45. Egy könyv, ami nyáron játszódik.

Hát, úgy teljesen őszintén, semmi, de egészen komolyan semmi, azaz zéró kapcsolatom volt ezzel a könyvvel, míg nem megpillantottam a könyvtárban hétfőn. Előtte egyszer sem volt ott, én legalábbis nem láttam – de nem is hiányoltam. Láttam a címét párszor molyon, és feltűnt, hogy ugyanaz a szerzője, mint pár másik könyvnek, amikről olvastam néhány lesúlytó értékelést… Egy szó mint száz, egyáltalán nem vonzott ez sem. Annyi más, annyi jobb regény van, olyanok, amikre nyilván jobban megéri rászánni a drága időmet.

Szóval ezt gondoltam. De sebaj. Szeretem a pozitív csalódásokat.

Eredeti cím: Breathe

Sorozat: Sea Breeze 1.

Oldalszám: 264

Megjelenés: 2014

Kiadó: Maxim Kiadó (Dream Válogatás)

Ár: 2999 –

A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben Sadie felfedezi, hogy a szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró olvasmány a bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben a tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes, és nem hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli szigeten nyaraló gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik a nyári vakációra, Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más, mint Jax Stone, a világ egyik legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy mindennapi lány lenne – ha nem azzal telne az élete, hogy gondját viseli az anyjának, és rendben tartja az otthonukat –, akkor talán feldobná, hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez a helyzet. Sadie-t nem izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány lenyűgözi, de a fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem működnek, és minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a lány többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?

Nem mondom, eleinte nem hittem benne, hogy így lesz, mármint hogy a Te vagy nekem a levegő majd meglepően tetszeni fog. Az első fejezet alatt eszembe ötlött párszor a gondolat, hogy „jól van, én adtam egy esélyt, elkezdtem, de kizárt, hogy folytassam is…”, de szerencsére nem adtam fel ilyen hamar, ha megtettem volna, most szegényebb lennék egy rendkívül kedves, édes olykor szívszorító történettel.

A főszereplő nehéz helyzetből indult nálam, elvégre már a nevét – Sadie White – sem kedveltem valamiért, de ha eltekintünk az én őrültségeimtől, akkor is rendkívüli helyzettel küzdött. Ez a szál volt az, ami a tündérmesének is beillő történetet mégis odaszegezte a valóság talajához, ez volt az a része a könyvnek, ami a kissé irreális szerelmi szálra kontrázott azzal, hogy megmutatta, az élet nem habos torta. Van egyáltalán ember, aki úgy tényleg, istenigazából szereti a habos tortát? Megmondom őszintén, hogy én mindenféle habos süteménytől irtózok, elfog tőlük az émelygés. Ezért nem eszek például soha cukrászdai tortákat… de szokás szerint nagyon témánál vagyok… haha. Sadie ugyanis kettesben él mihaszna, gondatlan, és nem mellesleg terhes édesanyjával, Jessicával, anyagi gondok között, ráadásul azzal a tudattal, hogy bár meg sem élnek rendesen az anyja fizetéséből, hamarosan  újabb szájat kell etetniük. Ez már alapból is egy sötét felhő a szikrázóan tiszta alabamai nap fölött, de a gondokat csak tetézi, mikor a szünidő kezdetén Jessica nem bír – vagy véleményem szerint nem akar… - tovább munkába járni a hatalmas pocakjával, és lányának kell átvennie a helyét. Sadie-nek ez nem jelent sok újat, csak annyi, hogy bár ő a gyerek, megint ő gondoskodik az anyjáról, holott ez fordítva kéne legyen. Tizenegy éves kora óta teszi ezt, szóval egészen kislány kora óta – otthon, ahol szerető családi környezetben kéne éljen, egy tizenegy éves kislány már azért munkálkodik a konyhában, hogy ne haljon éhen, mert az anyja nem igen akar tenni bármit is.

Engem őszintén sokkolt Jessica viselkedése, és elérte, hogy bár egy kitalált karakter, úgy igazán, nagyon utáljam őt. Mindig mondom, hogy vannak emberek, akiknek nem lenne szabad, hogy gyereke szülessen, és ő ilyen, mert elárulom, hogy gyerekekkel nem lehet így bánni. Ha rajta múlott volna, akkor a kicsi Sam simán éhen hal, mindenféle túlzás nélkül. A lányának pedig lényegében elrabolta a gyerekkorát, hogy ő újra tini lehessen. Sadie egészen kislánykorában már bevásárolt, ő főzött vacsorát, mosott, takarított, és minden olyan dologgal foglalkozott, ami igenis az anyák dolga. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz dolog, hogy ezt mind megtanulta, már ilyen fiatalon… inkább csak azt, hogy nem ilyen körülmények miatt kellett volna. Még gyerek kellett volna maradjon. Ehelyett már tizenhét évesen felelősebb felnőtt volt, mint sok idősebb ember, rengeteg teher és feladat nyomta a vállát, amitől hamar megkomolyodott, és bizony lehet, kissé aszociális is lett. Amit az anyja jópárszor a fejéhez vágott, gúnyolódott rajta, hogy mennyire rosszak a lánya kommunikációs készségei, nem tud beilleszkedni… holott a kinyitotta volna a szemét, látja, hogy erről igenis, CSAK Ő TEHET. És amúgy is, az anyák dolga az lenne, hogy támogassák a gyerekeiket, ne pedig letörjék. Ááá…

Így nem csoda, hogy Sadie egy darabig nem is tudta, hogy mennyit ér. Ez a legtöbbször idegesíteni szokott… „a lány, aki gyönyörű, vicces, aranyos és tökéletes, de nem hiszi el magáról, hogy az, pedig a vak is látja” klisé a világból kikerget, már elég unalmas, Sadie esetében azonban ez nem a megszokott elcsépelt frázis, mert – ha szabad így mondjam – „alibivel” alá van támasztva. Okkal lett ilyen, nem volt véletlen, hogy kevesebbet gondolt magáról, mint amennyi valójában. És csak egy csodálatos társaság kellett ahhoz, hogy vége rájöjjön, olyan emberek, akik talán jobban szerették őt a vérszerinti családjánál. Ironikus, hogy az „új családját” a „régi családjának”, pontosabban Jessicának „köszönhette” idézőjelbetegség. Mikor Sadie kénytelen lett az anyja helyett járni el dolgozni a sziget egyik nagyon gazdag családjához, az igazából a legjobb dolog volt, ami történhetett vele.

Eleinte tartottam tőle, hogy a többi dolgozó, az idősebbek nem fogják kedvelni, hogy ebből konfliktusok születhetnek, de szerencsére nagyot tévedtem; ha magam előtt látom Mary asszony fura fordítás vagy fura fogalmazás…? kedvességgel teli arcát, vagy a jóravaló Mr. Greget, amint mindenféle históriákat mesél és sakkozni hívja a lányt, rögtön kellemes érzés fog el, szinte így, könyvön át is érzem a szeretetüket. Marcust sem kellett sok idő, hogy a szívembe zárjam – ennek ellenére, mikor Jax ellen beszélt Sadie-nek, akkor eléggé haragudtam rá, de van egy olyan érzésem, inkább csak azért, mert szerettem, és rosszul esett, hogy szenved. Abba a kellemetlen helyzetbe került, mikor a lány, akit teljes szívével szeret, csak barátjaként tekint rá, és egy menő rocksztárral van együtt, akivel ő soha sem veheti fel a versenyt. Az állása múlhat, és múlik is rajta. Én mégis felnézek rá – tény, egy ideig még próbálkozik, de aztán megpróbálja elfogadni a helyzetet, és mivel tényleg szereti Sadie-t, az ő kedvéért jó barátja lesz.

De végre rá kéne térni a talán legfontosabbra… A könyv alapján azt hiszem, mindenkinek kéne egy Jax Stone. Ingyen kéne osztogatni az utcán. Uupsz… ha ilyet egy nőre mondanának, akkor az rögtön szexista lenne, és ha belegondolok, ez sem hangzik jobban… na mindegy, ti értitek, mit akarok ezzel mondani. Ne értsetek félre, mert nem egy rajongó tinilány szól belőlem, aki földre borul a fiúbandák és ifjú rocksztárok előtt. Vallomás következik. Nem nagyon hallgatok pasi énekeseket vagy bandákat. Ha mégis, akkor azok vagy öregek, vagy csúnyácskák, vagy mindkettő. Nincs a képben Justin Bieber, Harry Stlyes, vagy mittudomén, hogy kik menők most. Nálam a Kodaline, a Fun, a Green Day és Charlie megy elsősorban férfiak közül, a többi csak alkalmi kapcsolat muhaha, most kíváncsi lennék, hogy ki mire asszociál :D. Szóval nem azért hajlok meg Jax Stone előtt, mert átérzem a többi tinilány rajongását egy fiatal és szexi zenész iránt – jó, benne van az, hogy zenél, mert köztudott, hogy az én szívemhez az út a fülemen át vezet, egy gyönyörű hang, gitár vagy zongora megvesz kilóra, de ha népszerűtlen lenne, és csak egy sulis zenekarban játszana, akkor is hasraesnék tőle. Most tisztázom, hogy nem vagyok az a bénázós csaj, aki elesik a saját cipőfűzőjében, és szerintem legutóbb alsóban találkoztam ilyen közelről a betonnal, amúgy olyan kínosan ügyelek minden lépésemre, hogy ha akarnék sem tudnék elesni. Ezzel csak annyit akartam kifejezni a félreértések elkerülése végett, hogy a fent használt kifejezést nem szabad szó szerint venni. Senki előtt sem esek hasra. Soha. Mert nem csak hogy zenél, és még szexi is közben… ó, ez nem minden ám. Pedig ez sem semmi. De emellett jó a humora is, kedves, aranyos, figyelmes és tapintatos, maximum van egy enyhe birtoklási problémája, de ezt azért elnézzük neki… Jó most kit hülyítek, persze hogy haragudtam rá, mikor kidobta Marcust. Jogosan dobta ki? Igen… de akkor is. Nagy megnyugvás, hogy Sadie érzelmei egyértelműek és nyilvánvalóak – minden tiszteletem az írónőé, amiért megkímélt minket minden klisék legklisébbikétől nem tudom van-e ilyen szó, de ha nem, én most kitaláltam – mert én például előrlődetem volna egy darabig Marcus és Jax között. Jó, nagy eséllyel mégiscsak Jax-t választanám… de, áá, mindegy. Nem rólam van szó. Most komolyan, még egy nyomorult focista Dameon sem akad az utamba itt, ahol a madár sem jár, Isten képzeletbeli háta mögött, nemhogy egy Marcus… egy Marcus sincs errefelé, nemhogy egy rocksztár, akit történetesen Jax Stone-nak hívnak. Szerintem Magyarországon úgy unblock, a stílust az ötven pluszos korosztály képviseli, úgyhogy le is szállok a földre és befejezem az álmodozást.

Ohóóó… szóval megint eltértem kicsit a tárgytól? Hogy már egy fél örökkévalóság óta semmi köze a posztnak a könyvhöz? Meglehet. This is me.

Miután elmondtam minden felesleges gondolatomat, amit valahogy a könyv szült ide – ne kérdezzétek, nem tudom hogyan, pláne, hogy miért – talán visszatérnék Sadie-hez és Jaxhez. Mert igen, ha nem lett volna egyértelmű eddig, akkor álnok módon átugrottad az értékelés lényegét, te bitang! a lánynak nem okozott problémákat a választás, a szíve Jaxhez húzta, ahogy a fiú is csak őt szerette. Annyira egyértelműen szerelmes volt belé, éppen ezért zavart úgy, mikor minden alkalommal, mikor valahogy más lánnyal került szóba a neve, Sadie megkérdőjelezte az érzéseit. Azt hajtogatta megállás nélkül, hogy Jax csak eltöltött vele egy kis időt, csak egy nyári kaland lehetett neki, mert sehogy sem illik be a világába, hiszen csak egy cselédlány a luxusházában… Bevallom, az ilyen szenvedés kissé gyötörte az agysejtjeimet, de Sadie-nek elhiszem, hogy ezeket a gondolatokat nem kimondottan ellenem irányuló kínzási módnak szánta, hanem komolyan gondolta, egész egyszerűen azért, mert józanul gondolkodik. És bár mindig megmaradt benne egy rossz érzés ezzel kapcsolatban, miután Jaxszel átbeszélték, hogy hogy mennek a dolgok a médiában, és hogy nem szabad elhinnie, amit ott lát róla, belenyugodott, és értelmesen viszonyult a dologhoz. Egészen addig nem is volt komoly gond, amíg csak Jaxről terjengett mindenféle Hollywoodban, a tévében, a lapokban… aztán röviden összefoglalva: jöttek a lesifotósok, kattintottak, aki akart, az kreált egy jó kis sztorit, olyat, amilyenhez neki volt kedve, nem is kellett legyen köze a valósághoz. Ja, ez a média.

És elérkeztünk ahhoz a részhez, ami nekem rögtön visszaidézte a New Moon életérzését, és amiért történetesen levontam azt a fél szerencsétlen pontot… Mikor Jax rájön, hogy azzal ami ő, csak árt Sadie-nek, ezért inkább elhagyja, hogy megóvja ettől az életformától. Mondom, hogy tiszta Twilight.

„ – Az én világom nem neked való – mondta komoran. 

– Ami Jasperrel a sajtóval történt a múltkor, az nem volt semmi különös, Edward Jax! Semmi az égvilágon!  

– Ahogy mondod! – bólintott. – Pontosan az történt, amire számítani lehetett.”

És mi történik erre? Bella eszméletlenül szomorú lesz, aztán majdnem meghal… akarom mondani, Sadie eszméletlenül szomorú lesz, aztán majdnem meghal. Klappol. Bár az önsajnálat és önzés nem az ő asztala, és amúgy sincs rá annyira ideje, mint Bellának, azért ő is szörnyen érzi magát, csak közben lefoglalják olyan kis semmiségek, mint a szülő anyja, meg a kisöccse, akinek ő kell gondját viselje amellett, hogy suliba jár, mert Jessica konkrétan le sem szarja. És bár nem olyan drámai, mintha belevetné magát a tengerbe, és kis híján megfulladna, Sadie leszédül a biciklijéről, mikor teker a suliba, elájul, beveri a fejét, és voila, a kóma sem éppen rossz megoldás, sokkal több realitást ad a dolognak, mintha fejest ugrott volna a vízbe. Jax megérkezik, visszaénekli a lányt az élők közé, és soha többé nem hagyja el. Most komolyan, sosem értettem, miért kell valakinek majdnem meghalnia, hogy leessen két embernek, hogy nem élhetnek egymás nélkül? Klisés? Ja, hát így a végére sikerült összehozni belőle párat, de aztán jön a they lived a happily ever after… és egész normális kiszerelésben, ami meglepően jól esett. Sadie folytatja a gimi utolsó évét, Jax folytatja a rocksztár életet, viszont együtt maradnak, és Jax havonta hazajön egy hétre, így a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, vagy hogy mondják. Everything is happy.

Kedvenc karakterek:

Óóó, Jax Stone… Fel fogom találni azt a gépet, ami könyvlapok, és az azokon lévő leírások alapján életrekelti a szereplőket, és elveszem őt férjül! Körbeutazzuk a világot, és együtt fogunk énekelni… Perfect life lesz.

Kedvenc részek:

Miután Sadie és Jax összejöttek, mert egyszerűen aranyosak együtt félreteszem minden irigységemet Sadie iránt,  az, mikor Marcus megcsókolja Sadie-t, és talán a bolti jelenet, mikor Jax olyan édes azzal a kislánnyal. Ha valaki ilyen kedves egy idegen gyerekkel is, az azt jelenti, hogy családcentrikus, én pedig bírom, ha egy pasi családcentrikus.

Kedvenc idézetek:

„ – Ugye, ő a barátod?

– Marcus egy helyes fiú – feleltem mosolyogva.

– Na és én… én is helyes vagyok? – kérdezte Jax halkan, a fülemhez hajolva.

Nem voltam biztos a helyes válaszban, ezért aztán az igazat mondtam. – Nem ismerlek, csak azt tudom, hogy te írod alá a fizetési csekkemet, úgyhogy nem tudom, mit is válaszolhatnék. „

***

„ – Sadie, én mindig megkapom, amire vágyom. Már kisgyerekkoromban is, amikor még nem voltam híres és gazdag, megvolt a tehetségem hozzá,  hogy megszerezzem, amit csak akartam. Most híres vagyok és gazdag, megkapok mindent, amire vágyom de most, életemben először olyasmit szeretnék, amit nem kaphatok meg. […] Most, életemben először, az, amire vágyom, sokkal értékesebb annál, hogy kielégíthessem vele a kívánságomat.”

***

„Te vagy mindaz, amiről a dalaimban énekelek, és ami sosem lehetett az enyém.”

***

„Te vagy számomra… a levegő!”

***

„ – Milyen tapasztalatok várnak rám a gimiben? Utálom az egészet – próbáltam tiltakozni.

Jax mosolyogva megsimogatta az arcomat. 
– Hát van focimeccs, táncmulatság meg folyosói piszkálódás. Lehet pocsék kaját enni a menzán, kirándulni, meg bosszantani a tanárokat.”

Borító: 5/3?

Nos… tetszik a cím betűtípusa… meg a borító színe… és a gitár ötlete…. de valahogy olyan kis bénán lett odarakva, szerintem furán fest, de ez persze csak az én véleményem. 

Például az egyik külföldi kiadás borítója, szerintem sokkal szebb:

Pontozás: 5/4.5*

Ez a könyv nálam remek bizonyíték arra, hogy néha nyitottnak kell lenni egy kis spontaneitásra, mert ha nem lettem volna az, akkor nagyszerű könyvélményről maradok le. Nem állítom, hogy gyökeresen felforgatta az életemet, sőt, abban is kételkedek, hogy egyáltalán valaki, bárki életére ilyen nagy hatást tenne, de nem is ez a célja. Csupán kellemes kikapcsolódást, szórakozást nyújt, abból pedig jobb fajtát. Álmodozót, mégis realistát, vidámat, mégis szomorkásat egy lágy, nyári szerelemmel mégis rengeteg komolysággal. Hogyha szeretnétek olvasni egy igazán jó nyári sztorit a szünetben, akkor mindenképpen ezt ajánlom!