„– Mi jön be neked?
– Hát, nem a nyálkás zöld űrlények – feleltem.”
Eredeti cím: Obsidian
Sorozat: Luxen 1. (Lux 1.)
Oldalszám: 424
Megjelenés: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös
Pöttyös)
Ár: 2999 –
Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az
utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a
szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre
nem vettem magas, szexi és különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk
egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rámtámadt, és Daemon a keze
egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt… akkor valami történt.
Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól
hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való
ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom
pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint
a vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében
maradok, amíg elhalványul rajtam a nyom.
Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg…
Valahogy
előre érzem, hogy ezzel az értékelésemmel nem leszek népszerű… sőt, talán lesz majd
köztetek, aki három mondat után bezárja az ablakot, vagy ha végig is pörget, a
végén hagy maga után egy csípős, bájosan engem minősítő kommentet. Igen,
tisztában vagyok vele, mit teszek. Nem mintha nem tetszett volna a könyv… de
oké, tényleg nem voltam elragadtatva.
Noha
elég hamar tudatosult bennem, hogy én most nem fogok kedvencet avatni, azért
kitartóan vártam azt a pillanatot, mikor nekem is sikerül belezúgnom Armentrout
kisasszony történetébe, vagy a szoborszerűen tökéletes izomzatú Daemon Blackbe…
vártam a pillanatot, ami nem jött el. Akik teljes szívvel ajánlották a
sorozatot, most talán sajnálják, hogy hozzám ennyire nem ért el a varázsa, de
őszintén szólva engem ért a legnagyobb csalódás. Akartam én szeretni – pláne,
hogy a Shadows már előzetesen levett a
lábamról – de nem hagyta magát.
Vagy…
ha valami misztikusabb módon akarom felfogni azon roppant hétköznapi helyzetet,
hogy nem tetszett egy könyv, azt mondom, én vagyok A Kiválasztott, akinek a
feladata, hogy észrevegye és megfejtse az Obszidián hibáit. Mert vannak.
Kisebbek-nagyobbak, van, ami csak az én szememben melléfogás, más viszont
szerintem egyértelmű probléma – hadd osszam hát meg veletek az elméletemet.
A
fantasy műfajban alkotás, de kezdjünk az alapoknál, már maga az írás is
szörnyen bonyolult terep. Fel-felbukkannak emberek, kiknek teremtésénél kicsit
megdőlt Isten „tehetség” címkéjű csupra, és ez már önmagában ajándék – ám
ahhoz, hogy valakiből jó író legyen, még oly kevés. Visszatérve eredeti
mondatomra, az írás sosem egyszerű menet. Még ha meg is van hozzá a kellő
tehetség, akkor sem, mert a nagyvilág tele a levegőben szálldosó ötletekkel, de
amelyekről igazán megéri írni, azt már más felhasználta. Az alkotás végtelen
olyan lehetőség tárháza, amiben örök másodikak vagyunk. Ma elkap minket az
ihlet, megtaláljuk életünk legjobb történetét, de holnap rá kell jönnünk, hogy
azt már megírta valaki más – sajnálatos, de jobban, mint mi. Ez az írás úgy
általában, vannak bevett elemek, jelenetek, klisék, standard témák, és mindenki
nyugodtan nyúl hozzájuk alkalomadtán. Éppen ahogy valahonnan ihletet is kell
meríteni, és teljesen természetes, mikor a kezdőlökést egy másik könyv adja.
Ezért
nem is akarnám hibáztatni J. L. Armentroutot… amúgy sem tudhatom, mi volt
szándékos, s mi nem, annyi azonban holtbiztos, hogy én észrevettem. És közben
végig azon töprengtem, hogy ez hogy a jó égbe nem tűnt még fel másnak?
Mert
ez alatt a 400 oldal alatt aktívan azt éreztem, az Alkonyat egy kissé
felhígított, ufósított, romantikus nyáltengertől megtisztított verzióját
olvasnám. Először csak feltámadt bennem a gyanú, aztán ahogy jobban
odafigyeltem a részletekre, láttam magam előtt párhuzamosan peregni le a kettő
cselekményét.
Bella
Forksba, egy elhagyatott, Isten háta mögötti kis koszfészekbe költözik – Katy
új otthona egyetlen hosszú főút, és még egy boltért is a szomszéd városba kell
mennie. Mindketten itt találkoznak a végzetükkel: egy-egy földöntúli szépségű,
nem is e világi pasival, aki elsőre merev, utálkozó és távolságtartó, s persze
egyáltalán nem is tartja jó ötletnek, hogy a lány a közelében legyen.
Veszélyes, nekik és a másiknak egyaránt – elvégre az egyik, ha akar,
lángralobbant és a fényével ropogósra süt vacsorára, míg a másikat inkább csak
a véred érdekli vacsorára szintén egész jó ötlet. A továbbiakban mégis
folyton összefújja a jómadarakat a szél, s hogy, hogy nem, úgy adódik, hogy
valami halálos veszedelemtől csak Mr. Tökély tudja megmenteni Ms.
Szerencsétlent. E szerint Edward puszta kézzel félrelöki a furgont, ami majdnem
palacsintává lapítja Bellát, Daemon pedig fényével elijeszti a medvét, amely
rájuk támadt. Életmentés sok/1. De nem kell sokat várni, érkezik a második
számú akció is. Mikor Bella és Katy, mivel hiányzik belőlük a túlélési ösztön,
az üres városban éppen éjszaka hódolnának könyvimádatuknak, mindketten bajba
keverednek: előbbi eltéved a sötétben, ahol kétes alakok kezdik követni, utóbbi
úgy dönt, segít egy tök idegen pasinak a kocsijával, mert az éjszaka annyira
gyilkos,- és erőszaktevőmentes időpont a barátkozásra. De persze ha erre a
kettőre rátör az önállóskodási roham, az nem sül el jól, úgyhogy meg kell
jelennie a felmentő félisteneinknek, Edwardnak és Daemonnek is. Szerintem már
eddig is eléggé egyértelmű, hogy miről beszélek, de ha annyira nem akartok
nekem hinni, bátran vágjátok csak rá, hogy „persze, de azonos műfajban nem is
csoda, ha vannak egyezések”… a lényegen ez nem változtat. Végig éreztem az
enyhe Alkonyat-mellékízt olvasás közben – leszámítva a szerelmi szálat, mert az
már egészen más lapra tartozik és nem állítom, hogy mint pozitívumot akarom
majd megtárgyalni –, de a pontot az egészre mégiscsak a végén lévő
csata,-/akciójelenet tette fel. Minden közös pont után vettem egy nagy levegőt
*belégzés….. kilégzés…..*, és úgy döntöttem, új lappal indítok, de ekkor már
nem tudtam mit mondani. Csak akkor tudtam volna nem észrevenni a párhuzamot, ha
nem olvastam volna valamelyik könyvet a kettő közül. Ahogy végigfutottam a
leírását annak, ahogy az arum cseszteti Katy-t, elszívja az életerejét mert
a vér az már komolyan túl feltűnő lett volna, right?, üti, veri, rúgja,
ahol csak éri, ahogy patakokban folyik a vér, a lány előtt lassan minden
összemosódik, sztepptáncot jár a halál küszöbén… elég három szót mondanom
arról, mi jutott eszembe, hogy felvázoljam a képet: James. Bella. Balett terem.
 |
| Jó... azt el kell ismernem, akármennyire is ezerszer inkább Edward, mint Daemon, azért shirtless mode-ban az utóbbi jobban remekel.... Eddie valahogy olyan, mint aki iskolai orvosi vizsgálathoz vetkőzött. |
De
á, a világért sem akarnék gyanúsítgatni… elvégre tudom, hogy nincs új a nap
alatt, ihlet, műfajbeli hasonlóságok, blabla… és bár maximálisan igazam van,
némileg hülyén érzem magam tőle, hogy a rengeteg emberből, aki ezt olvasta,
csak nekem szúrt ez az egész szemet egyáltalán. Nekem viszont sajnálom, de
nagyon. Sért egy szinten, hogy az egyik kedvenc könyvemet – mert nálam a
Twilight akkor is az ♥ – felhígították és újrakeverték egy olyan sorozattá, ami
mocsok módon túltesz az előző sikerén nem lovallom bele magam, mindjárt
leállok, fél perc, ráadásul a fénylő-csillogó vámpírokat frankón
fénylényekkel helyettesítették… de bár tényleg ez jött le nekem, ez még csak
duzzogás.
Képes
vagyok elvonatkoztatni az Alkonyatos
hasonlóságoktól, a fent felsorolt okok miatt… ám most jön a rossz hír most
jogosan kérdezhetitek, hogy akkor mi volt a poszt eddigi része, megértem –
nekem ez még így sem került az élvezhető kategóriába. Még.
Talán
kevesebb gondolkodással és odafigyeléssel, több hajlammal a szórakozásra és
kevesebbel a kritizálásra nekem is a kedvencem lehetett volna az Obszidián.
Mert a lehetőséget igenis látom benne. Tény, arra építettem a poszt eddigi
részét, hogy puffogtam, amiért Armentrout szinte átírta a Twilightot, de komolyra véve a szót, ezt az észrevételemet
félretéve pár percre, be kell vallanom, hogy az alapötletben van fantázia. Nem
mintha lenne viszonyítási alapom, többnyire nem az én asztalom ez a
földönkívülis dolog, és nem is olvasok ilyen témájú könyveket, de ez indításnak
nagyon is rendben volt. Attól eltekintve, amit már mondtam jó, fogjátok fel,
hogy ezen egy darabig még nem teszem túl magam, szóval csak hagyjatok figyelmen
kívül xD, a világ, a fantasy oldal, ez az egész luxenes-arumos dolog elég
jól lett felépítve és megálmodva, látom benne a fantáziát – és végül is ez az,
ami miatt már most is biztos vagyok benne, hogy hamarosan folytatni fogom a
sorozatot. Meg persze a függővége… ami ugyan nem halálos az Leiner Laura
specialitása, de éppen eléggé felhúzza az ember agyát. Nyugodtan olvasgattam
abban a tudatban, hogy van még bőven ötven oldalam… aztán hoppáka, itt a vége,
ha nem elég, nesze, megdoblak néhány extra fejezettel Daemon szempontjából.
WTF? Ezt miért? Emberkínzás…
Apropó
Daemon… mert a kedves, bájos és pozitív gondolatokból és a szarkazmusból
sosem elég, most, miután szépen és visszafogottan elismertem, hogy nem is volt
a könyvben minden olyan rossz, jöhet újból a feketeleves.
Daemon
Fuckin’ Black. Akitől már az első alkalommal kinyílt a bicska a zsebemben.
Viszketett a tenyerem. Nem is, az öklöm… sőt, a bakancsom talpa! Nincsenek nekem
semmi bajom a rosszfiúkkal – rengeteg könyves álompasim az –, de egy dolgot nem
tolerálok: mikor valaki seggfej.
„– Tudod mit? Igazad van. Tévedtem, hogy seggfejnek neveztelek. Az ugyanis túl szép szó rád – folytattam édes mosollyal. – Te egy pöcsfej vagy.
– Pöcsfej? – ismételte. – Igazán elbűvölő.”
Daemon
pedig ó, nagyon is az volt, egészen attól kezdve, hogy először kinyitotta a
bejárati ajtót, na meg a nagy száját. Hiába áll leírva az ominózus jelenet, és
még sok másik az ő szemszögéből is, számomra ez akkor sem elviselhető
magatartás. Velem lenne a baj? Erősen kétlem. Az, hogy valaki ennyire arrogáns,
lekezelő és bunkó valakivel, mint Daemon Katy-vel, szerintem semmiképpen sem
elfogadható, akkor sem, ha oka van rá. Talán én nem tudom a téma ezen részét
egészen objektívan szemlélni, épp azért vagyok kiakadva, mint anno a Szívatás olvasásakor Jaredre is…
senkinek sincs joga folyton földbe tiporni a másikat. Nem érdekel, mi az oka,
az sem, ha ezzel megmenti a fél világot. Így míg mások csorgatják a nyálukat,
rám nem tett valami jó benyomást Daemon… de őszintén szólva másik főszereplőnk,
Katy sem. Pedig úgy tűnt, hasonlíthat rám… és jó, icipicit tényleg hasonlít rám. Vagy csak
én tudok nagyon jól elhelyezkedni a „szarkasztikus blogger” karakterben…
mindenesetre adott volt minden, hogy kedvelhessem, de rövidesen kiütötte a
közönséges vészvillogómat. Értem én, Daemon azt váltja ki az emberből, hogy
felsorolja az összes káromkodást, amit csak ismer, és kézzel-lábbal mutogasson,
hogy legalább részben viszonozza a sértéseket… de láttam én már ezt valahogy…
hát, nőiesebben megoldva. Az első, és biztos vagyok benne, legpontosabb szó,
ami eszembe jutott Katy-ről, az a közönséges volt. És akármennyire kis tündér
is tudott lenne egymaga a szobájában, blogposztot írva, mikor megjelent Daemon,
egyszerűen késztetést éreztem lecsapni. „Utállak! Gyűlöllek! Baszd meg, te barom!
Jáhááj, de szexi vagy póló nélkül! Menj a pokolba! Édes istenem, egy lépéssel
közelebb jössz, és lesmárollak. Hogy rohadnál meg! Utállak. Szeretlek! Nem
lehetek veled, mert nem úgy szeretsz, mint apa szerette anyát! Hülye seggfej!”
Kábé így tudnám ábrázolni Katy jellemét és viselkedését. Végig ezt csinálta…
már amikor nem bizarr öngyilkosakciókkal tengette az idejét, és tette kockára
azok életét, akiket meg akart menteni. Jut eszembe, ez elég Bellás tulajdonság…
bár őket már tényleg nem kéne összehasonlítanom, ahogy a szerelmi szálat sem.
Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de kimondottan kedvelem, ahogy Edward és
Bella nyáladzanak könyveken keresztül. Számomra Daemon és Katy párosából még
hiányzott valami… hiányzott az élet. Mármint az igazi, túl azon, hogy izzik a kémia, működnek a hormonok, közben pedig szinte folyton csak veszekednek. Voltak együtt kedves jeleneteik – ergo még
ők is voltak olykor normálisak –, de ez többnyire nem akart sokáig tartani,
inkább csak a vége felé… ami azért remélem valami előjele annak, hogy az
Ónixban várhatok pozitív jellemfejlődést, nem akarok én ilyen zord kapcsolatban
maradni a főszereplőkkel… és szeretnék a következő kötetről majd több szépet is
írni. A kérdés csak az, sikerülni fog-e…
Összességében
én annyira nem értem ezt az egészet. Miután tavaly elolvastam a Shadowst, biztos voltam benne, hogy ez
is trilliócsillagos kedvenc lesz, mert abban egyszerűen megvolt minden, ami
kellett – vagy nézhetjük úgy is, hogy nem volt olyan, ami ne kellett volna.
Ebbe belegondolva az Obszidiánt a szememben valójában csak Katy és Daemon
párosa, továbbá a milliószor előráncigált Alkonyatos problémám húzta le ennyire
– bosszúságnak bőven elég is ez a kettő, minden más ezeken kívül pedig
fellelhető volt az előzménykötetben is, így a szórakoztató, humoros stílust, az
izgalmas, érdekes fantasy szálat valószínűleg minden részben megtalálom majd.
Merem legalábbis remélni, ez alapján pedig számítok rá, hogy a következő részek
már nagyobb élvezetet tudnak majd nyújtani számomra is.
Mert
nem mondanám, hogy az Obszidián rossz könyv… a nagy harci helyzet annyi, hogy
nálam nem ért célba, megállt félúton feldolgozásra – ezért szúrtam ki olyan
dolgokat, amiket nem kellett volna, és amúgy nem is akartam –, vagy egész
egyszerűen csak rosszkor talált meg. Ettől függetlenül még ajánlom azoknak, akik
a vámpírok, vérfarkasok és egyéb klisélények után akiket azért ugyanúgy
szeretünk vágynak valami újdonságra a műfajban, akik otthon érzik magukat
YA regényekben, és nem vágynak semmilyen értelemben világmegváltásra, csak egy
kis humoros, szórakoztató, olykor közhelyes 400 oldalra. Ajánlom azoknak, akik
még nem untak rá a seggfej pasikra. Ajánlom… na jó, már kezdem magam
kellemetlenül érezni. Ki a fenéhez beszélek? Azt hiszem… azt hiszem már nem kell
ajánljam. Úgyis olvastátok… :P xD
Kedvenc karakterek:
Miután
a főszereplők ugyebár nem különösebben lopták be magukat a szívembe, a
lehetőségek száma eléggé leapad… de még így is állandó jelöltem van, mégpedig
nem túl meglepő módon Dee Black. Olyan kis aranyos és pattogós, élettel teli és
finom teremtés volt, mint anno az Alkonyatban Alice xDD – aki szintén
nagy kedvencem –, így nem is lehet szerintem nem kedvelni.
Kedvenc részek:
Jó,
most nem a kifejezésnek abban az értelmében, amit például az SzJG 1. értékelésemnél használtam…
inkább – csak hogy világos legyek – teljesen pozitívan állítom, hogy a vége. Az
utolsó harmadban/negyedben kezdtek az események eléggé pörögni ahhoz, hogy túltegyem
magam átmenetileg minden sérelmemen, és igazán lekössön, hogy mi történik.
Kedvenc idézetek:
„Végignézem magamon. A felirat szerint AZ ÉN BLOGOM
JOBB, MINT A TE VLOGOD. Ezzel minden rendben.”
***
„A nap, amikor az internetet bekötötték, jobb volt,
mintha egy szexis srác megnézte volna a fenekemet, majd elkérte volna a
számomat. Minthogy szerda volt, sietve felraktam egy „Szerdán Szeretném”
bejegyzést a blogomra arról az új ifjúsági romantikus könyvről, amiben az a
remek fickó szerepel, az aranykezével – ami nem lehet rossz –, elnézést kértem
a hosszas távollétért, válaszoltam a hozzászólásokra, és beleolvastam pár másik
blogba, amiket szerettem. Olyan volt, mint hazaérkezni.”
***
„Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes
fiúk szentháromsága.”
***
„ – Mi van?
– Ugye, tisztában vagy vele, hogy szeretem a
kihívásokat? – kérdezte mosolyogva.
Magamban felnevettem, beintettem neki, és az ajtóhoz
léptem.
– Én is, Daemon. Én is.”
Borító: 5/2
Már
csak ez hiányzott, mi? Hogy miután oldalakon át oltogattam mindenki nagy
kedvencét, most még a borítót is jól lehúzzam, amiért meg a Pepe Toth rajongók
fogják véremet venni… de csak ne ilyen elhamarkodottan. Nekem ez az egész
összhatás nem jön be… olyan mű az egész, még az emberek is. Bosszantanak a
világító zöld szemek. Meg úgy általában az egész olyan… nem is tudom, számomra
ízléstelen. Bánt is rendesen, hogy egy alapból ennyire szexi és ráadásul szimpatikus
borítómodellból hogy lett… ez. Pepe Toth csodálatosan illik Daemonnek, igazából
én sem tudtam őt nagyon máshogy elképzelni, de ez a látványos ufósítás elvesz
valamit a modellből… és ez nem jön be, so sorry :/
Pontozás: 5/3
Ez
a helyzet valahogy olyan, mint egy klimaxos tanárra bízni az év végi bukás és
kettes között álló tanuló sorsát. Rettentő bizonytalan. Mondhatni, nagyban a
jóindulattól függ… de miközben értékeltem a könyvet, rájöttem, hogy hiába
tettem oda minden jóindulatom. Lehet, hogy inkább hangulati kérdés, de végignézve,
mi mindent kifogásoltam, a felsoroltak – idegesítő főszereplőpáros, vészesen az
Alkonyatra hajazó jelenetek – igenis időtállóak. A végeredmény pedig csak
annyi, hogy a tanuló – jelen esetben az Obszidián – nem erőltette túl magát. Én
ennyit látok. Próbálkoztam, akartam szeretni, de nem sikerült maradéktalanul,
sok minden szúrta a szemem, és az utolsó harmadáig élvezni sem nagyon tudtam…
de aztán visszanyertem a könyvbe vetett bizalmam egy icipici részét. Minden
ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos vagyok abban, hogy
folytatni is fogom, mert bár tényleg sokat problémáztam olvasás közben, azért
én is észrevettem benne a lehetőséget, a kreativitást – ha nem is a
jelenetekre, inkább a világra, a fantasy-szálra gondolok –, és mert várom azt a
percet, amikor mindenki kedvence, Daemon Asshole Black végre már engem sem fog
kikergetni a világból az arrogáns fejével. Mit gondoltok, eljön ez a pillanat?
xD
Ha tetszett a könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése