20. Egy könyv, aminek nincsen fontosabb szerelmi szála | Eve Ainsworth - 7 nap

„De addig, amíg eljön ez a nap, kimozdulok a sötétből, vissza a fény felé. Talán most végre valami jót csináltam. Megváltozom. Megpróbálok. Új hét, új kezdet.”

Eredeti cím: Seven days

Oldalszám: 228

Megjelenés: 2015

Kiadó: Tilos az Á könyvek (Vészkijárat sorozat)

Ár: 2990 –

Egy hét elég, hogy megforduljon a világ! A szép és népszerű lány, Kez tör előre a maga útján, nem érdekli, kit bánt meg, kit tapos el közben, sőt még élvezi is, ha uralkodhat mások felett. A kövérkés, ügyetlen Jess tökéletes célpont. De Jess váratlanul szövetségesre talál egy srácban, aki támogatja és kiáll mellette. Akkor mi a probléma? Hogy a fiú nem más, mint Kez barátja.

Rövid, tömör, egyszerű, igazából néhány óra elég rá, hogy elolvasd. De ahhoz, hogy totál felfogd, átérezd, feldolgozd… na, az más tészta. Mint arra utaltam az előbb, a kivitelezése rendkívül egyszerű – talán mondhatnám rá azt, hogy hanyag, hogy jobban ki lehetett volna bontani, a szerző foglalkozhatott volna vele többet, de igazából ez totál nem lényeges a könyv szempontjából – ennek a könyvnek a szempontjából nem. A 7 nap arra hivatott, hogy közvetítsen egy fontos üzenetet, egy elgondolkodtató történeten keresztül, amibe sajnos sokan beilleszthetik magukat – ki a zaklató, ki a zaklatott helyébe, esetleg lehet valamelyik legjobb barátja, ellensége, segítője, szülője. Ebben a könyvben lényegében szinte mindenki megtalálhatja a helyét, mert szégyenszemre a zaklatás mindennapi probléma, és igenis sokakat érint. Kit így, kit úgy.

Miután befejeztem, beszéltem róla pár szót egy mollyal, Doreen-nal, aki találóan azt mondta, neki olyan volt, mint egy tanmese – totál igaza van, de szerintem ez a könyv konkrétan erre is hivatott. Tanítani, megmutatni, hogy a cselekedeteink hogyan hathatnak másokra, mi válthatja ki őket. Ezt segíti elő például a könyv váltott szemszöge – külön vannak bontva a hét napjai, és mindegyik napot megismerhetjük mindkét főszereplő, a zaklató, Kez, és a zaklatott, Jess szemszögéből is. Megismerjük az áldozat nyomorát, és a zsarnok indítékait is -  talán ez az oka, hogy én speciel nem tudtam állást foglalni egyikük mellett sem. Mindkettőjük iránt egyszerre éreztem sajnálatot és haragot.

Jess az iskola, a világ kitaszítottja. Az apja évekkel korábban lelépett, mert nem bírta az apaságot, és gyerektartást sem fizet, így Jesst, és kishúgát Hollie-t édesanyjuk tartja el – éjszakánként takarítói munkát végez valahol, olyan alacsony fizetésért, hogy alig bírnak megélni. A hűtő szinte mindig üres, az apró lakásban mozdulni sem lehet, és ha nem lenne elég, hogy Jesst túlsúlya miatt piszkálják és vetik meg, még a ruhái miatt is szívatják, mivel nem engedhetnek meg maguknak újakat. A piszkálódások zaklatássá fajulnak, mindennaposak lesznek – a könyv már ebből az időből mutat be hét napot, pontosabban ennek az időnek a végéből.

A másik főszereplő, Kez, bármit megtehet, amit akar. Az a fajta tipikus, gyönyörű, szépen sminkelt, belőtt frizurájú, márkás cuccokban járó, nagyszájú lány, menő pasival, és hozzá hasonló barátnőkkel. Gazdag környéken lakik, egy fényűző házban. Úgy tűnik megvan mindene, amitől úgy érzi, feljogosítja arra, hogy elítélje, és bántsa azokat, akik nem ilyen jók. Ott rúg bele Jessbe, ahol csak tud, minden egyes nap bántja és megalázza mások, és saját maga előtt, nézi, ahogy összeomlik, és beteges élvezetet talál benne. Mert marhára megteheti.

És akkor most előrukkolok a meglepetéssel: nem ítélem el Kezt. Mert mindamellett, amit Jess-szel művel, neki is épp olyan nehéz élete van, minden nap megszenved – és emiatt van, hogy nem abba gondol bele, hogy mit tesz igazából. Csak azt tudja, hogy mit nem akar, hogy nem akar olyan lenni, mint az anyja, nem fogja hagyni magát, és nem fog veszteni. Közben meg nem vette észre, hogy azzá vált, akit igazán gyűlöl. Az apjává.

Ahogy a többi, ez a szál sem lett kellően kidolgozva, ahhoz mégis elég, hogy az ember gondolkozzon kicsit, és eluralkodjon rajta az érzés, hogy be akar nyúlni a lapokba, és tenni valamit, segíteni. De talán ha az ember ott van, és adott hozzá minden, akkor sem merné megtenni, mert egyszerűen nehéz – pedig még ez a történet is visszaadja a családon belüli erőszakot úgy, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében. Igazából Kez minden egyes otthoni jeleneténél csak arra vártam, hogy az apját egyszer végre lesitteljék… de végső soron az is megfelelt, hogy mutatott némi emberi reakciót arra, amit a lánya tett, vagyis tenni készült.

A könyv végére minden összeállt.

Az egész könyv lényege a szenvedés volt. Kez szenved az apja durvasága, az anyja gyengesége miatt. Szenved, amiért Jess rá emlékezteti. Aztán még azért is, mert úgy érzi, a lány lassan legyőzi – márpedig ő nem veszthet egy ilyen egyszerű kis „tehénnel” szemben. Fél, hogy Lyn nem szereti. Hogy senki nem szereti. Jess mindennapjait végigkíséri az utálat. Az iskolában megalázzák, bántják, az utcán is rondán néznek rá, az apja rá sem hederít. Ő is szenved, mert nagyon akar, de úgy érzi, nem tehet semmit, hogy megállítsa ezt az egészet. Bántja, hogy az anyja ilyen kimerült. Hogy a kishúgának aggódnia kell miattuk. Csak Lyn tud rajta segíteni, hogy pár percig úgy érezze, ér valamit. De ha itt tartunk, akkor Lyn-nek sem egyszerű. Az anyja lelépett, mikor még csecsemő volt, az apja beteg és kórházban van. Marnie családjával sem stimmel ám minden. Szóval mindenki életével van valami gáz, és igazából olyan, mintha egyre több lenne, a könyv végére mégis minden megoldódik – ez az, ami nekem rontott némileg az élményen. Máskülönben csont nélkül megüti az öt pontot, de ez az „eddig minden szar volt, de megoldódott” thing nálam levisz minimum fél pontot, mert őszintén szólva, a könyv többi részével ellentétben ezt egyáltalán nem tartom valószerűnek. A keserűségem mellett persze örülök neki, hogy Kez nem ölte meg magát, Jess-szel kibékültek, utóbbi apja pedig elkezd gyerektartást fizetni, és így könnyebben megélhetnek, ahogy annak is, amiket csak sejtet a befejezés, hogy Kez családi ügyei megoldódnak, és Jess meg Lyn összejönnek… csak na. Ez mind szép és jó egy romantikus regény befejezéséül. Vagy egy mesének. De ez a regény maga volt a tömény valóság, és szerintem nem ez volt a méltó befejezés – bár kellemes lenne arra gondolni, hogy a története végén mindenkit vár egy ilyen happy end.

Alkotóértékelés: 5/4

Eve Ainsworth a 7 nap című könyvével fontos témát mutatott be, amiről muszáj beszélni, és muszáj megmutatni, hogy hogyan hat az emberekre – imádom ezt a választását, hogy nem félt megragadni egy ilyen nehéz témát. Valahogy elérte, hogy az egész olyan valóságosnak tűnjön, hogy az emberben feléledjen az empátia, és mindenképpen oda akarjon menni segíteni. A dolog megvalósítását viszont kifogásolom, szerintem meg lehetett volna éppen írni szebben, választékosabban, jobban ki lehetett volna dolgozni a karaktereket – de ezt csak megjegyezném, mert észrevettem, nem éreztem azt, hogy ez sokat rontana a könyvélményen, so, azt hiszen az írónő igenis jó munkát végzett. (:

Kedvenc karakterek:

Mint fentebb mondtam, én nem tudtam a két főszereplő egyike mellett sem állást foglalni, úgyhogy nekem mindkét kedvencem egy mellékszereplő. Az egyik Lyn, amit nem nehéz megmagyarázni, hiszen végre egy srác, aki nem csak jófej, aranyos és helyes, de még elfogadó meg toleráns és figyelmes is. Imádtam, ahogy kiállt Jess mellett, és valahogy mindig úgy cselekedett, ahogy kellett. A másik kedvencemet kicsit nehezebb magyarázni, Philip ugyanis alig szerepelt három rövidke jelenet erejéig, de akkor rögtön szimpi lett, szókimondó, különc, de rendkívül büszke és intelligens. Ha hiszitek, ha nem, meglepően jó kombináció ez.

„-Szerintem rá fogsz jönni, hogy a férgek végtelenül hasznos lények.
Nem tehetek róla, imádom Phillipet.”

Kedvenc részek:

Öhm, úgy értsem, melyik napi szívatását élveztem Jess-nek a legjobban? Sajnálom, de a könyv témáját tekintve ilyen nem lehet mondani – maximum ha a Lyn-es percek azok, amiknél fellélegeztem egy darabig, és kimondottan szerettem is.

Kedvenc idézetek:

„Néha a sötétben, egyszer csak minden kitisztul.”

***

„Azt mondják, a szeretet és a gyűlölet között keskeny a határ. Ez azt jelentené, hogy újra megszerettem? Mert nem hinném, hogy képes lennék rá.”

***

„A fájdalom nem gyengeség. Az erő abból jön, ha továbbmegyünk.”

Borító: 5/4

Első ránézésre engem még nem nyert meg, igazából csak a könyv elolvasása után kezdtem igazán értékelni. Kicsit úgy néz ki, mint egy mesekönyv fedele, de igazából persze nem az, mert komoly szimbolikája van. A hetes és a létra is sok mindent jelenthet. Azt, ahogy a napok előre haladtával minden egyre rosszabb, egyre nagyobb, vagy a létre fokozatai azt, ahogy a sok apróság összegyűlik egy naggyá, és túlnő az emberen. Mutathatja az előrejutást, előretörést, amiért mindkét szereplő áhítozott: Kez nem akarta, hogy eltaposhassák, ezért törtetett, Jess-nek pedig ezt kellett volna tennie, szembeszállni. A létra lehet akár ranglétra is, az iskolai hierarchia szimbóluma. Igazából rengeteg minden belemagyarázható, ahogy én a címben, és a könyv felépítésében, a hetes egységben a Teremtéstörténetet látom kicsavarva – legalábbis az jutott eszembe a végén, mikor vasárnap véget értek a zaklatások, és végre béke lett. De persze megint nem a borítóról beszélek… So, hetes, létra, pipa, a másik dolog viszont, ami fontos, de csak közelről tűnik fel, az a szöveg a háttérben. Idézetek a könyvből, a legfontosabbak pedig ki is vannak emelve. Nem is tudom, olyan egyszerű, de nagyszerű az egész, akárcsak a tartalom.

Pontozás: 5/4.5

Hiába láttam a könyvnek itt-ott hiányosságait, és haragudtam meg rá az utolsó percben, úgy érzem, mindent megtett, átadott, amit hivatott volt. Egy fontos témát boncolgatott és adott vissza életszerűen, olykor fájdalmasan, máskor úgy, hogy az embert elöntse a méreg, mindezt a zaklató és zaklatott szemszögét váltogatva, ami segített sokkal jobban megismerni a szituációt, és elgondolkodni, ki, mit, miért cselekszik.  Hogy tudjuk, nem lehet egyoldalúan ítélkezni, mert minden összefüggésben áll más dolgokkal, amikről nem hinnénk, hogy ránk hatással van. A 7 nap hét napra bontva mutatta be az iskolai zaklatást, és azt, amikor ez már túllépi a határait, pontosan szemléltetve, mit van akkor, ha valaki nem tudja fékezni a dühét, és mi van, ha fél szembeszállni. 

The Bookworm Book Tag

Sziasztok! Barbi, a Kitablar blog szerzője hívott ki a címben megjelölt Bookworm Book Tag-re, melyben mindenféle általánosabb könyvmoly kérdésre fogom megadni a választ, még ha fel is háborít néhány… Mégis micsoda kérdés az, hogy szerintem túl sok könyvem van-e? Ilyet nem is illik kérdezni egy molytól!

1. Emlékszel, hogyan szeretted meg az olvasást?

Totál őszintén… talán szerepet játszik a dologban, hogy olvasó családban nőttem fel, talán az, hogy korábban tanultam meg írni-olvasni, és már az óvodába is könyvvel jártam… szóval a kötődés a könyvekkel mindig is megvolt, de az igazi áttörés, amióta tényleg sokat olvasok, rendszeresen, – tini-klisésen hangzik, vagy sem – az a Szent Johanna Gimivel kezdődött. Onnantól nagyon rákattantam az olvasásra, bár főleg csak ezt olvastam újra és újra egy darabig… aztán jött az Alkonyat, és azóta alakult ki az a fajta könyvek iránti érdeklődés, ami most is jellemez.

2. Általában hol olvasol?

Az ágyamban szoktam, meg egész ritkán, amíg volt a szobámban kanapé, addig ott is, de amúgy tényleg az ágyam a legkényelmesebb a célra.

3. Egyszerre szigorúan egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?

Egy ideig tartani akartam az „egyszerre egy könyvet” elvet, de már régen feladtam, általában kettőt-hármat is olvasok egyszerre. Szerintem nem is rossz ötlet, mert így este, mikor befekszem az ágyba olvasni, aszerint veszem elő valamelyik megkezdett könyvet, hogy éppen milyen hangulatom van.

4. Melyik a kedvenc műfajod?

Sokáig csak fantasyban gondolkodtam, de egy ideje elkezdtek jobban vonzani a sima romantikusok is, így ez a kettő is a kedvencem. Rajtuk kívül a jó disztópiák is könnyen felkeltik az érdeklődésemet, a Beavatott és a Párválasztó egyaránt nagy kedvenceim a műfajban, de terítéken van még jópár az ilyenek közül – most például éppen a Napszemű Pippa Kennt meg Az ötödik hullámot olvasom, és le vagyok nyűgözve.

5. Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?

Azt hiszem ilyen a horror, mivel annyira nagyon azért nem erősek az idegeim, és a kalandregény klasszikus változata is – próbálkoztam Vernével is, de nem, egyszerűen nem jön be ez a műfaj.

6. Van kedvenc könyved?

Max kedvenc könyveim vannak, abból viszont sok, és folyamatosan bővül is. Viszont top helyen vannak Cassandra Clare könyvei, a Sötét hazugságok, a Girl Online, az Alkonyatok… és ha egyáltalán érdekel bárkit, akkor az meg tudja nézni mindet a molyon a Kedvenc könyveim pont alatt.

7. Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?

Nem mernék rá megesküdni, de ha minden igaz, akkor Stephenie Meyertől a Hajnalhasadás, 775 oldallal.

8. A könyvtári, vagy a saját (vásárolt) könyveket szereted jobban?

Imádok könyvtárba járni, mindig tiszta izgatott leszek a lehetőségtől, hogy valami új kincsre bukkanhatok totál véletlenszerűen, és olyan szempontból is praktikusnak tartom a kölcsönzést, hogy ha valami nem jön be annyira, nem fogom sajnálni, hogy pénzt adtam ki rá. Ennek ellenére azért csak jobban szeretem a saját könyveimet, mert mégiscsak az enyémek, és bármikor, amikor akarom lekaphatom őket a polcról, nem kell várnom, van visszavinnem őket.

9. Jelenleg mit olvasol?

Az ötödik hullám filmadaptációjából

Szokás szerint most is egyszerre többe vagyok belekezdve – A Napszemű Pippa Kenn, Az 5. hullám, és mazochista moly lévén Szent Johanna gimi 1. - újraolvasás. Jaj. 

10. Hol veszed a könyveidet?

Teljesen változó. Van, hogy rendelem, mert úgy mégiscsak olcsóbb, de én azért jobban szeretem a személyes vásárlás élményét, amit többnyire csak egy apró Lírában élek meg, de ha mégis eljutok egy nagyobb Libribe vagy Alexandrába, akkor örvendezek leginkább.

11. Előrendeltél már valaha könyvet?

Nem, eddig mindig kivártam szépen az országos megjelenést, de van egy olyan érzésem, hogy ez idén még megváltozik, ugyanis jön a Lady Midnight…

12. Hány könyvet veszel havonta?

Nagyon változó, hogy hogy jön ki – van olyan hónap, amikor nem veszek egyet se, de van, mikor három-négy is összejön, máskor meg csak egy.

13. Mit gondolsz az antikvár könyvekről?

Én magam nagyon szeretek antikváriumba járni, és minden más könyvmolyt is csak buzdítanék rá, ugyanis kincseket lehet találni, ráadásul jó állapotban, mégis sokkal olcsóbban a bolti árnál. Nekem onnan van például az egész Twilight sorozatom, mert különben azért tényleg túl drága lett volna, meg a Soulless-em is Gail Carrigertől, amivel nem is győzök dicsekedni, mert keményborítós, 4000-es kiadását 1800-ért szereztem meg. Erre mondom én, hogy kincs, na.

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még olvasásra váró könyveidet?

A saját könyveim úgy vannak a polcon, ahogy berendeztem őket, és nem szoktam aszerint átpakolni őket, hogy mit olvastam már, és mit nem – hiszek benne, hogy van azért olyan jó memóriám, hogy megjegyezzem, olvastam-e már valamit, vagy sem. A könyvtáriakat viszont többnyire kupacolni szoktam, és amit már olvastam, azt gyűjtöm az asztalomon – értékelésre várva – a többit pedig felpakolom a polcom tetejére.

Az összes könyvet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?

Mi másért vennék könyveket? Dísznek? Annak sem rosszak.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, soha az életben nem olvasod el őket mégegyszer?

Ez inkább csak a gyerekkori könyveimmel volt így, azokat pedig bedobozoltuk és félretettük a húgomnak, hátha őt is érdekelni fogják.

Volt már könyvstopod?

Ha ez az olvasási válság szinonimája, akkor fogjuk rá. Bár nálam ez inkább úgy nyilvánult meg minden alkalommal, hogy olvastam egy olyan jó könyvet – vagy úgy véltem, jót –, amit után nem is érdekelt más egy jó darabig. Ilyen volt az SzJG meg az Alkonyat – eltartott pár hónapig mindkettő után, hogy újra rendesen belevessem magam valami másba, addig csak azokat olvastam újra és újra.

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van?

Szóval ennyi lettem volna mára, ha tetszett a poszt, akkor jelezd, és én tudni fogom, hogy van érdeklődés több lazább tagre. Hamarosan jövök egy könyvértékeléssel, addig is hagyok egy kis feladatot minimum kettő, de lényegében annyi embernek, amennyi kedvet érez továbbvinni ezt a posztot – a kihívottjaim Colorful Fantasy a Heaven for the Books bloggerinája, és Heni a BooksofDreamer blogtól, de bárki viheti a taget, aki megjelöli a forrását. Mindenkinek nagy, virtuális ölelést küldök, jó olvasást a következő posztig!  

18. Egy könyv, amelynek címében szín van | Kerstin Gier - Rubinvörös

 „Felettébb különös érzés, amikor az embert meglátogatják a saját unokái, még mielőtt gyerekei születnének.”

Eredeti cím: Rubinrot

Sorozat: Időtlen szerelem 1.

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 336

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!

Kerstin Gier bestseller-szerző utánozhatatlan érzékkel kelti életre a legcsodálatosabb érzést a világon!

Éld át te is Gideon és Gwen kalandjait, akik szerelmükkel áttörnek az idő korlátain!

Ezzel a sorozattal már évekkel ezelőtt is szemezgettem – nem állítom, hogy nagyrészt nem a gyönyörű borítók miatt… – és mióta fent vagyok molyon, még többször futottam bele, mégis, nagyon sokáig nem akaródzott igazán elkezdeni. Igen, már mondtam az előbb, hogy a borítójába szerelmes vagyok, de amit a fülszövege ígér, az nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, ráadásul mikor könyvesboltban kinyitottam, kapásból elrettentett a színes betűszín, ami iszonyatosan irritálta a szememet. Mindezek ellenére és a rengeteg pozitív értékelés miatt sikerült rászánnom magam nem csak az olvasására, de még látatlanban meg is rendeltem… kétségtelen, hogy elvetemült és meggondolatlan tett volt részemről, a legnagyobb gond persze végül is az, hogy most a polcom könyörög a Smaragzöldért, a pénztárcám pedig jajgat rendesen.

Szóval már gondolom rájöttetek, hogy tetszett az első rész.

Az egyetlen problémám most az, hogy hiába csücsül ott a polcon a Zafírkék, nem merek belevágni, mert a harmadik részt egyelőre még nem sikerült beszereznem. Mindegy, előrerohantam, hiszen most még csak a Rubinvörösről lenne szó.

Őszintén: jó idő eltelt, mire tényleg érdekelni kezdett. Az eleje elég lassan bontakozott ki, kissé unalmas volt, összeszedetlen és vontatott. Jóindulattal is csak középszerűnek éreztem, mind az írásmódot, mind a szereplők viselkedését gyerekesnek tartottam – ez utóbbi mondjuk nem változott. Gwendolynnak, mint főhősnőnek nem sikerült belopnia magát a szívembe, és talán éppen ezért – tizenhat volt, az isten szerelmére, de úgy viselkedett, mintha tizenkettő sem lenne. A családja sem aratott nagy sikert nálam, és eleinte Gideon sem, akiról elképzelni sem tudtam, ahogy meghódítja olvasók ezreinek szívét, mivel egész egyszerűen lekezelő és bunkó. Igazából egyedül a kíváncsiság tartotta bennem a lelket – na meg az, hogy ha már pénzt adtam rá ki, akkor olvassam is el… –, hogy folytassam, ugyanis még nem olvastam egy időutazós fantasy-t sem, és nem akartam így félbehagyni. És végül természetesen nem bántam meg ezt a kitartást, mert nagyon is élveztem – amint belendült a cselekmény.

Gwendolyn első időutazása előtt csak lézengés volt az egész történet, az ember viszont végig érezte, miközben nem történt semmi, hogy „a francba is, történnie kéne valaminek!”. Egészen attól kezdve, hogy az írónő leírta, hogy Charlotte örökölte a családban az időutazásért felelős gént, egyértelműnek vettem, hogy ez tévedés, ugyanis ha Gwen a főszereplő, akkor értelemszerűen ő kell időutazzon… úgyhogy egészen addig, amíg egyszer csak random átpottyan az 1800-as évek végére, csak idegesen doboltam az ujjammal, hogy „lényegre!”. De őszintén, még ezután sem éreztem, hogy gyorsulna valamicskét a cselekmény. Gwendolyn elkezdett titkolózni, holott ki akarták kergetni a szekrényből, ahol elbújt, és lecsukatni… de ő csak várt, és hallgatott, holott már tudta ő is, tudtuk mi is, hogy igen, valami hiba csúszott a gépezetbe, hibás volt a DNS teszt. Ő örökölte a gént.

Szóval igen, azt teszi, ami minden főszereplőben halálra tud idegesíteni, olyan dolgokkal titkolózik, amiket sokkal egyszerűbb és biztonságosabb lenne gyorsan tisztázni, de neeeem. Ő nem.

Szóval csak vártam.

És vártam.

És vártam.

Talán kicsit túlzok, és nem is kellett ennnnnyire sokat várnom, de éppen annyira hozzá vagyok szokva a gyors történetkezdésekhez, hogy az az időhúzás – amit döntsön el mindenki, hogy normális-e vagy sem –, ami a Rubinvörös elején ment, engem iszonyatosan bosszantott. De szerencsére nem maradtak meg sokáig a negatív gondolataim. Ezek után normalizálódott a helyzet, és elindult végre az amit vártam – akarom mondani, történt is végre valami. Szerintem koránt sem annyi minden, mint amennyi történhetne egy fantasy regényben, de ezt betudtam annak, hogy még csak a trilógia nyitókötetéről van szó, és ez csupán bevezető, de úgy alapból nem is bántam, mert ez amúgy sem valami high fantasy, sokkal inkább ajánlanám azoknak, akik még fiatalok, és most ismerkednek a műfajjal, mert elég lájtos. De akik, hozzám hasonlóan kicsit khm… mondjuk véresebbhez vagy durvábbhoz vannak szokva, azok sem kell szomorkodjanak, mert a humora például nagyon ott van, jókat lehet nevetni rajta, ahogy az éles párbeszédeken és a főszereplőink, Gwen és Gideon veszekedésein is. Apropó Gideon. Még egy csodás indok, amiért minden nőnemű olvasónak ajánlom ezt a könyvet. Én sem értettem sokáig azokat, akik ezt mondták, de úgy a könyv felénél, vagy azután kicsivel leesett, és szépen lassan én is kezdtem beleesni abba a lekezelő, „mindentjobbantudoktemegcsakegylányvagy” seggfejbe, aki az elején megismertem, de aki hamar levetkőzte ezt a stílust, hogy helyette aggódó és figyelmes legyen – meg egy kicsit lekezelő seggfej. De csak néha. A lényeg, hogy úgy van jól összerakva, ahogy van, és ahogy a könyv véget ért… huh, szerintem nem lesz elég lelkierőm addig várni a Zafírkékkel, amíg megszerzem a Smaragdzöldet is.

Kedvenc karakterek:

Mint mondtam, elég sokáig el sem tudtam képzelni, hogy szerethetik annyian Gideont, de aztán lassan megértettem én is… és nagyon meg is szerettem. Lucy és Paul kapásból szimpatikusak lettek, hiába szerepeltek keveset, és tudunk róluk szinte semmit, én a zsigereimben érzem amiről most egy édes kis undorító nyálkás csiga jut eszembe… bah, hogy igazából ők a jófiúk-lányok a történetben, végig valami erős pozitívat éreztem velük kapcsolatban. Az utolsó kedvencem pedig Mr. George… na, őt viszont nem egészen tudom, mitől kedveltem meg, talán csak mert olyan nagypapás benyomást tett.

Kedvenc részek:

Gideon és Gwen közös időutazásai mindig izgalmasak voltak, azokat nagyon szerettem, azt pláne, mikor Lucy és Paul is feltűnt.

Kedvenc idézetek:

„ – Már megint beszélgettél a fali fülkével, Gwendolyn. a két szememmel láttam.

– Igen. Tudod, ez a kedvenc fülkém, Gordon. Megsértődik, ha nem állok szóba vele.”

***

„A kis szellem érdeklődve figyelte az eseményeket. Amikor rámosolyogtam, gyorsan visszabújt dr. White mögé, de a következő pillanatban már megint kikukucskált. – Te látsz engem?

Bólintottam.

– Ne nézz ide! – dörmögte dr. White, miközben lekötötte a kezemet.

– Jól bírom a vér látványát – feleltem. – A sajátomét is.

– A többiek nem látnak engem – mondta a kis szellem.

– Tudom – bólintottam megértően. – Engem Gwendolynnal hívnak. És téged?

– Neked még mindig dr. White – vágta rá dr. White.

– Robert – válaszolta a szellem.

– Nagyon szép név – feleltem.

– Köszönöm – mondta dr. White. – Neked pedig nagyon szépek a vénáid.”

***

„ – Tényleg olvas az ember gondolataiban? – suttogtam.

– A lakáj? – suttogta vissza Gideon. – Remélem, nem. Épp arra gondoltam, hogy egy menyétre hasonlít.”

Borító: 5/5*

Mondtam már: én ebbe a borítóba szerelmes vagyok. Hogy pontosak legyünk, a sorozat összes részének borítójába. Mindegyiknél passzol a címhez a háttérszín, a betűszín, sőt, még a könyvben a szöveg színe is (!! – bár ez nem is jön ide, és nem is tetszik különösebben), ami pedig közös, az az, hogy mindegyiken ilyenek fekete árnyékszerűen van rajta Gideon meg Gwendolyn, meg mindenféle növény, inda meg fura, azonosíthatatlan lények. Olyan titokzatos benyomást kelt, nekem nagyon bejövős.

Külföldi borítók:

  

Pontozás: 5/4

Bár az elejével voltak problémáim, végeredményében nagyon élveztem. Erősen érződött rajta, hogy első rész, még sokkal inkább a szereplők, a helyszínek, a helyzetek bemutatásán, az időutazós dolog működésének leírásán volt a hangsúly, és nem a cselekményen, de annak egyértelműen erős volt. Nagyszerű alapot adott egy ígéretesnek tűnő trilógiának, felvezette a későbbi konfliktusokat és kapcsolatokat, amik még fontosak lesznek, például a grófhoz fűződő cselekményszálat, az ellopott kronográf fontosságát, a Gwendolyn és Gideon között fűződő szerelmet.

Gondoltad volna...?

… hogy egy külföldi könyvben egyszer csak meglátod azt a szót, hogy „kuruc”? Bizony ám, ha nem többet, hát kemény egy oldalt biztosan szentelnek a könyvben a rettegett gróf Rákóczy-jának származására. Engem egyrészt meglepett, hogy valahogy szóbakerült valami hely a szokásos mainstream Anglián, Amerikán…stb kívül, másrészt viszont pár mondattal lejjebb azzal szembesültem, hogy főszereplőnknek komoly fejtörést okoz, hogy Erdély vajon Bulgáriához tartozik-e vagy Magyarországhoz… hát, én most leleplezem a nagy titkot: egyikhez sem. Földrajzból egyes, találkozunk a pótvizsgán.

A megrendezett valóság | Lauren Conrad - Los Angeles üdvöskéi

„A valóságshowk melyik feltörekvő sztárjelöltje örülne egy hirtelen ébredésnek? Lehet, hogy a PopTV legsikeresebb műsorában szerepel, de a kamerán kívüli viselkedéséről pletykák keringenek. Los Angeles legújabb üdvöskéje keresi a bajt? Nos, nem sokáig lesznek titkai a nézők előtt. Kamerák követik minden mozdulatát… akkor is, amikor a PopTV nem forgat. Köszöntjük Hollywoodban!”

Eredeti cím: L.A. Candy

Sorozat: L.A. Candy 1.

Megjelenés: 2011

Oldalszám: 312

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös sorozat)

Ár: 2999 –

Los Angeles: csupa zsír bulihely, jó pasik dizájnerek… minden. A tizenkilenc éves Jane Roberts és legeslegjobb barátnője, Scarlett alig várja, hogy habzsolhassa az életet. Alig hisznek a szerencséjüknek, mikor egy tévéproducer azt akarja, hogy ők legyenek a „Szex és New York valóságshow-változatának” a sztárjai.

Saját show? Hát hogyne!

Jane nemsokára a televízió legmenőbb sztárja lesz, és lubickol a VIP bánásmódban az új haveri körével. De ezek a barátok szintén egy kis reflektorfényre pályáznak. Egy városban, ami tele van olyanokkal, akik az álmaikat kergetik, nem telik sok időbe, míg Jane rájön, hogy mindenki akar tőle valamit, és semmi sem az, aminek látszik.

Még több pletykára vágysz?

Lapozz az utolsó oldalig!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer a Könyvmolyképzőnek egy hatalmas nagy akciója, és ha az nem lett vóna’… akkor a blog sem élte volna meg egy poszt bevezetésének ilyen elcseszettül béna formáját…

So, bár emiatt az eszméletlenül édes és ennivaló borító minden adott alkalommal kicsordult a nyálam, ha megláttam, különösebb vonzódásomat a sorozathoz egész odáig semmi sem váltotta ki, mígnem a Könyvmolyképző nagy-nagy akciójában fergeteges áron meg nem láttam a második részét. A nagy helyzet az, hogy úgyis kerestem egy kedvezőbb árú második tételt, hogy ingyen kiszállítsák a csomagomat, úgyhogy azt mondtam, most bevállalós leszek, megrendelem ja, ilyen veszélyesen élek. Aztán mikor legutóbb könyvesboltoztam, arra gondoltam, hogy ha megvan a második rész, meg kéne az elsőt is szerezzem… így került végül a kezembe a Los Angeles üdvöskéi, amit rögtön el is olvastam – és igen, mire eljutottam odáig, hogy kézbe vegyem, kellően fellelkesedtem a sorozat iránt. Nem tudom, mitől, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót, míg előtte kábé hidegen hagyott… de hirtelen totál elkezdett érdekelni a téma, elvégre nem nagyon olvastam eddig ilyen valóságshow-s könyveket. Ha már itt tartunk, valóságshow-kat sem nézek, mert mélységesen elítélem őket, szóval mostanra pláne nem értem, miért akartam annyira elkezdeni. Mindegy most már, hiszen végül megtettem – hogy eredményben ez inkább jó vagy rossz, az mindjárt kiderül.

Végül hatalmas lelkesedéssel, meg persze nagy reményekkel vágtam neki – egyszerű „nofantasy” regényhez mérten azért viszonylag nagy izgalmakat vártam, elvégre híresnek, valóságshow-sztárnak lenni gondolom az, még ha nem is a szó pozitív értelmében. Pörgésre gondoltam, arra, hogy majd izgulni fogok a szereplők sorsa miatt, meg ilyenek. De ilyen szempontból eszembe jutott egy-kétszer olvasás közben, hogy még egy starity cikkben is több érzelem van. Azt hiszem, jobban tudtam élvezni a könyvet addig, amíg a főszereplőink, Jane és Scarlett még „hétköznapi”, tévelygő új lakosok voltak a nagy és ijesztő Los Angelesben – addig legalább megvolt egyfajta hétköznapi jellege nyugalomnak, nem úgy, mint később. Két egyszerű lány voltak, akik Santa Barbarából L.A.-be költöztek – Jane rendezvényszervező gyakornoknak, Scarlett, a Dél-Kaliforniai Egyetemre –, és gondjuk van a kipakolással, nyomorognak az apró lakásban, és még éppen csak megpróbálják felfedezni az új otthonukat. Szerintem ez így a normális. 

Aztán, mivel mégiscsak Hollywood-ról van szó, természetesen bejönnek a képbe olyanok, mint találkozás élőben az egyik leghíresebb sztárral, és akárkibe botlasz, az biztos, hogy vagy színészpalánta, vagy újságíró – utalok ezzel Diego-ra „D”-re meg Bradenre, akiknek még a későbbiekben is jut szerep. Mellesleg ha már itt tartunk – nem tudom ezzel az érzéssel mennyire vagyok egyedül, de engem komolyan bosszantott, mikor az „Amerika leghíresebb rocksztárja” meg „A leghíresebb hollywoodi producer” … stb hasonló címeket rendre követte valami kitalált „életembennemhallottamilyenemberről” név. Jó, értem, hogy mindez direkt van így, hogy semleges maradjon a könyv, hiszen nem vonhatta volna bele az írónő csak úgy bármelyik hírességet, hogy aztán egy kedvére alakított figurává formálja, de akkor is… bántotta a szememet Jesse Edwards, Fiona Chen meg az a fura nevű L.A. Candy-s ember…

Szóval, mint mondtam, míg meg nem érkezik a cukrosbácsi Trevor Lord, mindketten viszonylag okés friss hollywoodiak. Aztán egyik este egy szórakozóhelyen megtalálja őket ez a pasi, aki éppen az új valóságshow-jába keres szereplőket, hogy újra az élre törjön, miután az előző pár próbálkozása kudarcba fulladt. A csajok pedig nem rögtön, de azért végső soron igent mondanak a felkérésre – jó, nem hibáztatom őket, a magyar forintba átváltott 400 000 epizódonként azért nem rossz – ami, hogyha beszorozzuk néggyel, akkor havi 1 600 000… Na de azért van itt egy naaaagy DE. Boldogságot nem lehet sajna pénzen venni, az pedig elég egyértelmű, hogy a lányok nem azt kapák a show-tól, amit vártak. Egyrészt természetesen sokkal stresszesebbek lettek a mindennapjaik, másrészt, oly meglepő módon a valóságshownak köze sem volt a valósághoz, igazából mint egy kis drámát, megrendezte egy hétre előre a lányok életét. És előjön az a kínos helyzet, mikor már senkivel sem tudsz két szót váltani kamerák nélkül, mikor mindenhol képesek váratlanul megjelenni, és az életednek, amihez a műsornak kellene igazodni, egyszerűen teljesen muszáj idomulnia ahhoz a képhez, amit a nézők látni akarnak.

Van egy tanácsom mindenkinek, a könyv ismeretében és a nélkül is teljes meggyőződéssel: ha tönkre akarod vágni az életed, jelentkezz egy valóságshowba. Tuti bejön.

Szóóval, miután Jane, Scarlett megkötik a szerződésüket a Kaszással Trevorral, rendesen bekerülnek L.A. közéletébe és celebvilágába, és mindeközben muszáj a képernyő kedvéért jó kapcsolatot mutatniuk a műsor másik kettő főszereplőjével, Madisonnal és Gaby-val. Menő bulik, születésnapok, lányos esték meg szembejövő rajongók az utcán, előléptetés – ennyit nyertek, mást nem. És mint az az okosabbik lánynak elég hamar le is esett, ez nem nyeremény.

Ez az okosabbik lenne Scarlett. Majdhogynem az egyetlen olyan karaktere a könyvnek, akit sikerült meg is kedvelnem, mert viszonylag normális – az biztos, hogy normálisabb a többinél. Neki is vannak fura dolgai, mint az egyéjszakás kalandok iránti elkötelezettsége, de amúgy közel áll hozzám a személyisége, szarkasztikus, kétkedő és intelligens – ő az, akinek az elveit nem képes megrengetni a műsor, akiben van annyi tartás, hogy nem lesz havi durván két milláért puszipajtás valaki olyanokkal, akiket világéletében elítélt. Ő az a lány, aki végig átlát a szitán, és talán olykor úgy tűnik, túlságosan is racionálisan gondolkodik – de ezzel szerintem nem lehet túlzásba esni, ha az ember híres. Egyrészt felnéztem rá, mert szerintem nagyon erős karakter – a legerősebb az egészben, sőt az egyetlen erős… – másrészt eljött az az idő, mikor a tiszteletem mellett felütötte fejét a sajnálat, ugyanis elképesztő, mennyire meggyűlt a baja a hülye barátnőjével. Idegesítő dolog, mikor mindent előre tudsz, és el is mondasz, de a másik mégis azt hiszi, hogy te ezt nem értheted, és neki van igaza. Ez a helyzet egy idő után gátat is emelt az egykori két legjobb barátnő közé. Szóval Scarlettnek nem volt más hátra, mint szépen végignézni, ahogy Jane hibát hibára halmoz, összejön egy olyan pasival, aki csak töri sorra a szíveket – őszintén, én nem bíztam volna meg benne, bár a könyv végére úgy jött le, hogy tényleg nem olyan rossz… annyira… de gondolom a dolog nem itt ér véget, ragozzák tovább a folytatásban  –, megbízik, sőt mi több, barátnőjének hívja L.A. legszámítóbb és bestiálisabb kis plázadögét, és komolyan mondom, hogy mindent, amit lehet, elszúr… már nekem fájt, esküszöm, amit Jane csinált. A könyv elején még jobban toleráltam, csak egyszerű önbizalomhiányos, szomszédlány beütésű szürke kisegér volt a gyönyörű egzotikus, pasimágnes legjobb barátnő árnyékában. Már akkor sem bírtam túlzottan, inkább csak elviseltem, de az a szerep legalább illett hozzá. Viszont az én fantasy-hoz szokott ízlésemnek ő – és úgy az egész könyv, és majd’ az összes szereplő – túlságosan csajszis volt. Túlságosan csajszis a tökéletes kis ruhákkal, szőke fürtökkel, lányos bulikkal, körömfestéssel és pohárszámra vedelt Martinikkal… lényegében nem értem, hogy lehet, hogy akár csak kicsit is kedvelem ezt a könyvet, tekintve, hogy 90 százalékban csak olyan dolgokat képvisel, amiket elítélek, és olyan embereket mutat be, akiktől a való életben a falra másznék, és változatos kínzási módszerekkel akarnék megszabadulni. Tele üresfejű, szőke, nagymellű, tipikus, sztereotip cicababákkal, akit csak a hírnév, a kinézetük és a gazdag pasik érdekelnek. Gaby és Madison már az első perctől az agyamra mentek, bár meg kell hagyni, az előbbi igazán mellékes kis háttérfigura volt, Madisonnak pedig volt némi esze – de azt is pont úgy használta, ahogy azt az ember tőle várhatta… Igazából végig értetlenkedtem, hogyan, mégis hogyan lehet Jane olyan sötét, hogy benne megbízik, mikor én az első perctől átláttam rajta és minden mesterkedésén. Az első kicseszett perctől gyanús volt, és ez egy percig sem változott. Most azt hiszem bebizonyosodott, hogy valóban van eszem, és még használom is. Legalábbis többet a főszereplőnél.

Mert Jane-nek nem csak a Madison-ügye szívta le az agyamat, de amit azzal a két fiúval művelt, az is… És ezt úgy merem mondani, hogy történetesen mindkét pasit bírtam – már amennyire lehet bárkit is kedvelni ebben a könyvben. Bradent az első perctől belopta magát a szívembe, ő az a fajta L.A.-i, aki ennek ellenére elítéli azt, amit ez a város képvisel, és megvan benne az a fajta egyediség, ami kiemeli a hollywoodi tömegből. Nyíltszívű és barátságos, figyelmes és kellemes karakter, aki számomra sok boldogságot csempészett a könyvbe – azt sem tartom kizártnak, hogy a tudatom legmélyén ő az oka annak, hogy a Los Angeles üdvöskéi megkapta ezt a magához képest impozáns pontot. Ő a jelenlétével bearanyozta a lapokat, és elérte, hogy legyen még egy kedvencem Scarlett mellett – de sajnálatomra, akárcsak a többi karakter, még ő sem lett tökéletesen kibontva, nem lett annyira kidolgozva még, mint az kellene, de ha az írónő ezt pótolni tudja a következő részekben, nem tartom kizártnak, hogy Braden ott landol a háremem kellős közepén.

Jesse Edwardssal kapcsolatban már nincsenek ilyen nagy terveim, bár ő is úgy került ki ebből a könyvből szerintem, mint egy viszonylag tűrhető figura… Jó, őszintén szólva egészen bírtam egy idő után. Jesse egy tipikus hollywoodi szépfiú, akitől zeng a média, hogy sorra töri össze minden lány szívét… és éppen ezért nem bíztam meg benne.

„Az voltam, akit úgy hívnak egymás között,hogy „kihívás” – vigyorgott Jesse.”

Végig kerestem, hogy hol a buktató, mikor derül ki, hogy amiről kedves, naiv kis Jane azt hitte, a valóság, az mind-mind átverés, hogy mikor jön rá, hogy hiába mondogatja a pasi, hogy megváltozott. De nem kapcsolt. Aztán hopp, minden egyszerre történt, és Jane újból elszúrt mindent, főleg a kapcsolatát Jesse-el – én igazából ekkor kezdtem megkedvelni a pasit. Ja, berúgott a szülinapján, más lányokat fűzögetett, ami nem szép dolog, bla bla, de nem is várt senki semmi mást tőle, so túl kell rajta lépni. Viszont látszott rajta, hogy őszintén megbánta, és úgy a könyv végére tiszta lett, hogy valóban beleszeretett Jane-be…  Jane viszont egy jóságos, szent lélek, akit jobban megviselt az a születésnap, mint kellett volna, Madison pedig csak egy ilyen adandó alkalomra várt, hogy bosszút álljon rajta, amiért ellopja tőle a rivaldafényt. Révén megjelenik a legjobb barát, alias volt nagy szerelem (Jane részéről), Braden, akinek nem mellesleg Jane ex? pasijának lakótársa és legjobb barátja, és az este máshogy alakul… és megvan a tökéletes téma a következő résznek. Madisonnak hála ugyanis Jane Los Angeles üdvöskéjéből elég hamar egyszerű hollywoodi ribanccá válhat a tévénézők szemében.

A regény utolsó lapjai, és a bevezető a következő részhez már sokat elmond arról, mégis merre megy tovább a történet – én csak arra vagyok kíváncsi, mikor kapcsolt Jane, és veszi észe, hogy végig kígyót melengetett…

Kedvenc karakterek:

Sajnálatosan a többségnek nem sikerült belopnia magát a szívembe, és akit kedveltem, azokról sem kaptunk valami mély képet, de ez alapján még Scarlett és Braden volt a két legnormálisabb figura, akiket meg tudtam érteni.

Kedvenc részek:

Mint mondtam – addig élveztem a könyvet, amíg a lányok be nem kerültek a műsorba, úgyhogy az első pár fejezet volt a kedvencem, meg azok, amikor ott volt Braden – ő emelte a könyv értékét, nem is kicsit.

Kedvenc idézetek:

„– Amúgy meg Janie, emlékezz a legfontosabb szabályra: Az egyetlen módja, hogy tartozz valahova, ha úgy teszel, mintha már oda tartoznál. Vagy szard le, hogy oda tartozol-e vagy sem, ez nálam bevált.”

***

„– Az a kutya hajléktalan . súgta Jane a barátnőjének. – Bárcsak örökbe fogadhatnánk.

Scarlett összeráncolta a homlokát. – Az a férfi hajléktalan. Őt is örökbe akarod fogadni?”

***

„COGITO, ERGO SUM. Ez latinul annyit tesz, „Gondolkodom, tehát vagyok". Aki értetlenkedett, annak szerette azt felelni, hogy ez szuahéliül annyit jelent, „Primitív vagyok, te meg ronda”.”

***

„– Csóró író vagy?

Braden röhögött. – Meleg. Csóró színész.”

Borító: 5/5*

Ha valamiért, hát ezért aztán oda-meg vissza vagyok, konkrétan összefut a nyál a számban, ha csak meglátom. Mert ugye itt a kép, ami kiváltja ezt a reakciómat, de igazából minden tetszik ezen a borítón, kezdve onnan, hogy a kép elfehéredik a könyv teteje felé, egészen a betűtípusokig.

Pontozás: 5/3*

Elég nehéz helyzetben vagyok ennek a könyvnek az értékelésével, de annyiban biztos vagyok, hogy nem azt adta, amit vártam. Sokkal több érzelemre, izgalomra, pörgésre számítottam, de sajnálatos módon úgy éreztem, hogy sem a történet, sem pedig a szereplői nincsenek kellően kidolgozva. Ennek ellenére nem mondanám, hogy totál nem tetszett, vagy hogy egyáltalán nem élveztem, mert azért nem volt ez annyira rossz, de lehetett volna sokkal jobb is – és remélem, a következő részben látok majd némi fejlődést, és adhatok több pontot. Bár talán csak az derült ki, hogy ez nem az én világom, nagyon nem – a valóságshow-k, csillogó ruhák, partik, Martinit vedelő libák… mint említettem, nekem ez már túl csajszis volt, én pedig jobban viselem a nyálkás foszlányokra szakadó démonokat.

„Miért akartak mindannyian ugyanolyan egy kaptafára készült, hidrogénszőke, puffadt ajkú, nagy mellű, krémbarnította Barbie babák lenni? Nem a változatosság az élet sója?”