„Állandóan
egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom.
Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”
Eredeti cím: After we collide
Sorozat: Miután 2. (After 2.)
Oldalszám: 548
Megjelenés: 2015
Kiadó: GABO
Ár: 3490 –
Tessa
mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.
Miután
összecsaptunk, az
élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
A
nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással.
Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de
nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk
eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.
Már
megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes
fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy
idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik
az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és
mohó csókjait.
Mégsem
biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent
feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való
kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy
ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje,
hogy továbblépjen.
Hardin
tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja
fel harc nélkül.
De
meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?
Az első rész után – akárhogy lehúztam az
értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb
kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra
belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt
hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált
– az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a
részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már
csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden
gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a
fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok
bele előre, ez milyennek ígérkezik.
Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek,
hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több,
egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre
jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb
legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a
milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.
Számomra az egész fehér és fekete –
nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és
egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden
csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre.
Akármilyen klisékupac is ez így leírva.
Alapbeállításban mindig az agyamat
használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a
maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám,
így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban
rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok
szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom,
ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe,
most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál
egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött,
fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy
pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem
ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.
Bár már vártam a folytatást, s a bájos
függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító
kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam…
pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee,
amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar
lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy
ezt valaki halál komolyan gondolta.
Engem kapásból földhözvágott igen,
még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa,
akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás
szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem
ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az
életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk,
hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is
szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a
„soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne
lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott
rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.
Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben
is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés
végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A
kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a
Miután cselekménye… de hogy erre
rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet
leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy
részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én
a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az
ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a
markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg
bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.
Azt már millió meg egy értékelésem alatt
elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és
traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a
könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon
pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve.
Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha
eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami
legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel
összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer
csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit
a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás,
menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…
Mert itt aztán volt minden… csak
valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác
és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi
óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt
kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly
elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán,
hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és
lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi
hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –,
egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből
adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa
totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a
legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg
talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban
viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek
jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire
inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és
konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit
megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre
fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben,
mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát,
nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert
minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik
egymást.
Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem
nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi
fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is
tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől
akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű.
Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.
Talán ez valami úri luxus, ami nem jár…
de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább
valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul
bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza
magát a lány kegyeibe. Jézusom.
Így összességében a véleményem koránt
sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak
azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a
Miután kritikámban. De! Mert egy „de”
azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében
is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy
megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is
ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem
legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült
vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy
ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy
bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az
élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az
én szememben ez mentette meg a könyvet. Ilyenkor
ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt
szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája
ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések.
Mindent összevetve, ajánlom a könyvet…
na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész
tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak
turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak
már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy,
piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel,
és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a
sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is
nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok.
Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a
tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem
szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a
könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok –
hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)
Kedvenc karakterek:
Hm, azaz egy szereplő, aki nem
idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire
jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a
szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült
találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel
gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt,
aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a
helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na.
Nem is utáltam mindenkit.
Kedvenc részek:
Ezúttal szerencsére akadtak percek,
amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem,
amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy
jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani
konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja
a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül
pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban
voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi
randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még
egészen kedvelem is. Psszt.
Kedvenc idézetek:
„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”
***
„Jó
reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto
professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és
megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben
soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”
***
„Mert
ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki
általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata.
Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak,
akik tökéletesnek hiszik magukat.”
***
„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy
az ész?”
Borító: 5/3,5
Egyértelműen jobban tetszik, mint az
előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is
bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi
befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az
eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind
rendkívül egyszerű.
Pontozás: 5/3
Volt néhány pillanat, amíg komolyan
hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan
érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart,
hiszen a Miután összecsaptunk maga
egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és
békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500
oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy
hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem
elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő
rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel
szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős
szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről
időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen
magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak
azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen
NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a
fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a
tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be
kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy
kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott,
szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a
szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem
minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával,
de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése