Pofánverés pt.2 | Anna Todd - Miután összecsaptunk

„Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”

Eredeti cím: After we collide

Sorozat: Miután 2. (After 2.)

Oldalszám: 548

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.

Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.

Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait.

Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen.

Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.

De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?

Az első rész után – akárhogy lehúztam az értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált – az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok bele előre, ez milyennek ígérkezik.

Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek, hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több, egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.

Számomra az egész fehér és fekete – nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre. Akármilyen klisékupac is ez így leírva.

Alapbeállításban mindig az agyamat használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám, így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom, ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe, most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött, fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.

Bár már vártam a folytatást, s a bájos függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam… pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee, amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy ezt valaki halál komolyan gondolta.

Engem kapásból földhözvágott igen, még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa, akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk, hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a „soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.

Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a Miután cselekménye… de hogy erre rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.

Azt már millió meg egy értékelésem alatt elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve. Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás, menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…

Mert itt aztán volt minden… csak valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán, hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –, egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben, mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát, nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik egymást. 

Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű. Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.

Talán ez valami úri luxus, ami nem jár… de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza magát a lány kegyeibe. Jézusom.

Így összességében a véleményem koránt sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a Miután kritikámban. De! Mert egy „de” azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az én szememben ez mentette meg a könyvet.  Meg talán a rengeteg konfliktus közötti békés percek… írtam, hogy általában imádom a nagy veszekedéseket, de ebből a sorozatból, úgy tűnik a nyugi lesz a kedvencem :D Azok a percek, mikor Hardin és Tessa is kicsit boldogok voltak, szerelmesek, olyanok, mint egy normális romantikus pár – mindennapi viccekkel, helyzetekkel, közös ünnepléssel, lágy pillantásokkal és végre egy igazi, első randival. Ilyenkor ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések. 

Mindent összevetve, ajánlom a könyvet… na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy, piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel, és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok. Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok – hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)

Kedvenc karakterek:

Hm, azaz egy szereplő, aki nem idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt, aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na. Nem is utáltam mindenkit.

Kedvenc részek:

Ezúttal szerencsére akadtak percek, amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem, amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még egészen kedvelem is. Psszt.

Kedvenc idézetek:

„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”

***

„Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”

***

„Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat.”

***

„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész?”

Borító: 5/3,5

Egyértelműen jobban tetszik, mint az előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind rendkívül egyszerű.

Pontozás: 5/3

Volt néhány pillanat, amíg komolyan hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart, hiszen a Miután összecsaptunk maga egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500 oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott, szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával, de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Jenny Han - A fiúknak akiket valaha szerettem

„Tudod milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni? Valószínűleg nem. Az olyan embereknek, mint te, soha nem kell ilyesmi miatt szenvedni.”

Eredeti cím: To All The Boys I’ve Loved Before

Sorozat: A fiúknak akiket valaha szerettem 1. (To All The Boys I’ve Loved Before 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 2990 –

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.

Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Kedves Jenny!

Te egyszerűen a sírba viszel! Hát így kell meghálálni beléd vetett, sikeresen épphogy csak visszaállított bizalmamat? Így? Sokáig nem hittem benned, sőt, sok bosszús percet okoztál már egy előző könyved által, ám nem hittem volna, hogy ekkora kegyetlenségre vetemedsz ellenem! Hát ártottam én neked valaha is? Nem hinném, hogy ezt érdemeltem. És bár valószínűleg sosem olvasod majd a soraimat, tudd, most kéne megemelned a segged és szelek szárnyán repítened a folytatások kiadási jogait Magyarországra, hogy még azelőtt olvashassam őket, hogy idegösszeroppanást kapnék. Szóval légy olyan kedves.

Sok szeretettel,Virág

Hát ez… ez mérhetetlenül édes volt. Aranyos. Szórakoztató. Könnyed és gondolkodós egyszerre, bájos és humoros, miközben egy kissé mégis szomorkás. Végső soron függ attól is, hogy ki milyennek tudja, vagy éppen akarja látni – nekem így sikerült, a negatív és pozitív érzések ilyen elegye egy szóvá állt össze a szememben: tökéletes.

Azóta kísérem figyelemmel a regényt, hogy először ütötte fel fejét a Könyvmolyképző előkészületben lévő könyveinek listáján, ám valami mostanáig visszatartott… azt hiszem a tapasztalat, de ha konkrétabban akarok fogalmazni, azt mondom, a csalódás. Volt már dolgom ugyanis Jenny Hannal, a Nyár trilógiája első része pedig mondhatni beleégett a memóriámba, mint az a könyv, amit akkor hozok fel örömest példának, mikor valami igazán idegesítőről van szó, főszereplője Belly pedig úgy, mint az agyrém karakterek mércéje. Őt máig sem hiszem, hogy bárki lekörözte. Ezek után érthető volt mindennemű gyanakvásom az írónő újabb dobásával kapcsolatban, pláne, hogy értékeléseket olvasgatva is igen sok intő jellel találtam magam szembe, ami mind arra utalt, hogy bizony ez sem lesz jobb. Nos… nagy szerencsém, hogy ha sok már jó tulajdonságom nincs is, azért legalább könnyen befolyásolható nem vagyok. Ha hallgattam volna azokra az ominózus értékelésekre, vagy akár csak az automatikus előítéleteimre, nagyszerű könyvélményről maradtam volna le.

És ezen a ponton már le is lőttem a poént: igen, egyszerűen csodálatosnak találtam Lara Jean történetét. Az elejétől kezdve megfogott benne valami – először a stílusa, ami annyira különbözött számomra a szokásos tucat-romantikusokétól, sokkal valódibbnak tűnt, kevésbé megrendezettnek, s valahogy az egyszerűsége tette olyan egyedivé és nagyszerűvé. Aztán ott volt persze a „konfliktust” kiváltó téma, melyet már valamennyire a cím és a fülszöveg is demonstrál, a szerelmes levelek az összes fiúnak, akik valaha sokat jelentettek a főszereplőnknek. Ez nálam abszolút telitalálat volt. Rengeteg romantikus könyvön rágtam már át magam életemben ó, és még mennyin fogom, és szintén nem kevés érdekes kompozícióhoz volt szerencsém általuk, ám ez megint mutatott valami egészen újat – és bár lehet, ez az ötlet sokáig feldolgozatlanul repkedett a levegőben, megérte várni arra, hogy valaki végül megragadja, mert így utólag egészen biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került. A téma tökéletesen passzol Jenny Han írói stílusához, és a megteremtett karaktereihez is illik – így lesz kerek ez az egész. Minden harmonizál.

De bár alapjáraton a felsoroltak már bőven elég indokot szolgáltatnak rá, hogy olyan szavakkal dobálózzak teljes szívnyugalommal, mint „új kedvenc”, számomra azzal vált A fiúknak akiket valaha szerettem áradozás tárgyává, hogy egyéni okok miatt is sikerült sokkal közelebb éreznem magamhoz. Nálam mindig ez az utolsó lépcsőfok – „nem elég” egy jól sikerült történet, egy kellemes stílus, szerethető szereplők… számomra végsősoron a legfontosabb az érzelmeimre gyakorolt hatása, és némi személyes kötődés, amit ez esetben szinte azonnal meg is találtam. Kábé akkor, mikor felfedeztem magam Lara Jean-ben.

Oké…. ez most azokban, akik olvasták a könyvet, nem feltétlenül pozitív felhangot nyert, sőt, ezt még én magam sem tudnám így értelmezni, így jobb leszögeznem, hogy alapjáraton nem is hasonlítunk egymásra… lényegében tűz és víz vagyunk. De van valami… a lelkünkben. Néhány tulajdonságunkban. Meg kicsit a családunkban. Ez is rögtön fölélénkített, Lara Jean és a testvérei, Kitty és Margot. Itthon mi is hárman vagyunk lánytestvérek, szintén én vagyok a középső – és nem tudom ez minden hasonló felállású családnál így van-e, vagy csak nálunk, de annyira jellemző ránk is a szemléltetett felállás… amibe részletesen inkább nem is megyek bele, a lényege annyi, hogy az által, hogy az írónő végre megtette azt, amit már sokaknak meg kellett volna, és a szerelmi szál mellett elegendő figyelmet adott a családi kapcsolatoknak is, elég rálátást biztosított egy szigorú, mindent kézben tartani akaró, anyáskodó nagytestvér, egy pattogós kishúg és a sorból kilógó középső életére. Ez által pedig kicsit az enyémre is, bár persze nincs két egyforma család. Szimplán csak magával ragadott a helyzet, hogy fel tudtam magamat – magunkat – fedezni kicsit a lapok között – de szerencsére nem ez volt az utolsó alkalom a könyv során.

Lara Jean koránt sem volt tökéletes. De azt hiszem, már nektek is feltűnhetett, hogy egyre többször kardoskodom az ilyen karakterek mellett – mert bennük ez által ott van az élet. A tökéletlenségeik teszik őket emberivé, élő-lélegző figurákká, és nem volt ez máshogy mostani főszereplőnkkel. sem. Kissé gyerekes volt, naiv, a lelke mélyén még egy sértett kislány, aki bár magának sem meri bevallani, fél szembenézni a való élettel. Ezeket úgy kezdtem el sorolni, mint negatívumokat… a végére azonban azt hiszem, már erősen más értelmet nyert ez mind. Inkább afféle szomorkás árnyalatot adott ebbe az amúgy egészen vattacukorszerűen édes kis történetbe. Hiszen mindenkinek van egy pontja, ahol gyenge. Mindenkinek. És Lara Jean bár összességében életvidám lányként mutatkozik be, és a szerelemes leveles téma is egy érdekes színfoltnak tűnik, ez az egész engem akkor is kissé elkeserített.

„– Csak olyan srácokba vagy szerelmes, akikkel nincs esélyed, mert félsz! Mitől félsz ennyire? 

Hátrálni kezdek, amíg a falnak nem ütközők. 

– Nem félek semmitől! 

– Nem a frászt nem! Inkább álmokat kergetsz, mint hogy egy hús-vér emberrel legyél!”

Szomorú, hogy valakinek ekkora szíve van, így tud szeretni, mégsem talál igazán viszonzásra soha, összesen annyit tehet, hogy ha nem akar szenvedni, mindent leír egy levélpapírra, borítékba teszi, és elrejti a pávakék kalapdobozába. És megpróbál így rövidrezárni minden érzelmet, több kevesebb sikerrel. Persze ott van a dolog másik oldala, hogy persze szerelemről és komoly érzelmekről beszélni még egy 16-17 éves lánynál is közel nevetséges, de visszautalva Lara Jean akár 13 éves korára már egészen abszurd… Tőlem pedig még furább, hogy nem háborgok fennhangon, hiszen én dumálok mindig arról, mennyire nagy baromságnak találom a korombeliek „szerelemi életét”. De ez a könyv akkor is édes volt, akkor is teljesen magával ragadott, így kicsit talán megtanultam félretenni a különc gondolataim, és egyáltalán, hogy természetesen nincs dolog a földön, amiről ne tudnék máshogy vélekedni mint a „normális” emberek, így arra jutottam: hát nem veszi minden tini rémesen komolyan magát? Bizony minden korosztálynak a maga problémái jelentik a szenvedések netovábbját, és ez talán így is van jól.

Visszatérve a levelekre… bár elég hamar… na jó, konkrétan a fülszöveg elolvasása után azonnal kedvem támadt, hogy Lara Jeanhez hasonlóan én is mindent-mindent kiírjak magamból, mert végül is egész hatékony, kreatív és biztonságos módja ez az indulatok levezetésének, hamar eljött az a pont, amikor kulccsal zárható biztonságos fiók vagy szekrény híján elvetettem az ötletet. Gondoltam ezt pontosan akkor, mikor Peter Kavinsky Lara Jean elé állt, cáfolva a levélben róla írtakat. Hopika. Na igen… bár most lelövöm a poént – aminek amúgy a semmi jelentősége, de mindegy –, közlöm, veszélyesek a dühös kistestvérek. Jó, én az enyémből nem nézek ki ilyen mértékű gonoszságot, de akkor is… jobb az elővigyázatosság, úgyhogy hamar elbúcsúztam a levelek gondolatától. Mert kitaláljátok, igaz? Drága Kitty Song Covey megtalálta a dobozt, és mivel Lara Jean is volt olyan kretén, hogy megcímezzen minden borítékot, a szerelmi vallomások napokon belül a célszemélyek postaládájában hevertek.

„Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis az lenne a dolguk.”

Innentől pedig a történelemben új dimenziója nyílik a szerelmi szálnak, miután a levelek, és a téma elméleti érintése után az események igazából is megkezdődnek. Nem mondom, hogy ez a felállás már nem lett klisés. Mert ó, de, igenis az ett, elvégre ki nem látott már ezer színlelt kapcsolatot meg gyengécske szerelem háromszöget… és ez szigorúan véve hiba… de tudjátok mit? Jó hangulatban kapott el a könyv, úgyhogy nem tudtam bánni. Mert – bár ezzel a kijelentéssel már sokadjára ismétlem magam a posztban – egyszerűen aranyos volt ez is. Az egész. Több ponton haragudtam Peter és Lara Jean kapcsolata miatt, magamban korholtam a lányt, amiért belement ebbe, mikor egyértelműen nem jöhet ki belőle jól, kiakasztott, mikor hagyta, hogy mindeközben a srác továbbra is találkozgasson Gennel, mikor ez rá is rossz fényt vet… de hiába ezek mind, nehéz volt elvonatkoztatni attól, mennyire édesek is voltak ezek ketten. Szerettem a párbeszédeiket, ahogy Peter „tapasztaltsága” és Lara Jean – Large :D – gyermeki naivitása találkozik, és azt, ahogy lassan érzékelhetővé vált, hogy a kapcsolatuk fokozatosan túllép a színészkedésen, és valódi érzelmekké alakul át. Éppen ezért húzott fel annyira a regény vége… főszereplőink kisebb konfliktusa után még nagyon vártam valami nagy kibékülésre, egy happy endre, de legalábbis valami szilárdabb lezárásra, így mikor egy „…” zárta a sztorit, nyitvahagyva a történteket, teljesen a képzeletre bízva, hogy mi jön ezután… hát, kapartam a falat rendesen, így most ezerrel számolok vissza addig, míg jön a folytatás magyarul is.

„A szobámban, a meleg, téli pizsamámban, előveszem a különleges tollamat és a vastag levélpapíromat, és írni kezdek. Nem búcsúlevelet, csak egy egyszerű, régimódi szerelmes levelet. Kedves Peter …”

Mindent összevetve ajánlom a könyvet azoknak, akik valami könnyed de élvezetes, kikapcsolódást nyújtó történetre vágynak, szerethető és bájos karakterekre, egy kidolgozott családi háttérre, amely ebben a regényben végre egyenrangú  lehetett a szerelmi szállal. Ajánlom fiatalabbaknak, akik ismerkedve a romantikus műfajjal még valami visszafogottabbat, gyermekbarátabbat keresnek, és idősebbeknek, akik a sok fájdalommal, akcióval teli, hard és erotikus sztori után megpihennének egy délutánra valami aranyos és tiszta, ártatlan történetet olvasni. Ezt szerintem nem is lehet megbánni… maximum ha nincsen szívetek. Olvassátok, és zökkenjetek ki pár órára a rohanó hétköznapokból! :)

Kedvenc karakterek:

Bár nem volt tökéletes, és alapból az övéhez hasonló személyiség engem eléggé gyakran felbosszant, Lara Jean mégis hamar megszerettette magát velem, ahogy igazából Peter is – bár néha péklapáttal suhintottam volna meg a pofiját, összességében elég édesnek találtam. Továbbá eleinte még Josht is szimpatikusnak találtam – ám ez a vége felé eléggé megkopott, sőt, már igazából akkor, mikor Lara Jean és Peter „járni” kezdtek – előtte még őszintén szurkoltam Joshnak, és igazából nem is tartottam mást esélyesnek egy happy endre de milyen happy endről is beszélek, ó, én ostoba, de a fent említett történések után már szinte feleslegesnek éreztem. Remélem nem nagyon bonyolítja majd a szálakat a jövőben, mert nekem elég határozott elképzelésem van arról, hogyan kell a későbbiekben alakuljon Lara Jean szerelmi élete. Csak. És. Kizárólag. Peterrel.

„Ha inkább Josh hülye fehér csokis, áfonyás sütijét készíted el, és nem az én gyümölcskenyeremet, köztünk mindennek vége.”

Kedvenc részek:

Istenem, miért teszed ezt velem? Akarom mondani… mi a jó égért teszem én ezt magammal? Ajj… elhiszem hogy már fogjátok a fejeteket a monitor másik oldalán, amiért „ez az idióta folyton felteszi magának ugyanazt a rohadt kérdést, amire sosem bír tisztességes választ adni”, de ez nekem is ugyanolyan nehéz… de legalább némi gondolkodásra késztet. Ezen a ponton agyalva legalább átgondolom a könyvet mégegyszer… és ez jól esik, mert ha nem lenne temérdek olvasnivalóm, határidőim, stb… akkor most visszahuppannék az ágyamra, és elkezdeném újra az elejéről az egészet. Mert én úgy élveztem, ahogy volt, egy percre sem ingott meg a bizalmam, az elképzelésem a történetről, nem voltak sötét pillanatok, mikor abba akartam hagyni, sem olyanok, mikor elégedetlenkedni támadt kedvem – pedig olyan azért túlnyomó többségben szokott lenni. Szóval ennyi, egyszerűen imádtam az elejétől a végéig – külön kiemelve még Lara Jean és Peter kapcsolatát, hiszen mellettük nem is mehet el az ember szó nélkül.

Kedvenc idézetek:

„– Nem tudom, hogy szerettem-e valaha is Genevieve-et. Honnan is tudhatnám, milyen érzés az? Az isten szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok!

– A tizenhét nem olyan kevés. Száz évvel ezelőtt az emberek ebben a korban házasodtak.

– Na jó, az még az elektromosság és az internet előtt volt. Száz éve a tizennyolc éves srácok már bajonettel harcoltak, és életre-halálra küzdöttek egymással. Mire annyi idősek lettek, mint most mi, már sok mindenen keresztülmentek. Manapság mit tudnak a fiatalok a szerelemről és az életről?”

***

„– Álljunk meg egy szóra! Nem is olvastad a Harry Pottert!

– Az első kettőt olvastam.

– Akkor tudnod kéne, ki az a Hisztis Myrtle!

– Már nagyon régen volt. Ő volt az egyik csaj a festményeken?

– Dehogy! Hogy bírtad abbahagyni a Titkok kamrája után? A harmadik kötet a legjobb mind közül. Úgy értem, kész őrület! – Az arcát kémlelem. – Van neked lelked?”

***

„Azt hiszem, már látom, mi a különbség aközött, hogy az ember messziről vágyik valakire, vagy amikor közelről szereti. A amikor az ember közel kerül valakihez, látja a másikat a maga valójában, és a másik is látja őt.”

***

„(…) túl nagy felelősség lehet egy másik ember szívét birtokolni.”

***

„A szerelem félelmetes – állandóan változik, és bármikor vége lehet. Ez a kockázat vele jár. És mégsem akarok félni többé. Bátor akarok lenni! Azt akarom… hogy végre elkezdődjön az életem! Szerelmes akarok lenni egy olyan fiúba, aki viszontszeret!”

***

„Amikor valaki, aki régen elment, hazajön, először mindent el akarunk mondani neki, ami történt. Igyekszünk mindent elraktározni a fejünkben. Ám ez pont olyan, mintha homokszemeket tartanánk a markunkban – szép lassan az egész kipereg, és már csupán a levegőt markoljuk. Ezért nem tudjuk az élményeket elraktározni. Mert mire végre találkozunk, csupán egyetlen nagy dolog marad, mivel a kis dolgok közben kicsúsztak a kezünkből. Ám az életben a kis dolgok a legfontosabbak.”

***

„Ezek nem szerelmes levelek valójában. Akkor íródnak, amikor már nem akarok szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem kínoz többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni a reggeli gabonapelyhemet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem Neki éneklem.”

Borító: 5/5*

Erre amúgy is gyönyörű történetre azt hiszem a borítója tette fel a koronát – jó, lehet, hogy igazából nincs benne semmi extra, de nekem nagyon tetszik. Olyan világos, vidám és harmonikus; lányos, de nem annyira, hogy már zavaró legyen, épp csak annyira, hogy egy, a szokásos sablonoktól eltérő, aranyos és tiszta szerelmi történetet sejtessen. És akkor már ne is mondjam, de egyszerűen még a hátoldala is bájosra sikerült. Imádom, muszáj lesz megszereznem, hogy ott tündököljön a polcomon is!

Pontozás: 5/5*

Egy olyan napra, amikor nem tengnek túl az agresszív indulataim, és nem egy alternatív világra vágyom, ahol a démonok miszlikbe aprítják a fél emberiséget, vagy nem arra, hogy mindenki majd’ belehaljon a fájdalomba… egy olyan napra éppen ezt mondanám a tökéletes regénynek. A maga kissé gyermekded kedvességével és ártatlanságával, a harmóniájával, a sajátos hangulatával és stílusával, a szeretnivaló, kissé különc, de a maguk módján igazán élő-lélegző karaktereivel. Bár a cselekménye egyes pontjain elég kiszámítható, mégis mindig meg tudott lepni valami apró fordulattal – nem naggyal, nem akkorával, amitől a Föld hirtelen a másik irányba kezd forogni, éppen akkorával csak, amekkora a valóságban is említést érdemelne. Ez a könyv egy darabnyi tökéletes tökéletlenség, egy darab élet: egy darab meg nem értettség és szeretetéhség, egy darab az átlagos, nem tündérmesében élő álmodozók napjaiból, egy fiatal lány példáján át, aki annyira akart szeretni és szeretve lenni, hogy közben észre sem vette, hogy ettől fél a legjobban. Bájos történet, amit mindenkinek jószívvel ajánlok, aki nyitott még valami ennyire egyszerűre és gyermekire, valami ennyire tisztára és aranyosra az agyevő zombik és birtoklási problémás macsó pasik világában. Megéri megállni egy percre, és megpihenni ezzel a könyvvel.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Jennifer L. Armentrout - Obszidián (Luxen 1.)

„– Mi jön be neked?  

– Hát, nem a nyálkás zöld űrlények – feleltem.”

Eredeti cím: Obsidian

Sorozat: Luxen 1. (Lux 1.)

Oldalszám: 424

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre nem vettem magas, szexi és különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rámtámadt, és Daemon a keze egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt… akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint a vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul rajtam a nyom.

Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg…

Valahogy előre érzem, hogy ezzel az értékelésemmel nem leszek népszerű… sőt, talán lesz majd köztetek, aki három mondat után bezárja az ablakot, vagy ha végig is pörget, a végén hagy maga után egy csípős, bájosan engem minősítő kommentet. Igen, tisztában vagyok vele, mit teszek. Nem mintha nem tetszett volna a könyv… de oké, tényleg nem voltam elragadtatva.

Noha elég hamar tudatosult bennem, hogy én most nem fogok kedvencet avatni, azért kitartóan vártam azt a pillanatot, mikor nekem is sikerül belezúgnom Armentrout kisasszony történetébe, vagy a szoborszerűen tökéletes izomzatú Daemon Blackbe… vártam a pillanatot, ami nem jött el. Akik teljes szívvel ajánlották a sorozatot, most talán sajnálják, hogy hozzám ennyire nem ért el a varázsa, de őszintén szólva engem ért a legnagyobb csalódás. Akartam én szeretni – pláne, hogy a Shadows már előzetesen levett a lábamról – de nem hagyta magát.

Vagy… ha valami misztikusabb módon akarom felfogni azon roppant hétköznapi helyzetet, hogy nem tetszett egy könyv, azt mondom, én vagyok A Kiválasztott, akinek a feladata, hogy észrevegye és megfejtse az Obszidián hibáit. Mert vannak. Kisebbek-nagyobbak, van, ami csak az én szememben melléfogás, más viszont szerintem egyértelmű probléma – hadd osszam hát meg veletek az elméletemet.

A fantasy műfajban alkotás, de kezdjünk az alapoknál, már maga az írás is szörnyen bonyolult terep. Fel-felbukkannak emberek, kiknek teremtésénél kicsit megdőlt Isten „tehetség” címkéjű csupra, és ez már önmagában ajándék – ám ahhoz, hogy valakiből jó író legyen, még oly kevés. Visszatérve eredeti mondatomra, az írás sosem egyszerű menet. Még ha meg is van hozzá a kellő tehetség, akkor sem, mert a nagyvilág tele a levegőben szálldosó ötletekkel, de amelyekről igazán megéri írni, azt már más felhasználta. Az alkotás végtelen olyan lehetőség tárháza, amiben örök másodikak vagyunk. Ma elkap minket az ihlet, megtaláljuk életünk legjobb történetét, de holnap rá kell jönnünk, hogy azt már megírta valaki más – sajnálatos, de jobban, mint mi. Ez az írás úgy általában, vannak bevett elemek, jelenetek, klisék, standard témák, és mindenki nyugodtan nyúl hozzájuk alkalomadtán. Éppen ahogy valahonnan ihletet is kell meríteni, és teljesen természetes, mikor a kezdőlökést egy másik könyv adja.

Ezért nem is akarnám hibáztatni J. L. Armentroutot… amúgy sem tudhatom, mi volt szándékos, s mi nem, annyi azonban holtbiztos, hogy én észrevettem. És közben végig azon töprengtem, hogy ez hogy a jó égbe nem tűnt még fel másnak?

Mert ez alatt a 400 oldal alatt aktívan azt éreztem, az Alkonyat egy kissé felhígított, ufósított, romantikus nyáltengertől megtisztított verzióját olvasnám. Először csak feltámadt bennem a gyanú, aztán ahogy jobban odafigyeltem a részletekre, láttam magam előtt párhuzamosan peregni le a kettő cselekményét.

Bella Forksba, egy elhagyatott, Isten háta mögötti kis koszfészekbe költözik – Katy új otthona egyetlen hosszú főút, és még egy boltért is a szomszéd városba kell mennie. Mindketten itt találkoznak a végzetükkel: egy-egy földöntúli szépségű, nem is e világi pasival, aki elsőre merev, utálkozó és távolságtartó, s persze egyáltalán nem is tartja jó ötletnek, hogy a lány a közelében legyen. Veszélyes, nekik és a másiknak egyaránt – elvégre az egyik, ha akar, lángralobbant és a fényével ropogósra süt vacsorára, míg a másikat inkább csak a véred érdekli vacsorára szintén egész jó ötlet. A továbbiakban mégis folyton összefújja a jómadarakat a szél, s hogy, hogy nem, úgy adódik, hogy valami halálos veszedelemtől csak Mr. Tökély tudja megmenteni Ms. Szerencsétlent. E szerint Edward puszta kézzel félrelöki a furgont, ami majdnem palacsintává lapítja Bellát, Daemon pedig fényével elijeszti a medvét, amely rájuk támadt. Életmentés sok/1. De nem kell sokat várni, érkezik a második számú akció is. Mikor Bella és Katy, mivel hiányzik belőlük a túlélési ösztön, az üres városban éppen éjszaka hódolnának könyvimádatuknak, mindketten bajba keverednek: előbbi eltéved a sötétben, ahol kétes alakok kezdik követni, utóbbi úgy dönt, segít egy tök idegen pasinak a kocsijával, mert az éjszaka annyira gyilkos,- és erőszaktevőmentes időpont a barátkozásra. De persze ha erre a kettőre rátör az önállóskodási roham, az nem sül el jól, úgyhogy meg kell jelennie a felmentő félisteneinknek, Edwardnak és Daemonnek is. Szerintem már eddig is eléggé egyértelmű, hogy miről beszélek, de ha annyira nem akartok nekem hinni, bátran vágjátok csak rá, hogy „persze, de azonos műfajban nem is csoda, ha vannak egyezések”… a lényegen ez nem változtat. Végig éreztem az enyhe Alkonyat-mellékízt olvasás közben – leszámítva a szerelmi szálat, mert az már egészen más lapra tartozik és nem állítom, hogy mint pozitívumot akarom majd megtárgyalni –, de a pontot az egészre mégiscsak a végén lévő csata,-/akciójelenet tette fel. Minden közös pont után vettem egy nagy levegőt *belégzés….. kilégzés…..*, és úgy döntöttem, új lappal indítok, de ekkor már nem tudtam mit mondani. Csak akkor tudtam volna nem észrevenni a párhuzamot, ha nem olvastam volna valamelyik könyvet a kettő közül. Ahogy végigfutottam a leírását annak, ahogy az arum cseszteti Katy-t, elszívja az életerejét mert a vér az már komolyan túl feltűnő lett volna, right?, üti, veri, rúgja, ahol csak éri, ahogy patakokban folyik a vér, a lány előtt lassan minden összemosódik, sztepptáncot jár a halál küszöbén… elég három szót mondanom arról, mi jutott eszembe, hogy felvázoljam a képet: James. Bella. Balett terem.

Jó... azt el kell ismernem, akármennyire is ezerszer inkább Edward, mint Daemon, azért shirtless mode-ban az utóbbi jobban remekel.... Eddie valahogy olyan, mint aki iskolai orvosi vizsgálathoz vetkőzött.

De á, a világért sem akarnék gyanúsítgatni… elvégre tudom, hogy nincs új a nap alatt, ihlet, műfajbeli hasonlóságok, blabla… és bár maximálisan igazam van, némileg hülyén érzem magam tőle, hogy a rengeteg emberből, aki ezt olvasta, csak nekem szúrt ez az egész szemet egyáltalán. Nekem viszont sajnálom, de nagyon. Sért egy szinten, hogy az egyik kedvenc könyvemet – mert nálam a Twilight akkor is az ♥ – felhígították és újrakeverték egy olyan sorozattá, ami mocsok módon túltesz az előző sikerén nem lovallom bele magam, mindjárt leállok, fél perc, ráadásul a fénylő-csillogó vámpírokat frankón fénylényekkel helyettesítették… de bár tényleg ez jött le nekem, ez még csak duzzogás.

Képes vagyok elvonatkoztatni az Alkonyatos hasonlóságoktól, a fent felsorolt okok miatt… ám most jön a rossz hír most jogosan kérdezhetitek, hogy akkor mi volt a poszt eddigi része, megértem – nekem ez még így sem került az élvezhető kategóriába. Még.

Talán kevesebb gondolkodással és odafigyeléssel, több hajlammal a szórakozásra és kevesebbel a kritizálásra nekem is a kedvencem lehetett volna az Obszidián. Mert a lehetőséget igenis látom benne. Tény, arra építettem a poszt eddigi részét, hogy puffogtam, amiért Armentrout szinte átírta a Twilightot, de komolyra véve a szót, ezt az észrevételemet félretéve pár percre, be kell vallanom, hogy az alapötletben van fantázia. Nem mintha lenne viszonyítási alapom, többnyire nem az én asztalom ez a földönkívülis dolog, és nem is olvasok ilyen témájú könyveket, de ez indításnak nagyon is rendben volt. Attól eltekintve, amit már mondtam jó, fogjátok fel, hogy ezen egy darabig még nem teszem túl magam, szóval csak hagyjatok figyelmen kívül xD, a világ, a fantasy oldal, ez az egész luxenes-arumos dolog elég jól lett felépítve és megálmodva, látom benne a fantáziát – és végül is ez az, ami miatt már most is biztos vagyok benne, hogy hamarosan folytatni fogom a sorozatot. Meg persze a függővége… ami ugyan nem halálos az Leiner Laura specialitása, de éppen eléggé felhúzza az ember agyát. Nyugodtan olvasgattam abban a tudatban, hogy van még bőven ötven oldalam… aztán hoppáka, itt a vége, ha nem elég, nesze, megdoblak néhány extra fejezettel Daemon szempontjából. WTF? Ezt miért? Emberkínzás…

Apropó Daemon… mert a kedves, bájos és pozitív gondolatokból és a szarkazmusból sosem elég, most, miután szépen és visszafogottan elismertem, hogy nem is volt a könyvben minden olyan rossz, jöhet újból a feketeleves.

Daemon Fuckin’ Black. Akitől már az első alkalommal kinyílt a bicska a zsebemben. Viszketett a tenyerem. Nem is, az öklöm… sőt, a bakancsom talpa! Nincsenek nekem semmi bajom a rosszfiúkkal – rengeteg könyves álompasim az –, de egy dolgot nem tolerálok: mikor valaki seggfej.

„– Tudod mit? Igazad van. Tévedtem, hogy seggfejnek neveztelek. Az ugyanis túl szép szó rád – folytattam édes mosollyal. – Te egy pöcsfej vagy. 

– Pöcsfej? – ismételte. – Igazán elbűvölő.”

Daemon pedig ó, nagyon is az volt, egészen attól kezdve, hogy először kinyitotta a bejárati ajtót, na meg a nagy száját. Hiába áll leírva az ominózus jelenet, és még sok másik az ő szemszögéből is, számomra ez akkor sem elviselhető magatartás. Velem lenne a baj? Erősen kétlem. Az, hogy valaki ennyire arrogáns, lekezelő és bunkó valakivel, mint Daemon Katy-vel, szerintem semmiképpen sem elfogadható, akkor sem, ha oka van rá. Talán én nem tudom a téma ezen részét egészen objektívan szemlélni, épp azért vagyok kiakadva, mint anno a Szívatás olvasásakor Jaredre is… senkinek sincs joga folyton földbe tiporni a másikat. Nem érdekel, mi az oka, az sem, ha ezzel megmenti a fél világot. Így míg mások csorgatják a nyálukat, rám nem tett valami jó benyomást Daemon… de őszintén szólva másik főszereplőnk, Katy sem. Pedig úgy tűnt, hasonlíthat rám… és jó, icipicit tényleg hasonlít rám. Vagy csak én tudok nagyon jól elhelyezkedni a „szarkasztikus blogger” karakterben… mindenesetre adott volt minden, hogy kedvelhessem, de rövidesen kiütötte a közönséges vészvillogómat. Értem én, Daemon azt váltja ki az emberből, hogy felsorolja az összes káromkodást, amit csak ismer, és kézzel-lábbal mutogasson, hogy legalább részben viszonozza a sértéseket… de láttam én már ezt valahogy… hát, nőiesebben megoldva. Az első, és biztos vagyok benne, legpontosabb szó, ami eszembe jutott Katy-ről, az a közönséges volt. És akármennyire kis tündér is tudott lenne egymaga a szobájában, blogposztot írva, mikor megjelent Daemon, egyszerűen késztetést éreztem lecsapni. „Utállak! Gyűlöllek! Baszd meg, te barom! Jáhááj, de szexi vagy póló nélkül! Menj a pokolba! Édes istenem, egy lépéssel közelebb jössz, és lesmárollak. Hogy rohadnál meg! Utállak. Szeretlek! Nem lehetek veled, mert nem úgy szeretsz, mint apa szerette anyát! Hülye seggfej!” Kábé így tudnám ábrázolni Katy jellemét és viselkedését. Végig ezt csinálta… már amikor nem bizarr öngyilkosakciókkal tengette az idejét, és tette kockára azok életét, akiket meg akart menteni. Jut eszembe, ez elég Bellás tulajdonság… bár őket már tényleg nem kéne összehasonlítanom, ahogy a szerelmi szálat sem. Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de kimondottan kedvelem, ahogy Edward és Bella nyáladzanak könyveken keresztül. Számomra Daemon és Katy párosából még hiányzott valami… hiányzott az élet. Mármint az igazi, túl azon, hogy izzik a kémia, működnek a hormonok, közben pedig szinte folyton csak veszekednek. Voltak együtt kedves jeleneteik – ergo még ők is voltak olykor normálisak –, de ez többnyire nem akart sokáig tartani, inkább csak a vége felé… ami azért remélem valami előjele annak, hogy az Ónixban várhatok pozitív jellemfejlődést, nem akarok én ilyen zord kapcsolatban maradni a főszereplőkkel… és szeretnék a következő kötetről majd több szépet is írni. A kérdés csak az, sikerülni fog-e…

Összességében én annyira nem értem ezt az egészet. Miután tavaly elolvastam a Shadowst, biztos voltam benne, hogy ez is trilliócsillagos kedvenc lesz, mert abban egyszerűen megvolt minden, ami kellett – vagy nézhetjük úgy is, hogy nem volt olyan, ami ne kellett volna. Ebbe belegondolva az Obszidiánt a szememben valójában csak Katy és Daemon párosa, továbbá a milliószor előráncigált Alkonyatos problémám húzta le ennyire – bosszúságnak bőven elég is ez a kettő, minden más ezeken kívül pedig fellelhető volt az előzménykötetben is, így a szórakoztató, humoros stílust, az izgalmas, érdekes fantasy szálat valószínűleg minden részben megtalálom majd. Merem legalábbis remélni, ez alapján pedig számítok rá, hogy a következő részek már nagyobb élvezetet tudnak majd nyújtani számomra is.

Mert nem mondanám, hogy az Obszidián rossz könyv… a nagy harci helyzet annyi, hogy nálam nem ért célba, megállt félúton feldolgozásra – ezért szúrtam ki olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és amúgy nem is akartam –, vagy egész egyszerűen csak rosszkor talált meg. Ettől függetlenül még ajánlom azoknak, akik a vámpírok, vérfarkasok és egyéb klisélények után akiket azért ugyanúgy szeretünk vágynak valami újdonságra a műfajban, akik otthon érzik magukat YA regényekben, és nem vágynak semmilyen értelemben világmegváltásra, csak egy kis humoros, szórakoztató, olykor közhelyes 400 oldalra. Ajánlom azoknak, akik még nem untak rá a seggfej pasikra. Ajánlom… na jó, már kezdem magam kellemetlenül érezni. Ki a fenéhez beszélek? Azt hiszem… azt hiszem már nem kell ajánljam. Úgyis olvastátok… :P xD

Kedvenc karakterek:

Miután a főszereplők ugyebár nem különösebben lopták be magukat a szívembe, a lehetőségek száma eléggé leapad… de még így is állandó jelöltem van, mégpedig nem túl meglepő módon Dee Black. Olyan kis aranyos és pattogós, élettel teli és finom teremtés volt, mint anno az Alkonyatban Alice xDD – aki szintén nagy kedvencem –, így nem is lehet szerintem nem kedvelni.

Kedvenc részek:

Jó, most nem a kifejezésnek abban az értelmében, amit például az SzJG 1. értékelésemnél használtam… inkább – csak hogy világos legyek – teljesen pozitívan állítom, hogy a vége. Az utolsó harmadban/negyedben kezdtek az események eléggé pörögni ahhoz, hogy túltegyem magam átmenetileg minden sérelmemen, és igazán lekössön, hogy mi történik.

Kedvenc idézetek:

„Végignézem magamon. A felirat szerint AZ ÉN BLOGOM JOBB, MINT A TE VLOGOD. Ezzel minden rendben.”

***

„A nap, amikor az internetet bekötötték, jobb volt, mintha egy szexis srác megnézte volna a fenekemet, majd elkérte volna a számomat. Minthogy szerda volt, sietve felraktam egy „Szerdán Szeretném” bejegyzést a blogomra arról az új ifjúsági romantikus könyvről, amiben az a remek fickó szerepel, az aranykezével – ami nem lehet rossz –, elnézést kértem a hosszas távollétért, válaszoltam a hozzászólásokra, és beleolvastam pár másik blogba, amiket szerettem. Olyan volt, mint hazaérkezni.”

***

„Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága.”

***

„ – Mi van?

– Ugye, tisztában vagy vele, hogy szeretem a kihívásokat? – kérdezte mosolyogva.

Magamban felnevettem, beintettem neki, és az ajtóhoz léptem.

– Én is, Daemon. Én is.”

Borító: 5/2

Már csak ez hiányzott, mi? Hogy miután oldalakon át oltogattam mindenki nagy kedvencét, most még a borítót is jól lehúzzam, amiért meg a Pepe Toth rajongók fogják véremet venni… de csak ne ilyen elhamarkodottan. Nekem ez az egész összhatás nem jön be… olyan mű az egész, még az emberek is. Bosszantanak a világító zöld szemek. Meg úgy általában az egész olyan… nem is tudom, számomra ízléstelen. Bánt is rendesen, hogy egy alapból ennyire szexi és ráadásul szimpatikus borítómodellból hogy lett… ez. Pepe Toth csodálatosan illik Daemonnek, igazából én sem tudtam őt nagyon máshogy elképzelni, de ez a látványos ufósítás elvesz valamit a modellből… és ez nem jön be, so sorry :/

Pontozás: 5/3

Ez a helyzet valahogy olyan, mint egy klimaxos tanárra bízni az év végi bukás és kettes között álló tanuló sorsát. Rettentő bizonytalan. Mondhatni, nagyban a jóindulattól függ… de miközben értékeltem a könyvet, rájöttem, hogy hiába tettem oda minden jóindulatom. Lehet, hogy inkább hangulati kérdés, de végignézve, mi mindent kifogásoltam, a felsoroltak – idegesítő főszereplőpáros, vészesen az Alkonyatra hajazó jelenetek – igenis időtállóak. A végeredmény pedig csak annyi, hogy a tanuló – jelen esetben az Obszidián – nem erőltette túl magát. Én ennyit látok. Próbálkoztam, akartam szeretni, de nem sikerült maradéktalanul, sok minden szúrta a szemem, és az utolsó harmadáig élvezni sem nagyon tudtam… de aztán visszanyertem a könyvbe vetett bizalmam egy icipici részét. Minden ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos vagyok abban, hogy folytatni is fogom, mert bár tényleg sokat problémáztam olvasás közben, azért én is észrevettem benne a lehetőséget, a kreativitást – ha nem is a jelenetekre, inkább a világra, a fantasy-szálra gondolok –, és mert várom azt a percet, amikor mindenki kedvence, Daemon Asshole Black végre már engem sem fog kikergetni a világból az arrogáns fejével. Mit gondoltok, eljön ez a pillanat? xD

Ha tetszett a könyv, rendeld meg ITT!