Jay Asher - Tizenhárom okom volt

Hát, jó sok időbe telt elolvasnom. Pedig megehetősen rövidke, rövidebb, mint amihez szoktam, és akár pár óra alatt végezhettem volna vele egy délután. De igazából végig azt éreztem, hogy le kell tennem kicsit, hagynom kell magamnak időt emésztgetni, mielőtt folytatnám. Egyrészt élveztem az élményt, másrészt már vártam, mikor lesz vége ennek az ijesztő utazásnak. A végén pedig őszintén sokkos állapotban csuktam be a könyvet. Annyira távoli a történet, mégis olyan közelinek tudtam érezni – de mint már biztos feltűnt, a szememben ez az egész regény tele van ellentmondásos érzésekkel részemről.

Eredeti cím: Thirteen Reasons Why

Oldalszám: 260

Megjelenés: 2011

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.

Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.

Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.

Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.

Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…

…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Egy részem csalódott, mert nem egészen azt vártam, amit végül kaptam – őszintén bevallom, hogy azt hittem, sokkal monumentálisabb okokat fog felsorolni a lány, aki már nem látott más kiutat… Sokakkal ellentétben, akiknek olvastam róla az értékelését, én mégsem nehezteltem, amiért nem így volt. Első látásra tűnhet nevetségesnek Hannah tizenhárom indoka, én mégsem hiszem, hogy az lenne, mert ezek mind csak apró kis szörnyűségek, amik bár önmagukban tényleg nem lehetnek akkora erejűek, hogy valaki el akarja miattuk dobni az életét, az összes együtt éppen elég. Mint ezt többször elmondták a könyvben, a dolgok csak jöttek, egyik a másik után, és halmozódott Hannahban a rengeteg fájdalom és sérelem, és valahogy nem akart vége lenni, mindig volt újabb és újabb és újabb…

„ – Te, Hannah. Hogy jutottál el erre a pontra? Tudom, hogy nem tudsz mindent elmondani. Ez a lavina effektus, igazam van? […] Egyik dolog jött a másik után. Túl sok lett mostanra, igaz?”

Egészen addig, míg Hannah már nem akart többet felkelni.

Titeket nem rémiszt meg, hogy egyes emberek nem találnak más megoldást? Hogy ekkora katasztrófának érzik az életüket, hogy nem képesek megoldani? Hogy nem tudnak túllépni a sértéseken? Igazán nem azért, mert én aztán tényleg nem tudok túllépni egyen sem, megjegyeztem minden egyes átkozott alkalmat, mikor bántottak, és érzem is a súlyukat, ahogy egyre halmozódnak, de nem hiszem, hogy valaha is így próbálnám őket elfelejteni.

Sokan hisztis kis tinilánynak tartottátok csak Hannaht – ezért. Mármint, azért, amit tett, és hogy milyen, sokak által mondvacsinált indokokkal magyarázza az öngyilkosságot, arról nem is beszélve, hogy nem vállalt felelősséget a saját döntéséért, másokat hibáztatott maga helyett. Azt, hogy mit gondolok az okokról, már elmondtam, annyit viszont jó ha tud más is, hogy bár egyértelmű, hogy a döntésben tényleg Hannah-é volt a döntő szerep, sosem kellett volna meghoznia a döntést, ha nincsenek a kazettákon felsorolt emberek – így igen, ők is ugyanúgy felelősek. Minden, amit teszünk, amit teszel, hatással van másokra, még ha nem is tudsz róla. Lehet, hogy valami egy apró tréfának tűnik, de valakinek az utolsó lépés ahhoz, hogy véget vessen az életének. Mindig el kéne gondolkodni, mielőtt teszünk valami olyat, ami árt másnak. Ha már itt tartunk, akkor osztanám még a bizonyosan naivnak vélt gondolataimat – miért akarunk egyáltalán ártani másoknak? Micsoda perverz öröm ez? Nélkülünk, átlagemberek nélkül is elég rossz, elég fájdalom van a világban, nem kell még hozzátenni.

Á, szóval eltértem a tárgytól egy kicsit, de ez nálam nem újdonság. Hannah-nál tartottam. Igen, szinte senkit sem olvastam eddig, aki jó főszereplőnek tartotta volna. Nos, szerintem pedig nem volt vele semmi gond. Egy egyszerű, de elkeseredett lányt láttam, aki próbált evickélni, lenyelni a dolgokat, de azok felülkerekedtek rajta. Sajnálom, de nem tudom őt elítélni ezért.

A másik kulcsszereplőnkre, Clay-re áttérve… Vele együtt „hallgatva” a kazettákat, biztos vagyok benne, hogy ő volt az egyetlen megfelelő személy arra, hogy közvetítse felénk Hannah történetét. A maradék többségét megismerve, biztos lehetek abban, hogy a többieket nem érdekelték fele annyira sem a kazetták, mint azt ő írta, valószínű, hogy inkább csak azt látták bennük, hogy Hannah-nak ürügy kellett, ezért elővette őket, holmi csip-csup dologért. Aztán ott van Clay, aki nem tett semmi számottevőt, aki sokkal inkább pozitív szereplője volt a lány életének, mégis végigszenvedte az utat, átérezte Hannah szenvedését, és biztos, hogy ez a pár, a kazetták hallgatásával töltött óra gyökeresen megváltoztatta az életét. Nem tett semmi rosszat, kedves volt Hannah-val, mégis ő érzett bűntudatot, amiért nem vette észre, mennyi problémája van, és nem segített többet. Így nézve Clay elég különleges srác, érzékeny és figyelmes is, amitől különösen szimpatikus lett.

A kazettákon szereplőkre nem áldoznék túl sok szót, már csak azért sem, mert akkor fontos részleteket spoilerezhetnék el nektek, másrészt bevallom, hogy nem emlékszek mindre. Van ami pontosan él még a fejemben, van, ami dereng, van, ami teljesen kiesik, de a kerettörténet, ami igazán számít, az megvan, úgyhogy a lényeg ez. Ha többet akarnátok megtudni a tizenhárom indokról, akkor olvassátok el a könyvet Ti is. Látva a sok negatív értékelést, nem ígérem azt, hogy nem bánjátok meg, de az biztos, hogy tesz majd egy fajta benyomást mindenkire, mert e mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ha nem bíztok az ízlésemben, akkor kérjétek kölcsön valakitől, vagy kölcsönözzétek ki a könyvtárból, de ne hagyjátok ki. Én mindenesetre szeretném egyszer ott látni a polcomon saját példányban is, mert elképesztő élményt nyújtott, amit egyszer majd, mikor már elvesznek a részletek a memóriámban, szeretnék újra átélni.

Alkotóértékelés: 5/5

Sok mindent olvastam eddig Jay Asherről, amit más molyok írtak róla. Sokan felületesnek tartották, elképzelésük sem volt, mi alapján írta ezt össze, nekik meggyőződésük, hogy még életében nem találkozott depressziós emberrel, depressziós tinilánnyal meg pláne nem.  Én viszont csak annyit akarnék mondani, hogy köszönöm. Szerintem megfogta a lényeget, még ha sokan nem is értik meg egészen, vagy csak máshogy gondolják, eltérő véleményen vannak. Megmutatta azt, hogy a legkisebb dolgok is számítanak, hogy minden összefüggésben áll. Rengeteg hasznos dolgot mutatott meg, ami annyira egyértelműen jelen van a mindennapjainkban, mégsem vesszük észre – pedig fontos. Életek múlhatnak rajta. Lenyűgözött a történet, amit Asher kitalált, épp úgy a kivitelezés, ami szerintem roppant kreatív, még sosem olvastam hasonlót – szerintem nincs is. Tetszett a dupla narráció, a kazetták, hogy Clay mesél. Az egész, amit Asher megálmodott.

Kedvenc karakterek:

Szerettem Clay-t. Rendkívül rendes srác volt, és örülök, hogy ő lehetett a szem, a fül, aki továbbíthatta az információkat ide, az agynak. De számomra a könyv hőse csakis Hannah Baker marad. Nem értitek, miért nevezem őt hősnek – hiszen feladta, és nem küzdött tovább azért, ami jogosan megilleti – az életéért. Én mégis harcosnak tartom. Ahhoz amit tett, bátorság kell, tartás. Bár a könyv sokat elmond, nem, nem akarnám tudni bővebben, hogy mi játszódott le Hannah fejében, mielőtt meghozta a döntést. Mennyire lehetett elkeseredett… hogy már azt érezte minden nap, hogy nem akar többé felkelni… Mikor az előbb az ő nevét írtam, azt hittem, képes leszek megindokolni, miért, de igazából csak érzem. Szavakat nem találok, de érzem, és remélem mind beéritek ennyivel.

Kedvenc részek:

Nem tudnék egy konkrét részt, vagy egy konkrét kazettát, történetet kiemelni – mindegyik fontos volt, a maga módján más és más miatt étékes része a könyvnek, így mindegyiket egyenlőnek éreztem, egyiket sem tudom függetleníteni a másiktól.

Kedvenc idézetek:

„Remélem, készen állsz, mert most elmesélem neked az életemet. Pontosabban azt, hogy miért lett vége. És ha ezeket a kazettákat hallgatod, te vagy az egyik oka.”

***

„Itt egy tipp. Ha megérintesz egy lányt, akár csak viccből, és Ő ellök magától, hagyd… őt… békén! Ne nyúlj hozzá! Sehol! Hagyd abba! Az érintésedtől csak rosszul lesz.”

***

„És mi van veletek, többiekkel, észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok?”

***

„Másnak, Marcus, elhatároztam valamit. Elhatároztam, hogy kiderítem, hogy reagálnak az iskolában, ha az egyik diák soha nem jön vissza.”

***

„Mert a tanárok mindig túlelemzik a verseket.”

***

„Arra van szükségem, hogy megálljon.

- Mi álljon meg?

Minden. Az emberek. Az élet.”

***

"Szóval mit akartok hallani? Mert olyan sok sztoriról tudok, nem tudom, melyik a legnépszerűbb. De azt tudom, melyik a kevésbé népszerű.

Az igazság."

Borító: 5/5*

A figyelemfelkeltő cím, és ez a gyönyörű borító voltak, amelyek először megragadták a figyelmem. Függetlenül attól, hogy ember van a könyv fedelén, amit alapjáratok nem szeretek de erre mindig ügyesen rácáfolok… , az egész kompozíció gyönyörű szép, úgy, ahogy van. Ráadásul – nem tudom, nektek feltűnt-e – szimbolikus jelentése is van, én legalábbis azt véltem felfedezni rajta: a buborékok, mint az élet – ha túl nagy lesz, ha túl sok a gond, minden összejön, feltorlódik rengeteg rossz… egyszerűen kipukkad. Egyik korábban, egyik később. Szomorú, de igaz.

Pontozás: 5/5*

Csak a könyv befejezése után kezdtem el igazán értékelni, amit addig a kezemben tartottam. Közben csak sodródtam az árral, olvastam tovább, egyik történet a másik után, és próbáltam magamban értékelni, összeszedni, mit is gondolok. De mikor a végére értem, nem tudtam tovább olyan hűvös kívülállóként viszonyulni hozzá. Egyszerűen el akartam képzelni mindent, úgy éreztem el kell képzelnem, hogy ténylegesen megértsem a könyvet. Elképzeltem, milyen, mikor az emberben megfogalmazódik az érzés, hogy most mást vége kell legyen… Hogy milyen annyira elkeseredettnek lenni, hogy legyűröd a félelmed, és döntesz, de olyat, amit nem gondolhatsz meg utána. Hogy milyen lehetett Hannahnak végigmenni ezen. Milyen lehetett Claynek meghallgatni. Mit érzett Hannah Baker családja mikor megtalálták a kislányuk holttestét. Tudni, hogy ő tette. Ő tette ezt magával. Az olvasás közben érzett hűvösség pont addig is tartott. Utána pedig leültem megírni ezt a posztot, és sírtam. Az egész könyv fájt és felkavart, rám nehezedett, mint egy ólomsúly, és nem bírtam lerázni. Nem tudtam azt mondani, hogy slussz, kész, nem akarok most ezen gondolkodni. Beette magát a fejembe, és ott dörömbölt, mint egy kis kalapács. Szerencsémre a legtöbb könyv, amit olvasok, nagyon tetszik. Jók akadnak a kezembe, amik megnevettetnek, szórakoztatnak, elvarázsolnak, amiktől elhűlök, megrendülök, elérzékenyülök, van, ami teljesen földhözvág. Ez teljesen ilyen volt.