Hát, úgy teljesen őszintén, semmi, de egészen komolyan semmi, azaz zéró kapcsolatom volt ezzel a könyvvel, míg nem megpillantottam a könyvtárban hétfőn. Előtte egyszer sem volt ott, én legalábbis nem láttam – de nem is hiányoltam. Láttam a címét párszor molyon, és feltűnt, hogy ugyanaz a szerzője, mint pár másik könyvnek, amikről olvastam néhány lesúlytó értékelést… Egy szó mint száz, egyáltalán nem vonzott ez sem. Annyi más, annyi jobb regény van, olyanok, amikre nyilván jobban megéri rászánni a drága időmet.
Szóval ezt gondoltam. De sebaj. Szeretem a pozitív csalódásokat.
Eredeti cím: Breathe
Sorozat: Sea Breeze 1.
Oldalszám: 264
Megjelenés: 2014
Kiadó: Maxim Kiadó (Dream Válogatás)
Ár: 2999 –
A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben Sadie
felfedezi, hogy a szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró olvasmány
a bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben a
tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes, és nem
hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli szigeten nyaraló
gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik a nyári vakációra,
Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más, mint Jax Stone, a világ egyik
legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy mindennapi lány lenne – ha nem azzal
telne az élete, hogy gondját viseli az anyjának, és rendben tartja az
otthonukat –, akkor talán feldobná, hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez
a helyzet. Sadie-t nem izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány
lenyűgözi, de a fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem
működnek, és minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a
lány többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem
képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?
Nem mondom, eleinte nem hittem benne, hogy így lesz,
mármint hogy a Te vagy nekem a levegő majd meglepően tetszeni fog. Az első
fejezet alatt eszembe ötlött párszor a gondolat, hogy „jól van, én adtam egy
esélyt, elkezdtem, de kizárt, hogy folytassam is…”, de szerencsére nem adtam
fel ilyen hamar, ha megtettem volna, most szegényebb lennék egy rendkívül
kedves, édes olykor szívszorító történettel.
A főszereplő nehéz helyzetből indult nálam, elvégre
már a nevét – Sadie White – sem kedveltem valamiért, de ha eltekintünk az én
őrültségeimtől, akkor is rendkívüli helyzettel küzdött. Ez a szál volt az, ami
a tündérmesének is beillő történetet mégis odaszegezte a valóság talajához, ez
volt az a része a könyvnek, ami a kissé irreális szerelmi szálra kontrázott
azzal, hogy megmutatta, az élet nem habos torta. Van egyáltalán ember, aki
úgy tényleg, istenigazából szereti a habos tortát? Megmondom őszintén, hogy én
mindenféle habos süteménytől irtózok, elfog tőlük az émelygés. Ezért nem eszek
például soha cukrászdai tortákat… de szokás szerint nagyon témánál vagyok…
haha. Sadie ugyanis kettesben él mihaszna, gondatlan, és nem mellesleg
terhes édesanyjával, Jessicával, anyagi gondok között, ráadásul azzal a
tudattal, hogy bár meg sem élnek rendesen az anyja fizetéséből, hamarosan újabb szájat kell etetniük. Ez már alapból is
egy sötét felhő a szikrázóan tiszta alabamai nap fölött, de a gondokat csak
tetézi, mikor a szünidő kezdetén Jessica nem bír – vagy véleményem szerint nem
akar… - tovább munkába járni a hatalmas pocakjával, és lányának kell átvennie a
helyét. Sadie-nek ez nem jelent sok újat, csak annyi, hogy bár ő a gyerek,
megint ő gondoskodik az anyjáról, holott ez fordítva kéne legyen. Tizenegy éves
kora óta teszi ezt, szóval egészen kislány kora óta – otthon, ahol szerető
családi környezetben kéne éljen, egy tizenegy éves kislány már azért
munkálkodik a konyhában, hogy ne haljon éhen, mert az anyja nem igen akar tenni
bármit is.
Engem őszintén sokkolt Jessica viselkedése, és
elérte, hogy bár egy kitalált karakter, úgy igazán, nagyon utáljam őt. Mindig
mondom, hogy vannak emberek, akiknek nem lenne szabad, hogy gyereke szülessen,
és ő ilyen, mert elárulom, hogy gyerekekkel nem lehet így bánni. Ha rajta
múlott volna, akkor a kicsi Sam simán éhen hal, mindenféle túlzás nélkül. A
lányának pedig lényegében elrabolta a gyerekkorát, hogy ő újra tini lehessen.
Sadie egészen kislánykorában már bevásárolt, ő főzött vacsorát, mosott,
takarított, és minden olyan dologgal foglalkozott, ami igenis az anyák dolga.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz dolog, hogy ezt mind megtanulta, már
ilyen fiatalon… inkább csak azt, hogy nem ilyen körülmények miatt kellett
volna. Még gyerek kellett volna maradjon. Ehelyett már tizenhét évesen
felelősebb felnőtt volt, mint sok idősebb ember, rengeteg teher és feladat
nyomta a vállát, amitől hamar megkomolyodott, és bizony lehet, kissé aszociális
is lett. Amit az anyja jópárszor a fejéhez vágott, gúnyolódott rajta, hogy
mennyire rosszak a lánya kommunikációs készségei, nem tud beilleszkedni… holott
a kinyitotta volna a szemét, látja, hogy erről igenis, CSAK Ő TEHET. És amúgy
is, az anyák dolga az lenne, hogy támogassák a gyerekeiket, ne pedig letörjék.
Ááá…
Így nem csoda, hogy Sadie egy darabig nem is tudta,
hogy mennyit ér. Ez a legtöbbször idegesíteni szokott… „a lány, aki gyönyörű,
vicces, aranyos és tökéletes, de nem
hiszi el magáról, hogy az, pedig a vak is látja” klisé a világból kikerget, már
elég unalmas, Sadie esetében azonban ez nem a megszokott elcsépelt frázis, mert
– ha szabad így mondjam – „alibivel” alá van támasztva. Okkal lett ilyen, nem
volt véletlen, hogy kevesebbet gondolt magáról, mint amennyi valójában. És csak
egy csodálatos társaság kellett ahhoz, hogy vége rájöjjön, olyan emberek, akik
talán jobban szerették őt a vérszerinti családjánál. Ironikus, hogy az „új
családját” a „régi családjának”, pontosabban Jessicának „köszönhette” idézőjelbetegség.
Mikor Sadie kénytelen lett az anyja helyett járni el dolgozni a sziget egyik
nagyon gazdag családjához, az igazából a legjobb dolog volt, ami történhetett
vele.
Eleinte tartottam tőle, hogy a többi dolgozó, az
idősebbek nem fogják kedvelni, hogy ebből konfliktusok születhetnek, de
szerencsére nagyot tévedtem; ha magam előtt látom Mary asszony fura fordítás
vagy fura fogalmazás…? kedvességgel teli arcát, vagy a jóravaló Mr. Greget,
amint mindenféle históriákat mesél és sakkozni hívja a lányt, rögtön kellemes
érzés fog el, szinte így, könyvön át is érzem a szeretetüket. Marcust sem
kellett sok idő, hogy a szívembe zárjam – ennek ellenére, mikor Jax ellen
beszélt Sadie-nek, akkor eléggé haragudtam rá, de van egy olyan érzésem, inkább
csak azért, mert szerettem, és rosszul esett, hogy szenved. Abba a kellemetlen
helyzetbe került, mikor a lány, akit teljes szívével szeret, csak barátjaként
tekint rá, és egy menő rocksztárral van együtt, akivel ő soha sem veheti fel a
versenyt. Az állása múlhat, és múlik is rajta. Én mégis felnézek rá – tény, egy
ideig még próbálkozik, de aztán megpróbálja elfogadni a helyzetet, és mivel
tényleg szereti Sadie-t, az ő kedvéért jó barátja lesz.
De végre rá kéne térni a talán legfontosabbra… A
könyv alapján azt hiszem, mindenkinek kéne egy Jax Stone. Ingyen kéne
osztogatni az utcán. Uupsz… ha ilyet egy nőre mondanának, akkor az rögtön
szexista lenne, és ha belegondolok, ez sem hangzik jobban… na mindegy, ti értitek,
mit akarok ezzel mondani. Ne értsetek félre, mert nem egy rajongó tinilány
szól belőlem, aki földre borul a fiúbandák és ifjú rocksztárok előtt. Vallomás
következik. Nem nagyon hallgatok pasi énekeseket vagy bandákat. Ha mégis, akkor
azok vagy öregek, vagy csúnyácskák, vagy mindkettő. Nincs a képben Justin
Bieber, Harry Stlyes, vagy mittudomén, hogy kik menők most. Nálam a Kodaline, a
Fun, a Green Day és Charlie megy elsősorban férfiak közül, a többi csak alkalmi
kapcsolat muhaha, most kíváncsi lennék, hogy ki mire asszociál :D.
Szóval nem azért hajlok meg Jax Stone előtt, mert átérzem a többi tinilány
rajongását egy fiatal és szexi zenész iránt – jó, benne van az, hogy zenél,
mert köztudott, hogy az én szívemhez az út a fülemen át vezet, egy gyönyörű
hang, gitár vagy zongora megvesz kilóra, de ha népszerűtlen lenne, és csak egy
sulis zenekarban játszana, akkor is hasraesnék tőle. Most tisztázom, hogy
nem vagyok az a bénázós csaj, aki elesik a saját cipőfűzőjében, és szerintem
legutóbb alsóban találkoztam ilyen közelről a betonnal, amúgy olyan kínosan
ügyelek minden lépésemre, hogy ha akarnék sem tudnék elesni. Ezzel csak annyit
akartam kifejezni a félreértések elkerülése végett, hogy a fent használt
kifejezést nem szabad szó szerint venni. Senki előtt sem esek hasra. Soha.
Mert nem csak hogy zenél, és még szexi is közben… ó, ez nem minden ám. Pedig
ez sem semmi. De emellett jó a humora is, kedves, aranyos, figyelmes és
tapintatos, maximum van egy enyhe birtoklási problémája, de ezt azért elnézzük
neki… Jó most kit hülyítek, persze hogy haragudtam rá, mikor kidobta Marcust.
Jogosan dobta ki? Igen… de akkor is. Nagy megnyugvás, hogy Sadie érzelmei
egyértelműek és nyilvánvalóak – minden tiszteletem az írónőé, amiért megkímélt
minket minden klisék legklisébbikétől nem tudom van-e ilyen szó, de ha nem,
én most kitaláltam – mert én például előrlődetem volna egy darabig Marcus
és Jax között. Jó, nagy eséllyel mégiscsak Jax-t választanám… de, áá, mindegy.
Nem rólam van szó. Most komolyan, még egy nyomorult focista Dameon sem akad az
utamba itt, ahol a madár sem jár, Isten képzeletbeli háta mögött, nemhogy egy
Marcus… egy Marcus sincs errefelé, nemhogy egy rocksztár, akit történetesen Jax
Stone-nak hívnak. Szerintem Magyarországon úgy unblock, a stílust az ötven pluszos
korosztály képviseli, úgyhogy le is szállok a földre és befejezem az
álmodozást.
Ohóóó… szóval megint eltértem kicsit a tárgytól?
Hogy már egy fél örökkévalóság óta semmi köze a posztnak a könyvhöz? Meglehet. This
is me.
Miután elmondtam minden felesleges gondolatomat,
amit valahogy a könyv szült ide – ne kérdezzétek, nem tudom hogyan, pláne, hogy
miért – talán visszatérnék Sadie-hez és Jaxhez. Mert igen, ha nem lett volna
egyértelmű eddig, akkor álnok módon átugrottad az értékelés lényegét, te
bitang! a lánynak nem okozott problémákat a választás, a szíve Jaxhez
húzta, ahogy a fiú is csak őt szerette. Annyira egyértelműen szerelmes volt
belé, éppen ezért zavart úgy, mikor minden alkalommal, mikor valahogy más
lánnyal került szóba a neve, Sadie megkérdőjelezte az érzéseit. Azt hajtogatta
megállás nélkül, hogy Jax csak eltöltött vele egy kis időt, csak egy nyári
kaland lehetett neki, mert sehogy sem illik be a világába, hiszen csak egy
cselédlány a luxusházában… Bevallom, az ilyen szenvedés kissé gyötörte az
agysejtjeimet, de Sadie-nek elhiszem, hogy ezeket a gondolatokat nem
kimondottan ellenem irányuló kínzási módnak szánta, hanem komolyan gondolta,
egész egyszerűen azért, mert józanul gondolkodik. És bár mindig megmaradt benne
egy rossz érzés ezzel kapcsolatban, miután Jaxszel átbeszélték, hogy hogy
mennek a dolgok a médiában, és hogy nem szabad elhinnie, amit ott lát róla,
belenyugodott, és értelmesen viszonyult a dologhoz. Egészen addig nem is volt
komoly gond, amíg csak Jaxről terjengett mindenféle Hollywoodban, a tévében, a
lapokban… aztán röviden összefoglalva: jöttek a lesifotósok,
kattintottak, aki akart, az kreált egy jó kis sztorit, olyat, amilyenhez neki
volt kedve, nem is kellett legyen köze a valósághoz. Ja, ez a média.
És elérkeztünk ahhoz a részhez, ami nekem rögtön
visszaidézte a New Moon életérzését, és amiért történetesen levontam azt a fél
szerencsétlen pontot… Mikor Jax rájön, hogy azzal ami ő, csak árt Sadie-nek,
ezért inkább elhagyja, hogy megóvja ettől az életformától. Mondom, hogy
tiszta Twilight.
– Ami Jasperrel a sajtóval történt a múltkor, az
nem volt semmi különös, Edward Jax! Semmi az égvilágon!
– Ahogy
mondod! – bólintott. – Pontosan az történt, amire számítani lehetett.”
És mi történik erre? Bella eszméletlenül szomorú
lesz, aztán majdnem meghal… akarom mondani, Sadie eszméletlenül szomorú lesz,
aztán majdnem meghal. Klappol. Bár az önsajnálat és önzés nem az ő
asztala, és amúgy sincs rá annyira ideje, mint Bellának, azért ő is szörnyen
érzi magát, csak közben lefoglalják olyan kis semmiségek, mint a szülő anyja,
meg a kisöccse, akinek ő kell gondját viselje amellett, hogy suliba jár, mert
Jessica konkrétan le sem szarja. És bár nem olyan drámai, mintha belevetné
magát a tengerbe, és kis híján megfulladna, Sadie leszédül a biciklijéről,
mikor teker a suliba, elájul, beveri a fejét, és voila, a kóma sem éppen rossz
megoldás, sokkal több realitást ad a dolognak, mintha fejest ugrott volna a
vízbe. Jax megérkezik, visszaénekli a lányt az élők közé, és soha többé nem
hagyja el. Most komolyan, sosem értettem, miért kell valakinek majdnem
meghalnia, hogy leessen két embernek, hogy nem élhetnek egymás nélkül? Klisés?
Ja, hát így a végére sikerült összehozni belőle párat, de aztán jön a they
lived a happily ever after… és egész normális kiszerelésben, ami meglepően jól
esett. Sadie folytatja a gimi utolsó évét, Jax folytatja a rocksztár életet,
viszont együtt maradnak, és Jax havonta hazajön egy hétre, így a kecske is
jóllakik, a káposzta is megmarad, vagy hogy mondják. Everything is happy.
Kedvenc karakterek:
Óóó, Jax Stone… Fel fogom találni azt a gépet, ami
könyvlapok, és az azokon lévő leírások alapján életrekelti a szereplőket, és
elveszem őt férjül! Körbeutazzuk a világot, és együtt fogunk énekelni… Perfect
life lesz.
Kedvenc részek:
Miután Sadie és Jax összejöttek, mert egyszerűen aranyosak
együtt félreteszem minden irigységemet Sadie iránt, az, mikor Marcus megcsókolja Sadie-t, és talán
a bolti jelenet, mikor Jax olyan édes azzal a kislánnyal. Ha valaki ilyen
kedves egy idegen gyerekkel is, az azt jelenti, hogy családcentrikus, én pedig
bírom, ha egy pasi családcentrikus.
Kedvenc idézetek:
„ – Ugye, ő a barátod?
– Marcus egy helyes fiú – feleltem mosolyogva.
– Na és én… én is helyes vagyok? – kérdezte Jax
halkan, a fülemhez hajolva.
Nem voltam biztos a helyes válaszban, ezért aztán az
igazat mondtam. – Nem ismerlek, csak azt tudom, hogy te írod alá a fizetési
csekkemet, úgyhogy nem tudom, mit is válaszolhatnék. „
***
„ – Sadie, én mindig megkapom, amire vágyom. Már
kisgyerekkoromban is, amikor még nem voltam híres és gazdag, megvolt a
tehetségem hozzá, hogy megszerezzem,
amit csak akartam. Most híres vagyok és gazdag, megkapok mindent, amire vágyom
de most, életemben először olyasmit szeretnék, amit nem kaphatok meg. […] Most,
életemben először, az, amire vágyom, sokkal értékesebb annál, hogy
kielégíthessem vele a kívánságomat.”
***
„Te vagy mindaz, amiről a dalaimban énekelek, és ami
sosem lehetett az enyém.”
***
„Te vagy számomra… a levegő!”
***
„ – Milyen tapasztalatok várnak rám a gimiben?
Utálom az egészet – próbáltam tiltakozni.
Jax mosolyogva megsimogatta az arcomat.
– Hát van
focimeccs, táncmulatság meg folyosói piszkálódás. Lehet pocsék kaját enni a
menzán, kirándulni, meg bosszantani a tanárokat.”
Borító: 5/3?
Nos… tetszik a cím betűtípusa… meg a borító színe…
és a gitár ötlete…. de valahogy olyan kis bénán lett odarakva, szerintem furán
fest, de ez persze csak az én véleményem.
Például az egyik külföldi kiadás borítója, szerintem sokkal szebb:
Pontozás: 5/4.5*
Ez a könyv nálam remek bizonyíték arra, hogy néha
nyitottnak kell lenni egy kis spontaneitásra, mert ha nem lettem volna az,
akkor nagyszerű könyvélményről maradok le. Nem állítom, hogy gyökeresen
felforgatta az életemet, sőt, abban is kételkedek, hogy egyáltalán valaki,
bárki életére ilyen nagy hatást tenne, de nem is ez a célja. Csupán kellemes
kikapcsolódást, szórakozást nyújt, abból pedig jobb fajtát. Álmodozót, mégis
realistát, vidámat, mégis szomorkásat egy lágy, nyári szerelemmel mégis
rengeteg komolysággal. Hogyha szeretnétek olvasni egy igazán jó nyári sztorit a
szünetben, akkor mindenképpen ezt ajánlom!
