Pofánverés pt.2 | Anna Todd - Miután összecsaptunk

„Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”

Eredeti cím: After we collide

Sorozat: Miután 2. (After 2.)

Oldalszám: 548

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.

Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.

Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait.

Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen.

Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.

De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?

Az első rész után – akárhogy lehúztam az értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált – az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok bele előre, ez milyennek ígérkezik.

Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek, hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több, egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.

Számomra az egész fehér és fekete – nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre. Akármilyen klisékupac is ez így leírva.

Alapbeállításban mindig az agyamat használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám, így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom, ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe, most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött, fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.

Bár már vártam a folytatást, s a bájos függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam… pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee, amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy ezt valaki halál komolyan gondolta.

Engem kapásból földhözvágott igen, még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa, akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk, hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a „soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.

Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a Miután cselekménye… de hogy erre rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.

Azt már millió meg egy értékelésem alatt elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve. Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás, menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…

Mert itt aztán volt minden… csak valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán, hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –, egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben, mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát, nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik egymást. 

Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű. Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.

Talán ez valami úri luxus, ami nem jár… de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza magát a lány kegyeibe. Jézusom.

Így összességében a véleményem koránt sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a Miután kritikámban. De! Mert egy „de” azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az én szememben ez mentette meg a könyvet.  Meg talán a rengeteg konfliktus közötti békés percek… írtam, hogy általában imádom a nagy veszekedéseket, de ebből a sorozatból, úgy tűnik a nyugi lesz a kedvencem :D Azok a percek, mikor Hardin és Tessa is kicsit boldogok voltak, szerelmesek, olyanok, mint egy normális romantikus pár – mindennapi viccekkel, helyzetekkel, közös ünnepléssel, lágy pillantásokkal és végre egy igazi, első randival. Ilyenkor ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések. 

Mindent összevetve, ajánlom a könyvet… na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy, piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel, és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok. Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok – hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)

Kedvenc karakterek:

Hm, azaz egy szereplő, aki nem idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt, aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na. Nem is utáltam mindenkit.

Kedvenc részek:

Ezúttal szerencsére akadtak percek, amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem, amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még egészen kedvelem is. Psszt.

Kedvenc idézetek:

„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”

***

„Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”

***

„Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat.”

***

„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész?”

Borító: 5/3,5

Egyértelműen jobban tetszik, mint az előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind rendkívül egyszerű.

Pontozás: 5/3

Volt néhány pillanat, amíg komolyan hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart, hiszen a Miután összecsaptunk maga egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500 oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott, szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával, de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Jennifer L. Armentrout - Obszidián (Luxen 1.)

„– Mi jön be neked?  

– Hát, nem a nyálkás zöld űrlények – feleltem.”

Eredeti cím: Obsidian

Sorozat: Luxen 1. (Lux 1.)

Oldalszám: 424

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre nem vettem magas, szexi és különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rámtámadt, és Daemon a keze egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt… akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint a vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul rajtam a nyom.

Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg…

Valahogy előre érzem, hogy ezzel az értékelésemmel nem leszek népszerű… sőt, talán lesz majd köztetek, aki három mondat után bezárja az ablakot, vagy ha végig is pörget, a végén hagy maga után egy csípős, bájosan engem minősítő kommentet. Igen, tisztában vagyok vele, mit teszek. Nem mintha nem tetszett volna a könyv… de oké, tényleg nem voltam elragadtatva.

Noha elég hamar tudatosult bennem, hogy én most nem fogok kedvencet avatni, azért kitartóan vártam azt a pillanatot, mikor nekem is sikerül belezúgnom Armentrout kisasszony történetébe, vagy a szoborszerűen tökéletes izomzatú Daemon Blackbe… vártam a pillanatot, ami nem jött el. Akik teljes szívvel ajánlották a sorozatot, most talán sajnálják, hogy hozzám ennyire nem ért el a varázsa, de őszintén szólva engem ért a legnagyobb csalódás. Akartam én szeretni – pláne, hogy a Shadows már előzetesen levett a lábamról – de nem hagyta magát.

Vagy… ha valami misztikusabb módon akarom felfogni azon roppant hétköznapi helyzetet, hogy nem tetszett egy könyv, azt mondom, én vagyok A Kiválasztott, akinek a feladata, hogy észrevegye és megfejtse az Obszidián hibáit. Mert vannak. Kisebbek-nagyobbak, van, ami csak az én szememben melléfogás, más viszont szerintem egyértelmű probléma – hadd osszam hát meg veletek az elméletemet.

A fantasy műfajban alkotás, de kezdjünk az alapoknál, már maga az írás is szörnyen bonyolult terep. Fel-felbukkannak emberek, kiknek teremtésénél kicsit megdőlt Isten „tehetség” címkéjű csupra, és ez már önmagában ajándék – ám ahhoz, hogy valakiből jó író legyen, még oly kevés. Visszatérve eredeti mondatomra, az írás sosem egyszerű menet. Még ha meg is van hozzá a kellő tehetség, akkor sem, mert a nagyvilág tele a levegőben szálldosó ötletekkel, de amelyekről igazán megéri írni, azt már más felhasználta. Az alkotás végtelen olyan lehetőség tárháza, amiben örök másodikak vagyunk. Ma elkap minket az ihlet, megtaláljuk életünk legjobb történetét, de holnap rá kell jönnünk, hogy azt már megírta valaki más – sajnálatos, de jobban, mint mi. Ez az írás úgy általában, vannak bevett elemek, jelenetek, klisék, standard témák, és mindenki nyugodtan nyúl hozzájuk alkalomadtán. Éppen ahogy valahonnan ihletet is kell meríteni, és teljesen természetes, mikor a kezdőlökést egy másik könyv adja.

Ezért nem is akarnám hibáztatni J. L. Armentroutot… amúgy sem tudhatom, mi volt szándékos, s mi nem, annyi azonban holtbiztos, hogy én észrevettem. És közben végig azon töprengtem, hogy ez hogy a jó égbe nem tűnt még fel másnak?

Mert ez alatt a 400 oldal alatt aktívan azt éreztem, az Alkonyat egy kissé felhígított, ufósított, romantikus nyáltengertől megtisztított verzióját olvasnám. Először csak feltámadt bennem a gyanú, aztán ahogy jobban odafigyeltem a részletekre, láttam magam előtt párhuzamosan peregni le a kettő cselekményét.

Bella Forksba, egy elhagyatott, Isten háta mögötti kis koszfészekbe költözik – Katy új otthona egyetlen hosszú főút, és még egy boltért is a szomszéd városba kell mennie. Mindketten itt találkoznak a végzetükkel: egy-egy földöntúli szépségű, nem is e világi pasival, aki elsőre merev, utálkozó és távolságtartó, s persze egyáltalán nem is tartja jó ötletnek, hogy a lány a közelében legyen. Veszélyes, nekik és a másiknak egyaránt – elvégre az egyik, ha akar, lángralobbant és a fényével ropogósra süt vacsorára, míg a másikat inkább csak a véred érdekli vacsorára szintén egész jó ötlet. A továbbiakban mégis folyton összefújja a jómadarakat a szél, s hogy, hogy nem, úgy adódik, hogy valami halálos veszedelemtől csak Mr. Tökély tudja megmenteni Ms. Szerencsétlent. E szerint Edward puszta kézzel félrelöki a furgont, ami majdnem palacsintává lapítja Bellát, Daemon pedig fényével elijeszti a medvét, amely rájuk támadt. Életmentés sok/1. De nem kell sokat várni, érkezik a második számú akció is. Mikor Bella és Katy, mivel hiányzik belőlük a túlélési ösztön, az üres városban éppen éjszaka hódolnának könyvimádatuknak, mindketten bajba keverednek: előbbi eltéved a sötétben, ahol kétes alakok kezdik követni, utóbbi úgy dönt, segít egy tök idegen pasinak a kocsijával, mert az éjszaka annyira gyilkos,- és erőszaktevőmentes időpont a barátkozásra. De persze ha erre a kettőre rátör az önállóskodási roham, az nem sül el jól, úgyhogy meg kell jelennie a felmentő félisteneinknek, Edwardnak és Daemonnek is. Szerintem már eddig is eléggé egyértelmű, hogy miről beszélek, de ha annyira nem akartok nekem hinni, bátran vágjátok csak rá, hogy „persze, de azonos műfajban nem is csoda, ha vannak egyezések”… a lényegen ez nem változtat. Végig éreztem az enyhe Alkonyat-mellékízt olvasás közben – leszámítva a szerelmi szálat, mert az már egészen más lapra tartozik és nem állítom, hogy mint pozitívumot akarom majd megtárgyalni –, de a pontot az egészre mégiscsak a végén lévő csata,-/akciójelenet tette fel. Minden közös pont után vettem egy nagy levegőt *belégzés….. kilégzés…..*, és úgy döntöttem, új lappal indítok, de ekkor már nem tudtam mit mondani. Csak akkor tudtam volna nem észrevenni a párhuzamot, ha nem olvastam volna valamelyik könyvet a kettő közül. Ahogy végigfutottam a leírását annak, ahogy az arum cseszteti Katy-t, elszívja az életerejét mert a vér az már komolyan túl feltűnő lett volna, right?, üti, veri, rúgja, ahol csak éri, ahogy patakokban folyik a vér, a lány előtt lassan minden összemosódik, sztepptáncot jár a halál küszöbén… elég három szót mondanom arról, mi jutott eszembe, hogy felvázoljam a képet: James. Bella. Balett terem.

Jó... azt el kell ismernem, akármennyire is ezerszer inkább Edward, mint Daemon, azért shirtless mode-ban az utóbbi jobban remekel.... Eddie valahogy olyan, mint aki iskolai orvosi vizsgálathoz vetkőzött.

De á, a világért sem akarnék gyanúsítgatni… elvégre tudom, hogy nincs új a nap alatt, ihlet, műfajbeli hasonlóságok, blabla… és bár maximálisan igazam van, némileg hülyén érzem magam tőle, hogy a rengeteg emberből, aki ezt olvasta, csak nekem szúrt ez az egész szemet egyáltalán. Nekem viszont sajnálom, de nagyon. Sért egy szinten, hogy az egyik kedvenc könyvemet – mert nálam a Twilight akkor is az ♥ – felhígították és újrakeverték egy olyan sorozattá, ami mocsok módon túltesz az előző sikerén nem lovallom bele magam, mindjárt leállok, fél perc, ráadásul a fénylő-csillogó vámpírokat frankón fénylényekkel helyettesítették… de bár tényleg ez jött le nekem, ez még csak duzzogás.

Képes vagyok elvonatkoztatni az Alkonyatos hasonlóságoktól, a fent felsorolt okok miatt… ám most jön a rossz hír most jogosan kérdezhetitek, hogy akkor mi volt a poszt eddigi része, megértem – nekem ez még így sem került az élvezhető kategóriába. Még.

Talán kevesebb gondolkodással és odafigyeléssel, több hajlammal a szórakozásra és kevesebbel a kritizálásra nekem is a kedvencem lehetett volna az Obszidián. Mert a lehetőséget igenis látom benne. Tény, arra építettem a poszt eddigi részét, hogy puffogtam, amiért Armentrout szinte átírta a Twilightot, de komolyra véve a szót, ezt az észrevételemet félretéve pár percre, be kell vallanom, hogy az alapötletben van fantázia. Nem mintha lenne viszonyítási alapom, többnyire nem az én asztalom ez a földönkívülis dolog, és nem is olvasok ilyen témájú könyveket, de ez indításnak nagyon is rendben volt. Attól eltekintve, amit már mondtam jó, fogjátok fel, hogy ezen egy darabig még nem teszem túl magam, szóval csak hagyjatok figyelmen kívül xD, a világ, a fantasy oldal, ez az egész luxenes-arumos dolog elég jól lett felépítve és megálmodva, látom benne a fantáziát – és végül is ez az, ami miatt már most is biztos vagyok benne, hogy hamarosan folytatni fogom a sorozatot. Meg persze a függővége… ami ugyan nem halálos az Leiner Laura specialitása, de éppen eléggé felhúzza az ember agyát. Nyugodtan olvasgattam abban a tudatban, hogy van még bőven ötven oldalam… aztán hoppáka, itt a vége, ha nem elég, nesze, megdoblak néhány extra fejezettel Daemon szempontjából. WTF? Ezt miért? Emberkínzás…

Apropó Daemon… mert a kedves, bájos és pozitív gondolatokból és a szarkazmusból sosem elég, most, miután szépen és visszafogottan elismertem, hogy nem is volt a könyvben minden olyan rossz, jöhet újból a feketeleves.

Daemon Fuckin’ Black. Akitől már az első alkalommal kinyílt a bicska a zsebemben. Viszketett a tenyerem. Nem is, az öklöm… sőt, a bakancsom talpa! Nincsenek nekem semmi bajom a rosszfiúkkal – rengeteg könyves álompasim az –, de egy dolgot nem tolerálok: mikor valaki seggfej.

„– Tudod mit? Igazad van. Tévedtem, hogy seggfejnek neveztelek. Az ugyanis túl szép szó rád – folytattam édes mosollyal. – Te egy pöcsfej vagy. 

– Pöcsfej? – ismételte. – Igazán elbűvölő.”

Daemon pedig ó, nagyon is az volt, egészen attól kezdve, hogy először kinyitotta a bejárati ajtót, na meg a nagy száját. Hiába áll leírva az ominózus jelenet, és még sok másik az ő szemszögéből is, számomra ez akkor sem elviselhető magatartás. Velem lenne a baj? Erősen kétlem. Az, hogy valaki ennyire arrogáns, lekezelő és bunkó valakivel, mint Daemon Katy-vel, szerintem semmiképpen sem elfogadható, akkor sem, ha oka van rá. Talán én nem tudom a téma ezen részét egészen objektívan szemlélni, épp azért vagyok kiakadva, mint anno a Szívatás olvasásakor Jaredre is… senkinek sincs joga folyton földbe tiporni a másikat. Nem érdekel, mi az oka, az sem, ha ezzel megmenti a fél világot. Így míg mások csorgatják a nyálukat, rám nem tett valami jó benyomást Daemon… de őszintén szólva másik főszereplőnk, Katy sem. Pedig úgy tűnt, hasonlíthat rám… és jó, icipicit tényleg hasonlít rám. Vagy csak én tudok nagyon jól elhelyezkedni a „szarkasztikus blogger” karakterben… mindenesetre adott volt minden, hogy kedvelhessem, de rövidesen kiütötte a közönséges vészvillogómat. Értem én, Daemon azt váltja ki az emberből, hogy felsorolja az összes káromkodást, amit csak ismer, és kézzel-lábbal mutogasson, hogy legalább részben viszonozza a sértéseket… de láttam én már ezt valahogy… hát, nőiesebben megoldva. Az első, és biztos vagyok benne, legpontosabb szó, ami eszembe jutott Katy-ről, az a közönséges volt. És akármennyire kis tündér is tudott lenne egymaga a szobájában, blogposztot írva, mikor megjelent Daemon, egyszerűen késztetést éreztem lecsapni. „Utállak! Gyűlöllek! Baszd meg, te barom! Jáhááj, de szexi vagy póló nélkül! Menj a pokolba! Édes istenem, egy lépéssel közelebb jössz, és lesmárollak. Hogy rohadnál meg! Utállak. Szeretlek! Nem lehetek veled, mert nem úgy szeretsz, mint apa szerette anyát! Hülye seggfej!” Kábé így tudnám ábrázolni Katy jellemét és viselkedését. Végig ezt csinálta… már amikor nem bizarr öngyilkosakciókkal tengette az idejét, és tette kockára azok életét, akiket meg akart menteni. Jut eszembe, ez elég Bellás tulajdonság… bár őket már tényleg nem kéne összehasonlítanom, ahogy a szerelmi szálat sem. Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de kimondottan kedvelem, ahogy Edward és Bella nyáladzanak könyveken keresztül. Számomra Daemon és Katy párosából még hiányzott valami… hiányzott az élet. Mármint az igazi, túl azon, hogy izzik a kémia, működnek a hormonok, közben pedig szinte folyton csak veszekednek. Voltak együtt kedves jeleneteik – ergo még ők is voltak olykor normálisak –, de ez többnyire nem akart sokáig tartani, inkább csak a vége felé… ami azért remélem valami előjele annak, hogy az Ónixban várhatok pozitív jellemfejlődést, nem akarok én ilyen zord kapcsolatban maradni a főszereplőkkel… és szeretnék a következő kötetről majd több szépet is írni. A kérdés csak az, sikerülni fog-e…

