Oldalszám: 54
Megjelenés: 2019
Kiadó: Magvető
Nádasdy versei úgy szólnak hozzánk, ahogy a barátainkkal beszélgetünk: amikor váratlanul elmondanak valami bizalmasat, és mi tudjuk, hogy most a legtöbb, amit tehetünk, ha meghallgatjuk őket. Csakhogy Nádasdy verseinek olvasásával nem is a szövegekkel, de magunkkal vagyunk figyelmesek: ha odafigyelünk rájuk, magunkról tudhatunk meg valami bizalmasat. A Jól láthatóan lógok itt egy megkapóan eleven verseskönyv a villanófényként felragyogó felismerésekről.
Késői érkezőként Nádasdy múlthónapbeli szenzáció volt számomra, fényes csillagként jelent meg az érdeklődésem horizontján a Londoni levelekkel, elbűvölt a világlátása, műveltsége, intelligens humora, a szavaiból sugárzó emberség és igaziság, az élmény pedig hamar várólista-gyarapító túrára bujtott fel. Meg verseket is elég régen olvastam már, főleg kortárs költészetet – elvégre nem lehet minden a József Attila –, a jól láthatóan lógás pedig végső csúcspontja az érdeklődésem felkeltésének és megtartásának.
Egy szó, mint száz, a Jól láthatóan lógok itt – le fogom még párszor írni, ízlelgetem, apró falatonként emésztem ezt a parádés címválasztást – és én gyönyörűen egymásra találtunk, de legyünk reálisak még most, mielőtt elered a nyelvem: 54 szellős oldalról van szó, úgyhogy szégyenletesen alacsony önkontroll kéne ahhoz, hogy rapidértékelésnél többet mondjak róla, és valamit amúgy is hagynom kell a képzeletetekre is. Szóval röviden:
Még mindig hányatott egy kötélhúzást folytatok a
kortárs költészet formabontásával, például szeretem a gátlástalan szókimondást,
dráma helyett a hétköznapiság fókuszba emelését, és élek-halok egy odacsapós
slam poetry előadásért – mindeközben nem értem, hová lesz költészetből a
költés, ha a rímeket a fiókban hagyjuk. Ebből adódóan itt sem minden vers
stimulálta kellően a művészeti központom vagy annak elkorcsosult maradványát,
volt bennem olykor hiányérzés, összességében mégis jól rá tudtam hangolódni
Nádasdy összegyűjtött szösszeneteire: tapasztalat, kendőzetlenség, fiatalság és
öregség, hibázás és tanulás, egy bölcsészember hétköznapi elmélkedései
keltették életre a sorokat, mintha csak a naplóbejegyzéseit tárta volna
nyilvánosságra, és talán kicsit azt is tette. Ahogy maga is írja, „alig van
szebb szó szerintem, mint az őszinteség”, ezt a vezérelvet pedig teljesen
magáévá is teszi a művészetében. Önmaga minden életszakaszbeli verzióját
egybesűrítve egyszerre úgy mesél, mint egy öregúr, és úgy tárulkozik ki, mint
egy tinédzser.
Még egy utolsó gondolat: a kötet záróakkordját adó
szerelmi vallomás, ez a pároldalas prózai rész adta meg azt a tökéletes
befejezést, amitől becsukva a könyvet azt tudtam érezni, „jöhet a következő”.
Valószínűnek tartom, hogy a prózai Nádasdy esetemben felülkerekedik a költő
Nádasdy-n – ez egy személyes preferencia –, de teljesen magával ragadott hú
de utálom ezt a klisés szófordulatot, de a francba is, ideillik a
történetmesélése, a cirkuláris gondolatmenete, az érzelmi libikókája, a
tisztalelkűsége. Tagadhatatlanul kevesebb lett a világ egy ilyen ember nélkül.
Kedvenc versek, idézetek
„Voltam szerelmes egyszer gimiben.
Csak sírtam rémülten három napig.
Hogy mi van itt. Hogy el van ez baszódva.” /Meggyulladt a gyújtózsinór/
***
„A gondolatnak muszáj jól kinézni;
csak ha gyönyörű, izmos teste van,
akkor áll jól neki az egyszerűség.” /Ott incselkedik/
***
„Középhosszú beszélgetésre sajnos
sosem voltam használható. Amit
a büfében a többi hallgatók
egy kávé, mechanikus cigaretta,
vagy egy fullasztó piskótatekercs
mellett lefolytattak. Én hallgatództam,
mondtak ott fontosat is, volt vita –
és megszakadt, kellett órára menni.
Hogyhogy nem fájt nekik? Hát nem olyan,
mint a szeretkezés? Ha felszínes,
ha személytelen és állatias,
én megértsem. De ezek belementek,
elmélyültek, hogy aztán félbehagyják.
Micsoda fájdalom, lógva maradni!
Én egész éjszakás beszélgetést
kívántam volna, igen, ugyanarról.
De inkább nem beszéltem senkivel,
bennem maradt. Bennem, ahogy kiléptem. /Hogyhogy nem fájt nekik?/
***
„Nem kell a napló-hűség. Megcsalom magam,
közben tudom: sosem volt igazam.” /A napló/
***
„Mellétárcsáztam, nem is vettem észre,
csak dőlt a szó belőlem, úgy leírtam,
olyan tűpontosan a nyavalyást,
olyan kegyetlenül, hogy Krisztián,
akit véletlenül tárcsáztam, égő
fülekkel hallgatta, aztán rövid
szünet után kibökte: „Nem tudom.
Senki se hibátlan. Én se. De mondd,
biztosan engem hívtál? Énvelem
akartál leszámolni?” A füle
égését nem láttam, azt csak a hangja
tette gyanússá. „Jesszusom, te vagy?!
Én mást hívtam – mondtam –, ezer bocsánat.”
„Nem baj – felelte –, rám fért a szidás.”
Letettem. Tényleg. Ha úgy vesszük, ő is.
Igen, egyformák a barátaim.” /Mellé/
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése