Szent Johanna Kisegítő Gimnázium #2 | Leiner Laura - Együtt

„– Látom, Neményi jól szórakozik – röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és fel sem nézve reagált:

     – Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.” Én azért vitatom – teljesen könyvfüggő.

Eredeti cím: Együtt

Sorozat: Szent Johanna gimi 2.

Oldalszám: 394; 464

Megjelenés: 2010; 2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió; L&L

Ár: 2990 –

Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.

Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…

Miután a sorozat első részét kegyetlenül leoltottam, és felsoroltam minden létező negatívumot, amit felfedeztem benne – még mindig tartom magam ahhoz, hogy az első részben sok más nincs –, azt hiszem mostanra a haragomnak az a része, ami túlzásnak bizonyult elpárolgott, megenyhültem kicsit. Azt kérdezitek, hogy ez a rész is megkínzott-e? Persze, de miután nem is vártam mást, és a Kezdet által felkészültem lelkiekben, ez feleannyira sem viselt meg, mint az előző rész olvasása, így ez által talán képes leszek rá, hogy ezúttal megőrizzem a józan eszem, és egyszerű érvelésem és véleménykifejtésem megmaradjon annak, ami, és ne húzzon jobban a „kiakadás” felé. Szembeszállok legkritikusabb természetemmel, hogy ezúttal egy szavam se keltsen felháborodást. Na jó, nem is. Azt fogom mondani, amit érzek, és amit gondolok, akár tetszik ez valakinek, akár nem, mert szerintem az egész posztnak az lenne a lényege, hogy ezt tegyem, de garantálom, hogy a haragom enyhült mostanra, és kevesebb tökéletesen megalapozott szidalmat fogok a rajongók fejére borítani kínzásuk végett. Persze még így is lehet, hogy találnak jópár dolgot, ami nem nyeri majd el tetszésüket, így a konfliktusok elkerülése érdekében figyelmeztetem őket, még nem késő elmenekülni. Az oldal elhagyására való utolsó lehetőség jelképeként hagyok egy üres sort, utána viszont belevágunk a salátába. Vagy lecsóba. Lényegtelen.

Hogy az elején kezdjem: egyrészt ott van az azzal kapcsolatos ellenérzésem, hogy a főszereplőink még mindig kilencedikesek, még mindig nem alkotnak annyira egy közösséget, mint tudom, hogy később fognak, másrészt ott van az is, hogy az előző részhez képest viszont sokkal fesztelenebbnek éreztem a légkört, a karaktereket. Szóval egyelőre egy-egy, és majd meglátjuk, merre tolódik majd az arány a poszt végére – mivel még én sem tudom.

Amit az előző rész kapcsán elmondtam – az emlékezetetek felfrissítése céljából egy kis ismétlés: az egész teljesen irreális, annak ellenére, hogy éppen az ellenkezőjével reklámozzák a sorozatot; mindenkit besorolnak zenei, és filmbeli ízlése alapján; igaztalan és eltúlzott sztereotípiák alapján mindenkit nyomi-menő mérce szerint osztályoznak; stb… – az továbbra is áll. Méghozzá stabilan, és tudom, hogy még fog is, úgy a nyolcadik rész + kalauz utolsó betűjéig, de gondolom, erre már felesleges minden rész értékelésénél pazarolni a szavakat. Így kezdődött, így ér véget, és örökké így is marad, el kell fogadnunk, el kell fogadjam, hogy ez már csak egy ilyen elcseszett alternatív fantasy-disztópia. Mert az.

Ami most már ennek a kötetnek a történetét illeti: továbbra sem volt valami sok. Lényegesen több mint az előző rész alatt, mégis, egy nappal a könyv elolvasása után sem bírok rendesen visszaidézni semmit, a memóriám ellenben köszöni, jól van. Egyszerűen csak nincs benne semmi számottevő, talán Cortez deszkás balesetétől eltekintve. Én ezt arra vezetem vissza, hogy még mindig nem kovácsolódott eléggé össze az osztály, és túl fiatalok ahhoz, hogy annyi bajt keverjenek, mint a későbbiekben fognak. Újabb lehetőség kilőve, mivel Reninek és Corteznek még nincs annyi kapcsolatuk, hogy legyen min veszekedniük. Vagyis… nos, drága, szeretett, és ugyebár az első részben már az egekig marasztalt Renátánk szerint nyilván van, elvégre ő a legkülönfélébb okok miatt, de mindig meg tudott Cortezre haragudni, és akkora hévvel tettetni pár hétig, hogy levegőnek nézi mintha ez érdekelne bárkit is – mintha legalábbis feltűnne Corteznek. Ááá… De azt hiszem, itt jött el az ideje, hogy röviden helyesbítsem az előző posztban tanúsított, sokak szerint nyilván értetlen viselkedésemet, és kibújjak fél percre – de nem többre! – a gonosz boszorkány szerepéből, akinek minden álma elrontani két fiatal szerelmes, turbékoló tubica boldogságát. Mellesleg, sosem volt ilyen célom, mert R és C kapcsolata – juhúúj, ez most éppen annyira titkos, mint az AKÁ, fogadok, hogy senki sem jön rá, kikről beszélek, úú! – engem koránt sem hat meg annyira, hogy annyit foglalkozzak vele, hogy elrontsam. Maximum a páros valamelyik tagját addig kínoztam volna, amíg már inkább a haláláért könyörög nekem véres térdein kúszva. Mindeeegy. A lényeg, amit fentebb elkezdtem volna mondani, mielőtt előtörtek agresszív hajlamaim, az az, hogy amennyire csak lehetséges komolyan elgondolkodni ezen a lineáris és egysíkú könyvecskén, én megtettem. Az előző poszt alatt összegyűlt kommentek után rájöttem, hogy nem egészen úgy fogalmaztam meg a mondanivalóm egy részét, hogy képes legyek vele elkerülni a félreértéseket, így most ezt elmagyarázom mégegyszer. Ici-pici nagyon pici kis monológom címének azt adnám – a könyvre is jellemző egyszerűséggel, hogy ne okozzak problémát – „Reni és a szerelem”. Már alaposan kifejtettem a gondolataimat a szó jelentőségéről, és téves használatáról a sorozatban. Rengeteg árulkodó példát is felhoztam bizonyításul, hogy Renáta fogalma a szerelemről teljes mértékben téves, ami pedig valójában is szerepet játszik a könyv ezen szálán, az Reni Cortezhez való „vonzódása”. Elsőre meglátta, és érzett valamit, de most megint elmondom, hogy első látásra nem lehet valaki szerelmes. Ezt a felszínes érzést csupán tetszésnek nevezik jobb helyeken – és hogy bizonyítsam, annyira nem is vagyok szőrösszívű hárpia, elárulom, ez ellen aztán semmi kifogásom. Mert elsőre a külső az, ami megfog más emberekben. A probléma egy tagmondattal később van: belső megtart. Külső megfog, belső megtart, így szól a mondás. És az addig oké, hogy Cortez első látásra elég királyul néz ki, de amíg Renivel csak kerülgetik egymást kiéhezett mókusok módjára, nem derül ki róla semmi mélyebb tulajdonság, így nincs belső, ami megtarthatná Reni érdeklődését. De talán nem is kéne belemennem abba, Renáta mennyire fogalomzavaros, naiv, felszínes és jellemtelen lányka, mert ezúttal tudok jönni nektek egy olyan infóval, ami ki kéne zárja átmenetileg, hogy az ő személyiségét támadjam. De csak most, és csak kicsit – túl sok ilyet nem bír el az idegrendszerem.

A történet tanulsága az, hogy ne olvassatok fanfiction-öket, mert negatívan befolyásolják amúgy sziklaszilárd gondolataitokat. Na jó, ez nem is igazi tanulság, ezt csak én szűrtem le most, mivel a neten böngészve – remélem elégszer elmondtam már nektek, hogy az internet mennyire veszélyes hely! – egyszer csak egy SzJG fanfic-re bukkantam Cortez szemszögéből, engem pedig űzött határtalan kíváncsiságom és mazochizmusom, ezért elolvastam a legutolsó bejegyzését. Majd az elsőt. Aztán az összeset, ami ezek között van. Na, és tudjátok mit gondoltam a végén: basszus, most megyek, befejezem végre az Együtt-öt. Azta, de hát ez miért lenne már olyan rossz? 

Gondolkozz, ember. Tudod te, hogy miért. 

És mindezt úgy, hogy azért az említett fanfic – nem, nem fogom belinkelni – sem volt valami nagy dolog. Mégis, egy percre azt az érzést keltette bennem, hogy talán én álltam hozzá beszűkülten Reni karakteréhez. Aztán rájöttem, hogy egy dolog van csak, ami igazán ellene szól – az, hogy az ő fejében kell leélnem négy évet. Az az, ami leginkább megvisel. Talán kívülállóként nem is ilyen kicseszettül fárasztó. Erre mutatott rá nekem Cortez szemszöge. Reni ugyanazt tette ott is, amit az eredeti könyvekben, szíve egyetlen választottjának mégis minden máshogy jött le, és így én is el kellett gondolkozzak. Ha elolvasom a Szent Johanna gimit, akkor tudom, hogy Renáta rettentően szerencsétlen, önbizalomhiányos, gyenge jellem, hisztis, buta és idegesítő, de ha mindent, amit tesz, egy másik szemüvegen keresztül, jelen esetben Cortezén át nézek, akkor hamar erőssé lánnyá válik, majd magabiztossá, rettentő intelligenssé, és még sorolhatnám. És tudjátok ti, hogy mi a vicc? Ahogy végre kimászhattam az ő fejéből, át egy másikba – ami amúgy majdnem éppen annyira üres… – máris olyannak láttam én is. Mert kívülről tényleg csak az látszik – és ezzel az érzéssel együtt élni annyira ijesztő… Amit ezzel az egész story time résszel mondani akartam, az az, hogy tényleg minden csak nézőpont kérdése, és hogy talán Renáta sem annyira elviselhetetlen, talán csak az a baj, hogy mindent az ő nézőpontjából kell néznünk – holott azt mondom, még a csöki Virág fejében lévő zavar is érdekesebb Rentai kisasszony szenvedésénél.

Bár ez elég elhamarkodottan hangzott, elvégre Virág épelméjűsége éppúgy megkérdőjelezhető, mint a főszereplőnké. Már az is igazolja, hogy barátnők. De amúgy meg Virág az, aki igazolja magát, minden második szavával.

 „  Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.
     – Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.
     – Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi. – Ki ajándékoz halat becsomagolva?
     – Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a fejéhez – ha egy mókus?”

Engem eléggé fáraszt akkora mértékű naivitás, – ha feltételezzük, hogy Reni talán mégsem annyira buta, mint azt folyton mutatja nekünk, akkor marhára jó színész nem is értem, hogy bírhatja azt az átható sötétséget, amit Virág áraszt magából. Úgy általában nem értem azt, hogy mitől olyan életre szóló barátok, éppúgy, mint Reni Cortezhez fűződő érzelmeit. Utóbbin átmenetileg átlépnék – de mi lesz akkor a barátsággal, hogyan is jött? Reni lesózza neki a szendvicseit, Virág meg próbálja feltornászni a másik kortárs „kultúra” terén lévő hiányosságait, ezen kívül pedig az idő 99 %-ában csak elbeszélnek egymás mellett, és szótlanul hallgatják egymást, reakció nuku. Talán én vagyok sötét, de nem értem. Főleg, mivel Arnold ellenben tökéletes legjobb barát Reninek. Ezzel nem azt mondom, hogy csak úgy lehet barátságot kötni, ha van közös téma, mi több, olyanok vagytok, mint egymás ellenkező nemű verziói. Két teljesen ellentétes személyiségű ember is csodásan kijöhet egymással persze, én minden hátsó gondolat vagy eszme reklámozása nélkül mondom, hogy Arnold egy majdnem tökéletesen ideális barát számára. Továbbra is nagyon bírom, hűvös, egyedi és különc, és már-már lehetetlenül intelligens, olyannyira, hogy kezdem magam hülyének érezni :D Az is vagy, kedves Virág, amiért vállaltad újraolvasni a sorozatot, sajnálom, de ép észből nulla pont, találkozunk a pótvizsgán.

Ha a hülyeségnél tartunk… az azért nem áll meg Virágnál – jelenleg remélem nem kérdés, hogy már NEM rólam, hanem a könyvbeli karakterről beszélek, csak hogy tisztázzuk – bár ami őt jellemzi, az teljes feketeség, a többiek inkább a „hülyék, de legalább poénosak” kategóriába tartoznak, már persze azok, akik egyáltalán megszólalnak. Mert ott van Gábor, aki egyértelműen csak létszámnövelő szereplő, akit még mindig nem hallottam egyszer sem megszólalni, Jacques pedig szintén elég… visszavonult. A maradék viszont…? Na, ők kezdik lassan hozni a formájukat. Az első rész alatti szenvelgés a kiforratlan karaktereken lassan elpárolog – most még csak oszladozik, aztán tizedikben már végleg mindenki megkapja a standard személyiségjegyeinek 90 %-át, ami kész felüdülés. Ez azt jelenti, hogy egyre több kedvencet avathatok: Ricsit, aki egyre jófejebb és lazább, Zsoltit, akinek kezd megjönni a humora… de most már Dave egomán, kütyüsznob volta is kiéleződött, ahogy a jelenlegi kockák – aka későbbi rockerek – is egyre inkább egy személybe olvadtak, mert neee, NE is próbáljátok tagadni, hogy ti sem tudjátok, melyikük Andris, és melyikük Robi. Csak annyi fix, hogy egyikük sem normális.

Éés… nem véletlenül maradt ki két rendkívül fontos karakter az eddigi felsorolásból, ugyanis ők az elsők, aki ebben a részben végre nagyobb térhez jutottak a történetben. Cortez és Kinga. Utóbbihoz természetesen konfliktus fűződik, méghozzá akkora, amitől még Renáta is felemeli a hangját, de csak persze azután, hogy jól kiborul. És itt tartva, Cortez is leginkább agyrém női főszereplőnk által kapott több szerepet, ugyanis ünnepélyesen bejelenem, hogy ITT és MOST, elérkeztünk egy régóta várva-várt pillanathoz…! Mikor is elkezdődik a Reni sír Cortez után című szappanopera első epizódja…! Majd a második! És a…. igen, van pár. Míg az első részben csak egy „távolról csodálom” nevű kis prológust kaptunk, most már durván belevágtunk a közepébe ennek a mostantól kezdve szokásos és rituális álombazokogós, véget nem érő drámának. Sajnálom, hogy nem kezdtem el számolni Reni kiborulásait, pedig ha nem mulasztottam volna el, a nyolc kötet végén összeszámolhatnám őket – totál kíváncsi vagyok a számra. Vagy ki tudja, talán inkább nem. A lényeg, hogy mostantól van mindig szenvednivaló Cortezen – nem mondom, az első részben is bőven eleget hallottuk Renit nyilatkozni finom kifejezéssel élve a témában, elvégre „Cortez rám se néz”, „Cortez csak korrepetálni jár hozzám”, „Cortez ma nem szólt hozzám”, „Cortez, Cortez, Corteeez”… Szóval ja. De mostanra „nagyon nyomós okok” is előkerülnek, amiket ugyan idézőjellel írok, ami enyhe iróniára utal, közben mégis tudom, hogy illene komolyan venni, csak valamiért nem megy – tudom, hogy ez Renáta hibája kell legyen. Mert amúgy én megértem. Nem vagyok szerencsére tapasztalt a témában mert nemes egyszerűséggel megtanultam nem esni bele senkibe, de azért gondolom tényleg okot adhat valakinek sírásra az, ha tetszik nektek valaki, de közben minden bizonnyal mással jár. Meséljetek, hadd mívelődjek kicsit szociológiailag. De erről tudom, hogy szó kell majd legyen bővebben a következő részek értékeléséinél, úgyhogy most nem is beszélnék róla feleslegesen többet – valami izgi kis kiveséznivalót hagyjunk már a folytatásokra is, vagy a végén még elkezdem nemes egyszerűséggel magamat ismételgetni, az pedig annyira nem lenne király. Lényeg a lényeg, csak annyira terveztem ezúttal mondani, hogy én abszolút megértem Renit ???, de attól még olyan furán jön le, ahogy állandóan Cortez után zokog. Mindig. Mindenért. Áá… mindegy.

„Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos, rettentően hideg és komor februári időjárás is.”

Egyet most fejelek a billentyűzetbe nyugi, megnyitok hozzá egy új dokumentumot, nem rondítunk bele egy ilyen khm, szép, sőt mi több, gyönyörűséges posztba, és aztán azt javaslom, haladjunk tovább.

Kedvenc karakterek:

Nem állt be sok változás az előző részhez képest: nálam még mindig Arnold a fő favorit, mert bár irtózatosan irreális karakter, és mélyebben nézve a jellemét, még bosszantó is, engem legalábbis hosszú távon biztos felidegesítene, ebben a kötetben – és még egy darabig – messze ő az egyetlen értelmes karakter. Értelmes, intelligens, briliáns elme, magának való, különc és bizonyos tekintetben lázadó – talán nem nagy merészség részemről, ha azt mondom, elemeiben kicsit hasonlít rám. Rövid távon jól kijönnénk egymással. Hosszú távon meg elküldeném melegebb tájakra. A másik, akit egészen bírtam, az Ricsi. Nem volt sok szerepe, akkor viszont alakított, elkezdte finoman bemutatni azt a jófej oldalát, ami a későbbiekben jellemzi majd. Mellesleg ez az, amiért kimondottan várom ??? a következő részeket – tudom, idővel itt is egyre több embert sorolhatok majd fel.

Kedvenc részek:

Már megmondtam – ha kényszerítenek sem nagyon tudok visszaemlékezni bármire is ebből a részből. Így egyéb híján maradok a bevált válaszomnál: a vége. Na, határozottan az volt a kedvencem.

Kedvenc idézetek:

„Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb rendben.”

***

„    – Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.

     – Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.”

***

„Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzárba. ☺ Megyek is olvasni” – kedvencek között nem kimondottan az idézet, sokkal inkább a tartalom miatt – miután színházban láttam a Vesztegzár a Grand Hotelben c. darabot, igencsak értékelem.

Borító: 5/3 (én az előbbit - eredeti verziót - értékelem)

Gyáh. Legkevésbé kedvencem mind közül. Az alapötletre továbbra is azt mondom, hogy jó, tetszik a sablon, amire a sorozat összes borítója épül, mert jól illik a témához, jól variálható, és még tetszetős is, ez viszont az én mércém szerint jócskán elmarad a többi mögött. Eleve ott a szín – utálom a lilát, de ez persze az én bajom. És a többi vacak, ami rá van potyogtatva a borítóra, na, azokkal sem vagyok elégedett. Mintha valaki kiöntötte volna a táskája alját, és kipotyogott volna belőle a zacsiból kiszóródott Smarties, meg egy halom műanyag barbie-s szívecske. Neem, ez most nagyon nem jön be, sajnálom :/ Ha egy valamit, hát a borítót nem akarom már állandóan csak szidni.

Pontozás: 5/3*

A második részre sikerült feltornáznunk a pontszámot ilyen előkelőre – furcsán néz ki, hogy ha amúgy ez sem tetszett, akkor meg mit engedékenykedek, elvégre ugye nem ilyennek ismertek :D, de először is figyelembe vettem azt, hogy az előző kötetnél lényegesen jobb volt. Aztán másodjára meg arra gondoltam, hogy ez szép és jó, ennek ellenére még mindig nem történt semmi, az osztály legtöbb tagja azért még mindig elég kidolgozatlan, Reni iszonyú, mennyit nyafog, sír, szenved és mindez ráadásul csak egyre rosszabb lesz, továbbá a könyv továbbra is hordozza azokat az elemeket – sztereotípiák és általánosítások, meg persze szürreális világ lefestése „valóság” címszó alatt – amiktől a falat kaparom, és amitől szerintem a nyolc rész végére pszichiáterre szorulok majd. Ja, és igen, azok mellett, amiket itt elsoroltam, hülyén nézhet ki, de amúgy tényleg javult a Kezdet szintjéhez képest. Csak hát az nagyon gyatra volt… ez meg még így is simán gyatra marad, ami továbbra sem elég nekem, mert miért érném be kevesebbel, minek nyugodnék bele ebbe, ha egyszer lesznek itt még jó jobb kötetek is? Ugye hogy ugye? Na, a csillag pedig akárcsak az előző rész impozáns kis 2.5 pontja mellett, itt sem elütés, félreértés, fogalomzavar, vagy egy elvetemült troll hacker munkájának eredménye, hanem nagyon is szándékos – egész egyszerűen annyival indokolnám, hogy a könyv minden hibája ellenére olvastatta magát annyira, hogy megjöjjön a kedvem azonnal folytatni a következő kötettel de ezt utólag majd úgyis megbánom.

A sorozat további kötetei:

Értékelésem a sorozat előző kötetéről:

Szent Johanna Kisegítő Gimnázium | Leiner Laura - Kezdet

Előre is figyelmeztetem a könyv, a sorozat valamennyi rajongóját, hogy még most meneküljön, amíg nem késő, a továbbiakban írtak másokból kiváltott reakciójáért semminemű felelősséget nem vállalok. Kérlek, ne öljétek meg egymást. Engem se. 

Eredeti cím: Kezdet

Sorozat: Szent Johanna Gimi 1.

Oldalszám: 386 /400

Megjelenés: 2010 /2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió / L&L Kiadó

Ár: 2990 –

Egy sorozat a való életről

Egy sorozat, amely itt és most játszódik

Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások

A történet rólad is szól!

A Szent Johanna gimi az a könyvsorozat, amit, ha film lenne, tuti végignarrálnék. Egyszerűen minden második mondathoz lenne hozzáfűznivalóm, egyszerűen zsong a fejem a magányos olvasgatás okán belém szorult, az egészségre szinte ártalmas mennyiségű szarkazmustól, és attól is csak az általános lényegű könyvszeretetem tartott vissza, hogy a kötetet falhoz vágjam párszor. Felüvöltöttem volna, aztán eszelősen Rentai Renáta nyomába szegődtem volna, hogy thrillereket meghazudtoló módon az őrület határáig kergessem, majd brutálisan és fájdalmasan véget vessek az életének. Éppen ezért nagy szerencséje, hogy amúgy sem él – eggyel kevesebb probléma, mindazonáltal több visszafogott agresszió.

Persze mindez durvának tűnhet, és ezzel én is tisztában vagyok. Reni igazán, tényleg csak egy első látásra ártalmatlan tinilány. De igazából már három oldal elolvasása után felpofoztam volna, hát még az alapján, amit egy egész kötet alatt művelt. És nem hiszem el, hogy még hét rész, azaz nyolc kötet, plusz kalauz… Viszonylag vigasztaló arra gondolnom, hogy azért lesz ennél kevésbé vészes is a helyzet a vége felé, de egyelőre még fogom a fejem a Kezdet miatt. Nem volt túl jó kezdet. xD

Sok problémám van. Nagyon sok. És bár az is hagy maga után kívánni valót, nem a megvalósítással, nem is annyira a szereplőkkel, bár hozzájuk is lesz egy pár szavam. Itt alapvető nézetbeli különbségekbe ütköztünk Laurával. Az egész könyv telis-tele sztereotípiákkal. Telis-tele hazugságokkal. És telis-tele a dolgok olyan általánosnak vélt megközelítésével, amihez nem is értem, honnan szedte azokat az infókat, amiket szinte tényként kezelt egész végig.

Az egyik legszembetűnőbb dolog az egész „ciki”-„menő” dolog, ami végigkíséri a könyv valamennyi oldalát, és már lassan az első nap végére az őrületbe kergetett. Mert én komolyan nem értem, honnan Laura viszonyítási alapja. Nem tudom, ő milyen körülmények között, milyen suliban nőtt fel, és abból merített-e egyáltalán, de úgy tűnik, az ő megközelítése szerint a tanulás „ciki”, az olvasás „ciki”, okosnak lenni „ciki”, ha anya rak ki a suli előtt, az „ciki, ha nem az aktuális zenéket, hanem a személyiségedhez passzolókat hallgatod, az szintén… na, kitaláljátok? Ciki! Ó, igen. Összességében, ha nem a tömeget követed, rémesen lúzer vagy, és el sem mondtam mindent.

 De ha meg akarjátok tudni, hogy „menők” meg népszerűek mitől lehettek, akkor azért maradjatok, életre szóló tanácsokat kaptok ám.

Hallgassatok rockot, meg punkot. Deszkázzatok. Nézzetek menő sorozatokat. Szívassátok szét egymást. Ha a menőség egy másik végére törekszetek, akkor be is szólhattok, és le is olthattok, megalázhattok mindenkit, az is játszik. Ja, és szarjátok le a sulit. Az a „nyomiknak” való. Ha megvan a kettes, annak kell örülni, a jobb az már inkább szívás, a végén még strébernek néznek titeket.

Találó, de én azért kicsit szentségtörésnek érzem Candice Accolát
szúrni be egy ilyen végtelenül szar posztba...

Sokadjára kérdem, hogy honnan ezek a sztereotípiák? Honnan a tökömből szedte őket az írónő? Csak mert egy ideje azért nem így mennek a dolgok. Vagy talán csak az én osztályom olyan marha különleges, de nem hinném azért, hogy mi képezzük a kivételt. Nem mondom, hogy nem szórakoznak jól néha egy-egy kettesen, mintha csak büszkék lennének, és azt sem mondom, hogy még egy „húúú”-t sem hallottam egy csillagos ötös után elhangzani, de itt egyáltalán nem gáz, ha tied lesz a legjobb beadandó, és még egy olyat sem láttam nálunk, hogy valaki a csillagos ötösével lehajtott fejjel kullogna vissza a helyére, mint Reninél tapasztaltuk. Én ilyenkor fülig érő mosolyokat látok. A többiek első gondolata sem az, hogy mekkora stréber vagy, hanem hogy grat! Én bizony elég sokakat le tud verni egy kettes, vagy egy majdnem négyes, de csak hármas. Ha szeretsz olvasni, tuti akad, akivel megbeszélheted, mit olvasol éppen. Mindenki azt hallgat, ami jól esik, néha persze mi is kiröhögjük egymás zenéit, de nem rosszinduatból. Ha elhoztak minket, együtt várjuk meg szüleinket. És tudjátok mit? Imádok olvasni, a legjobb tanulók között vagyok, nem azokat a zenéket kedvelem, amiket az átlag, a szüleim többször van, hogy elvisznek a suliba, vagy máshová, és én mégsem hinném, hogy ciki vagyok. És mikor mégis kapok egy kettest, vagy leoltok valakit, attól még nem érzem menőnek magam. Apropó, ezt csak mert miért ne: elárulom, hogy Green Day fan vagyok, de irdatlan nagy kiröhögést kaptam már érte. Csak a banda beállítása miatt mondom: nem menőség-lúzerség, hanem ízlés kérdése. Mint minden, amit a könyvben próbálnak besorolni egyik-másik kategóriába. Áá…

Én igazán nem lejáratni akarom ezzel a könyvet, de most komolyan, nincs igazam? Mondjátok meg, ti milyen suliba, osztályközösségbe jártok, hogy tudjam, én vagyok-e egyedül totális képzavarban, és különleges emberek vesznek körül, akiket jobban meg kéne becsüljek az eddiginél, vagy másra sem érvényesek a könyvben lévőek.

A legnagyobb problémám ez volt, holtversenyben a nevetséges „szerelmi szállal” – mással nem is lenne különösebb bajom, HA! Ha nem lenne a könyv hátulján pár félrevezető és igaztalan mondat feltüntetve, megjegyzem, az egész sorozatra kiterjesztett ajánlás gyanánt, amit mindenhol nagyon reklámoznak, de HA-ZUG-SÁG.

„Egy sorozat a való életről. Egy sorozat, amely itt és most játszódik. Srácok, akik olyanok, mint te. A történet rólad is szól.”

Most ezt nem akarnám részletekbe menően kielemezni és cáfolni, mert aki még  nem olvasta a sorozatot, és megdöbbentő módon nem tudja előre, mi fog benne történni, azt nem akarom előre bespoilerezni, de el kell mondjam, hogy a fentiek egyetlen igaz állítása az, hogy itt és most játszódik. Komolyan mondom, ez egy fuckin’ szappanopera és tündérmese összemixelt változata, a valóságban, a büdös életben nem fog veled megtörténni, hogy… nem spoilerezek, ide, éppen ide visszatérünk majd a nyolcadik rész végén – mármint ha megélem. Ha nem… pls, fekete rózsát kérnék a síromra.

Íme a szupererőm – ha még nem tűnt volna föl, elárulom, hogy az az én természetfeletti képességem, hogy jól tudom húzni az időt. Ahogy a fent szemléltettem, ti nem látjátok, de két A/4-es oldalt teleírtam úgy, hogy a könyvről nem is mondtam nagyon semmit… Szóval most, hogy fitogtattam kicsit a képességeim kipanaszkodtam magam, talán végre képes leszek rátérni magára a könyvre, és a karakterekre... Jól van, essünk túl rajta végre. Renáta… nem, azt hiszem, erre még nem vagytok felkészülve. Melegítsünk be előtte, vagy utólag nagyon fog fájni. Nem tudom kinyújtani a karom, asszem meghúztam tegnap.

Antai-Kelemen Ádám… Cortez… Nézzük, mit tudunk meg róla az elején? Jóképű, barna hajú, kék szemű amcsi, jó az angol kiejtése, menő, deszkázik, spanyol beceneve van és folyton kólát vedel. Ez már szilárd alapja egy örökkön örökké tartó szerelemnek, akárcsak a harmincnyolcas lábméret.

Nem, még nincs itt az ideje.

Eleinte ez minden információnk Cortezről, minden más tulajdonsága és jellemzője meghaladja tudásunkat, ugyanis bár a gimnázium központi embere, mégis talán a legzárkózottabb mindközül, aki csak ismert személyekkel érintkezik, mindenki mást lesz/r és legfőbbként soha semmit nem mond magáról, és ha kérdezik is csak félszavas mondatokban felel. Ez Ő. Kicsit fura, nem? Miért szeret bele bárki – ha feltételezzük, hogy az írónő jogosan használja a szerelem szót, ami a másik belső értékeinek és hibáinak szeretése és elfogadása is, és nem csupán egy cool külső értékelése?

Nem, még nincs itt az ideje, mellesleg előre is szaladtam, Cortez „leszarok mindent” magatartása elvégre az első részben még messze nem éli fénykorát. De na. Ráérünk. Van itt még hét csini kötet.

Egyelőre Cortez nem egy fontos szereplő. Kérdezitek, hogyhogy, hiszen elvileg főszereplő, de igazából ez a harmadik-negyedik részig nem annyira érezhető. Addig csak egy fiú, akiért semmit téve zokog kedves „hősnőnk”, olykor még becsúszik egy-egy közös korrepetálás, de amúgy nincs komoly jelentősége. Csak kicsit később kerül előtérbe az a menő fiú, aki társadalmi státuszánál fogva megengedheti magának, hogy szórakozzon egy szerencsétlen lány érzéseivel… mert ja, bár nem, nem itt az első részben, de később ezt garantáltam megteszi majd, és könyörgöm, senki se jöjjön nekem azzal, hogy így mutatta ki a szerelmét, mert már az alsós kisfiúk akiket mostantól első elírásomnál fogva szerintem kidfiúknak fogok hívni sem ilyen primitívek. Tetszik? Odamész, és elhívod randizni. Mert hahó, fiúk, tudjátok így is lehetne intézni a dolgokat, úgy, mint egy homo sapiens, és nem úgy, mint annak egy visszafejlődött változata. Nem, nem folytatom a társadalomkritikát.

Rendes srác az ilyen? Persze, hogy nem. Ennek ellenére pár rész alatt velem is megkedveltette magát, de ne is kérdezzétek, nálam Zsolti a király. Rentai Érthetetlen Renáta azonban minden adandó alkalommal előidézi beteges gondolkodásmódjával a gyomrában biológiailag nem létező lepkéket, akik sorra ki is múlnak a megpróbáltatásoktól, és persze attól a tudattól, hogy elméletileg nem is léteznek, mégis önálló szerepük van a történetben. Sajnálom, hogy név szerint nem kerültek említésre, de így is gyászoljuk őket. Emlékezzünk mindre félperces csenddel.

Készen álltok? Mert ha igen, akkor sorakozzatok fel egyes oszlopba, hogy megkezdhessük az ugrálást le a kénköves alvilágba. Jó utat.

Vágjunk bele! Rentai Renáta!

Nos… Renivel nem az a baj, hogy nyomi. Nem, utálom ezt a szót. Renivel nem az a baj, hogy lúzer. A franc, ezt is! Hogy a könyv tele van ezzel a sok sz/rral… Szóval… Renivel nem az a baj, hogy népszerűtlen. Mert ilyen van, ilyenek vannak minden iskolában, mert mindig kell, hogy legyen valaki, aki elviszi ezt a hálátlan szerepet. Sírdogál, hogy nem olyan menő, mint mások. Hogy nem olyan vicces, mint x, nem olyan magabiztos, mint y, és nem olyan szép, mint z, arról nem is szólva, hogy egy nullával kevesebb ismerőse van Facebookon, mint zs-nek. Itt a baj. Mert ha az embernek még ez a sors is jut, megpróbálhat legalább tenni ellene, kezébe veheti a dolgokat, és megpróbálhat nem úgy állni hozzá, mintha csak külső szemlélője lenne a saját életének. Reni nem irányít semmit. Nem tesz semmit. Csak vár, hogy történjen vele valami, ahelyett, hogy a tettek mezejére lépne ő maga. Ha nincsenek barátai, menjen és barátkozzon, kezdeményezzen. Ha csak magafajta, népszerűtlen embereket talál, és szeretne a menők közé tartozni, menjen, és barátkozzon velük. Lépjen, egyik lábat a másik után rakni nem nehéz, szívesen megtanítom én is, ha kell. Amúgy meg ne csodálkozzon, ha nem ismer senkit sem az osztályból, ha egyszer önszántából kihagyta a gólyatábort. Az anyja, mondta, hogy menjen. Mennie is kellett volna.

De ez csak az alap, amit megtudunk már az első napok, első könyv alatt. Most menjünk időrendben, és vegyük a bűvös napot, meg egy kis jelentéselemzést, mert ezt az írőnő tuti biztos elfelejtette anno.

Szeptember 8.

Beszéljünk kicsit… a szerelemről. Igen, a szerelemről.

A szerelem azt jelenti, mint már mondtam, hogy valakihez vonzódunk, nem csupán testileg, hanem sokkal inkább lelkileg. Van, akiknek az első nem is szempont, ők nyilván jól értelmezik azt  a szót, amit az emberiség körülbelül 99%-a rosszul. A szerelem egyik alapvető motívuma, hogy szeretjük a másik bensőjét, jó és kevésbé jó tulajdonságait egyaránt, és elfogadjuk úgy, ahogy van.

És most tisztázzunk le valamit. Reni nem lett szerelmes Cortezbe szeptember nyolcadikán. A napbarnított bőrbe, mély, kék szempárba, jól belőtt barna hajba, menő deszkás cuccokba nem szerelmesedik bele az ember, maximum megtetszik neki. És, mint ahogy Reni első látásra az égvilágon semmit nem tud Cortezről a kinézetén kívül, lehetetlen, hogy szerelmes legyen belé, ez ilyen marha egyszerű. Azt ami Reni és Cortez között történt (szóval a semmit…) még kémiai vonzódásnak sem lehet nevezni… Értitek ezt? És itt dőlt meg a Szent Johanna Gimi sztorijának alapja… a 67. oldalon. Tapsvihar.

Megállapítás: nem létezik szerelem első látásra.

Hadd idézzek pár gyönyörű gyöngyszemet Reni szeptember nyolcadikai (és kicsit későbbi) gondolataiból, hogy a fentieket szemléltessem, szerintem nem is kell többet mondanom a kis hozzáfűzött gondolataimnál, hogy Renátát jellemezzem. Meg hogy egy kicsit szabadjára engedjem rejtett természetemet, aki végignarrálta magában az egész könyvet, és még millió a lentiekhez hasonló szituációnak sem nevezhető morzsát, és minden mondandója benne ragadt.

„Elfordítottam a  fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a  fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki.” 

Őszintén szólva elfog a döbbenet, főleg, ha rágondolok, Reni mennyit szenvedett az egyetemi jelentkezésével, és a szak kiválasztásával. Amilyen gondos divatelemzést hajtott végre, amint azt az imént olvashattuk – és még rengetegszer a nyolc rész alatt -, egy percig sem kellett volna kérdéses legyen a jövőképe. Amúgy erről beszélek… Reni jellemző látásmódja alapján a szerelem esélye a nulla százalék alá csökken a sorozatban. Értelmező kéziszótárt ide, köszönöm.

 „És akkor véletlenül összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel gyomorgörcsöt kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt összekulcsolt kezemet vizslattam, mintha olyan érdekes lenne. Összenéztünk. Ez ezer százalék. Jaj.” 

Még senki sem tudta ilyen jól felmérni egy pillanat történéseit. Senki másnak fel nem tűnne, ha összenézett valakivel. Itt azt is kihangsúlyoznám, hogy összenézni az ember bárkivel összenézhet. Ugyanúgy egy semleges emberrel, egy nénivel a buszon, vagy az ellenségével, mint a sráccal, aki tetszik neki. Megállapítás: az összenézés nem jelent többet holmi összenézésnél.

„...azért nem hagytam figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow!” 

Aki egyik nap helyes volt, az nem lesz másnapra kevésbé helyes. És talán a szeme színe sem változik. De Cortez csodaember, szóval nála persze nem lehet tudni.

„Cortez azonban… Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall.” 

Ez úgy általában vall a népszerűtlen lányokra.

„Cortez ma elkérte egy tollamat francia kultúrán 5/5 – mostantól az a kedvenc tollam” 

Ó, no comment.

„Nincs – rázta meg a fejét Cortez. Olyan menő a cipője!” 

Távol álljon Renitől a felszínesség.

„Cortez hozzám szólt 5/5” 

Cortez rám nézett, Cortez hozzám szólt, Cortez megbökte a vállam, Cortez elkérte a házim…Oh my…

Már csak annyit kérdeznék: Laura, ugye ez a mai fiatal lányok 90 %-ban tömegesen lebutult csoportjának paródiája akart lenni? Ugye az? Mert ez esetben készséggel megbocsátok.

Egy. Kettő. Három. Nagy vagyok, erős vagyok, képes vagyok bármilyen feladatot megoldani. Nagy vagyok, erős vagyok, képes vagyok bármilyen feladatot megoldani… Nagy levegő… Hopp, már túl is vagyunk rajta. És csak hogy kellemesebb vizekre evezzünk… mivel történet lényegében nincs sok, így nem is tudok beszélni róla, viszont ejthetnék pár szót a többi karakterről… megértem, ha ezek után komolyan féltek, de nem kell. Túlvagyunk a nehezén. Nem fog fájni. Túl azon, hogy Renátának már pusztán a nevének említésétől is felforr az agyvizem, Cortez pedig semmit sem tesz, mégis megdöglik érte mindenki... nos, ezeken kívül a többiek többnyire nem váltottak ki belőlem ily szélsőséges érzelmeket.

Virág, mint az első osztálytárs, akit megismerünk… nos, a legtalálóbb és hűbb jellemző rá a fura. És nem azért, mert emós, mert az oly kevéssé izgat… magam részéről inkább húzok a goth stílus felé, mint az emóhoz, de fekete-fekete, úgyhogy azért lepacsizhatunk :D. So nem ez a bajom, ő egyszerűen csak fura. Nem tudom mennyire jönnénk ki júl, túlságosan naiv nekem, és a hangulatváltozásait is nehezen viselném, mivel már én magam is elég hangulatember vagyok, nem fér meg mellettem még egy ilyen. Kinga viszont… Kinga az egész sorozatban egy olyan karakter, akit egyaránt el tudok ítélni, és fel tudok magasztalni az egekig. Sokszor azt a benyomást kelti, hogy nem jó ember, nem is véletlenül, de amúgy remek lány, értelmes, intelligens, és emellett akármennyire is hazugságnak tűnik, az emberekkel is tud bánni. Csak sajátosak a módszerei.

A lányok eddig ebben az egy részben jobban kibontakoztak, talán mert kevesen vannak… a fiúk pedig értelemszerűen azért maradtak egyelőre rejtettebb jelleműek, mert túl sokan vannak. Tiszta logikus :D. Amit bántam, az az, hogy a balhés csapatunk szerepeltetése többnyire nem terjedt tovább Dave és Zsolti ételrendelős, meg éjszaka telefonálgatós szívatásainál, őket csak így ismerhettük meg, Ricsinek meg igazából csak a nagy kémiás sztorija volt. Cortezen már túl vagyunk, de amúgy neki sem volt egy világrengető szerepe még… Arról meg ne is beszéljek, hogy Jacques kábé kétszer meg volt említve, Gábor meg örülök, ha egyszer megszólalt, de arra sem emlékszem. Andris és Robi itt még totál meglepőek... még nem jött ki a rocker stlye, a szokásos „Leiner Laura igénytelen pasifigurái” konzerv hatása, most még egyszerű elsős gimis kockák voltak, bírtam, hogy még többet hallottam őket másokhoz szólni… a későbbiekben nem lesznek ilyen… valóságosak, szerintem. Éééés, végül Arnold. Arnoldon az egész sorozat alatt sokat gondolkoztam, és most is azt teszem, mert nem tudok döntésre jutni a felett, hogy most bírom-e vagy nem. Imponál, amennyire intelligens, és értelmes, de nekem ez túlzás egy 14 évestől, és sokszor túlságosan élénken látom, ahogy Renit befolyásolja… de ennek ellenére mégsem tudom utálni. Ott volt az a rész, mikor Reni és Virág meglepték a szüliapján… azért a részért oda vagyok meg vissza, az olyan emberi az amúgy túlságosan átlagon felüli sráctól.

Röviden ennyi. Azt hiszem a végére eléggé kimerített ez a sok mindent, amit nem átallottam rátok zúdítani... most nagyon remélem, hogy a rajongók messze elkerülték ezt a posztot, különben a blog hamarosan csatatérré változik és vér fog folyni...

Kedvenc karakterek:

Percekig ültem gondolkodva, és kielemezve minden szereplőt, mire úgy döntöttem, van kit írnom ide… első elgondolásra ebben a könyvben egyszerűen mindenki fárasztó, de azért Ricsi jobb fej az átlagnál, és Arnold… nos, ő meg intelligens, amivel lényegében egy kihalófélben lévő állatfaj büszke túlélője. Emellett engem kicsit bosszant, és a való életben nem is bírnám tolerálni, de ilyen tisztes távolságban egészen bírtam.

Kedvenc rész:

A vége. No comment.

Kedvenc idézetek:

„A szünetben szokás szerint az udvarra mentünk. Arnold olvasva közlekedik, ezért mindenkinek nekimegy, de az az elve, hogy „nem kerül ki senkit, majd ők kikerülik, ha akarják”.”

Story of my life :D

***

„– Ez nem ér, ti lehettek nadrágban! – szólt Virág csalódottan a fiúkhoz.

– Még szép, hogy lehetünk, ez francia suli, nem skót – vágta rá Zsolti.”

***

„A könyv érték! Eszmei értéke van!”

***

„Mert ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél.”

Borító: 5/3

Az egész SzJG borítója olyan okés kategória, egy gimis könyvsorozathoz pont passzolnak, és még azok között is egész jók – mármint az eredeti borítók, csak hogy tisztázzuk –, de akárcsak a történet, a borító is itt, az első egy-két résznél lett a leggyengébb (nem túl meggyőző). Meglett volna az 5/4, de levontam egy pontot, egyrészt a vastag szájú lány miatt, aki eléggé riasztó, másrészt, mert ez még totál olyan, mint Renáta suliboxja az első héten, sőt, olyan, akárcsak Renáta. Semmilyen és snassz. Tudom, hogy tudnak ennél jobbat, például a harmadik, ötödik meg nyolcadik rész borítói nagyon tetszenek, ez viszont felejtős. Nekem. *az első képen lévő, eredeti borítót pontoztam, ugyanis nekem azza van meg a sorozat*

Pontozás: 5/2.5*

Sokat töprengtem a ponton, és az engedékeny három helyett végül ezt találtam megfelelőnek. Mivel már nem először olvasom a sorozatot, tudom, hogy lesz még sokkal jobb, ez pedig kezdésnek is elég gyenge. Lényegében az egész könyv alatt nem történik semmi, csak Renáta későbbi szenvelgéseihez kapunk egy kis ízelítőt és bevezetést, azaz végigkísérhetjük a kesergését, amiért nyomi, és amiért Cortez észre sem veszi, aztán azt is, mikor C elkéri a háziját, őt meg felemészti a földöntúli öröm. Ezzel együtt is elég unalmas ez a durván négyszáz oldal, plusz még ott vannak azok, amiket fent először említettem… azok az általánosítások, amiktől a falat kapartam. Ezekre járt a két és fél pont, de van ott egy kis csillag is, nem véletlenül, mert a könyv alatt akármennyire is szenvedtem sokszor, a végére belelendültem annyira, hogy kézbe akarjam venni a következő részt is még úgy is, hogy tudom, nem sokkal lesz jobb ennél…, ami azért nagy szó, az eddigieket olvasva.