Összességében én annyira nem értem ezt az egészet. Miután tavaly elolvastam a Shadowst, biztos voltam benne, hogy ez is trilliócsillagos kedvenc lesz, mert abban egyszerűen megvolt minden, ami kellett – vagy nézhetjük úgy is, hogy nem volt olyan, ami ne kellett volna. Ebbe belegondolva az Obszidiánt a szememben valójában csak Katy és Daemon párosa, továbbá a milliószor előráncigált Alkonyatos problémám húzta le ennyire – bosszúságnak bőven elég is ez a kettő, minden más ezeken kívül pedig fellelhető volt az előzménykötetben is, így a szórakoztató, humoros stílust, az izgalmas, érdekes fantasy szálat valószínűleg minden részben megtalálom majd. Merem legalábbis remélni, ez alapján pedig számítok rá, hogy a következő részek már nagyobb élvezetet tudnak majd nyújtani számomra is.

Mert nem mondanám, hogy az Obszidián rossz könyv… a nagy harci helyzet annyi, hogy nálam nem ért célba, megállt félúton feldolgozásra – ezért szúrtam ki olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és amúgy nem is akartam –, vagy egész egyszerűen csak rosszkor talált meg. Ettől függetlenül még ajánlom azoknak, akik a vámpírok, vérfarkasok és egyéb klisélények után akiket azért ugyanúgy szeretünk vágynak valami újdonságra a műfajban, akik otthon érzik magukat YA regényekben, és nem vágynak semmilyen értelemben világmegváltásra, csak egy kis humoros, szórakoztató, olykor közhelyes 400 oldalra. Ajánlom azoknak, akik még nem untak rá a seggfej pasikra. Ajánlom… na jó, már kezdem magam kellemetlenül érezni. Ki a fenéhez beszélek? Azt hiszem… azt hiszem már nem kell ajánljam. Úgyis olvastátok… :P xD

Kedvenc karakterek:

Miután a főszereplők ugyebár nem különösebben lopták be magukat a szívembe, a lehetőségek száma eléggé leapad… de még így is állandó jelöltem van, mégpedig nem túl meglepő módon Dee Black. Olyan kis aranyos és pattogós, élettel teli és finom teremtés volt, mint anno az Alkonyatban Alice xDD – aki szintén nagy kedvencem –, így nem is lehet szerintem nem kedvelni.

Kedvenc részek:

Jó, most nem a kifejezésnek abban az értelmében, amit például az SzJG 1. értékelésemnél használtam… inkább – csak hogy világos legyek – teljesen pozitívan állítom, hogy a vége. Az utolsó harmadban/negyedben kezdtek az események eléggé pörögni ahhoz, hogy túltegyem magam átmenetileg minden sérelmemen, és igazán lekössön, hogy mi történik.

Kedvenc idézetek:

„Végignézem magamon. A felirat szerint AZ ÉN BLOGOM JOBB, MINT A TE VLOGOD. Ezzel minden rendben.”

***

„A nap, amikor az internetet bekötötték, jobb volt, mintha egy szexis srác megnézte volna a fenekemet, majd elkérte volna a számomat. Minthogy szerda volt, sietve felraktam egy „Szerdán Szeretném” bejegyzést a blogomra arról az új ifjúsági romantikus könyvről, amiben az a remek fickó szerepel, az aranykezével – ami nem lehet rossz –, elnézést kértem a hosszas távollétért, válaszoltam a hozzászólásokra, és beleolvastam pár másik blogba, amiket szerettem. Olyan volt, mint hazaérkezni.”

***

„Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága.”

***

„ – Mi van?

– Ugye, tisztában vagy vele, hogy szeretem a kihívásokat? – kérdezte mosolyogva.

Magamban felnevettem, beintettem neki, és az ajtóhoz léptem.

– Én is, Daemon. Én is.”

Borító: 5/2

Már csak ez hiányzott, mi? Hogy miután oldalakon át oltogattam mindenki nagy kedvencét, most még a borítót is jól lehúzzam, amiért meg a Pepe Toth rajongók fogják véremet venni… de csak ne ilyen elhamarkodottan. Nekem ez az egész összhatás nem jön be… olyan mű az egész, még az emberek is. Bosszantanak a világító zöld szemek. Meg úgy általában az egész olyan… nem is tudom, számomra ízléstelen. Bánt is rendesen, hogy egy alapból ennyire szexi és ráadásul szimpatikus borítómodellból hogy lett… ez. Pepe Toth csodálatosan illik Daemonnek, igazából én sem tudtam őt nagyon máshogy elképzelni, de ez a látványos ufósítás elvesz valamit a modellből… és ez nem jön be, so sorry :/

Pontozás: 5/3

Ez a helyzet valahogy olyan, mint egy klimaxos tanárra bízni az év végi bukás és kettes között álló tanuló sorsát. Rettentő bizonytalan. Mondhatni, nagyban a jóindulattól függ… de miközben értékeltem a könyvet, rájöttem, hogy hiába tettem oda minden jóindulatom. Lehet, hogy inkább hangulati kérdés, de végignézve, mi mindent kifogásoltam, a felsoroltak – idegesítő főszereplőpáros, vészesen az Alkonyatra hajazó jelenetek – igenis időtállóak. A végeredmény pedig csak annyi, hogy a tanuló – jelen esetben az Obszidián – nem erőltette túl magát. Én ennyit látok. Próbálkoztam, akartam szeretni, de nem sikerült maradéktalanul, sok minden szúrta a szemem, és az utolsó harmadáig élvezni sem nagyon tudtam… de aztán visszanyertem a könyvbe vetett bizalmam egy icipici részét. Minden ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos vagyok abban, hogy folytatni is fogom, mert bár tényleg sokat problémáztam olvasás közben, azért én is észrevettem benne a lehetőséget, a kreativitást – ha nem is a jelenetekre, inkább a világra, a fantasy-szálra gondolok –, és mert várom azt a percet, amikor mindenki kedvence, Daemon Asshole Black végre már engem sem fog kikergetni a világból az arrogáns fejével. Mit gondoltok, eljön ez a pillanat? xD

Ha tetszett a könyv, rendeld meg ITT!

Szent Johanna Kisegítő Gimnázium #2 | Leiner Laura - Együtt

„– Látom, Neményi jól szórakozik – röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és fel sem nézve reagált:

     – Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.” Én azért vitatom – teljesen könyvfüggő.

Eredeti cím: Együtt

Sorozat: Szent Johanna gimi 2.

Oldalszám: 394; 464

Megjelenés: 2010; 2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió; L&L

Ár: 2990 –

Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.

Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…

Miután a sorozat első részét kegyetlenül leoltottam, és felsoroltam minden létező negatívumot, amit felfedeztem benne – még mindig tartom magam ahhoz, hogy az első részben sok más nincs –, azt hiszem mostanra a haragomnak az a része, ami túlzásnak bizonyult elpárolgott, megenyhültem kicsit. Azt kérdezitek, hogy ez a rész is megkínzott-e? Persze, de miután nem is vártam mást, és a Kezdet által felkészültem lelkiekben, ez feleannyira sem viselt meg, mint az előző rész olvasása, így ez által talán képes leszek rá, hogy ezúttal megőrizzem a józan eszem, és egyszerű érvelésem és véleménykifejtésem megmaradjon annak, ami, és ne húzzon jobban a „kiakadás” felé. Szembeszállok legkritikusabb természetemmel, hogy ezúttal egy szavam se keltsen felháborodást. Na jó, nem is. Azt fogom mondani, amit érzek, és amit gondolok, akár tetszik ez valakinek, akár nem, mert szerintem az egész posztnak az lenne a lényege, hogy ezt tegyem, de garantálom, hogy a haragom enyhült mostanra, és kevesebb tökéletesen megalapozott szidalmat fogok a rajongók fejére borítani kínzásuk végett. Persze még így is lehet, hogy találnak jópár dolgot, ami nem nyeri majd el tetszésüket, így a konfliktusok elkerülése érdekében figyelmeztetem őket, még nem késő elmenekülni. Az oldal elhagyására való utolsó lehetőség jelképeként hagyok egy üres sort, utána viszont belevágunk a salátába. Vagy lecsóba. Lényegtelen.

Hogy az elején kezdjem: egyrészt ott van az azzal kapcsolatos ellenérzésem, hogy a főszereplőink még mindig kilencedikesek, még mindig nem alkotnak annyira egy közösséget, mint tudom, hogy később fognak, másrészt ott van az is, hogy az előző részhez képest viszont sokkal fesztelenebbnek éreztem a légkört, a karaktereket. Szóval egyelőre egy-egy, és majd meglátjuk, merre tolódik majd az arány a poszt végére – mivel még én sem tudom.

Amit az előző rész kapcsán elmondtam – az emlékezetetek felfrissítése céljából egy kis ismétlés: az egész teljesen irreális, annak ellenére, hogy éppen az ellenkezőjével reklámozzák a sorozatot; mindenkit besorolnak zenei, és filmbeli ízlése alapján; igaztalan és eltúlzott sztereotípiák alapján mindenkit nyomi-menő mérce szerint osztályoznak; stb… – az továbbra is áll. Méghozzá stabilan, és tudom, hogy még fog is, úgy a nyolcadik rész + kalauz utolsó betűjéig, de gondolom, erre már felesleges minden rész értékelésénél pazarolni a szavakat. Így kezdődött, így ér véget, és örökké így is marad, el kell fogadnunk, el kell fogadjam, hogy ez már csak egy ilyen elcseszett alternatív fantasy-disztópia. Mert az.

Ami most már ennek a kötetnek a történetét illeti: továbbra sem volt valami sok. Lényegesen több mint az előző rész alatt, mégis, egy nappal a könyv elolvasása után sem bírok rendesen visszaidézni semmit, a memóriám ellenben köszöni, jól van. Egyszerűen csak nincs benne semmi számottevő, talán Cortez deszkás balesetétől eltekintve. Én ezt arra vezetem vissza, hogy még mindig nem kovácsolódott eléggé össze az osztály, és túl fiatalok ahhoz, hogy annyi bajt keverjenek, mint a későbbiekben fognak. Újabb lehetőség kilőve, mivel Reninek és Corteznek még nincs annyi kapcsolatuk, hogy legyen min veszekedniük. Vagyis… nos, drága, szeretett, és ugyebár az első részben már az egekig marasztalt Renátánk szerint nyilván van, elvégre ő a legkülönfélébb okok miatt, de mindig meg tudott Cortezre haragudni, és akkora hévvel tettetni pár hétig, hogy levegőnek nézi mintha ez érdekelne bárkit is – mintha legalábbis feltűnne Corteznek. Ááá… De azt hiszem, itt jött el az ideje, hogy röviden helyesbítsem az előző posztban tanúsított, sokak szerint nyilván értetlen viselkedésemet, és kibújjak fél percre – de nem többre! – a gonosz boszorkány szerepéből, akinek minden álma elrontani két fiatal szerelmes, turbékoló tubica boldogságát. Mellesleg, sosem volt ilyen célom, mert R és C kapcsolata – juhúúj, ez most éppen annyira titkos, mint az AKÁ, fogadok, hogy senki sem jön rá, kikről beszélek, úú! – engem koránt sem hat meg annyira, hogy annyit foglalkozzak vele, hogy elrontsam. Maximum a páros valamelyik tagját addig kínoztam volna, amíg már inkább a haláláért könyörög nekem véres térdein kúszva. Mindeeegy. A lényeg, amit fentebb elkezdtem volna mondani, mielőtt előtörtek agresszív hajlamaim, az az, hogy amennyire csak lehetséges komolyan elgondolkodni ezen a lineáris és egysíkú könyvecskén, én megtettem. Az előző poszt alatt összegyűlt kommentek után rájöttem, hogy nem egészen úgy fogalmaztam meg a mondanivalóm egy részét, hogy képes legyek vele elkerülni a félreértéseket, így most ezt elmagyarázom mégegyszer. Ici-pici nagyon pici kis monológom címének azt adnám – a könyvre is jellemző egyszerűséggel, hogy ne okozzak problémát – „Reni és a szerelem”. Már alaposan kifejtettem a gondolataimat a szó jelentőségéről, és téves használatáról a sorozatban. Rengeteg árulkodó példát is felhoztam bizonyításul, hogy Renáta fogalma a szerelemről teljes mértékben téves, ami pedig valójában is szerepet játszik a könyv ezen szálán, az Reni Cortezhez való „vonzódása”. Elsőre meglátta, és érzett valamit, de most megint elmondom, hogy első látásra nem lehet valaki szerelmes. Ezt a felszínes érzést csupán tetszésnek nevezik jobb helyeken – és hogy bizonyítsam, annyira nem is vagyok szőrösszívű hárpia, elárulom, ez ellen aztán semmi kifogásom. Mert elsőre a külső az, ami megfog más emberekben. A probléma egy tagmondattal később van: belső megtart. Külső megfog, belső megtart, így szól a mondás. És az addig oké, hogy Cortez első látásra elég királyul néz ki, de amíg Renivel csak kerülgetik egymást kiéhezett mókusok módjára, nem derül ki róla semmi mélyebb tulajdonság, így nincs belső, ami megtarthatná Reni érdeklődését. De talán nem is kéne belemennem abba, Renáta mennyire fogalomzavaros, naiv, felszínes és jellemtelen lányka, mert ezúttal tudok jönni nektek egy olyan infóval, ami ki kéne zárja átmenetileg, hogy az ő személyiségét támadjam. De csak most, és csak kicsit – túl sok ilyet nem bír el az idegrendszerem.

A történet tanulsága az, hogy ne olvassatok fanfiction-öket, mert negatívan befolyásolják amúgy sziklaszilárd gondolataitokat. Na jó, ez nem is igazi tanulság, ezt csak én szűrtem le most, mivel a neten böngészve – remélem elégszer elmondtam már nektek, hogy az internet mennyire veszélyes hely! – egyszer csak egy SzJG fanfic-re bukkantam Cortez szemszögéből, engem pedig űzött határtalan kíváncsiságom és mazochizmusom, ezért elolvastam a legutolsó bejegyzését. Majd az elsőt. Aztán az összeset, ami ezek között van. Na, és tudjátok mit gondoltam a végén: basszus, most megyek, befejezem végre az Együtt-öt. Azta, de hát ez miért lenne már olyan rossz? 

Gondolkozz, ember. Tudod te, hogy miért. 

És mindezt úgy, hogy azért az említett fanfic – nem, nem fogom belinkelni – sem volt valami nagy dolog. Mégis, egy percre azt az érzést keltette bennem, hogy talán én álltam hozzá beszűkülten Reni karakteréhez. Aztán rájöttem, hogy egy dolog van csak, ami igazán ellene szól – az, hogy az ő fejében kell leélnem négy évet. Az az, ami leginkább megvisel. Talán kívülállóként nem is ilyen kicseszettül fárasztó. Erre mutatott rá nekem Cortez szemszöge. Reni ugyanazt tette ott is, amit az eredeti könyvekben, szíve egyetlen választottjának mégis minden máshogy jött le, és így én is el kellett gondolkozzak. Ha elolvasom a Szent Johanna gimit, akkor tudom, hogy Renáta rettentően szerencsétlen, önbizalomhiányos, gyenge jellem, hisztis, buta és idegesítő, de ha mindent, amit tesz, egy másik szemüvegen keresztül, jelen esetben Cortezén át nézek, akkor hamar erőssé lánnyá válik, majd magabiztossá, rettentő intelligenssé, és még sorolhatnám. És tudjátok ti, hogy mi a vicc? Ahogy végre kimászhattam az ő fejéből, át egy másikba – ami amúgy majdnem éppen annyira üres… – máris olyannak láttam én is. Mert kívülről tényleg csak az látszik – és ezzel az érzéssel együtt élni annyira ijesztő… Amit ezzel az egész story time résszel mondani akartam, az az, hogy tényleg minden csak nézőpont kérdése, és hogy talán Renáta sem annyira elviselhetetlen, talán csak az a baj, hogy mindent az ő nézőpontjából kell néznünk – holott azt mondom, még a csöki Virág fejében lévő zavar is érdekesebb Rentai kisasszony szenvedésénél.

Bár ez elég elhamarkodottan hangzott, elvégre Virág épelméjűsége éppúgy megkérdőjelezhető, mint a főszereplőnké. Már az is igazolja, hogy barátnők. De amúgy meg Virág az, aki igazolja magát, minden második szavával.

 „  Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.
     – Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.
     – Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi. – Ki ajándékoz halat becsomagolva?
     – Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a fejéhez – ha egy mókus?”

Engem eléggé fáraszt akkora mértékű naivitás, – ha feltételezzük, hogy Reni talán mégsem annyira buta, mint azt folyton mutatja nekünk, akkor marhára jó színész nem is értem, hogy bírhatja azt az átható sötétséget, amit Virág áraszt magából. Úgy általában nem értem azt, hogy mitől olyan életre szóló barátok, éppúgy, mint Reni Cortezhez fűződő érzelmeit. Utóbbin átmenetileg átlépnék – de mi lesz akkor a barátsággal, hogyan is jött? Reni lesózza neki a szendvicseit, Virág meg próbálja feltornászni a másik kortárs „kultúra” terén lévő hiányosságait, ezen kívül pedig az idő 99 %-ában csak elbeszélnek egymás mellett, és szótlanul hallgatják egymást, reakció nuku. Talán én vagyok sötét, de nem értem. Főleg, mivel Arnold ellenben tökéletes legjobb barát Reninek. Ezzel nem azt mondom, hogy csak úgy lehet barátságot kötni, ha van közös téma, mi több, olyanok vagytok, mint egymás ellenkező nemű verziói. Két teljesen ellentétes személyiségű ember is csodásan kijöhet egymással persze, én minden hátsó gondolat vagy eszme reklámozása nélkül mondom, hogy Arnold egy majdnem tökéletesen ideális barát számára. Továbbra is nagyon bírom, hűvös, egyedi és különc, és már-már lehetetlenül intelligens, olyannyira, hogy kezdem magam hülyének érezni :D Az is vagy, kedves Virág, amiért vállaltad újraolvasni a sorozatot, sajnálom, de ép észből nulla pont, találkozunk a pótvizsgán.

Ha a hülyeségnél tartunk… az azért nem áll meg Virágnál – jelenleg remélem nem kérdés, hogy már NEM rólam, hanem a könyvbeli karakterről beszélek, csak hogy tisztázzuk – bár ami őt jellemzi, az teljes feketeség, a többiek inkább a „hülyék, de legalább poénosak” kategóriába tartoznak, már persze azok, akik egyáltalán megszólalnak. Mert ott van Gábor, aki egyértelműen csak létszámnövelő szereplő, akit még mindig nem hallottam egyszer sem megszólalni, Jacques pedig szintén elég… visszavonult. A maradék viszont…? Na, ők kezdik lassan hozni a formájukat. Az első rész alatti szenvelgés a kiforratlan karaktereken lassan elpárolog – most még csak oszladozik, aztán tizedikben már végleg mindenki megkapja a standard személyiségjegyeinek 90 %-át, ami kész felüdülés. Ez azt jelenti, hogy egyre több kedvencet avathatok: Ricsit, aki egyre jófejebb és lazább, Zsoltit, akinek kezd megjönni a humora… de most már Dave egomán, kütyüsznob volta is kiéleződött, ahogy a jelenlegi kockák – aka későbbi rockerek – is egyre inkább egy személybe olvadtak, mert neee, NE is próbáljátok tagadni, hogy ti sem tudjátok, melyikük Andris, és melyikük Robi. Csak annyi fix, hogy egyikük sem normális.

Éés… nem véletlenül maradt ki két rendkívül fontos karakter az eddigi felsorolásból, ugyanis ők az elsők, aki ebben a részben végre nagyobb térhez jutottak a történetben. Cortez és Kinga. Utóbbihoz természetesen konfliktus fűződik, méghozzá akkora, amitől még Renáta is felemeli a hangját, de csak persze azután, hogy jól kiborul. És itt tartva, Cortez is leginkább agyrém női főszereplőnk által kapott több szerepet, ugyanis ünnepélyesen bejelenem, hogy ITT és MOST, elérkeztünk egy régóta várva-várt pillanathoz…! Mikor is elkezdődik a Reni sír Cortez után című szappanopera első epizódja…! Majd a második! És a…. igen, van pár. Míg az első részben csak egy „távolról csodálom” nevű kis prológust kaptunk, most már durván belevágtunk a közepébe ennek a mostantól kezdve szokásos és rituális álombazokogós, véget nem érő drámának. Sajnálom, hogy nem kezdtem el számolni Reni kiborulásait, pedig ha nem mulasztottam volna el, a nyolc kötet végén összeszámolhatnám őket – totál kíváncsi vagyok a számra. Vagy ki tudja, talán inkább nem. A lényeg, hogy mostantól van mindig szenvednivaló Cortezen – nem mondom, az első részben is bőven eleget hallottuk Renit nyilatkozni finom kifejezéssel élve a témában, elvégre „Cortez rám se néz”, „Cortez csak korrepetálni jár hozzám”, „Cortez ma nem szólt hozzám”, „Cortez, Cortez, Corteeez”… Szóval ja. De mostanra „nagyon nyomós okok” is előkerülnek, amiket ugyan idézőjellel írok, ami enyhe iróniára utal, közben mégis tudom, hogy illene komolyan venni, csak valamiért nem megy – tudom, hogy ez Renáta hibája kell legyen. Mert amúgy én megértem. Nem vagyok szerencsére tapasztalt a témában mert nemes egyszerűséggel megtanultam nem esni bele senkibe, de azért gondolom tényleg okot adhat valakinek sírásra az, ha tetszik nektek valaki, de közben minden bizonnyal mással jár. Meséljetek, hadd mívelődjek kicsit szociológiailag. De erről tudom, hogy szó kell majd legyen bővebben a következő részek értékeléséinél, úgyhogy most nem is beszélnék róla feleslegesen többet – valami izgi kis kiveséznivalót hagyjunk már a folytatásokra is, vagy a végén még elkezdem nemes egyszerűséggel magamat ismételgetni, az pedig annyira nem lenne király. Lényeg a lényeg, csak annyira terveztem ezúttal mondani, hogy én abszolút megértem Renit ???, de attól még olyan furán jön le, ahogy állandóan Cortez után zokog. Mindig. Mindenért. Áá… mindegy.

„Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos, rettentően hideg és komor februári időjárás is.”

Egyet most fejelek a billentyűzetbe nyugi, megnyitok hozzá egy új dokumentumot, nem rondítunk bele egy ilyen khm, szép, sőt mi több, gyönyörűséges posztba, és aztán azt javaslom, haladjunk tovább.

Kedvenc karakterek:

Nem állt be sok változás az előző részhez képest: nálam még mindig Arnold a fő favorit, mert bár irtózatosan irreális karakter, és mélyebben nézve a jellemét, még bosszantó is, engem legalábbis hosszú távon biztos felidegesítene, ebben a kötetben – és még egy darabig – messze ő az egyetlen értelmes karakter. Értelmes, intelligens, briliáns elme, magának való, különc és bizonyos tekintetben lázadó – talán nem nagy merészség részemről, ha azt mondom, elemeiben kicsit hasonlít rám. Rövid távon jól kijönnénk egymással. Hosszú távon meg elküldeném melegebb tájakra. A másik, akit egészen bírtam, az Ricsi. Nem volt sok szerepe, akkor viszont alakított, elkezdte finoman bemutatni azt a jófej oldalát, ami a későbbiekben jellemzi majd. Mellesleg ez az, amiért kimondottan várom ??? a következő részeket – tudom, idővel itt is egyre több embert sorolhatok majd fel.

Kedvenc részek:

Már megmondtam – ha kényszerítenek sem nagyon tudok visszaemlékezni bármire is ebből a részből. Így egyéb híján maradok a bevált válaszomnál: a vége. Na, határozottan az volt a kedvencem.

Kedvenc idézetek:

„Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb rendben.”

***

„    – Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.

     – Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.”

***

„Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzárba. ☺ Megyek is olvasni” – kedvencek között nem kimondottan az idézet, sokkal inkább a tartalom miatt – miután színházban láttam a Vesztegzár a Grand Hotelben c. darabot, igencsak értékelem.

Borító: 5/3 (én az előbbit - eredeti verziót - értékelem)

Gyáh. Legkevésbé kedvencem mind közül. Az alapötletre továbbra is azt mondom, hogy jó, tetszik a sablon, amire a sorozat összes borítója épül, mert jól illik a témához, jól variálható, és még tetszetős is, ez viszont az én mércém szerint jócskán elmarad a többi mögött. Eleve ott a szín – utálom a lilát, de ez persze az én bajom. És a többi vacak, ami rá van potyogtatva a borítóra, na, azokkal sem vagyok elégedett. Mintha valaki kiöntötte volna a táskája alját, és kipotyogott volna belőle a zacsiból kiszóródott Smarties, meg egy halom műanyag barbie-s szívecske. Neem, ez most nagyon nem jön be, sajnálom :/ Ha egy valamit, hát a borítót nem akarom már állandóan csak szidni.

Pontozás: 5/3*

A második részre sikerült feltornáznunk a pontszámot ilyen előkelőre – furcsán néz ki, hogy ha amúgy ez sem tetszett, akkor meg mit engedékenykedek, elvégre ugye nem ilyennek ismertek :D, de először is figyelembe vettem azt, hogy az előző kötetnél lényegesen jobb volt. Aztán másodjára meg arra gondoltam, hogy ez szép és jó, ennek ellenére még mindig nem történt semmi, az osztály legtöbb tagja azért még mindig elég kidolgozatlan, Reni iszonyú, mennyit nyafog, sír, szenved és mindez ráadásul csak egyre rosszabb lesz, továbbá a könyv továbbra is hordozza azokat az elemeket – sztereotípiák és általánosítások, meg persze szürreális világ lefestése „valóság” címszó alatt – amiktől a falat kaparom, és amitől szerintem a nyolc rész végére pszichiáterre szorulok majd. Ja, és igen, azok mellett, amiket itt elsoroltam, hülyén nézhet ki, de amúgy tényleg javult a Kezdet szintjéhez képest. Csak hát az nagyon gyatra volt… ez meg még így is simán gyatra marad, ami továbbra sem elég nekem, mert miért érném be kevesebbel, minek nyugodnék bele ebbe, ha egyszer lesznek itt még jó jobb kötetek is? Ugye hogy ugye? Na, a csillag pedig akárcsak az előző rész impozáns kis 2.5 pontja mellett, itt sem elütés, félreértés, fogalomzavar, vagy egy elvetemült troll hacker munkájának eredménye, hanem nagyon is szándékos – egész egyszerűen annyival indokolnám, hogy a könyv minden hibája ellenére olvastatta magát annyira, hogy megjöjjön a kedvem azonnal folytatni a következő kötettel de ezt utólag majd úgyis megbánom.

A sorozat további kötetei:

Értékelésem a sorozat előző kötetéről: