Kody Keplinger - DUFF: A pótkerék

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Eredeti cím: The Duff

Oldalszám: 302

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

DUFF = Designated Ugly Fat Friend, magyarul kb. Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, minthogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli a srácot. Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját.

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesley-t. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba.

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok már megint… mostanában halmozom az olyan könyveket, amelyek ambivalens érzéseket váltanak ki belőlem, ami önmagában még nem is baj, mondhatni természetes, hogy van ilyen, de egy könyves bloggernél igenis kellemetlen… jó, nem általánosítok, nálam ez kellemetlen. Elvégre elég nehéz, tegyük fel egy csomó olyan embernek elmagyarázni, aki nem ismeri a történetet, hogy mit értek az alatt, hogy tetszett is, meg nem is. De megpróbálom.

A DUFF már régóta kerül állandóan az utamba molyon, könyvesboltokban, blogokon… mindenhol, mintha tényleg nem nagyon lenne más célja, minthogy szerezzem már meg, vegyem kézbe, olvassam, és szenvedjek róla össze egy valamirevaló értékelést – bár a tervben nem éppen ilyen szerepelhetett, mint ez. Szóval, a véletlen találkozásaink sora után már valóban kezdtem kíváncsivá válni a történet iránt, pláne, mivel sok jót olvastam róla, nemrég pedig egy osztálytársamtól kölcsön is kaptam, így amint lett egy kis időm, levágtam magam az ágyamra, és neki is kezdtem. Aztán néztem… „basszus, de régóta olvasok már! – Ja, nem, ez még csak 20 oldal”… szóval nem nagyon tudtam belerázódni. Meglehet, olvasmányos volt, gyorsan haladt, de nem volt benne semmi olyan extra, ami leköthette volna a figyelmem, amitől több kedvem lett volna ébren maradni és olvasni, mint aludni, és egy fokkal kipihentebbnek lenni másnap reggel.

Mert őszintén szólva egy klisétenger volt, képletesen, de fuldokoltam a lapok között. Iskolapéldája annak a típusnak, amit már ezerszer olvastál, amit millióan megírtak, és még kétszer ennyien újra meg fognak írni. És ez alól az állítás alól sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a könyv egy apró atomrészecskéje sem kivétel – oké, kivéve egyet. Egyetlen egyet, de erre majd még kitérek később. Amondó vagyok, essünk túl a nehezén, gyorsan és kíméletlenül, hogy ne fájjon sokáig. Mert biztos vagyok benne, hogy sokan szeretitek a történetet, hiszen jópáran ajánlottátok is, engem mégse vett meg. Pedig akartam. De tényleg.

Magyarázhatnám azzal – és ki tudja, lehet tényleg csak ennyiről van szó –, hogy mostanában túl sok jó, és valamivel mélyebb, tartalmasabb könyvet olvastam Forbidden, Első tánc…, és a DUFF csak ezek miatt nem talált most be, hiszen egyszerűen komolytalannak hat mellettük… de én azért úgy érzem, nem csak ez áll a háttérben. Jó indok lenne… de nem. Pár éve még bizonyára élveztem és szerettem volna, azonban a mostani énemnek már túlságosan lineáris és kiszámítható.

Külön posztot írhatnék az ebbe a könyve összesűrített összes közhelyről. Őszintén, igazából ez az én egyetlen nagy problémám, ami ha nem lenne, akkor talán még kedvencemmé is válhatott volna a DUFF… bár akkor már nem is ez a könyv lenne, így belegondolva pedig a végeredmény nem más, minthogy nincs univerzum, ahol ezt a sztorit bevenné a gyomrom, és ne lenne hozzá pár „kedves” szavam. Mert vegyük csak sorra, mit kell tudnunk: adott Bianca, a barátnői árnyékában élő, csúnyácska, szürke kisegér – a változatosság kedvéért a fajtájabelieknél csípősebb nyelvvel, kissé már egészségtelen mértékű cinizmussal és egy csipet agresszióval – eleinte gondoltam, majd ez teszi őt különlegessé és kedvelhetőért, de elméleteim dugába dőltek úgy az első megnyilvánulásánál. Közönséges és nevetséges a viselkedése… amitől szívesen megmutogatnám minden írónak, mint elrettentő példát, hogy „ha nem akar elveszteni egy rendkívül értékes olvasót, hanyagolja az efféle karakter prototípusokat, hálásan köszönöm kitüntető figyelmét, és feltétlen együttműködését”. Ez így mindent elárul a Biancához – „Duffy”-hoz – fűződő kapcsolatomról. A felsoroltakon felül továbbá ostobán és meggondolatlanul cselekedett, és megállás nélkül elmenekült a problémái elől – méghozzá éppen Wesley Rush karjai közé. Bár egy szinten megértettem, kissé már túlzónak találtam a sráccal szembeni ellenérzéseit, az pedig végképp komolytalanná tette, hogy annak ellenére, hogy állítólag gyűlöli azt a „szoknyavadász playboyt” hogy őt idézzem, mikor a béka feneke alatt volt, mégis hozzá ment. Nem mondjuk a barátnőihez, akik nem győzték elégszer elmondani, hogy számíthat rájuk, akik folyton próbáltak neki segíteni – de ő nem hagyta. Újabb negatívum. Örülne a szerencsétlen, hogy ilyen barátai vannak… de simán lerázza őket, hogy titokban keféljen egy Wesley-félével. Feszültséglevezetés. Aha. Figyelemelterelés. Persze.

Apropó, újabb kliséelem – akarom mondani elemek. Ezek már nem is egyedül járnak, hanem kicseszett hordában, hogy ijesztőbbek legyenek… Mert ott van persze a nagy „utállak-szeretlek” viszony a két főszereplő között, és az egyik állapottól a másikig elvezető titkos kapcsolatuk. Mert igen, titkolni kell… de miért is? Jó, az addig oké, hogy Bianca nem akarja óriásmolinón hirdetni, hogy újabban ribanc életmódot kíván folytatni, de aztán… a vak is látja, hogy szerelmesek hú, de nagyon szerelemesek… -.- lesznek, tehát…? Áh, jelentkezzen, aki érti ezt a kettőt! Senki? Kiváló! Tovább.

Mert bár az egész sztori kiszámítható volt és középszerű, a végére még kellett egy csavar – ha kegyes akarok lenni de miért is lennék? Nem áll jól nekem így hívom, ha nem valószínűbb, akkor annyit mondok, egy nagy kupac klisét meg kellett koronázni az elcsépelt frázisok number one-jával. Egy szerelmi háromszöggel. Mert húzzuk az időt, kell még pár oldal, meg némi konfliktus. Hajrá. Ott az a kedves fiú, akiért Duffy éveken át epekedett, és aki hoppá-hoppá, éppen szakított a barátnőjével… pompás. Ő jó is lesz áldozatnak. És ennyi.

„Igen, régóta odáig voltam már Toby Tuckerért. Hogyne lettem volna? Kedves volt, vonzó, okos… de a Wesley iránt táplált érzelmeim ennél sokkal komolyabbak voltak. Nála kihagytam az „odáig vagyok érte” táblával ellátott gyerekmedencét, és azonnal fejest ugrottam az érzelmek mély, cápáktól hemzsegő tengerébe. És elnézést a drámai metaforáért, de nem vagyok valami jó úszó.”

Adott pár nap, vagy hét, már nem is emlékszem, amíg jól megmutatja az írónő, hogy ez a Toby mennyire aranyos, helyes, kedves, figyelmes, humoros – egyszóval: közel tökéletes –, ráadásul még a szakítást is jól kezeli, mi több, ő veszi észre, hogy Bianca nincs túl Wesley-n, így  maga kezdeményezi a szakítást, hogy a másik boldog legyen. Szóval király, sikerült bevonni egy ártatlan és rendes srácot az egész zavaros hülyeségbe, csak hogy legyen még valami kis izgalom, arról nem is beszélve, hogy kis listánk nem lehetne teljes, ha a főszereplőnknek nem lenne még egy múltbéli szerelmi bánata és problémás családi háttere. Teljes a kép. Teljesen unalmas és átlagos.

Áh… Elszoktam én már az ilyen kispályás szárnybontogatásoktól. Nem is nagyon vágytam vissza ilyen terepre.

De hogy így a végére értünk a panaszoknak, direkt idáig tartogattam egy pozitívumot is, azt az egyetlen egyet, amit találtam, azt, ami megmentette a könyvet attól, hogy képletesen a könyvnek csúfolt irományok szemetesében landoljon általam. Az pedig maga a címe, és a cím mögötti tartalma, a folyamat, ahogy ez a kis szó feldolgozódik Biancában. Amíg szenvedett rajta, hogy Wesley így hívta, és hirtelen átértékelte tőle az életét, az idegesített, de a végére egészen felfogta a lényeget, és sikerült egy pozitív üzenetet közvetítsen. Ezért választottam a posztkezdő idézetet is. Bár az egész Duff dolgot érdekesnek találtam – és sajnos én is magamra ismertem, mint Duffra bár nem a szó teljesen pontos értelmében – , leginkább azért rajongok, ami a végére kiforrt belőle – hogy mindnyájan valakinek Duffok vagyunk, minannyiunk mellett lesz valaki, aki annak érzi magát. Nem is tudom… összességében mintha azt mondta, hogy egyikünk sem hibátlan, de minden nézőpont kérdése, és valakinek, valahol, valamilyen társaságban érezhetjük magunk annak. Olyan… az a fenti idézet olyan, mint egy kis fiolányi önbizalom és önismeret boldogító elegye. Olyannyira boldogító, hogy most bemásolom mégegyszer, ti pedig újból el fogjátok olvasni, hogy átjárhasson titeket ez a pozitív szellem! :D Hát nem üdítő?

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Kedvenc karakterek:

Jó, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem Wesley-nek szurkolt végig, hanem Toby Tuckernek, akinek már a neve is úgy hangzik, mintha valami kiskutya lenne – és egyáltalán, hülyén cseng –, de a személye annál kellemesebb és megnyerőbb. Már elsőre is szimpatikus volt, de a vége felé, mikor rövid időre – elvégre, szerelmi háromszög kell, és pont -.- –  visszatért Bianca barátjaként, még jobban megkedveltem. Meg sem érdemelt Bianca egy ilyen remek pasit, komolyan. Nem mintha amúgy Wesleyvel bajom lenne – azon túl, hogy élettelen, ezerszer látott rosszfiú papírmasékarakter, egészen szerethető volt, azt hiszem.

Kedvenc részek:

Az, ahogy a vége felé Bianca lassan elfogadja a társaságban elfoglalt szerepét – pontosabban ahogy rájön, igazából nincs is ilyen, szigorúan véve. Hogy az egész történet alatt feszültséget teremtő rövid kis szó, „Duff”, lassan elveszti a negatív töltetét, és átlényegül valami hatalmasabbá és sokkal relatívabb, elvontabb fogalommá. Ehhez amúgy egy fura, elég ribis lánnyal folytatott rövid de elég személyes beszélgetése döbbentette rá – ezt a szituációt is nagyon kedveltem. Nem hiszek a tündérmesékben, de azért néha jó kellemesen csalódni valakiben, akit könnyebb volt már rögtön elsőre elítélni.

Kedvenc idézetek:

„ Értetlenül hajtottam szét a papírt, majd elolvastam azt az egyetlen mondatot, amit a lap tetejére firkantottak.

Wesley Rush nem fut a lányok után, de én most igenis futok utánad.”

***

„Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni.”

***

„Úgy markoltam meg a ceruzámat, mintha darts lenne, és az ádámcsutkája felé irányítottam a hegyét.

    A szeme sem rezdült. Tettetett kíváncsisággal pillantott végig szürke tekintetével a ceruzán, miközben így szólt:

    – Érdekes. Minden fiút így köszöntesz, akit kedvelsz?

    – Nem kedvellek.

    – Ez azt akarja jelenteni, hogy szeretsz?”

***

„– Ha valaminek vaginája van, akkor Wesley ráveti magát.

    – Fúj Bianca! – kiáltott fel Jessica. – Ne mondd ki a… V-betűs szót!

    – Vagina, vagina, vagina – ismételgette Casey monoton hangon. – Lépj már túl a dolgon, Jess! Neked is van. Nyugodtan nevén nevezheted!”

***

„Oké, nem rejtem véka alá a véleményemet, amely szerint utálom azokat a tizenéveseket, akik összejönnek valakivel középiskolában, és aztán folyamatosan arról áradoznak, hogy mennyire „szerelmesek” a barátjukba vagy a barátnőjükbe. Büszkén vállalom, hogy utálom azokat a lányokat, akik azt mondják, beleszerettek valakibe azelőtt, hogy egyáltalán randiztak volna az illetővel. Azt sem titkolom, hogy szerény véleményem szerint évekbe telik – legalább ötről vagy tízről beszélünk –, hogy az igaz szerelem kialakuljon, és éppen ezért a gimis párkapcsolatok számomra teljesen feleslegesnek tűnnek.” Adom.

Borító: 5/1

Hát… ha már a könyvről nem sok jót mondhatok, öröm lenne, ha legalább a borítóval másképp lenne, de az élet nem egy kívánságteljesítő gyár, ugyebár… Mert őszintén, ritkán találkozok ennél ízléstelenebb képpel egy könyv fedelén. Nem, nem, nem. A harsány színek, a fura lány, akinek ilyen közelségből a pórusait is tisztán látom, meg a rágólufi is… és akkor inkább nem mondok semmit a színes szemhéjpúderre sem. Összességében? Még jó, hogy gyorsan végeztem vele, így legalább nem kellett soká látnom.

Pontozás: 5/2,5

Túl az egészen, csupán csak visszatekintve a teljes regényre, nem világos, miért is adtam meg ezt a kegyes két és fél pontot. Mert ó, messze nem voltam elégedett. Már csupán néhány fejezet elolvasása után megkérdőjeleztem, van-e nekem szükségem arra, hogy elolvassam az ezredik ugyanolyan tucatkönyvet, pláne, mivel kábé tíz oldal se kellett, hogy tudjam előre az egész végkifejletét. Szóval összességében a DUFF nem is a meglepetések, és nem is az egyedi ötletek tárháza… ennek ellenére mégis tudott valamit adni a végére, amiért úgy döntöttem, megéri megkegyelmezni neki. Igazából az az idézet, amivel indítottam, az üzenet, amit közvetít mindannyiunk társadalomban elfoglalt szerepéről. Bár a történet fenntartom, nem nagy szám, értékelem, hogy maga a „Duff” téma egyedi ötletté, és tanulsággá nőtte ki magát a végére, mikor már azt hittem, menthetetlen az egész. Szóval bár összességében nagyot csalódtam a könyvben, azért szerencsére nem csuktam be bármiféle minimális pozitív érzés nélkül. Ha abszolút semmi különös világmegváltásra, csak pár óra kikapcsolásra és valami limonádé könyvre vágysz, azért csak olvasd nyugodtan - talán még tetszeni is fog. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2016 - The Golden Lemone Award

Eredeti cím: Beautiful Bastard

Sorozat: Gyönyörű rohadék 1. (Beautiful Bastard 1.)

Oldalszám: 300

Megjelenés: 2013

Kiadó: Lilith Könyvek

Ár: 3295 –

Korhatár: 18+

Egy ambiciózus gyakornok. Egy perfekcionista igazgató. És rengeteg indulat. Ismerje meg a történetet, amelynek blog előzményét több mint kétmillióan olvasták el online!

Chloe Mills esze borotvaéles, mindent belead a munkájába, és éppen most szerzi az MBA-diplomáját. Egyetlen problémája van csak: a főnöke, Bennett Ryan, aki szigorú, korlátolt, tapintatlan – és teljes mértékben ellenállhatatlan. A Gyönyörű Rohadék.

Bennett Franciaországból tért haza Chicagóba, hogy fontos szerepet vállaljon a családi médiavállalkozásban. Nem gondolta volna, hogy az az asszisztens, aki oly sokat segített neki innen, Chicagóból, míg ő külföldön volt, egy káprázatos, ártatlanul provokatív – és végtelenül dühítő – lény, akit mostantól mindennap látnia kell. A pletykák ellenére Bennett sohasem csípett fel nőket a munkahelyén. De Chloe annyira csábító, hogy már hajlandó érte kijátszani – vagy akár nyíltan felrúgni – a szabályokat, csak hogy megkaphassa őt. Az irodaépület bármely zugában.

Mikor az egymás iránti étvágyuk eléri a kritikus pontot, Bennettnek és Chloének dönteniük kell, milyen áldozatot hajlandók hozni, milyen nyereségért.

Ha most tudnám, hogy egyáltalán mit gondolok erről a könyvről, akkor talán könnyebben belevágnék az értékelésébe is, de őszintén szólva, még mindig nem tudom hányadán állok a Gyönyörű rohadékkal. Szórakoztatásnak elment, olykor élveztem is – de inkább a vége felé csak –, ha így visszagondolok, de ettől eltekintve tudom, hogy nem tetszett, és fortyogtam párszor olvasás közben, hogy mégis hogyan lehet valami ennyire igénytelen egy rakás lócitrom. De eldöntöttem, hogy ha már írok – mert miért ne írnék – róla posztot, akkor visszafogom ezt a kitörő negativitást, vagy ha mégsem, megpróbálok kulturált szintet ütni meg. Hangsúlyoznám, próbálok. De kit akarok becsapni?

Nagyot tévedtem az előbb, mikor ezt a könyvet lócitromnak hívtam – igen, mert még annak sem nevezhető. Igazából 300 oldalnyi kivágott fa, és a nagy semmi, de abból jó sok. Konkrétan nincs semmi tartalma – a szereplők veszekednek, aztán d*gnak, aztán megint összeszólalkoznak, és megint és megint és megint, újra meg újra ugyanaz a kaptafa megy végeérhetetlenül: vita – szex. Ezen kívül más nem igen történik a könyvben, és ez a kritikus pont, amiért jóindulatú két pontot tudok csak adni a négy helyett, ami esélyes lett volna akkor, ha valami történik is a fent említetteken kívül.

Ne értsetek félre, mert igazából nincs komolyabb kifogásom az erotikusabb tartalmú regények ellen, az egyik kedvenc könyvem, a Sötét hazugságok is ilyesmi (Értékelés róla ITT), de igényem van arra, hogy ne egyedül ez tegyen ki egy regényt, hanem legyen egy fontosabb, hangsúlyosabb főszála is, amiért megéri elolvasni. Valós cselekmény, valami történet, több azon kívül, hogy a két főszereplő egy irodában dolgozik, aztán egyszer csak… aztán hoppá-hoppá, miután túl unalmas lesz még az írónőnek is, hogy minden szexjelenet az irodaházban játszódik le, tervez egy kis kiruccanást egy fehérneműboltba, hogy ott folytassák azt, amit már elkezdtek… Aztán egy kör mehet a szállodában, vagy valamelyikük lakásának fürdőszobájában… Nekem ez édeskevés. Nem világmegváltást kértem – nem is vártam mást, csak egy kis laza kikapcsolódást, de inkább sajnálok minden egyes kivágott fát, na meg az erre pazarolt perceimet.

A cselekmény teljes hiánya mellett az írásmód sem segítette elő túlzottan, hogy élvezhető legyen a könyv – sablonos, túlságosan lineáris, és bizony közönséges is volt, amit elnéznék, ha valami csúcskategóriás sztoriról lenne szó, de így csak mélyebbre rántotta a fertőbe. Talán egyedül a főszereplőknek egy-egy szellemes megjegyzése, érzelmileg józanabb pillanata adatta velem azt a kegyelem két pontot, nem más. Mert nézzük csak, kikkel állunk szemben:

Chloe Mills miközben a diplomájáért küzd, elkezd dolgozni másik nagybecsű főszereplőnk cégénél. Miss Mills egész kellemes kis bevezetés volt, és egy ideig egészen szimpatikus főszereplő is; éles nyelvű, határozott, kemény de jó humorú, és alles zusammen erős karakter, egészen addig, amíg nem kezd el útonfélen szexuális kapcsolatba bonyolódni Bennett Ryannel, a cég tulajának fiával. Ő és Chloe egy ideig internetetn tartották a kapcsolatot, és megkedvelték egymást, de mihelyt Bennett hazajött Franciaországból, és szolgálatba állt a cégnél, tönkrement ez a kettejük közti harmónia, és az állandó veszekedések és szemétkedések vették át a helyét. A cím is Mr. Ryen-re utal, aki bár szívdöglesztően néz ki – úgy tűnik olyannyira, hogy egy józan gondolkodásúnak vélt nőről is fél perc alatt leolvasztja a bugyit–, a létező legnagyobb barom, azaz Gyönyörű Rohadék, így hívják a beosztottjai. Engem egyszer csak meglepetésként ért a szemszögváltás – gyorsan megszoktam Chloe-t, és hirtelen nem tudtam mi van, mikor inkább azt éreztem, hogy egy pasi beszél… nos, már csak azért sem mert Bennett belépője, nos… félreérthetetlen. Őszintén, nem tett rám jó első benyomást, mikor az irodában szemétkedett, de a szemszögváltáskor, az ő fejében lenni sem volt valami felemelő élmény – de nem lepődtem meg… Ha a könyv nem szól semmiről a szexen kívül, akkor nem várhattam el, hogy megforduljon esetleg más, értelmes gondolat is a szereplők fejében… Mert igazából tényleg nem gondoltak semmi másra.

„Nem kell mindig olyan faszagyereknek lenned.”

És mindez hatalmas csalódás volt – egyrészt, mert eddig szinte csak jókat hallottam a könyvről, másrészt, mert amikor nekikezdtem, még láttam benne lehetőséget. Ami először megragadott, az üzleti oldal, az továbbra is adott egy mentőkötelet, mikor szigorúan véve csak üzletről volt szó, akkor még élveztem is a történetet. Szóval kábé a könyv elejét, és még a végét is – többé-kevésbé –, bár ott már az is közrejátszott, hogy volt egy kis mosolyszünet Bennett és Cloe között. Igen, Miss Mills kimosott agya valahogy visszakapcsolt egy korábbi fázisba, és eszébe jutott, mi az az emberi méltóság és büszkeség, amit addig módszeresen eldobott magától, úgyhogy hopp, két hónapig nincs szex. Ezt a részt a könyv sajnos nem taglalja eléggé, pedig ez egész kellemes állapot volt, csak sajnos nem tippelem tíz-tizenöt oldalnál többre, de lehet, így is túlzok. Aztán minden visszatér az abnormális kerékvágásba – én pedig fellélegezek, mert vége az első résznek. És töprengek, töprengek és töprengek, hogy mennyire vagyok mazochista. El merjem olvasni a második részt…? Jó, ez még viccnek is nagyon rossz volt. 

Kedvenc karakterek:

Ezúttal nincsenek kedvenceim – mindenki túl egyszerű, kidolgozatlan, nevetséges, gyenge és erőtlen próbálkozás, ráadásul bántóan sztereotip is.

Kedvenc részek:

Mint írtam már fentebb, az eleje, egészen az ominózus konfereniatermes jelenetig, ahol szertefoszlott minden reményem a könyvvel kapcsolatban, és a vége felé kedveltem jobban, meg úgy általában olyankor, mikor végre valahára nem a szereplők kiéhezettségéről, hanem inkább a cégről, és üzleti dolgokról volt szó – mindezt úgy, hogy engem amúgy marhára nem érdekelnek az üzleti dolgok. Valami haszna talán mégis volt ennek a könyvnek…? Ezt nem is láttátok, szégyellem magam.

Kedvenc idézetek:

„Ha el akarsz jutni a csúcsra, alulról kell kezdened! Válj olyan emberré, aki nélkül a főnököd nem tud meglenni! Légy a jobb keze! Ismerd meg a világát, és majd kapva kap utánad, amint megszerezted a diplomát!”

***

 „ – Jó reggelt, Miss Mills! úgy látom nagyon szívélyes hangulatban van ma. Valaki meghalt talán?”

Borító: 5/1

Nem, nem sikerült ellensúlyoznia a pocsék tartalmat. Én hülye, első gondolatom az volt, hogy ne a borítója alapján ítéljem meg a könyvet, de a francba is, ez a fekete-pink már alapból ízléstelen, és a pasi is úgy néz ki, mint egy rossz kiadású Adam Levine. Nem, nem nem! Szörnyű.

Pontozás: 5/2 

Hát, meg kell állapítsam, hogy ez volt a leghiábavalóbb időpocsékolás, amit elkövettem már elég régóta. Igénytelen, közönséges, és teljességgel értelmetlen, igazából halk imát kéne mondanom minden szegény kivágott fáért, amit erre áldoztak, és az elvesztegetett perceimért is. Az egyetlen jó a sok rosszban az, hogy ez a könyv megmutatta, hogy mi az, amit soha többé nem akarok olvasni, és segített rávilágítani, hogy mire vágyok igazán, miközben olvasok. Cselekményre. Izgalomra nem, NEM olyan értelemben, ahogy ebben a könyvben jelen volt. Egy értelmes történetláncolatra. Kidolgozott, értelmes karakterekre. Cselekményre hm, vagy ezt már mondtam volna?. Változatosságra, arra, hogy fenntartsa az érdeklődésemet. És cselekményre. Ja, és cselekményre. Igen, csak most jöttem rá, hogy ezek mennyire, de mennyire fontosak, hogy nélkülöznöm kellett őket. 

R.I.P. fák :(