7. Egy könyv, melynek karakterei nem emberek.

Eredeti cím: Shadows

Sorozat: Luxen 0.5 (Lux 0.5)

Oldalszám: 202

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 1999 –

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.

Veszedelmes. Kísértő. Tilos..

Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.

Elbűvölte. Vonzza. Szereti.

Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Annyiban már biztos vagyok, hogy számomra ez volt a lehető legjobb bevezetés ebbe az  új sorozatba – és abban is, hogy a Luxen széria ezek után már nem lehet csalódás. Régebben már elolvastam az Obszidián  körülbelül első hatvan-hetven oldalát, de valamiért félbehagytam, így valójában az Árnyak lett az első rész, amit a sorozatból olvastam – és egyáltalán nem bántam meg. Sőt.

A cselekmény, az izgalom igazából már az első oldalon elkezdődik – az írónő egyből belevág a dolgok közepébe, de a figyelmet a későbbiekben sem hagyja lankadni, mindig történik valami, legyen szó akcióról, vagy szerelmi szálról, ami miatt nem bírod letenni a könyvet. Tipikus „ne éjszaka kezdd el” olvasmány, mert hiába győzködtem magam, hogy aludnom kéne, hogy reggel fel tudjak kelni, valahogy mindig „csak még egy fejezet” lett a dologból, egészen addig, amíg legyűrt az álmosság, és összefolytak a betűk a szemem előtt. Azt viszont nem mertem kockáztatni, hogy másnap ne emlékezzek rá, mit olvastam, mert már félig a pelyhes báránykák között jártam szellemileg… Egyszerűen nem akartam letenni – ott volt az, hogy olyan rövidke, simán elolvashatnám egy szuszra, meg ott volt az is, ami a lényegesebb, hogy egyszerűen evett a fene, amíg nem vehettem kézbe újra, hogy tudjam, mi történik. Mondom, engem minden oldal megvett az elsőtől az utolsóig, mindenféle drámai túlzás nélkül.

A cselekményének a „szakmaibb” oldalát kifejezetten hasznosnak véltem, nagyjából felvázolta a helyzetet a luxenekkel, arumokkal, emberekkel és védelmisekkel kapcsolatban, így úgy tudok majd az Obszidiánnak is nekivágni, hogy van némi ismeretem.

„Ó, jóságos gumicukor! 

Egy arum.”

Mivel még sosem olvastam földönkívüliekről szóló könyvet – valamiért mindig aggasztott az ufók gondolata, ET-től is mindig nagyon féltem kisebb koromban –, kifejezetten érdekesnek találtam, az általam oly nagyon kedvelt fantasy világában is megnyitott egy egészen új ajtót, ami mögött még nem jártam, de annyi biztos, hogy még sokszor szeretnék visszatérni. Új téma volt, így nem tudom mihez hasonlítani, de tetszett a dolog felépítése, a luxenek eredete, a Földön való beilleszkedésük, még a Védelmi Minisztérium is, pedig elég kellemetlen légkört tudott teremteni, mintha az ember egy disztópiába csöppent volna. Egy szó, mint száz, tényleg jól fel volt építve a világ, öröm volt elveszni benne.

Most nyilván sokaknál ki fogom ütni a biztosítékot… Nos, még nem vihetek végbe örökérvényű állásfoglalást, elvégre csak ezt a kötetet olvastam, de… de most bevallom nektek, hogy ez alapján egyértelműen a Team Dawson tagja lettem, és nem a Team Deamon-é. Sorry, ez van. Talán állnak majd még be változások a jövőben, de egyelőre nagyon is így állunk.

Úgy megpuhította a szívemet ez a jóravaló földönkívüli! Tudom, hogy mindenki a seggfej Deamon-re bukik, és hogy a legtöbben úgy unblock a rosszfiúkra, de nem tartom fairnek, hogy ezért ennyire le vannak becsülve a Dawsonhoz hasonló kedves, és aranyos srácok. Végig úriember volt, kedves, odafigyelő, tapintatos, az a srác, akit nyugodtan bemutatnék a szüleimnek, ha nem félnék tőle, hogy elijesztik. Egyszerűen nem találtam benne semmi kivetnivalót, és bizony Deamon mellé állítva csak még szimpatikusabb lett. Most komolyan, Deamon… Deamon tényleg nagyon seggfej. Nagyon-nagyon. De annyit azért meg kell mondjak, hogy a végén igazán sajnáltam. Az azért megmutatta, hogy ki van a kemény páncél mögött – igen, Deamon-nek is vannak ám érzései, és bár tényleg tök gonosznak és zsarnoknak tűnik néha gyakran a valóság az, hogy foggal-körömmel kapaszkodik abba a pár emberbe, akit igazán szeret, és képes bármi áron megvédelmezni őket. De ez lényegében jellemző az egész Black családra – vagyis a hármasikrekre. Dawson és Deamon megvolt – jöjjön Dee.

Dee… ő már akkor belopta magát a szívembe, mikor az Obszidiánnak kezdtem neki anno… nekem egyazon kategóriába esik az Alkonyat Alice-ével, és mivel őt imádom, ezért egyértelmű, hogy Dee-t is… olyan kicsi, édes és pattogós – szerintem rettenet, hogy mennyire aranyos, nem hiszem, hogy van olyan, aki olvasta a sorozatot, de nem szereti Dee-t. Nyilván ő is kiáll a szeretteiért, de emellett nyitott is új embereket megismerni, és ez szerintem döntő fontosságú az Obszidiánban és itt, az Árnyakban is, Katy-vel meg Bethany-vel szemben.

Bethany. Bethany. Bethany. Csak azért ismételgetem a nevét mert szép mert hagyok még fél percet a gondolataimnak, hogy dűlőre jussanak, inkább negatív, vagy pozitív módon gondolok Beth-re, hogy fogom őt most jellemezni. Egy racionális kis sejt azt suttogja, hogy mondjam el a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Azt hiszem, igaza van. Mert igen, most aztán jól lelepleztem magam, van vegyesen hideg-meleg. Bethany igazából hozza a kissé klisés, „új lány, aki csendes és aranyos…” formát, amit alapból nem díjazok, ahogy a legtöbb klisét sem, DE tekintsünk el attól, hogy ez egy túl gyakori, elcsépelt közhely, és azt mondom nektek, hogy Beth kellemes karakternek bizonyult. Úgy ám. Kedves volt, és aranyos, de nem olyan szerencsétlen, mint az ember várta volna, sőt, egészen talpraesett, szerintem megfelelő pár Dawsonnak. De egy valami mellett nem mentem el szó nélkül, mert még mindig „Alkonyat filmek – első rész” szindróma miatt verem a fejem a falba. Könyörgöm, Ő. Egy. Kicseszett. VÁMPÍR! Fuss, szaladj, menekülj! Mint ahogy minden normális ember tenné.

Könyörgöööm. Te mit tennél, ha kiderülne, hogy a pasid ufó? Megijednél? Igen? Jelentem, ezek  szerint normális vagy. Mert hiába olvasol, vagy nézel filmet nap mint nap természetfeletti lényekről, a mindennapjainkban irreális tény a létezésük, és valld csak be, hogy te sem kötnél fogadást rá, hogy holnap besétál a kerti kiskapun egy földönkívüli, hogy letelepedési jogot kérjen a kis földeden. Szívesen eljátszok a gondolattal, hogy vámpírok – és társaik – léteznek, de ha egyszer csak megjelenne egy, sikítva elrohannék. Vagy szívinfarktust kapnék. Szóval ne, NE próbálja nekem senki bemagyarázni, hogy mikor valaki mellette izzó, fényes alakká változik, ő ezt úgy fogadja, mint egy laza kis időjárásváltozást. Minimum úgy kéne, mint egy kémiadogát, de inkább, mint egy apokalipszist.

Jó ég,  kicsit elragadtattam magam. Az ufók elrabolták az agyam.

Szóval, mielőtt kitörtem, éppen azt akartam csak finoman ecsetelni nektek, hogy Beth reakcióját enyhét realitáson túlinak éreztem, amiért haragszok rá, akármennyire is kedvelem amúgy.

Amúgy az is milyen szívás, hogy Dawson egy csóktól… kifényesedik? Jó, ez most hülyén hangzott. Bár ettől eltekintve menő dolognak tartom, hogy így tudják váltogatni az alakjukat a luxenek. Vajon ha nagyon próbálkozok, akkor én is át tudok változni fénnyé? Nem, fénnyé biztos nem, mert nem vagyok luxen, de talán mint elképesztő képességekkel rendelkező halandó, még lehetek hő, vagy hang, vagy nem tudom. Ha belegondolok, simán felölteném a hő-alakomat :D és megsütném, akit utálok. Buli lenne.

Alkotóértékelés: 5/5

Kezdek rájönni lassan, hogy van, akiket az tesz kiváló írókká, amit írnak, és nem egyedül az, ahogy teszik. Mert az, ahogy Jennifer L. Armentrout fogalmaz annyira nem nagy kunszt önmagában, de mégis annyi jó humorral teszi, és olyan jó, izgalmas és érdekfeszítő történetet vetve papírra, ami mindezt teljesen elfeledteti nem mondom persze, hogy nem ír jól, igenis jól ír, mert az embert csak sodorja az ár, mikor az ő könyveit olvassa. A Trust in me-ben a romantikus, az Árnyakban a fantasy-s oldalát mutatta meg, és mindkettő ismeretében bátran jelentem ki, hogy mindegy, melyik műfajról van szó, a végeredmény élvezhető lesz az írónő tollából. Remélem lesz még lehetőségem, hogy jó sokat olvassak tőle.

Kedvenc karakterek:

Nálam akkor is Dawson a befutó, ügyeletes „szexi és még édes is” fele az ikreknek, de rajta kívül még Dee is elég közel került a szívemhez.

Kedvenc részek:

Elég rövid kis könyv volt, és nyilván mindenkinek feltűnt mostanra, hogy mennyire szerettem, de mondjuk, hogy az első fele közelebb áll hozzám… nem is az első fele, inkább úgy fogalmaznék, hogy a felhőtlenebb részek. Valamiért végig megvolt az az érzésem, hogy lesz valami baj, ezért azok az epizódok, ahol úgymond „gyülekeztek a viharfelhők”, az teljesen elöntött rossz érzésekkel, főleg, mivel annyira megszerettem a karaktereket. Ezúttal nem popcorn-oztam a konfliktusok alatt, jobban szerettem a nyugit és hawaii-t :D

Kedvenc idézetek:

„A bátyád ma reggel teljesen fel van pörögve – válaszolta Deamon. – Várja az iskolát. Valami nagy baj van vele.”

***

„ – Te… te most éppen elmostál egy tálat? – Dee lassan elhátrált, és Deamonre pillantott. – Itt a világvége. És én még szűz…

– Ne!! – rivallt rá két bátyja egyszerre.”

***

„Ha befejezed ezt a mondatot, azzal az utazóvillával szúrom ki a szemedet, amit Bethany mindjárt előszed a csomagjából – mosolygott rá Dawson kihívón. – Márpedig nagyon felzaklatná, ha összemocskolnám a villáját. Meglehetősen szereti.”

Borító: 5/3 

Ajj… na, ez az egész sorozatnak azon része, amin már régóta csak húzom a szám, és még fogom is. Már láttam civil képet a borítómodell Pepe Toth-ról, és tény, hogy vizualitás ötös, és még Deamon karakteréhez is egészen klappol – ami azért elég ritka az élőszereplős borítóknál… –, de nálam azokkal  a mesterséges zölden világító szemekkel, meg ízléstelen, semmitmondó háttérmunkával mindent elszúrnak.

Pontozás: 5/5

Mint azt már elmondtam fent, nem is kívánhattam volna jobb kezdést, jobb bevezetést a sorozatba, mert egyszerűen minden benne volt, ami kellett hozzá, hogy felkeltse az érdeklődésem a többi rész iránt. Jó volt a világ felvezetése, az akció, veszély és romantika elegye, mindez szerethető szereplőkkel prezentálva, jó írásmóddal, és SPOILER végre valahára nem happy end-del SPOILER, ami bár üdítő… a végére kicsit kiüti az embert, engem legalábbis biztosan. És azt szoktam mondani, hogy ha egy könyv képes addig nevettetni, amíg folyik a könnyem, vagy pedig képes teljesen elkeseríteni, akkor már nem volt hiábavaló elolvasni. Ez pedig minden bizonnyal duplán megérte, mert rengeteget nevettem, ugyanakkor ott tényleg majd megszakadt a szívem. Persze már azzal is mindent elmondanék, ha elárulnám, azonnal folytatni akarom a sorozatot. So, imádtam!