nem is olyan kevés. Egyrészt szomorúan vettem tudomásul, hogy mivel Massimo még mindig nem kap elég saját fejezetet, nem kapunk valami részletes betekintést a maffiás témába, pedig engem nagyon érdekelt volna, és le merném fogadni, kiapadhatatlan forrása lenne ez az akciónak. Mégis… ahogy szereplőink megérkeznek a maffia hazájába, egészen megváltozik a hangulat, az atmoszféra. A történet elmegy egy erősen negatív és fájdalommal teli irányba – rólam meg tudjátok, hogy mennyire konfliktusvámpír vagyok, ha olvasok :D. Így bár kicsit máshogy alakult az izgalmasabbik szál, mint hittem, mégis teljesen rákattantam, le sem bírtam tenni innentől kezdve a könyvet.

Persze mint írtam, Suzanne csak itt mutatta ki igazán a foga fehérjét… ahogy Massimo is. A szenvedélyes szerelemből egyre hangosabb szavak lettek, azokból fenyegetések, halálfélelem, erőszak és halántékhoz szorított fegyver.

„A pisztoly lecsúszott a halántékomról, és megállt az oldalamnál. Megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon ezt minden nő átéli, aki szembesül a párja piszkos ügyeivel?”

 A karakterek is rettentő nehéz helyzetbe kerültek mindketten, de ezt olvasóként sem volt sokkal egyszerűbb megélni, csak kapkodtam a fejem, és próbáltam eldönteni mit érzek, ki a hibás, kit sajnálhatok, kit nem. És egyszeriben mindenki rossz volt és mindenki jó. Elítéltem Massimót az erőszakos cselekedeteiért, ugyanakkor sajnáltam, mert önmagát is elvesztette a pofonok alatt, és az igazat megvallva talán sosem jön ki ez az oldala, ha Suzanne nem provokálja ki  állandóan. Tőle még a legjózanabb ember is elveszti az eszét – pláne, ha ott bujkál benne az a bizonyos déli vér. És ott van női főszereplőnk: elevenen megnyúztam volna a viselkedése miatt, mégis, eközben végig átéreztem a kiszolgáltatottságát, a bezártságát, azt a kilátástalan helyzetet, amiben bennrekedt. Hogy elveszett és egyedül van egy idegen országban, távol mindentől és mindenkitől akit szeret, és nincs kiút számára. De ettől még szörnyen viselkedett, és számomra nagyrészt ez mérgezte meg ezt az amúgy ötletes és élvezhető történetet. Pontosabban ők ketten tették: Massimo és Suzanne. Mindkettejük személye sok bosszúságot váltott ki belőlem ez alatt a közel 500 oldal alatt, ám szerencsére nem tettek tönkre mindent – bár az írónőnek nem sikerült kimondottan szerethető karaktereket teremteni, képes volt megmenteni a menthetőt.

Tudjátok, hiszen már milliószor elmondtam, mennyire fontos nekem, hogy egy könyv hasson valahogy az érzelmeimre, hogy kellően magával ragadjon… itt pedig teljesült a leghőbb kívánságom. Sokat morgolódtam? Ó, igen. Felidegesítettem magam? Naná, nem is egyszer! De ennél sokkal fontosabb is történt… beleéltem magam. Hagytam, hadd sodorjon magával a cselekmény, és így lassan teljesen átjárt minden érzelem, amely a szereplőket is, ez pedig segített beletörődni minden hibába, amit vétettek. Láttam őket, bosszantottak is rendesen, mégis, ahogy éreztem, amit ők, minden sokkal egyszerűbb lett -  és persze bonyolultabb is. Tiszta érthető vagyok, hát nem? xD  A lényeg, hogy amint az állóvíz kicsit felkavarodott, és fokozódott a feszültség, lassan én is a történet bűvkörébe kerültem, és ez az ajándék ellensúlyozza, mennyire szükségét éreztem olykor egy hatalmas vaslapátnak a drágaságok arcába. Éreztem, amit éreztek. a szívem felgyorsult, a lélegzetem elállt, az arckifejezésem gyakorta változott, én pedig a konfliktusok hevében már tátogtam az elhangzott mondatokat, amelyek mind mélyebbre ásták a szereplők közti szakadékot. Jobb volt ez, mint egyszerűen csak pattogatott kukoricával gyönyörködni benne, ahogy ketten tönkreteszik egymás életét. Egyenesen ott lehettem velük. És kitartok amellett, hogy ez az egyik legnagyobb ajándék, amit író adhat. Úgyhogy köszönöm – köszönöm, Borsa Brown, hogy megírtad a könyvet, köszönöm, hogy nem adtad fel, köszönöm, hogy csak írtál és írtál és írtál, bontogattad a szárnyaid. Mindenki el kell induljon valahonnan, A maffia ágyában pedig bár szerintem koránt sem a tökéletes első lépés volt, mégis tudom, hogy a jó útra vezet. Senki sem lehet tökéletes elsőre – de ez a regény, ez az ötlet, ez az írói stílus hordozza a lehetőséget, hogy a továbbiakban még igenis tökéletessé nője ki magát. És amikor ez megtörténik a következő részben, vagy az azutániban, vagy akár az írónő következő sorozatában… szeretnék ott lenni és látni. Mert én már most meg tudom mondani, hogy ebből még lesz valami ;)

Végezetül ajánlom a könyvet a kicsit idősebbeknek – talán meghúznám a korhatárt nálam, 16 évesnél –,  az erotikus műfaj kedvelőinek, azon belül is azoknak, akik szeretik, ha attól függetlenül, hogy egy történetben a szex fontos szerepet játszik, legyen igazi, lényeges cselekménye is. Ajánlom azoknak, akik hozzám hasonlóan izgalomra, konfliktustengerre vágynak – talán könnyekre is, reménytelen helyzetekre, vagy a vége felé mondhatjuk akár azt is, dark romance-re. Azoknak, akiknek kötél idegeik vannak, mert Suzanne-hoz azért elkell :D És végezetül ajánlom A maffia ágyábant azoknak… akiknek rögtön keze ügyébe esik a folytatás. Bár enyhén lesokkolódtam, mikor becsuktam a könyvet, meg kell állapítanom, hogy szép kis függővég lett… kellően kegyetlen. Szóval jegyezzétek meg: ezt csak folytatással! Most én is várhatok, hogy valamikor kézhez kapjam A maffia ölelésébent… addig meg megesz a fene a kíváncsiságtól. De olvassátok el… és megtudjátok miért ;)

Kedvenc karakterek:

Seriously? Percekig gondolkodtam, számba vettem minden felbukkanó karaktert eltűnődve azon, volt-e egyáltalán bárki normális… de végül akármilyen különös, én Aurora asszonyt választottam. Nem sokat szerepelt, és mikor igen, akkor sem volt éppen kedves, de igazából rettentő erős és okos nő, a könyv végén pedig… na, az egy nagy hűha. Sokáig azt hittem, hogy majd kedvencként emlegethetem Massimót is, de nekem kiesett a kegyeimből, mikor először kezet mert emelni Suzannéra. Erőszakos barom.

Kedvenc részek:

Fogós kérdés, őszintén szólva nehéz bármit is kiemelni. Bírtam, amíg főszereplőink nyugiban eléldegéltek totál szerelmesen haha Angliában, de a könyv konfliktusokkal és akcióval átszőtt második fele még jobban tetszett – emellett pedig mindegyik nonstop idegesített is valamivel. Látjátok, ez az én jelenlegi dilemmám.

Kedvenc idézetek:

„ – Találkozni szeretnék magával, és maga is velem.

– Én csupán azért hívtam, hogy megköszönjem a virágot.

Persze.

– Rendben, akkor köszönje meg személyesen.

Még mindig halk, cseppet sem kedélyes a hangja, sokkal inkább érzem utasítónak a szavait. […]

– Ez most inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek.

– Találkozna velem? Kérem! – reagál rögtön.

Nehezemre esik megőrizni a komolyságomat. Már majdnem nevetségesnek érzem magam, amiért kisajtoltam belőle egy „kérem”-et.

– Rendben, hajlandó vagyok magával találkozni, de csak azért, hogy láthassam az arrogáns arcát, amint bocsánatot kér.

– Ezek szerint akkor holnap velem tölti az estét?

Hát ez nem lacafacázik!

– Vacsorázni hív, vagy az ágyába?”

***

„Mintha a jóisten tudta volna, hogy csakis akkor rejtheti el ennek az embernek a gonoszságát, ha gyönyörű külsővel ajándékozza meg.”

***

„Sokszor a legnagyobb elégtétel látni a másik szenvedését. Beteges cselekedet, ami a gyarló emberi tulajdonságok része.”

***

„Amikor a hétköznapi életünket éljük, sohasem gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek velünk. Aztán egyszer csak ott találjuk magunkat a világ közepén, egyedül a fájdalmunkkal, és az életünk úgy pereg le előttünk, mintha film volna.”

***

„Ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, annyit mondanék: vezér. Vezér, mert elvezetett engem a szerelem ösvényein a teljes boldogsághoz – és vezér, mert megmutatta az utat a pokol legmélyebb bugyraiba.”

Borító: 5/3,5

Hm, nem is tudom. A kétféle kiadás két különböző borítóval jelent meg, és igazából egyik sem igazán az én stílusom, de a maga módján szerintem mindkettő elég szép lett, az első egy letisztultabb, a bővített már egy szenvedélyesebb vonalat hozva. Az én ízlésemhez az előbbi jobban igazodik, elvégre szeretem az efféle minimalista és egyszerű dolgokat, de muszáj belátnom, hogy az utóbbi jobban hozza a könyv hangulatvilágát, így sokkal inkább passzol a történetünkhöz. Összességében mindkét borítónál van elég pro és kontra is, számomra egyik sem az igazi, de nem is tartom őket rossznak.

Pontozás: 5/3,5*

Mit mondhatnék? Koránt sem azt kaptam, amit vártam, de végül mégis sokkal jobbat, mint amire olvasás közben egy ideig számítottam. Csalódtam – pozitívan és negatívan. Dühöngtem, fogtam a fejem a szereplők hülyesége miatt, de közben észre sem vettem, hogy a történet, a konfliktusok, minden fájdalmas helyzet átjár, és magával ragad. Számomra pedig leginkább ez tudta ellensúlyozni, hogy képtelen voltam tartósan bármelyik karakterrel szimpatizálni, hogy nem értettem az ostoba tetteiknek az indítékait, vagy ha igen, megvetettem őket érte, hogy a történet számomra elfogadhatatlan „értékeket” képviselt… igen, összességében tudom, hogy klisésen fejezve ki magam „ez nem igazán volt az én könyvem”, meglehetősen sok tekintetben, mégis, egy percig sem kérdőjelezném meg a kreativitást, a lelket, életet, ami benne van, ami miatt igenis megérte olvasni – még nekem is. Ez alapján pedig minden negatív érzésemet félretéve várom, hogy kézbevegyem a folytatást, és lássam, mi sül még ki ebből az izzásból és szenvedélyből, mert mint kezdőkötet, ez azért eléggé felkelti az érdeklődést.

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Szent Johanna Kisegítő Gimnázium #2 | Leiner Laura - Együtt

„– Látom, Neményi jól szórakozik – röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és fel sem nézve reagált:

     – Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.” Én azért vitatom – teljesen könyvfüggő.

Eredeti cím: Együtt

Sorozat: Szent Johanna gimi 2.

Oldalszám: 394; 464

Megjelenés: 2010; 2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió; L&L

Ár: 2990 –

Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.

Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…

Miután a sorozat első részét kegyetlenül leoltottam, és felsoroltam minden létező negatívumot, amit felfedeztem benne – még mindig tartom magam ahhoz, hogy az első részben sok más nincs –, azt hiszem mostanra a haragomnak az a része, ami túlzásnak bizonyult elpárolgott, megenyhültem kicsit. Azt kérdezitek, hogy ez a rész is megkínzott-e? Persze, de miután nem is vártam mást, és a Kezdet által felkészültem lelkiekben, ez feleannyira sem viselt meg, mint az előző rész olvasása, így ez által talán képes leszek rá, hogy ezúttal megőrizzem a józan eszem, és egyszerű érvelésem és véleménykifejtésem megmaradjon annak, ami, és ne húzzon jobban a „kiakadás” felé. Szembeszállok legkritikusabb természetemmel, hogy ezúttal egy szavam se keltsen felháborodást. Na jó, nem is. Azt fogom mondani, amit érzek, és amit gondolok, akár tetszik ez valakinek, akár nem, mert szerintem az egész posztnak az lenne a lényege, hogy ezt tegyem, de garantálom, hogy a haragom enyhült mostanra, és kevesebb tökéletesen megalapozott szidalmat fogok a rajongók fejére borítani kínzásuk végett. Persze még így is lehet, hogy találnak jópár dolgot, ami nem nyeri majd el tetszésüket, így a konfliktusok elkerülése érdekében figyelmeztetem őket, még nem késő elmenekülni. Az oldal elhagyására való utolsó lehetőség jelképeként hagyok egy üres sort, utána viszont belevágunk a salátába. Vagy lecsóba. Lényegtelen.

Hogy az elején kezdjem: egyrészt ott van az azzal kapcsolatos ellenérzésem, hogy a főszereplőink még mindig kilencedikesek, még mindig nem alkotnak annyira egy közösséget, mint tudom, hogy később fognak, másrészt ott van az is, hogy az előző részhez képest viszont sokkal fesztelenebbnek éreztem a légkört, a karaktereket. Szóval egyelőre egy-egy, és majd meglátjuk, merre tolódik majd az arány a poszt végére – mivel még én sem tudom.

Amit az előző rész kapcsán elmondtam – az emlékezetetek felfrissítése céljából egy kis ismétlés: az egész teljesen irreális, annak ellenére, hogy éppen az ellenkezőjével reklámozzák a sorozatot; mindenkit besorolnak zenei, és filmbeli ízlése alapján; igaztalan és eltúlzott sztereotípiák alapján mindenkit nyomi-menő mérce szerint osztályoznak; stb… – az továbbra is áll. Méghozzá stabilan, és tudom, hogy még fog is, úgy a nyolcadik rész + kalauz utolsó betűjéig, de gondolom, erre már felesleges minden rész értékelésénél pazarolni a szavakat. Így kezdődött, így ér véget, és örökké így is marad, el kell fogadnunk, el kell fogadjam, hogy ez már csak egy ilyen elcseszett alternatív fantasy-disztópia. Mert az.

Ami most már ennek a kötetnek a történetét illeti: továbbra sem volt valami sok. Lényegesen több mint az előző rész alatt, mégis, egy nappal a könyv elolvasása után sem bírok rendesen visszaidézni semmit, a memóriám ellenben köszöni, jól van. Egyszerűen csak nincs benne semmi számottevő, talán Cortez deszkás balesetétől eltekintve. Én ezt arra vezetem vissza, hogy még mindig nem kovácsolódott eléggé össze az osztály, és túl fiatalok ahhoz, hogy annyi bajt keverjenek, mint a későbbiekben fognak. Újabb lehetőség kilőve, mivel Reninek és Corteznek még nincs annyi kapcsolatuk, hogy legyen min veszekedniük. Vagyis… nos, drága, szeretett, és ugyebár az első részben már az egekig marasztalt Renátánk szerint nyilván van, elvégre ő a legkülönfélébb okok miatt, de mindig meg tudott Cortezre haragudni, és akkora hévvel tettetni pár hétig, hogy levegőnek nézi mintha ez érdekelne bárkit is – mintha legalábbis feltűnne Corteznek. Ááá… De azt hiszem, itt jött el az ideje, hogy röviden helyesbítsem az előző posztban tanúsított, sokak szerint nyilván értetlen viselkedésemet, és kibújjak fél percre – de nem többre! – a gonosz boszorkány szerepéből, akinek minden álma elrontani két fiatal szerelmes, turbékoló tubica boldogságát. Mellesleg, sosem volt ilyen célom, mert R és C kapcsolata – juhúúj, ez most éppen annyira titkos, mint az AKÁ, fogadok, hogy senki sem jön rá, kikről beszélek, úú! – engem koránt sem hat meg annyira, hogy annyit foglalkozzak vele, hogy elrontsam. Maximum a páros valamelyik tagját addig kínoztam volna, amíg már inkább a haláláért könyörög nekem véres térdein kúszva. Mindeeegy. A lényeg, amit fentebb elkezdtem volna mondani, mielőtt előtörtek agresszív hajlamaim, az az, hogy amennyire csak lehetséges komolyan elgondolkodni ezen a lineáris és egysíkú könyvecskén, én megtettem. Az előző poszt alatt összegyűlt kommentek után rájöttem, hogy nem egészen úgy fogalmaztam meg a mondanivalóm egy részét, hogy képes legyek vele elkerülni a félreértéseket, így most ezt elmagyarázom mégegyszer. Ici-pici nagyon pici kis monológom címének azt adnám – a könyvre is jellemző egyszerűséggel, hogy ne okozzak problémát – „Reni és a szerelem”. Már alaposan kifejtettem a gondolataimat a szó jelentőségéről, és téves használatáról a sorozatban. Rengeteg árulkodó példát is felhoztam bizonyításul, hogy Renáta fogalma a szerelemről teljes mértékben téves, ami pedig valójában is szerepet játszik a könyv ezen szálán, az Reni Cortezhez való „vonzódása”. Elsőre meglátta, és érzett valamit, de most megint elmondom, hogy első látásra nem lehet valaki szerelmes. Ezt a felszínes érzést csupán tetszésnek nevezik jobb helyeken – és hogy bizonyítsam, annyira nem is vagyok szőrösszívű hárpia, elárulom, ez ellen aztán semmi kifogásom. Mert elsőre a külső az, ami megfog más emberekben. A probléma egy tagmondattal később van: belső megtart. Külső megfog, belső megtart, így szól a mondás. És az addig oké, hogy Cortez első látásra elég királyul néz ki, de amíg Renivel csak kerülgetik egymást kiéhezett mókusok módjára, nem derül ki róla semmi mélyebb tulajdonság, így nincs belső, ami megtarthatná Reni érdeklődését. De talán nem is kéne belemennem abba, Renáta mennyire fogalomzavaros, naiv, felszínes és jellemtelen lányka, mert ezúttal tudok jönni nektek egy olyan infóval, ami ki kéne zárja átmenetileg, hogy az ő személyiségét támadjam. De csak most, és csak kicsit – túl sok ilyet nem bír el az idegrendszerem.

A történet tanulsága az, hogy ne olvassatok fanfiction-öket, mert negatívan befolyásolják amúgy sziklaszilárd gondolataitokat. Na jó, ez nem is igazi tanulság, ezt csak én szűrtem le most, mivel a neten böngészve – remélem elégszer elmondtam már nektek, hogy az internet mennyire veszélyes hely! – egyszer csak egy SzJG fanfic-re bukkantam Cortez szemszögéből, engem pedig űzött határtalan kíváncsiságom és mazochizmusom, ezért elolvastam a legutolsó bejegyzését. Majd az elsőt. Aztán az összeset, ami ezek között van. Na, és tudjátok mit gondoltam a végén: basszus, most megyek, befejezem végre az Együtt-öt. Azta, de hát ez miért lenne már olyan rossz? 

Gondolkozz, ember. Tudod te, hogy miért. 

