Szent Johanna Kisegítő Gimnázium #2 | Leiner Laura - Együtt

„– Látom, Neményi jól szórakozik – röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és fel sem nézve reagált:

     – Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.” Én azért vitatom – teljesen könyvfüggő.

Eredeti cím: Együtt

Sorozat: Szent Johanna gimi 2.

Oldalszám: 394; 464

Megjelenés: 2010; 2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió; L&L

Ár: 2990 –

Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.

Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…

Miután a sorozat első részét kegyetlenül leoltottam, és felsoroltam minden létező negatívumot, amit felfedeztem benne – még mindig tartom magam ahhoz, hogy az első részben sok más nincs –, azt hiszem mostanra a haragomnak az a része, ami túlzásnak bizonyult elpárolgott, megenyhültem kicsit. Azt kérdezitek, hogy ez a rész is megkínzott-e? Persze, de miután nem is vártam mást, és a Kezdet által felkészültem lelkiekben, ez feleannyira sem viselt meg, mint az előző rész olvasása, így ez által talán képes leszek rá, hogy ezúttal megőrizzem a józan eszem, és egyszerű érvelésem és véleménykifejtésem megmaradjon annak, ami, és ne húzzon jobban a „kiakadás” felé. Szembeszállok legkritikusabb természetemmel, hogy ezúttal egy szavam se keltsen felháborodást. Na jó, nem is. Azt fogom mondani, amit érzek, és amit gondolok, akár tetszik ez valakinek, akár nem, mert szerintem az egész posztnak az lenne a lényege, hogy ezt tegyem, de garantálom, hogy a haragom enyhült mostanra, és kevesebb tökéletesen megalapozott szidalmat fogok a rajongók fejére borítani kínzásuk végett. Persze még így is lehet, hogy találnak jópár dolgot, ami nem nyeri majd el tetszésüket, így a konfliktusok elkerülése érdekében figyelmeztetem őket, még nem késő elmenekülni. Az oldal elhagyására való utolsó lehetőség jelképeként hagyok egy üres sort, utána viszont belevágunk a salátába. Vagy lecsóba. Lényegtelen.

Hogy az elején kezdjem: egyrészt ott van az azzal kapcsolatos ellenérzésem, hogy a főszereplőink még mindig kilencedikesek, még mindig nem alkotnak annyira egy közösséget, mint tudom, hogy később fognak, másrészt ott van az is, hogy az előző részhez képest viszont sokkal fesztelenebbnek éreztem a légkört, a karaktereket. Szóval egyelőre egy-egy, és majd meglátjuk, merre tolódik majd az arány a poszt végére – mivel még én sem tudom.

Amit az előző rész kapcsán elmondtam – az emlékezetetek felfrissítése céljából egy kis ismétlés: az egész teljesen irreális, annak ellenére, hogy éppen az ellenkezőjével reklámozzák a sorozatot; mindenkit besorolnak zenei, és filmbeli ízlése alapján; igaztalan és eltúlzott sztereotípiák alapján mindenkit nyomi-menő mérce szerint osztályoznak; stb… – az továbbra is áll. Méghozzá stabilan, és tudom, hogy még fog is, úgy a nyolcadik rész + kalauz utolsó betűjéig, de gondolom, erre már felesleges minden rész értékelésénél pazarolni a szavakat. Így kezdődött, így ér véget, és örökké így is marad, el kell fogadnunk, el kell fogadjam, hogy ez már csak egy ilyen elcseszett alternatív fantasy-disztópia. Mert az.

Ami most már ennek a kötetnek a történetét illeti: továbbra sem volt valami sok. Lényegesen több mint az előző rész alatt, mégis, egy nappal a könyv elolvasása után sem bírok rendesen visszaidézni semmit, a memóriám ellenben köszöni, jól van. Egyszerűen csak nincs benne semmi számottevő, talán Cortez deszkás balesetétől eltekintve. Én ezt arra vezetem vissza, hogy még mindig nem kovácsolódott eléggé össze az osztály, és túl fiatalok ahhoz, hogy annyi bajt keverjenek, mint a későbbiekben fognak. Újabb lehetőség kilőve, mivel Reninek és Corteznek még nincs annyi kapcsolatuk, hogy legyen min veszekedniük. Vagyis… nos, drága, szeretett, és ugyebár az első részben már az egekig marasztalt Renátánk szerint nyilván van, elvégre ő a legkülönfélébb okok miatt, de mindig meg tudott Cortezre haragudni, és akkora hévvel tettetni pár hétig, hogy levegőnek nézi mintha ez érdekelne bárkit is – mintha legalábbis feltűnne Corteznek. Ááá… De azt hiszem, itt jött el az ideje, hogy röviden helyesbítsem az előző posztban tanúsított, sokak szerint nyilván értetlen viselkedésemet, és kibújjak fél percre – de nem többre! – a gonosz boszorkány szerepéből, akinek minden álma elrontani két fiatal szerelmes, turbékoló tubica boldogságát. Mellesleg, sosem volt ilyen célom, mert R és C kapcsolata – juhúúj, ez most éppen annyira titkos, mint az AKÁ, fogadok, hogy senki sem jön rá, kikről beszélek, úú! – engem koránt sem hat meg annyira, hogy annyit foglalkozzak vele, hogy elrontsam. Maximum a páros valamelyik tagját addig kínoztam volna, amíg már inkább a haláláért könyörög nekem véres térdein kúszva. Mindeeegy. A lényeg, amit fentebb elkezdtem volna mondani, mielőtt előtörtek agresszív hajlamaim, az az, hogy amennyire csak lehetséges komolyan elgondolkodni ezen a lineáris és egysíkú könyvecskén, én megtettem. Az előző poszt alatt összegyűlt kommentek után rájöttem, hogy nem egészen úgy fogalmaztam meg a mondanivalóm egy részét, hogy képes legyek vele elkerülni a félreértéseket, így most ezt elmagyarázom mégegyszer. Ici-pici nagyon pici kis monológom címének azt adnám – a könyvre is jellemző egyszerűséggel, hogy ne okozzak problémát – „Reni és a szerelem”. Már alaposan kifejtettem a gondolataimat a szó jelentőségéről, és téves használatáról a sorozatban. Rengeteg árulkodó példát is felhoztam bizonyításul, hogy Renáta fogalma a szerelemről teljes mértékben téves, ami pedig valójában is szerepet játszik a könyv ezen szálán, az Reni Cortezhez való „vonzódása”. Elsőre meglátta, és érzett valamit, de most megint elmondom, hogy első látásra nem lehet valaki szerelmes. Ezt a felszínes érzést csupán tetszésnek nevezik jobb helyeken – és hogy bizonyítsam, annyira nem is vagyok szőrösszívű hárpia, elárulom, ez ellen aztán semmi kifogásom. Mert elsőre a külső az, ami megfog más emberekben. A probléma egy tagmondattal később van: belső megtart. Külső megfog, belső megtart, így szól a mondás. És az addig oké, hogy Cortez első látásra elég királyul néz ki, de amíg Renivel csak kerülgetik egymást kiéhezett mókusok módjára, nem derül ki róla semmi mélyebb tulajdonság, így nincs belső, ami megtarthatná Reni érdeklődését. De talán nem is kéne belemennem abba, Renáta mennyire fogalomzavaros, naiv, felszínes és jellemtelen lányka, mert ezúttal tudok jönni nektek egy olyan infóval, ami ki kéne zárja átmenetileg, hogy az ő személyiségét támadjam. De csak most, és csak kicsit – túl sok ilyet nem bír el az idegrendszerem.

A történet tanulsága az, hogy ne olvassatok fanfiction-öket, mert negatívan befolyásolják amúgy sziklaszilárd gondolataitokat. Na jó, ez nem is igazi tanulság, ezt csak én szűrtem le most, mivel a neten böngészve – remélem elégszer elmondtam már nektek, hogy az internet mennyire veszélyes hely! – egyszer csak egy SzJG fanfic-re bukkantam Cortez szemszögéből, engem pedig űzött határtalan kíváncsiságom és mazochizmusom, ezért elolvastam a legutolsó bejegyzését. Majd az elsőt. Aztán az összeset, ami ezek között van. Na, és tudjátok mit gondoltam a végén: basszus, most megyek, befejezem végre az Együtt-öt. Azta, de hát ez miért lenne már olyan rossz? 

Gondolkozz, ember. Tudod te, hogy miért. 

És mindezt úgy, hogy azért az említett fanfic – nem, nem fogom belinkelni – sem volt valami nagy dolog. Mégis, egy percre azt az érzést keltette bennem, hogy talán én álltam hozzá beszűkülten Reni karakteréhez. Aztán rájöttem, hogy egy dolog van csak, ami igazán ellene szól – az, hogy az ő fejében kell leélnem négy évet. Az az, ami leginkább megvisel. Talán kívülállóként nem is ilyen kicseszettül fárasztó. Erre mutatott rá nekem Cortez szemszöge. Reni ugyanazt tette ott is, amit az eredeti könyvekben, szíve egyetlen választottjának mégis minden máshogy jött le, és így én is el kellett gondolkozzak. Ha elolvasom a Szent Johanna gimit, akkor tudom, hogy Renáta rettentően szerencsétlen, önbizalomhiányos, gyenge jellem, hisztis, buta és idegesítő, de ha mindent, amit tesz, egy másik szemüvegen keresztül, jelen esetben Cortezén át nézek, akkor hamar erőssé lánnyá válik, majd magabiztossá, rettentő intelligenssé, és még sorolhatnám. És tudjátok ti, hogy mi a vicc? Ahogy végre kimászhattam az ő fejéből, át egy másikba – ami amúgy majdnem éppen annyira üres… – máris olyannak láttam én is. Mert kívülről tényleg csak az látszik – és ezzel az érzéssel együtt élni annyira ijesztő… Amit ezzel az egész story time résszel mondani akartam, az az, hogy tényleg minden csak nézőpont kérdése, és hogy talán Renáta sem annyira elviselhetetlen, talán csak az a baj, hogy mindent az ő nézőpontjából kell néznünk – holott azt mondom, még a csöki Virág fejében lévő zavar is érdekesebb Rentai kisasszony szenvedésénél.

Bár ez elég elhamarkodottan hangzott, elvégre Virág épelméjűsége éppúgy megkérdőjelezhető, mint a főszereplőnké. Már az is igazolja, hogy barátnők. De amúgy meg Virág az, aki igazolja magát, minden második szavával.

 „  Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.
     – Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.
     – Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi. – Ki ajándékoz halat becsomagolva?
     – Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a fejéhez – ha egy mókus?”

Engem eléggé fáraszt akkora mértékű naivitás, – ha feltételezzük, hogy Reni talán mégsem annyira buta, mint azt folyton mutatja nekünk, akkor marhára jó színész nem is értem, hogy bírhatja azt az átható sötétséget, amit Virág áraszt magából. Úgy általában nem értem azt, hogy mitől olyan életre szóló barátok, éppúgy, mint Reni Cortezhez fűződő érzelmeit. Utóbbin átmenetileg átlépnék – de mi lesz akkor a barátsággal, hogyan is jött? Reni lesózza neki a szendvicseit, Virág meg próbálja feltornászni a másik kortárs „kultúra” terén lévő hiányosságait, ezen kívül pedig az idő 99 %-ában csak elbeszélnek egymás mellett, és szótlanul hallgatják egymást, reakció nuku. Talán én vagyok sötét, de nem értem. Főleg, mivel Arnold ellenben tökéletes legjobb barát Reninek. Ezzel nem azt mondom, hogy csak úgy lehet barátságot kötni, ha van közös téma, mi több, olyanok vagytok, mint egymás ellenkező nemű verziói. Két teljesen ellentétes személyiségű ember is csodásan kijöhet egymással persze, én minden hátsó gondolat vagy eszme reklámozása nélkül mondom, hogy Arnold egy majdnem tökéletesen ideális barát számára. Továbbra is nagyon bírom, hűvös, egyedi és különc, és már-már lehetetlenül intelligens, olyannyira, hogy kezdem magam hülyének érezni :D Az is vagy, kedves Virág, amiért vállaltad újraolvasni a sorozatot, sajnálom, de ép észből nulla pont, találkozunk a pótvizsgán.

Ha a hülyeségnél tartunk… az azért nem áll meg Virágnál – jelenleg remélem nem kérdés, hogy már NEM rólam, hanem a könyvbeli karakterről beszélek, csak hogy tisztázzuk – bár ami őt jellemzi, az teljes feketeség, a többiek inkább a „hülyék, de legalább poénosak” kategóriába tartoznak, már persze azok, akik egyáltalán megszólalnak. Mert ott van Gábor, aki egyértelműen csak létszámnövelő szereplő, akit még mindig nem hallottam egyszer sem megszólalni, Jacques pedig szintén elég… visszavonult. A maradék viszont…? Na, ők kezdik lassan hozni a formájukat. Az első rész alatti szenvelgés a kiforratlan karaktereken lassan elpárolog – most még csak oszladozik, aztán tizedikben már végleg mindenki megkapja a standard személyiségjegyeinek 90 %-át, ami kész felüdülés. Ez azt jelenti, hogy egyre több kedvencet avathatok: Ricsit, aki egyre jófejebb és lazább, Zsoltit, akinek kezd megjönni a humora… de most már Dave egomán, kütyüsznob volta is kiéleződött, ahogy a jelenlegi kockák – aka későbbi rockerek – is egyre inkább egy személybe olvadtak, mert neee, NE is próbáljátok tagadni, hogy ti sem tudjátok, melyikük Andris, és melyikük Robi. Csak annyi fix, hogy egyikük sem normális.

Éés… nem véletlenül maradt ki két rendkívül fontos karakter az eddigi felsorolásból, ugyanis ők az elsők, aki ebben a részben végre nagyobb térhez jutottak a történetben. Cortez és Kinga. Utóbbihoz természetesen konfliktus fűződik, méghozzá akkora, amitől még Renáta is felemeli a hangját, de csak persze azután, hogy jól kiborul. És itt tartva, Cortez is leginkább agyrém női főszereplőnk által kapott több szerepet, ugyanis ünnepélyesen bejelenem, hogy ITT és MOST, elérkeztünk egy régóta várva-várt pillanathoz…! Mikor is elkezdődik a Reni sír Cortez után című szappanopera első epizódja…! Majd a második! És a…. igen, van pár. Míg az első részben csak egy „távolról csodálom” nevű kis prológust kaptunk, most már durván belevágtunk a közepébe ennek a mostantól kezdve szokásos és rituális álombazokogós, véget nem érő drámának. Sajnálom, hogy nem kezdtem el számolni Reni kiborulásait, pedig ha nem mulasztottam volna el, a nyolc kötet végén összeszámolhatnám őket – totál kíváncsi vagyok a számra. Vagy ki tudja, talán inkább nem. A lényeg, hogy mostantól van mindig szenvednivaló Cortezen – nem mondom, az első részben is bőven eleget hallottuk Renit nyilatkozni finom kifejezéssel élve a témában, elvégre „Cortez rám se néz”, „Cortez csak korrepetálni jár hozzám”, „Cortez ma nem szólt hozzám”, „Cortez, Cortez, Corteeez”… Szóval ja. De mostanra „nagyon nyomós okok” is előkerülnek, amiket ugyan idézőjellel írok, ami enyhe iróniára utal, közben mégis tudom, hogy illene komolyan venni, csak valamiért nem megy – tudom, hogy ez Renáta hibája kell legyen. Mert amúgy én megértem. Nem vagyok szerencsére tapasztalt a témában mert nemes egyszerűséggel megtanultam nem esni bele senkibe, de azért gondolom tényleg okot adhat valakinek sírásra az, ha tetszik nektek valaki, de közben minden bizonnyal mással jár. Meséljetek, hadd mívelődjek kicsit szociológiailag. De erről tudom, hogy szó kell majd legyen bővebben a következő részek értékeléséinél, úgyhogy most nem is beszélnék róla feleslegesen többet – valami izgi kis kiveséznivalót hagyjunk már a folytatásokra is, vagy a végén még elkezdem nemes egyszerűséggel magamat ismételgetni, az pedig annyira nem lenne király. Lényeg a lényeg, csak annyira terveztem ezúttal mondani, hogy én abszolút megértem Renit ???, de attól még olyan furán jön le, ahogy állandóan Cortez után zokog. Mindig. Mindenért. Áá… mindegy.

„Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos, rettentően hideg és komor februári időjárás is.”

Egyet most fejelek a billentyűzetbe nyugi, megnyitok hozzá egy új dokumentumot, nem rondítunk bele egy ilyen khm, szép, sőt mi több, gyönyörűséges posztba, és aztán azt javaslom, haladjunk tovább.

Kedvenc karakterek:

Nem állt be sok változás az előző részhez képest: nálam még mindig Arnold a fő favorit, mert bár irtózatosan irreális karakter, és mélyebben nézve a jellemét, még bosszantó is, engem legalábbis hosszú távon biztos felidegesítene, ebben a kötetben – és még egy darabig – messze ő az egyetlen értelmes karakter. Értelmes, intelligens, briliáns elme, magának való, különc és bizonyos tekintetben lázadó – talán nem nagy merészség részemről, ha azt mondom, elemeiben kicsit hasonlít rám. Rövid távon jól kijönnénk egymással. Hosszú távon meg elküldeném melegebb tájakra. A másik, akit egészen bírtam, az Ricsi. Nem volt sok szerepe, akkor viszont alakított, elkezdte finoman bemutatni azt a jófej oldalát, ami a későbbiekben jellemzi majd. Mellesleg ez az, amiért kimondottan várom ??? a következő részeket – tudom, idővel itt is egyre több embert sorolhatok majd fel.

Kedvenc részek:

Már megmondtam – ha kényszerítenek sem nagyon tudok visszaemlékezni bármire is ebből a részből. Így egyéb híján maradok a bevált válaszomnál: a vége. Na, határozottan az volt a kedvencem.

Kedvenc idézetek:

„Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb rendben.”

***

„    – Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.

     – Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.”

***

„Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzárba. ☺ Megyek is olvasni” – kedvencek között nem kimondottan az idézet, sokkal inkább a tartalom miatt – miután színházban láttam a Vesztegzár a Grand Hotelben c. darabot, igencsak értékelem.

Borító: 5/3 (én az előbbit - eredeti verziót - értékelem)

Gyáh. Legkevésbé kedvencem mind közül. Az alapötletre továbbra is azt mondom, hogy jó, tetszik a sablon, amire a sorozat összes borítója épül, mert jól illik a témához, jól variálható, és még tetszetős is, ez viszont az én mércém szerint jócskán elmarad a többi mögött. Eleve ott a szín – utálom a lilát, de ez persze az én bajom. És a többi vacak, ami rá van potyogtatva a borítóra, na, azokkal sem vagyok elégedett. Mintha valaki kiöntötte volna a táskája alját, és kipotyogott volna belőle a zacsiból kiszóródott Smarties, meg egy halom műanyag barbie-s szívecske. Neem, ez most nagyon nem jön be, sajnálom :/ Ha egy valamit, hát a borítót nem akarom már állandóan csak szidni.

Pontozás: 5/3*

A második részre sikerült feltornáznunk a pontszámot ilyen előkelőre – furcsán néz ki, hogy ha amúgy ez sem tetszett, akkor meg mit engedékenykedek, elvégre ugye nem ilyennek ismertek :D, de először is figyelembe vettem azt, hogy az előző kötetnél lényegesen jobb volt. Aztán másodjára meg arra gondoltam, hogy ez szép és jó, ennek ellenére még mindig nem történt semmi, az osztály legtöbb tagja azért még mindig elég kidolgozatlan, Reni iszonyú, mennyit nyafog, sír, szenved és mindez ráadásul csak egyre rosszabb lesz, továbbá a könyv továbbra is hordozza azokat az elemeket – sztereotípiák és általánosítások, meg persze szürreális világ lefestése „valóság” címszó alatt – amiktől a falat kaparom, és amitől szerintem a nyolc rész végére pszichiáterre szorulok majd. Ja, és igen, azok mellett, amiket itt elsoroltam, hülyén nézhet ki, de amúgy tényleg javult a Kezdet szintjéhez képest. Csak hát az nagyon gyatra volt… ez meg még így is simán gyatra marad, ami továbbra sem elég nekem, mert miért érném be kevesebbel, minek nyugodnék bele ebbe, ha egyszer lesznek itt még jó jobb kötetek is? Ugye hogy ugye? Na, a csillag pedig akárcsak az előző rész impozáns kis 2.5 pontja mellett, itt sem elütés, félreértés, fogalomzavar, vagy egy elvetemült troll hacker munkájának eredménye, hanem nagyon is szándékos – egész egyszerűen annyival indokolnám, hogy a könyv minden hibája ellenére olvastatta magát annyira, hogy megjöjjön a kedvem azonnal folytatni a következő kötettel de ezt utólag majd úgyis megbánom.

A sorozat további kötetei:

Értékelésem a sorozat előző kötetéről: