45. Egy könyv, ami nyáron játszódik.

Hát, úgy teljesen őszintén, semmi, de egészen komolyan semmi, azaz zéró kapcsolatom volt ezzel a könyvvel, míg nem megpillantottam a könyvtárban hétfőn. Előtte egyszer sem volt ott, én legalábbis nem láttam – de nem is hiányoltam. Láttam a címét párszor molyon, és feltűnt, hogy ugyanaz a szerzője, mint pár másik könyvnek, amikről olvastam néhány lesúlytó értékelést… Egy szó mint száz, egyáltalán nem vonzott ez sem. Annyi más, annyi jobb regény van, olyanok, amikre nyilván jobban megéri rászánni a drága időmet.

Szóval ezt gondoltam. De sebaj. Szeretem a pozitív csalódásokat.

Eredeti cím: Breathe

Sorozat: Sea Breeze 1.

Oldalszám: 264

Megjelenés: 2014

Kiadó: Maxim Kiadó (Dream Válogatás)

Ár: 2999 –

A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben Sadie felfedezi, hogy a szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró olvasmány a bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben a tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes, és nem hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli szigeten nyaraló gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik a nyári vakációra, Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más, mint Jax Stone, a világ egyik legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy mindennapi lány lenne – ha nem azzal telne az élete, hogy gondját viseli az anyjának, és rendben tartja az otthonukat –, akkor talán feldobná, hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez a helyzet. Sadie-t nem izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány lenyűgözi, de a fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem működnek, és minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a lány többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?

Nem mondom, eleinte nem hittem benne, hogy így lesz, mármint hogy a Te vagy nekem a levegő majd meglepően tetszeni fog. Az első fejezet alatt eszembe ötlött párszor a gondolat, hogy „jól van, én adtam egy esélyt, elkezdtem, de kizárt, hogy folytassam is…”, de szerencsére nem adtam fel ilyen hamar, ha megtettem volna, most szegényebb lennék egy rendkívül kedves, édes olykor szívszorító történettel.

A főszereplő nehéz helyzetből indult nálam, elvégre már a nevét – Sadie White – sem kedveltem valamiért, de ha eltekintünk az én őrültségeimtől, akkor is rendkívüli helyzettel küzdött. Ez a szál volt az, ami a tündérmesének is beillő történetet mégis odaszegezte a valóság talajához, ez volt az a része a könyvnek, ami a kissé irreális szerelmi szálra kontrázott azzal, hogy megmutatta, az élet nem habos torta. Van egyáltalán ember, aki úgy tényleg, istenigazából szereti a habos tortát? Megmondom őszintén, hogy én mindenféle habos süteménytől irtózok, elfog tőlük az émelygés. Ezért nem eszek például soha cukrászdai tortákat… de szokás szerint nagyon témánál vagyok… haha. Sadie ugyanis kettesben él mihaszna, gondatlan, és nem mellesleg terhes édesanyjával, Jessicával, anyagi gondok között, ráadásul azzal a tudattal, hogy bár meg sem élnek rendesen az anyja fizetéséből, hamarosan  újabb szájat kell etetniük. Ez már alapból is egy sötét felhő a szikrázóan tiszta alabamai nap fölött, de a gondokat csak tetézi, mikor a szünidő kezdetén Jessica nem bír – vagy véleményem szerint nem akar… - tovább munkába járni a hatalmas pocakjával, és lányának kell átvennie a helyét. Sadie-nek ez nem jelent sok újat, csak annyi, hogy bár ő a gyerek, megint ő gondoskodik az anyjáról, holott ez fordítva kéne legyen. Tizenegy éves kora óta teszi ezt, szóval egészen kislány kora óta – otthon, ahol szerető családi környezetben kéne éljen, egy tizenegy éves kislány már azért munkálkodik a konyhában, hogy ne haljon éhen, mert az anyja nem igen akar tenni bármit is.

Engem őszintén sokkolt Jessica viselkedése, és elérte, hogy bár egy kitalált karakter, úgy igazán, nagyon utáljam őt. Mindig mondom, hogy vannak emberek, akiknek nem lenne szabad, hogy gyereke szülessen, és ő ilyen, mert elárulom, hogy gyerekekkel nem lehet így bánni. Ha rajta múlott volna, akkor a kicsi Sam simán éhen hal, mindenféle túlzás nélkül. A lányának pedig lényegében elrabolta a gyerekkorát, hogy ő újra tini lehessen. Sadie egészen kislánykorában már bevásárolt, ő főzött vacsorát, mosott, takarított, és minden olyan dologgal foglalkozott, ami igenis az anyák dolga. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz dolog, hogy ezt mind megtanulta, már ilyen fiatalon… inkább csak azt, hogy nem ilyen körülmények miatt kellett volna. Még gyerek kellett volna maradjon. Ehelyett már tizenhét évesen felelősebb felnőtt volt, mint sok idősebb ember, rengeteg teher és feladat nyomta a vállát, amitől hamar megkomolyodott, és bizony lehet, kissé aszociális is lett. Amit az anyja jópárszor a fejéhez vágott, gúnyolódott rajta, hogy mennyire rosszak a lánya kommunikációs készségei, nem tud beilleszkedni… holott a kinyitotta volna a szemét, látja, hogy erről igenis, CSAK Ő TEHET. És amúgy is, az anyák dolga az lenne, hogy támogassák a gyerekeiket, ne pedig letörjék. Ááá…

Így nem csoda, hogy Sadie egy darabig nem is tudta, hogy mennyit ér. Ez a legtöbbször idegesíteni szokott… „a lány, aki gyönyörű, vicces, aranyos és tökéletes, de nem hiszi el magáról, hogy az, pedig a vak is látja” klisé a világból kikerget, már elég unalmas, Sadie esetében azonban ez nem a megszokott elcsépelt frázis, mert – ha szabad így mondjam – „alibivel” alá van támasztva. Okkal lett ilyen, nem volt véletlen, hogy kevesebbet gondolt magáról, mint amennyi valójában. És csak egy csodálatos társaság kellett ahhoz, hogy vége rájöjjön, olyan emberek, akik talán jobban szerették őt a vérszerinti családjánál. Ironikus, hogy az „új családját” a „régi családjának”, pontosabban Jessicának „köszönhette” idézőjelbetegség. Mikor Sadie kénytelen lett az anyja helyett járni el dolgozni a sziget egyik nagyon gazdag családjához, az igazából a legjobb dolog volt, ami történhetett vele.

Eleinte tartottam tőle, hogy a többi dolgozó, az idősebbek nem fogják kedvelni, hogy ebből konfliktusok születhetnek, de szerencsére nagyot tévedtem; ha magam előtt látom Mary asszony fura fordítás vagy fura fogalmazás…? kedvességgel teli arcát, vagy a jóravaló Mr. Greget, amint mindenféle históriákat mesél és sakkozni hívja a lányt, rögtön kellemes érzés fog el, szinte így, könyvön át is érzem a szeretetüket. Marcust sem kellett sok idő, hogy a szívembe zárjam – ennek ellenére, mikor Jax ellen beszélt Sadie-nek, akkor eléggé haragudtam rá, de van egy olyan érzésem, inkább csak azért, mert szerettem, és rosszul esett, hogy szenved. Abba a kellemetlen helyzetbe került, mikor a lány, akit teljes szívével szeret, csak barátjaként tekint rá, és egy menő rocksztárral van együtt, akivel ő soha sem veheti fel a versenyt. Az állása múlhat, és múlik is rajta. Én mégis felnézek rá – tény, egy ideig még próbálkozik, de aztán megpróbálja elfogadni a helyzetet, és mivel tényleg szereti Sadie-t, az ő kedvéért jó barátja lesz.

De végre rá kéne térni a talán legfontosabbra… A könyv alapján azt hiszem, mindenkinek kéne egy Jax Stone. Ingyen kéne osztogatni az utcán. Uupsz… ha ilyet egy nőre mondanának, akkor az rögtön szexista lenne, és ha belegondolok, ez sem hangzik jobban… na mindegy, ti értitek, mit akarok ezzel mondani. Ne értsetek félre, mert nem egy rajongó tinilány szól belőlem, aki földre borul a fiúbandák és ifjú rocksztárok előtt. Vallomás következik. Nem nagyon hallgatok pasi énekeseket vagy bandákat. Ha mégis, akkor azok vagy öregek, vagy csúnyácskák, vagy mindkettő. Nincs a képben Justin Bieber, Harry Stlyes, vagy mittudomén, hogy kik menők most. Nálam a Kodaline, a Fun, a Green Day és Charlie megy elsősorban férfiak közül, a többi csak alkalmi kapcsolat muhaha, most kíváncsi lennék, hogy ki mire asszociál :D. Szóval nem azért hajlok meg Jax Stone előtt, mert átérzem a többi tinilány rajongását egy fiatal és szexi zenész iránt – jó, benne van az, hogy zenél, mert köztudott, hogy az én szívemhez az út a fülemen át vezet, egy gyönyörű hang, gitár vagy zongora megvesz kilóra, de ha népszerűtlen lenne, és csak egy sulis zenekarban játszana, akkor is hasraesnék tőle. Most tisztázom, hogy nem vagyok az a bénázós csaj, aki elesik a saját cipőfűzőjében, és szerintem legutóbb alsóban találkoztam ilyen közelről a betonnal, amúgy olyan kínosan ügyelek minden lépésemre, hogy ha akarnék sem tudnék elesni. Ezzel csak annyit akartam kifejezni a félreértések elkerülése végett, hogy a fent használt kifejezést nem szabad szó szerint venni. Senki előtt sem esek hasra. Soha. Mert nem csak hogy zenél, és még szexi is közben… ó, ez nem minden ám. Pedig ez sem semmi. De emellett jó a humora is, kedves, aranyos, figyelmes és tapintatos, maximum van egy enyhe birtoklási problémája, de ezt azért elnézzük neki… Jó most kit hülyítek, persze hogy haragudtam rá, mikor kidobta Marcust. Jogosan dobta ki? Igen… de akkor is. Nagy megnyugvás, hogy Sadie érzelmei egyértelműek és nyilvánvalóak – minden tiszteletem az írónőé, amiért megkímélt minket minden klisék legklisébbikétől nem tudom van-e ilyen szó, de ha nem, én most kitaláltam – mert én például előrlődetem volna egy darabig Marcus és Jax között. Jó, nagy eséllyel mégiscsak Jax-t választanám… de, áá, mindegy. Nem rólam van szó. Most komolyan, még egy nyomorult focista Dameon sem akad az utamba itt, ahol a madár sem jár, Isten képzeletbeli háta mögött, nemhogy egy Marcus… egy Marcus sincs errefelé, nemhogy egy rocksztár, akit történetesen Jax Stone-nak hívnak. Szerintem Magyarországon úgy unblock, a stílust az ötven pluszos korosztály képviseli, úgyhogy le is szállok a földre és befejezem az álmodozást.

Ohóóó… szóval megint eltértem kicsit a tárgytól? Hogy már egy fél örökkévalóság óta semmi köze a posztnak a könyvhöz? Meglehet. This is me.

Miután elmondtam minden felesleges gondolatomat, amit valahogy a könyv szült ide – ne kérdezzétek, nem tudom hogyan, pláne, hogy miért – talán visszatérnék Sadie-hez és Jaxhez. Mert igen, ha nem lett volna egyértelmű eddig, akkor álnok módon átugrottad az értékelés lényegét, te bitang! a lánynak nem okozott problémákat a választás, a szíve Jaxhez húzta, ahogy a fiú is csak őt szerette. Annyira egyértelműen szerelmes volt belé, éppen ezért zavart úgy, mikor minden alkalommal, mikor valahogy más lánnyal került szóba a neve, Sadie megkérdőjelezte az érzéseit. Azt hajtogatta megállás nélkül, hogy Jax csak eltöltött vele egy kis időt, csak egy nyári kaland lehetett neki, mert sehogy sem illik be a világába, hiszen csak egy cselédlány a luxusházában… Bevallom, az ilyen szenvedés kissé gyötörte az agysejtjeimet, de Sadie-nek elhiszem, hogy ezeket a gondolatokat nem kimondottan ellenem irányuló kínzási módnak szánta, hanem komolyan gondolta, egész egyszerűen azért, mert józanul gondolkodik. És bár mindig megmaradt benne egy rossz érzés ezzel kapcsolatban, miután Jaxszel átbeszélték, hogy hogy mennek a dolgok a médiában, és hogy nem szabad elhinnie, amit ott lát róla, belenyugodott, és értelmesen viszonyult a dologhoz. Egészen addig nem is volt komoly gond, amíg csak Jaxről terjengett mindenféle Hollywoodban, a tévében, a lapokban… aztán röviden összefoglalva: jöttek a lesifotósok, kattintottak, aki akart, az kreált egy jó kis sztorit, olyat, amilyenhez neki volt kedve, nem is kellett legyen köze a valósághoz. Ja, ez a média.

És elérkeztünk ahhoz a részhez, ami nekem rögtön visszaidézte a New Moon életérzését, és amiért történetesen levontam azt a fél szerencsétlen pontot… Mikor Jax rájön, hogy azzal ami ő, csak árt Sadie-nek, ezért inkább elhagyja, hogy megóvja ettől az életformától. Mondom, hogy tiszta Twilight.

„ – Az én világom nem neked való – mondta komoran. 

– Ami Jasperrel a sajtóval történt a múltkor, az nem volt semmi különös, Edward Jax! Semmi az égvilágon!  

– Ahogy mondod! – bólintott. – Pontosan az történt, amire számítani lehetett.”

És mi történik erre? Bella eszméletlenül szomorú lesz, aztán majdnem meghal… akarom mondani, Sadie eszméletlenül szomorú lesz, aztán majdnem meghal. Klappol. Bár az önsajnálat és önzés nem az ő asztala, és amúgy sincs rá annyira ideje, mint Bellának, azért ő is szörnyen érzi magát, csak közben lefoglalják olyan kis semmiségek, mint a szülő anyja, meg a kisöccse, akinek ő kell gondját viselje amellett, hogy suliba jár, mert Jessica konkrétan le sem szarja. És bár nem olyan drámai, mintha belevetné magát a tengerbe, és kis híján megfulladna, Sadie leszédül a biciklijéről, mikor teker a suliba, elájul, beveri a fejét, és voila, a kóma sem éppen rossz megoldás, sokkal több realitást ad a dolognak, mintha fejest ugrott volna a vízbe. Jax megérkezik, visszaénekli a lányt az élők közé, és soha többé nem hagyja el. Most komolyan, sosem értettem, miért kell valakinek majdnem meghalnia, hogy leessen két embernek, hogy nem élhetnek egymás nélkül? Klisés? Ja, hát így a végére sikerült összehozni belőle párat, de aztán jön a they lived a happily ever after… és egész normális kiszerelésben, ami meglepően jól esett. Sadie folytatja a gimi utolsó évét, Jax folytatja a rocksztár életet, viszont együtt maradnak, és Jax havonta hazajön egy hétre, így a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, vagy hogy mondják. Everything is happy.

Kedvenc karakterek:

Óóó, Jax Stone… Fel fogom találni azt a gépet, ami könyvlapok, és az azokon lévő leírások alapján életrekelti a szereplőket, és elveszem őt férjül! Körbeutazzuk a világot, és együtt fogunk énekelni… Perfect life lesz.

Kedvenc részek:

Miután Sadie és Jax összejöttek, mert egyszerűen aranyosak együtt félreteszem minden irigységemet Sadie iránt,  az, mikor Marcus megcsókolja Sadie-t, és talán a bolti jelenet, mikor Jax olyan édes azzal a kislánnyal. Ha valaki ilyen kedves egy idegen gyerekkel is, az azt jelenti, hogy családcentrikus, én pedig bírom, ha egy pasi családcentrikus.

Kedvenc idézetek:

„ – Ugye, ő a barátod?

– Marcus egy helyes fiú – feleltem mosolyogva.

– Na és én… én is helyes vagyok? – kérdezte Jax halkan, a fülemhez hajolva.

Nem voltam biztos a helyes válaszban, ezért aztán az igazat mondtam. – Nem ismerlek, csak azt tudom, hogy te írod alá a fizetési csekkemet, úgyhogy nem tudom, mit is válaszolhatnék. „

***

„ – Sadie, én mindig megkapom, amire vágyom. Már kisgyerekkoromban is, amikor még nem voltam híres és gazdag, megvolt a tehetségem hozzá,  hogy megszerezzem, amit csak akartam. Most híres vagyok és gazdag, megkapok mindent, amire vágyom de most, életemben először olyasmit szeretnék, amit nem kaphatok meg. […] Most, életemben először, az, amire vágyom, sokkal értékesebb annál, hogy kielégíthessem vele a kívánságomat.”

***

„Te vagy mindaz, amiről a dalaimban énekelek, és ami sosem lehetett az enyém.”

***

„Te vagy számomra… a levegő!”

***

„ – Milyen tapasztalatok várnak rám a gimiben? Utálom az egészet – próbáltam tiltakozni.

Jax mosolyogva megsimogatta az arcomat. 
– Hát van focimeccs, táncmulatság meg folyosói piszkálódás. Lehet pocsék kaját enni a menzán, kirándulni, meg bosszantani a tanárokat.”

Borító: 5/3?

Nos… tetszik a cím betűtípusa… meg a borító színe… és a gitár ötlete…. de valahogy olyan kis bénán lett odarakva, szerintem furán fest, de ez persze csak az én véleményem. 

Például az egyik külföldi kiadás borítója, szerintem sokkal szebb:

Pontozás: 5/4.5*

Ez a könyv nálam remek bizonyíték arra, hogy néha nyitottnak kell lenni egy kis spontaneitásra, mert ha nem lettem volna az, akkor nagyszerű könyvélményről maradok le. Nem állítom, hogy gyökeresen felforgatta az életemet, sőt, abban is kételkedek, hogy egyáltalán valaki, bárki életére ilyen nagy hatást tenne, de nem is ez a célja. Csupán kellemes kikapcsolódást, szórakozást nyújt, abból pedig jobb fajtát. Álmodozót, mégis realistát, vidámat, mégis szomorkásat egy lágy, nyári szerelemmel mégis rengeteg komolysággal. Hogyha szeretnétek olvasni egy igazán jó nyári sztorit a szünetben, akkor mindenképpen ezt ajánlom!

35. Egy könyv, amelynek egyszavas címe van.

Eredeti cím: Bábel

Oldalszám: 526; 512

Megjelenés: 2013; 2016

Kiadó: Ciceró; L&L

Ár: 2990 –

Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel, aki a zárónapi koncerten lép fel. Na, de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül…

Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Miután most három év után újraolvastam a Bábelt, rengeteget változott az akkori véleményem… talán helyesebb lenne azt mondanom, hogy észrevettem olyan dolgokat, bizony olyan hibákat – legalábbis, amiket én hibának vélek –, amiket korábban nem, mindenesetre ezek felfedezése úgy érzem, nagyban megnehezíti a dolgom. Nem tudom hirtelen, hogy mit írjak, mert nem győzném dicsérni, hiszen nagyon élveztem, de szeretném, ha ti is megtudnátok, milyen árnyoldalakat fedeztem fel benne… így elnézést kérek mindenkitől, és egyúttal megkérlek titeket, ne hagyjátok, hogy ez az elcseszett értékelés félrevezessen titeket. Nagyon szeretem ezt a könyvet, és ezt még el is mondom majd párszor. Chill.

Rengeteg pozitívum van a könyvben, és bár a végén megadott pontszám alapján nem fogjátok elhinni, nagyon is szeretem, ennek ellenére van egy olyan hibája (?), ami nem is tudom, hiba-e, mindenesetre nekem szúrja kissé a szemem. Laura egyszerűen minden könyvét ugyanazon recept alapján készíti. Talán nem tűnik föl másnak, elvégre egymás mellé állítva a Szent Johanna gimit, a Bábelt, Akkor szakítsunk-ot és Bexit, mindegyik egy más és különálló, egyedi történet, mégis, figyeljetek oda, és ti is meglátjátok, hogy mennyire hasonlítanak. Természetesen összeköti őket az azonos stílus és humor, de most nem erről akarok beszélni. Inkább a szereplőkről, mert úgy tűnik, van egy karakter-alapcsomag, és az alapján készül el Laura minden könyvének „szereplőgárdája”. Hogy a Bábelnél maradjak elsősorban: Kolos olyan, mint Kinga és Cortez összemixelve. Megvan benne az a jófejség, lazaság és meg kell hagyni bunkóság is, ami az SzJG szépfiúját juttatja eszünkbe, de az elhivatottsága, komolysága, fontoskodása és még több momentuma Kingára emlékeztet. Szasza és Abdul úgy unblock az LL könyvek férfi főszereplőiből vannak eszkábálva – megjegyzem, jó karakterek lettek, nem leszólni akarom őket –, van ott csipetnyi Cortez, mint jó stílus, jó külső – Szasza részéről megtoldva mindezek ellenére szerencsétlen szerelmi élettel –, Nagy Márk, aki az egoista oldalért felelős, Norbi pedig egyértelműen a legnormálisabb, leghétköznapibb, mégis legszerethetőbb, legjófejebb oldalukat kölcsönzi. Tudom, hogy mire gondoltok, hogy mégis hogyan jöhet az ötlet az ASZ-ből va Bexiből, mikor azok később születtek, de most nem is ötletlopásról beszélnék, csak a bevált kis csomagokról, és arról, hogy nincs nagyon új a nap alatt, így nincs sok újdonság Laura kitalált karaktereiben sem. Persze valamennyi nyilván van – mindenkit egyedivé, és a maga módján szerethetővé tesz valami vonás, ami kimondottan az övé, és összességében azért ez a lényeg… de fontosnak tartottam megemlíteni végre a hasonlóságokat. Boldizsár és Zsolti. A Punk és Andris meg Robi, vagy éppen Aszádék. Napsi, aki olyan, mintha Virágból és Dinából gyúrták volna össze, de van benne Zsoltiból is. raHipó és… jó, hozzá nem lehet senkit hasonlítani, az tény, bár szerény személyem szerint még nem harapódzott el annyira a hipochondria, mint betegség, hogy minden második hazai ifjúsági regényben szerepeljen egy Hipó. :D Zsófi… nos, benne van egy icipici Renáta (wááá), Lia és Beka is, de ez csak kis kutakodás és gondolkodás árán született beteg mondat, ha az ember csak olvas, és nem figyel összefüggéseket, nem feltétlen tűnik fel, és még így is Zsófi a legnormálisabb LL főszereplő, akiről eddig olvastam. Most először egy percig sem bántam, hogy az ő fején át kell gondolkodnom, egyszerű volt, laza, jófej, és úgy általánosságban is elég normális ahhoz, hogy arra is csak legyintsek, mikor valamit nagyon elszúr. .

Ha már az előbb arról beszéltem – megjegyzem, sokkal hosszabban és részletesebben, mint azt előzetesen elhatároztam, úgyhogy mindenkitől elnézést kérek a szófosásomért –, mennyire hasonlóak Laura regényei karakterek terén, akkor nesze, itt van még egy kapocs közöttük: a humor. Szerintem azért korfüggő, ki mennyire találja szórakoztatónak ezt a fajta humort, én például most jelentősen kevesebbet nevettem, mint anno három éve, mikor először olvastam, de ettől még elismerem, hogy jól szórakoztam. Kicsit kevesebbet, mint legutóbb, de a varázsa azért megmarad, és így is sokszor kellett a számra tapasztanom a kezem, hogy ne röhögjek fel hangosan, ami azért jó jel.

„Aha. Jó. Persze. Tudod mit? Egyél sünt.”

De most meglepetés: a könnyeimet is törölgettem. Igen, a könyvön, amin mindenki röhög, és totál bekönnyeztem. Meg is mondom, miért.

Tény, hogy vontam le pontot, amiért már kevésbé élveztem a könyvet, mint első olvasásra, és tűntek fel olyan részletek, amik már inkább bénának tűntek, de ettől a könyv még simán megkaphatta volna a négy pontot. A maradék felet – és nem értem magam, miért csak felet – már sokkal inkább, szégyen vagy nem szégyen, személyes okokból spóroltam el. Sajnálom.

Rohadtul sajnálom, amiért a könyvek és filmek mindig megpróbálják megmondani a tutit, holott egy szavuk sem igaz (bővebben lejjebb). Sajnálom, amiért túlidealizálják a komor és zord valóságot, elhintve a reményt az ember fejében, hogy az ő élete is lehet egy tündérmese – aztán meg, ha nem, az nagy pofáraesés. Tényleg, marhára sajnálom, amiért a fiú-lány barátság, mint téma még nem merült ki, még midig lehet róla könyvet írni, és a könyvben, ami ezt még tovább szándékozza boncolgatni, minden annyira happy, hogy… hogy… Annyira nem igaz. Ti hallottatok már olyan fiú-lány barátságról, ami jól végződött? Hm? Ha igen, elég szerencsések vagytok. Mert egy dolog, hogy én még nem hallottam ilyet, de el kell mondanom, hogy a hepiendet sem sikerült megtapasztalnom. Na, tessék, ezért vontam le azt az átkozott fél pontot. Mert bírom Zsófit, bírom Szaszát, de amit Laura kikerekített a történetből, az nagyon nem tetszik – vagyis… áá. Jó volt, de annyira, de annyira elrugaszkodott, hogy egyszerűen fájt fizikailag.

Könyörgök, most már akadjunk le a fiú-lány barátság témájáról. Lejárt lemez. Mindenki tudja kívülről, oda-vissza, egyenesen és fejjel lefelé is, nincs mit csámcsogni rajta tovább.

Imádom, amiért most egyik gondolatom szüli a másikat… úgy érzem ez sok felesleges agytornától megkímél. Ha már az irrealitásnál tartunk, akkor mondom tovább, miért ne tenném, mikor úgy is itt az alkalom – bár megvallom, hogy az ilyen jellegű töprengésemet és fejtegetésem egy Szent Johannás poszthoz tartogattam. Volna. De sebaj, ha szerencsém van, nem szalad el velem a ló annyira, mint a poszt elején, és akkor most megpróbálom pár mondatra korlátozni a véleményemet.

Laura, könyörgök, fejezd be az emberek átverését! Kérlek!

Igen, én úgy érzem, ezek a könyvek csak valami átkozott viccek lehetnek. Mert jók, komolyan nagyon jó kis szórakoztató, mindennapi könyvek, de miután azza kezdik őket reklámozni, hogy ezek a magyar tinik életérő szólnak, történetek a való életről, akkor már az egész átveréssé válik. Mert Laura könyvei idealizálják a valóságot, mindenki jófej, mindenki boldog, de ha nem akkor majd az lesz, aki pedig gonosz, az olyan stílusosan az, mintha egy elcseszett amerikai gimis filmből lépett volna elő. A társaságok rém összetartóak mind, jófejek és lazák… most elmondom, hogy ilyen csapatok csak minimális százalékban tehetik ki a magyar fiatal lakosságot. A többségélete nem ilyen tökéletes. Szóval hagyjuk lehetőleg a „történet a való életről” maszlagot, és hasonlókat. Jó könyvek, jó sztorik, csak éppen nem reálisak. Ez van.

Most úgy érzem, hogy kicsit negatív irányba toltam ki a posztot, bár nem állt szándékomban, mivel tényleg szeretem ezt a könyvet, Laurától az egyik legjobb szerintem. Imádom a nyárias hangulatát, hogy végre nem a suliról olvasok. A fesztivál, mint téma, szerintem szintén jó ötlet, élveztem minden percét, és persze a kedvemet is meghozta, noha egy, úgysem engednének el, kettő, tudom jól, hogy a valóságban egy fesztivál koránt sem fest olyan szépen, mint a könyvben. Vegyük példának azt, hogy míg a Bábelen mindenki kedves és barátságos, a való életben tűnnek el emberek bedrogozva egy fesztiválon… de nem folynék ebbe bele túlzottan. De na… hahaha, attól eltekintve, hogy a központi szál, a központi téma is elég irreálisan ábrázolt befogtam, én azért élveztem, esti kikapcsolásnak nagyszerű. Végre olyan szereplőgárdát sikerült összehozni, ami legnagyobb százalékában szimptaikus lett (nos, Napsit én nem bírtam… és Hipó is fárasztott, de a többieket szeretem), pörgős és az utolsó harmadig vidám cselekménnyel, úgy, hogy mindig történjen valami, ami fenntartja az érdeklődést. De legjobban talán a zenei részét élveztem… mivel a zene elvileg sokat jelent nekem mostanában kezd megingani a bele vetett hitem, de még megteszek minden tőlem telhetőt, hogy visszaállítsam, és az RHCP-t is nagyon szeretem, élveztem, hogy ez volt a középpontban, az utalásokat és a rengeteg megnevezett dalt is. Mondjuk azt furcsának találtam, hogy egy zenei fesztiválról van szó, mégsem szerepelt a könyvben egy más együttes száma sem, csak RHCP… De én szerettem így is, csak mondom, hogy ez fura volt, de amúgy nem zavart különösebben. Megjegyzem, a The Zephyr Song és a Californication nekem is nagy kedvenc, bár a legeslegelső talán a Snow, egyszerűen imádom.

Szóval ja, tetszett, még ha ezt most nem is sikerült jól prezentálnom.

Alkotóértékelés: 5/4

Sajnálatos módon nem tudom azt mondani, hogy úgy unblock szeretem Leiner Laura stílusát, vannak benne tényezők, amik most már, leheletnyivel idősebb fejjel, mint mikor megismertem a munkásságát zavarnak, de róla legalább el lehet mondani, hogy van stílusa. Ha kézbe veszek egy könyvet, aminek nem látom a címét, szerzőjét, akkor is meg tudom mondani, hogy ő írta-e, mert van egy olyan sajátos stílusa és humora, ami megkülönbözteti az írásait a többitől. Őszintén szólva, én ezt olykor már túl soknak is érzem, de attól még pozitívumként tartom számon. Összességében: vannak hibái, tartalmi és írási hibák is, de legalább egyedi és önálló, ez pedig egyre ritkább vonás, úgyhogy mindenképp értékelendő. 

Kedvenc karakterek:

Szaszát szerintem nem is lehet nem szeretni, és Kolos… nos, szerintem őt sem :D Sokszor mogorvának tűnik, vagy inkább akar tűnni, de amúgy jófej és kedves is – nos, én szívesen sátraztam volna vele… vagy akármelyikükkel.

Kedvenc részek:

Mazochista természetemhez hűen a végét szerettem leginkább, vagyis nem egészen a végét… onnantól váltak számomra érdekessé a dolgok, hogy Zsófi kiakadt, haza akart menni, szomorú volt, elkeseredett, dühös, részeg, majd szerencsétlen… so, szokás szerint a konfliktushelyzet volt nálam a könyv csúcspontja, ott könnyeztem be többször, de azért az is tetszett leginkább. Mást nehéz is lenne kiemelni, hiszen annyi apróság történik, hogy néha össze is folyik… de még az esküvőt is imádom, jut eszembe, az nagyon jópofa volt… ^^

Kedvenc idézetek:

„Na nem mintha én olyan durva dolgokat terveznék, nem vagyok az a balhés lány, nincs velem sok gond, csupán arról van szó, hogy ha úgy adódik, akkor köszönés nélkül elhagyom az országot és lelépek egy világhírű rocksztárral. Ettől még nem vagyok rossz gyerek. Talán csak átlagos.”

***

„Neked nincs olyan együttes, akiért annyira odavagy? Akikkel már álmodtál?  Egy banda, akinek minden dalszövegét kívülről tudod? Számok, amik az életed periódusaihoz köthetők? Amikre sírtál vagy nevettél? Dal amit egy bizonyos időszakban annyit hallgattál, hogy ha behunyod a szemed, érzed még az akkori illatokat is? Nincs olyan zene, amit annyira szeretsz, hogy már az is boldogsággal tölt el, ha valahol meghallod? Amiről azt hiszed, egyszerűen azért íródott, hogy belőled érzéseket váltson ki? Énekes, akiért rajongsz? Akinek szerelmes vagy a hangjába?”

***

„Miért van az, hogy a fiúk egy jó teljesítményre csak rábólintanak, de ha valaki szerencsétlen, bizonytalan és überbéna, azt rögtön „aranyosnak” meg „édesnek”  találják?"

***

„ – Mi volt ez?

- Sóhaj.

- Jó nagy.

- Aham. Mélyről jött.”

Borító: 5/2

Megadom a kegyelem két pontot, amiért klappol a könyv témájával, de ettől eltekintve, szerintem maga a borzalom. Mind a régi, mind az új. Az eredeti simán csak kusza, az egész egy nagy, összedobált összevisszaság, az új viszont nemes egyszerűséggel hülyén néz ki.

Pontozás: 5/3.5

Megint csak mondom, sem az értékelés, sem az adott pontszám nem mutatja, de én tényleg nagyon élveztem a könyvet, szórakoztató és kellemes kis olvasmány volt, ajánlom a zene és a könnyed humor kedvelőinek, de amúgy bármely fiatalnak, aki valami kikapcsolós nyári olvasmányra vágyik. Ellenben kerülje messziről, akinek már tele a töke a fiú-lány barátság és szerelem elcsépelt frázisával, más komoly gond szerintem nem lehet vele, bár elképzelhető, hogy csak én látom így, de ez ügyben nem tudok egészen elfogulatlan maradni. Röviden: jó volt, szép volt, élveztem, szerettem, jövőre  vele ugyanitt :D

Úristen, úristen, úristen! Óóó, amúgy nem, nem azért úristenezek, mert arra vetemedtem, hogy kitöltsek egy "melyik pasi illik hozzád Leiner Laura regényeiből" tesztet, és most ki kéne vessem magam az ablakon (éljen a földszint), sokkal inkább, mert Szasza jött ki... Áá, Szasza, jövök!

2016 - The Golden Lemone Award

Eredeti cím: Beautiful Bastard

Sorozat: Gyönyörű rohadék 1. (Beautiful Bastard 1.)

Oldalszám: 300

Megjelenés: 2013

Kiadó: Lilith Könyvek

Ár: 3295 –

Korhatár: 18+

Egy ambiciózus gyakornok. Egy perfekcionista igazgató. És rengeteg indulat. Ismerje meg a történetet, amelynek blog előzményét több mint kétmillióan olvasták el online!

Chloe Mills esze borotvaéles, mindent belead a munkájába, és éppen most szerzi az MBA-diplomáját. Egyetlen problémája van csak: a főnöke, Bennett Ryan, aki szigorú, korlátolt, tapintatlan – és teljes mértékben ellenállhatatlan. A Gyönyörű Rohadék.

Bennett Franciaországból tért haza Chicagóba, hogy fontos szerepet vállaljon a családi médiavállalkozásban. Nem gondolta volna, hogy az az asszisztens, aki oly sokat segített neki innen, Chicagóból, míg ő külföldön volt, egy káprázatos, ártatlanul provokatív – és végtelenül dühítő – lény, akit mostantól mindennap látnia kell. A pletykák ellenére Bennett sohasem csípett fel nőket a munkahelyén. De Chloe annyira csábító, hogy már hajlandó érte kijátszani – vagy akár nyíltan felrúgni – a szabályokat, csak hogy megkaphassa őt. Az irodaépület bármely zugában.

Mikor az egymás iránti étvágyuk eléri a kritikus pontot, Bennettnek és Chloének dönteniük kell, milyen áldozatot hajlandók hozni, milyen nyereségért.

Ha most tudnám, hogy egyáltalán mit gondolok erről a könyvről, akkor talán könnyebben belevágnék az értékelésébe is, de őszintén szólva, még mindig nem tudom hányadán állok a Gyönyörű rohadékkal. Szórakoztatásnak elment, olykor élveztem is – de inkább a vége felé csak –, ha így visszagondolok, de ettől eltekintve tudom, hogy nem tetszett, és fortyogtam párszor olvasás közben, hogy mégis hogyan lehet valami ennyire igénytelen egy rakás lócitrom. De eldöntöttem, hogy ha már írok – mert miért ne írnék – róla posztot, akkor visszafogom ezt a kitörő negativitást, vagy ha mégsem, megpróbálok kulturált szintet ütni meg. Hangsúlyoznám, próbálok. De kit akarok becsapni?

Nagyot tévedtem az előbb, mikor ezt a könyvet lócitromnak hívtam – igen, mert még annak sem nevezhető. Igazából 300 oldalnyi kivágott fa, és a nagy semmi, de abból jó sok. Konkrétan nincs semmi tartalma – a szereplők veszekednek, aztán d*gnak, aztán megint összeszólalkoznak, és megint és megint és megint, újra meg újra ugyanaz a kaptafa megy végeérhetetlenül: vita – szex. Ezen kívül más nem igen történik a könyvben, és ez a kritikus pont, amiért jóindulatú két pontot tudok csak adni a négy helyett, ami esélyes lett volna akkor, ha valami történik is a fent említetteken kívül.

Ne értsetek félre, mert igazából nincs komolyabb kifogásom az erotikusabb tartalmú regények ellen, az egyik kedvenc könyvem, a Sötét hazugságok is ilyesmi (Értékelés róla ITT), de igényem van arra, hogy ne egyedül ez tegyen ki egy regényt, hanem legyen egy fontosabb, hangsúlyosabb főszála is, amiért megéri elolvasni. Valós cselekmény, valami történet, több azon kívül, hogy a két főszereplő egy irodában dolgozik, aztán egyszer csak… aztán hoppá-hoppá, miután túl unalmas lesz még az írónőnek is, hogy minden szexjelenet az irodaházban játszódik le, tervez egy kis kiruccanást egy fehérneműboltba, hogy ott folytassák azt, amit már elkezdtek… Aztán egy kör mehet a szállodában, vagy valamelyikük lakásának fürdőszobájában… Nekem ez édeskevés. Nem világmegváltást kértem – nem is vártam mást, csak egy kis laza kikapcsolódást, de inkább sajnálok minden egyes kivágott fát, na meg az erre pazarolt perceimet.

A cselekmény teljes hiánya mellett az írásmód sem segítette elő túlzottan, hogy élvezhető legyen a könyv – sablonos, túlságosan lineáris, és bizony közönséges is volt, amit elnéznék, ha valami csúcskategóriás sztoriról lenne szó, de így csak mélyebbre rántotta a fertőbe. Talán egyedül a főszereplőknek egy-egy szellemes megjegyzése, érzelmileg józanabb pillanata adatta velem azt a kegyelem két pontot, nem más. Mert nézzük csak, kikkel állunk szemben:

Chloe Mills miközben a diplomájáért küzd, elkezd dolgozni másik nagybecsű főszereplőnk cégénél. Miss Mills egész kellemes kis bevezetés volt, és egy ideig egészen szimpatikus főszereplő is; éles nyelvű, határozott, kemény de jó humorú, és alles zusammen erős karakter, egészen addig, amíg nem kezd el útonfélen szexuális kapcsolatba bonyolódni Bennett Ryannel, a cég tulajának fiával. Ő és Chloe egy ideig internetetn tartották a kapcsolatot, és megkedvelték egymást, de mihelyt Bennett hazajött Franciaországból, és szolgálatba állt a cégnél, tönkrement ez a kettejük közti harmónia, és az állandó veszekedések és szemétkedések vették át a helyét. A cím is Mr. Ryen-re utal, aki bár szívdöglesztően néz ki – úgy tűnik olyannyira, hogy egy józan gondolkodásúnak vélt nőről is fél perc alatt leolvasztja a bugyit–, a létező legnagyobb barom, azaz Gyönyörű Rohadék, így hívják a beosztottjai. Engem egyszer csak meglepetésként ért a szemszögváltás – gyorsan megszoktam Chloe-t, és hirtelen nem tudtam mi van, mikor inkább azt éreztem, hogy egy pasi beszél… nos, már csak azért sem mert Bennett belépője, nos… félreérthetetlen. Őszintén, nem tett rám jó első benyomást, mikor az irodában szemétkedett, de a szemszögváltáskor, az ő fejében lenni sem volt valami felemelő élmény – de nem lepődtem meg… Ha a könyv nem szól semmiről a szexen kívül, akkor nem várhattam el, hogy megforduljon esetleg más, értelmes gondolat is a szereplők fejében… Mert igazából tényleg nem gondoltak semmi másra.

„Nem kell mindig olyan faszagyereknek lenned.”

És mindez hatalmas csalódás volt – egyrészt, mert eddig szinte csak jókat hallottam a könyvről, másrészt, mert amikor nekikezdtem, még láttam benne lehetőséget. Ami először megragadott, az üzleti oldal, az továbbra is adott egy mentőkötelet, mikor szigorúan véve csak üzletről volt szó, akkor még élveztem is a történetet. Szóval kábé a könyv elejét, és még a végét is – többé-kevésbé –, bár ott már az is közrejátszott, hogy volt egy kis mosolyszünet Bennett és Cloe között. Igen, Miss Mills kimosott agya valahogy visszakapcsolt egy korábbi fázisba, és eszébe jutott, mi az az emberi méltóság és büszkeség, amit addig módszeresen eldobott magától, úgyhogy hopp, két hónapig nincs szex. Ezt a részt a könyv sajnos nem taglalja eléggé, pedig ez egész kellemes állapot volt, csak sajnos nem tippelem tíz-tizenöt oldalnál többre, de lehet, így is túlzok. Aztán minden visszatér az abnormális kerékvágásba – én pedig fellélegezek, mert vége az első résznek. És töprengek, töprengek és töprengek, hogy mennyire vagyok mazochista. El merjem olvasni a második részt…? Jó, ez még viccnek is nagyon rossz volt. 

Kedvenc karakterek:

Ezúttal nincsenek kedvenceim – mindenki túl egyszerű, kidolgozatlan, nevetséges, gyenge és erőtlen próbálkozás, ráadásul bántóan sztereotip is.

Kedvenc részek:

Mint írtam már fentebb, az eleje, egészen az ominózus konfereniatermes jelenetig, ahol szertefoszlott minden reményem a könyvvel kapcsolatban, és a vége felé kedveltem jobban, meg úgy általában olyankor, mikor végre valahára nem a szereplők kiéhezettségéről, hanem inkább a cégről, és üzleti dolgokról volt szó – mindezt úgy, hogy engem amúgy marhára nem érdekelnek az üzleti dolgok. Valami haszna talán mégis volt ennek a könyvnek…? Ezt nem is láttátok, szégyellem magam.

Kedvenc idézetek:

„Ha el akarsz jutni a csúcsra, alulról kell kezdened! Válj olyan emberré, aki nélkül a főnököd nem tud meglenni! Légy a jobb keze! Ismerd meg a világát, és majd kapva kap utánad, amint megszerezted a diplomát!”

***

 „ – Jó reggelt, Miss Mills! úgy látom nagyon szívélyes hangulatban van ma. Valaki meghalt talán?”

Borító: 5/1

Nem, nem sikerült ellensúlyoznia a pocsék tartalmat. Én hülye, első gondolatom az volt, hogy ne a borítója alapján ítéljem meg a könyvet, de a francba is, ez a fekete-pink már alapból ízléstelen, és a pasi is úgy néz ki, mint egy rossz kiadású Adam Levine. Nem, nem nem! Szörnyű.

Pontozás: 5/2 

Hát, meg kell állapítsam, hogy ez volt a leghiábavalóbb időpocsékolás, amit elkövettem már elég régóta. Igénytelen, közönséges, és teljességgel értelmetlen, igazából halk imát kéne mondanom minden szegény kivágott fáért, amit erre áldoztak, és az elvesztegetett perceimért is. Az egyetlen jó a sok rosszban az, hogy ez a könyv megmutatta, hogy mi az, amit soha többé nem akarok olvasni, és segített rávilágítani, hogy mire vágyok igazán, miközben olvasok. Cselekményre. Izgalomra nem, NEM olyan értelemben, ahogy ebben a könyvben jelen volt. Egy értelmes történetláncolatra. Kidolgozott, értelmes karakterekre. Cselekményre hm, vagy ezt már mondtam volna?. Változatosságra, arra, hogy fenntartsa az érdeklődésemet. És cselekményre. Ja, és cselekményre. Igen, csak most jöttem rá, hogy ezek mennyire, de mennyire fontosak, hogy nélkülöznöm kellett őket. 

R.I.P. fák :(

7. Egy könyv, melynek karakterei nem emberek.

Eredeti cím: Shadows

Sorozat: Luxen 0.5 (Lux 0.5)

Oldalszám: 202

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 1999 –

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.

Veszedelmes. Kísértő. Tilos..

Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.

Elbűvölte. Vonzza. Szereti.

Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Annyiban már biztos vagyok, hogy számomra ez volt a lehető legjobb bevezetés ebbe az  új sorozatba – és abban is, hogy a Luxen széria ezek után már nem lehet csalódás. Régebben már elolvastam az Obszidián  körülbelül első hatvan-hetven oldalát, de valamiért félbehagytam, így valójában az Árnyak lett az első rész, amit a sorozatból olvastam – és egyáltalán nem bántam meg. Sőt.

A cselekmény, az izgalom igazából már az első oldalon elkezdődik – az írónő egyből belevág a dolgok közepébe, de a figyelmet a későbbiekben sem hagyja lankadni, mindig történik valami, legyen szó akcióról, vagy szerelmi szálról, ami miatt nem bírod letenni a könyvet. Tipikus „ne éjszaka kezdd el” olvasmány, mert hiába győzködtem magam, hogy aludnom kéne, hogy reggel fel tudjak kelni, valahogy mindig „csak még egy fejezet” lett a dologból, egészen addig, amíg legyűrt az álmosság, és összefolytak a betűk a szemem előtt. Azt viszont nem mertem kockáztatni, hogy másnap ne emlékezzek rá, mit olvastam, mert már félig a pelyhes báránykák között jártam szellemileg… Egyszerűen nem akartam letenni – ott volt az, hogy olyan rövidke, simán elolvashatnám egy szuszra, meg ott volt az is, ami a lényegesebb, hogy egyszerűen evett a fene, amíg nem vehettem kézbe újra, hogy tudjam, mi történik. Mondom, engem minden oldal megvett az elsőtől az utolsóig, mindenféle drámai túlzás nélkül.

A cselekményének a „szakmaibb” oldalát kifejezetten hasznosnak véltem, nagyjából felvázolta a helyzetet a luxenekkel, arumokkal, emberekkel és védelmisekkel kapcsolatban, így úgy tudok majd az Obszidiánnak is nekivágni, hogy van némi ismeretem.

„Ó, jóságos gumicukor! 

Egy arum.”

Mivel még sosem olvastam földönkívüliekről szóló könyvet – valamiért mindig aggasztott az ufók gondolata, ET-től is mindig nagyon féltem kisebb koromban –, kifejezetten érdekesnek találtam, az általam oly nagyon kedvelt fantasy világában is megnyitott egy egészen új ajtót, ami mögött még nem jártam, de annyi biztos, hogy még sokszor szeretnék visszatérni. Új téma volt, így nem tudom mihez hasonlítani, de tetszett a dolog felépítése, a luxenek eredete, a Földön való beilleszkedésük, még a Védelmi Minisztérium is, pedig elég kellemetlen légkört tudott teremteni, mintha az ember egy disztópiába csöppent volna. Egy szó, mint száz, tényleg jól fel volt építve a világ, öröm volt elveszni benne.

Most nyilván sokaknál ki fogom ütni a biztosítékot… Nos, még nem vihetek végbe örökérvényű állásfoglalást, elvégre csak ezt a kötetet olvastam, de… de most bevallom nektek, hogy ez alapján egyértelműen a Team Dawson tagja lettem, és nem a Team Deamon-é. Sorry, ez van. Talán állnak majd még be változások a jövőben, de egyelőre nagyon is így állunk.

Úgy megpuhította a szívemet ez a jóravaló földönkívüli! Tudom, hogy mindenki a seggfej Deamon-re bukik, és hogy a legtöbben úgy unblock a rosszfiúkra, de nem tartom fairnek, hogy ezért ennyire le vannak becsülve a Dawsonhoz hasonló kedves, és aranyos srácok. Végig úriember volt, kedves, odafigyelő, tapintatos, az a srác, akit nyugodtan bemutatnék a szüleimnek, ha nem félnék tőle, hogy elijesztik. Egyszerűen nem találtam benne semmi kivetnivalót, és bizony Deamon mellé állítva csak még szimpatikusabb lett. Most komolyan, Deamon… Deamon tényleg nagyon seggfej. Nagyon-nagyon. De annyit azért meg kell mondjak, hogy a végén igazán sajnáltam. Az azért megmutatta, hogy ki van a kemény páncél mögött – igen, Deamon-nek is vannak ám érzései, és bár tényleg tök gonosznak és zsarnoknak tűnik néha gyakran a valóság az, hogy foggal-körömmel kapaszkodik abba a pár emberbe, akit igazán szeret, és képes bármi áron megvédelmezni őket. De ez lényegében jellemző az egész Black családra – vagyis a hármasikrekre. Dawson és Deamon megvolt – jöjjön Dee.

Dee… ő már akkor belopta magát a szívembe, mikor az Obszidiánnak kezdtem neki anno… nekem egyazon kategóriába esik az Alkonyat Alice-ével, és mivel őt imádom, ezért egyértelmű, hogy Dee-t is… olyan kicsi, édes és pattogós – szerintem rettenet, hogy mennyire aranyos, nem hiszem, hogy van olyan, aki olvasta a sorozatot, de nem szereti Dee-t. Nyilván ő is kiáll a szeretteiért, de emellett nyitott is új embereket megismerni, és ez szerintem döntő fontosságú az Obszidiánban és itt, az Árnyakban is, Katy-vel meg Bethany-vel szemben.

Bethany. Bethany. Bethany. Csak azért ismételgetem a nevét mert szép mert hagyok még fél percet a gondolataimnak, hogy dűlőre jussanak, inkább negatív, vagy pozitív módon gondolok Beth-re, hogy fogom őt most jellemezni. Egy racionális kis sejt azt suttogja, hogy mondjam el a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Azt hiszem, igaza van. Mert igen, most aztán jól lelepleztem magam, van vegyesen hideg-meleg. Bethany igazából hozza a kissé klisés, „új lány, aki csendes és aranyos…” formát, amit alapból nem díjazok, ahogy a legtöbb klisét sem, DE tekintsünk el attól, hogy ez egy túl gyakori, elcsépelt közhely, és azt mondom nektek, hogy Beth kellemes karakternek bizonyult. Úgy ám. Kedves volt, és aranyos, de nem olyan szerencsétlen, mint az ember várta volna, sőt, egészen talpraesett, szerintem megfelelő pár Dawsonnak. De egy valami mellett nem mentem el szó nélkül, mert még mindig „Alkonyat filmek – első rész” szindróma miatt verem a fejem a falba. Könyörgöm, Ő. Egy. Kicseszett. VÁMPÍR! Fuss, szaladj, menekülj! Mint ahogy minden normális ember tenné.

Könyörgöööm. Te mit tennél, ha kiderülne, hogy a pasid ufó? Megijednél? Igen? Jelentem, ezek  szerint normális vagy. Mert hiába olvasol, vagy nézel filmet nap mint nap természetfeletti lényekről, a mindennapjainkban irreális tény a létezésük, és valld csak be, hogy te sem kötnél fogadást rá, hogy holnap besétál a kerti kiskapun egy földönkívüli, hogy letelepedési jogot kérjen a kis földeden. Szívesen eljátszok a gondolattal, hogy vámpírok – és társaik – léteznek, de ha egyszer csak megjelenne egy, sikítva elrohannék. Vagy szívinfarktust kapnék. Szóval ne, NE próbálja nekem senki bemagyarázni, hogy mikor valaki mellette izzó, fényes alakká változik, ő ezt úgy fogadja, mint egy laza kis időjárásváltozást. Minimum úgy kéne, mint egy kémiadogát, de inkább, mint egy apokalipszist.

Jó ég,  kicsit elragadtattam magam. Az ufók elrabolták az agyam.

Szóval, mielőtt kitörtem, éppen azt akartam csak finoman ecsetelni nektek, hogy Beth reakcióját enyhét realitáson túlinak éreztem, amiért haragszok rá, akármennyire is kedvelem amúgy.

Amúgy az is milyen szívás, hogy Dawson egy csóktól… kifényesedik? Jó, ez most hülyén hangzott. Bár ettől eltekintve menő dolognak tartom, hogy így tudják váltogatni az alakjukat a luxenek. Vajon ha nagyon próbálkozok, akkor én is át tudok változni fénnyé? Nem, fénnyé biztos nem, mert nem vagyok luxen, de talán mint elképesztő képességekkel rendelkező halandó, még lehetek hő, vagy hang, vagy nem tudom. Ha belegondolok, simán felölteném a hő-alakomat :D és megsütném, akit utálok. Buli lenne.

Alkotóértékelés: 5/5

Kezdek rájönni lassan, hogy van, akiket az tesz kiváló írókká, amit írnak, és nem egyedül az, ahogy teszik. Mert az, ahogy Jennifer L. Armentrout fogalmaz annyira nem nagy kunszt önmagában, de mégis annyi jó humorral teszi, és olyan jó, izgalmas és érdekfeszítő történetet vetve papírra, ami mindezt teljesen elfeledteti nem mondom persze, hogy nem ír jól, igenis jól ír, mert az embert csak sodorja az ár, mikor az ő könyveit olvassa. A Trust in me-ben a romantikus, az Árnyakban a fantasy-s oldalát mutatta meg, és mindkettő ismeretében bátran jelentem ki, hogy mindegy, melyik műfajról van szó, a végeredmény élvezhető lesz az írónő tollából. Remélem lesz még lehetőségem, hogy jó sokat olvassak tőle.

Kedvenc karakterek:

Nálam akkor is Dawson a befutó, ügyeletes „szexi és még édes is” fele az ikreknek, de rajta kívül még Dee is elég közel került a szívemhez.

Kedvenc részek:

Elég rövid kis könyv volt, és nyilván mindenkinek feltűnt mostanra, hogy mennyire szerettem, de mondjuk, hogy az első fele közelebb áll hozzám… nem is az első fele, inkább úgy fogalmaznék, hogy a felhőtlenebb részek. Valamiért végig megvolt az az érzésem, hogy lesz valami baj, ezért azok az epizódok, ahol úgymond „gyülekeztek a viharfelhők”, az teljesen elöntött rossz érzésekkel, főleg, mivel annyira megszerettem a karaktereket. Ezúttal nem popcorn-oztam a konfliktusok alatt, jobban szerettem a nyugit és hawaii-t :D

Kedvenc idézetek:

„A bátyád ma reggel teljesen fel van pörögve – válaszolta Deamon. – Várja az iskolát. Valami nagy baj van vele.”

***

„ – Te… te most éppen elmostál egy tálat? – Dee lassan elhátrált, és Deamonre pillantott. – Itt a világvége. És én még szűz…

– Ne!! – rivallt rá két bátyja egyszerre.”

***

„Ha befejezed ezt a mondatot, azzal az utazóvillával szúrom ki a szemedet, amit Bethany mindjárt előszed a csomagjából – mosolygott rá Dawson kihívón. – Márpedig nagyon felzaklatná, ha összemocskolnám a villáját. Meglehetősen szereti.”

Borító: 5/3 

Ajj… na, ez az egész sorozatnak azon része, amin már régóta csak húzom a szám, és még fogom is. Már láttam civil képet a borítómodell Pepe Toth-ról, és tény, hogy vizualitás ötös, és még Deamon karakteréhez is egészen klappol – ami azért elég ritka az élőszereplős borítóknál… –, de nálam azokkal  a mesterséges zölden világító szemekkel, meg ízléstelen, semmitmondó háttérmunkával mindent elszúrnak.

Pontozás: 5/5

Mint azt már elmondtam fent, nem is kívánhattam volna jobb kezdést, jobb bevezetést a sorozatba, mert egyszerűen minden benne volt, ami kellett hozzá, hogy felkeltse az érdeklődésem a többi rész iránt. Jó volt a világ felvezetése, az akció, veszély és romantika elegye, mindez szerethető szereplőkkel prezentálva, jó írásmóddal, és SPOILER végre valahára nem happy end-del SPOILER, ami bár üdítő… a végére kicsit kiüti az embert, engem legalábbis biztosan. És azt szoktam mondani, hogy ha egy könyv képes addig nevettetni, amíg folyik a könnyem, vagy pedig képes teljesen elkeseríteni, akkor már nem volt hiábavaló elolvasni. Ez pedig minden bizonnyal duplán megérte, mert rengeteget nevettem, ugyanakkor ott tényleg majd megszakadt a szívem. Persze már azzal is mindent elmondanék, ha elárulnám, azonnal folytatni akarom a sorozatot. So, imádtam!