És mindezt úgy, hogy azért az említett fanfic – nem, nem fogom belinkelni – sem volt valami nagy dolog. Mégis, egy percre azt az érzést keltette bennem, hogy talán én álltam hozzá beszűkülten Reni karakteréhez. Aztán rájöttem, hogy egy dolog van csak, ami igazán ellene szól – az, hogy az ő fejében kell leélnem négy évet. Az az, ami leginkább megvisel. Talán kívülállóként nem is ilyen kicseszettül fárasztó. Erre mutatott rá nekem Cortez szemszöge. Reni ugyanazt tette ott is, amit az eredeti könyvekben, szíve egyetlen választottjának mégis minden máshogy jött le, és így én is el kellett gondolkozzak. Ha elolvasom a Szent Johanna gimit, akkor tudom, hogy Renáta rettentően szerencsétlen, önbizalomhiányos, gyenge jellem, hisztis, buta és idegesítő, de ha mindent, amit tesz, egy másik szemüvegen keresztül, jelen esetben Cortezén át nézek, akkor hamar erőssé lánnyá válik, majd magabiztossá, rettentő intelligenssé, és még sorolhatnám. És tudjátok ti, hogy mi a vicc? Ahogy végre kimászhattam az ő fejéből, át egy másikba – ami amúgy majdnem éppen annyira üres… – máris olyannak láttam én is. Mert kívülről tényleg csak az látszik – és ezzel az érzéssel együtt élni annyira ijesztő… Amit ezzel az egész story time résszel mondani akartam, az az, hogy tényleg minden csak nézőpont kérdése, és hogy talán Renáta sem annyira elviselhetetlen, talán csak az a baj, hogy mindent az ő nézőpontjából kell néznünk – holott azt mondom, még a csöki Virág fejében lévő zavar is érdekesebb Rentai kisasszony szenvedésénél.

Bár ez elég elhamarkodottan hangzott, elvégre Virág épelméjűsége éppúgy megkérdőjelezhető, mint a főszereplőnké. Már az is igazolja, hogy barátnők. De amúgy meg Virág az, aki igazolja magát, minden második szavával.

 „  Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.
     – Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.
     – Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi. – Ki ajándékoz halat becsomagolva?
     – Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a fejéhez – ha egy mókus?”

Engem eléggé fáraszt akkora mértékű naivitás, – ha feltételezzük, hogy Reni talán mégsem annyira buta, mint azt folyton mutatja nekünk, akkor marhára jó színész nem is értem, hogy bírhatja azt az átható sötétséget, amit Virág áraszt magából. Úgy általában nem értem azt, hogy mitől olyan életre szóló barátok, éppúgy, mint Reni Cortezhez fűződő érzelmeit. Utóbbin átmenetileg átlépnék – de mi lesz akkor a barátsággal, hogyan is jött? Reni lesózza neki a szendvicseit, Virág meg próbálja feltornászni a másik kortárs „kultúra” terén lévő hiányosságait, ezen kívül pedig az idő 99 %-ában csak elbeszélnek egymás mellett, és szótlanul hallgatják egymást, reakció nuku. Talán én vagyok sötét, de nem értem. Főleg, mivel Arnold ellenben tökéletes legjobb barát Reninek. Ezzel nem azt mondom, hogy csak úgy lehet barátságot kötni, ha van közös téma, mi több, olyanok vagytok, mint egymás ellenkező nemű verziói. Két teljesen ellentétes személyiségű ember is csodásan kijöhet egymással persze, én minden hátsó gondolat vagy eszme reklámozása nélkül mondom, hogy Arnold egy majdnem tökéletesen ideális barát számára. Továbbra is nagyon bírom, hűvös, egyedi és különc, és már-már lehetetlenül intelligens, olyannyira, hogy kezdem magam hülyének érezni :D Az is vagy, kedves Virág, amiért vállaltad újraolvasni a sorozatot, sajnálom, de ép észből nulla pont, találkozunk a pótvizsgán.

Ha a hülyeségnél tartunk… az azért nem áll meg Virágnál – jelenleg remélem nem kérdés, hogy már NEM rólam, hanem a könyvbeli karakterről beszélek, csak hogy tisztázzuk – bár ami őt jellemzi, az teljes feketeség, a többiek inkább a „hülyék, de legalább poénosak” kategóriába tartoznak, már persze azok, akik egyáltalán megszólalnak. Mert ott van Gábor, aki egyértelműen csak létszámnövelő szereplő, akit még mindig nem hallottam egyszer sem megszólalni, Jacques pedig szintén elég… visszavonult. A maradék viszont…? Na, ők kezdik lassan hozni a formájukat. Az első rész alatti szenvelgés a kiforratlan karaktereken lassan elpárolog – most még csak oszladozik, aztán tizedikben már végleg mindenki megkapja a standard személyiségjegyeinek 90 %-át, ami kész felüdülés. Ez azt jelenti, hogy egyre több kedvencet avathatok: Ricsit, aki egyre jófejebb és lazább, Zsoltit, akinek kezd megjönni a humora… de most már Dave egomán, kütyüsznob volta is kiéleződött, ahogy a jelenlegi kockák – aka későbbi rockerek – is egyre inkább egy személybe olvadtak, mert neee, NE is próbáljátok tagadni, hogy ti sem tudjátok, melyikük Andris, és melyikük Robi. Csak annyi fix, hogy egyikük sem normális.

Éés… nem véletlenül maradt ki két rendkívül fontos karakter az eddigi felsorolásból, ugyanis ők az elsők, aki ebben a részben végre nagyobb térhez jutottak a történetben. Cortez és Kinga. Utóbbihoz természetesen konfliktus fűződik, méghozzá akkora, amitől még Renáta is felemeli a hangját, de csak persze azután, hogy jól kiborul. És itt tartva, Cortez is leginkább agyrém női főszereplőnk által kapott több szerepet, ugyanis ünnepélyesen bejelenem, hogy ITT és MOST, elérkeztünk egy régóta várva-várt pillanathoz…! Mikor is elkezdődik a Reni sír Cortez után című szappanopera első epizódja…! Majd a második! És a…. igen, van pár. Míg az első részben csak egy „távolról csodálom” nevű kis prológust kaptunk, most már durván belevágtunk a közepébe ennek a mostantól kezdve szokásos és rituális álombazokogós, véget nem érő drámának. Sajnálom, hogy nem kezdtem el számolni Reni kiborulásait, pedig ha nem mulasztottam volna el, a nyolc kötet végén összeszámolhatnám őket – totál kíváncsi vagyok a számra. Vagy ki tudja, talán inkább nem. A lényeg, hogy mostantól van mindig szenvednivaló Cortezen – nem mondom, az első részben is bőven eleget hallottuk Renit nyilatkozni finom kifejezéssel élve a témában, elvégre „Cortez rám se néz”, „Cortez csak korrepetálni jár hozzám”, „Cortez ma nem szólt hozzám”, „Cortez, Cortez, Corteeez”… Szóval ja. De mostanra „nagyon nyomós okok” is előkerülnek, amiket ugyan idézőjellel írok, ami enyhe iróniára utal, közben mégis tudom, hogy illene komolyan venni, csak valamiért nem megy – tudom, hogy ez Renáta hibája kell legyen. Mert amúgy én megértem. Nem vagyok szerencsére tapasztalt a témában mert nemes egyszerűséggel megtanultam nem esni bele senkibe, de azért gondolom tényleg okot adhat valakinek sírásra az, ha tetszik nektek valaki, de közben minden bizonnyal mással jár. Meséljetek, hadd mívelődjek kicsit szociológiailag. De erről tudom, hogy szó kell majd legyen bővebben a következő részek értékeléséinél, úgyhogy most nem is beszélnék róla feleslegesen többet – valami izgi kis kiveséznivalót hagyjunk már a folytatásokra is, vagy a végén még elkezdem nemes egyszerűséggel magamat ismételgetni, az pedig annyira nem lenne király. Lényeg a lényeg, csak annyira terveztem ezúttal mondani, hogy én abszolút megértem Renit ???, de attól még olyan furán jön le, ahogy állandóan Cortez után zokog. Mindig. Mindenért. Áá… mindegy.

„Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos, rettentően hideg és komor februári időjárás is.”

Egyet most fejelek a billentyűzetbe nyugi, megnyitok hozzá egy új dokumentumot, nem rondítunk bele egy ilyen khm, szép, sőt mi több, gyönyörűséges posztba, és aztán azt javaslom, haladjunk tovább.

Kedvenc karakterek:

Nem állt be sok változás az előző részhez képest: nálam még mindig Arnold a fő favorit, mert bár irtózatosan irreális karakter, és mélyebben nézve a jellemét, még bosszantó is, engem legalábbis hosszú távon biztos felidegesítene, ebben a kötetben – és még egy darabig – messze ő az egyetlen értelmes karakter. Értelmes, intelligens, briliáns elme, magának való, különc és bizonyos tekintetben lázadó – talán nem nagy merészség részemről, ha azt mondom, elemeiben kicsit hasonlít rám. Rövid távon jól kijönnénk egymással. Hosszú távon meg elküldeném melegebb tájakra. A másik, akit egészen bírtam, az Ricsi. Nem volt sok szerepe, akkor viszont alakított, elkezdte finoman bemutatni azt a jófej oldalát, ami a későbbiekben jellemzi majd. Mellesleg ez az, amiért kimondottan várom ??? a következő részeket – tudom, idővel itt is egyre több embert sorolhatok majd fel.

Kedvenc részek:

Már megmondtam – ha kényszerítenek sem nagyon tudok visszaemlékezni bármire is ebből a részből. Így egyéb híján maradok a bevált válaszomnál: a vége. Na, határozottan az volt a kedvencem.

Kedvenc idézetek:

„Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb rendben.”

***

„    – Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.

     – Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.”

***

„Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzárba. ☺ Megyek is olvasni” – kedvencek között nem kimondottan az idézet, sokkal inkább a tartalom miatt – miután színházban láttam a Vesztegzár a Grand Hotelben c. darabot, igencsak értékelem.

Borító: 5/3 (én az előbbit - eredeti verziót - értékelem)

Gyáh. Legkevésbé kedvencem mind közül. Az alapötletre továbbra is azt mondom, hogy jó, tetszik a sablon, amire a sorozat összes borítója épül, mert jól illik a témához, jól variálható, és még tetszetős is, ez viszont az én mércém szerint jócskán elmarad a többi mögött. Eleve ott a szín – utálom a lilát, de ez persze az én bajom. És a többi vacak, ami rá van potyogtatva a borítóra, na, azokkal sem vagyok elégedett. Mintha valaki kiöntötte volna a táskája alját, és kipotyogott volna belőle a zacsiból kiszóródott Smarties, meg egy halom műanyag barbie-s szívecske. Neem, ez most nagyon nem jön be, sajnálom :/ Ha egy valamit, hát a borítót nem akarom már állandóan csak szidni.

Pontozás: 5/3*

A második részre sikerült feltornáznunk a pontszámot ilyen előkelőre – furcsán néz ki, hogy ha amúgy ez sem tetszett, akkor meg mit engedékenykedek, elvégre ugye nem ilyennek ismertek :D, de először is figyelembe vettem azt, hogy az előző kötetnél lényegesen jobb volt. Aztán másodjára meg arra gondoltam, hogy ez szép és jó, ennek ellenére még mindig nem történt semmi, az osztály legtöbb tagja azért még mindig elég kidolgozatlan, Reni iszonyú, mennyit nyafog, sír, szenved és mindez ráadásul csak egyre rosszabb lesz, továbbá a könyv továbbra is hordozza azokat az elemeket – sztereotípiák és általánosítások, meg persze szürreális világ lefestése „valóság” címszó alatt – amiktől a falat kaparom, és amitől szerintem a nyolc rész végére pszichiáterre szorulok majd. Ja, és igen, azok mellett, amiket itt elsoroltam, hülyén nézhet ki, de amúgy tényleg javult a Kezdet szintjéhez képest. Csak hát az nagyon gyatra volt… ez meg még így is simán gyatra marad, ami továbbra sem elég nekem, mert miért érném be kevesebbel, minek nyugodnék bele ebbe, ha egyszer lesznek itt még jó jobb kötetek is? Ugye hogy ugye? Na, a csillag pedig akárcsak az előző rész impozáns kis 2.5 pontja mellett, itt sem elütés, félreértés, fogalomzavar, vagy egy elvetemült troll hacker munkájának eredménye, hanem nagyon is szándékos – egész egyszerűen annyival indokolnám, hogy a könyv minden hibája ellenére olvastatta magát annyira, hogy megjöjjön a kedvem azonnal folytatni a következő kötettel de ezt utólag majd úgyis megbánom.

A sorozat további kötetei:

Értékelésem a sorozat előző kötetéről: