„A valóságshowk melyik feltörekvő sztárjelöltje örülne egy hirtelen ébredésnek? Lehet, hogy a PopTV legsikeresebb műsorában szerepel, de a kamerán kívüli viselkedéséről pletykák keringenek. Los Angeles legújabb üdvöskéje keresi a bajt? Nos, nem sokáig lesznek titkai a nézők előtt. Kamerák követik minden mozdulatát… akkor is, amikor a PopTV nem forgat. Köszöntjük Hollywoodban!”
Eredeti cím: L.A. Candy
Sorozat: L.A. Candy 1.
Megjelenés: 2011
Oldalszám: 312
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös sorozat)
Ár: 2999 –
Los Angeles: csupa zsír bulihely, jó pasik
dizájnerek… minden. A tizenkilenc éves Jane Roberts és legeslegjobb barátnője,
Scarlett alig várja, hogy habzsolhassa az életet. Alig hisznek a
szerencséjüknek, mikor egy tévéproducer azt akarja, hogy ők legyenek a „Szex és
New York valóságshow-változatának” a sztárjai.
Saját show? Hát hogyne!
Jane nemsokára a televízió legmenőbb sztárja lesz,
és lubickol a VIP bánásmódban az új haveri körével. De ezek a barátok szintén
egy kis reflektorfényre pályáznak. Egy városban, ami tele van olyanokkal, akik
az álmaikat kergetik, nem telik sok időbe, míg Jane rájön, hogy mindenki akar
tőle valamit, és semmi sem az, aminek látszik.
Még több pletykára vágysz?
Lapozz az utolsó oldalig!
So, bár emiatt az eszméletlenül édes és ennivaló
borító minden adott alkalommal kicsordult a nyálam, ha megláttam, különösebb
vonzódásomat a sorozathoz egész odáig semmi sem váltotta ki, mígnem a
Könyvmolyképző nagy-nagy akciójában fergeteges áron meg nem láttam a második
részét. A nagy helyzet az, hogy úgyis kerestem egy kedvezőbb árú második
tételt, hogy ingyen kiszállítsák a csomagomat, úgyhogy azt mondtam, most
bevállalós leszek, megrendelem ja, ilyen veszélyesen élek. Aztán mikor
legutóbb könyvesboltoztam, arra gondoltam, hogy ha megvan a második rész, meg
kéne az elsőt is szerezzem… így került végül a kezembe a Los Angeles üdvöskéi,
amit rögtön el is olvastam – és igen, mire eljutottam odáig, hogy kézbe vegyem,
kellően fellelkesedtem a sorozat iránt. Nem tudom, mitől, hogy mi váltotta ki
ezt a reakciót, míg előtte kábé hidegen hagyott… de hirtelen totál elkezdett
érdekelni a téma, elvégre nem nagyon olvastam eddig ilyen valóságshow-s
könyveket. Ha már itt tartunk, valóságshow-kat sem nézek, mert mélységesen
elítélem őket, szóval mostanra pláne nem értem, miért akartam annyira
elkezdeni. Mindegy most már, hiszen végül megtettem – hogy eredményben ez
inkább jó vagy rossz, az mindjárt kiderül.
Végül hatalmas lelkesedéssel, meg persze nagy
reményekkel vágtam neki – egyszerű „nofantasy” regényhez mérten azért
viszonylag nagy izgalmakat vártam, elvégre híresnek, valóságshow-sztárnak lenni
gondolom az, még ha nem is a szó pozitív értelmében. Pörgésre gondoltam, arra,
hogy majd izgulni fogok a szereplők sorsa miatt, meg ilyenek. De ilyen
szempontból eszembe jutott egy-kétszer olvasás közben, hogy még egy starity
cikkben is több érzelem van. Azt hiszem, jobban tudtam élvezni a könyvet addig,
amíg a főszereplőink, Jane és Scarlett még „hétköznapi”, tévelygő új lakosok
voltak a nagy és ijesztő Los Angelesben – addig legalább megvolt egyfajta
hétköznapi jellege nyugalomnak, nem úgy, mint később. Két egyszerű lány voltak,
akik Santa Barbarából L.A.-be költöztek – Jane rendezvényszervező gyakornoknak,
Scarlett, a Dél-Kaliforniai Egyetemre –, és gondjuk van a kipakolással,
nyomorognak az apró lakásban, és még éppen csak megpróbálják felfedezni az új
otthonukat. Szerintem ez így a normális.
Aztán, mivel mégiscsak Hollywood-ról
van szó, természetesen bejönnek a képbe olyanok, mint találkozás élőben az
egyik leghíresebb sztárral, és akárkibe botlasz, az biztos, hogy vagy
színészpalánta, vagy újságíró – utalok ezzel Diego-ra „D”-re meg Bradenre,
akiknek még a későbbiekben is jut szerep. Mellesleg ha már itt tartunk – nem
tudom ezzel az érzéssel mennyire vagyok egyedül, de engem komolyan bosszantott,
mikor az „Amerika leghíresebb rocksztárja” meg „A leghíresebb hollywoodi
producer” … stb hasonló címeket rendre követte valami kitalált
„életembennemhallottamilyenemberről” név. Jó, értem, hogy mindez direkt van
így, hogy semleges maradjon a könyv, hiszen nem vonhatta volna bele az írónő
csak úgy bármelyik hírességet, hogy aztán egy kedvére alakított figurává formálja,
de akkor is… bántotta a szememet Jesse Edwards, Fiona Chen meg az a fura nevű
L.A. Candy-s ember…
Szóval, mint mondtam, míg meg nem érkezik a cukrosbácsi
Trevor Lord, mindketten viszonylag okés friss hollywoodiak. Aztán egyik este
egy szórakozóhelyen megtalálja őket ez a pasi, aki éppen az új valóságshow-jába
keres szereplőket, hogy újra az élre törjön, miután az előző pár próbálkozása
kudarcba fulladt. A csajok pedig nem rögtön, de azért végső soron igent
mondanak a felkérésre – jó, nem hibáztatom őket, a magyar forintba átváltott
400 000 epizódonként azért nem rossz – ami, hogyha beszorozzuk néggyel, akkor
havi 1 600 000… Na de azért van itt egy naaaagy DE. Boldogságot nem lehet sajna
pénzen venni, az pedig elég egyértelmű, hogy a lányok nem azt kapák a show-tól,
amit vártak. Egyrészt természetesen sokkal stresszesebbek lettek a
mindennapjaik, másrészt, oly meglepő módon a valóságshownak köze sem volt a
valósághoz, igazából mint egy kis drámát, megrendezte egy hétre előre a lányok
életét. És előjön az a kínos helyzet, mikor már senkivel sem tudsz két szót
váltani kamerák nélkül, mikor mindenhol képesek váratlanul megjelenni, és az
életednek, amihez a műsornak kellene igazodni, egyszerűen teljesen muszáj
idomulnia ahhoz a képhez, amit a nézők látni akarnak.
Van egy tanácsom mindenkinek, a könyv ismeretében és
a nélkül is teljes meggyőződéssel: ha tönkre akarod vágni az életed, jelentkezz
egy valóságshowba. Tuti bejön.
Szóóval, miután Jane, Scarlett megkötik a
szerződésüket a Kaszással Trevorral, rendesen bekerülnek L.A. közéletébe
és celebvilágába, és mindeközben muszáj a képernyő kedvéért jó kapcsolatot
mutatniuk a műsor másik kettő főszereplőjével, Madisonnal és Gaby-val. Menő
bulik, születésnapok, lányos esték meg szembejövő rajongók az utcán,
előléptetés – ennyit nyertek, mást nem. És mint az az okosabbik lánynak elég
hamar le is esett, ez nem nyeremény.
Ez az okosabbik lenne Scarlett. Majdhogynem az
egyetlen olyan karaktere a könyvnek, akit sikerült meg is kedvelnem, mert
viszonylag normális – az biztos, hogy normálisabb a többinél. Neki is vannak
fura dolgai, mint az egyéjszakás kalandok iránti elkötelezettsége, de amúgy
közel áll hozzám a személyisége, szarkasztikus, kétkedő és intelligens – ő az,
akinek az elveit nem képes megrengetni a műsor, akiben van annyi tartás, hogy
nem lesz havi durván két milláért puszipajtás valaki olyanokkal, akiket
világéletében elítélt. Ő az a lány, aki végig átlát a szitán, és talán olykor
úgy tűnik, túlságosan is racionálisan gondolkodik – de ezzel szerintem nem
lehet túlzásba esni, ha az ember híres. Egyrészt felnéztem rá, mert szerintem
nagyon erős karakter – a legerősebb az egészben, sőt az egyetlen erős… –
másrészt eljött az az idő, mikor a tiszteletem mellett felütötte fejét a
sajnálat, ugyanis elképesztő, mennyire meggyűlt a baja a hülye barátnőjével.
Idegesítő dolog, mikor mindent előre tudsz, és el is mondasz, de a másik mégis
azt hiszi, hogy te ezt nem értheted, és neki van igaza. Ez a helyzet egy idő
után gátat is emelt az egykori két legjobb barátnő közé. Szóval Scarlettnek nem
volt más hátra, mint szépen végignézni, ahogy Jane hibát hibára halmoz,
összejön egy olyan pasival, aki csak töri sorra a szíveket – őszintén, én nem
bíztam volna meg benne, bár a könyv végére úgy jött le, hogy tényleg nem olyan
rossz… annyira… de gondolom a dolog nem itt ér véget, ragozzák tovább a
folytatásban –, megbízik, sőt mi több,
barátnőjének hívja L.A. legszámítóbb és bestiálisabb kis plázadögét, és
komolyan mondom, hogy mindent, amit lehet, elszúr… már nekem fájt, esküszöm,
amit Jane csinált. A könyv elején még jobban toleráltam, csak egyszerű
önbizalomhiányos, szomszédlány beütésű szürke kisegér volt a gyönyörű
egzotikus, pasimágnes legjobb barátnő árnyékában. Már akkor sem bírtam
túlzottan, inkább csak elviseltem, de az a szerep legalább illett hozzá.
Viszont az én fantasy-hoz szokott ízlésemnek ő – és úgy az egész könyv, és
majd’ az összes szereplő – túlságosan csajszis volt. Túlságosan csajszis a
tökéletes kis ruhákkal, szőke fürtökkel, lányos bulikkal, körömfestéssel és
pohárszámra vedelt Martinikkal… lényegében nem értem, hogy lehet, hogy akár
csak kicsit is kedvelem ezt a könyvet, tekintve, hogy 90 százalékban csak olyan
dolgokat képvisel, amiket elítélek, és olyan embereket mutat be, akiktől a való
életben a falra másznék, és változatos kínzási módszerekkel akarnék megszabadulni.
Tele üresfejű, szőke, nagymellű, tipikus, sztereotip cicababákkal, akit csak a
hírnév, a kinézetük és a gazdag pasik érdekelnek. Gaby és Madison már az első
perctől az agyamra mentek, bár meg kell hagyni, az előbbi igazán mellékes kis
háttérfigura volt, Madisonnak pedig volt némi esze – de azt is pont úgy
használta, ahogy azt az ember tőle várhatta… Igazából végig értetlenkedtem,
hogyan, mégis hogyan lehet Jane olyan sötét, hogy benne megbízik, mikor én az
első perctől átláttam rajta és minden mesterkedésén. Az első kicseszett perctől
gyanús volt, és ez egy percig sem változott. Most azt hiszem bebizonyosodott,
hogy valóban van eszem, és még használom is. Legalábbis többet a főszereplőnél.
Mert Jane-nek nem csak a Madison-ügye szívta le az
agyamat, de amit azzal a két fiúval művelt, az is… És ezt úgy merem mondani,
hogy történetesen mindkét pasit bírtam – már amennyire lehet bárkit is kedvelni
ebben a könyvben. Bradent az első perctől belopta magát a szívembe, ő az a
fajta L.A.-i, aki ennek ellenére elítéli azt, amit ez a város képvisel, és
megvan benne az a fajta egyediség, ami kiemeli a hollywoodi tömegből.
Nyíltszívű és barátságos, figyelmes és kellemes karakter, aki számomra sok
boldogságot csempészett a könyvbe – azt sem tartom kizártnak, hogy a tudatom
legmélyén ő az oka annak, hogy a Los
Angeles üdvöskéi megkapta ezt a magához képest impozáns pontot. Ő a
jelenlétével bearanyozta a lapokat, és elérte, hogy legyen még egy kedvencem
Scarlett mellett – de sajnálatomra, akárcsak a többi karakter, még ő sem lett
tökéletesen kibontva, nem lett annyira kidolgozva még, mint az kellene, de ha
az írónő ezt pótolni tudja a következő részekben, nem tartom kizártnak, hogy
Braden ott landol a háremem kellős közepén.
Jesse Edwardssal kapcsolatban már nincsenek ilyen
nagy terveim, bár ő is úgy került ki ebből a könyvből szerintem, mint egy
viszonylag tűrhető figura… Jó, őszintén szólva egészen bírtam egy idő után. Jesse
egy tipikus hollywoodi szépfiú, akitől zeng a média, hogy sorra töri össze
minden lány szívét… és éppen ezért nem bíztam meg benne.
„Az voltam, akit úgy hívnak egymás között,hogy „kihívás” – vigyorgott Jesse.”
Végig kerestem, hogy hol a buktató, mikor derül ki,
hogy amiről kedves, naiv kis Jane azt hitte, a valóság, az mind-mind átverés,
hogy mikor jön rá, hogy hiába mondogatja a pasi, hogy megváltozott. De nem
kapcsolt. Aztán hopp, minden egyszerre történt, és Jane újból elszúrt mindent,
főleg a kapcsolatát Jesse-el – én igazából ekkor kezdtem megkedvelni a pasit.
Ja, berúgott a szülinapján, más lányokat fűzögetett, ami nem szép dolog, bla
bla, de nem is várt senki semmi mást tőle, so túl kell rajta lépni. Viszont
látszott rajta, hogy őszintén megbánta, és úgy a könyv végére tiszta lett, hogy
valóban beleszeretett Jane-be… Jane
viszont egy jóságos, szent lélek, akit jobban megviselt az a születésnap, mint
kellett volna, Madison pedig csak egy ilyen adandó alkalomra várt, hogy bosszút
álljon rajta, amiért ellopja tőle a rivaldafényt. Révén megjelenik a legjobb
barát, alias volt nagy szerelem (Jane részéről), Braden, akinek nem mellesleg
Jane ex? pasijának lakótársa és legjobb barátja, és az este máshogy
alakul… és megvan a tökéletes téma a következő résznek. Madisonnak hála ugyanis
Jane Los Angeles üdvöskéjéből elég hamar egyszerű hollywoodi ribanccá válhat a
tévénézők szemében.
A regény utolsó lapjai, és a bevezető a következő részhez
már sokat elmond arról, mégis merre megy tovább a történet – én csak arra
vagyok kíváncsi, mikor kapcsolt Jane, és veszi észe, hogy végig kígyót
melengetett…
Kedvenc karakterek:
Sajnálatosan a többségnek nem sikerült belopnia
magát a szívembe, és akit kedveltem, azokról sem kaptunk valami mély képet, de
ez alapján még Scarlett és Braden volt a két legnormálisabb figura, akiket meg
tudtam érteni.
Kedvenc részek:
Mint mondtam – addig élveztem a könyvet, amíg a
lányok be nem kerültek a műsorba, úgyhogy az első pár fejezet volt a kedvencem,
meg azok, amikor ott volt Braden – ő emelte a könyv értékét, nem is kicsit.
Kedvenc idézetek:
„– Amúgy meg Janie, emlékezz a legfontosabb
szabályra: Az egyetlen módja, hogy tartozz valahova, ha úgy teszel, mintha már
oda tartoznál. Vagy szard le, hogy oda tartozol-e vagy sem, ez nálam bevált.”
***
„– Az a kutya hajléktalan . súgta Jane a
barátnőjének. – Bárcsak örökbe fogadhatnánk.
Scarlett összeráncolta a homlokát. – Az a férfi
hajléktalan. Őt is örökbe akarod fogadni?”
***
„COGITO, ERGO SUM. Ez latinul annyit tesz,
„Gondolkodom, tehát vagyok". Aki értetlenkedett, annak szerette azt
felelni, hogy ez szuahéliül annyit jelent, „Primitív vagyok, te meg ronda”.”
***
„– Csóró író vagy?
Braden röhögött. – Meleg. Csóró színész.”
Borító: 5/5*
Ha valamiért, hát ezért aztán oda-meg vissza vagyok,
konkrétan összefut a nyál a számban, ha csak meglátom. Mert ugye itt a kép, ami
kiváltja ezt a reakciómat, de igazából minden
tetszik ezen a borítón, kezdve onnan, hogy a kép elfehéredik a könyv teteje
felé, egészen a betűtípusokig.
Pontozás: 5/3*
Elég nehéz helyzetben vagyok ennek a könyvnek az
értékelésével, de annyiban biztos vagyok, hogy nem azt adta, amit vártam.
Sokkal több érzelemre, izgalomra, pörgésre számítottam, de sajnálatos módon úgy
éreztem, hogy sem a történet, sem pedig a szereplői nincsenek kellően
kidolgozva. Ennek ellenére nem mondanám, hogy totál nem tetszett, vagy hogy
egyáltalán nem élveztem, mert azért nem volt ez annyira rossz, de lehetett
volna sokkal jobb is – és remélem, a következő részben látok majd némi
fejlődést, és adhatok több pontot. Bár talán csak az derült ki, hogy ez nem az
én világom, nagyon nem – a valóságshow-k, csillogó ruhák, partik, Martinit
vedelő libák… mint említettem, nekem ez már túl csajszis volt, én pedig jobban
viselem a nyálkás foszlányokra szakadó démonokat.
„Miért akartak mindannyian ugyanolyan egy kaptafára készült, hidrogénszőke, puffadt ajkú, nagy mellű, krémbarnította Barbie babák lenni? Nem a változatosság az élet sója?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése