35. Egy könyv, amelynek egyszavas címe van.

Eredeti cím: Bábel

Oldalszám: 526; 512

Megjelenés: 2013; 2016

Kiadó: Ciceró; L&L

Ár: 2990 –

Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel, aki a zárónapi koncerten lép fel. Na, de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül…

Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Miután most három év után újraolvastam a Bábelt, rengeteget változott az akkori véleményem… talán helyesebb lenne azt mondanom, hogy észrevettem olyan dolgokat, bizony olyan hibákat – legalábbis, amiket én hibának vélek –, amiket korábban nem, mindenesetre ezek felfedezése úgy érzem, nagyban megnehezíti a dolgom. Nem tudom hirtelen, hogy mit írjak, mert nem győzném dicsérni, hiszen nagyon élveztem, de szeretném, ha ti is megtudnátok, milyen árnyoldalakat fedeztem fel benne… így elnézést kérek mindenkitől, és egyúttal megkérlek titeket, ne hagyjátok, hogy ez az elcseszett értékelés félrevezessen titeket. Nagyon szeretem ezt a könyvet, és ezt még el is mondom majd párszor. Chill.

Rengeteg pozitívum van a könyvben, és bár a végén megadott pontszám alapján nem fogjátok elhinni, nagyon is szeretem, ennek ellenére van egy olyan hibája (?), ami nem is tudom, hiba-e, mindenesetre nekem szúrja kissé a szemem. Laura egyszerűen minden könyvét ugyanazon recept alapján készíti. Talán nem tűnik föl másnak, elvégre egymás mellé állítva a Szent Johanna gimit, a Bábelt, Akkor szakítsunk-ot és Bexit, mindegyik egy más és különálló, egyedi történet, mégis, figyeljetek oda, és ti is meglátjátok, hogy mennyire hasonlítanak. Természetesen összeköti őket az azonos stílus és humor, de most nem erről akarok beszélni. Inkább a szereplőkről, mert úgy tűnik, van egy karakter-alapcsomag, és az alapján készül el Laura minden könyvének „szereplőgárdája”. Hogy a Bábelnél maradjak elsősorban: Kolos olyan, mint Kinga és Cortez összemixelve. Megvan benne az a jófejség, lazaság és meg kell hagyni bunkóság is, ami az SzJG szépfiúját juttatja eszünkbe, de az elhivatottsága, komolysága, fontoskodása és még több momentuma Kingára emlékeztet. Szasza és Abdul úgy unblock az LL könyvek férfi főszereplőiből vannak eszkábálva – megjegyzem, jó karakterek lettek, nem leszólni akarom őket –, van ott csipetnyi Cortez, mint jó stílus, jó külső – Szasza részéről megtoldva mindezek ellenére szerencsétlen szerelmi élettel –, Nagy Márk, aki az egoista oldalért felelős, Norbi pedig egyértelműen a legnormálisabb, leghétköznapibb, mégis legszerethetőbb, legjófejebb oldalukat kölcsönzi. Tudom, hogy mire gondoltok, hogy mégis hogyan jöhet az ötlet az ASZ-ből va Bexiből, mikor azok később születtek, de most nem is ötletlopásról beszélnék, csak a bevált kis csomagokról, és arról, hogy nincs nagyon új a nap alatt, így nincs sok újdonság Laura kitalált karaktereiben sem. Persze valamennyi nyilván van – mindenkit egyedivé, és a maga módján szerethetővé tesz valami vonás, ami kimondottan az övé, és összességében azért ez a lényeg… de fontosnak tartottam megemlíteni végre a hasonlóságokat. Boldizsár és Zsolti. A Punk és Andris meg Robi, vagy éppen Aszádék. Napsi, aki olyan, mintha Virágból és Dinából gyúrták volna össze, de van benne Zsoltiból is. raHipó és… jó, hozzá nem lehet senkit hasonlítani, az tény, bár szerény személyem szerint még nem harapódzott el annyira a hipochondria, mint betegség, hogy minden második hazai ifjúsági regényben szerepeljen egy Hipó. :D Zsófi… nos, benne van egy icipici Renáta (wááá), Lia és Beka is, de ez csak kis kutakodás és gondolkodás árán született beteg mondat, ha az ember csak olvas, és nem figyel összefüggéseket, nem feltétlen tűnik fel, és még így is Zsófi a legnormálisabb LL főszereplő, akiről eddig olvastam. Most először egy percig sem bántam, hogy az ő fején át kell gondolkodnom, egyszerű volt, laza, jófej, és úgy általánosságban is elég normális ahhoz, hogy arra is csak legyintsek, mikor valamit nagyon elszúr. .

Ha már az előbb arról beszéltem – megjegyzem, sokkal hosszabban és részletesebben, mint azt előzetesen elhatároztam, úgyhogy mindenkitől elnézést kérek a szófosásomért –, mennyire hasonlóak Laura regényei karakterek terén, akkor nesze, itt van még egy kapocs közöttük: a humor. Szerintem azért korfüggő, ki mennyire találja szórakoztatónak ezt a fajta humort, én például most jelentősen kevesebbet nevettem, mint anno három éve, mikor először olvastam, de ettől még elismerem, hogy jól szórakoztam. Kicsit kevesebbet, mint legutóbb, de a varázsa azért megmarad, és így is sokszor kellett a számra tapasztanom a kezem, hogy ne röhögjek fel hangosan, ami azért jó jel.

„Aha. Jó. Persze. Tudod mit? Egyél sünt.”

De most meglepetés: a könnyeimet is törölgettem. Igen, a könyvön, amin mindenki röhög, és totál bekönnyeztem. Meg is mondom, miért.

Tény, hogy vontam le pontot, amiért már kevésbé élveztem a könyvet, mint első olvasásra, és tűntek fel olyan részletek, amik már inkább bénának tűntek, de ettől a könyv még simán megkaphatta volna a négy pontot. A maradék felet – és nem értem magam, miért csak felet – már sokkal inkább, szégyen vagy nem szégyen, személyes okokból spóroltam el. Sajnálom.

Rohadtul sajnálom, amiért a könyvek és filmek mindig megpróbálják megmondani a tutit, holott egy szavuk sem igaz (bővebben lejjebb). Sajnálom, amiért túlidealizálják a komor és zord valóságot, elhintve a reményt az ember fejében, hogy az ő élete is lehet egy tündérmese – aztán meg, ha nem, az nagy pofáraesés. Tényleg, marhára sajnálom, amiért a fiú-lány barátság, mint téma még nem merült ki, még midig lehet róla könyvet írni, és a könyvben, ami ezt még tovább szándékozza boncolgatni, minden annyira happy, hogy… hogy… Annyira nem igaz. Ti hallottatok már olyan fiú-lány barátságról, ami jól végződött? Hm? Ha igen, elég szerencsések vagytok. Mert egy dolog, hogy én még nem hallottam ilyet, de el kell mondanom, hogy a hepiendet sem sikerült megtapasztalnom. Na, tessék, ezért vontam le azt az átkozott fél pontot. Mert bírom Zsófit, bírom Szaszát, de amit Laura kikerekített a történetből, az nagyon nem tetszik – vagyis… áá. Jó volt, de annyira, de annyira elrugaszkodott, hogy egyszerűen fájt fizikailag.

Könyörgök, most már akadjunk le a fiú-lány barátság témájáról. Lejárt lemez. Mindenki tudja kívülről, oda-vissza, egyenesen és fejjel lefelé is, nincs mit csámcsogni rajta tovább.

Imádom, amiért most egyik gondolatom szüli a másikat… úgy érzem ez sok felesleges agytornától megkímél. Ha már az irrealitásnál tartunk, akkor mondom tovább, miért ne tenném, mikor úgy is itt az alkalom – bár megvallom, hogy az ilyen jellegű töprengésemet és fejtegetésem egy Szent Johannás poszthoz tartogattam. Volna. De sebaj, ha szerencsém van, nem szalad el velem a ló annyira, mint a poszt elején, és akkor most megpróbálom pár mondatra korlátozni a véleményemet.

Laura, könyörgök, fejezd be az emberek átverését! Kérlek!

Igen, én úgy érzem, ezek a könyvek csak valami átkozott viccek lehetnek. Mert jók, komolyan nagyon jó kis szórakoztató, mindennapi könyvek, de miután azza kezdik őket reklámozni, hogy ezek a magyar tinik életérő szólnak, történetek a való életről, akkor már az egész átveréssé válik. Mert Laura könyvei idealizálják a valóságot, mindenki jófej, mindenki boldog, de ha nem akkor majd az lesz, aki pedig gonosz, az olyan stílusosan az, mintha egy elcseszett amerikai gimis filmből lépett volna elő. A társaságok rém összetartóak mind, jófejek és lazák… most elmondom, hogy ilyen csapatok csak minimális százalékban tehetik ki a magyar fiatal lakosságot. A többségélete nem ilyen tökéletes. Szóval hagyjuk lehetőleg a „történet a való életről” maszlagot, és hasonlókat. Jó könyvek, jó sztorik, csak éppen nem reálisak. Ez van.

Most úgy érzem, hogy kicsit negatív irányba toltam ki a posztot, bár nem állt szándékomban, mivel tényleg szeretem ezt a könyvet, Laurától az egyik legjobb szerintem. Imádom a nyárias hangulatát, hogy végre nem a suliról olvasok. A fesztivál, mint téma, szerintem szintén jó ötlet, élveztem minden percét, és persze a kedvemet is meghozta, noha egy, úgysem engednének el, kettő, tudom jól, hogy a valóságban egy fesztivál koránt sem fest olyan szépen, mint a könyvben. Vegyük példának azt, hogy míg a Bábelen mindenki kedves és barátságos, a való életben tűnnek el emberek bedrogozva egy fesztiválon… de nem folynék ebbe bele túlzottan. De na… hahaha, attól eltekintve, hogy a központi szál, a központi téma is elég irreálisan ábrázolt befogtam, én azért élveztem, esti kikapcsolásnak nagyszerű. Végre olyan szereplőgárdát sikerült összehozni, ami legnagyobb százalékában szimptaikus lett (nos, Napsit én nem bírtam… és Hipó is fárasztott, de a többieket szeretem), pörgős és az utolsó harmadig vidám cselekménnyel, úgy, hogy mindig történjen valami, ami fenntartja az érdeklődést. De legjobban talán a zenei részét élveztem… mivel a zene elvileg sokat jelent nekem mostanában kezd megingani a bele vetett hitem, de még megteszek minden tőlem telhetőt, hogy visszaállítsam, és az RHCP-t is nagyon szeretem, élveztem, hogy ez volt a középpontban, az utalásokat és a rengeteg megnevezett dalt is. Mondjuk azt furcsának találtam, hogy egy zenei fesztiválról van szó, mégsem szerepelt a könyvben egy más együttes száma sem, csak RHCP… De én szerettem így is, csak mondom, hogy ez fura volt, de amúgy nem zavart különösebben. Megjegyzem, a The Zephyr Song és a Californication nekem is nagy kedvenc, bár a legeslegelső talán a Snow, egyszerűen imádom.

Szóval ja, tetszett, még ha ezt most nem is sikerült jól prezentálnom.

Alkotóértékelés: 5/4

Sajnálatos módon nem tudom azt mondani, hogy úgy unblock szeretem Leiner Laura stílusát, vannak benne tényezők, amik most már, leheletnyivel idősebb fejjel, mint mikor megismertem a munkásságát zavarnak, de róla legalább el lehet mondani, hogy van stílusa. Ha kézbe veszek egy könyvet, aminek nem látom a címét, szerzőjét, akkor is meg tudom mondani, hogy ő írta-e, mert van egy olyan sajátos stílusa és humora, ami megkülönbözteti az írásait a többitől. Őszintén szólva, én ezt olykor már túl soknak is érzem, de attól még pozitívumként tartom számon. Összességében: vannak hibái, tartalmi és írási hibák is, de legalább egyedi és önálló, ez pedig egyre ritkább vonás, úgyhogy mindenképp értékelendő. 

Kedvenc karakterek:

Szaszát szerintem nem is lehet nem szeretni, és Kolos… nos, szerintem őt sem :D Sokszor mogorvának tűnik, vagy inkább akar tűnni, de amúgy jófej és kedves is – nos, én szívesen sátraztam volna vele… vagy akármelyikükkel.

Kedvenc részek:

Mazochista természetemhez hűen a végét szerettem leginkább, vagyis nem egészen a végét… onnantól váltak számomra érdekessé a dolgok, hogy Zsófi kiakadt, haza akart menni, szomorú volt, elkeseredett, dühös, részeg, majd szerencsétlen… so, szokás szerint a konfliktushelyzet volt nálam a könyv csúcspontja, ott könnyeztem be többször, de azért az is tetszett leginkább. Mást nehéz is lenne kiemelni, hiszen annyi apróság történik, hogy néha össze is folyik… de még az esküvőt is imádom, jut eszembe, az nagyon jópofa volt… ^^

Kedvenc idézetek:

„Na nem mintha én olyan durva dolgokat terveznék, nem vagyok az a balhés lány, nincs velem sok gond, csupán arról van szó, hogy ha úgy adódik, akkor köszönés nélkül elhagyom az országot és lelépek egy világhírű rocksztárral. Ettől még nem vagyok rossz gyerek. Talán csak átlagos.”

***

„Neked nincs olyan együttes, akiért annyira odavagy? Akikkel már álmodtál?  Egy banda, akinek minden dalszövegét kívülről tudod? Számok, amik az életed periódusaihoz köthetők? Amikre sírtál vagy nevettél? Dal amit egy bizonyos időszakban annyit hallgattál, hogy ha behunyod a szemed, érzed még az akkori illatokat is? Nincs olyan zene, amit annyira szeretsz, hogy már az is boldogsággal tölt el, ha valahol meghallod? Amiről azt hiszed, egyszerűen azért íródott, hogy belőled érzéseket váltson ki? Énekes, akiért rajongsz? Akinek szerelmes vagy a hangjába?”

***

„Miért van az, hogy a fiúk egy jó teljesítményre csak rábólintanak, de ha valaki szerencsétlen, bizonytalan és überbéna, azt rögtön „aranyosnak” meg „édesnek”  találják?"

***

„ – Mi volt ez?

- Sóhaj.

- Jó nagy.

- Aham. Mélyről jött.”

Borító: 5/2

Megadom a kegyelem két pontot, amiért klappol a könyv témájával, de ettől eltekintve, szerintem maga a borzalom. Mind a régi, mind az új. Az eredeti simán csak kusza, az egész egy nagy, összedobált összevisszaság, az új viszont nemes egyszerűséggel hülyén néz ki.

Pontozás: 5/3.5

Megint csak mondom, sem az értékelés, sem az adott pontszám nem mutatja, de én tényleg nagyon élveztem a könyvet, szórakoztató és kellemes kis olvasmány volt, ajánlom a zene és a könnyed humor kedvelőinek, de amúgy bármely fiatalnak, aki valami kikapcsolós nyári olvasmányra vágyik. Ellenben kerülje messziről, akinek már tele a töke a fiú-lány barátság és szerelem elcsépelt frázisával, más komoly gond szerintem nem lehet vele, bár elképzelhető, hogy csak én látom így, de ez ügyben nem tudok egészen elfogulatlan maradni. Röviden: jó volt, szép volt, élveztem, szerettem, jövőre  vele ugyanitt :D

Úristen, úristen, úristen! Óóó, amúgy nem, nem azért úristenezek, mert arra vetemedtem, hogy kitöltsek egy "melyik pasi illik hozzád Leiner Laura regényeiből" tesztet, és most ki kéne vessem magam az ablakon (éljen a földszint), sokkal inkább, mert Szasza jött ki... Áá, Szasza, jövök!