34. Egy könyv, ami a megbocsájtásról szól.

”A tegnap elmúlt. A holnap még nem ért ide.
Csak a ma van nekünk. Kezdjünk élni.”

Eredeti cím: Bully

Sorozat: Fall Away 1.

Oldalszám: 344

Megjelenés: 2015

Kiadó: Wow Kiadó

Ár: 3490 –

A nevem Tate. Valamikor ő is így hívott. Most viszont szóba sem áll velem. De békén sem hagy.

Régen a legjobb barátom volt. Aztán egyszer csak ellenem fordult. Mindennap megkeserítette az életemet. Elérte, hogy megalázzanak, kirekesszenek, pletykáljanak rólam. A szívatásai egyre kegyetlenebbé váltak, szinte belebetegedtem abba, hogy folyamatosan meneküljek előle. Még Franciaországba is elmentem egy évre csak azért, hogy elkerüljem.

De mostanra elegem lett a rejtőzködésből. Talán ő nem változott meg, de én igen. Itt az ideje, hogy felvegyem vele a harcot, és visszavágjak neki.

Többé nem hagyom, hogy terrorizáljon.

Harc, titkok, múlt és jelen. De mit hoz a jövő? Hova vezet Tate és Jared szenvedélyes kötéltánca? Minderre választ ad a sorozat első kötete.

Jó, ez a könyv mos nagyon betalált. Már vagy egy hónapja kivettem a könyvtárból, és érdekelt, de mégse tudtam magam rávenni, valami hang azt suttogta a fülembe, hogy nem, nem akarod elolvasni, hidd el. Nem is tudom, igaza volt-e. Hogy örülök-e, hogy elolvastam? Igen, az nem is kifejezés. Másrészt, minden oldala olyan szinten személyesen érintett, amennyire könyv még soha, szó szerint megvolt az az érzésem, hogy ezt rólam írták. Ha azt hiszed, hogy most ezzel csak a bizonyos elcsépelt értelemben jövök elő, mint Reni azzal, hogy a You Belong With Me róla szól… nos, akkor olvass tovább, mert biztos vagyok benne, hogy ezt a posztot nem leszek képes úgy végigvinni, hogy ne mondjam el többé-kevésbé az én történetemet. Bár reméljük, inkább „kevésbé” lesz a dologból, nem akarok senkit sem hosszú „Story of m life” részekkel traktálni, mikor a könyvre kíváncsi. Úgy tűnik, nem olyan durva, mint Tate sztorija – de az biztos, hogy engem nem várt happy end az enyém végén.

Te jó ég, ez most úgy hangzott, mint egy középszerű szappanopera könyvváltozatának fülszövege, igaz? Előre is sajnálok minden egyes ilyen botlást – ez a könyv őszintén, nagyon felzaklatott, konkrétan hiába ültem le utána rögtön posztot írni, nem ment egy épkézláb mondat, ezért most, kábé fél hónappal utána tudtam csak nekiállni írni róla,  és nézzetek csak meg. Itt szövegelek tök feleslegesen, a regényről magáról még mindig nem nyögtem ki egy rohadt szót sem, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogok. Talán próbálkozok egy kicsit.

Szóval.

Lényegében az egész Szívatás egy merő nagy konfliktus, mindig akad valami összetűzés, de a legtöbb könyvvel ellentétben itt nincs egy konkrét kiemelve a sok közül, ami beindítaná a cselekményt. Azt, ami a könyv legnagyobb, alapvető gondját illeti, már rögtön meg lehet tudni a fülszövegből, így sokkal könnyebb már rögtön az első lapoktól a két szembenálló főszereplő kapcsolatára koncentrálni – igazából az egész regénynek ez a lényege. Megfigyelni az egymásra adott reakciójukat, az érzéseiket, gondolataikat, megfejteni az indokát, hogy miért cselekednek úgy, ahogy. Nyilvánvaló, hogy mindez sokkal könnyebben kivitelezhető Tatummal – Tate-tel –, hiszen az ő szemszögén át ismerjük meg a történetet, de szerintem én amúgy is az ő helyzetét láttam volna jobban át, egyrészt, mert lány, másrészt mert tudom, mit érez. Legjobb fiúbarát? Kipipálva. Kicsi kortól kezdve? Ja. Hét évesek voltunk. Hosszú barátság viszonylag? Pipa. Egy perc, ami bármilyen klisésen is hangzik, mindent megváltoztatott? Pipa. A perc nálam nem is olyan nagy túlzás, de talán inkább napot kellene mondjak. Ma lelkizünk, holnap nem válaszolok még arra sem, mennyi az idő. So, tönkrement barátság? Nagy pipa. Egy nyár után visszatérő bunkó, aki beszól és megbánt? Ja, ismerem a dolgot. Sebzettség? Olyan érzés, hogy már nem érsz semmit? Értetlenség? Szomorúság? Nosztalgia? Tanácstalanság? Mikor visszakívánsz minden egyes régi napot? Nézzük csak… pipa, pipa, pipa, pipa, pipa, pipa ééés pipa. Aztán nálam ezt a szívatós szar évet követte további kettő szótlan. Ugyanolyan szar volt, ha valakit érdekel, de lehet, hogy még rosszabb, mint mikor bántott. A történetet komplikálja még ezer meg egy tényező, amit már egészen feleslegesnek érzek megosztani veletek, de ja, röviden ez van, csak akartam, hogy tudjátok, ha valaki, én egyszer biztos megértem, min ment Tate keresztül, tudom, ez mennyire összetöri az embert.

És be kell valljam, én felnézek rá. Azt hiszem rosszabb helyzetben volt, mint én valaha, igazából Jared uralta az egész gimit, így könnyedén sikerült ellehetetlenítenie a lányt, és elérnie, hogy majd’ mindenki ugyanolyan mocsok módon viselkedjen vele, mint ő maga. Egyszerűen undorító, hogy azt hitte, joga van ezt tenni. Senkinek sincs joga. De tény, hogy vannak ilyen emberek… és mindig is lesznek. De mint mondtam, felnézek Tate-re, mert elviselte. Aztán azért még sokkal jobban, mert szembeszállt Jareddel, mert felvette a kesztyűt, és mindent megtett, hogy akármennyire is igyekszik Jared, ne tudjon többé uralkodni rajta. A legtöbb húzásáért egészen odavoltam – talán mert nekem egyikhez sem lett volna elég bátorságom, és titkon arra vágyok, bár lett volna pont eddig volt titok. Ez mindegy, de őszintén lelkesedtem a kis Tete-féle szívatásokért. Mikor kihívta Jaredre a rendőrséget. Többször is. Elhajigálta a kulcsait a mezőn. Betörte Madoc orrát… meg talán még valami mását is eltörte. xD És a többi… néha bizony átbillent a ló másik oldalára is, és az is előfordult, hogy talán erősebben vágott vissza, mint az indokolt lenne...

„Így születnek a zsarnokok.”

De hé. Vagyis, persze, indokolt beszólni Jarednek, és ahhoz mérve, hogy a fiú képes volt a szemébe mondani, hogy neki oly mindegy, hogy Tate él-e vagy hal bluggy, minden, amit Tate mond neki, csak kegyesebb lehet. De a lány szerint volt, hogy túl messzire ment, ez a lényeg – ha ő mondja… De azért az is valami, hogy ő legalább képes beismerni, mikor hibázik vagy úgy véli, hibázik, bűntudata támad, ami azt kell bizonyítsa, neki még van lelke. Mert hiába olvastam végig a könyvet, hiába hallgattam végig Jared minden történetét, ezzel együtt is azt mondom, hogy a másik főszereplőnknek ez az, amije nincs.

Tényleg sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Nyilvánvaló, hogy iszonyatos, amin Jared keresztülment, és nem kívánnék ilyet senkinek, de nem, nem és NEM lehet ez ok arra, ahogy viselkedett. Tudom, hogy mivel nem jártam a cipőjében, nem ítélkezhetek felette, és lehet, hogy talán helyzetemnél fogva nem is tudok megfelelően állni hozzá az ügyhöz, de még egyszer mondom, NEM szabad ez ok legyen, amiért mással, egy teljesen ártatlan emberrel ilyen mocsok módon kezd bánni. Egyszerűen nem. És azt nem vette észre, hogy miközben minden dühét ki akarta tölteni Tate-en, éppen olyan lett, mint akit annyira gyűlöl? Hatalmaskodik más felett, megfenyíti, terrorizálja, és bántja? Mindenki megbocsásson, de így fikarcnyival sem jobb az apjánál. Tény, hogy különösen visszataszító és gonosz dolog az, ha valaki a gyerekeivel bánik így, de ezt SENKIVEL sem fair csinálni. Én mindent megértek, amit mond, elfogadom, és tényleg sajnálom, hiszen mondtam már az elején, de én nem vagyok olyan megbocsátó, mint Tate, nekem egy „story of my life „  jelenet nem elég ahhoz, hogy meg nem történtnek tekintsem a múltat. Tette amit tett, és rohadt mód szemét dolog volt, mindentől függetlenül.

Kicsit talán hevesebb voltam a kelleténél, de ez… ez kicsit felhúz. 

Szóval van egy Jared, meg van egy Tate… hopp, de vannak még érdekes szereplőink. Ki jó, ki rossz értelemben. De a legjellemzőbb mindegyik főszereplőre, hogy vagy pozitívnak vagy negatívnak indult, de aztán megváltoztatta az ember róla alkotott véleményét. K.C. többé-kevésbé szimpi volt az elején, bár sosem volt kedvencem, és nem is tartom túl erős karakternek, olyan kis semmilyen, de egy idő után kifejezetten megutáltam. Ben irtó aranyos volt, aztán elkezdett engem is idegesíteni. Madoc pedig az elejétől kezdve javíthatatlan seggfej benyomását keltette, aztán még ő lett az egyik kedvencem. Nem volt más, csak egy alufóliába csomagolt gyökér, aztán kiderült, hogy még páncéloslovag. Ahha, jó. Én meg persze kerestem nem is tudom meddig, hogy hol az átverés, mikor fogja hátba szúrni Tate-et, aztán úgy a végére leesett, hogy ezt most tényleg marhára komolyan gondolták, Madoc a rosszútra tért jófiú, akit végig bántott a lelkiismerete Tatum miatt, és nem is akarta szívatni. És ami poén, hogy a könyvben annyiszor fordultak elő apróságok, amik utaltak rá, hogy nem is gonosz, én mégsem voltam hajlandó bevenni. Igazából legtöbbször ő volt az, aki józanul viselkedett. Ott volt az autóversenyzés is, mikor egy lánynak kellett vezetnie a holtversenyben lévő két seggfej – khm, az egyik csak egy seggfej, a másik meg Jared a seggfej – kocsiját, és Jared meg Tate megint összevesztek. Apropó, ez az autós dolog nagyon bejövős volt, bár engem minimálisan sem érdekelnek az autók – csak néha, mikor rámjön valami – azért tetszettek az ilyen részek, és adtak valami különlegességet a történetbe.

Huuuh. Nem tudom, szerintem nincs már mit mondanom. Mármint, ha most még gondolkoznék – ami rossz ötlet – akkor biztos eszembe jutna valami, de ha lenne még, ami fontos, az nem ment volna ki így a fejemből, igaz? Kicsit ideges vagyok a poszt miatt. Holnapra megbánom az egészet. Úgy érzem, nem is írtam semmit, mégis túl sokat. Na, de oly mindegy.

Alkotóértékelés: 5/5

Eddig csak ezt az egy könyvet olvastam az írónőtől, magyarul nincs is lehetőség többre  -  csak ennek a folytatására… de ez alapján meggyőzött. Talán olvastam már jobban megfogalmazott történeteket életemben, és most nem is a „legjobban író író” díjat akarom kiosztani neki, de mint azt már több szerző értékelésénél említettem, van, akinek a titka nem a módban van, hanem egyszerűen a témában. Egyrészt ott van, hogy tetszett a könyv, imádtam, úgyhogy ezért elsősorban az írónőt kell nagyon megdicsérjem. Mert igen, tetszett a története, de van, amit még jobban tudtam értékelni. Kevesebbet foglalkozott a külső dolgok leírásával – kivéve ha a helyzet éppen azt követelte meg nagyon, például autóversenyzéskor… –, helyette több munkát fektetett abba, hogy átadja az érzelmeket, hogy a lélekbeli dolgokat ismertesse pontosan. És ezt imádtam, mert így végre nem csak láttam magam előtt egy sztorit – hanem éreztem. Persze lehet, hogy ezt a történetet ettől függetlenül is éreztem volna, és most az elfogultság szól belőlem, de nem hiszem – figyeltem rá, és tényleg így írt. És nagyon szeretem érte.

Kedvenc karakterek:

Szerintem az egyértelmű lett, hogy Tate-et nagyon szeretem, sőt, felnézek rá, mert elképesztő, miket állt ki, mégis képes volt felemelni a fejét, és szembenézni azokkal, akik bántották. Elképesztő fejlődésen ment keresztül, tisztelem érte. A másik kedvencem viszont Madoc lett. Igen, tudom, mit gondoltok, és nem is szerettem a könyv elejétől kezdve… elég gyökér volt. De aztán egyre inkább világos lett, hogy igazából nem olyan, és ahogy ezt egyre jobban meg is mutatták a könyvben, akkor szép fokozatosan a kedvencem lett ő is. Sokáig nem bíztam benne, akárcsak Tate, én is kerestem, hol van az átverés, de nem volt. Örülök, hogy ezt Tate megtapasztalta, én attól tartok, túl bizalmatlan lettem volna hozzá a történtek után, hogy akárcsak esélyt adjak.

Kedvenc részek:

Tudom, állandóan önmagamat ismételem ilyenkor, és valóban, most is imádtam a könyv minden oldalát, de… de most igenis lett egy olyan rész, ami a többi kedvencnél is kedvencebb… Tate monológja. Abban úgy unblock benne van minden. Végig ki voltam borulva olvasás közben, de azt hiszem azon a részen sírtam először.

Kedvenc idézetek:

„ – És milyen érzés megint otthon lenni? – Apával webkamerán keresztül beszélgettünk egymással a laptopon, amit még azelőtt kaptam, hogy elindultam Európába.

– Tök jó, apa. Mindenem megvan, amit csak akarhatok. – Az ujjaimon számoltam a tételeket. – Van kajám, pénzem, nincsenek körülöttem felnőttek, és még néhány söröd is maradt a hűtőben. Buliszaga van a dolognak – csipkelődtem.

De az apám nagyon is jó volt ebben a játékban.

– Van még néhány óvszerem is a fürdőszobában. Használd őket, ha kell.

– Apa! – kiáltottam fel döbbenten. Az apáknak nem lenne szabad olyan szavakat használniuk, mint óvszer, legalábbis nem a lányaik közelében. – Ez… ez… átment egy határon. Komolyan.”

***

„Nagyon szerettem volna vezetni Jared kocsiját. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy milyen fából faragtak. Meg akartam mutatni Jarednek, hogy érek valamit. És pont e miatt a gondolat miatt akartam elsétálni. Nem kellett bizonyítanom neki semmit. Tudtam, mennyit érek, és nem volt szükségem az elismerésére.”

***

„ – Szia, Ben!

– Jareddel jöttél? – érdeklődött.

– Ja – feleltem tömören, és nem néztem a szemébe.

– És Madockal mész az Őszi Bálra? – Bár nem néztem rá, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Mekkora gyökér!

– És lehet, hogy a szalagavatóra Channing Tatum visz el. Én már csak ilyen lány vagyok. Nem hallottad? – Belenéztem a szemébe, és merészen kihívó pillantást vetettem rá.

Ben felhúzta a vállát, és idegesen elnevette magát.

– Rendben, ha te mondod. De én a helyedben nem Channing Tatummal mennék a szalagavatóra. A név miatt. Channing Tatum, mint Tatum Brandt kísérője? Nem hangzik jól.”

***

Úgy viselkedni, mintha nem érdekelne, nem egyenlő az elengedéssel.

***

Nem felejtettem el, és nem bocsátottam meg semmit.

Borító: 5/4*

Szerintem nagyon szép, imádom a színeit – nem gondoltam volna, hogy a kék meg rózsaszín ilyen jól mutathat együtt –, a hangulatát, azt a lombnélküli fát a háttérben… egyetlen apróság van, amit úgy egyáltalán nem értek a kiadónál, az pedig az, hogy miért szeretik a címeket több sorba tördelni. Csak ezen akadtam fenn, bár nem mondom, hogy rosszul mutat, ez a borító úgy szép, ahogy van.

Pontozás: 5/5*

Morbid metaforával élve, ez a könyv egész lassan kerített hatalmába, aztán gyorsan megrágott, elropogtatott, lenyelt, kiköpött és most még képzeljetek el ide bármilyen mesteri és fájdalmas kínzást. Mert annak ellenére, hogy imádtam, jól meg is szenvedtem vele. Minden érzelem amit átadott, teljesen betalált, olyan volt a sok-sok jelenet, mint újabb meg újabb puskagolyó. Nem sebez meg úgy, hogy belehalj, de azért piszkosul fáj. Talán csak nekem. Talán másnak is. Lehet, hogy a legtöbbünknek. Vagy az is lehet, hogy miközben olvasta valaki a könyvet, ugyanazt gondolta, amit én, mert ő is osztozik valami úton-módon Tate sorsában. Mindenesetre nekem nagy élmény volt, egyszerre kellemes és kellemetlen, de mindenképpen úgy éreztem, hogy egy darabig felszabadító – nem vagyok egyedül. Megint sokat dumálok, és csak egy szót kéne mondjak? Legyen. Megérintett. Köszönöm, Penelope Douglas. 

*A fejlécképre bevágott szövegeket, és a szövegbe beszúrt egyik részletet a The Verinicas néhány dalszövegéből ollóztam össze, a Cruel-ból, a You Ruin Me-ből, de a legtöbbet a Coldból. Ez utóbbi szerintem különösen passzol a könyvhöz.