„Felettébb különös érzés, amikor az embert meglátogatják a saját unokái, még mielőtt gyerekei születnének.”
Eredeti cím: Rubinrot
Sorozat: Időtlen szerelem 1.
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 336
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)
Ár: 2999 –
Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel
teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről.
Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20.
század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő
maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az
időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje
tetejére áll minden!
Kerstin Gier bestseller-szerző utánozhatatlan
érzékkel kelti életre a legcsodálatosabb érzést a világon!
Éld át te is Gideon és Gwen kalandjait, akik
szerelmükkel áttörnek az idő korlátain!
Ezzel a sorozattal már évekkel ezelőtt is
szemezgettem – nem állítom, hogy nagyrészt nem a gyönyörű borítók miatt… – és
mióta fent vagyok molyon, még többször futottam bele, mégis, nagyon sokáig nem
akaródzott igazán elkezdeni. Igen, már mondtam az előbb, hogy a borítójába
szerelmes vagyok, de amit a fülszövege ígér, az nem keltette fel különösebben
az érdeklődésemet, ráadásul mikor könyvesboltban kinyitottam, kapásból
elrettentett a színes betűszín, ami iszonyatosan irritálta a szememet. Mindezek
ellenére és a rengeteg pozitív értékelés miatt sikerült rászánnom magam nem
csak az olvasására, de még látatlanban meg is rendeltem… kétségtelen, hogy
elvetemült és meggondolatlan tett volt részemről, a legnagyobb gond persze
végül is az, hogy most a polcom könyörög a Smaragzöldért, a pénztárcám pedig
jajgat rendesen.
Szóval már gondolom rájöttetek, hogy tetszett az
első rész.
Az egyetlen problémám most az, hogy hiába csücsül
ott a polcon a Zafírkék, nem merek belevágni, mert a harmadik részt egyelőre
még nem sikerült beszereznem. Mindegy, előrerohantam, hiszen most még csak a
Rubinvörösről lenne szó.
Őszintén: jó idő eltelt, mire tényleg érdekelni
kezdett. Az eleje elég lassan bontakozott ki, kissé unalmas volt,
összeszedetlen és vontatott. Jóindulattal is csak középszerűnek éreztem, mind
az írásmódot, mind a szereplők viselkedését gyerekesnek tartottam – ez utóbbi
mondjuk nem változott. Gwendolynnak, mint főhősnőnek nem sikerült belopnia
magát a szívembe, és talán éppen ezért – tizenhat volt, az isten szerelmére, de
úgy viselkedett, mintha tizenkettő sem lenne. A családja sem aratott nagy
sikert nálam, és eleinte Gideon sem, akiról elképzelni sem tudtam, ahogy
meghódítja olvasók ezreinek szívét, mivel egész egyszerűen lekezelő és bunkó.
Igazából egyedül a kíváncsiság tartotta bennem a lelket – na meg az, hogy ha
már pénzt adtam rá ki, akkor olvassam is el… –, hogy folytassam, ugyanis még
nem olvastam egy időutazós fantasy-t sem, és nem akartam így félbehagyni. És
végül természetesen nem bántam meg ezt a kitartást, mert nagyon is élveztem –
amint belendült a cselekmény.
Gwendolyn első időutazása előtt csak lézengés volt
az egész történet, az ember viszont végig érezte, miközben nem történt semmi,
hogy „a francba is, történnie kéne valaminek!”. Egészen attól kezdve, hogy az
írónő leírta, hogy Charlotte örökölte a családban az időutazásért felelős gént,
egyértelműnek vettem, hogy ez tévedés, ugyanis ha Gwen a főszereplő, akkor
értelemszerűen ő kell időutazzon… úgyhogy egészen addig, amíg egyszer csak
random átpottyan az 1800-as évek végére, csak idegesen doboltam az ujjammal,
hogy „lényegre!”. De őszintén, még ezután sem éreztem, hogy gyorsulna
valamicskét a cselekmény. Gwendolyn elkezdett titkolózni, holott ki akarták
kergetni a szekrényből, ahol elbújt, és lecsukatni… de ő csak várt, és
hallgatott, holott már tudta ő is, tudtuk mi is, hogy igen, valami hiba
csúszott a gépezetbe, hibás volt a DNS teszt. Ő örökölte a gént.
Szóval igen, azt teszi, ami minden főszereplőben
halálra tud idegesíteni, olyan dolgokkal titkolózik, amiket sokkal egyszerűbb
és biztonságosabb lenne gyorsan tisztázni, de neeeem. Ő nem.
Szóval csak vártam.
És vártam.
És vártam.
Talán kicsit túlzok, és nem is kellett ennnnnyire
sokat várnom, de éppen annyira hozzá vagyok szokva a gyors történetkezdésekhez,
hogy az az időhúzás – amit döntsön el mindenki, hogy normális-e vagy sem –, ami
a Rubinvörös elején ment, engem iszonyatosan bosszantott. De szerencsére nem
maradtak meg sokáig a negatív gondolataim. Ezek után normalizálódott a helyzet,
és elindult végre az amit vártam – akarom mondani, történt is végre valami.
Szerintem koránt sem annyi minden, mint amennyi történhetne egy fantasy
regényben, de ezt betudtam annak, hogy még csak a trilógia nyitókötetéről van
szó, és ez csupán bevezető, de úgy alapból nem is bántam, mert ez amúgy sem
valami high fantasy, sokkal inkább ajánlanám azoknak, akik még fiatalok, és
most ismerkednek a műfajjal, mert elég lájtos. De akik, hozzám hasonlóan kicsit
khm… mondjuk véresebbhez vagy durvábbhoz vannak szokva, azok sem kell
szomorkodjanak, mert a humora például nagyon ott van, jókat lehet nevetni
rajta, ahogy az éles párbeszédeken és a főszereplőink, Gwen és Gideon
veszekedésein is. Apropó Gideon. Még egy csodás indok, amiért minden nőnemű
olvasónak ajánlom ezt a könyvet. Én sem értettem sokáig azokat, akik ezt
mondták, de úgy a könyv felénél, vagy azután kicsivel leesett, és szépen lassan
én is kezdtem beleesni abba a lekezelő,
„mindentjobbantudoktemegcsakegylányvagy” seggfejbe, aki az elején megismertem,
de aki hamar levetkőzte ezt a stílust, hogy helyette aggódó és figyelmes legyen
– meg egy kicsit lekezelő seggfej. De csak néha. A lényeg, hogy úgy van jól
összerakva, ahogy van, és ahogy a könyv véget ért… huh, szerintem nem lesz elég
lelkierőm addig várni a Zafírkékkel, amíg megszerzem a Smaragdzöldet is.
Kedvenc karakterek:
Mint mondtam, elég sokáig el sem tudtam képzelni,
hogy szerethetik annyian Gideont, de aztán lassan megértettem én is… és nagyon
meg is szerettem. Lucy és Paul kapásból szimpatikusak lettek, hiába szerepeltek
keveset, és tudunk róluk szinte semmit, én a zsigereimben érzem amiről most
egy édes kis undorító nyálkás csiga jut eszembe… bah, hogy igazából ők a
jófiúk-lányok a történetben, végig valami erős pozitívat éreztem velük
kapcsolatban. Az utolsó kedvencem pedig Mr. George… na, őt viszont nem egészen
tudom, mitől kedveltem meg, talán csak mert olyan nagypapás benyomást tett.
Kedvenc részek:
Gideon és Gwen közös időutazásai mindig izgalmasak
voltak, azokat nagyon szerettem, azt pláne, mikor Lucy és Paul is feltűnt.
Kedvenc idézetek:
„ – Már megint beszélgettél a fali fülkével,
Gwendolyn. a két szememmel láttam.
– Igen. Tudod, ez a kedvenc fülkém, Gordon.
Megsértődik, ha nem állok szóba vele.”
***
„A kis szellem érdeklődve figyelte az eseményeket.
Amikor rámosolyogtam, gyorsan visszabújt dr. White mögé, de a következő
pillanatban már megint kikukucskált. – Te látsz engem?
Bólintottam.
– Ne nézz ide! – dörmögte dr. White, miközben
lekötötte a kezemet.
– Jól bírom a vér látványát – feleltem. – A
sajátomét is.
– A többiek nem látnak engem – mondta a kis szellem.
– Tudom – bólintottam megértően. – Engem
Gwendolynnal hívnak. És téged?
– Neked még mindig dr. White – vágta rá dr. White.
– Robert – válaszolta a szellem.
– Nagyon szép név – feleltem.
– Köszönöm – mondta dr. White. – Neked pedig nagyon
szépek a vénáid.”
***
„ – Tényleg olvas az ember gondolataiban? –
suttogtam.
– A lakáj? – suttogta vissza Gideon. – Remélem, nem.
Épp arra gondoltam, hogy egy menyétre hasonlít.”
Borító: 5/5*
Mondtam már: én ebbe a borítóba szerelmes vagyok.
Hogy pontosak legyünk, a sorozat összes részének borítójába. Mindegyiknél
passzol a címhez a háttérszín, a betűszín, sőt, még a könyvben a szöveg színe
is (!! – bár ez nem is jön ide, és nem is tetszik különösebben), ami pedig közös,
az az, hogy mindegyiken ilyenek fekete árnyékszerűen van rajta Gideon meg
Gwendolyn, meg mindenféle növény, inda meg fura, azonosíthatatlan lények. Olyan
titokzatos benyomást kelt, nekem nagyon bejövős.
Külföldi borítók:
Pontozás: 5/4
Bár az elejével voltak problémáim, végeredményében
nagyon élveztem. Erősen érződött rajta, hogy első rész, még sokkal inkább a
szereplők, a helyszínek, a helyzetek bemutatásán, az időutazós dolog
működésének leírásán volt a hangsúly, és nem a cselekményen, de annak
egyértelműen erős volt. Nagyszerű alapot adott egy ígéretesnek tűnő
trilógiának, felvezette a későbbi konfliktusokat és kapcsolatokat, amik még
fontosak lesznek, például a grófhoz fűződő cselekményszálat, az ellopott
kronográf fontosságát, a Gwendolyn és Gideon között fűződő szerelmet.
Gondoltad volna...?
… hogy egy külföldi könyvben egyszer csak meglátod
azt a szót, hogy „kuruc”? Bizony ám, ha nem többet, hát kemény egy oldalt
biztosan szentelnek a könyvben a rettegett gróf Rákóczy-jának származására.
Engem egyrészt meglepett, hogy valahogy szóbakerült valami hely a szokásos
mainstream Anglián, Amerikán…stb kívül, másrészt viszont pár mondattal lejjebb
azzal szembesültem, hogy főszereplőnknek komoly fejtörést okoz, hogy Erdély
vajon Bulgáriához tartozik-e vagy Magyarországhoz… hát, én most leleplezem a
nagy titkot: egyikhez sem. Földrajzból egyes, találkozunk a pótvizsgán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése